A keresztyén gondolkodás_.pdf

TONY LANE

A KERESZTYÉN RÖVID TÖRTÉNETE

HARMAT - KÁLVIN

Iortenelmi ismeretek híján az emm in bér olyan, mint akinek kihagy az emlékezete, és nem értheti meg a W d, jelent - figyelmeztet a szerző, és tanítványainak írt könyvével igyekszik is megóvni olvasóit ettől a veszélytől. Ö ku­ menikus szemléletű, több hagyományt is magában foglaló műve végigkalauzol a keresztyén gondolkodás történetén a kez­ detektől napjainkig. Bemutatja az európai kultúra arculatát alapvetően meghatározó teológusokat, dokumentumokat és hitval­ lásokat, majd kitekintést ad a kortárs keresztyén eszmékre és áramlatokra világ­ szerte. Tony Lane a London Bibié College egy­ háztörténet professzora. A könyv tömören, egyszerűen és olvasmá­ nyosan tájékoztatja az olvasót a legjelen­ tősebb keresztyén gondolkodók életéről és főbb eszméiről. Dr. Turay Alfréd. Szegedi Hittudom ányi Főiskola Tony Lane műve ismeretterjesztő szándék­ kal íródott, fontos teológiatörténeti mun­ ka. Folyamatában mutatja be az egyes teológiai irányzatokat, tanításokat és bő­ séges idézeteken keresztül az egyes teológusokat. Dr, Ladányi Sándor, Káróli Gáspár Református Egyetem

Tony Lane

A keresztyén gondolkodás rövid története Teológusok és eszméik az apostoli atyáktól napjainkig

HARMAT-KÁLVIN Budapest, 2001

Original edition published in English under the title The Lion Concise Book of Christian Thought by Lion Publishing plc, Oxford, England. Text Copyright © Tony Lane 1984, 1996. Copyright © Lion Publishing plc 1984, 1996. H ungárián translation © Pásztor P é te r 2001. Copyright © H arm at Kiadói Alapítvány 2001. All rights reserved. Minden jog fenntartva. Fordította Pásztor Péter. A fordítást szakmailag ellenőrizte Dr. Turay Alfréd és Dr. Ladányi Sándor.

B e v e z e té s Történelmi ismeretek híján az ember olyan, mint akinek kihagy az emlé­ kezete. Társadalmunk számos mai elgondolását csak akkor érthetjük meg, ha látjuk keletkezésük folyamatát. A történelem révén jobban megérthetjük ma­ gunkat, sőt azokat is, akikkel netán nem értünk egyet. A múlt tanulmányozása segít elkerülni a jelen csapdáit. Minden kornak meg­ vannak a maga vakfoltjai és vesszőparipái, és ez alól mi sem vagyunk kivétel. Korábbi nemzedékek gondolkodását tanulmányozva felismerhetjük téveszmé­ inket és helyes távlatba helyezhetjük divatos gondolatainkat. Nem kell túl nagy alázat ahhoz, hogy belássuk tulajdon igazságfelfogásunk tökéletlenségeit és azt, hogy van mit tanulnunk a másképpen gondolkodóktól. Hogyan nézzük a múltat? A történelem megközelítésének két módja van. Némelyek a történelmet olyan tükörnek veszik, amelyben tulajdon arcukat csodálhatják. Kiválogatott korszakokat és személyeket tanulmányozva, tulaj­ don képükre formálják a múltat - önmaguk dicséretére. Helyesen akkor fog­ juk föl a történelmet, ha ablaknak gondoljuk. Az ablak arra való, hogy kinéz­ zünk rajta, hogy valami mást lássunk. Azért tanulhatunk a történelemből, mert az, miként az idegenben tett utazás, rámutat, hogy a dolgokat tőlünk eltérőleg is lehet intézni. Ha van bennünk alázat, nem mondjuk, miként Jób barátai mondták: „Mi magunk vagyunk a nép, és velünk kihal a bölcsesség.” Barth Károly írja, hogy teológiai elődeinkhez való helyes viszonyulásunkat az ötödik parancsolat foglalja össze: tiszteld apádat és anyádat. Ez a parancso­ lat kötelező a gyerekekre nézve azután is, hogy elhagyták a szülői házat. Fel­ nőtt ember azonban nem feltétlenül azzal tiszteli meg szüleit, hogy engedel­ meskedik nekik. Megesik, hogy azt kell mondanunk: „Istennek, nem pedig az embereknek kell engedelmeskednünk.” Tisztelettel kell figyelnünk a múlt szavára, de ez nem feltétlenül kötelez bennünket. A múlt tanítását próbára kell tennünk, mérlegelnünk kell: de nem előítéleteinknek, nem jelen helyzetünkre való alkalmazhatóságának (mert azt nem arra írták), hanem Isten Igéjének, a Szentírásnak a mérlegén. Könyvünk fő célja, hogy bemutassuk a múlt (és a jelen) legfontosabb gon­ dolkodóit, és írásaikból vett szemelvényekkel felcsigázzuk irántuk az érdek­ lődést. A modern korszak tekintetében némi értékelést is adtam, hogy az ol­ vasó könnyebben tájékozódhasson, alapjában véve azonban arra törekedtem, hogy a gondolkodók magukért beszéljenek, az ítéletet pedig az olvasóra bíz­ zam.

Bevezetés

6

Mi módon lehet kiválasztani, hogy ki kerüljön be a körbe? Még nehezebb kérdés, hogy ki maradjon ki. Aki ilyesfélével már próbálkozott, bizonyosan megbocsát, mert tudja, hogy minden válogatás tökéletlen. Ez a névsor sze­ mélyes válogatás nyomán jött létre, de igyekeztem az egyes korok keresz­ tyén gondolkodásának legszélesebb és legreprezentatívabb körét belefoglal­ ni. Az olvasótól, akinek kedvenc szerzője kimaradt, előre is elnézést kérek. Vajon tudhat-e bárki is mindent ezekről a történelmi alakokról? A jelen szerző bizonyosan nem! Amennyire tőlem tellett, igyekeztem igazságosnak és pontosnak lenni, de „sokat vétkezünk mindnyájan” (Jakab 3,2). Köszö­ nettel tartozom Dávid Wrightmk és Richard Bauckhammk, akik elolvasták a kéziratot, és így nagyban sikerült csökkentem az előforduló hibák számát. Hálás vagyok a hosszú évek során tanúsított barátságukért, a segítségükért és bíztatásukért.

Tony Lane

A *-gal jelölt nevekről külön szócikk is szól. Az ókeresztyén írók nevének írásánál - de néhol később is - nehéz következetes megoldást találni, m ert a különböző hagyományok m ás-más írásm ódot k övet­ nek, ezért a nevek m ellett szerepelnek azok legelterjedtebb változatai is. Az idézett műveknek, ha van hozzáférhető m agyar fordításuk, csak m agyarul ad­ tuk meg a címét, ha azonban nincsen ilyen fordítás, az eredeti cím et közöljük (és ennek hozzávetőleges fordítását zárójelben), a szöveget pedig angolból fordítot­ tuk. A könyv szerzőjének szövegében a p rotestáns gyakorlat szerint „k eresztyén”-t írunk, az idézeteknél pedig m egtartjuk az adott forrás szóhasználatát.

I. rész

Az egyházatyák (Kr. u. 500-ig)

8

Az egyházatyák

A Krisztus utáni 100 és 500 között a keresztyén egyház már-már a felismerhetetlenségig megváltozott. Kr. u. 100-ban az egyház kicsiny kisebbséget al­ kotott, melyet görcsös igyekezettel üldöztek. Az evangéliumok és a levelek ugyan közkézen forogtak, de nem gyűjtötték még őket egybe „Újszövetség­ gé”. Ha a hívek rövid megnyilatkozásokkal, mint „Jézus az Úr”, hitüket megvallották is, formális, felmondandó hitvallásuk nem volt. Az egyházi szervezet még nem alakult ki, és területről területre változott. Végül pedig az istentiszteletnek sem volt kötött formája, noha bizonyosan használtak egyes imákat, mint például az Úr im áját. 500-ra a kép teljesen megváltozott. A Római Birodalomban élők többsége keresztyénnek mondta magát és a keresztyénség államvallássá lett. Jelentős egyházak működtek a birodalom határain kívül is, mint például Etiópiában és Indiában. A Szentírás immár az Ó- és az Újszövetségből állt - ez utóbbi el­ nyerte mostani formáját, ha csekély mértékben eltérő változatai egy darabig még fennmaradtak is egyes vidékeken. Két főbb hitvallás használata terjedt el általánosan. Elég világosan megfogalmazódott az „ortodoxia” és az „eret­ nekség” ellentéte, különösen a Szentháromságra és Krisztus személyére nézve. Az egyházi szolgálatban, kisebb helyi eltérésektől eltekintve, csak­ nem mindenütt kialakult a háromosztatú, püspökökből, presbiterekből és di­ akónusokból álló papi rend. Az istentisztelet teljes egészében liturgikussá lett, kötött formájú imádságokkal. E változások többsége négy évszázad folyamán fokozatosan jött létre, és az egyház javát és egészséges fejlődését szolgálta. De nem minden változás vált szükségképpen az egyház javára. Egyház és állam szövetségét, a ke­ resztyénség államvallássá válását ma sokan átokkal elegy áldásnak, sokan kifejezetten átoknak tartják. Sokan nem lelkesednek a papi rend megszilár­ dulásáért és a kötetlen formájú istentisztelet elfojtásáért. A korai egyház életében kétszer következett be döntő fordulat. Az egyik Kr. u. 70-ben. Addig Jézus tanítványai döntően zsidók voltak, és általában a judaizmus „deviáns” csoportjának számítottak. A „nazarénusokat” olyan zsi­ dó szektának is lehetetett tekinteni, mint a farizeusok, a szadduceusok és az esszénusok (ApCsel 24,25). Az anyaegyház Jeruzsálemben volt. Pál apostol­ nak pedig komoly küzdelmet kellett vívnia azért, hogy a pogányok közötti igehirdetését elismertesse. Harciasán kellett fellépnie annak elfogadtatásá­ ért, hogy a m egtért pogányoknak ne kelljen a körülmetélkedéssel zsidóvá válniuk. Kr. u. 70-ben azonban a rómaiak lerombolták Jeruzsálemet, ahogy Jézus megprófétálta, és nem volt többé jeruzsálemi gyülekezet. Ettől fogva

Az egyházatyák

9

a megtért pogányok kerültek előtérbe az egyházban. A legfontosabb gyüle­ kezet immár Rómában, a pogány világ fővárosában volt. Az újtestamentumi egyház a legégetőbb kérdésnek azt tartotta, „vajon a pogányok körülmetélkedjenek-e (azaz legyenek zsidóvá)?”, a második századi egyházban azon­ ban a kérdés már így vetődött föl: „vajon a zsidó hívek megmaradhatnak-e a zsidó törvények mellett (azaz megőrizhetik-e zsidóságukat)?”. A keresztyénség zsidó szektából csírájában világvallássá lett. A második döntő fordulat Kr. u. 312-ben, Constantinus császár m egtéré­ sével következett be. Eddig a pillanatig az egyház szakadár, gyakran üldözött kisebbséget alkotott. Ez most hirtelenében megváltozott. Constantinus vé­ get vetett az üldözéseknek, támogatást és hivatalos kedvezményeket nyúj­ tott az egyháznak. Az utána következő császárok közül már csak egy volt po­ gány. A keresztyénség államvallássá vált. Állam és egyház szoros kötelékét sokan lelkesen üdvözölték (pl. *Euszebiosz) akkor is, és ma is sokan védelmükbe veszik. De sokan már kezdettől fogva kételkedtek üdvös voltában, és ma igen sokan hajlanak arra, hogy vég­ zetes hibának tartsák. Számos kérdés merül föl e tekintetben. Először is az államvallássá lett keresztyénséget tömegesen vették fel felületesen megtért pogányok. Ez erkölcsi hanyatláshoz és némely pogány, bálványimádó szokás átvételéhez vezetett. Másodszor, a vértanúk üldözött egyházából hamarosan üldöző államegyház lett. A törvény által szentesített erőszakot először a „ka­ tolikus egyház” többségi áramlatától elhajló keresztyén csoportok, később pedig a pogány istentisztelet ellenében alkalmazták. A szenvedő és szolgáló egyházat az a veszély fenyegette, hogy elnyomó egyházzá válik. Harmadszor pedig, ahogy Európa felvette a keresztyénséget, immár az a veszély fenye­ getett, hogy az az európaiak törzsi vallásává válik. Az állammal való összefo­ nódásból számos probléma keletkezett. De arról sem szabad megfeledkez­ nünk, hogy a keresztyénség fő áramlatának története összeforrott a keresz­ tyén Európával. Európában az egyház többször is megújult, és az evangéli­ um onnan kiindulva terjedt el az egész világon. A korai egyház, miként maga a Római Birodalom, a görögül beszélő Ke­ letre és a latinul beszélő Nyugatra oszlott. A nyelvi különbség mélyén a gö­ rög és a római kultúra különbözősége rejlett. A legkorábbi keresztyénség a görög nyelvet használta, és az Újtestamentumot is természetesen görögül írták. Nyugaton a legkorábbi gyülekezetekben a görög nyelvet használták, a római gyülekezet többsége görög nyelvű volt még a harmadik században is. A latin nyelvű keresztyénség első nyomait Észak-Afrikában találjuk, és az af­

10

Az egyházatyák

rikai *Tertullianus (II. század vége) volt az első fontos latinul író keresztyén szerző. A korai századokban az egyház görög és latin nyelvű ága békésen élt egymás mellett, bár időről időre támadt köztük feszültség. Később azonban, az ötödik században, a Nyugat-Római Birodalom összeomlásával a két ág las­ san eltávolodott egymástól, és idővel kialakult a különálló keleti ortodox és a római katolikus egyház.

A platonizmus és a görög bölcselet A platonizmus és a görög bölcselet A korai egyházatyák pogány görögök és ró­ maiak közül kerültek ki. Ahogy keresztyén hitükkel magukban megbirkóztak, és azt kortársaiknak bemutatták, rákényszerül­ tek arra, hogy tisztázzák hitüknek és társa­ dalmuk eszmerendszerének, tehát a görög filozófiának a viszonyát. Az ókeresztyén írókra három főbb filozó­ fiai iskola hatott: a platonizmus, mely Szók­ ratész (Kr. e. 469-399) egykori tanítványá­ ról, Platónról (Kr. e. 427-347) kapta nevét; az arisztotelianizmus, mely Platón tanítvá­ nyára, Arisztotelészre (Kr. e. 384-322) mu­ tat vissza; és a Zénón (Kr. e. 335-263) alapí­ totta sztoicizmus. E három iskola mindig is megőrizte különbségét, de a keresztyén korszakban már erősen hatottak egymásra. Egy második századi jellegzetes platonista bölcselő a platonizmusból, arisztotelianizmusból és a sztoicizmusból összegyúrt, bár döntően platóni filozófiát vallott. A harmadik században Ammóniusz Szakkasz és Plotinosz nyomán kialakult a platonizmus módosított formája, az újpla­ tonizmus. A neo-platonizmus Isten végső transzcendenciáját hangsúlyozva, egy ideig a rohamosan terjedő keresztyénség po­ gány alternatívájaként tűnt föl. A negyedik századtól kezdve pedig erőteljesen hatott számos keresztyén gondolkodóra. Platón és Arisztotelész egyaránt alapve­ tőnek tartotta a létezés és a létesülés különb­ ségét. Ebben a világban minden dolog ki van téve a változásnak és a romlásnak. Semmi sem változatlan: a dolgok folyama­ tosan átváltoznak valami mássá, azaz léte­ sülnek, nem pedig egyszerűen léteznek, amint vannak. Ahogy egy korábbi bölcselő megjegyezte, nem léphetünk be másod­ szor is ugyanabba a folyóba, hiszen időköz­ ben megváltozott. A folyamatosan mássá

11 változó, létesülő világgal szemben, mondja Platón, van az örökkévaló és változatlan lé­ tezés birodalma. A két birodalom különb­ sége világosan kitűnik Platón ideatanából. Platón felfogásában az „embernek” van egy örökkévaló, változatlan ideája vagy for­ mája. Az egyes ember merő tükörképe en­ nek az örökkévaló ideának, és csak az utóbbi a valóságos. Úgy viszonyul tehát az „ember” ideája hozzánk emberekhez, mint egy pecsétgyűrű a különböző viaszdara­ bokra készített lenyomataihoz. A valósá­ gos kép a gyűrűn van, nem pedig a viaszba ütött lenyomatokon. A valóság csakis az örökkévaló és változatlan létezés birodal­ ma, a létesülés változó világa csupán ho­ mályos visszfénye a valóságnak. A keresztyén korszak kezdetén a Pla­ tómra és Arisztotelészre építő görög böl­ cselet nagyobbrészt világosan azt tanította, hogy van egy legfelső, transzcendens Is­ ten. A keresztyén apologéta szemében ez a filozófiai monoteizmus nyilvánvaló kapcso­ lódási pontnak tűnt fel. Volt azonban egy probléma. A görög Isten a létezés birodal­ mához tartozott, és ezért változatlan és ál­ landó. Következésképpen nem lehet köz­ vetlen kapcsolatban a változás és létesülés eme világával. Ebből az is következik, hogy szenvtelen: érzelmek, indulatok nem befolyásolják. A korai egyházatyáknak meg kellett birkózniuk a görög és a bibliai isten­ fogalom belső ellentmondásaival. Mivel a görög Isten változatlan és állan­ dó, illetve a létezés birodalmához tartozik, nem lehet közvetlen kapcsolata a világgal. Ezért közvetítőre van szüksége, mely fenn­ tartja a kapcsolatot közte és a világ között. E közvetítő erőt vagy elvet a görög gondol­ kodás gyakran logosznak nevezte, mely egyaránt jelenti az értelm et és a szót vagy igét. Az egy Istennek és az igének, mint közvetítőjének a gondolata nyilvánvalóan párhuzamban állt például a János 1-gyel, és

12 ez újabb kapcsolódási pontnak tűnt a ke­ resztény apologéta szemében. De itt is adódtak problémák. Az igére nem a bűn mi­ att volt szükség, hanem azért, mert Isten nem tudott bánni a változó világgal. Ráadá­ sul a görög ige világosan különbözött Is­ tentől, és az alárendeltje volt. E gondolatok az ige igaz isteni mivoltának tagadásához vezettek - e kérdéssel a negyedik századi keresztény teológia szembesült. A görög gondolkodás döntően elutasítólag szemlélte e világot. Mulandónak és vál­ tozónak tartotta. Úgy vélte, valamely alan­ tas istenség terem tette egy korábban léte­ ző anyagból. Nem a legfelső Isten teremté­ se volt. A világ bölcseleti megközelítését általában az aszkézis határozta meg, a filo­ zófus igyekezett felülemelkedni a világ dol­ gain. Ez nyilvánvaló rokonságban állt az újszövetségi gondolkodással, ha indítékukban alapvető különbség volt is köztük. A görö­ gök megvetették az anyagi világot, mert anyagi és változó volt. Az olyan tanítás, mint a test feltámadása, gyökeresen eltért a görög gondolkodástól, miként Pál is felis­ merhette Athénban (ApCsel 17,32). A görög bölcselők az em bert lényegé­ ben véve kétrétűnek látták: testnek és lé­ leknek. A test a létesülés és változás e vi­ lágához tartozik. A lélek pedig a létezés vi­ lágából származó „isteni szikra”, az érte­ lem hordozója. Ahogyan a mindenséget az isteni ige vagy logosz lakja be és irányítja, úgy a testet egy parányi logosz (ige vagy értelem) irányítja. A valóságos személy te­ hát nem más, mint a lélek. A test olyan, akár a ház vagy a ruházat, melyben a sze­ mély él. A testet gyakran a lélek koporsó­ jának vagy börtönének látták. A lélek, a halhatatlan lélek végső célja, hogy kiszaba­ duljon a testből. Az ember célja, hogy iste­ nüljön, hogy olyanná legyen, mint Isten. Ez a cél magában foglalja a szenvtelenséget, az érzelem és indulat teljes hiányát.

Az egyházatyák A görög gondolkodás számos ponton a bibliai keresztyénség közelébe került, ugyanakkor megmaradt másnak. A görö­ gök eljutottak az egyistenhithez, de változhatatlan, szenvtelen Istenről kialakított felfogásuk szemben állt a bibliai Istennel, aki szenved és emberré válik. A görög gondolkodásban megjelent a közvetítő ige eszméje, de ez nem egyezett a Biblia Krisztusképével. A görögök tud­ ták, hogy baj van a világgal, de ezt a válto­ zással magyarázták, nem a személyes Is­ tennel szembeni engedetlenséggel. A gö­ rög gondolkodás fölismerte, hogy az em­ bernek „megváltásra” van szüksége, de ezt más szemszögből látta, mint a keresz­ tyén evangélium. A korai egyházatyák abban látták fela­ datukat, hogy keresztyén hitüket görög örökségükhöz viszonyítva fejezzék ki. Gö­ rög fogalmakkal, de torzítás nélkül kellett számot adjanak róla, ami nagyobbrészt si­ került is. Idővel a görög gondolkodás keresztyén gondolkodássá vált. Az átalakulásnak eb­ ben a folyamatában a görög gondolkodás­ nak a bibliai keresztyénséggel ellentétes legtöbb elem ét kiirtották. A folyamat azon­ ban nem volt ilyen egyoldalú. Nemcsak a görög gondolkodás alakult át. A keresz­ ténységet is egyre inkább görög módra kezdték felfogni. A görög szemléletnek a bibliai keresz­ tyénséggel ellentétes némely eleme meg­ maradt, és kihatott a gondolkodásmód vég­ ső alakulására. Istent továbbra is szenvte­ lennek gondolták el, és az aszkézis tovább­ ra is a szenvtelenség eszményén alapult. Az eredmény nem lehetett tökéletes, hi­ szen a korai egyházatyák is emberek vol­ tak. M indenesetre semmiképpen nem ki­ csinyeljük le jelentős teljesítményüket, vagy állítjuk azt, hogy mi jobban csináltuk volna.

Az apostoli atyák

13

Az apostoli atyák

Ignác írt először világosan a papság három­ osztatú rendjéről: minden gyülekezet élén egy püspök áll, és alatta helyezkednek el presbiterei és diakónusai. Szenvedélyesen érvelt e rend mellett, ami azt jelzi, hogy akkoriban még nem vált teljesen bevetté. Rómába írt levelében feltűnően hallgat az ottani egyedüli (monarchikus) püspökről, ami pedig arra vall, hogy a háromosztatú rend még nem jutott el a nyugati egyházba. Ignác leginkább az egyház egységéért ag­ gódott. Szemében a püspök személye áll­ hatta útját mind a szakadásnak, mind az eretnekségnek. Végül lélekben tusakodva elfogadta bekövetkező mártírhalálát, mint tanítványságának pecsétjét. Meneküljetek a szakadásoktól, m in t m in­ den rossz eredetétől. Kövessétek mindannyi­ an a püspököt, ahogyan Jézus Krisztus az Atyát, a presbitériumot pedig úgy, m int az apostolokat; a diakónusokat úgy tiszteljétek, m int Isten rendelkezését. A püspök nélkül semmi olyat ne tegyetek, am i az egyházzal kapcsolatos. A zt tartsátok érvényes eucharisztiának, melyet a püspök vagy megbízottja végez. Ahol a püspök megjelenik, ott legyen a sokaság, ahogyan, ahol Jézus Krisztus van, ott van az egyetemes [katolikus] egyház.

Az apostolok után Apostoli atyáknak a legkorábbi, az ún. „apostolok utáni” korszakhoz tartozó ke­ resztyén írókat nevezzük. írásaik amolyan hidat képeznek az Újszövetség és a máso­ dik században író apologéták között, akik­ nek legjelentősebb képviselője *Jusztinosz vértanú. Általuk érthetjük meg az első szá­ zadi apostoli egyháznak a második századi katolikus egyházzá válását, m elyet *lrenaeus írt le. Kelemen a római gyülekezet egyik veze­ tője volt, és a hagyomány neki tulajdonítja a Kr. u. 96 táján keletkezett, korinthusi gyülekezetnek szóló levelet, habár a szö­ veg nem említi nevét. A korinthusi gyüle­ kezet elkergette minden vezetőjét, és az ebből következő meghasonlás okán írta le­ velét Kelemen. Benne erősen hangsúlyoz­ za az egyházon belüli törvényes rend fon­ tosságát, ami a hagyományos római érték­ rend és a Biblia hatását egyaránt tükrözi. Ugyancsak szükségesnek tartja a keresz­ tyén papság rendezett utódlását. Isten el­ küldte Krisztust, ő pedig elküldte az apos­ tolokat. Ezek pedig kinevezték a püspökö­ ket és diakónusokat, akik szintén gondos­ kodtak utódaikról, és aki szabályosan lett utódjuk, azt elmozdítani ok nélkül nem le­ het. A korinthusiak tehát helyezzék vissza hivatalukba az elűzött vezetőket. Noha Ke­ lemen a papi utódlás fontosságát tanította, nem ismerte még a papság háromosztatú, püspöki, presbiteri és diakónusi rendjét. A „püspök” és a „presbiter” szó Kelemen használatában, akárcsak az Újtestam en­ tumban, ugyanazt a személyt jelöli. Antiochiai Ignác a II. század elején Antiochia püspöke volt, Rómába vitték, és ott vértanúságot szenvedett. Útközben leve­ let írt az öt kisázsiai és a római gyülekezet­ nek, illetve Polikárp szmürnai püspöknek.

SZMÜRNAIAKHOZ 8

Mindenkinek meghagyom, hogy önként halok meg Istenért... Hagyjátok, hogy a vad­ állatok eledele legyek, melyek által lehetséges számomra Isten elérése! Isten gabonája va­ gyok, akit a vadállatok fogai őrölnek meg, hogy Krisztus tiszta kenyerének bizonyuljak. A vadállatokat inkább ösztökéljétek, hogy sí­ rommá váljanak, és semmit ne hagyjanak meg testemből, nehogy halottként bárkinek terhére legyek. Akkor leszek igazán Jézus Krisztus tanítványa, amikor testemet sem látja majd a világ. R ómaiakhoz 4

Polikárp (Polükárposz) hosszú éveken át volt Szmüma püspöke. Ifjúkorában János

14 apostol lábainál üldögélt, és találkozott Irenaeusszal, a II. század egyik legnagyobb keresztény gondolkodójával. Fiatal püs­ pökként kapta Ignác levelét, és később ő maga is írt levelet a filippiekhez. 155-ben (talán 166-ban vagy 177-ben) mint öreg ember szenvedett vértanúságot. A „Szent Polükárposz vértanúsága" című irat meg­ rázó beszámolót tartalmaz haláláról. A ró­ mai kormányzó megpróbálta rávenni Polikárpot, hogy átkozza meg Krisztust szaba­ dulása fejében, de ő így felelt: „Nyolcvan­ hat esztendeje szolgálok neki, és nekem semmi rosszat nem tett. Hogyan káromol­ hatnám királyomat, megváltómat?” A Didakhé, azaz a tizenkét apostol tanítá­ sa a legrégebbi fennmaradt szertartás­ könyv. Az 1870-es években fedezték föl, de eredete bizonytalan. Feltehetőleg Szíriában keletkezett az I. század végén. Azt az átme­ netet tükrözi, amikor a korábban vándorló apostolokból és prófétákból álló papság át­ alakul püspökök (presbiterek) és diakónu­ sok alkotta, immár letelepedett papsággá. A szöveg egyebek mellett a keresztség és az eucharisztia szabályait rögzíti. A keresztségre vonatkozóan pedig így ke­ reszteljenek: miután mindezeket előtte elmondtátok, élő vízben kereszteljetek az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. Ha nem áll ren­ delkezésre élő víz, keresztelj más vízben; ha lehet hidegben, ha nem, melegben. Ha egyik sem áll rendelkezésre, háromszor önts vizet a fejre, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevére. ÜIDAKHÉ7

Jusztinosz vértanú (Justinus) A hit védelmezője Jusztinosz görög szülőktől született Pa­ lesztinában a II. század elején. A *görög bölcseletben kereste az igazságot. Először egy sztoikus filozófus mellett tanult, de ha­

Az egyházatyák marosan kiábrándult, m ert nem haladt elő­ re Isten megismerésében, amit a filozófus nem is tartott szükségesnek. Ezután egy arisztoteliánus mellé szegődött, akiről „megsejtette, hogy ravasz”. Néhány nap múlva azonban a m ester tandíjat követelt Jusztinosztól, mire ő odahagyta, mondván, hogy „az nem is filozófus”. Ezután egy püthagoreus bölcselővel próbálkozott, de az zenei, csillagászati és geometriai tanul­ mányokat szabott ki annak feltételéül, hogy nála tanulhasson filozófiát. Jusztinosz azonban türelmetlen volt, és helyette egy híres platonistához m ent. „Mindennap nagy léptekkel haladt előre.” De haladását túlbecsülte, „azonmód meg akarván látni Isten arcát”. Ezen a ponton egy öregem­ berrel találkozott a tengerparton, aki az Ótestamentumra és Krisztusra irányította figyelmét. (Jusztinosz arról is beszámol, hogy milyen nagy hatással volt rá az, hogy keresztények halálmegvető bátorsággal néztek szembe a mártíromsággal.) Keresz­ tyénné lett, m ert „ezt a filozófiát látta egyedül biztonságosnak és célravezető­ nek”. Azzal a megállapítással fejezi be m egtéréséről szóló beszámolóját, hogy „így és ezért vagyok filozófus”. Ettől fogva viselte a filozófusi tógát. Ő nem egyszerű­ en olyan keresztyén volt, aki igyekezett a keresztyénséget és a görög bölcseletet egymáshoz viszonyítani. Görög volt, aki a keresztyénségben a filozófia, különösen a platonizmus javának beteljesedését látta. Jusztinosznak csak három műve maradt fenn. 1. A Párbeszéd a zsidó Trifónnal című munkájában hosszas és udvarias vitát foly­ tat egy Trifónnak nevezett zsidóval Efézusban, megtérésének valószínű helyszínén. 2. Az Első apológiában a császárhoz for­ dulva védelmezi a keresztyén hitet. 3. A. Második apológiában a római szená­ tushoz fordulva röviden kiegészíti az elsőt.

Jusztinosz Élete utolsó éveit Jusztinosz Rómában, tanítással töltötte. A 160-as években letar­ tóztatták és keresztyénségéért bíróság elé állították. H itét nem volt hajlandó megta­ gadni és áldozatokat bemutatni az idegen isteneknek. Azzal a bizonyossággal ment a halálba, hogy Krisztusban üdvözölt. Az Első és a Második apológia lényege­ sen magasabb szintet képvisel, mint az ^apostoli atyák iratai. M esterien mutatja be a keresztyén hitet. Jusztinosz határo­ zottan szem beszállt a pogánysággal, a szinkretizmussal pedig nem foglalkozott. Inkább meghalt, semhogy az isteneknek áldozzák. A görög bölcseletet számos pon­ ton erősen bírálta. Ugyanakkor Krisztust nem mint kívülállót, hanem mint a görög gondolkodás javának beteljesítőjét mutatta be, főképpen a mindenkinek megadatott logosz vagy ige görög elgondolásának al­ kalmazásával. Továbbá úgy tartotta, hogy Platón és mások némely eszméjüket az Ótestamentumból vették át. M i azt tanultuk, hogy Krisztus az Isten el­ sőszülöttje, akiről az előbbiekben már azt mondottuk, hogy az Isten Igéje, Értelme, ben­ ne részesedett az emberiség minden nemze­ déke. A kik éltek ezzel az Értelemmel, azok a keresztények, még ha istentelennek tartották is őket, m int a görögök közt Szókratészt vagy Héraklétoszt és a hozzájuk hasonlókat; vagy a barbárok közt Ábrahámot, Anániást, Azáriást és Mikhaélt, Illést meg sok mást, akik­ nek tetteit vagy csupán nevüket felsorolni is hosszadalmas lenne, ezért most mellőzzük. E lső apológia 46

...mindenkor kereszténynek akarok bizo­ nyulni, ezért imádkozom, ezért küzdők m in­ den eszközzel, nem azért, mert Platón tanítá­ sa idegen Krisztusétól, hanem mert nem egyezik vele teljesen, ahogy a többiekével sem, a sztoikusokéval, a költőkével és a történet­ írókéval. Minthogy mindegyik a magvakat elvető isteni Értelem egy része alapján észre­

15 vett valami hasonlót, és azt jól elmondta... Mert minden, am it bárki helyesen elmon­ dott, az miénk, keresztényeké; mivel m i Isten után a születetten és kimondhatatlan Igét (Ér­ telmet) imádjuk és szeretjük, ki értünk ember­ ré lett, hogy szenvedéseink részeseként gyógyít­ son minket. Minden író az Értelem beleültetett magva révén láthatta valamelyest homályosan a dolgokat. M ásodik apológia 13

Ilyenformán Jusztinosz keresztyén hitét a görög örökségbe ágyazta. Megtérése nyo­ mán nem elutasította a filozófiát, hanem még magasabb szinten művelte. Azt mond­ ta, hogy olyan a filozófusok és Krisztus kap­ csolata, mint a befejezetlen és befejezett, a tökéletlen és tökéletes kapcsolata. így noha nem tagadta meg görög múltját, az nem béklyózta meg. Az ige adta a m egértést a fi­ lozófusoknak, de most maga az Ige jelent meg Krisztus személyében. A tökéletlent a tökéletesnek próbára kell tennie, ki kell iga­ zítania, teljessé kell tennie. Jusztinosz gyak­ ran nagyon kritikusan szemlélte a görög gondolkodást. „Az értelem irányítja az iga­ zán istenfélő és filozofikus embereket ab­ ban, hogy csak az igazságot tiszteljék és szeressék, nem követve a hagyományos vé­ lekedéseket, ha azok haszontalanok.” Jusz­ tinosz többször is kifejezte nagyrabecsülé­ sét Szókratész iránt, akit, miként a korai ke­ resztyéneket, ateistának mondtak, m ert el­ utasította a pogány isteneket és hitéért vál­ lalta a halált is. De azt is mondta, hogy Krisztus messze fölötte áll Szókratésznak. „Mert annyira senki nem bízott Szókratészban, hogy tanításáért a halálba menjen. Krisztusban azonban nemcsak a filozófusok és tudósok hisznek, hanem a kézművesek és a teljességgel műveletlenek is, megvet­ ve dicsőséget, félelmet és halált.” Idővel maga Jusztinosz is bizonyságot tett a ke­ resztyének hajlandóságáról, hogy hitükért vértanúságot szenvedjenek.

16 Jusztinosz folytonosságot látott görög származása és keresztyénsége között, ezt vallotta később *Alexandriai Kelemen és *Origenész is, de annál harciasabban eluta­ sította a karthágói *Tertullianus.

Irenaeus (Irén, Eirénaiosz) Az eretnekek ellen Irenaeus Kis-Azsiában született, keresztyén görög családban. Fiúként még hallgatta Polikárp szmümai püspököt (egyikét az *apostoli atyáknak), aki ismerte János apostolt. Fi­ atalemberként a galliai Lugdunumba (ma Lyon, Franciaország) ment, ahol előbb pres­ biter lett, majd 177-ben a vértanúságot szen­ vedett püspök örökébe lépett. A hagyomány úgy tudja, hogy a III. század elején halt meg. Irenaeus *Jusztinosz hatása alá került. Afféle hidat képez a korai görög teológia és a nyugati latin teológia között, melynek út­ törője a nálánál fiatalabb kortárs, *Tertullianus volt. Amíg Jusztinosz főként apologétaként lépett föl, addig Irenaeus az eret­ nekség elutasításával és az apostoli keresztyénség magyarázatával járult hozzá a teológiához. Főművét, az Elenkhosz kai antropé tész pszeudonomu gnószeosz-t (Az úgynevezett „tudás” [azaz gnózis] bírálata és cáfolata), ismertebb latin címén Adversus Haereses (Az eretnekségek ellen) min­ denekelőtt a gnoszticizmus ellen írta. A gnoszticizmus újkori fogalma számos különböző, de bizonyos közös jegyeket vi­ selő II. századi szektát jelöl. E szekták az e világtól teljességgel távol álló, legfelső Is­ tenben hittek, akinek semmi köze a terem­ téshez, amit egy alacsonyabb rangú, gyak­ ran az O testamentum Istenével azonosított istenség fércművének tartottak. E gonosz világ és a legfelső Isten között isteni lények egész hierarchiája helyezkedik el. Testünk­ kel ehhez a világhoz tartozunk, és lelkünk,

Az egyházatyák ez isteni szikra a test csapdájában vergődik. A megváltás során szabadul ki a lélek a test börtönéből és jut fel a mennyei birodalmak­ ba. Ahhoz, hogy eljusson a legfelső Isten­ hez, a léleknek át kell haladnia az e világ fö­ lött lévő, a csillagok és égitestek, az alkal­ masint ellenséges isteni lények kormá­ nyozta szférákon. A megváltáshoz a tudás (görögül gnózis) vezet. Ezt lehetett értel­ mezni akár mágikusan, azon varázsigék is­ meretének, amelyek elmondásával el lehet haladni az isteni lények mellett a legfelső Isten felé vezető úton, akár filozofikusabban, mint egzisztenciális önismeretet. A gnoszticizmus gyökeresen különbözött az ortodox keresztyénségtől. A különböző gnosztikus csoportoknak saját szent irataik voltak. Titkos hagyományokra is hivatkoz­ tak, melyeket állításuk szerint egyik vagy másik apostol tárt föl előttük. Irenaeus változatos érveket hozott fel a gnoszticizmus ellen, közülük hármat emlí­ tünk: 1. A különböző gnosztikus rendszerek részletes leírásával igyekezett bemutatni egyes hiedelmeik nevetséges voltát. Mint maga írta: „az ilyen tanítások merő leírásá­ val már meg is cáfoltuk őket”. 2. Vitatta a gnosztikusoknak a titkos apostoli hagyományokról szóló állítását. Azzal érvelt, hogy ha az apostoloknak volt átadni való különleges tanításuk, akkor azt az általuk alapított egyháznak át is adták volna. Az apostolok által alapított különbö­ ző gyülekezetekre utalt, és rámutatott, hogy azóta bennük folyamatosan öröklő­ dött a nyilvános tanítás. Ennek alátámasz­ tására felsorolta e gyülekezetek vezetőit, az apostolok által kinevezettekkel kezdve. Ráadásul mindezek a birodalom szerte megtalálható gyülekezetek ugyanazt a ta­ nítást vallották. Mindazok, akik meg akarják ismerni az igazságot, az összes gyülekezetben elmélked­

Irenaeus hetnek az egész világon kinyilvánított apos­ toli hagyományon. Felsorolhatjuk mindazo­ kat, akiket az apostolok püspökké neveztek ki a gyülekezetekben, és mindazokat, akik az­ óta örökükbe léptek. Ok sem nem tanítottak, sem nem tudtak semmit azokról, amikről ez eretnekek rivalganak. Tegyük fel, hogy az apostolok ismertek rejtett misztériumokat, melyeket kizárólag a „tökéleteseknek” adtak át titokban, a többiektől elzárkózván. Ezeket bizonyosan átadták volna azoknak, akikre a gyülekezeteket bízták. Hiszen csak azt akar­ hatták, hogy utódaik minden tekintetben tö­ kéletesek és kifogástalanok legyenek. A dversus H aereses 3:3:1

Irenaeus érvelését nem szabad összeté­ vesztenünk az „apostoli szukcesszió” mo­ dem gondolatával. Irenaeus időben nem állt távol az apostoloktól: ő maga ismerte Polikárpot, aki viszont ismerte János apostolt. Az ortodox kereszténység és a gnoszticizmus vitája nem a tanítás másodlagos jelentő­ ségű elemei körül forgott: a kettő két gyöke­ resen eltérő vallási rendszer volt. Irenaeus valójában a következő kérdést veti föl: az apostoli keresztyénséget vajon inkább az apostoli gyülekezetekben találjuk-e meg, melyek tanításukat nyíltan, folyamatosan és egybehangzón hirdették alapításuk óta, vagy a gnosztikusok körében, akiknek az apostoli hagyományra vonatkozó állítása nem igazol­ ható, és akik ellentmondanak egymásnak? Irenaeus érvelésével nehéz vitatkozni. Ahogy maga Irenaeus is fogalmazott, „ami­ kor a Szentírás alapján vitatod nézeteiket, ők megfordulnak, és ugyanezen Szentírást úgy vádolják, mintha nem volna helyes és megbízható”. Az ortodox keresztyénség és a gnoszticizmus két különböző vallás, a szent iratok két különböző gyűjteményével. A kérdés tehát ez: mely iratok vezethetők vissza Krisztusra és az apostolokra? Ezt a kérdést válaszolja meg Irenaeus érvelése más feleletet aligha adhatnánk.

17 3. Irenaeus emlegette az elsők között az Újszövetségi Szentírást az Ószövetség mel­ lett. Kezdetben a keresztyének szemében a „Szentírás” az Ótestamentumot jelentet­ te. Tekintélyt tulajdonítottak az apostoli iratoknak, de azokat csak fokozatosan gyűjtötték egybe, és nevezték el Újszövet­ ségnek. Irenaeus idejére az Ú jtestam en­ tum már hasonlított mostani formájára: tartalmazta a négy evangéliumot, az Apos­ tolok cselekedeteit, a páli leveleket és egyéb iratokat. Az utóbbiak (a mai Bibliá­ nak a Zsidókhoz írt levéltől a Jelenések könyvéig terjedő részei) tekintetében még sokáig folyt a vita, de az általában elfoga­ dott iratok nem tértek el lényegesen mos­ tani Újszövetségünktől. Irenaeus az apostoli iratokra (az Újtesta­ mentumra) és az apostoli gyülekezetekben továbbadott tanításra (hagyományra) hi­ vatkozott. Ez szerinte nem az Újszövetség kiegészítésére szolgált. Irenaeuesnak azért kellett a hagyományra hivatkoznia, m ert a gnosztikusok nem ismerték el az Újszö­ vetséget. A hagyomány alapvető összefoglalását adta az apostoli keresztyénségnek (mint például az *Apostoli Hitvallás), kifejezve a szembenállást a gyökeresen más gnosztikus hiedelmekkel. Irenaeus joggal hivatko­ zott a hagyományra, hiszen az alátámasz­ totta a gnoszticizmus elleni érvelését. Mindazonáltal ő sem volt csalhatatlan a ke­ resztyén hitről alkotott felfogásának min­ den egyes részletében. Az egyház, bár szétszóródott szerte a világ­ ban, egészen a föld végéig, ezt a hitet kapta az apostoloktól és tanítványaiktól: hitet az egy Istenben, mindható Atyában, mennynek és földnek, a tengernek és minden bennük lévő­ nek teremtőjében; hitet az egy Jézus Krisztus­ ban, Isten Fiában, aki testté lett üdvössé­ günkre; és hitet a Szentiélekben, aki a prófé­ ták által hirdette Isten üdvözítő cselekedeteit

18 és Jézus Krisztus szűztől születését, szenvedé­ sét, halottaiból feltámadását, testi mennybe­ menetelét és második eljövetelét, amikor Isten dicsőségében előszólít mindent és feltámaszt minden emberi testet, hogy igazságos ítéletet mondjon minden ember felett. A dversus H aereses 1:10:1.

Irenaeus ma is egyik legfontosabb forrá­ sa a különböző gnosztikus rendszerekről szerzett ismereteinknek. A gnoszticizmus elleni harca nagyrészt sikerrel járt. Neki és követőinek köszönhető, hogy a keresztyénség győzedelmeskedett a gnoszticiz­ mus felett.

Tertullianus A latin teológia atyja Quintus Septimus Florens Tertullianus 160 körül született Karthágóban, pogány római családban. Retorikát és jogot tanult. Valószínűleg élt és ügyvédként praktizált Rómában is. Valamikor 197 előtt megtért. Élete hátralevő részében művek egész so­ rában vette védelmébe a keresztyén hitet. Eleinte a katolikus egyház fő áramlatát kö­ vette, de valamivel 207 előtt kiábrándult az egyházi hatóságokból, és a montánizmus szószólójává lett. A montánizmus vagy az „új prófécia”, ahogy követői nevezték, a 170-es években alakult ki, mikor Montanus és két asszony a kis-ázsiai Phrügiában prófétálni kezdett. A hamarosan bekövetkező világvégét hir­ dették, és ezért nagyobb szigorúságot kö­ veteltek: elutasították a házasságot, hoszszabban böjtöltek és nem fogadták el a mártíromság elől való menekülést (ellen­ tétben a Máté 10,23-mal). A katolikus egyház eleinte tanácstalan volt, hogy mi­ tévő legyen e mozgalommal. *Irenaeus el­ lenezte alapos megfontolás nélkül való el­ ítélését. Idővel azonban az egyház és a

Az egyházatyák montánizmus útjai elváltak, és a később „phrügiai eretnekségnek" nevezett moz­ galmat elítélték. Csak a jóval későbbi hagyomány szól ar­ ról, hogy Tertullianus elhagyta volna a kato­ likus egyházat, és más közösséget alapított, vagy oda belépett volna. De a katolikus egy­ házat valóbán bírálta, a montánizmust pedig védelmébe vette. Magas kort megérve, 220 táján halt meg. Tertullianus volt az első jelentős ke­ resztyén, aki latinul írt. Ő tekinthető a la­ tin, nyugati teológia atyjának. *Origenész m ellett ő a legjelentősebb II. és III. száza­ di keresztyén író. Tulajdonképpen az egyik legnagyobb latin író volt; a hagyo­ mány szerint a pogányok kivált élvezetes stílusáért olvasták műveit. Amint egy századi író m o n d ta :c sa k n e m minden ki­ mondott szava felért egy epigrammával, és minden mondata felért egy győzelem­ m el.” Egy mai szerző szerint: „Tertullianusnak megadatott az a teológusok közt ritka képesség, hogy nem tudott unalmas lenni.” Tertullianus mindig ügyvédként írt - véd­ te tulajdon és támadta mindenki más állás­ pontját. Ehhez felhasznált minden rendelke­ zésére álló retorikai eszközt. Mondták róla, hogy „úgy védelmezte a hitet, hogy soha nem védekezett”. Célja az volt, hogy végleg megsemmisítse ellenfeleit. Azt kellett bebi­ zonyítania róluk, hogy teljességgel tévúton járnak, ráadásul erkölcsileg is gyanúsak. Nem bosszúvágyból vagy őszintétlenségből tette ezt, hanem meg volt győződve ügye igazáról, és komolyan igyekezett a legjobb érveket felhozni mellette. Több mint harminc művet írt, ezeket három csoportba lehet osztani. 1. Apologetikai művek. Köztük a leghíre­ sebb az Apológia, melyben a II. századi apologéták (pl. *Jusztinosz) munkáját vitte tovább jóval hatásosabban. Jogi képzettsé­

Tertullianus ge minden eszközével azon igazságtalan­ ság ellen érvelt, hogy a hívőket keresztyénségük miatt halálra ítélték. Tegnapiak vagyunk és betöltöttünk már mindent, ami a tiétek, a városokat, szigete­ ket, a várakat, a vidék helységeit, a piactere­ ket, magát a hadsereget, a kerületeket, a tizes csapatokat, a palotákat, a szenátust, a fóru­ mot, csupán a templomokat [isteneitekét] hagytuk meg nektek.

19

ki például abból, hogy kétségbe vonta az eretnekeknek még azt a jogát is, hogy az egyház Szentírására hivatkozzanak. Ez az érve persze nem gátolta meg abban, hogy később élesen bírálja a katolikus egyházat. Legterjedelmesebb munkáját, az Adversus Marcionem-et, a II. század legnagyobb eretneke, Markión ellen írta, aki sajátosan elegyítette a gnoszticizmust és a páli keresztyénséget. Tertullianus erősen bírálta a *görög böl­ A pológia 37 cseletet, benne az eretnekség forrását lát­ Viszont a pártoskodók nevét kell alkalmaz­ ta. A hit paradox mivoltát, illetve a keresznunk azokra, akik a derék és becsületes em­ berek gyűlöletére szőnek összeesküvést, akik tyénség és a filozófia ellentétét hangsú­ lyozta. Hangvétele ebben a tekintetben az ártatlanok vérét üvöltve követelik, gyűlöle­ egészen elüt Jusztinoszétól és a korábbi tük védelmére azzal a semmitmondó ürügy­ gyei takaróznak, hogy meggyőződésük szerint ápologétákétól. De retorikáját nem szabad minden nyilvános szerencsétlenségnek, a félreértenünk. Tertullianus is hivatkozott a görög bölcseletnek a keresztyénséggel népre zúduló csapásnak a keresztények az egyező elemeire, ahogyan a többi apologéokai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ta is. Sokkal többet m erített a filozófiából, különösen a sztoicizmusból, mint ahogy ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a beismerte. A hit „képtelenségéről” alko­ föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: „Az oroszlán elé a keresz­ tott felfogását nem szabad betű szerint venni. Tertullianus egész életét annak tényeket!" Nos, egyetlen elé annyi sokat? szentelte, hogy bemutassa a hit következe­ A pológia 40 tességét és ellenfelei következetlenségeit. És íme bármiféle válogatott kegyetlenségtekkel semmire se mentek: arra jó csupán, Ha ugyanis eretnekek, akkor nem keresz­ tények... Minthogy pedig nem keresztények, hogy társaságunkba csalogassa az embereket. Számosabban leszünk, valahányszor végigka­ semmiféle joguk nincs a keresztény írások­ száltok rajunk: vetőmag a keresztények vére... hoz. így méltán kérdezhetjük tőlük: kik vagy­ Tanít már maga a makacsság is, amelyet ti a tok? Mikor és honnan jöttetek? M it műveltek szemünkre hánytok. Ennek láttára akad-e tulajdonommal ti, akik nem tartoztok hoz­ ugyan ember, aki izgatottan ne kérdezné, hogy zám? M i jogon irtod erdőmet, Markion? Ki mi rejlik a dobgban. S ha kikutatta, melyik engedte meg neked, Valentinus, hogy forrása­ nem állna közénk? imat máshová vezesd? Miféle hatalom alap­ Apológia 50 ján mozdítod el határaimat, Apellesz? A bir­ 2. Dogmatikai és eretnekellenes művek. tok az enyém... A z apostolok örököse vagyok. P ergátló kifogás az eretnekekkel szem ­ *Irenaeus mellett Tertullianus is a gnoszben 37 ticizmus egyik legfőbb ellenfeleként lépett föl. Több értekezést is írt ellenük, köztük Pál volt Athénban, és ottani találkozásai a legismertebb a Pergátló kifogás az eretne­ során megismerte azt az emberi bölcsességet, kekkel szemben. Irenaeus érveit vetette mely úgy tesz, mintha tudná az igazságot, m i­ latba újra, de tovább is vitte őket. Ez tűnik közben csak megrontja azt, és maga is sokfé­

20

Az egyházatyák

leképpen megoszlik eretnekségeiben, vagyis egymással kölcsönösen szembenálló szektái­ nak sokaságában. M i köze van tehát Athén­ nak Jeruzsálemhez? M i köze az akadémiának az egyházhoz? M i köze van az eretnekeknek a keresztényekhez? A m i tanításunk Salamon csarnokából származik (Cselekedetek 5,12) az a része is, amely azt tanítja, hogy Istent a szív egyszerűségében kell keresni (Bölcsesség 1,1). Erre gondoljanak azok, akik sztoikus kereszténységet találtak ki! Nincs szükségünk kíváncsiságra Jézus Krisztus óta, sem kuta­ tásra az evangélium óta. Mikor hiszünk, nem érezzük szükségét annak, hogy másban higygyünk. Hiszen, ha már hiszünk, nincs semmi okunk, amiért másban kellene hinnünk. P ergátló

kifogás...

7

Keresztre volt feszítve Isten Fia? Nem szé­ gyellem, mert nem szégyenletes. És halott volt Isten Fia? Hihető, hiszen képtelenség. És az el­ temetettfeltámadt? Biztos, mert lehetetlenség. K risztus

testéről

5

Tertullianus felemelte szavát a monarchiánusok ellen is, akik Isten monarchiáját, azaz egyedüli uralmát hangoztatták, szigo­ rúan értelmezve a monoteizmust. Tagadták a szentháromságtant, m ert az Atyát, a Fiút és a Szentlelket egyazon, három szerepet betöltő létező három nevének tartották ahogy magam is apa, férj és szerző vagyok egyszerre -, nem pedig három különböző létező három nevének. Tertullianus egyik főművében, az Adversus Praxean-bán (Praxeász ellen) válaszolt nekik. Praxeász egy máskülönben ism eretlen monarchiánus volt, aki a montánizmust is ellenezte. Mint Tertullianus fogalmazott: „Rómában Praxeásznak sikerült az ördögnek két dolgát is végbe vinnie: elűzte a próféciát és behozta az eretnekséget. Menekülésre kényszerí­ tette a Paraklétoszt [minthogy elutasította a montánista prófétálást] és megfeszítette az Atyát [merthogy a Fiút az Atyának mondta].” Praxeászra válaszul Tertullianus

azt mondta, hogy Isten egy lényeg három személyben. Megalkotta tehát azokat a fo­ galmakat, amelyekkel később meghatároz­ ták a Szentháromság és a megtestesülés tanát. Munkája jelentős lépés volt e tanok m egértése tekintetében, habár a későbbi ortodoxia nem tartotta hibátlannak. 3. Gyakorlati művek. Tertullianus szá­ mos művet írt gyakorlati-etikai, különösen az egyházfegyelmet érintő kérdésekről. E munkái két csoportba sorolhatók: a koráb­ bi katolikus és a későbbi montánista írásai. A két szakaszban azonban igen erős a foly­ tonosság. Tertullianus mindvégig szigorú, keményvonalas moralistaként lépett föl. A montánizmusban nem annyira a prófétálás ajándéka és a vég feszült várása, hanem a szigorúbb erkölcsi felfogás nyerte meg te t­ szését. A bűnbánatról című korai művében még lehetőséget hagyott a keresztség fel­ vétele után elkövetett, súlyos bűnökért tartott „második bűnbánatra”. A De pudicitia (A szemérmesség) című montánista írása már jóval szigorúbb követelményeket állít föl, szemben Karthágó püspökének akkori kijelentésével. Tertullianus ugyanis előbbrevalónak tartotta a fegyelmet a meg­ bocsátásnál. Ezért is mondta róla egy mai értelm ezője, hogy „teológiailag nézve már-már zsidónak mondható”. A keresztény szeméremnek már az alapjai is megrendülnek... Hallom, rendelet jelent meg, mégpedig ellentmondást nem tűrő. A „főpap ”, a „püspökök püspöke "[valószínűleg Karthágó püspöke] rendeletet ad ki: „megbo­ csátom mindazoknak, akik teljesítették a bűnbánat követelményeit, m ind a paráznaság, m ind a bálványimádás bűnét. ” 0 ren­ delet, melyre nem lehet ráírni „jó végzés”! Vajon hol tűzik majd ki ezt a szabadosságot? Gondolom, magának a bujálkodásnak a ka­ pujában, magának a bujálkodásnak a címe alatt. Hiszen ilyen bűnbánatot ott kell kihir­ detni, ahol a bűn maga megtörténik. Az ilyen

Alexandriai Kelemen

21

apológia, amely a II. századi apologéták, így a *Jusztinosz által meghatározott mintát kö­ veti, csak éppen magasabb szinten. D e pudicitia 1 2. A Paidagógosz (Nevelő) az újonnan m egtért embernek nyújt útmutatást, eliga­ zítja a külső viselkedésben és felkészíti a Alexandriai Kelemen lelki tanok befogadására. A m értékletes és Művelt ortodoxia egyszerű életet mint a fényűzés és az aszkézis vagy lemondás közötti középutat Titus Flavius Clemens (Kelemen) pogány szorgalmazza. görög családban született a II. század köze­ 3. A Sztromateisz (Szőnyeg) című bonyo­ pén. M egtérése után sokfelé utazott, és lult, különös alkotásában adja elő Kelemen számos keresztyén tanítónál megfordult, de lelki tanítását. Amíg *Tertullianus szem é­ amit keresett, azt hatodik és egyben utolsó ben a hitnél több nem kell az embernek, mesterénél, Pantainosznál találta meg, aki addig Kelemen szemében a hit csak az el­ Alexandriában keresztyén fdozófiai iskolát ső stádiumot jelenti, m ert rá épül a tudás. vezetett. így ottmaradt nála, és végül (190 Kelemen afféle „gnosztikus” keresztyén, a körül) az örökébe lépett. Alexandriát a hiten túli tudáshoz eljutó lelki ember esz­ 202-203-ban kitört üldözés miatt hagyta el, m ényét képviseli. Ez nem egyszerűen aka­ és soha nem tért vissza. Kis-Ázsiában halt démikus tudás, hanem lelki felismerés, e r­ meg valamivel 216 előtt. kölcsi tisztaságot feltételez, és az Istenről A II. századi Egyiptom a gnoszticizmus való elmélkedés a célja. melegágya volt. Számos vezető gnosztikus Kelemen művelt, az értelem nek is elfo­ Egyiptomból származott vagy ott tanított. gadható ortodoxiát kívánt kialakítani. Mi­ Ezzel szemben, ismereteink szerint Pantaként *Jusztinosz is, látta a *görög bölcselet ínosz képviselte elsőként Egyiptomban az igazságait. A filozófia felkészítette a görö­ ortodox keresztyénséget. Az erős gnoszti­ göket Krisztusra, ahogyan az Ószövetség kus nyomás ellenében az egyiptomi orto­ is felkészítette a zsidókat. Pál filozófiaelle­ doxia azonban mintha a homályosságnál is nes figyelmeztetései (pl. Kol 2,8) kifejezet­ nagyobb homályt választotta volna: egy­ ten a rossz filozófia ellen irányultak. Kele­ szerűen hitt, semhogy szembenézzen kel­ men magáévá tette a görög filozófia szá­ lemetlen kérdésekkel. Pantainosz és az őt mos elemét, de a gnosztikus eretnekséget követő Kelemen azon igyekezett, hogy az elutasította. Tanításából világosan kitűnik értelemnek is elfogadható módon tálalja az azonban, hogy az eretnekség elkerülésé­ ortodoxiát. Azt akarták bebizonyítani, hogy ben nem elég az egyszerű akarás. A dokea filozófiai és a szellemi kérdéseket eret­ tizmussal (az az elgondolás, hogy Krisztus nekség nélkül is lehet vizsgálni. csak látszólag öltött testet) ellentétben azt Kelemen munkásságát a nála jelentő­ állította, hogy Krisztusnak volt teste és sebb gondolkodó, *Origenész folytatta. táplálkozott. De azt már nem tudta elhinni, Kelemennek három főbb műve maradt hogy szüksége is volt ételre, italra. A házas­ ránk, melyek a keresztyén oktatás három ságot, melyet a gnoszticizmus elutasított, szakaszának felelnek meg. 1. A Protreptikosz prosz Hellénasz (Oktatóő Isten ajándékának mondta. De azt már nem fogadta el, hogy az eszményi kérészbeszéd a pogányoknak) nem más, mint egy

megbocsátást ott kell kihirdetni, ahová az emberek abban reménykedve belépnek.

22 tyén házaspár nemi életet éljen - hacsak nem kizárólag nemzés végett, mégpedig a vágyat elfojtva. A z Úr eljövetele előtt a görögöknek szüksé­ gük volt a bölcseletre az igazság végett. Most a bölcselet a kegyességhez vezet. Felkészíti azokat, akik a hitre bizonyítás útján jutnak... Mert Isten az oka minden jónak: némelyek­ nek, miként az Ó- és Újszövetségnek, közvet­ lenül, némelyeknek, miként a bölcseletnek, közvetve. Meglehet, a görögök közvetlenül kapták a bölcseletet, amíg az Úr el nem hívja őket. Mert m int iskolamester vitte a görög lel­ ket Krisztushoz, miként az [ószövetségi] Tör­ vény tette a zsidóknál. A bölcselet tehát felké­ szítette azokat, kikövezte az útját azoknak, akik Krisztusban tökéletességre jutottak.

Az egyházatyák zófia Istent szenvtelennek tartotta: túl ér­ zelmen és indulaton. Ezt az állapotot kell a filozófusnak elérnie, és Kelemen szerint a keresztyén gnosztikus is erre törekszik. Míg a pogány bölcselő vágyai ellen harcol, addig a lelki keresztyénnek már nincsenek is vágyai. A szenvtelenség eszménye hoszszú ideig erősen hatott a keresztyénségre, de valójában idegen a Bibliától. Kelemen hi­ bái azonban nem homályosítják el valódi nagyságát a tekintetben, hogy a szellemi és lelki haladás igényét összekapcsolta az egy­ házzal és az ortodox keresztyénséggel. Részben Kelemen és a hozzá hasonlók erő­ feszítései révén vált az egyiptomi keresztyénség az ortodoxia szilárd követőjévé.

SZTROMATEISZ 1 :5

A Megváltó esetében nevetséges dolog azt feltételezni, hogy testének szüksége volt a megmaradáshoz kellő segítségre [éhség, szomjúság stb.]. Mert ő nem a test kedvéért evett, azt szent erő tartotta fenn, hanem azért, hogy társai elméjébe ne férkőzhessenek hamis gondolatok [doketizmus] róla... Miu­ tán az apostobk az Úr tanítása által igen gnosztikus módon úrrá lettek haragjukon, félelmükön és bujaságukon, már a jónak tet­ sző érzésekre, m int a bátorságra, buzgóságra, örömre sem hajlottak. Vágyuk ekkor már semmi módon nem változott nyugodt lelki ál­ lapotuk miatt. A z Úr feltámadása után az apostolok változatlanul megmaradtak a felkészültség állapotában. SZTROMATEISZ 6 :9

Kelemen a gnoszticizmus ortodox alter­ natíváját kereste, de abban mégsem volt teljességgel ártatlan, hogy némely gnosz­ tikus eszme besurrant a hátsó ajtón. Az igaz, hogy a hit tudáshoz vezet, de Kele­ men úgy gondolta, hogy a „hit” az ortodox keresztyénséget, a „tudás” pedig a görög bölcseletet jelenti. Teológiájának alapját a szemtelenség eszméje képezi. A görög filo­

Origenész (Órigenész, Origenes) Platonizmus a tömegeknek? Origenész 185 táján született alexandriai keresztyén szülőktől. Apja, Leonidész, 202-ben vértanúságot szenvedett. Orige­ nész levélben buzdította apját a kitartás­ ra, és a hagyomány szerint ő maga is ön­ ként vállalta volna a mártíriumot, ha any­ ja nem rejti el ruháit. Egész életét egy­ szerűségben és a tudománynak szentelve élte. A hagyomány szerint olyan nagyon odaszánta magát, hogy a Máté 19,12-t be­ tű szerint értelm ezte - habár te tté t ké­ sőbb elvetette. Egész életében hűségesen k ita rto tt a katolikus egyház m ellett. Démétriosz alexandriai püspök kinevezte a kateketikai iskola élére (itt tanultak a keresztség re készülők). Később azonban Origenész kiesett a püspöki hatalma kiter­ jesztésére törekvő Démétriosz kegyeiből. A palesztinai Kaiszareában (Caesarea) te ­ lepedett le, ahol közmegbecsülésnek ör­ vendve folytatta munkáját. A Decius-féle keresztyénüldözés (249-51) során bebör­ tönözték, kegyetlenül megkínozták abban

Origenész bízva, hogy megtagadja hitét. De ő kitar­ tott, és végül elengedték. Néhány év múl­ va azonban belehalt sérüléseibe. Origenész termékeny szerző volt, de műveinek többsége elveszett. írásai több­ nyire fordításban maradtak ránk, és némi­ képp megmásítva, hogy jobban megfelelje­ nek az ortodoxia követelményeinek. Mű­ veit négy csoportba lehet osztani: 1. Bibliai írások. Hatalmas Ószövetség­ kiadást készített, melyben négy párhuza­ mos oszlopban jelentette meg a héber szö­ veget, a héber szöveg görög betűkkel írt változatát és négy vagy több görög fordítá­ sát. Számos kommentárt (tudós igemagya­ rázat), homíliát (gyakorlatias és oktató ige­ magyarázat) és szkhóliont (egyes passzu­ sokról szóló megjegyzés) írt. 2. A princípiumokról című munkájában először próbálta meg rendszerezni a korai egyház teológiai tanítását. Ennek négy könyve: Istenről, a világról, a szabadságról és a Szentírásról szól. 3. A Kata Kelszu (Kelszosz ellen) című írásában Kelszosz „Igaz szó” című, harco­ san keresztyénellenes, a 170-es években kiadott iratára válaszol. 4. Gyakorlatias művek. A z imádságról cí­ mű munkájában az imádság lényegét tár­ gyalja. A Buzdítás a vértanúságra című írá­ sát börtönbe vetett barátainak címezte. Origenész jól ismerte a *görög bölcsele­ tet. Vezető pogány filozófusok mellett ta­ nult. Egyesek szerint Ammoniusz Szakkasz, az újplatonizmus alapítója mellett is, bár ez kétséges. Mindenesetre ellentmon­ dásosnak tetszhet, hogy amikor *Jusztinosztól *Kelemen és Origenész felé hala­ dunk, mind hevesebb filozófiaellenességgel, ugyanakkor mind több filozófiai eszme átvételével állunk szemben. A filozófiai elem különösen Origenész gondolkodását hatotta át, és ortodoxiáját azóta mind a mai napig sokan vitatják. A IV században erős

23 Origenész ellenes mozgalom alakult ki. A VI. században Origenészt eretnekségért formálisan elítélték. De a görög teológia egyedülállóan nagyhatású alakja maradt. Origenész mindenképpen hűséges akart lenni a keresztyén ortodoxiához. írásai nagy részét a Biblia magyarázatának szen­ telte. De már itt is adódtak alapvető prob­ lémák. Úgy vélte, hogy a Bibliát nem lehet megérteni az allegória alkalmazása nélkül. Az Ószövetség némely része megbotrán­ koztathat, ha betű szerint értjük. E részek azért kerültek oda, hogy mélyebb, rejtett értelm üket megkeressük. Ezt pedig az al­ legória alkalmazásával tehetjük. Nem Ori­ genész találta fel az allegorikus módszert. Maguk a görögök használták, amikor az is­ tenek egyes visszataszító tetteit elbeszélő legendákból valamilyen épületes tanulsá­ got akartak kihozni. Az Ótestamentumra először a Kr. u. I. században a zsidó Philón alkalmazta. Az ő elsődleges szándéka az volt, hogy az Ószövetséget összhangba hozza a görög gondolkodással. Origenész szintén hasonló megfontolásból indult ki. Az allegória révén elkerülhette a betű sze­ rinti jelentést, ha az elfogadhatatlannak tetszett, és a görög gondolkodással össz­ hangban értelm ezhette a Bibliát. Termé­ szetesen ez a szándéka nem volt tudatos ő csupán azt gondolta, hogy így bontható ki a Biblia igaz és értelm es jelentése. Ha va­ lóban nem volt tisztában azzal, hogy mit tesz, akkor igaznak tűnik a IV századi vád, hogy „a görög kultúra elkápráztatta”. Egy pogány ellenfele pedig azzal vádolta, hogy „a platóni eszméket idegen mítoszokra al­ kalmazta” - azaz belemagyarázta a plato­ nizmust a Bibliába. Origenész rendszerezte az apostoli ha­ gyományt, melyet az ortodoxia próbájának tartott. Az apostolok mindenki számára érthető nyelven adták elő tanításaikat. Ezeket Origenész fel is sorolja, mint a teo­

24 lógia mindenki által elfogadandó alapjait. A bölcs, lelki keresztyén azonban továbbme­ het e tanoknál, ha nem mond nekik ellent. Ezzel a spekulatív hajlandóságával Kelemen örökébe lépett, de élesen szembehelyezke­ dett *Irenaeussal és *Tertul!ianusszal. Mi­ ként Kelemen esetében, az alapok megma­ radnak keresztyénnek, de ami ezután követ­ kezik, azt át- meg áthatja a görög gondolko­ dás. Ez egyértelműen kitűnik Origenész megváltástanából. Világosan elmagyarázza, hogy Jézus Krisztus miért halt meg bűnein­ kért a keresztfán és szabadított meg ben­ nünket a gonosztól. De ez a tanítás csak a közönséges nyájnak szól, azoknak, akik mé­ lyebbre nem hatolhatnak. Origenészt azon­ ban igazában más vonzza. Neki a megváltás lényege az Istenhez hasonulásban, a róla va­ ló elmélkedés révén történő „átistenülésben” áll. A léleknek föl kell emelkednie a létesülés világából a létezés világába. Ezt teszi lehetővé az Ige. A tudós keresztyén behatol e földi Jézuson túli Igébe, és a róla való el­ mélkedés útján eljut a megváltásig. A meg­ váltásnak ez a felfogása erős görög hatásról tanúskodik, és több köze van a gnoszticizmushoz, mint a bibliai keresztyénséghez. Szükségesnek látszik, hogy először ezeken a pontokon [az alapvető kérdésekben] állapít­ sunk meg egy határozott vonalat és világos sza­ bályt, és csak ezután nyúljunk egyéb kérdések­ hez... Az egyházi tanítás, mely az apostoloktól származik az utódlás (szukcesszió) rendje sze­ rint, az egyházban mind a mai napig él: csak ezt kell igazságnak hinnünk, ami semmiben sem tér el az egyházi és apostoli hagyománytól Tudnunk kell, hogy a szent apostolok Krisztus hitét hirdetvén, mindarról, amit szükségesnek tartottak, világos tanítást hagytak minden hívőre, még azokra is, akik restek az isteni tudomány kutatására. Kije­ lentéseik értelmezését mindenesetre azok vizsgálódására hagyták, akik kiérdemelték a Lélek különleges adományait...

Az egyházatyák Az apostoli tanítás a következő tételeket hagyományozza egyértelmű világossággal: először, hogy egy az Isten... Továbbá, hogy a Jézus Krisztus, aki eljött, az Atyától született minden teremtmény előtt... Továbbá, az apostolok hagyománya szerint az Atyához és a Fiúhoz társul dicsőségben és méltóságban a Szentlélek... Továbbá a léleknek önálló éle­ te van, s kimúlván e világból, sorsa érdeme szerint alakul... Az ördögről, az ő angyalairól és az ellenséges hatalmakról az egyházi taní­ tás kijelenti, vannak... Azt is tanítja az egy­ ház, hogy a világ teremtés által lett, egy bizo­ nyos időpontban kezdődött, és romlottsága okán föl kell bomolnia... Továbbá, hogy az írások Isten Lelke által írattak, s nem csak az a jelentésük, ami mindenki számára nyil­ vánvaló, hanem van egy másik is, amelyet a legtöbben nem ismernek. A PRINCÍPIUMOKRÓL 1. KÖNYV, ELŐSZÓ 2-8 Amiként a Törvény az eljövendő jó dolgok árnyékát tartalmazza, úgy az evangélium, melyet elvben mindenki megérthet, Krisztus titkainak árnyékát tanítja... Pál nem tudott kedvezni a zsidóknak Timóteus körülmetélé­ se nélkül... Ehhez hasonlatosan, aki a soka­ ság javáértfelel, nem működhetik kizárólag a titkos kereszténység szerint. E z soha nem ten­ né neki lehetővé, hogy segítse vagy magasabb, jobb dolgok felé vezesse a külső kereszténysé­ get követőket. Egyszerre kell testi és lelki ke­ resztényeknek lennünk, ha testi evangélium­ ra van szükség, így a testi emberekkel együtt nem ismerünk mást, csak Jézus Krisztust és kereszthalálát, és ezt kell prédikálnunk. De másképpen áll a dolog azokkal, akik tökéle­ tességre jutottak a lélekben, gyümölcsöket te­ remnek és szeretik a mennyek országát. Okét részesévé kell tenni az Igének, aki megtestesü­ lése után visszatért arra a helyére, amelyet kezdetben Istennel együtt elfoglalt. Homília (a János 1,9-ről) Ortodoxia és eretnekség feszültsége vi­ lágosan kitűnik Origenész szentháromság­

Origenész tanából. Origenész élesen szembehelyez­ kedett a monarchianizmussal (az Atya nem más, mint a Fiú) és minden olyan elmélet­ tel, amely Isten örökkévaló hármasságát csökkenteni próbálta. Ragaszkodott hozzá, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek örökké­ valón három hiposztázis, vagyis (viszony­ lag független, önálló) létező. Istennek ez a háromsága, vagyis a Szentháromság részét képezi örökkévaló természetének, és nem utólagos gondolat. De a második személyt „Fiúnak” nevezni azt a látszatot keltheti, hogy Isten egy adott pillanatban „hozta a világra”, „nemzette” vagy „alkotta”. Ezzel szemben Origenész azt állította, hogy az Atya a Fiút örökkévalón nemzi és alkotja. Ez tehát örökkévaló folyamat vagy viszony. Nem egyszeri esemény, és nem is olyasva­ lami, ami örökkévalóságnyi idővel ezelőtt történt, hanem olyasmi, ami mindig, örök­ kévalón történik. így az ortodox Origenész. De tanításá­ nak van egy másik oldala is. Mindig is a szentháromságtan alapján állt, de annak tagjait egymás fölébe helyezte - az Atya nagyobb a Fiúnál, a Fiú a Szentléleknél. Csak az Atyát tartotta igaz Istennek. A Fiú azonos az Atyával, de alacsonyabb szinten. Ha az Atyát mondjuk az Istennek, akkor a Fiút nevezhetjük istennek. így Origenész szentháromságtana három lépcsőből áll: Isten három szinten helyezkedik el. A kö­ vetkező században ezt az eszmét Arius vit­ te tovább, és azt a következtetést vonta le, hogy egyedül az Atya az igaz Isten, és a Fiú meg a Szentlélek csupán teremtmény. Origenész az örök nemzés tanát is hir­ dette, amelyet később ortodoxnak tekin­ tettek. Filozófiailag érvelt mellette: ha a Fiú nemzése nem volna örökkévaló, ebből az következnék, hogy Isten korábban nem akarta vagy nem tudta nemzeni a Fiút. Egyik feltevés sem méltó Istenhez, ezért a Fiú nemzésének örökkévalónak kell len­

25 nie. Origenész ezzel az érvvel bizonyította a terem tés örökkévalóságát is. Hite szerint nemcsak az Ige vagy az értelem (logosz), hanem minden értelm es lény (logikoi) örökkévalón létezik. Bizonyos időben el­ buktak, nem elmélkedtek Istenről, és ezért angyalokká, emberekké vagy démonokká lettek, annak megfelelően, hogy mennyire buktak el. A fizikai világmindenség azért terem tetett, hogy e bukott lényeknek ott­ hont adjon. (Az lM ózes 1-3-at alaposan át kell gyúrni allegorikusán, hogy azt tanítsa, hogy a világegyetem a bűnbeesés után te­ rem tetett.) A megváltás folyamata megfor­ dítja a bűnbeesést, hogy végül minden ér­ telmes lény Istenen elmélkedjék. Origenész szentháromságtanát nem é rt­ hetjük meg az értelm es lények nélkül. A létezésnek négy szintje van, amelyet Is­ ten, a Fiú, a Szentlélek és az értelm es lé­ nyek foglalnak el. Minden egyes szint ré­ szesedik a fölötte lévő szint lényében. így a Fiú részesedik az Atya istenségében, mi pedig „átistenülünk” a Fiúban való része­ sedésünk okán. (A Szentlélek a gyakorlat­ ban sokszor kimaradt a számításból.) Egyetlen szinten sincs áthidalhatatlan sza­ kadék Isten és terem tése között. Helyette föntről lefelé mindent áthat az istenség. Ez a rendszer sokat köszönhet a gnosztikusoknak, valójában ők sulykolták Origenészbe a Fiú örökkévaló nemződésének gondolatát. Vajon eretnek volt-e Origenész? Teoló­ giája vajon a tömegeknek szóló platoniz­ mus volt-e? E kérdéseket mindig is vitatni fogják. Két dolgot azonban világosan kije­ lenthetünk. Ahhoz kétség nem férhet, hogy Origenész szíwel-lélekkel ortodox akart lenni, annak is hitte magát, és őszin­ tén odaszánta magát Jézus Krisztusnak és szolgálatának. De az is kétségtelen, hogy teológiáját át- meg átitatta a platonizmus. Nála a platonizmus nem a tortán lévő cu­

26 kormáz, amelyet félre lehet lökni, hanem a tésztát ízesítő likőr, amelyet a tortából ki­ vonni nem lehet.

Cyprianus (Ciprián, Küpriánosz) A vértanú püspök Thascius Caecilius Cyprianus a III. század elején született, pogány arisztokrata csa­ ládban. Karthágóban retorikát tanított, és magas köztisztviselői hivatal, valószínűleg egy provincia kormányzói tisztének a váro­ mányosa volt. 246-47-ben azonban hátat fordított ígéretes jövőjének, keresztyénné lett. Maga is leírja, mi módon vonzódott a keresztyénséghez erkölcsi megújulást ke­ resve: Olyannyira feltartóztatott és megbéklyózott korábbi életem nagyon sok bűne, hogy nem hittem, valaha is megszabadulhatok fogságá­ ból... De midőn korábbi életem szennyfoltját lemosta a születés vize [a keresztség], és a második születés újjáteremtett, és én új em­ berré lettem... ami korábban nehéznek lát­ szott, most könnyűnek bizonyult. Epistulae 4 (Donatushoz) Nem sokkal ezután, 248-49-ben presbi­ ter lett, majd még viszonylag újonnan meg­ törtként, elfoglalhatta a karthágói püspöki széket, az afrikai provincia legfontosabb egyházi hivatalát. Cyprianus csaknem tíz évig, 258-ig szol­ gált püspökként, amikor vértanúságot szenvedett. Ezekben az években különös zavargások támadtak az egyházban. Veze­ tői képességeit ezek talán sokkal inkább próbára tették, mintha annak idején kor­ mányzóvá lesz. írásait az alkalom, a konk­ rét helyzetek szülték - Cyprianus a tettek, nem pedig az eszmék embere volt. Nála az eszm éket aligha lehet elválasztani a tet­ tektől, egyiket a másik nélkül nem lehet leírni. Nagy hatást gyakorolt rá *Tertul-

Az egyházatyák lianus, akit „mesternek” nevezett, és na­ ponta olvasott. De amíg Tertullianus radi­ kális, mindig a maga útját járó, született kí­ vülálló ember, addig Cyprianus gyakorlati­ as, vezető egyéniség volt, aki Tertullianus szélsőséges erkölcsi követelményeit m ér­ sékelte, és az egyházi fegyelem realiszti­ kusabb formájába öntötte. Alighogy kinevezték püspökké, Cyprianusnak máris számos súlyos kérdéssel kel­ lett szembesülnie. A karthágói papok közül némelyek féltékenyek lettek a fölébük he­ lyezett arisztokrata saijra. E feszültségek önmagukban nem lettek-volna veszedelme­ sek, ha az egyháznak nem kell szembesül­ nie az eladdig legkiterjedtebb, 249-51-es Decíus-féle keresztyénüldözéssel. Ez volt az első, birodalmat átfogó, szervezett egy­ házüldözés. Decius császár kettős támadást tervezett az egyház ellen. Először a vezető püspököket akarta megsemmisíteni. Róma, Antiochia, Jeruzsálem és Kaiszarea (Caesaria) püspöke vértanúságot szenvedett. Cyp­ rianus figyelmeztetést kapott, és Karthágó környékén elbujdosott. Az üldözések alatt levelek útján irányította az egyházat. De bujdosásáért szigorúan megrótták, különö­ sen irigy beosztottai. Az üldözések második lépcsőjeként rá akarták kényszeríteni a ke­ resztyéneket, hogy áldozzanak az istenek­ nek. Mindenkit köteleztek, halálbüntetés terhe mellett, hogy szerezzen igazolást en­ nek megtételéről. A viszonylagos békéhez és nyugalomhoz hozzászokott egyház nem volt felkészülve az ilyen támadásra. Keresz­ tyének sokasága áldozott az isteneknek - az egyik püspök maga vezette egész gyüleke­ zetét az áldozat bemutatásához. Mások úgy igyekeztek megkerülni a rendelkezést, hogy a hivatalnokoktól az áldozatok bemuta­ tása nélkül, megvesztegetéssel szerezték be az igazolást. Hagyományosan az aposztatákat (hithagyókat) nem fogadták vissza az egyház ke­

Cyprianus belébe. De most mi legyen a visszatérni óhajtó sokasággal? Két különböző kérdést kellett megválaszolni. Először is: fogadjáke vissza a hithagyókat azonnal, esetleg vezeklés (nyilvános bűnvallás, majd szigorú penitencia) után vagy soha? Másodszor: ki döntsön a sorsukról? Az egykori bebörtönzöttek, akik hitükért vállalták volna akár a halált is (a „hitvallók”), úgy vélték, az ő tisztük visszafogadni a hithagyókat az egy­ házba. A hagyomány valamelyest igazolta cselekedetüket, de némelyikük felelőtle­ nül járt el, megbocsátván boldog-boldogta­ lannak. Vajon ez a tiszt a hitvallókat vagy a püspököket illeti-e meg? Cyprianus hatá­ rozott állítása szerint a püspököket, habár tekintettel kellett lenniük a hitvallók aján­ lásaira. Erről a kérdésről írta egyik fontos művét, a De lapsis-t (A hithagyókról). Az üldözés után a 251-es karthágói zsinat ki­ mondta, hogy a hithagyók bizonyos vezeklés után visszatérhetnek az egyházba. A következő évben egy másik zsinat, szem­ besülve az újabb üldözés lehetőségével, megengedte, hogy akik már megkezdték vezeklésüket, visszatérhessenek az egy­ házba. Ezeken a zsinatokon Cyprianus ve­ zető szerepet vitt. A nehezen meghozott döntéseket sokan nem helyeselték. Karthágóban némelyek túlságosan szigorúnak tartották Cyprianust. Egyes papok elszakadtak tőle, és kü­ lön egyházat alakítottak, kevésbé szigorú szabályokkal. Rómában szintén szakadás történt, de az ellenkező irányból. A 251ben kinevezett új püspök, Cornelius, a ve­ zeklők visszafogadását támogatta. Novatianus, a tehetséges presbiter - aki talán ne­ heztelt is, amiért nem őt választották püs­ pöknek - ellenpüspöknek nyilvánította magát. Az általa alapított egyház nem fo­ gadta vissza a hithagyókat, az „apostolok egyházával” ellentétben. Cyprianus a szakadás kérdését mélysé­

27 gesen komolyan vette. Erről szól legfonto­ sabb műve, a De catholicae unitate ecclesiae (Az egyház egységéről). Az egyház egységét adott ténynek tekintette. Egy te­ lepülésen belül nincs helye különböző fele­ kezeteknek. Egyetlen egyház van, a katoli­ kus egyház. Az egyházat megosztani nem lehet, csak elhagyni, mint azt Novatianus tette. A szakadár, aki elhagyja a katolikus egyházat, lelki öngyilkosságot követ el. Ha egy fa ága letöretik, nem hajt rügyet többé; ha egy patak elvágatik forrásától, ki­ szárad... így aki Krisztus egyházát elárulja, nem részesülhet Krisztus jutalmában. Ide­ gen ő, ellenség. Ha az egyház nem anyád né­ ked, az Isten sem lehet néked Atyád. Ha meg lehetett menekülni Noé bárkáján kívül, ak­ kor az egyházon kívül is meg lehet... Csak egy keresztség van, de ők [a szakadárok] azt gon­ dolják, hogy keresztelhetnek. Noha elárulják az életforrását, az élő és megváltó víz kegyel­ mét ígérik. Márpedig ott az emberek nem mosdatnak meg, hanem hamissá válnak, nem tisztulnak meg a bűntől, hanem hal­ mozzák azokat. E z a születés nem Istennek, hanem az ördögnek hoz fiakat a világra... Vajon azt képzelik-e, hogy velük van Krisz­ tus, midőn az egyházon kívül gyűlnek egybe? Tegyük fel, hogy ezeket az embereket megölik, mert Krisztus nevében vallanak hitet. A [szakadás] szennyfoltját még a vér a [mártírium] sem mossa le róluk; a széthúzás meg­ bocsáthatatlan és súlyos bűnétől a szenvedés sem tisztítja meg őket. Nem lehet senki vér­ tanú az egyházon kívül. D e catholicae unitate ecclesiae 5, 6 ,1 1 , 13,14

Az egyház egységének a letéteményesei a püspökök. „Tudnotok kell, hogy a püspök az egyházban van, az egyház pedig a püs­ pökben. Aki nincs a, püspökkel, nincs az egyházban.” A püspökök az apostolok örö­ kösei, azaz az apostolok munkáját veszik át. A püspök csak saját gyülekezetének az

28 elöljárója, a katolikus egyház többi püspö­ kével egyenlő rangban. A püspökök olya­ nok, akár egy vállalat (a püspöki kar) rész­ vényesei - a részvényes csak a többi rész­ vényessel együtt részesül a vállalatban. A püspököknek össze kell tartaniuk egy­ mással, de az egyes püspökök önállóak a sa­ ját gyülekezetükben. Cyprianus gondolko­ dása ezen a ponton feszültséget hordozott, ez egy későbbi vitában felszínre is került. Ha valaki a novatianusok révén vette föl a keresztséget, majd be akar lépni a katolikus egyházba, újra kell-e keresztelkednie? Ró­ ma szerint nem. Cyprianus azonban, a ha­ gyományos afrikai gyakorlatot követve azt mondta, igen. István római püspök rá akar­ ta erőltetni véleményét a többiekre, ami ko­ moly vitához vezetett. Cyprianus úgy vélte, minden egyes püspöknek jogában áll dönte­ nie. Nincs a „püspököknek püspöke”, sem Rómában, sem Karthágóban. Egy darabig megszakadt a római és az afrikai gyülekezet közössége. Néhány keleti püspök Cyprianus mellett sorakozott föl, és megrótta Istvánt, amiért gőgösségében rá akarta kényszeríte­ ni másokra akaratát. A vitának az újabb, 257es üldözési hullám és István halála vetett vé­ get. A közös fenyegetettség miatt szoro­ sabbra zárták a sorokat. Róma és Afrika ta­ pintatosan elfogadta, hogy ki-ki a maga útját járja az újrakeresztelés kérdésében, ami Cyprianus győzelmét jelentette. A követke­ ző évben, 258 szeptemberében Cyprianust lefejezték. Elszántan küzdött a püspöki te­ kintélyért - a „püspökök egyházáért” szem­ ben a „mártírok egyházával”. Illőnek lát­ szott, hogy művét azzal zárja le, hogy vérta­ nú püspökként haljon meg. Cyprianus óriási hatást gyakorolt, külö­ nösen a nyugati egyházra. Nagyban hozzá­ járult ahhoz, hogy az egyház a püspökök tekintélyelvű, nem pedig mártírok kariz­ matikus egyháza legyen. Az újrakeresztelésről vallott nézetét az afrikai katolikus

Az egyházatyák egyház a IV. században elutasította. De a donatista szakadár egyház, mely magát a mártírok „egyházának” tartotta, Cyprianusnak az újrakereszteléssel kapcsolatos álláspontját tette magáévá. Noha Cyprianusnak sikerült a püspöki hivatal tekinté­ lyét megerősítenie az alsó papság és a lai­ kusok felett, a püspöki függetlenséget már nem sikerült fenntartania. Az egyenlő püs­ pökök kollégiumának cyprianusi gondola­ tát idővel kiszorította, legalábbis nyugaton, a pápának, mint a „püspökök püspökének” római katolikus eszméje. Cyprianus hatása az egyház egysége tekintetében érvénye­ sült a legtovább. Tanítása több mint ezer éven át kötelezőnek számított. Ezen a ró­ mai katolikus egyház csak újabban enyhí­ tett, miként ezt pl. *Karl Rahnernak az „anonim keresztyénség”-ről kialakított el­ mélete tanúsítja.

Kaiszareai Euszebiosz (Caesareai Eusebius) Az egyháztörténet atyja Euszebiosz a 260-as évek elején született Palesztinában. Az *Origenész kaiszareai könyvtárát kezelő Pamphilosznál tanult és dolgozott, aki 309/10-ben vértanúságot szenvedett. Az ő tiszteletére Euszebiosz felvette az Eusebius Pamphili nevet, mint­ ha fia vagy rabszolgája lett volna. Akárcsak Pamphilosz, Euszebiosz is szenvedélyes tisztelője volt Origenésznek, és ezért kö­ zösen vádiratot írtak róla. Euszebiosz min­ denekelőtt tudós volt, de 313-14-ben meg­ választották Kaiszarea püspökévé. 339/40ben hunyt el. Euszebiosz mint történész, az egyháztörténet atyjaként nyerte el az utókor tisz­ teletét. írt világtörténetet Khronikoi kanónész (Időrendi táblázatok) címmel, és fel­ dolgozta a 303-313-as nagy keresztyénül­

Euszebiosz dözést Palesztina vértanúinak történeté­ ben. Legnagyobb művében, az Egyháztörté­ netben az egyház fejlődését követi nyomon a kezdetektől 324-ig, amikor Constantinus császár egyesítette a Kelet- és Nyugat-Ró­ mai Birodalmat. Műve azért is páratlan ér­ téket képvisel, m ert számos, máskülönben elveszett dokumentumot őrzött meg az utókor számára. A korai egyház történetét éppúgy nem lehet Euszebiosz nélkül meg­ írni, ahogy az Apostolok cselekedetei nél­ kül nem lehet megírni az apostoli egyház történetét. Euszebiosz a gondviselés kezét látta az egyház életében, az üldözött ke­ resztyének halálában éppúgy, mint a keresztyénség győzelmében. Vita Constantini címmel írt egy életrajzi és két rövidebb munkát Constantinus csá­ szárról, akit határtalanul tisztelt. Constan­ tinus megtérésében és a keresztyén biro­ dalom megalapításában a keresztyén hit term észetes és kívánatos fejleményét lát­ ta. Szent meggyőződéssel hitt a monarchi­ ában, és különösen felmagasztalta Constantinust, mint keresztyén császárt, Isten földi helytartóját látva benne. Meg is vá­ dolták Euszebioszt azzal, hogy „megke­ resztelte” az abszolút, „isteni” uralkodó keleti gondolatát. A keleti, bizánci keresz­ tyén császárok boldog örömmel fogadták rangjuk ilyetén értékelését. [A z Ige], a mindenség megtartója kormá­ nyozza az eget és a földet és a mennyek orszá­ gát Atyja akarata szerint. Hasonlatosképpen az általa szeretett császárunk a földi alattva­ lókat vezeti az egyszülött Igéhez és megváltó­ hoz, és országa megfelelő' alattvalóivá teszi őket... Az eleve létező Ige, minden dolgok megtartója az igaz bölcsesség és az üdvösség magjait adja tanítványainak. Megvilágosítja őket, és megérteti velük Atyja országának igaz ismeretét. A m i császárunk, az ő barát­ ja, Isten Igéjének magyarázójaként lép föl, és az egész emberi nemzetet akarja az istenis­

29 meretre vezetni. Az igazság és jámborság tör­ vényeit világosan meghirdeti mindenkinek és hatalmas szavával kijelenti minden föl­ dön élőnek [...] Értelme minden értelem nagy forrásából származik. Bölcs ő, jóságos és igazságos, mert közösségben van a tökéle­ tes Bölcsességgel, Jósággal és Igazsággal. Erényes, mert a tökéletes erény mintáját kö­ veti, hősies, mert a mennyei hatalomnak ré­ szese. Laus Constantini (Constantinus dicsére­ te, beszéd) 2:2,4; 5:1 Euszebiosz írt továbbá apologetikai, bib­ likus és dogmatikai jellegű műveket. Teoló­ gusként kevésbe jelentősét alkotott, mint történészként. Támogatta az eretnek Ariust, amiért a 325-ös antiochiai zsinat időle­ gesen kiközösítette. Ám még ugyanebben az évben, a nagy *niceai zsinaton sikerült igazolnia magát. Ennek azonban az volt az ára, hogy aláírta a niceai hitvallást, amit csak nagy gyötrelmek közepette és nem kis kétszínűséggel tett meg. Fennmaradt kaiszareai gyülekezetének írt levele, amelyben a híreszteléseket elkerülendő, si­ etve megmagyarázta bizonyítványát. Azt, hogy elfogadta a hitvallást, az irat eredeti szándéka szerinti jelentését durván félreér­ telmezve igyekezett igazolni. Euszebiosz teológiai hiányosságai mindenesetre nem homályosíthatják el történészi teljesítmé­ nyét. Ha Egyháztörténete nem is hibátlan munka, lefektette a korai egyházról szóló történetírás alapjait, melyekre építeni lehe­ tett. A következő században Szókratész, Szózomenosz és *Theodorétosz írta meg Euszebiosz Egyháztörténetének folytatását.

Az I. niceai zsinat (325) A niceai zsinat Arius tanítása miatt gyűlt egybe. Arius alexandriai presbiter volt, és akárcsak *Origenész, úgy vélekedett,

30 hogy az Atya nagyobb, mint a Fiú, Ő pedig nagyobb, mint a Szentlélek. Origenésszel szemben azonban Arius nem hitt az isteni létezők hierarchiájában. Origenész rend­ szerét radikális monoteizmussá alakította át, és arra a következtetésre jutott, hogy egyedül az Atya az Isten. Az Atya a Fiú ré­ vén terem tette a mindenséget, de ennek ellenére a Fiú a semmiből alkotott teremt­ mény, nem pedig Isten. Minthogy teremt­ mény, nem örökkévaló, azaz volt kezdete. „Volt olyan idő, amikor a Fiú még nem volt." Maga Arius világosan megfogalmazta a vita tárgyát képező két pontot: „Azért üldöznek minket, m ert azt mondjuk, hogy a Fiúnak volt kezdete... és azért, m ert azt mondjuk, a semmiből terem tetett.” Arius tanait ma a Jehova tanúi vallják magukénak. Tanítását elutasító püspökével, Alexandrosszal szemben Arius támogatást kért más keleti püspököktől, és több origenista, köztük *Euszebiosz is kiállt mellette. Ami­ kor 324-ben Constantinus császár egyesí­ tette a birodalom két felét, kénytelen volt beavatkozni. Egybehívta a niceai zsinatot, mely 325 júniusában ült össze elnöklete alatt. Körülbelül 220, többnyire keleti püs­ pök vett részt rajta. (Későbbi hagyomány szerint 318, amely szám feltehetőleg az lMózes 14,14-re vezethető vissza)! A zsi­ nat elítélte Ariust és kiadta az Arius-ellenes niceai hitvallást - nem tévesztendő össze a nicea-konstantinápolyi hitvallással, melyet a 381-es ^konstantinápolyi zsinat adott ki. Hiszünk az egy Istenben, mindenható Atyában, minden láthatónak és láthatatlan­ nak teremtőjében. És az egy Úrban, Jézus Krisztusban, az Is­ ten Fiában, Ő, mint egyszülött, az Atyától, vagyis az Atya szubsztanciájából született: Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, igaz Isten az igaz Istentől, született és nem te­ remtmény, 8 az Atyával egy szubsztanciája

Az egyházatyák [homoousziosz], és minden általa lett, ami az égben és a földön van. 0 értünk, embere­ kért és a m i üdvösségünkért leszállód és megtestesült, emberré lett, szenvedett és har­ madnapra feltámadott, felment a mennybe, és újra eljön ítélni élőket és holtakat. Es a Szentiélekben. Azokat pedig, akik azt mondják, hogy „volt idő, amikor nem volt" és „mielőtt meg­ született volna, nem volt", és hogy 0 a „sem­ miből lett”, vagy más szubsztanciából vagy lényegből, vagy, hogy az Isten Fia változé­ kony és változó, azokat a katolikus egyház kiközösíti. Ezen időszakra a keleti egyház már kiala­ kította a hitvallások alapvető mintáját, a megfogalmazás azonban gyülekezetenként változott. Ezek egyike a niceai hitvallás, né­ hány Arius-ellenes tétellel kiegészítve. 1. Arius úgy értelm ezte a hagyományos „Atyától született” kifejezést, hogy Jézus Krisztust az Atya terem tette a semmiből. A niceai hitvallás a „vagyis az Atya szubsz­ tanciájából született” magyarázó kitétellel kizárja ezt az értelmezést. 2. Arius, miként Origenész is, csak az Atyát tartotta „igaz Istennek”. Erre vála­ szul mondja ki a niceai hitvallás, hogy Jé ­ zus Krisztus „igaz Isten az igaz Istentől”. 3. Jézus Krisztus „született és nem te ­ remtmény”, Isten Fia. A gyermek (az Atya lényéből lett) és a (semmiből alkotott) te ­ remtmény közötti különbség húzódik meg a vita mélyén. Ez a különbség mai példával az ember gyermeke és az általa alkotott ro­ bot eltérő voltával világítható meg. 4. Jézus Krisztus „az Atyával egy szubsztanciájú”. Az itt szereplő eredeti görög szó, homoousziosz (egylényegű) lett a hit­ vallás legvitatottabb pontja. Bár a nem szentírási fogalom használata aggályokat szült, mégis szükségesnek látszott, m ert az ariánusok minden szentírási fogalmat ki tudtak forgatni. Például felhozhatjuk: ha

Az I. niceai zsinat

31

Jézust Isten „nemzette”, akkor a harmattiszteletből, de aligha meggyőződésből. cseppeket is (Jób 38,28)! A homoousziosz Ahogyan valaki nemrégiben fogalmazott: szó használata azért is előnyösnek tűnt, „teológiailag nézve a homoousziosz hirtelen m ert az ariánusok már korábban elutasítot­ rohammal, nem pedig szilárd hódítással ták. Nem szentírási kifejezés volt hivatva győzött.” védelmezni K risztus isteni mivoltának Nicea valójában megosztotta az egyházat. szentírási igazságát. Az egyik oldalon a „niceánus párt” tagjai (a 5. A hitvallás vége azokra az ariánus állí­nyugati egyház, az antiochiai iskola és egyéb tásokra mond anatémát vagy ítéletet, ame­ keletiek, mint *Athanasius) határozottan ál­ lyek szerint Krisztusnak volt kezdete és a lították Jézus Krisztus teljes istenségét, de semmiből terem tetett. az istenség örökkévaló háromsága tekinte­ A nicegi zsinatot később az első egyete­ tében már korántsem voltak ilyen határozott mes vagy ökumenikus zsinatnak tekintet­ véleményen. A másik oldalon az origenisták ték. De abban az időben korántsem aratott világosan kimondták az istenség háromsá­ általános tetszést. Távolról sem vetett vé­ gát, de bizonytalanabbak voltak Jézus Krisz­ get ugyanis a Jézus Krisztus istenségéről tus istensége tekintetében. A niceánus párt folytatott vitának, sokkal inkább újabb lö­ nem tagadta az Atya, a Fiú és a Szentlélek kést adott neki. Hogyan lehetett ez, ha oly különbségét (vagyis nem monarchiánus ál­ világosan elítélte Arius tanait? láspontot képviselt), de nem is állította elég Niceában Ariust mindenekelőtt a homo­ erőteljesen ahhoz, hogy az origenisták sze­ ousziosz szó használatával ítélték el. Maga mében ne tűnjék monarchiánusnak. Az ori­ a császár szorgalmazta a szó használatát, genisták nem voltak ariánusok, hiszen Jézus feltehetőleg nyugati egyházi tanácsadója, a Krisztust nem semmiből alkotott terem t­ hispániai Hosius javaslatára. A szó a nyu­ ménynek, de az Atyához képest alacsonyabb gati egyháznak felelt meg, mely *Tertulrendűnek tartották, és így ariánusoknak tűn­ lianus óta a Szentháromságot mint három tek a niceánus párt szemében. Klasszikus egylényegű személyt fogta fel. Megfelelt esete volt ez annak, amikor két féligazság áll továbbá a keleti, antiochiai kisebbségi isko­ szemközt egymással - Jézus Krisztusnak lának, mely az istenség egységét hangsú­ egyfelől a teljes istensége (niceánusok), lyozta, habár az Atya, a Fiú és a Szentlélek másfelől az Atyától való örökkévaló különb­ különbözősége tekintetében már nem volt sége (origenisták). világos elgondolása. Nem felelt meg azon­ Félreértések és polarizálódások miatt a ban az origenistáknak (mint például két párt csaknem fél évszázadon át harcolt *Euszebiosznak), a keletiek és a zsinaton egymás ellen. Hagyományosan, ámde pon­ résztvevők többségének. Ők attól féltek, tatlanul ezt nevezik az „ariánus vitának”. hogy a szó két szélsőség valamelyikét fog­ Az igazi vita ugyanis a niceánusok és az ja táplálni. Isten lényegének három részre origenisták között folyt, az ariánusok csu­ osztásához vezethet, illetve megnyithatja pán katalizátori, nem pedig vezérszerepet az utat a monarchianizmus előtt, amely el­ vittek benne. A 350-es években egy szélső­ mossa az Atya, a Fiú és a Szentlélek kü­ ségesen ariánus párt immár azt kezdte állí­ lönbségét. Ez a félelem nem nélkülözött tani, hogy a Fiú egyáltalán nem olyan, mint minden alapot az antiochiai iskola tekinte­ az Atya, és ez árra döbbentette rá az oritében. Az origenisták ugyan elfogadták a genistákat, hogy világosabban kell látni Jé­ szót és aláírták a hitvallást a császár iránti zus Krisztus státusát. A niceánus oldalon

32 Athanasius és mások pedig békéltető gesz­ tusokat tettek. így megnyílt az út a kompro­ misszumos megoldás előtt, mely magában foglalta mindkét oldal látását. A három hiposztázis (Origenész), az Atya, a Fiú és a Szentlélek egymással egylényegű (Nicea). A *kappadókiai atyák ezt a közvetítő álláspon­ tot tették magukévá, és fogadtatták el a 381es konstantinápolyi zsinaton. A Jézus Krisztus személyéről folytatott IV századi vita mai szemmel talán távolinak tűnhet, különösen a szokatlan szóhasználat miatt. Néha olyan, mint holmi homályos fi­ lozófiai szócsata. De a vitatott kérdés való­ jában a keresztyén hit lényegét érinti. Jézus Krisztus vajon csupán egy, Isten küldte (ki­ emelkedő) teremtmény, vagy benne maga Isten nyilatkoztatta ki magát? Vajon csupán annyit jelent-e az ige, „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” (Jn 3,16), hogy teremtményeinek egyikét küld­ te? Jézus Krisztus istensége alapját képezi minden keresztyén hitnek. Nélküle Isten valójában nem nyilatkoztatta ki magát Jé­ zusban. Nélküle a keresztyén megváltás ta­ na elveszíti minden alapját. Arius a teológia történetének egyik legfontosabb kérdését vetette föl, és a korai egyházatyák helyesen tették, hogy vele szemben Jézus Krisztus teljes istenségét állították.

Athanasius (Athanáz, Athanásziosz) Krisztus istensége Athanasius a III. század végén született. Fiatalon Alexandrosz alexandriai püspök házába került, majd diakónus lett. A püspö­ köt elkísérte a *niceai zsinatra. 328-ban, Alexandrosz halála után megválasztották Alexandria püspökévé. Negyvenöt éven át haláláig, 373-ig viselte ezt a tisztséget.

Az egyházatyák Életét csaknem teljes egészében az aria­ nizmus elleni küzdelem töltötte ki. Ariust ugyan Niceában elítélték, de a keleti origenista többség nem fogadta el a niceai hitval­ lást. A császár mindenáron egységet akart, és ezért hajlandó volt engedményeket tenni az arianizmus enyhébb változatának. Atha­ nasius ilyesmiről hallani sem akart. Krisztus istenségét a keresztyén hit fundamentumá­ nak tartotta. Szemében az arianizmus egyet jelentett a keresztyénség végével. Athana­ sius minden rendelkezésére álló, akár egy­ házpolitikai fegyvert is bevetett az arianiz­ mus ellen. Hajthatatlanságát nem nézték jó szemmel, sem a püspökök, sem az uralko­ dók. Püspökségének negyvenöt évéből ti­ zenhetet töltött öt különböző száműzetés­ ben. Legfontosabbnak 340— 346-ig tartó ró­ mai száműzetése bizonyult. Athanasius és vendéglátói kölcsönösen nagy hatást gyako­ roltak egymásra. Ezután következett az ale­ xandriai aranyévtized (346-56), püspöksé­ gének leghosszabb, zavartalan időszaka. Athanasius nem ingott meg, ha körülötte minden omladozni látszott is. Ugyanakkor tudta, mikor kell rugalmasabbnak lennie. Az Arius-ellenes párt (a nyugati egyház, az antiochiai iskola és maga Athanasius is) Istent egy hiposztázisnak gondolta, míg a keleti origenista többség Istent három hiposztázisnak fog­ ta föl. A 362-es alexandriai zsinat (mely két száműzetése közötti rövid átmeneti időszak­ ban ülésezett) elfogadta, hogy mindkét megfo­ galmazást lehet ortodox módon értelmezni. Ez fontosabbnak látszott, mint a szóhasználat. Ez a felismerés lehetővé tette a niceánus homoousziosznak (a Fiú egylényegű az Atyával) és *Origenész amaz állításának az összekap­ csolását, mely szerint Istennek három hiposztázisa van. Ezt az összeillesztést azután a *kappadókiai atyák népszerűsítették, hogy később a 381-es *konstantinápolyi zsinat orto­ dox álláspontnak fogadja el.

Athanasius Athanasius termékeny szerzőként számos témáról írt: 1. Arius-ellenes munkák. Athanasius leg­ több művét az arianizmus elleni küzdelem­ nek szentelte. Jól kihasználta a száműzetés adta szabadidejét. Legismertebb és egyben legterjedelmesebb munkája a Beszédek az eretnekek ellen. 2. Apologetikai művek. Athanasius írt egy apológiát, mely két részből áll: Beszéd a görögök ellen és Az Ige emberré válásáról. A hagyomány szerint ez 318 körül, az ariánus küzdelmek előtt született. De a ren­ delkezésre álló bizonyítékok alapján úgy tűnik, hogy első száműzetésekor, 335-337 között írta. 3. Epistula festivalis (Húsvéti levelek). Athanasius minden évben húsvétkor felol­ vasandó levelet írt az egyiptomi gyüleke­ zeteknek. A 367-es levele azért is fontos, m ert először állapítja meg a ma is használa­ tos újszövetségi kánont (a könyvek listá­ ját). Ez volt az eredménye római tartózko­ dásának és az ottani párbeszédnek. 4. Szent Antal remete életéből. Athanasius róla, mint az első szerzetesről írt. A II. és III. században számosán választották az aszkéta életmódot, nem házasodtak meg, szegénységben éltek, az imádságnak és a böjtnek szentelték magukat. Ezek a hívők megmaradtak a gyülekezeten belül. „Házi aszkétáknak” nevezik őket, m ert otthon, a társadalmon belül maradva gyakorolták az aszkézist. A IV században azonban, aho­ gyan az egyház erkölcse fellazult a meg­ annyi felületesen megtérő pogány miatt, az aszkéták kivonultak a társadalomból, külö­ nösen az egyiptomi és a szíriai sivatagba. Ahogyan Athanasius fogalmazott: „megso­ kasodtak a cellák, még a hegyekben is szerzetesek népesítették be a sivatagot tulajdon népük közül vonultak ki, és menynyei polgároknak jelentkeztek.” E szerze­ tesek közül némelyek (például Szent An­

33 tal) magányos, remete életet éltek, míg mások közösségeket alkottak. Megint má­ sok a két életforma valamely kombináció­ ját választották. Athanasius könyve nagy­ ban hozzájárult a szerzetesi eszmény - kü­ lönösen nyugati - elterjedéséhez, melynek fontos szerepe volt *Agoston m egtérésé­ ben is. Athanasius azért küzdött ilyen határo­ zottan Jézus Krisztus istenségének elis­ m ertetéséért, m ert tudta, hogy ezen áll a megváltásunk. Csak az isteni Krisztus le­ het az üdvözítőnk. Ezt a tém át fejtette ki A z Ige emberré válásáról című írásában. Itt azzal a zsidók és pogányok által hangozta­ tott váddal néz szembe, hogy Isten Fiának a m egtestesülése és keresztrefeszítése nem illő és megalázó. Ezzel szemben Athanasius azt állította, hogy az inkarnáció és a kereszt igenis alkalmas, illő és főkép­ pen értelm es, m ert csak az állíthatja hely­ re a világot, aki terem tette azt. Ez a hely­ reállítás pedig csakis a kereszt révén tör­ ténhetett meg. M i voltunk megtestesülésének oka, üdvös­ ségünkért lett az ember barátja, ezért kívánt emberi testben megszületni, és abban megje­ lenni... más nem változtathatta a romlandót romolhatatlanná, m int maga az Üdvözítő, aki kezdetben a semmiből alkotott mindent. Es más nem állíthatta helyre ismét az ember­ ben azt, am i az ő képére lett teremtve, m int az Atya képe maga. Más nem tehette halhatat­ lanná a halandót, mint a m i Urunk Jézus Krisztus, aki maga az élet. Más valaki nem adhatott tanítást az Atyáról, és nem rombol­ hatta le a bálványimádást, m int az az Ige, aki mindent elrendezett, és aki az Atya egyetlen és valóságos egyszülött Fia. Mert mindenki tar­ tozását le kellett rónia - m int mondottuk -, mindenkiért meg kellett halnia, s elsősorban ezért jött el. Ezért, miután istenségét tettekkel bizonyította, egyúttal az áldozatot is felaján­ lotta mindenkiért, minden emberért halálra

34 adva [testének] templomát, hogy mindenkit felmentsen és megszabadítson a kezdeti tör­ vényszegés alól, és erősebbnek bizonyuljon a halálnál azáltal, hogy mindannyiunk feltá­ madásának zsengéjeként mutatta meg romolhatatlannak saját testét... Két dolog itt csodálatos módon találkozik: nevezetesen, hogy az Úr testében mindannyi­ unk halála ment végbe, és a vele egyesülő Ige által megsemmisült a halál és a romlás... ...a halál által érkezett el a halhatatlanság mindenkihez, és az Ige megtestesülése által vált ismertté a mindenkire kiterjedő gondvi­ selés, és az, hogy ennek mestere és teremtője maga Isten Igéje. 0 maga emberré lett, hogy istenivé tegyen bennünket. Önmagát nyilat­ koztatta ki a testben, hogy fogalmat alkos­ sunk a láthatatlan Atyáról. Ó vállalta, hogy az emberek gyalázzák, és ezáltal a romolhatatlanság örökösei lehessünk. Az Ige emberré válásáról 4, 20, 54 Az „megistenülés” jelzi az Athanasius gondolkodásában jelenlévő görög hatást. Ez a hatás különösen a kétrészes apológiájá­ ban érhető tetten. A bűneset előtti Adámot úgy ábrázolja, mint egy görög bölcselőt, aki az Igén, Isten képén elmélkedik. Elméjé­ nek nincsen semmi köze a testéhez. Meg­ haladja minden testi kívánságát és érzékét, csak „a szellemi valóságon” tűnődik. De Adám elfordult a szellemi valóságtól, testét és érzékeit kezdte vizsgálni, s így a testi vá­ gyak bűnébe esett. Ez a felfogás inkább a *görög bölcseletre és Origenészre vezet­ hető vissza, mint a Bibliára. Athanasius számos érvet sorakoztatott föl Arius ellen. Mindenekelőtt a Szentírás­ ra hivatkozott érvelésében. Jézus Krisztus istenségét a Biblia alapján bizonyította. Megfelelt az ariánusok által felhozott bibli­ ai érvekre is. Az ariánusok számos bibliai passzust idéztek annak igazolására, hogy a Fiú másodrendű az Atyához képest. Atha­ nasius rámutatott, hogy ezek a passzusok

Az egyházatyák Krisztus ember voltára, nem pedig isteni rangjára utalnak. Másodszor azzal érvelt, hogy az emberek mind az Újszövetségben, mind saját korában Jézus Krisztust mint Is­ tent tisztelik. Márpedig ez bálványimádás, ha Jézus merő teremtmény volna. Har­ madszor arra világított rá, például A z Ige emberré válásáról című írásában, hogy csak Isten képes bennünket megváltani. Végül pedig filozófiai érvekhez folyamodott, pél­ dául ahhoz, hogy Isten soha nem lehet irra­ cionális, nem lehet híjával Értelmének vagy Igéjének. Ha az Ige merő teremtmény lett volna, sen­ k i nem imádta volna és beszélt volna róla úgy, m int a Biblia. Ó azonban az imádott Is­ ten lényegének valóságos származéka, termé­ szet szerinti Fia, nem pedig teremtmény. Kö­ vetkezésképpen imádják és Istennek hiszik Ót... A nap sugarai valóban a naphoz tar­ toznak, de ettől a nap lényege mégsem oszlik meg vagy csökken. A nap lényege teljes, és sugarai tökéletesek és teljesek. E sugarak nem csökkentik a világosság lényegét, vi­ szont annak igaz származékait képezik. Eh­ hez hasonlóan úgy értjük, hogy a Fiú nem az Atyán kívülről, hanem az Atyától született. A z Atya teljes marad, miközben „lényének kisugárzása” [Zsid 1,3] örökké létezik, és megtartja az Atya hasonlatosságát és válto­ zatlan képmását. B eszédek az ariánusok ellen 2:24,33

Athanasius ugyancsak elsőként foglalko­ zott komolyan a Szentlélek státuszával. A IV század közepéig az Atya és a Fiú viszo­ nya kötötte le a teológusok figyelmét. A Szentlélek háttérbe szorulását jelzi az is, hogy a niceai hitvallás csupán ennyit említ: „...és a Szentiélekben.” 359-60-ban azon­ ban maga Athanasius is szembesülni kény­ szerült a kérdéssel. Egy ismeretlen egyip­ tomi csoport (a trópisták) ugyan a Fiú is­ tenségét vallotta, de azzal állt elő, hogy a Szentlélek a semmiből terem tetett; a Fiú

Efrém, A kappadókiai atyák tekintetében niceánus, a Szentlélek tekin­ tetében pedig ariánus álláspontra helyez­ kedve. Összevitatkoztak püspökükkel, Szerapionnal, aki levélben k ért tanácsot Athanasiustól. Ő pedig válaszul megírta a Levelek Szerapiónhoz című művet, melyben elsőként fejt ki teljességgel trinitárius teo­ lógiát, részletesen taglalva mind a Szentlé­ lek, mind a Fiú rangját. A Szentlélek isten­ sége mellett érvel, aki nem Isten Fia, de „az Atyától származik” (fn 15,26).

Szír Efrém A Szentlélek hárfája Nem minden korai egyházatya volt görög vagy latin anyanyelvű. A II. században a keresztyénség elérte a szír nyelvű Oszrhoene királyságot, melynek fővárosa Edessza volt. AII. századi szír egyház vezéralakja, a kiváló Bardeszanesz a gnoszticizmussal ugyan ellentétes álláspontot vallott, de egyéb nézetei miatt eretnekséggel gyanú­ sították. A 212-ben elhunyt IX. Abgar ki­ rály maga is megtért. AIII. században a ki­ rályságra Róma kiterjesztette fennhatósá­ gát, és így az edesszai szír keresztyénség és az antiochiai görög keresztyénség kap­ csolata igen szorossá vált. Efrém a IV század elején, Nisibisben, a perzsa határ mellett született. Jakab nisibisi püspök keresztelte meg, majd tanítot­ ta 338-ban bekövetkezett haláláig. Jakab vezető aszkéta volt (lemondott a világi életről, szegénységet és cölibátust vállalt). Maga Efrém is szerzetes lett. Tanított Ni­ sibisben. A perzsák többször megtámadták a várost, míg végül 363-ban elfoglalták. Ef­ rém számos keresztyén társával együtt Edesszában telepedett le, ahol haláláig (373) tanított. Efrém volt a szír egyház legnagyobb író­ ja. Számos bibliai kommentárt, prédikációt,

35 eretnekellenes dogmatikai munkát és him­ nuszt írt. Költőként mind nagyobb tiszte­ letnek örvendett, innen kapta melléknevét, a „Szentlélek hárfája”. Műveinek többségét lefordították görögre és örményre. [Jézus], az ács fia bölcsen híddá tette ke­ resztjét a mindenkit elnyelő Seol [halottak lakhelye] fölött, és rajta keresztül az élet lak­ helyére vezette az emberi nemzetet. M int aho­ gyan a [édenkerti] fa miatt esett az emberi nemzet a Seolba, úgy a [keresztfán keresztül ment az élet lakhelyére. így a fa nemcsak fá j­ dalmat, hanem boldogságot hozott - általa megtudhatjuk, hogy Istennek egyetlen teremt­ ménye sem állhat ellen. Dicsőség neked, aki keresztfádat a halálfölébe fektetted, hogy a lel­ kek átmehessenek a holtak lakhelyéről, az élet lakhelyére! S ermo

de

D omini N ostro 4

(Homília a mi Urunkról)

A kappadókiai atyák A Szentháromság körülírása Hagyományosan kappadókiai atyáknak a következő három egyházatyát nevezzük: Basilius Magnust, (Nagy Vazul, Bazil, Baszileiosz) barátját, Nazianzoszi (Nazianzi) Gergelyt és öccsét, Nüsszai (Nisszai) Ger­ gelyt. A kis-ázsiai római provinciából, Kappadókiából származtak. Közös törekvésük volt, hogy egyesítsék a keresztyénséget mindazzal, amit jónak láttak a görög kultú­ rában. Basilius jómódú keresztyén családban született 330 körül. Alapos oktatásban ré­ szesült mind a keresztyénség, mind a klasszikusok és a filozófia terén. Legjelen­ tősebb tanulmányait 351-től Athénben vé­ gezte, ahol találkozott Nazianzoszi Ger­ gellyel. Hazatérte után egy darabig retori­ kát tanított, de később megkeresztelkedett, és a szerzetesi életet választotta. Be­

36 járta a Kelet legfontosabb kolostorait, majd a családi birtokon megszervezte saját kö­ zösségét. Nyugalma azonban nem sokáig tartott. 364-ben Kaiszareában megválasz­ tották presbiternek, majd 370-ben püspök­ nek. A szegények támogatásának és az ariánusok elleni küzdelemnek szentelte ma­ gát. 379-ben halt meg. Nazianzoszi Gergely szintén kappadókiai nemesi saij. Apja Nazianzosz püspöke volt. Athénban tanult, ahol megismerke­ dett Basiliusszal. Idővel követője lett, és belépett kolostori közösségébe. Gergely egyházi pályafutása kudarcok sorozata. Ap­ ja Nazianzoszban kinevezte presbiternek, de ő nem váltotta be a hozzá fűzött rem é­ nyeket. Ezután Basilius egyházpolitikai megfontolásokból, az Arius-ellenes küzde­ lem érdekében rábírta, hogy menjen püs­ pöknek egy kisvárosba. Ezt a hivatalt azon­ ban Gergely sohasem foglalta el. Végül a niceánus párt püspöke lett Konstantiná­ polyban, a Kelet fővárosában. Teljes odaszánással vetette bele magát e kulcsfon­ tosságú hivatal munkájába. 380-ban el­ mondta híres Öt teológiai beszéd-él a niceánus ortodoxia védelmében. 381-ben vezető szerepet vitt a konstantinápolyi zsi­ naton. De az egyházpolitikai intrikákban alul maradt, és a zsinaton lemondott püs­ pöki székéről. 389-90 telén halt meg. Nüsszai Gergely, Basilius testvére és ta­ nítványa 335 körül született. Hármójuk közül ő volt a leginkább intellektuális beál­ lítottságú, és egy darabig rétorként is te­ vékenykedett. Meg is nősült, bár ez nem akadályozta meg abban, hogy később a ko­ lostori életmódot válassza. 371-ben bátyja ráerőltette a nüsszai püspökséget. Néhány évre ugyan megfosztották tisztétől, és egy ariánust ültettek helyébe, de ezután élete végéig itt szolgált püspökként. Mindhárom kappadókiai atya origenista volt, de a leg­

Az egyházatyák buzgóbban Nüsszai Gergely lépett *Origenész nyomdokaiba. Őt társainál jobban ér­ dekelte a bölcselet és a teológiai spekulá­ ció, bár az ortodoxia kiváló védelmezőjé­ nek is bizonyult. 394-ben vagy nem sokkal utána halt meg. A kappadókiai atyákra leginkább harcos Arius-ellenességük és trinitárius tanításuk miatt emlékeznek. Ők kapcsolták össze az Atya és a Fiú homoousziosz voltáról (egylényegűségéről) szóló niceánus tételt az origenista felfogással, mely az Atyát, a Fiút és a Szentleiket három külön hiposztázisnak vagy létezőnek állította. Az istenség egy lényege egyszerre három létezési módban valósul meg. De valójában mit is jelent az, hogy Isten egy szubsztancia há­ rom hiposztázisban? Basilius olyannak lát­ ta a szubsztancia és a hiposztázis különb­ ségét, mint az egyetemes és az egyedi, például az emberiség és az egyéni ember, Kovács Lajos különbségét. Minden egyéni ember az emberiség közös lényegéből (az egyetemes) és saját, az őt egyedi emberré tevő, megkülönböztető jegyeiből vagy jel­ lemvonásaikból áll. Ehhez hasonlóan a há­ rom isteni létforma mindegyike a közös is­ teni lényegből és saját megkülönböztető jegyeiből áll. Másként szólva Kovács Lajos = a „Kovács Lajos”-ság megkülönböztető jegyeivel megpecsételt emberi természet; az Atyaisten = az isteni term észet, az is­ tenség az „Atya”jság megkülönböztető je­ gyeivel együtt. így az Atya, a Fiú és a Szentlélek mintegy Isten létének három különböző módja. Úgy viszonyul a szubsztancia a hiposztázishoz, m int az egyetemes az egyedihez. A közös szubsztancia által mindannyian oszto­ zunk a létezésben, mégis sajátos egyének va­ gyunk a magunk jellemvonásai miatt. így van Istennel is, a szubsztancia a közös dol­ gokra, például jóságra, istenségre és egyéb

A kappadókiai atyák tulajdonságokra vonatkozik, a hiposztázis pedig az atyaság, fiúság és a megszentelő erő sajátos jellemvonásaiban van.

Basilius, Epistulae 214:4 Midőn Istenről beszélek, egyszerre egy és három villámlástól kell megvilágosodnotok. Három egyéniség, hiposztázis vagy, ha úgy tetszik, személy van. (Miért vitatkoznánk a nevekről, hát nem ugyanazt jelentik mind?) Egy szubsztancia van: az istenség. Mert Is­ ten megoszlik megoszlás nélkül, ha szabad így fogalmaznom, egységben van a megosz­ lásban. A z istenség nem más, m int egy a há­ romban és három az egyben. Az istenség léte a háromban van, pontosabban szólva az is­ tenség nem más, m int a három... Istent nem szabad eretnek módra egybe ragasztanunk [monarchianizmus], sem pedig szétdarabol­ nunk egyenlőtlen elemekre [arianizmus],

Nazianzoszi Gergely, Orationes 38:11 A kappadókiai atyák világosan megma­ gyarázták Isten egységének és háromságá­ nak viszonyát. Magyarázatukat azonban triteizmussal (háromistenhitűség) lehetett vádolni. Ha az istenség közös szubsztanci­ ájának és egyéni hiposztázisainak a viszo­ nya olyan, mint az emberiség és az egyéni emberek viszonya, akkor bizonyosan há­ rom Isten van. A dolgot csak bonyolította, hogy a három személlyel való összehason­ lítás nem merő, mellékesen felhozott ana­ lógiaként jelenik meg. Basilius a szubsz­ tancia és a hiposztázis fogalom meghatáro­ zásának szerves részeként alkalmazza. A kappadókiai atyák természetesen sem­ mi módon nem akartak triteisták lenni. Tu­ datában voltak a problémának, és igyekez­ tek rá alkalmas feleletet adni. Nüsszai Ger­ gely írt is egy értekezést a triteizmus vádjá­ val szemben védekezve Az általános fogal­ makról címmel. Mindenesetre akármilyen szándék vezérelte is őket, a gyanú továbbra is fennáll: teológiájuk a triteizmus irányába mutat. A kérdés tehát ez: vajon kielégítő

37 magyarázatot adtak-e arra, hogy a három személy miért nem három Isten? Igyekezni nagyon igyekeztek. Olyan eszméket hívtak segítségül, mint a három tökéletes össz­ hangja és közös cselekvése. De a futballcsa­ pat, mely bár „egy emberként játszik”, megmarad tizenegy embernek. A kappa­ dókiai atyák a maguk korában nagyban hoz­ zájárultak a Szentháromság megértéséhez, de az istenség egységéről kialakított felfo­ gásuk további megerősítésre szorult. Ahogyan az ember meghatározását elhalálozó, öregedő, születő egyedekben szemlél­ jük, a személyek változásával és módosulá­ saival együtt, a közmeggyőződés hatására kénytelenek vagyunk keveset és sokat mon­ dani a lényeg értelme ellenére is, a szemé­ lyekhez számítva így bizonyos módon a lé­ nyegeket is. A Szentháromsággal kapcsolat­ ban semmi ilyen nem áll fenn, mert a szemé­ lyek mindig ugyanazok, és nem is lehet őket egyszer ilyeneknek, máskor másoknak mon­ dani, mindig ugyanazok, mindig ugyanolya­ nok, nem gyarapodnak, hogy a hármasság négyességgé válna, nem is csökken kettősség­ gé, nincs születés vagy származás olyan mó­ don, hogy az Atyától vagy más személytől k i­ indulva a hármasságból négyesség lenne. Egyetlen személy sem hal meg, hogy a há­ romság kettősséggé válhatna, még egy szempillantásra sem. Mivel a három személyben sohasem fordul elő gyarapodás vagy csökke­ nés, változás vagy átalakulás, semmi sem kényszeríti gondolkodásunkat, hogy a három személy mellett három Istent is állítsunk. Es továbbá: az „ember" meghatározása alá tar­ tozó személyek nem m ind ugyanazon sze­ mélytől származnak folyamatosan, hanem egyik ettől, másik attól, sokaktól és sokfélék­ től, az okok és okozatok kölcsönös megfelelé­ se értelmében. A Szentháromságban azon­ ban nem így van! Egy és ugyanaz az Atya személye, akitől a Fiú születik, a Szentlélek pedig származik. Ezért sajátos értelemben és

38

Az egyházatyák

merészen egy oknak mondjuk az Istent oko­ zataival együtt, melyekkel együtt létezik. Az istenség személyei sem időben, sem térben nem különülnek el egymástól sem akarat­ ban, sem cselekvési módban, sem tevékenysé­ gükben, semmilyen hatásban, semmi olyan­ ban, ami nálunk, embereknél viszont gyak­ ran előfordul. így van, mert az Atya Atya, és nem Fiú, a Fiú Fiú, és nem Atya. Hasonló­ képpen a Szentlélek sem Atya, sem nem Fiú. így semmilyen szükségszerűség nem késztet arra, hogy a három személyre azt mondjuk, három Isten, úgy, ahogyan magunkról be­ szélve sok embernek mondjuk a sok személyt.

[Krisztus] nem vett fel, azt nem is gyógyította meg, a megváltásban csak annak van része, ami egyesült Istennel. Ha Adómnak csak a fe­ lé bukott el, akkor Krisztusnak elegendő az emberség felének felvétele és megváltása. Ha viszont az egész Adám [emberi természet] bu­ kott el, akkor a teljes krisztusi természettel egyesülve nyerheti el a teljes megváltást. Nazianzoszi Gergely, 101. levél

Nüsszai Gergelk Az általános fogalmakról

379-ben a nyugati Theodosius lépett a kele­ ti császári trónra. Hajlíthatatlan niceánusként egyszer s mindenkorra véget akart vetni az arianizmusnak. Evégett zsinatot hí­ vott össze, mely 381 májusától júliusig ülé­ sezett Konstantinápolyban. A zsinat na­ gyobbrészt a *kappadókiai atyák zsinatának bizonyult. Mindkét Gergely részt vett rajta. Nazianzoszi Gergely meghatározó szerepet vitt benne, még ha püspöki pályafutásáról le is kellett mondania emiatt. A kappadókiai atyák által üldözött eretnekségeket az ő ta­ nításukkal összhangban a zsinat elítélte. Csaknem bizonyosan állíthatjuk, hogy az úgynevezett nicea-konstantinápolyi hit­ vallást ez a zsinat fogadta el. Miként a *niceai zsinat által megfogalmazott hitvallás, ez is valamely keleti hitvallásnak tűnik, po­ lemikus éllel kiegészítve: Hiszek egy Istenben, a mindenható Atyá­ ban, mennynek és földnek, minden látható­ nak és láthatatlannak teremtőjében. Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától szüle­ tett az idők kezdete előtt. Isten az Istentől, vilá­ gossága világosságtól, valóságos Isten valósá­ gos Istentől. Született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű (homoousziosz) és minden általa lett. Értünk, emberekért, a m i üdvössé­ günkért leszállóit a mennyből. Megtestesült a

Az ariánusokon túlmenően a kappadókiai atyáknak a macedoniánusokkal is szem­ be kellett nézniük. Ez a Macedonius püs­ pök által vezetett csoport, akárcsak az egyiptomi trópisták, elismerték a Fiú isenségét, de a Szentleiket teremtménynek tar­ tották. Felvetésükre Basilius a Szentlélekről című munkájában felelt, elismerve annak is­ tenségét, de nyíltan nem nevezve azt Isten­ nek. Nazianzoszi Gergely, aki túlélte Basiliust, már határozottabban fogalmazott, nyíl­ tan Istennek mondta a Szentleiket. A két Gergelynek az apollinárius eretnek­ séggel is meg kellett vívnia. Apollinaris ta­ gadta, hogy Jézusnak emberi lelke vagy el­ méje volt. Ha én testben lakozó lélek va­ gyok, akkor Jézus testben lakozó Ige volt. Vagyis Jézusban az Ige lépett az emberi lélek helyébe. Egy darabig ezt a tanítást Alexand­ riában elfogadták, és *Athanasius hasonló­ képpen vélekedett. Apollinaris azonban szélsőséges álláspontra helyezkedett, és ko­ rára ennek a nézetnek a hibáit széles körben felismerték. A két Gergely azt hangoztatta, hogy Jézus Krisztusnak teljességgel ember­ nek kellett lennie teljes megváltásunkhoz. A ki az emberi értelem nélküli Krisztusban remél, az valóban értelmetlen maga is, s egyál­ talán nem méltó a megváltásra. Mert amit

Az I. konstantinápolyi zsinat (381)

Az I. konstantinápolyi zsinat Szentlélek erejéből Szűz Máriától és emberré lett. Poncius Pilátus alatt értünk keresztre fe­ szítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és hol­ takat, és országának nem lesz vége. Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és élte­ tőnkben, aki az Atyától származik, akit épp­ úgy imádunk és dicsőítünk, m int az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával. Hiszek az egy, szent, katolikus [egyetemes] és apostoli anyaszentegyházban; vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára; várom a holtak föltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen. Konstantinápolyban a következő eret­ nekségeket ítélték el: - Arianizmus. E hitvallás a niceai credo négy Arius-ellenes kitételéből hármat vett át. A következő évben tartott konstantiná­ polyi püspöki gyűlés levelet küldött Rómá­ ba, amely eképpen foglalta össze a 381-es zsinat hitvallását: „Hiszünk az egyenlő mél­ tóságú és az egyképpen örökkévaló fenségű Atya, Fiú és Szentlélek egy istenségében, hatalmában és lényegében, három tökéletes hiposztázisában vagy három tökéletes sze­ mélyében.” Ez elég jól összefoglalta a kappadókiai atyák trinitárius felfogását. - Macedonianizmus. A zsinaton részt ve­ vő püspökök közül harminchat Macedonius híveként elfogadta a Fiú istenségét, de a Szentleiket teremtménynek tartotta. A töb­ biek igyekeztek őket megnyerni az igazság­ nak. A hitvallás isteninek állítja a Szendéi­ ket, de csak burkoltan. A Biblia megfogalma­ zását követi, kivéve azt az állítást, hogy a Szentleiket éppúgy imádjuk és dicsőítjük, mint az Atyát és a Fiút. De a Szentlelket nyíltan nem mondja „Istennek”. A diploma­ tikus szövegezés ellenére a macedoniánus püspökök kivonultak a zsinatról.

39 - Apollinarizmus. Apollinarist, aki tagad­ ta Jézus emberi lelkét, 377-ben Rómában már elítélték. Ezt az ítéletet megismételte ez a zsinat is. Idővel a konstantinápolyi zsinatot tekin­ tették a második ökumenikus zsinatnak. Ha hitvallása a macedoniánusokat nem is győzte meg, a keresztyén világ legökumenikusabb credója lett. Mind a nyugati, mind a keleti egyházban széles körben használ­ ják - egy fontos különbséggel. Keleten úgy tartják, hogy a Szentlélek az Atyától származik a Fiú által. Nyugaton ellenben az az álláspont alakult ki, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól szárma­ zik. (Ez a csekélynek tűnő megfogalmazás­ beli különbség a háttérben meghúzódó, a szentháromságtan eltérő megközelítésére vall.) Nyugaton lassan szokássá vált az „és a Fiútól” szavakat (latinul filioque) beszúr­ ni a hitvallásba. Róma ugyan mindig óvatos és konzervatív volt, de végül maga is beállt a sorba, és a 11. században beillesztette a filioque szót. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy 1054-ben Róma és Konstantinápoly végleg elszakadjon egymástól. A konstantinápolyi zsinat harmadik ká nonja (törvény vagy rendelkezés) az elkö­ vetkező küzdelmek egyik fő forrása lett, ki­ mondta ugyanis, hogy „Róma püspöke után Konstantinápoly püspökét illeti meg a tisz­ telet, m ert Konstantinápoly az Új Róma”. A rendelkezés nem aratott tetszést Rómában, m ert belőle az következett, hogy Róma el­ sőbbsége annak világi főváros voltán alapul. Ebben az időben kezdték Róma püspökei kiemelt szerepüket azzal igazolni, hogy ők Péter utódai. Alexandriában pedig végképp ellenszenvet váltott ki a kánon, hiszen eladdig Róma után az volt a második püspö­ ki székhely. Alexandria törekvő és nagyha­ talmú püspökei folyvást megalázták a kons­ tantinápolyi püspököket, akik elméleti stá­ tuszuk ellenére nem sok hatalommal ren-

40 delkeztek. Ez világosan kitűnt *Aranyszájú János esetéből, *Alexandriai Kürillosz Nestorius elleni támadásaiból és a *451-es khalkedóni zsinatot megelőző küzdelmekből. A konstantinápolyi zsinat megerősítette, hogy Jézus teljes Isten (Ariusszal szemben) és teljes ember (Apollinarisszal szemben). De miként lehet egyszerre mindkettő? Erre a kérdésre két helytelen választ adtak: az antiochiai iskolából való Nestorius Jézus Krisztust felosztotta Istenre, az Igére és Jé­ zusra, az emberre. *Kürillosz szembeszállt vele, és a 431-es *efézusi zsinaton el is ítél­ ték Nestoriust. Eutükhész, az alexandriai is­ kola követője úgy kívánta megőrizni Jézus egységes voltát, hogy összemosta embersé­ gét és istenségét. Nézetét *Leó pápa cáfol­ ta, és a 431-es *khalkedőni zsinat ítélte el. Vajon nem kellene-e azzal a felismerés­ sel beérnünk, hogy Jézus Krisztus szemé­ lye titok, és annak is kell maradnia? Vajon az egyházatyák nem vétettek-e azzal, hogy megpróbálták felfogni a felfoghatatlant, ki­ bogozni a kibogozhatatlant? Nem. Nem az volt a céljuk, hogy megmagyarázzák a m egtestesülést, megszüntessék a titkot, hanem az, hogy körülírják. E négy fő eret­ nekség a megtestesülés tanának közép­ ponti elemeit ásta alá, és az egyháznak vá­ laszul ezeket egyenként tisztába kellett tennie. A cél az volt, hogy megóvják a tant a tagadásától, nem pedig az, hogy felszá­ molják a titkot. Ha e négy eretnekség vala­ melyike győz a vitában, torz kép hagyományozódott volna ránk Jézus Krisztusról.

Ambrus (Ambrosius) Egyház a császár felett

Az egyházatyák ban viszály alakult ki a milánói püspöki szék betöltése körül, és őt mint kívülállót válasz­ tották meg, noha akkor még csak készülő­ dött a keresztségre. A IV században bevett szokás volt az egyházban, hogy közhivatal­ nokok, akik halálos ítéleteket hozhatnak, el­ halasztják keresztelkedésüket. Mivel a keresztséget minden bűn lemosásának tartot­ ták, jobbnak tűnt elhalasztani azutánra, hogy a közhivatallal járó erkölcsi veszély elmúlt. Ambrus nagy odaszánással látott mun­ kához, és hamarosan a IV század nyugati egyházának legnagyobb vezetője lett. Ke­ ményen és sikeresen harcolt a niceánus ortodoxia elfogadtatásáért. A korábbi húsz év során a császárok dogmatikailag enge­ dékenyebbek voltak, elfogadtak bizonyos ariánus eszméket. Ambrus élére állt a küz­ delemnek, hogy az egyház szigorúan a Jé­ zus Krisztus istenségének igazságán ala­ puljon. Kitűnő és népszerű prédikátor volt. Kelettől átvette az allegória módszerét. Ez a szemléletmód a platonistáknak is elfo­ gadható „lelki” könyvvé tette az Ótesta­ m entum ot, ami nagyban hozzájárult *Agoston milánói megtéréséhez. Ambrus ugyancsak átvette azt a keleti gondolatot, hogy a kenyér és a bor meg- vagy átválto­ zik az úrvacsorái istentiszteleten. Ez veze­ te tt el azután a transzszubsztanciáció vagy az átlényegülés tanához, melyet az 1215-ös *negyedik lateráni zsinat fogadott el. Ugyancsak Ambrus alapozta meg a bűnbe­ esés és az eredendő bűn ágostoni tanítását: „Adámban én estem bűnbe, Adámban én űzettem ki a paradicsomból, és Adámban én haltam m eg... bármily bűnös voltam is Adámban, Krisztusban megigazultam.” De excessu fratris Satyri (Satyrus halála)

2:6 Ambrus 339-ben Trierben született keresz­ tyén szülőktől. Apja Gallia prefektusa volt. Ambrus apja nyomdokaiba lépett, és itáliai tartományi kormányzó lett. 374-ben azon­

Ha ugyanis oly hatalma volt Illés szavá­ nak, hogy tüzet hozott le az égből [lK ir 18], ne volna oly ereje Krisztus szavának, hogy az elemek mivoltát változtassa át?...

Ambrus Maga az Úr hirdeti: Ez az én testem. Az égi szavakkal történő szentelés előtt más do­ lognak nevezik [kenyérnek]; az átváltoztató szentelés után testnek jelentik... Te pedig azt mondod, Ámen, ami annyit jelent, hogy: úgy van. A m it a száj mond, vallja azt a szív, am it a hang szól, érezze azt a lélek. A MISZTÉRIUMOKRÓL 52,54 A z Úr halálát hirdetjük, valahányszor ma­ gunkhoz vesszük a sákramentumi elemeket, melyek a szent imádság titokzatos hathatós­ sága folytán átalakulnak a testté és a vérré. Expositio fidei (A hit magyarázata) 4:125 Ambrus jelentősen hozzájárult a keresztyénség fejlődéséhez a császári udvarhoz való viszony formálásában. Lefektette az egyház függetlenségének alapelvét és a keresztyén uralkodó feladatait, melyeket azután a középkorban dolgoztak ki a maguk teljességében. Ezeket az elveket az udvar­ ral szemben kialakult három konfliktus példázza. Először a római szenátus épüle­ téből kirakták Victoria pogány oltárát és szobrát. Két évvel később, 384-ben, egy vezető újplatonista szónok (történetesen Ambrus távoli rokona) petíciót intézett az újonnan megválasztott Valentinianus csá­ szárhoz, kérve a pogányság iránti türelmet és a szobor visszaállítását. A császár haj­ lott volna az engedékenységre, de Ambrus levelet írt neki, és a leghatározottabban le­ szögezte, hogy keresztyén ember nem tá­ mogathatja a pogányságot. Valentinianus ez előtt meghajolt. De az anyja, Justina, az „ariánus” (azaz nem niceánus) párt támogatója bosszút akart állni Ambruson. 385-ben és 386-ban a császári udvar el szándékozott venni egy templo­ mot Ambrustól, hogy a nem niceánusoknak adja. Ambrus nem engedelmeskedett. Ami az Istené, azt az Istennek kell adni, nem a császárnak, és ezek közé tartoznak a templomok is. Ambrus vakmerőn szem­ beszállt a császárnéval, a vitatott templo­

41 mot gyülekezetével elfoglalta és kinyilvá­ nította, hogy akár a mártíromságot is vál­ lalja. Hogy a templomot elfoglaló híveiben tartsa a lelket, himnuszokat énekeltetett velük, ezzel vezetve be Nyugaton a közös gyülekezeti éneklés szokását. A császárnő engedni kényszerült. Végül 390-ben Theodosius császár, aki a *konstantinápolyi zsinatot hívta egybe 381ben, egy lázadás után elrendelte több ezer thesszalonikai polgár kegyetlen lemészár­ lását. Theodosius Ambrus gyülekezetéhez tartozott, és ezért a dolgot Ambrus saját pásztori feladatának tekintette. Diszkrét le­ vélben értesítette a császárt, hogy vagy penitenciát gyakorol, vagy kiközösítés vár rá. Theodosius, aki a rendeletet megpróbálta visszavonni, és végül megbánta tettét, en­ gedelm eskedett és bűnbánóként jelent meg a templomban. Elfogadta Ambrus korholását, és ezután kapcsolatuk szívélyes lett. Ambrus 397-ben halt meg. Te, legkeresztyénibb császár, hittel és buzgósággal, törődéssel és odaszánással tartozol Istennek a hitért. Akkor hogyan remélhetik némelyek, hogy te kötelességednek tartod majd megparancsolni a pogány istenek oltá­ rainak visszaállítását és a profán áldozatok megfizetését?... Ha [kívánságainkkal ellen­ tétes] végzés születik, m i püspökök azt nem szenvedhetjük türelmesen és szótlanul. Eljö­ hetsz templomba, de vagy nem találsz ott pa­ pot, vagy olyat találsz, aki ellenáll neked. Epistulae 17:3,13 (Valentinianushoz) A z egyház Isten tulajdonát képezi, tehát nem tulajdonítható a császárnak. Isten temploma jog szerint nem lehet a császáré. Senki nem tagadhatja, hogy ezt a császár iránti tisztelettel mondom. Mert m i lehet an­ nál nagyobb tiszteletadás, mint a császárt az egyház fiának mondani?... Mert a császár az egyházon belül van, nem pedig fölötte. Sermo contra Auxentium (Auxentius el­ leni prédikáció) 35,36

42 Aranyszájú János (Ióannész Khrüszosztomosz) A z Ige hirdetése Aranyszájú János a IV század közepén Antiochiában született. Keresztyén, alig húsz évesen megözvegyült anyja nevelte. Ahogy János felnőtt, megkeresztelkedett, majd éveken át Antiochia mellett egy barlangban élt remeteként. Önsanyargatása miatt azon­ ban megromlott az egészsége, és kénytelen volt visszatérni a városba, ahol diakónus majd presbiter (vagyis pap, ahogy ekkoriban már mondták) lett. Tarszoszi Diodórosz alatt tanult, aki bevezette a bibliatudományba. Az antiochiai iskola allegóriaellenességéről volt híres. Ezen iskola szerint a Bibliát term é­ szetesen, mint mondták „betű szerint” kell értelmezni. A bibliai szöveg tipológiai ér­ telmezését (amely Istennek az emberrel kü­ lönböző időkben tett cselekedeteinek párhu­ zamba állítása - például az Egyiptomból való kivonulás [antitípus] megfelel a krisztusi megváltásnak [típus]) elfogadták, de a nyil­ vánvaló történelmi jelentést elkerülő irreális magyarázatát elutasították. Aranyszájú Já­ nos az antiochiai szemléletet tette magáévá. Az „Aranyszájú” (Khrüszosztomosz) ne­ vet a VI. században kapta, kiváló prédiká­ tor voltának elismeréséül. Rendszeresen prédikált, általában egy egész bibliai köny­ vön végighaladva. E prédikációit, mint kommentárokat később kiadták. Prédikált azonban egyedi témákról is, és számos ér­ tekezést is írt. Ez utóbbiak közül a legis­ mertebb A papi méltóságról című klasszi­ kusnak számító munkája a pásztori gon­ doskodásról. Aranyszájú János nem alko­ tott különösebben kiemelkedőt teológus­ ként, prédikációit gyakorlati és kegyességi szempontból tartották nagyra. Antiochiában presbiterként és igehirde­ tőként otthon érezte magát. Kitűnően pré­ dikált, beszédeivel tömegeket vonzott. Saj­

Az egyházatyák nos azonban nem maradhatott a helyén. 397-ben óriási küzdelem indult a megüre­ sedett konstantinápolyi püspöki székért. A császári hatóságok úgy akartak véget vetni a csatározásnak, hogy kívülállót választa­ nak meg püspöknek. Aranyszájú kapóra jött, és kényszer alatt elvállalta a tisztsé­ get. Alexandria püspökei különösen irigy­ kedtek, amiért a ^konstantinápolyi zsinat városuk helyébe Konstantinápolyi állította, mint a keresztyénség második püspöksé­ gét. Theophilosz alexandriai püspök, aki saját emberével remélte betölteni a kons­ tantinápolyi püspöki széket, kénytelen­ kelletlen saját kezűleg szentelte föl Arany­ szájú Jánost. Arany szájú még a legügyesebb politikus alkatnak is veszedelmes pozíciót örökölt; tőle azonban távol állt mindenfajta ravasz­ ság. Félelmet nem ismerve prédikált és kezdte felszámolni a visszaéléseket. Theo­ philosz áskálódásainak és gyalázkodásainak köszönhetően az udvarral való viszonya megromlott, míg végül hamis vádak alapján 403-ban száműzték, majd rövid visszatérés után 404-ben ismét. 407-ben még távolabb­ ra küldték, és ennek következtében életét vesztette. Kelet és Nyugat pörlekedni kez­ dett emiatt, de később mindenki felismerte szent voltát és nagyságát. Ahogy egy mai író fogalmazott: „Aranyszájúnak, akinek az életét megkeserítették és elvették az el­ lenlábasai, ma már nincsen egyetlen ellen­ sége sem.” Nem a borral van a baj, hanem a részeg­ séggel. A fösvény nem olyan, m int a gazdag ember. A fösvény ember nem gazdag. Sok mindent akar, ám amíg hiányolja őket, soha nem lehet gazdag. A fösvény őrzője, nem pe­ dig ura a gazdagságnak, rabszolga, nem pe­ dig úr. Mert hamarább adná oda valamely testrészét, m int elásott aranyát. Mivel nem képes vagyonát másoknak adni vagy szétosz­ tani a szegények között, hogy mondhatná azt

Aranyszájú János, Jeromos a magáénak? M i módon birtokolja azt, ha nem képes szabadon felhasználni vagy örö­ mét lelni benne?... A gazdagság nem azt jelenti, hogy sokat birtoklunk, hanem azt, hogy sokat adunk... Inkább lelkünket díszít­ sük, m int házunkat. Nem szégyen márvány­ nyal díszíteni falainkat hiábavalóan és célta­ lanul, miközben elhanyagoljuk Krisztust, aki rongyokban já r [a szegényekben]? Mi hasznot hoz neked a házad? Vajon viszed-e magaddal, mikor távozol [e világból]? Há­ zadat nem, de lelkedet bizonyosan magaddal viszed... Azért építesz házat, hogy élj benne, nem pedig fitogtatásul. A m i meghaladja szükségleteid, az m ind fölösleges és haszon­ talan. Végy magadra túlméretezett lábbelit! Leveted rögtön, mert nem bírsz benne járni, így van ez a szükségesnél nagyobb házzal is, csak hátráltat a mennybe vezető utadon... Idegen vagy, zarándok e világ dolgai között. Nem ez a szülőhazád - hanem a mennyor­ szág. Gazdagságodat vidd oda... Gazdag akarsz lenni? Legyen Isten a barátod, és mindenkinél gazdagabb leszel!... Napnál is világosabb, hogy csak azok bírnak gazdag­ sággal, akik megvetik azt, és élvezetét eluta­ sítják. Mert az az ember használja fel helye­ sen, aki szétosztja vagyonát a szegények kö­ zött. 0 viszi magával a birtoklást, mert még a halál sem fosztja meg vagyonától, és viszszakapja megint. H omiliae 21 de rokról) 2:14-18

status

(2 1 homília a szob­

Jeromos A Biblia latinul Sophronius Eusebius Hieronymus (Jero­ mos) a 340-es években Itália és Dalmácia (a mai Horvátország) határán született. Ta­ nulmányait Rómában végezte, ahol egy klasszikusokból álló jelentős magánkönyv­ tár gyűjtésébe kezdett. Tizenkilenc éves

43 lehetett, amikor megkeresztelkedett. Ezu­ tán feladta világi pályafutását, az aszkézisnek és a tudománynak szentelte magát. Amolyan vonakodó aszkéta volt. Keleti zarándokúira indult 373-74-ben, de meg­ romlott egészsége miatt Antiochiánál tovább nem jutott. A város szellemi légköre és ösz­ tönzése lenyűgözte, és nem ment tovább a kolostori központok felé. Ezután, mint el­ beszéli, álmot látott: Sok évvel ezelőtt, a mennyek országa miatt, megszakítottam minden kapcsolatomat ottho­ nommal, szüleimmel, nénémmel, rokonaim­ mal és lemondtam (ez volt a legnehezebb) a már megszokott ízes ételekről. Útban voltam Jeruzsálem felé, hogy harcomat megharcoljam, de még mindig nem bírtam lemondani Ró­ mában sok üggyel-bajjal összegyűjtött könyv­ táramról. És így, én nyomorult ember, csak azért böjtöltem, hogy utána olvashassam Ci­ cerómat... És amikor jobb belátásra tértem... elővettem a prófétákat, de stílusukat nyersnek és taszítanak találtam. Nem láttam meg a vi­ lágosságot elvakult szememmel, a hibát azon­ ban nem nekik, hanem a napnak tulajdonítot­ tam. .. Hirtelenében azonban elragadott a lélek és a Bíró ítélőszéke elé hurcolt... A kérdésre, ki vagyok, m i vagyok, ezt feleltem: „Keresztény." „Hazudsz - mondta a bíró, - te ciceronista vagy, nem keresztény. Mert ahol a kincsed van, ott van a szíved is. "Én azonmód elnémultam, és ott a korbácsütések között - mert a Bíró megkorbácsoltatott - még sokkal inkább gyö­ tört a lelkifurdalás... Azzal megesküdtem, és nevéhez fohászkodtam, mondván: „ Uram, ha valaha is világi könyveket birtoklók vagy olva­ sok, azzal megtagadlak téged"... Ettől fogva nagyobb buzgósággal olvasom Isten könyveit, m int valaha is az emberekét. E pistulae 22:30

Ezután kivonult a sivatagba, és rem ete­ ként rendezkedett be egy barlangban. Ám­ de sikerült magával vinnie teljes könyvtá­ rát. Időnként látogatókat fogadott, és sokat

44 levelezett. A magányos életet azonban nem Jeromosnak találták ki. „Ó, hányszor, midőn künn éltem a sivatagban, a hatalmas magányban, mely a rem etéknek vad lakást ad csak, a tikkasztó naptól aszaltan, ó, hányszor képzeltem magam Róma örömei közt.” (Epistulae 22:7)! Két és fél év múl­ va Jeromos visszatért a civilizált életbe. De bár a magánnyal felhagyott, soha nem ké­ telkedett a cölibátus és a szüzesség fel­ sőbbrendűségében. A szüzesség természetes, a házasság csak a bűnt [a bűnbeesést] követi... Dicsérem a há­ zasságot, mert szüzeket ad nekem. Összegyűj­ töm a rózsákat a tövisek közül... Miért haragszol, anya, lányod szüzességéért?... Azért neheztelsz rá, mert királyt [Krisztust], nem pedig katonát választott magának jegye­ séül? Nagy megtiszteltetést szerzett neked: anyósa lettél az Istennek! Epistulae 22:19,20 Jeromos leginkább a tudományban érez­ te magát otthon. Álma ellenére soha nem tagadta meg a pogány klasszikusokat, de alávetette őket teológiai érdeklődésének. Idővel vezető görög és héber tudóssá lett. 382-ben Rómába ment, ahol Damasus püs­ pök titkára és könyvtárosa volt. Damasus azonban 384 végén meghalt, és Jeromos elvesztette állását. Nagyon kedvelte a jó­ módú aszkétanők társaságát, számos tanít­ ványa került ki közülük. Ezt azonban Ró­ mában nem nézték jó szemmel, és Jero­ mos úgy döntött, távozik a városból. 385ben palesztinai zarándokúira indult két női barátjával, Paulával és Eustochiummal. 386-ban együtt kolostort és zárdát alapítot­ tak Betlehemben, és Jeromos itt tartózko­ dott egészen haláláig, 420-ig. Jeromos életének egyik legnagyobb al­ kotása a Biblia latin fordítása, későbbi ne­ vén a Vulgata, az általánosan használt vál­ tozat volt. Ez, ha hibátlannak nem is te­ kinthető, minden korábbi fordítást felül­

Az egyházatyák múlt. Ebben az időben az Ószövetség olva­ sását némi zavar övezte. A többnyire görög anyanyelvű korai keresztyének nem tudtak héberül, és ezért az Ótestamentum görög fordítását, a Septuagintát használták (me­ lyet az Újtestamentum gyakran idéz). Ez­ zel a fordítással az volt a baj, hogy nemcsak az Ótestamentum héber könyveit tartal­ mazta (ezek a zsidók által elfogadott iratok, amelyek azonosak a mai protestáns Ószö­ vetséggel), hanem egyéb könyveket is (melyeket ma apokrifeknek nevezünk). Bi­ zonytalanság volt tehát a tekintetben, hogy mely könyvek tartoznak az Ószövet­ ségbe. Jeromos arra a következtetésre ju­ tott, hogy csak a héber könyveket lehet ká­ noninak vagy szentírásinak tekinteni. To­ vábbá alapvetőnek tartotta, hogy a Biblia fordításánál a héber eredetiből, nem pedig a Septuagintából kell kiindulnia. M egértet­ te azt az alapelvet, hogy az ószövetségi Szentírást Isten a zsidókra bízta (Róma 3,2; 9,4), és a keresztyénségnek nincs joga olyan könyvekkel kiegészíteni azt, amelye­ ket ők nem ismernek el. Jeromos méltatlan vitába keveredett *Origenész miatt. Korábban lelkesen cso­ dálta őt, de 393-ban hirtelenében megvál­ toztatta álláspontját, és kíméletlenül tá­ madta az origenista eretnekséget. Emiatt kínos szóváltásba bonyolódott régi barátjá­ val, Rufinusszal, aki mindvégig kiállt Origenész eszméi mellett. A perlekedés Jero­ mos legrosszabb vonásait domborította ki. Durva volt, közönséges és rosszindulatú. Érvei nemigen haladták meg a szőrszálhasogatást és a személyeskedést. Ráadásul alkatánál fogva szinte mindenkit elmart maga mellől. Egy mai író mondja róla: „a barátságos női aszkétákat és az őt vakon is követők kis csoportját leszámítva, alig akadt olyan, akinek sikerült kitartón béké­ ben élnie Jeromossal.” Talán nem is baj, hogy elutasította a házasság intézményét!

Ágoston De Jeromos mindenképpen kiérdemelte hírnevét - nem személyes szent élete vagy teológiai látása, hanem tudományos munkássága miatt. Lehetett bár óvatlan és gőgös tudós, hatalmasat alkotott, és ezért joggal emlékezünk rá.

Ágoston (Augustinus) A hit példaképe Ágoston a legnagyobb keresztyén teológus Pál apostol óta. Ő a nyugati egyház atyja. Gondolkodásának pozitív és negatív ele­ mei meghatározóan hatottak a középkor szemléletére, de valójában az egész ke­ resztyén teológiára, sőt az egész európai gondolkodásra. A XVI. században mind a reformáció, mind az ellenreformáció Ágos­ ton újrafelfedezéséből indult ki. *B. B. Warfield szerint a „reformációban Ágoston kegyelemtana végső győzelmet aratott Ágoston egyháztana fölött”. Aurelius Augustinus 354-ben Thagastéban (mai Algéria) született pogány apától és hívő keresztyén anyától, Monicától. Karthágói diákként eldöntötte, hogy életét a bölcseletnek szenteli. A keresztség fel­ vételére készülve term észetszerűleg az Ótestamentumhoz fordult, amin azonban mélységesen megbotránkozott. A görög bölcseletre hangolt elme az Ószövetséget nyersnek és lelketlennek láthatja csak. Ágoston ezt nem tudta elfogadni, és a manicheizmushoz fordult. Ez a perzsa erede­ tű vallás úgy tartotta, hogy a világminden­ ségben két végső elv: a világosság és a sö­ tétség érvényesül. Ezek szakadatlan harc­ ban állnak egymással. A fizikai világmin­ denség a sötétségből, míg az emberi lélek a világosságból származik. Ez az elmélet számot ad a gonosz eredetéről. Ugyanak­ kor tagadja, hogy felelősek vagyunk go­ nosz tetteinkért (melyek a sötétségből

45 erednek). Ágoston azonban ráébredt, hogy a manicheizmus legalább annyi kérdést hagy nyitva, mint amennyit megold, és ezért m ásutt kereste az igazságot. Ebben az időben, 384-ben Milánóban ki­ nevezték a retorika tanárának. E fontos ál­ lásból term észetes út vezethetett magas kormányzati hivatalhoz. Ágoston ekkor az újplatonistákat olvasta, és ott kielégítőbb magyarázatot talált a gonosz kérdésére. A gonosz nem valóságos, Istentől független elv. Nem önmagáért valón létezik, hanem sokkal inkább a jó hiánya. Úgy is mondhat­ nánk, hogy a gonosz a jón élősködik, vagy a megrontott jó. A kéj vágy, példának okán eltévelyedett szerelem. Ágoston hallgatta ekkor *Ambrus prédikációit is. Nagy hatás­ sal volt rá, ahogyan Ambrus az allegória ré­ vén összebékítette az Ószövetséget a pla­ tóm lelkiséggel. Ez azután előkészítette Ágoston visszatérését a keresztyén hithez. Ágoston nagy kihívással szembesült, ami­ kor a kiemelkedő újplatonista bölcselő, Victorinus és a szerény szerzetes, Antal meg­ téréséről szóló beszámolót olvasta. Gondo­ latilag meggyőződött a keresztyénség iga­ záról, de visszariadt a cölibátus kilátásától. (Feltételezte, mint akkoriban általában, hogy a teljességgel odaszánt keresztyén ember cölibátusban él.) Válaszút előtt állt, s ebben a feszültségben egy napon kiment a kertbe, ahol egy játszó gyermek hangja megszólítot­ ta: ,Vedd, és olvasd!”. Ágoston felnyitotta Pál levelét a Róma 13,13—14-nél: „öltsétek magatokra az Úr Jézus Krisztust, a testet pedig ne úgy gondozzátok, hogy bűnös kívánságok ébredjenek benne.” Ágoston később így írt: „nem akartam továbbolvasni, de nem is kellett továbbolvasnom. A monda­ tot azonmód magam fejeztem be, a bizalom világossága töltötte el szívemet, és a kétség minden sötétsége eloszlott.” Ez 386 augusz­ tusában történt, és a következő húsvétkor Ambrus meg is keresztelte.

46 M egtérése után Ágoston, néhány hason­ ló gondolkodású társával együtt az aszkézisnek és a tudománynak szentelte életét. A következő néhány év során számos filo­ zófiai munkát írt. 387 és 400 között tizen­ három külön műben értekezett a manicheusok ellen. Külön felelősségének érezte ezt, hiszen közvetlenül megismerte a manicheizmust, és korábban számos embert maga térített erre az eretnekségre. Ezek­ ben a műveiben a szabad akarat (melyet a manicheusok tagadtak) mellett érvelt. A bűnt nem Isten terem tette, és az nem is egyképpen örökkévaló vele. Az akarat sza­ bad, azt nem kényszeríti semmi, követke­ zésképpen magunk felelünk a tetteinkért. E gondolatokat Ágoston Az akarat szabad­ ságáról című értekezésében fejtette ki részletesen. 388-ban Ágoston visszatért Afrikába. Ut­ ján igyekezett elkerülni a püspök nélküli vá­ rosokat, tudván, hogy ráerőltethetik vala­ mely püspöki széket. Mindenesetre 391-ben ellátogatott Hippóba, ott mindjárt ki is sze­ melték, és „erőszakkal” presbiterré vagyis pappá szentelték. 396-ban a püspök meg­ halt, Ágoston pedig az örökébe lépett. Halá­ láig, 430-ig megmaradt Hippo püspökének. Papként szembesülnie kellett a donatista szakadár mozgalommal, amely romlásba döntötte az afrikai egyházat. A mozgalom 312-ben a karthágói katolikus püspök fel­ szentelésének vitatott érvényessége nyo­ mán alakult ki. A küzdelem lényegében vé­ ve a *Cyprianusra visszatekintő, régebbi afrikai „vértanú egyház” és az újabb, nem­ zetközi katolikus egyház között folyt. Mint mindig, könnyebb volt a meghasonlást kez­ deményezni, mint gyógyítani. Mikor Ágos­ ton színre lépett, a donatisták uralták a tere­ pet, míg az afrikai katolikus egyház helyzete erősen elbizonytalanodott. 412-re azonban Ágostonnak sikerült megfordítania a hely­ zetet, és a donatistákat visszaszorítania. Fel­

Az egyházatyák kutatta a donatisták történetét, a nyilvános­ ság elé tárta következetlenségeiket és túl­ kapásaikat. Alkalmazta a propaganda eszkö­ zeit, prédikált, sőt még népszerű dalokat is szerzett róluk. Felhasználta az államhatalmat, még az erőszakot is ellenük. Kezdetben ez utóbbi­ hoz nem szívesen folyamodott, de végül el­ fogadta - mint szükségszerű választ a do­ natisták számos erőszakoskodására, illetve mint nevelési eszközt, ahogyan az iskolá­ ban is hasznos lehet a vessző. Az erőszak alkalmazására Ágoston az Otestamentumban talált igazolást, sőt kissé kétesebb mó­ don a Lukács 14,23-ban: „Kényszeríts be­ jönni mindenkit”. Gyakran idézett mondá­ sa: „Szeress, és tégy akaratod szerint” („Dilige et quod vis fac”, In Johannes epistulam ad parthos tractatus [H orniba az 1 Jánosról]) volt hivatva igazolni az erősza­ kot, hiszen az végső soron az „áldozat” ja­ vát szolgálta, és így a „szeretetről” tanús­ kodott. Ágoston ellenezte az eretneksé­ gért kirótt halálbüntetést, de elméletében a középkori inkvizíció igazolást talált. Ágoston elsősorban teológiailag támadta a donatizmust, és érvelését az egyháztanra összpontosította. Az egyházat katolikusnak (azaz egyetemesnek) mondta, míg a dona­ tisták kizárólag Afrikában éltek. „Kurutytyolják, mint mocsárban a békák: »Csak mi vagyunk keresztyének^’. A szakadás bűné­ ben voltak vétkesek, elszakították magukat Jézus Krisztus egyházától. így szembe­ szálltak a szeretettel, és arról tettek bi­ zonyságot, hogy nincs velük a Szentlélek. A donatisták a katolikus egyház némely ve­ zetőjének állítólagos istentelenségével ér­ veltek (habár saját vezetőik sem kérked­ h ettek ártatlanságukkal). E rre azonban Ágoston azzal felelt, hogy az egyház szent, m ert az Krisztus egyháza. A sákramentumok akkor is érvényesek, ha istentelen pap szolgáltatja ki őket, m ert Krisztus adja a

Ágoston sákramentumot. Ez az elv lehetővé tette Ágoston számára, hogy (Cyprianusszal el­ lentétben) elismerje a katolikus egyházon kívül (pl. a donatisták által) kiszolgáltatott sákramentumok érvényességét, habár hat­ hatósnak csak akkor tartotta őket, ha az il­ lető belépett a katolikus egyházba. Ágoston dolgozta ki először a „láthatatlan egyház” tanát. Az egyházban nem mindenki valóban keresztyén, sokan csak névleg azok. Nem tudjuk elválasztani az igazakat a hami­ saktól. Egyedül Isten képes az emberek szí­ vében olvasni, és csak 0 tudja, kik az övéi. Ezért az igaz egyház határai láthatatlanok, csak Isten ismeri őket. Ágoston tehát meg­ különböztette a látható egyházat (a külső szervezetet) a láthatatlan egyháztól (az igaz keresztyének gyülekezetétől), melyet csak Isten lát. Ágoston szemében a láthatatlan egyház csakis a katolikus egyház kebelén belül létezhetett, rajta kívül nincsenek igaz keresztyének. Kortársa, a donatista Tükoniusz, aki egyébként sokban hatott Ágoston­ ra, Isten igaz népének gondolta a láthatatlan egyházat, mely létezhet akár a donatista, akár a katolikus egyházban. Ennek a ma már közhely számba menő felfogásnak nem akadt párja a korai egyházban. Isten kimondhatatlan előre tudása szerint sokan, akik látszólag [az egyházon kívül] van­ nak, válójában benne vannak [mert megtér­ nek], és sokan, akik látszólag benne vannak, valójában kívüle vannak [mert csak névleg keresztények]... Világos tehát, hogy ha az egy­ házon kívüliekről és belüliekről beszélünk, ak­ kor a szív, nem pedig a test helyét kell meg­ fontolnunk... Egyazon víz mentette meg azo­ kat, akik a [Noé építette] bárkában voltak, és pusztította el azokat, akik kívüle rekedtek. így ugyanazon keresztség által jutnak üdvösségre a jó katolikusok és kárhoznak el a rossz kato­ likusok meg eretnekek. De baptismo, contra donatistam (A keresztség, a donatisták ellen) 5:38-39

47 411-ben, alighogy a donatisták szétszó­ ródtak, Ágostonnak a pelagianizmussal kel­ lett szembenéznie. Pelagius skót vagy ír szerzetes volt. (“Jeromos szerint Pelagiusnak a sok zabkása [ír nemzeti eledel] elvet­ te az eszét!) Úgy vélte, hogy a keresztyén ember bűn nélküli életet élhet, csupán Isten tanításának és Jézus Krisztus példájának a segítségével. Úgy hitte, hogy Ádám bűnbe­ esése nem vont maga után egyebet, mint a halált és a bűn példáját, de nem tette a bűnt elkerülhetetlenné. Ágoston élete végéig szenvedélyesen, erőt nem kímélve küzdött az ilyen eszmék ellen. M egtérésének kezdetén Ágoston úgy vélte, hogy a keresztyén élethez szüksé­ günk van Isten kegyelmére, a Szentlélek belső seg ítség ére. Ugyanakkor hitte, hogy a hitetlen ember tulajdon szabad akaratából, külső segítség nélkül is for­ dulhat Istenhez. Másként szólva Isten a kegyelmét (vagy a Szentleiket) adja azok­ nak, akik hitben válaszolnak az evangéli­ um szavára. Később azonban Ágoston a kegyelem mélyebb elgondolására jutott. Immár magát a hitet is kegyelmi ajándék­ nak tartotta. „Mid van, amit nem kaptál?” (lK or 4,7). Az üdvösség teljes egészében, annak kezdete és folytatása Isten kegyel­ méből van. Ebből a kegyelemből nem jut mindenkinek, nem mindenki hisz. Azok­ nak adatik meg, akiket Isten erre kisze­ melt, vagyis a választottaknak. „Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené" (Róma 9,16). Erre a felfogásra 397 táján jutott, azután, hogy mélyebben m egism erte az emberi term é­ szetet, és alaposabban tanulmányozta Pál apostolt. Ezután írta meg Vallomások cí­ mű művét, ebben nem sokkal a m egtéré­ se utáni időszakig, anyja haláláig számol be az életéről, melyet immár az Isten ke­ gyelméről szerzett ism eret fényében ér­ telmez.

48 Te ébreszted föl bennünk magasztalásod örömét, mert magadért teremtettél bennün­ ket és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik benned... Meg kell emlékeznem un­ dok módon elkövetett cselekedeteimről és a testi romlottságról, amelybe zuhant a lelkem. Nem mintha szeretném őket, hanem azért emlé­ kezem róluk, hogy szeresselek téged, Istenem... E[platonikus]könyvekben olvastam... „Kez­ detben volt az Ige és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige...”Ámde, hogy „az Ige testté lön és miköztünk lakozék " nem olvastam ben­ nük... Erre [hogy Istennel megpihenjek] vá­ gyakoztam magam is. Engem nem idegen vas kötözött bilincsbe, hanem saját akaratom va­ sa. Az ördög akaratomra kulcsolta karmait, láncot kovácsolt belőle és pórázra fűzött engem. Elrugaszkodott akaratomból lám szenvedély született. Kiszolgáltam a vágyat, szokás lett be­ lőle. És mert a szokásnak nem szegültem el­ lene, végül szükségszerűséggé változott... Ir­ galmad fólségében van csupán minden remé­ nységem. Add, amit parancsolsz, és parancsold, amitakarsz. Vallomások 1:1; 2:1; 7:9; 8:5; 10:29 Noha Ágoston érett felfogása 397-re már lényegében véve kialakult, részletes kifejté­ sére éppen a Pelagiusszal folytatott vita adott alkalmat. A pelagianusok ellen Ágoston majd húsz éven át dühödten harcolt, főként írásaival, de állami és egyházpolitikai eszkö­ zökkel is. Hitte, hogy „Ádámban” mindenki bűnbe esett, következésképpen mindenki (a csecsszopók is) bűnös és a bűnre hajlamos. E hajlam a „konkupiszcencia” (testi vágy) formájában jelenik meg, és uralja az egész emberi nemet (ennek a nemi vágy csupán az egyik legfőbb példája). A bűnbeesett ember abban a szánalmas helyzetben van, hogy bár elkerülhetetlenül, mégis szabadon vagy akarattal követi el bűnét. Megtartja szabad akaratát és felelősségét, amennyiben sza­ badon akarja, amit akar, de nem szabad azt akarni, ami a kötelessége.

Az egyházatyák Irgalmasságában Isten úgy határozott, némelyeknek megadja az üdvösséget, má­ soknak azonban nem. Teszi ezt kegyelme által. Először adja ható kegyelmét. Ez ser­ kentőleg hat, vagyis megelőzi az ember jóakaratát. „A kegyelem nem [a jót] akaró em bert találja meg, hanem a jó akarására készteti őt.” A kegyelem hathatós is, ma­ radéktalanul teljesíti célját, az akarat meg­ változtatását. Ezt nem a szabad akarat fel­ számolásával, hanem megnyerésével te ­ szi. Isten a csalhatatlan csábító, megnyeri a lelket oly módon, hogy a lélek örömmel és szabadon válaszol. Ha már az akarat megváltozott, akkor együttműködhet a ke­ gyelemmel. Az együttműködő kegyelemre azért van szükségünk, m ert m egtért aka­ ratunk még mindig gyenge, és Isten segít­ sége nélkül hamarosan vétkeznénk m e­ gint. Ha mindvégig ki akarunk tartani, és üdvözülni akarunk, akkor újabb kegye­ lemre, az állhatatosság kegyelmére is szük­ ségünk van. Ebben nem mindenki része­ sül, aki a keresztyén élet útján elindult, ha­ nem csak a választottak. Isten nem azért részesíti kegyelmében az embereket, mert ismerik, hanem azért, hogy megismerjék Ót. Megigazító igazságában sem azért részesíti az embereket, mert már igazak, hanem azért, hogy szívükben igazak­ ká legyenek... Ha valamely parancsolatot a büntetéstől való félelemben tartanak meg, ak­ kor szolgai, nem pedig szabad, tehát nem is igaz módra tartanak meg. Mert a gyümölcs csak akkor jó, ha a szeretet gyökeréből nő ki... A z az ember tett meg hosszú utat az igazság útján, aki ez utat járva fölismeri, mily messze van az igazság tökéletességétől. D e S piritu et literra (A Lélek és a betű) 11,26,64. Ágostonnak még két másik alapvető munkájáról kell szólnunk. 399 és 419 kö­ zött írta legnagyszerűbb dogmatikai mű­ vét, A Szentháromságról címűt. Ebben ősz-

49

Ágoston szefoglalja a korai egyházatyák eredmé­ nyeit és rendszerezi a Szentháromságról kialakított tanítást. De nem elégszik meg a tanítás puszta közlésével. ... hisszük, hogy az Atya, a Fiú és a Szent­ lélek egy Isten, az egész mindenség teremtője és ura. A személyek egymáshoz való kölcsönös viszonya adja a Háromságot és a lényegben való egységet. Ennek megértését keressük, és attól kérjük hozzá a segítséget, akit meg aka­ runk érteni... A hit keres, az értelem talál, ezért mondja a próféta: „Ha nem hiszlek, nem értitek meg. (Ésaiás 7,9). A Szentháromságról 9:1; 15:2 Az egyház által magyarázott Szentírás tekintélye alapján hiszünk a Szenthárom­ ság tanában, vagyis abban, hogy Isten há­ rom egylényegű személy. De ez mit jelent? Az értelem fel akarja fogni azt, amit hit által hiszünk. Ágoston analógiák alkalmazásával törekszik erre, melyeket az Isten hasonla­ tosságára formált emberi lélekben keres. Számos lehetséges analógiát vizsgál meg, ezek többsége a lét, a tudás és az akarás hármasságán alapul. Utolsó és legjobb ana­ lógiaként az Istenre emlékező, az őt meg­ értő és szerető elmét hozza föl. Az elme Is­ tenre való emlékezésének, istenértésének és istenszeretetének viszonyát vizsgálva, Ágoston a Szentháromság három szemé­ lyének kapcsolatába igyekezett betekintést nyerni. Végül azonban ráébred a legtökéle­ tesebb analógia hitványságára is, m ert most csak „tükör által homályosan látunk” (lKor 13,12). 413 és 427 között írta Ágoston legterje­ delmesebb művét, A z Isten várná-1. 410ben barbárok meghódították Rómát. E pél­ dátlan szerencsétlenségért a keresztyénséget vádolták mondván, az istenek meg­ haragudtak, amiért az emberek elfordultak ‘így a Septuaginta, az eredeti héber szerint: „nem maradtok meg". (A ford.)

tőlük. Ágoston erre a válságra a korai egy­ ház legnagyobb apologetikai munkájával válaszolt. Ennek első részében azzal érvel, hogy a pogány istenek sem földi, sem mennyei jó szerencsét nem hoztak. M ert Ágoston szemében a keresztyénség nem földi, e világi sikereket kínál (*Kaiszareai Euszebiosznak a Constantinus császár m egtéréséhez fűzött vérmes reményeivel ellentétben). Az evangélium belső békét és örökkévaló sorsot ígér. A második rész­ ben Ágoston két különböző városnak vagy társadalomnak, az Isten városának és a Sá­ tán városának, a mennyei és a földi város­ nak, Jeruzsálemnek és Babilonnak a sorsát követi nyomon a teremtéstől az örökkéva­ lóságig. E kettő nem egymással vetélkedő nemzet vagy szervezet (miként az állam és az egyház), hanem az emberek két cso­ portja. K ét szeretet bélyegét viselik magu­ kon: az istenszeretetét szemben az önsze­ retettel; az örökkévalóság szeretetét az időbeli dolgok szeretetével szemben. Két várost formált a két szeretet: a földi vá­ rost az önszeretet mely Isten megvetéséhez ve­ zet, és mennyei várost az istenszeretet, mely az én megvetéséhez vezet. Az előbbi önmagát, az utóbbi Istent dicsőíti... Az egyik városban az uralkodókat és az uralma alá hajtott nem­ zeteket az uralkodás szeretete uralja; a másik városban az uralkodók és az alattvalók szeretetben szolgálják egymást, az alattvalók az engedelmesség, az uralkodók a mindenkivel törődés által... Ez a két város két emberi kö­ zösséget jelent. Az egyik arra van elrendelve, hogy Istennel együtt örökkévalón uralkodjék, a másik pedig arra, hogy az ördöggel együtt szenvedje az örökkévaló büntetést... A polgá­ rok a bűntől megrontott természetük folytán beleszületnek a földi városba, de beleszületnek a mennyei városba a természetet a bűntől meg­ szabadító kegyelem által.

De civitate Dei (Isten városa) 14:28-15:2

50 Ágoston 430-ban halt meg, éppen amikor a barbár hódító sereg Hippo városát készült bevenni. A nyugat-római civilizáció meg­ roppant. Ágoston azonban az Isten városá­ ban a klasszikus kultúrát átem elte az új ke­ resztyén kultúrába. A korai egyháznak ez a legnagyobb műve számos tekintetben elő­ revetítette a középkort.

Alexandriai Kürillosz (Cyrill, Cirill) Jézus a megtestesült Ige Kürillosz 412-ben foglalta el az alexandriai püspöki széket, nagybátyját, Theophiloszt követve. Hírnevét nagyobb részt Nestorius konstantinápolyi püspökkel folytatott vitájá­ nak köszönheti. A 381-es *konstantinápolyi zsinat óta, mely Alexandria helyett Konstan­ tinápolyi nevezte a keresztyénség második püspökségének, keserű csatározásokat ví­ vott a két püspökség. Kürillosz nagybátyja, Theophilosz korábban száműzetésbe ker­ gette *Aranyszájú Jánost, most pedig Kürillosz készült ugyanerre, csak éppen Nestoriusszal szemben. Kürillosz halála után utóda és egyben unokaöccse, Dioszkurusz híven követte a családi hagyományt. Tévedés volna azonban merő egyházpoliti­ kai intrikának venni mindezt. Kürillosz azért állt szemben Nestoriusszal, mert nézeteik alapvetően különböztek Jézus személyéről. Nestorius népszerű prédikátorként lett Konstantinápoly püspöke 428-ban. Jézus Krisztus személye tekintetében az antiochiai iskola tanítását követte, vagyis Krisz­ tust Jézusnak, az embernek tartotta, aki­ ben Isten Igéje lakozott. Jézus, az ember a lehető legszorosabban kapcsolatban áll Is­ tennel, az Igével, a cél és az akarat tekinte­ tében egyek. Végső soron bárhogy is kí­ sérletezett Nestorius egyesítésükkel, írá­ saiban külön egyének maradtak. Nesto-

Az egyházatyák riusnak a megtestesülésről tanított elm é­ letét nevezték „pantomim lónak” is (ti. két letakart ember alakít egy lovat). 1910-ben felfedezték Nestorius korábban elveszett­ nek hitt, Liber Heraclidi (Hérakleidész vá­ sára) című művét. Kiolvasható belőle Nestorius azon igyekezete, hogy ortodox módon Jézus Krisztus egységét állítsa, de ebbéli sikere nem látható. Nestorius konstantinápolyi prédikációi­ ban tagadta Szűz Mária theotokosz (istenszü­ lő) mivoltát. Jézus, az ember született Má­ riától, nem pedig Isten, az Ige. Kürilloszhoz eljutott ennek a híre, amit nem hagyhatott szó nélkül. Először határozott, de udvarias levélben kifejtette álláspontját Nestoriusnak, kérlelte, ismerje el a theotokoszt és le­ gyen közöttük béke. Nestorius azonban nem engedett, ezenközben Kürillosz meg­ nyerte Róma támogatását. Most már kér­ lelhetetlen levélben követelte Nestoriustól, hogy tíz napon belül engedelmeskedjék, és írjon alá tizenkét „anatémát”, azaz ítéljen el tizenkét olyan kijelentést, amely Kürillosz szerint Nestorius eretnek nézeteit fogal­ mazza meg. Nestorius nem engedett, a csá­ szár pedig összehívta az *efézusi zsinatot, ahol Nestoriust megfosztották hivatalától. Kürillosz álláspontja igen egyszerűnek nevezhető. Jézus Krisztus nem olyan em ­ ber, akiben Isten, az Ige lakozik, hanem Ő Isten, a m egtestesült Ige. Kürillosz valójá­ ban a megtestesülés tanáért harcolt Nesto­ rius ellen. Isten, az Ige, aki Istentől, az Atyától örökkévalón született, az időben emberként született Szűz Máriától. Követ­ kezésképpen Máriát theotokoszmk kell te­ kintenünk, hiszen a tőle született ember Jézus nem más, mint Isten. Krisztusban nem az ember Jézus és az Ige Isten kap­ csolódik össze, hanem „az Ige testté lett” (Jn 1,14), vagyis az Ige Isten egyesítette magát a teljes emberi term észettel (lélek­ kel is), és emberré lett. Ez az egyesítés Jé­

Kürillosz zus Krisztust egy hiposztázissá, egy léte­ zővé teszi. Az Ige és ember voltának egye­ sülése ezért kapta a „hiposztatikus egyesü­ lés” nevet. Kürillosz élt továbbá egy olyan formulá­ val, melyet ugyan *Athanasiusnak tulajdoní­ tott, de amely valójában Apollinaristól szár­ mazik. „Az Igét egyetlen megtestesült iste­ ni természetnek” nevezte. Ez később azon­ ban bajosnak tűnt, m ert a Krisztus két ter­ mészetébe vetett hitet tartották ortodox­ nak. Kürillosz azonban minden további nél­ kül „két term észet” egyesülésének látta Jé­ zus Krisztust. Másképpen szólva a két te r­ mészet, az emberi és az isteni elválasztha­ tatlanul összekapcsolódott Jézus Krisztus­ ban, egyetlen valóságot alkotva pontosan úgy, ahogyan a test és a lélek összekapcso­ lódása alkotja meg az emberi személyt. Mi több, „a két természet különbözősége az egyesülés következtében nem szűnt meg” (Epistulae 4). Kürillosz és Nestorius különbségét a következőképpen lehet összefoglalni: N es­ torius Jézusról és az Ige Istenről beszélt, míg Kürillosz úgy hitte, hogy maga Jézus az Ige. Ism ét az a kérdés vetődik tehát föl, ki volt az ember Jézus? Nestorius ember­ nek gondolta, aki egyedülálló módon és tö­ kéletesen egyesült az Igével, Kürillosz pe­ dig a megtestesült Igének állította őt. N es­ torius világosan kimondta: „Egy két vagy három hónapos csecsszopót aligha mond­ hatok Istennek”. (Szókratész: Egyháztörté­ net 7:34). Miként Athanasius Arius-ellenességét, Kürillosz Nestoriusszal szembeni küzdel­ mét is a megváltás tanáért érzett aggoda­ lom fűtötte. Kürillosz hitte, hogy az eucharisztiában Jézus életet adó testétől kapunk életet (Jn 6,48-58). Teste azért ad életet, mert az nem a merő emberé, hanem a meg­ testesült Igéé. Azt nem mondjuk, hogy az Ige természete

51 saját átváltozása révén lett testté, de nem is alakult át lélekből és testből álló egész ember­ ré; azt állítjuk viszont, hogy az Ige személye szerint (hiposztatikusan) egyesítvén magá­ ban az értelmes lélektől átlelkesített testet, megmagyarázhatatlan és fölfoghatatlan mó­ don emberré lett... így tehát 0, aki minden korok előtt m ár létezett és az Atyától született, test szerint született meg, asszonytól. Nem arról van szó tehát, hogy az isteni természet a szent szűztől vette kezdetét... Hanem mivel értünk és üdvösségünkért hiposztatikusan egyesítette magát az emberi testtel és aszszonytól megszületett, ezért test szerint szü­ letettnek mondjuk... Nem oszthatjuk fel az egy Úr Jézus Krisztust két fiúvá [Isten Fiává és ember fiává]. De az sem elegendő az igaz tanításhoz, ha két személy egységének tekint­ jük, m int egyesek teszik [Nestorius]. Mert az írás nem azt mondja, hogy az Ige egyesítette magát egy ember személyével, hanem azt, hogy testté lett. Ez pedig nem jelent mást, m int azt, hogy részesedett a testből és vérből, m int mi. Testünket sajátjává tette, de nem szűnt meg Istennek lenni. E pistulae 4

Ha valaki nem vallja Immánuelt igaz Is­ tennek, és ezért a szent szüzet theotokosznak, annyiban, hogy ő testben hordta a testté lett Igét, legyen kiátkozva. I. Anathema

Ha valaki nem vallja az Úr testét életadó­ nak és az Atya Isten Igéje tulajdon testének, hanem azt a látszatot kelti, hogy az valamely más személyhez tartozik, aki csupán dicső­ ségben egyesül az Úrral, és akiben az isten­ ség lakozik, ha valaki nem vallja, hogy az Úr teste azért ad életet, mert a mindennek életet adó Ige teste, legyen kiátkozva. II. Anathema Kürillosz 444-ben halt meg. Olyannak látjuk ma, mint látták életében: viták forrá­ sának. Az egyiptomi egyház és sokan má­ sok az ortodoxia nagyszerű atyjának tart­

52 ják, aki megvédte a megtestesülés tanát. Mások inkább *Theodorétosz véleményét fogadnák el, aki így írt róla: Végre és nagy nehézségek után a gazember elment. A jók és szelídek hamar távoznak; a gonoszok mindig sokáig maradnak... Tud­ ván, hogy ez ember gonoszkodása nap mint nap növekedett és ártott az egyház testének, az Úr úgy lenyeste, m int gonosz fekélyt, és le­ mosta a gyalázatot Izráelről. A maradók va­ lóban örvendeznek távoztam A halottak, meglehet, szomorkodnak. És okunk van az aggodalomra, nehogy annyira bosszankod­ janak társasága miatt, hogy még visszaküld­ jék hozzánk... Óvakodnunk kell tehát. Külö­ nösen szentséged dolga, hogy teljesítsd eme feladatot: mondd meg a sírásóknak, hogy nagy és súlyos követ helyezzenek sírjára, ne­ hogy visszatérjen, és megmutassa csalfa ész­ járását megint. Vigye új tanításait az ár­ nyékvilágba, és hirdesse ott éjjel-nappal... Valóban sajnálom a nyomorultat! Epistulae 180 (Domnus antiochiai püs­ pöknek). Aligha kell Kürilloszt feketén-fehéren ábrázolnunk. Elismerhetjük a megtestesü­ lés tanának védelmében nyújtott nagy tel­ jesítményét, ugyanakkor látnivaló, hogy egyáltalán nem ódzkodott a konstantiná­ polyi püspök durva elmozdításától.

Az efézusi zsinat (431) II. Theodosius császár azért hívta össze 431 júniusában az efézusi zsinatot, hogy véget vessen *Kürillosz és Nestorius vitá­ jának. A Nestoriust támogató antiochiai párt késve érkezett. Róma támogatását él­ vezve Kürillosz tizenöt napig várt, majd megnyitotta az ülést, melyen Nestoriust megfosztották hivatalától. Az antiochiaiak négy nap múlva megér­ keztek. Kürillosz zsinatát nem ismerték el,

Az egyházatyák és saját zsinatot hívtak össze, amely elítél­ te Kürilloszt. Itt mintegy harminc antiochi­ ai püspök volt jelen, a Kürillosz zsinatán résztvett kétszázzal szemben. Két hét el­ teltével megérkeztek a nyugati küldöttek, ők Kürillosz zsinatát ismerték el. Ez vo­ nult be a történelembe harmadik ökume­ nikus zsinatként. A történtek után Keleten zűrzavar és megosztottság támadt. Ale­ xandria elszakadt Antiochiától. Végül 433ban valamiféle egyezség született. Küril­ losz elismerte az antiochiaiak Újraegyesü­ lést Formulá-mk nevezett, mérsékelt do­ kumentumát, cserébe az antiochiaiak elis­ m erték Nestorius leváltását. A felmerült vádakkal ellentétben Kürillosz nem adta föl korábbi tanítását a formula elfogadásá­ val. Igaz, hogy a dokumentum nem mon­ dott ki mindent, amit Kürillosz mondhatott volna, és a megfogalmazása sem egyezett az övével, de a megtestesülés, amiért Nes­ torius ellen síkra szállt, világosan megfo­ galmazódott benne. A formula és Kürillosz tanításának állítólagos ellentmondásai nem felelnek meg a valóságnak. Valljuk tehát, hogy az Úr Jézus Krisztus Isten egyszülött Fia, tökéletes Isten és töké­ letes ember, akinek értelmes lelke és teste van. A z Atya Istentől született az idők kezdete előtt, és az utolsó napokban Szűz Máriától embernek született értünk, üdvösségünkre. M int Isten egylényegű (homoousziosz) az Atyával, és m int ember egylényegű (homoou­ sziosz) velünk. Mert benne két természet egyesült, és ezért egy Krisztust, egy Fiút, egy Urat vallunk. A z össze nem zavart egyesülés­ nek ebben az értelmében valljuk a szent szü­ zet thetokosznak, mert az Ige Isten megtes­ tesült, emberré lett, és fogantatásától kezdve egyesült az anyjától vett templommal. A m i az evangéliumokban és a levelekben az Úrral kapcsolatban használt kifejezéseket illeti, tudjuk, hogy a hittudósok némelyükön közös [az egy személyhez kötődő] dolgokat ér­

53

Az efézusi zsinat, Theodorétosz tenek, némelyüket pedig [a két természethez kapcsolva] megkülönböztetnek, az értékese­ ket Krisztus istenségének, a közönségeseket pedig emberségének tulajdonítják. ÚJRAEGYESÜLÉSI FORMULA

Küroszi T heodorétosz (Cyrusi Theodoretus) Jézus: Isten és Ember Theodorétosz a IV század végén született Antiochiában. Szerzetes lett, majd 423-ban erős nyomás alatt elfoglalta az Antiochiától ötven mérföldre eső Kürosz püspöki szé­ két. Ő volt a IV és V századi antiochiai teo­ lógusok utolsó nagy alakja. Kiemelkedő tel­ jesítményt nyújtott küroszi lelkipásztor­ ként és exegétaként, az antiochiai iskola szemléletének megfelelően „betű szerint” értelmezve a Bibliát. Rengeteget írt, egye­ bek mellett apologetikai munkákat is. Egy­ háztörténetében a 325-től (ahol *Kaiszareai Euszebiosz abbahagyta elbeszélését) 428ig terjedő időszakot mutatja be. E munkáját általában kevésbé jelentősnek találják, mint Szókratész, illetve Szozomenosz ugyanezt az időszakot tárgyaló munkáit. Theodorétosz legfőképpen a Jézus Krisz­ tus személyéről szóló tanításával járult hoz­ zá a teológiához. *Kürillosz és Nestorius vi­ tájában az utóbbi mellett állt ki, s az előbbi ellen több vitairatot is kiadott. Az egyikben Kürillosz tizenkét anatémáját cáfolta. Kiirilloszt azonban félreértette, m ert azt hitte ró­ la, azt tanítja, hogy az Ige mint Isten, isten­ ségében szenvedett. De Kürillosz világosan megkülönböztette azt, ami az Igére mint Is­ tenre, isteni természetére nézve igaz, attól, ami az emberi természettel való egyesülése révén rá mint „test szerint” való emberre nézve igaz. Következésképpen Kürillosz

szerint az Ige mint Isten szenvtelen vagy képtelen szenvedni, ellenben emberként, testben, szenvedett értünk. Theodorétosz korai, Kürillosz-ellenes írásait az 553-as konstantinápolyi zsinat elítélte. Idővel azonban Theodorétosz gondolko­ dása kiérlelődött. Korábban azon az állás­ ponton volt, hogy Jézus Krisztusnak két term észete és hiposztázisa volt. Később azonban megkülönböztette Krisztus egy hiposztázisát vagy személyét a két term é­ szetétől vagy szubsztanciájától (azaz isten­ ségétől és emberségétől). Köztes utat ke­ resett Jézus Krisztus két személlyé vagy két Fiúvá (Isten Fia és ember Fia) való szétválasztása és a két term észet egybemosása között. Ezt az álláspontot fogadta el a *khalkedóni zsinat. A 449-es efézusi, úgynevezett „rabló zsi­ nat” megfosztotta Theodorétoszt hivatalától és száműzte. Két év múlva a khalkedóni zsi­ nat visszaállította jogaiba, amelyen, ha von­ akodva is, anatémát mondott Nestoriusra. A zt tanultam, hogy az egyszülöttben, mi Urunk Jézus Krisztusban, az emberré lett Ige Istenben higgyek. De tudom a különbséget test és istenség között, valamint profánnak tekintem azokat, akik az egy Úr Jézus Krisztust két fiúvá választják széjjel, de azo­ kat is, akik más irányban haladva egy termé­ szetűnek mondják az ÚrJézus Krisztus isten­ ségét és emberségét. E szélsőségek ellentmon­ danak egymásnak, míg köztük halad az evangéliumi tanítás útja. E pistulae 109

Az Ige Isten emberré lett, de nem azért, hogy a szenvtelen [isteni] természet érzővé váljék, hanem azért, hogy [emberségünk] ér­ zékeny természete a [krisztusi] szenvedés ál­ tal elnyerje a szemtelenség ajándékát. E pistulae 145

54 Nagy Leó „A méltatlan örökös” Leó 440 és 461 között töltötte be a római püspöki széket, az egyik legnagyobb pápa volt, ezért is mondják „Nagy Leónak”. A nagyformátumú ember 452-ben személye­ sen győzte meg Attila hun királyt, hogy forduljon vissza, és ne támadja meg Rómát. Három év múlva, amikor a vandálok bevet­ ték a várost, sikerült gátat vetnie a pusztí­ tásnak és gyilkolásnak. Leó a hírnevét mindenekelőtt a Jézus Krisztus személyé­ ről, illetve a pápaságról szóló tanításának köszönheti. Jézus Krisztusról szóló tanítá­ sát különösen a Flavianushoz írt levelében (Tomus) fejtette ki, melyet az eretnek Eutükhész cáfolatára írt. Az eutükhizmus a Jézus Krisztus sze­ mélye tekintetében kialakult negyedik és egyben utolsó nagy korai keresztyén eret­ nekség. Arius tagadta Jézus istenségét, Apollinaris teljes ember voltát, Nestoriust pedig azzal vádolták, hogy Krisztust két külön személynek, az Istennek mint Igé­ nek és Jézusnak mint embernek vette. Eu­ tükhész ellen azt hozták fel, hogy Krisztus két term észetét (istenségét és embersé­ gét) összemossa és holmi elegyet alkot. Ha a sárga festéket összekeverjük kékkel, zöld festéket kapunk, mely immár sem nem sárga, sem nem kék festék; ha egy lo­ vat szamárral keresztezünk, öszvért ka­ punk, amely ugyancsak nem szamár, sem nem ló. Ehhez hasonlóan Eutükhészt azzal vádolták, hogy Krisztusból az istenség és az emberség keverékét hozza ki, bizonyos tertium quid-et (harmadik valamit), amely se nem Isten, se nem ember. Eutükhész idős szerzetesként nagy tisz­ teletnek örvendett Konstantinápolyban. 448-ban azonban eretnekséggel megvádol­ ták, és Flavianus püspök kénytelen-kellet­ len eljárást indított ellene. Ennek követ­

Az egyházatyák keztében elítélték Jézus Krisztus két te r­ mészetének az összemosásáért, habár ér­ veltek úgy is, hogy Eutükhész csupán megzavarodott, nem pedig szándékosan követett el eretnekséget. Elítélése kapóra jött Dioszkurusznak, aki 444 óta töltötte be az alexandriai püspökséget. Nagy buz­ galommal szállt síkra Eutükhész mellett, ezzel is nagybátyja, *Kürillosz nyomdokai­ ba lépve. Eutükhész hozzá fordult segítsé­ gért, ő pedig rábírta a császárt, hogy zsina­ tot hívjon össze, amely 449-ben össze is ült Efézusban. A szándék az volt, hogy új­ rajátsszék a 431-es zsinatot, csak némi szerepcserével, Flavianus lépett Nestorius, Dioszkurusz pedig Kürillosz helyébe. Egy döntő különbségre azonban nem szá­ mítottak, Róma ugyanis Leó személyében ezúttal nem Alexandriát, hanem Konstanti­ nápolyi támogatta. Ennek ellenére Diosz­ kurusz a császári tisztségviselők révén kézben tartotta a zsinat irányítását. Leó Tomus-ét nem engedték felolvasni. Eutü­ khészt visszaállították jogaiba, a vezető antiochiai püspököket (köztük *Theodorétoszt) megfosztották hivataluktól. A kons­ tantinápolyi Flavianus pedig néhány nap múlva belehalt őreitől kapott sérüléseibe. A kiebrudalt antiochiai püspökök Leóhoz fordultak segítségért, aki maga is határo­ zottan elutasította a zsinat végzését. 0 ad­ ta a zsinatnak a „rabló zsinat” történelmi elnevezést. Leó tiltakozott, de Keleten nem volt különösebb befolyása. Dioszku­ rusz' élvezte a császár bizalmát, és az új konstantinápolyi püspök az ő embere volt. A dolgok akár ennyiben is maradhattak vol­ na, ha 450 júliusában a császár nem esik le lováról, és nem hal meg. Az új császár, Markiánosz az antiochiai iskola felé húzott, és egybehívta a *khalkedóni zsinatot. Leó a Tomus-ban összefoglalta a Nyugat addigi krisztológiai tanítását. A Jézus Krisztus személyéről kialakított felfogása

55

Nagy Leó üdvösségtanán nyugszik. Ahhoz, hogy üd­ vözíthessen bennünket, Jézus Krisztusnak egyszerre kellett Istennek és embernek lennie. Em berségének teljesnek kellett lennie „mindabban, ami a miénk”, de a bűn nélkül. Következésképpen két term észete van: isteni és emberi. Eutükhésszel szem­ ben azt állította, hogy „mindkét term észe­ te maradéktalanul megőrzi tulajdonságait”. Jézus éhezett, ámde m egetette az ötezret - abban ember, ebben Isten volt. Mint em­ ber megsiratta, mint Isten feltámasztotta Lázárt, a barátját. Egyetlen személy volt, de ezt nem szabad úgy értelmezni, hogy két term észete egybemosódjék, tertium quid nincs. Kürilloszhoz képest Leó keve­ sebb hangsúlyt fektetett Jézus Krisztus egységére, de nem tekintett el tőle. Isten Fia 0 , a Szentháromság második szemé­ lye, aki Máriától született. „A szenvtelen Isten nem tartotta méltóságán alulinak, hogy érző emberré váljék.” A khalkedóni zsinaton felolvasták Leó Tomus-ií, a püspökök pedig felkiáltottak: „Péter szólt Leó által. így tanított Kürillosz. Leó és Kürillosz ugyanazt tanítja.” Ezt az állítást persze azóta is vitatják. Egy do­ log azonban bizonyos: Leó és Kürillosz nem tanította ugyanazt abban az értelem­ ben, hogy nem különböznek. Azon azonban el lehet vitatkozni, hogy vajon elfogadhat­ juk-e vagy sem kettejük tanítását egyszer­ re anélkül, hogy ellentmondásba kerüljünk. Az örökkévaló Atya egyszülött és örökkévaló Fia a Szentlélektől és Szűz Máriától született. Ez az időben való születés semmi módon nem von el semmit isteni és örökkévaló születésétől, ahhoz nem ad hozzá semmit. E z teljességgel azért volt, hogy helyreállítsa az embert, akit megtévesztett az [ördög], hogy legyőzze a ha­ lált, és saját hatalmánál fogva elpusztítsa az ördögöt, akinek kezében volt a halál hatalma. Mert nem győzhettük volna le a bűn szerzőjét és a halált, ha ő, akit nem szennyezhetett be a

bűn és nem ejthetett rabságába a halál, nem veszi magára és nem teszi magáévá termé­ szetünket. T omus 2

Leó a római pápaságról szóló tanításával is hírnevet szerzett magának. Róma a IV század második felétől kezdve egyre hatá­ rozottabban fogalmazta meg igényeit. Leó összefoglalta és egybefüggő egésszé for­ málta elődei tanítását, ami nem áll távol a mai pápai igényektől. Szemében a pápa Pé­ ter „méltatlan örököse”. A római jog sze­ rint az örökös lép az elhunyt helyébe. Ez azt jelenti, hogy a pápa Péter örököseként megörökli mindazt a hatalmat, amellyel Jézus Krisztus P étert felruházta (Mt 16, 18-19). Bizonyos értelemben maga Péter szól és cselekszik a pápa által. Ez egészen más szintre emeli a pápát a többi püs­ pökhöz képest. Több ő, mint az első vagy vezető püspök. Hatalmukat a püspökök a pápától származtatják, aki belátása szerint elmozdíthatja őket. A pápa felel az egyház­ kormányzásért szerte a világon. Leó igényeit a Kelet soha nem ismerte el. A Nyugat a középkor folyamán változó mértékben, de elfogadta. Leó a pápát Péter méltatlan örökösének tartotta. A minősí­ tésnek jelentősége van. A pápa státusza jo­ gi term észetű, nem függ személyes szent­ ségétől vagy érdemeitől. A középkorban és később is gyakran kellett hivatkozni erre a különbségtételre, m ert egynémely pápa erkölcse inkább bizonyult hírhedettnek, mint híresnek. A z áldott Péter, az általa megkapott szikla­ hatalomban kitartván, nem hagyta oda az egyház kormányrúdját, melyet kezébe vett... Ma mind teljesebben és hathatósabban végzi azt, ami reá bízatott, minden részletében tel­ jesíti feladatát és kötelességét... És ezért, ha m i valamit helyesen teszünk és helyesen kije­ lentünk, az az ő munkájából származik, és annak érdemeit szaporítja, akinek hatalma

56 él és tekintélye uralkodik székében... [Péter] ismerhető fel és tisztelhető szerény szemé­ lyemben... és méltóságát nem csökkenti ez oly méltatlan örököse sem... Amidőn tehát buzdításainkat halljátok, szent testvérem, higgyétek, hogy ő szól, akit m i képviselünk. Sermones (Prédikációk) 3:3-4

A khalkedóni (chalcedoni)

zsinat (451) A khalkedóni zsinatot Markianosz császár hívta egybe, hogy döntsön a *Leó által már elítélt Eutükhész ügyében. A 451 októbe­ rében tartott tanácskozás Khalkedónban (Konstantinápollyal szemközt, a Boszpo­ rusz túloldalán) ült össze. Később a negye­ dik általános vagy ökumenikus zsinatként tartották számon. A zsinat visszahelyezte jogaiba a 449-es efézusi „rabló zsinaton” elítélt antiochiaiakat, Eutükhészt és az alexandriai Dioszkuruszt pedig elmozdította. Felolvasták és jó­ váhagyták a *niceai és a '•'konstantinápolyi zsinaton elfogadott hitvallásokat, *Kürillosz két levelét (egyikük részét képezte az Újraegyesülési Formulának) és Leó Tomusát. A püspökök ezzel befejezettnek is tekin­ tették volna dolgukat, de a császár a biro­ dalmi egység érdekében mindent latba ve­ tett egy újabb hitvallásért. így született meg a Khalkedóni Hitelvi Döntés. A Döntés idézi a niceai és a konstantiná­ polyi hitvallást. Ez elvben elég is lett volna az ortodoxia meghatározásához, de sajnos Nestorius és Eutükhész tanítása többet kí­ vánt. így bevették Kürillosz két levelét Nestorius cáfolataként és Leó Tomus-át az eutükhizmus ellenszereként. Ezután kö­ vetkezett a kulcsszakasz: [A zsinat] szemben áll azokkal, akik a megtestesülés titkát a Fiúk kettősségévé osztják [ezzel vádolták Nesztoriuszt], és

Az egyházatyák kizárja a papságból azokat, akik merészelik azt állítani, hogy az Egyszülött Istensége ér­ zékeny és képes a szenvedésre [Arius vagy Eutükhész?]; ellenáll azoknak, akik képzele­ tükben összekeverik Krisztus két természetét [Eutükhész]; elkergeti a gyülekezetből azokat, akik a tőlünk átvett „szolgai formát" [azaz emberséget] mennyei vagy más [emberfeletti] szubsztanciának képzelik [amivel Apollinarist hamisan vádolták]; és kiátkozza azokat, akik azt képzelik, hogy az Úrnak két termé­ szete volt az egyesülés előtt, de csak egy utána [Eutükhész], A szentatyák nyomában egyöntetűen tanít­ juk, hogy vallani kell egy és ugyanazon Fiút, a m i Urunk Jézus Krisztust, aki istenségében és emberségében is tökéletes: aki valóban Isten és valóban ember, akinek értelmes lelke és teste van, és aki istensége által egylényegű az Atyá­ val, embersége által pedig egylényegű velünk, „aki hozzánk hasonló mindenben, a bűnt ki­ véve” (Zsidók 4,15); istensége szerint minden idők előtt az Atyától született és ezekben a végső napokban érettünk és a m i üdvös­ ségünkért embersége szerint Szűztől Máriától, az Isten anyjától [theotokosz] született. Két természetben egyetlen és ugyanazon Krisztust, Urat, egyetlen Fiút kell fölismer­ nünk [aki] összekeveredés, változás, megosz­ tás és szétválasztás nélkül [létezik]. A termé­ szetek különbsége egyáltalán nem ronttatik le az 8 egységük által, hanem inkább mindegyik sajátossága megőrződik és egyesül ugyanazon egy személyben és ugyanazon egy hiposztázisban. Nem oszlanak meg vagy különülnek el két személlyé, hanem egyetlen és ugyanazon egyszülött Fiút, Istent, Igét, Úr Jézus Krisz­ tust [alkotják], miként a régi próféták [mond­ ták], és az Úr Jézus Krisztus maga tanította, és az atyák hitvallása tanúsítja nekünk. Lehet érvelni amellett, hogy a döntés elsősorban pozitív módon magyarázza a ni­ ceai és a konstantinápolyi hitvallást. Csak­ hogy a döntés célja éppenséggel az eretnek

A khalkedóni zsinat, Az Apostoli Hitvallás tanok kizárása volt, és talán helyesebb fel­ fognunk úgy, mint a négy ókori eretnekség­ gel szembeni óvást. Khalkedón nem ír elő valamely szabályos krisztológiát, csupán meghatározza azon kereteket, amelyeken belül az ortodox krisztológiának maradnia kell. Inkább tekinthető határmezsgyének, semmint kényszerzubbonynak. A Döntés négy dolgot szögez le a négy nagy eretnek tanítással szemben: Jézus Krisztusban az igaz istenség (Arius ellen) és a teljes emberség (Apollinaris ellen) el­ választhatatlanul egyesül egy személyben (Nestorius ellen), de nem keveredik össze (Eutükhész ellen). A döntés tanítása pedig a következőképpen foglalható össze: „egy személy két természetben”. De vajon mit jelentsen ez? Miben különbözik a „sze­ mély” és a „természet”? A két fogalmat leginkább akkor értjük meg, ha két külön­ böző kérdésre adott válasznak fogjuk fel: Ki volt Jézus Krisztus? Isten egyetlen szemé­ lye, a megtestesült Ige. Mi volt Jézus Krisz­ tus? Valóban isteni és valóban emberi - azaz két természet. Másképpen fogalmazva Jé­ zus Krisztus egyetlen egy „én”-je, egyetlen egy alanya volt minden tapasztalatának. Ez az egyetlen alany vagy személy volt az Ige Isten, és nem másvalaki (más „személy”) volt az emberi Jézus. Az Ige Isten maradt, istensége vagy isteni természete nem csök­ kent, ugyanakkor mindazt magára vette, ami az emberiséghez vagy az emberi term é­ szethez tartozik. A Döntés különböző hagyományok anya­ gát egyesítette: az alexandriait (Kürillosz), az antióchiait (Újraegyesülési Formula), a konstantinápolyit (Flavianus) és a nyugatit (*Tertullianus és Leó). De a döntő hatást mégis a Nyugat gyakorolta. Róma követe­ lésére került a végső szövegbe a „két ter­ mészetben” megfogalmazás, szemben a ke­ leti püspökök többsége által javasolt „két

57

természetből” változattal. Nyugaton a dön­ tést azonmód elfogadták. És csak újabban, *Schleiermacher óta vonták komolyan két­ ségbe. Keleten a történet egészen máskép­ pen alakult. A császár ugyan e dokumen­ tummal akarta megerősíteni a keleti egy­ házzal való egységét, azonban elvétette cél­ ját. Egyiptom és más területek mind a mai napig nem fogadták el Khalkedónt. Az alexandriai párt jelentős része is elu­ tasította. Többször is igyekeztek őket jobb belátásra bírni; e kísérletek csúcspontját jelentette az 553-as konstantinápolyi zsi­ nat, amely alexandriai módra értelm ezte Khalkedónt. Ez azonban nem elégítette ki a lázadókat. Újabb békéltető próbálkozás­ ként bevezették azt a tant, hogy Jézusnak csupán egy akarata volt. Ezt ellenezte *Maximus Confessor, és utasította el a 680-81-es konstantinápolyi zsinat. A zsi­ natok tanítását *Damaszkuszi János foglal­ ta össze. A korai, a khalkedóni zsinatig je ­ lentkező viták elevenbe vágtak, meghatá­ rozták a Jézus Krisztus személyéről alko­ tott felfogást, a későbbi viták azonban sza­ vakon való lovaglásnak tűnnek. Egyre in­ kább a hagyomány értelm ezéséről, az elfo­ gadott formulák alkalmazásáról szóltak, semmint az evangéliumok elő Jézus Krisz­ tusáról.

Az Apostoli Hitvallás Egy IV századra visszamenő legenda sze­ rint az Apostoli Hitvallást a tizenkét apos­ tol szerezte, mindegyikük egy-egy pontot fogalmazott meg. Ezzel szemben talán nem jelentéktelen az ellenvetés, hogy a hitvallás nem osztható term észetes módon tizenkét pontra. A legendát a XV század­ ban kezdték kétségbe vonni, a XVI. szá­ zadban el is vetették.

58 Az Apostoli Hitvallás fokozatos fejlődés út­ ján jött létre több nyugati hitvallás nyomán, amelyeknek volt egy közös őse, a „Régi Ró­ mai Hitvallás”, amely valószínűleg a II. szá­ zad végén keletkezett. Az évek során újabb pontokkal bővült, és szóhasználata kisebb mértékben megváltozott. A mai változat a VI. vagy VII. századra datálható. Fokozato­ san ez lett a bevett hitvallási szöveg, Róma valamikor 800 és 1100 között fogadta el. Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek teremtőjében. És Jézus Krisztusban, az 0 egyszülött Fiá­ ban, a m i Urunkban, aki fogantatott Szent­ iélektől, született Szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt; megfeszítették, meghalt és eltemették. Alászállt a poklokra, harmad­ napon feltámadt a habttak közül, fölment a mennybe, ott ül a mindenható Atya Isten jobb­ ján; onnan jön el ítélni élőket és holtakat. Hiszek Szentiélekben. Hiszem az egyete­ mes anyaszentegyházat, a szentek közösségét, a bűnök bocsánatát, a test feltámadását és az örök életet. Ámen.

Az egyházatyák Az Apostoli Hitvallás javarészt igen régi időkre megy vissza, habár némely pontja a IV vagy V századból ered. „Alászállt a poklokra” (inferna vagy „al­ világ”). A kifejezés csak a IV század vége táján került be a nyugati hitvallásokba, de története Keleten jóval korábbra nyúlik vissza. Az a hit alakult ki ugyanis, hogy Jézus Krisztus alászállt a pokolba, hogy kisza­ badítsa népét és legyőzze a gonoszt. A té­ mát gyakran ábrázolták a művészetek. „A szentek közössége’.’. E pont először az V században tűnik föl a nyugati hitvallá­ sokban. Valószínűleg a szentekkel vagy szent emberekkel való közösséget jelenti. Az V században a szentek kultuszát, sze­ mélyük és ereklyéik tiszteletét volt hivat­ va igazolni. Az Apostoli Hitvallást a Nyugat álta­ lánosan elfogadta, mind a protestánsok, mind a római katolikusok. A keleti egyházban nem terjedt el, de tiszteletben tartják.

II. rész

A keleti hagyomány (Kr. u. 500-től)

60

A keleti hagyomány

Krisztus után 70-ig a görög világ jelentette a keresztyénség súlypontját. *Ágoston idejére a latin nyelvű Nyugat hosszú utat járt be, de még mindig nem érte utol a Keletet. Az V században a barbár támadások, és ezek követ­ keztében a nyugati birodalom hanyatlása visszavetette a Nyugatot, és csak a XII. századtól kezdte ismét magának követelni a vezető szerepet. A nyugatiak hajlamosak úgy gondolni, hogy a középkor valamiféle átme­ neti idő a korai egyház és a későbbi újjáéledés között. A Keletre ez bizo­ nyosan nem áll. Az egyházatyák korát nem a hanyatlás, hanem a keresztyén Bizánci Birodalom követte, melynek fővárosa Bizánc (Konstantinápoly) volt. A birodalom és az egyház egyaránt a császár fennhatósága alá tartozott. Leg­ nagyobb császára, I. Jusztiniánosz 527 és 565 között uralkodott. Számos te­ kintetben az ő uralkodása jelentette a Bizánci Birodalom fénykorát. Hanyat­ lása a következő évszázadban, a muzulmán támadások nyomán kezdődött. E század közepére, alig néhány évvel Mohamed halála (632) után a muzulmán seregek elfoglalták a birodalomnak csaknem az egész, a mai Törökországtól keletre és délre eső részét. Ezután a muzulmán hódítás lelassult, de végül 1453-ban Konstantinápoly elesett, és az Isztanbul nevet kapta. A hódítások nem vetettek véget az egyháznak az elfoglalt területeken. A muzulmán ural­ kodók ha csak másodrendű polgárokként is, de megtűrték a keresztyéneket. E türelem ára az a hallgatólagos egyezmény volt, hogy az egyház nem végez térítő munkát a muzulmánok között. A kopt egyház ma is több, mint 10%-át teszi ki Egyiptom népének, és jelentős társadalmi tényezőnek számít. E veszteségeket enyhítette Oroszország ortodox keresztyénné válása a X. században. A keleti egyház figyelmét a *khalkedóni zsinat után évszázadokon át le­ kötötte a Jézus Krisztus személye körül kialakult vita. Egyiptom és más keleti területek soha nem ismerték el ezt a zsinatot. Ez a császárokat válaszút elé állította. A zsinatot elutasítókat kiengesztelhetik, ha feladják Khalkedónt, de ezért a Rómával való szakítás árát kell megfizetniük. Máskü­ lönben fenntarthatják a Nyugattal való egységet, de ennek fejében bele kell törődniük a Kelet keserű megosztottságába. Mindkét utat megpróbálták, de egyik sem járt igazán sikerrel. Végül a hódító muzulmánok elfoglalták az engedetlenkedő területeket, és ezzel a probléma „megoldódott”. A keleti orto­ doxia, miként a nyugati is, kitartott Khalkedón mellett, a többi egyházak vi­ szont elutasították, és a maguk útját járták, illetve járják mind a mai napig. A keleti egyház igen erőteljesen ragaszkodott a hagyományhoz. Az egy­ házatyák kora után a legfőbb szempontnak az ortodox hagyománynak a lég-

A keleti hagyomány

61

csekélyebb változtatás nélküli fenntartását gondolta. Ezt mind a dogma vagy hit, mind a liturgia vagy istentisztelet tekintetében érvényesítette. Ez a fo­ lyamat az V században azzal kezdődött, hogy a Jézus Krisztus személye körül kialakult vitában az ellenfelek az atyáktól vett idézetek sokaságával igye­ kezték alátámasztani álláspontjukat. Az egyházatyák korát *Damaszkuszi János zárta le, aki a patrisztikai tanítást összefüggő rendszerbe foglalta. A nyugati egyházban a középkor kezdetére a végső tekintély a pápa lett. Nyugaton Róma volt az egyetlen „apostoli szék”, azaz egyedül ő állíthatta magáról, hogy apostol alapította. Keleten több ilyen püspökség is volt, ami megakadályozta azt, hogy egy püspök uralkodóvá váljék a többi fölött. A ve­ zető (a konstantinápolyi, alexandriai, antióchiai és jeruzsálemi) püspököket idővel pátriárkáknak nevezték. Ráadásul a Kelet politikai stabilitása és ab­ szolutista hatalmi hagyománya folytán a császárok mindvégig szigorú ellen­ őrzésük alatt tartották az egyházat. A Szentírást az atyák hagyománya sze­ rint kellett értelmezni, és az atyák egyetértését főképpen a zsinatok voltak hivatva megteremteni. A keleti ortodox egyházban a legfőbb tekintélyt az ál­ talános vagy ökumenikus (egyetemes) zsinatok élvezik, melyet egyedül a császár hívhatott egybe. Az ortodox egyház csak hét ilyen zsinatot ismer el, a még „osztatlan” egyház zsinatait. (Ez csak a Rómával való osztatlanságot jelenti, az egyiptomi és egyéb, Khalkedónt elutasító egyházakkal valót már nem.) Ezek a következők: *niceai (325), *konstantinápolyi (381), *efézusi (431), *khalkedóni (451), ^konstantinápolyi (553), *konstantinápolyi (680-81), és *niceai (787). A Keletet és a Nyugatot a III. századtól, a nyugati egyház latin nyelvűvé válásától fogva osztotta meg a nyelv. A IV században komoly különbséget okozott a Szentháromság kapcsán kialakult vita, de ezt többé-kevésbé meg­ oldotta a 381-es konstantinápolyi zsinaton elért keleti egyezség. Az V szá­ zadban azonban a Nyugatrómai Birodalom összeomlásával Kelet és Nyugat politikai egysége megszakadt, és a két egyház fokozatosan eltávolodott egy­ mástól. Ez a folyamat nagyon lassan ment végbe, a keleti császárokat érde­ keik továbbra is Rómához fűzték, a pápák pedig fenn akarták tartani az egy­ séget a keleti egyházzal és kultúrával. A XI. században azonban Róma megváltozott. Új, „reformer pápák” léptek színre, akiket érdekeik inkább Nyugat- és Eszak-Európához fűztek. Új szem­ léletüknek megfelelően határozottan szembehelyezkedtek a Kelettel, példá­ ul a niceai hitvallásba bevezették a filioque (és a Fiútól) szót. Ez aztán 1054ben kölcsönös kiátkozásokhoz vezetett. A kibékülésre tettek néhány kísér­

62

A keleti hagyomány

letet, főleg a XIV és a XV században, amikor Konstantinápolyt egyre inkább fenyegette a muzulmán támadás. De a tartós kiengesztelődésnek nem volt esélye, mert Róma hajthatatlanul ragaszkodott a pápai tekintélyhez, ezt pedig a Kelet soha nem ismerte el.

Areopagoszi Dénes

63

Areopagoszi Dénes

aki 485-ben halt meg). Egyesek szerint vé­ kony keresztyén külhámmal ellátott újpla­ tonizmust adott elő, mások szerint sikere­ sen tanította a keresztyénséget az újplato­ nista közegben, megint mások szerint si­ kertelenül rendelte egymás mellé a keresztyén és az újplatóni eszméket. Az újplatóni tanítással egybehangzón Isten ab­ szolút transzcendenciáját és egységét hangsúlyozta. Isten túl van mindazon, amit értelmünkkel felfoghatunk, túl a létezésen, a lényegen és a személyiségen. Isten „a lé­ tezés egyetemes oka, miközben ő maga nem létező, m ert túl van minden léten” (Peri theión onomatón 1.1). Istennek ebből a feltétlen (abszolút) transzcendenciájából következik a via negativa (tagadó út) vagy az „apofatikus” teológiai szemlélet. Nem úgy beszélünk Istenről, hogy megmond­ juk, mi ő (állító vagy „katafatikus” mód), hanem azt mondjuk, hogy mi nem ő. [Isten] hatalmasabb az értelemnél és m in­ den tudásnál, mert szilárd lakhelye teljességgel túl van az Értelmen és a Létezésen... nem ér­ hető el semmilyen megismeréssel, képzelettel, gondolattal, névvel, értekezéssel és érzéssel... Nem lehet leírni vagy megragadni Ót a maga végső természetében... [A misztikusok], mivel átistenülnek és természetes tevékenységük megszakításával egyesülnek a Világossággal, mely meghaladja az istenséget, nem tudják ünnepelni dicsőségét alkalmasabb eszközzel, mint hogy tagadják a neki tulajdonított tulaj­ donságokat. Peri theión onomatón 1,5 Van ebben a megközelítési módban igaz­ ság. Istenről általában állító módban beszé­ lünk (pl. az Atyának vagy Ítélőbírónak mondjuk), de be kell látnunk, hogy mind­ ezek a fogalmak csupán analógiák, hason­ latok. Amikor Atyának vagy Ítélőbírónak nevezzük Istent, csupán emberi apához és bíróhoz hasonlítjuk. Mihelyt kimondjuk ezt, föl kell ismernünk azt is, hogy e

(Dionysius Areoagita, PszeudoDionüsziosz) A m i Isten nem Areopagoszi Dénes Pál nyomán té rt meg Athénben (ApCsel 17,34). A VI. századtól számos jelentős írás terjedt az ő neve alatt. Szerzőjük talán egy szír szerzetes lehetett, aki 500 körül írt. Művei rendkívüli hatást gyakoroltak, részben belső értékük, rész­ ben feltételezett szerzőjük miatt. Eredeti­ ségüket csak a XV századtól vonták két­ ségbe. „Dénes” művei közül négy fontos mun­ ka maradt fenn: - A Peri theión onomatón (Az isteni ne­ vekről) Isten bibliai neveiről és term észe­ téről értekezik. - A misztikus teológia a léleknek az Is­ tennel való misztikus egyesüléséről szól. - A Peri tesz uraniasz hierarkhiasz (Az égi hierarchiáról) az angyalok term észetét tárgyalja, kilenc hierarchikus karba osztva őket: szeráfok, kérubok és trónusok; hatal­ mak, erények és erők; fejedelemségek, arkangyalok és angyalok. - A Peri tész ekklésziasztikész hierarkhi­ asz (Az egyházi hierarchiáról) az egyházat mint az égi világ mását, azaz ugyancsak mint hierarchiát mutatja be. A papságnak három rendje van (püspök, pap, diakónus) és három alacsonyabb szintje (szerzetes, laikus, keresztségre készülő). Három sákramentum van (keresztség, eukcharisztia, konfirmáció), és az Istenhez vezető út vagy a lelki élet ugyancsak három szakasz­ ból áll (megtisztulás, megvilágosodás, egyesülés). Dénes nem jelent könnyű olvasmányt, amint egy mai fordítója mondja, „megkí­ nozta a nyelvet, hogy elmondhassa igazát”. Az újplatonizmus hatása alá került (sokat m erített Proklusz, újplatonista bölcselőtől,

64 tagadó módnak, ha egyensúlyban van az állítóval. Dénessel az a baj, hogy az inga túl­ ságosan kilendült az egyik irányba. A taga­ dó mód Dénes szemében azonban nem­ csak a teológia művelésének, hanem Isten megközelítésének és a vele való egyesü­ lésnek az útja is. Dénes mintegy „megke­ resztelte” az újplatóni misztikát, azaz „az Eggyel” való közösséghez és egyesülés­ hez a tagadás útján való újplatóni felemel­ kedés módját. A misztikus az érzékek ész­ lelésén és az elme érvelésén felülhaladva egyesül Istennel és „megistenül”: Amikor erődet összeszedve elmerülsz a misztikus szemlélődésben, hagyd el az érzé­ kelést, az értelmi tevékenységet, minden érzé­ keléssel és értelemmel felfoghatót, minden nem létezőt és létezőt, és megismerhetetlen módon emelkedjföl - amennyire elérhető - a minden lét és minden tudás fölött állóval való egyesüléshez. A magadtól és mindentől való visszatántoríthatatlan és abszolút elsza­ kadás révén tisztán, mindent levetve és min­ dentől megszabadulva, felemelkedsz majd az isteni homály természetfeletti sugarához. A MISZTIKUS TEOLÓGIÁRÓL 1. *Maximus Confessor kommentárokat írt Dénes műveihez, hogy ortodox színben tün­ tesse fel őket, és így biztosítsa keleti tekin­ télyüket. Hatásuk azonban Nyugaton is jelentős volt. (*Johannes Scotus Erigena 850 körül latinra fordította műveit2. Ily mó­ don Dénes nagy hatást gyakorolt *Aquinói Tamásra és általában a középkori misztikára, pl. a XIV századi ismeretlen angol misztikus The Cbud of Unknowing [A nemtudás fel­ lege] című páratlanul népszerű művére).

A ÍI. konstantinápolyi zsinat (553) A *khalkedóni zsinat elkeseredett viszályt szított Keleten. A kisebbséget alkotó

A keleti hagyomány antióchiai iskola kiállt Khalkedón mellett. Számos alexandriai azonban elutasította, és *Kürillosz megfogalmazásához tartotta magát: „az Igét egy megtestesült term é­ szetűnek” mondva. Ezért kapták később a monofizita (görögül: „egy term észetű”) nevet. Khalkedónt és a „két természetről” szóló dogmáját elvetették. E két csoport között állt az olykor „újalexandrinusnak” nevezett párt, mely a kürilloszi tanítást val­ lotta, ugyanakkor Khalkedónt elismerte, m ert úgy vélte, hogy az megóvja Kürilloszt a félremagyarázástól. Az újalexandrinusok azt hangoztatták, hogy Khalkedónt úgy kell elfogadni, ahogyan annak idején Kürillosz is elismerte az Űjraegyesülési Formulát. Kitartottak Khalkedón mellett, de azt erő­ sen kürilloszi módra értelmezték. A monofiziták uralták Egyiptomot és az egyéb keleti területeket. Hatalmuk túlsá­ gosan nagy volt ahhoz, hogy eltekintsenek tőlük vagy elnyomják őket. Khalkedónnal szemben felhozott érveik két csoportba oszlanak. Először is azt panaszolták föl, hogy az alexandrinus-kürilloszi tanítás né­ mely eleme kimaradt a khalkedóniból: az „egy m egtestesült term észet” megfogal­ mazás, a „hiposztatikus egység” fogalma, és az a gondolat, hogy Krisztus „két term é­ szetből lett”. E fogalmak mind szerepelnek Kürillosznál. Másodszor, elutasították azon khalkedóni kitételeket, amelyek szerintük Jézus Krisztust kettéválasztják: például a „két term észetben” megfogalmazás, és *Leó Tomus-áaak számos passzusa. A keleti császárok igyekeztek véget vet­ ni a vitának. Eleinte ragaszkodtak Khalkedónhoz. Ezután azonban, 482-ben Zénón császár kiadta Henotikon-ját, amely kizárólag a niceai hitvallást és Kürillosz ti­ zenkét anatémáját nyilvánította az ortodoxia feltételének. Aki másképpen tanított, 2A magyar Andreas Pannonius is írt hozzájuk kommentárokat. (A ford.)

A II. konstantinápolyi zsinat

65

Khalkedón nestoriusi értelm ezését utasít­ „még ha Khalkedónban vagy bármely más ják el. A céljuk az volt, hogy eloszlassák zsinaton is”, azt kiközösítették. Ez ugyan ama monofizita félelmeket, hogy Khal­ egyesítette a Keletet, de a Nyugattal való kedón megnyitotta az utat a nestorianizszakítás árán. Zénón utóda, I. Anasztasziosz mus előtt. Az anatémákból az is kitűnik, még ennél is továbbment, nyíltan megtagad­ hogy a Khalkedónból kihagyott kürilloszi ta Khalkedónt. Halála után azonban utódai, I. fogalmak (pl. a „hiposztatikus egység”) Jusztinosz és I. Jusztinianosz Khalkedónt és elfogadhatók, ha értelm ezésükből nem a Rómával való békességet választotta. következik a két term észet összezavarása 553-ban Jusztinianosz összehívta Konsvagy összemosása. Végül elfogadtak egy tantinápolyba az ötödik egyetemes zsina­ monofizitáknak tetsző alexandrinus meg­ tot. Ezen Khalkedón kürilloszi értelm ezé­ fogalmazást: egy a Szentháromságból te st­ sével igyekeztek megbékéltetni a monofizben megfeszíttetett. itákat. A zsinat munkája három főbb pont­ Ha valaki a „két természetben" kifejezést ban foglalható össze: 1. Az 530-as évektől kezdve *Origenészhasználva... a számmal [kettő] a természe­ teket szétválasztja vagy azokat külön, rend­ tanításának bizonyos vonatkozásai körül ko­ moly vita alakult ki. 543-ban Jusztinianosz jén megnevezett személyekké teszi, az ilyen legyen kiközösítve. rendeletet bocsátott ki az origenisták ellen. 7. Anatéma Ezen elítélésüket 553-ban a zsinat azzal szentesítette, hogy tizenöt anatémát mon­ Ha valaki azt vallja, hogy az istenség és az dott Origenésznek, és egyik szélsőséges kö­ emberség két természetéből keletkezett egy egység, vagy Isten Igéjének egy természetét vetőjének, Evagriosznak a tanítására. 2 .544-ben alexandriai követelésre a csá­ mondja megtestesültnek, és ezeket a dolgokat nem úgy fogadja el, ahogy az Atyák tanítot­ szár egy másik rendeletet adott ki az antióták... hanem ezekből a szavakból kiindulva chiai teológus, Mopszuesztiai Theodorusz Krisztus istenségének és testének egy termé­ (meghalt 428-ban; feltehetőleg tanította szetét vagy szubsztanciáját próbálja bevezet­ Nestoriust), illetve két másik antióchiai ni, ez ilyen legyen kiközösítve. teológus, *Theodorétosz és Ibasz korai 8. Anatéma Kürillosz-ellenes írásai ellen. TheodoréHa valaki nem vallja, hogy a m i Urunk, tosznak és Ibasznak csak a korai írásait ítélték el, őket magukat Khalkedónban Jézus Krisztus, akit test szerint keresztre fe ­ visszahelyezték hivatalukba. Ezt az ítéle­ szítettek, valóságos Isten és a dicsőség Ura, és egy a Szentháromságból, az ilyen legyen te t az 553-as zsinat tizennégy anatémája közül az utolsó három megerősítette. kiközösítve. 10. Anatéma 3. A zsinat legfontosabb intézkedése Az engedmények ellenére a monofiziták azonban rám utatott, hogy Khalkedónt nem békültek meg Khalkedónnal. A tragé­ alexandriai módon kell értelmezni. A püs­ dia pedig az volt, hogy mindkét oldalon a pökök kijelentették: „elfogadjuk a négy mérsékeltek felism erték a másik oldal or­ szent, azaz a niceai, a konstantinápolyi, az todox voltát. A különbség nem a hit lénye­ első efézusi és a khalkedóni zsinatot, és azt gét érintette, hanem bizonyos fogalmak tanítottuk és tanítjuk, amit ezek az egy hit elfogadhatóságát és Khalkedón ortodox tekintetében m eghatároztak". Továbbá voltát. tizennégy anatém át is mondtak. Ezek

66 Maximus Confessor (Maximosz Homologétész, Hitvalló Maximosz) A bizánci teológia atyja Maximus 580 körül született. Konstantiná­ polyban császári írnok lett. 614 táján azon­ ban felhagyott világi pályájával, és szerzetes lett. 626-ban a perzsa támadás elől EszakAfrikába menekült. Ebben az időben Kele­ ten politikai megfontolásból, a monofíziták kiengesztelésében reménykedve, azt taní­ tották, hogy Jézus Krisztusnak egyetlen akarata van. Maximus ezt elutasította, minthogy szentül hitt Jézus Krisztus két, is­ teni és emberi akaratában. 645-ben Karthá­ góban nyilvános vitába keveredett e kér­ désben Konstantinápoly száműzött pátriár­ kájával, Pürrhosszal. Maximus állítólag megnyerte a vitát, és sikeresen megvédte Jézus Krisztus két akaratát, illetve ráirányí­ totta a kérdésre a Nyugat figyelmét. 649-ben Rómába ment, ahol vezető sze­ repet vitt egy zsinaton, amely kimondta a két akarat dogmáját. Amikor e zsinat kö­ vetkeztében Márton pápát száműzték, Maximust ugyancsak elfogták, és 653-ban visszavitték Konstantinápolyba. Rá akar­ ták kényszeríteni, hogy fogadja el az egy akarat dogmáját, de nem engedett, mire száműzték. 661-ben ism ét visszavitték Konstantinápolyba, ezúttal még nagyobb erőszakot alkalmaztak. Állítólag kitépték a nyelvét, és levágták a jobb kezét. Ismét száműzték, és 662-ben meghalt. Az igazsá­ g ért viselt szenvedései miatt kapta utóbb a „Confessor” (Hitvalló) melléknevet. A 680-81-es konstantinápolyi zsinaton azon­ ban győzedelmeskedtek eszméi. Maximus volt a VII. század legjelesebb keleti ortodox teológusa: „a bizánci teológia atyja”, mint később mondták róla. Csaknem kilencven művet írt, a legváltozatosabb té­ mákról, köztük nagyhatású kommentárokat *Areopagoszi Dénesről. Az egy akarat dog­

A keleti hagyomány májának legjelentősebb teológiai ellenzőjeként azzal érvelt, hogy ha Jézus Krisztusnak nem volt emberi akarata, akkor nem lehetett igazában ember sem. Azzal is érvelt, hogy a Szentháromság személyeinek közös akarata van, m ert közös természeten osztoznak, így Jézus Krisztusnak két akarata van, m ert két természete is van. Krisztus természete szerint Isten volt, és ter­ mészetszerűleg isteni és atyai akaratával élt, hiszen egy akaraton osztozott az Atyával. Ter­ mészete szerint azonban ember is volt, és ter­ mészetszerűleg emberi akaratával is élt, amely semmi módon nem ellenkezett az Atya aka­ ratával. O poscula theologica et polemica (Teoló­ giai és polemikus művek) Ha valaki a szent Atyák értelmezésének megfelelően, sajátlagosan és az igazság sze­ rint nem vallja, hogy egy és ugyanazon Krisztusban, a m i Istenünkben két akarat egyesült összefüggő egységben, éspedig az is­ teni és az emberi, amiből következőleg m ind­ két természete által saját akaratából termé­ szet szerint lett a m i üdvösségünk létesítője, legyen elítélve. A 6 4 9 - e s lateráni zsinat 10. kánonja (Maximus vezető szerepet vitt e tanácsko­ záson.) Maximus misztikus tanítóként is jelentő­ sé t alkotott. Összedolgozta Evagriosz (*Origenész IV századi követője) és *Areopagoszi Dénes korábbi tanítását, akiknek eredeti kiegyensúlyozatlanságát ily módon sikerült helyreállítania. Az imádságos élet célja, hogy eljusson Isten látomásáig. Itt Maximosz megelőlegezi Isten lényegének és energiáinak *Palamasz Gergely által ké­ sőbb te tt megkülönböztetését. Istent nem a lényege, hanem teremtésének gyönyörűsége és gondviselésének cselekedetei által ismerjük meg, melyek tükörként vetítik vissza ránk jóságát, bölcsességét és végtelen hatalmát.

Maximus Confessor, A III. konstantinápolyi zsinat K ephalia peri agapész (Fejezetek a szeré­ téiről) 1:96 Isten, amiként az isteni is, csak bizonyos nézőpontból fogható föl, míg máshonnan nem. Felfogható tulajdonságain elmélkedve, nem fogható föl lényegén elmélkedve. K ephalia peri agapész (Fejezetek a szeretetről) 4:7 A keresztyén ember célja, hogy átistenüljön. „Míg lelkében és testében a természet sze­ rint teljességgel megmarad embernek, addig lelkében és testében teljességgel istenné válik a kegyelem által. ” M üsztagógia

A III. konstantinápolyi zsinat (680-81) A monofizitákat az 553-as konstantinápolyi zsinat nem tudta megbékéltetni. Kiengesz­ telésükkel azonban továbbra is próbálkoz­ tak. Szergiosz konstantinápolyi pátriárka a mérsékelten monofizita antióchiai Szeverosztól átvett megfogalmazást javasolta, hogy ugyanis Krisztusnak egy „theandrikus” (isteni/emberi) energiája volt, mely ál­ tal mind isteni, mind emberi cselekedeteit végrehajtotta. Ez alapra helyezkedve Kons­ tantinápoly és Egyiptom újraegyesült, de a jeruzsálemi pátriárka ellenvetésekkel állt elő. Szergiosz ezután újabb megfogalmazást vetett föl, éspedig azt, hogy Jézus Krisztus­ nak csak egyetlen akarata volt. Honorius római pápa ezt elfogadta, és Szergiosszal közösen Hitmagyarázatot adott ki. Ez meg­ tiltotta a két vagy egy energiáról folytatott vitát, helyette meghirdette „a mi Urunk Jé­ zus Krisztus egyetlen akaratát” és megál­ lapította, hogy még Nestorius sem merte volna Krisztust két akaratának állítani. Néhány év múlva azonban az új pápa, IV János elítélte a Jézus Krisztust csak egy akaratának mondó, ún. monotheléta (görö­

67

gül: „egy akarat”) nézetet, melyet *Hitvalló Maximosz is elutasított. 649-ben Márton pá­ pa zsinatot hivatott össze Rómába, ahol kije­ lentették, hogy Jézusnak két akarata van; erőfeszítéseiért azonban Mártont száműz­ ték. Ezután Róma visszafogottabban elle­ nezte a monothelétizmust, de csak Agathon pápa idejéig (678-81). Neki sikerült rábírnia a keleti császárt, hogy hívjon össze újabb zsinatot Konstantinápolyba. Ez lett a hatodik ökumenikus zsinat. A zsinat 680-tól 681-ig ülésezett. Aga­ thon pápa levelet írt a tanácskozásnak, szándékosan *Leó pápa Tomus-ához ha­ sonlóan. Ezt felolvasták és elfogadták. Agathon azt állította levelében, hogy a ró­ mai egyház „soha nem tévelyedett el az apostoli hagyomány útjától”, mely állítást aligha lehetett vitatlanul hagyni. Rómának el kellett fogadnia, hogy a zsinat eretnekké nyilvánítja Honorius pápát. „Elhatároztuk magunkat, hogy Honorius, aki a régi Róma pápája volt, Isten anyaszentegyházából kiközösíttetik és kiátkoztatik.” Ez persze csak azt bizonyítja, ha az ember csalhatat­ lan akar lenni, jobb, ha nagyon vigyáz arra, hogy mit mond. A zsinat dogmatikus határozatot is kibo­ csátott. Ebben kijelentette, hogy „jámbor egyetértéssel teljesen elfogadja az öt szent és ökumenikus zsinatot”. A *khalkedóni zsinat döntésének teljes szövegét idézve a határozat így folytatódik: Őbenne, Krisztusban, két természetes aka­ ratot és két természetes tevékenységet osztat­ lanul, változatlanul, elválaszthatatlanul és keveredés nélkül valónak tanítjuk a szent Atyák tanításának megfelelően. E zt a két ter­ mészetes akaratot, amely nem ellenkezik egymással - távol legyen ez a felfogás, aho­ gyan ezt az istentelen eretnekek állították -, hanem úgy, hogy az ő emberi akarata nem áll ellent az ő mindenható és isteni akaratá­ nak, nem tusakodik ellene, hanem inkább

68 követi és alája veti magát... Egy Istennek hisszük a Szentháromságot, és a megtestesü­ lés után a m i Urunk, Jézus Krisztust a mi igaz Istenünknek, és azt állítjuk, hogy az 0 két természete sugárzik reánk az 0 egyetlen hiposztázisában, amelyben csodáit is és a sa­ ját, mindent mérlegelő életvitelének megfelelő szenvedéseit is nem szemfényvesztéssel, ha­ nem való igazában mutatta meg a természe­ tében rejlő különbözőséggel, amelyet egyazon hiposztázisában kell fölismernünk, minthogy egyiknek a másikkal való közösségében mind a két természet osztatlanul és keveredés nél­ kül a sajátját akarta és vitte végbe. Ez okból kifolyólag valljuk az ő két természetének aka­ ratát és tevékenységét is úgy, ahogyan ez a kettő az emberi nem üdvösségére Őbenne megfelelően együttműködött. A két akarat dogmáját három fő érvvel támasztották alá. 1. Agathon pápa számos szentírási hely­ re hivatkozott. Ezek azonban mind szem­ beállították Jézus és Isten akaratát, példá­ ul: „mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak akaratát, aki engem küldött” Qn 5,30). Szigorúan nézve ezek a passzu­ sok nem támasztják alá Jézus Krisztus két akaratát. 2. Agathon azzal is érvelt, hogy a két term észet dogmájából két akaratnak is kell következnie. Akik szerint Krisztusnak egy akarata volt, azoknak „azt is kell mondani­ uk, hogy ez az akarata vagy emberi, vagy isteni, vagy a kettő összetétele és összeke­ verése, vagy pedig... azt, hogy Krisztus­ nak egy összetett természetéből származó egy akarata és egy tevékenysége van”. E lehetőségek mind ellentétben állnak Khalkedón tanításával, mely szerint az egyes term észetek megkülönböztető jegyei megmaradnak. Aligha kételkedhetünk ab­ ban, hogy a két akarat dogmája a khalkedóni két term észet dogmájából követke­ zett.

A keleti hagyomány 3. Azzal is érveltek, hogy emberi akarat híján Jézusnak nem lett volna teljességgel emberi természete, és így nem lett volna teljességgel ember. Márpedig emberi aka­ rat nélkül nem volna emberi engedelmes­ ség vagy erény. Jézus pedig nem lehetne példaképünk. Ha nem lett volna emberi akarata, nem mondhatnánk róla: „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett minden­ ben” (Zsid 4,15). Ez jelentette a legerő­ teljesebb érvet, mely egyébként a *kappadókiai atyáknak azon érvét visszhangozza, amelyet a Jézus emberi lelkét tagadó Apollinaris ellen hoztak föl. , A III. konstantinápolyi zsinat a khalkedóni határozat implikációinak kifejtéseként voltaképpen lezárta a Jézus Krisztus sze­ mélyével kapcsolatos tanítás fejlődésének korai szakaszát. Ugyanakkor ez volt a kele­ ti monofiziták kiengesztelésére te tt utolsó kísérlet is, erre nem lévén többé parancso­ ló szükség, hiszen a muzulmán hódítás folytán a monofiziták kiszakadtak a Bizánci Birodalomból.

Damaszkuszi János (Ióannész Damaszkénosz, Iohannes Damascenus) A z utolsó görög egyházatya Manszor János a VII. század utolsó negye­ dében született Damaszkuszban. Szíria ak­ kor már muzulmán fennhatóság alá tarto­ zott, és János, apja nyomdokait követve, a kalifa szolgálatába szegődött. Később hátat fordított világi pályafutásának, és szerzetes lett. A Vffl. század közepén halt meg. Jánost gyakran mondják az utolsó görög egyházatyának. Rendszerezte a korábbi egyházatyák tanítását, és kézikönyv formá­ ban közreadta. Ebben ő maga így fogalmazta meg célját: M int méhecske, úgy gyűjtöm össze m ind­

Damaszkuszi János, A II. niceai zsinat azt, ami az igazságnak megfelel, ha kell, segít­ ségül hívom még ellenségeink írásait is... Nem tulajdon következtetésemet bocsátom elé­ tek, hanem azokat, amelyeket a legkiválóbb teológusok fáradságos munkával értek el, én csupán egybegyűjtöttem és összefoglaltam őket, már amennyire ez lehetséges, egyetlen egy ér­ tekezésben. P égé gnószéosz, Bevezetés Ezzel vezeti be legnevezetesebb mun­ káját, a Pégé gnószéosz-1 (A tudás forrása), mely három részre oszlik: 1. A Dialektika filozófiai fogalmakat és eszm éket tárgyal, különös tekintettel azokra, amelyeket a Szentháromság és a Jézus Krisztus személyével kapcsolatos dogmák megfogalmazásában használtak. 2. Az eretnekségek summája röviden öszszefoglalja a 103 eretnekséget, sokat m e­ rítve Epiphaniosz (meghalt 403-ban) és *Theodorétosz korábbi munkáiból. 3. A z ortodox hit pontos foglalata 100 fe­ jezetben (később négy könyvre osztva) rendszerezi a görög egyházatyák tanítását. Ez elsősorban a Szentháromságról és a Jé­ zus Krisztus személyéről szóló dogmákra összpontosít. A Szentháromságról szólva ismerteti a *kappadókiai atyák tanítását és egy fontos, VII. századi, tévesen *Kürillosznak tulajdonított, Szentháromságról szóló munkát. Jézus Krisztussal kapcsolat­ ban pedig a *khalkedóni zsinat és *Maximus Confessor tanítását foglalja össze. Mivel Krisztusnak két természete van, azt állítjuk, hogy két természetes akarata és két természetes energiája is van. Mivel azonban két természetének egy hiposztázisa van, azt tartjuk, hogy egy és ugyanaz a személy akar és tölt föl energiával mindkét természetben természetesen ... m i több, elkülönülés nélkül teljes egészként akar és tölt föl energiával. Mert mindkét forma [természet] egymással szoros közösségében akar és tölt föl energiá­ val. Mert az egylényegű dolgoknak egy aka­

69

ratuk és egy energiájuk van, míg a dolgok­ nak, melyeknek különbözik a lényegük, kü ­ lönböző akaratuk és energiájuk van. Az ORTODOX HIT PONTOS TAGLALATA 3:14 Az ilyen érvelés hasznos lehet abban, hogy tisztázza Jézus Krisztussal kapcsolatos felfogásunkat, és kiküszöböli a róla kialakult téveszméket. Ellenben azzal a veszéllyel jár, hogy elszakad az evangéliumokban elénk tárt Jézus alakjától, elvonttá lesz, és elveszti eleven jelentőségét. Vádolták is azzal a bi­ zánci vallást, hogy „szinte az evangéliumok történelmi Jézusa nélkül is felépülhetett vol­ na”. Ha ez a megállapítás kétségkívül túlzó­ nak tűnik is, rávilágít az ilyenfajta túlbonyo­ lított vizsgálódás veszélyeire. János az ikonok vagy szentképek körül kialakult vitában is részt vett. Az ikonoklasztákkal (képrombolók) szemben há­ rom védőbeszédben kelt a szentképek vé­ delmére. A 754-es hierai képromboló zsi­ nat kiátkozta őt, de a 787-es niceai zsinat magáévá te tte nézeteit. A képek dolgában tehát fel kell kutatnunk készítőik szándékát. Ha a képek valóban Is­ ten és az ő szentjeinek dicsőségére, az erény előmozdítására, a gonosz elkerülésére és a lé­ lek üdvösségére készültek, fogadjátok el őket m int az írástudatlanoknak szóló képmáso­ kat, emlékeztetőket, hasonlatosságokat és könyveket. Fogadjátok be őket a tekintet, az ajak és a szív által; hajoljatok meg előttük; szeressétek őket, mert ők a megtestesült Is­ tennek, az ő anyjának és a szentek közössé­ gének képmásai. H armadik beszéd a szentképek ELLENZŐIK ELLEN 3:10

mellett ,

A II. niceai zsinat (787) A Jézus Krisztus személyét illető viták le­ zárulta után a keleti egyházat több mint száz éven át az ikonok körül kirobbant vi­

70 szály osztotta meg. A Jézus Krisztust és a szenteket ábrázoló ikonok az ortodox egy­ házban széles körben elterjedtek és nagy tiszteletnek örvendtek: az emberek meg­ hajoltak előttük, megcsókolták őket, és imádkoztak hozzájuk. Ennek hatására azonban a VIII. században kitört az ikonomakhia (ikonháború), a képrombolók (ikonoklaszták) és az ikontisztelők (ikonoduleánusok) harca. Az ikonokkal szembeni első lépéseket 719-20-ban egy muzulmán ural­ kodó tette, minthogy az iszlám elutasít mindenfajta képi ábrázolást. Néhány év múlva az ügyet III. Leó bi­ zánci császár is fölkarolta: elrendelte min­ den ikon lerombolását. Ez félelmes ellenál­ lásba ütközött. A háború sok éven át dúlt, s a hadi szerencse attól függően változott, hogy az éppen uralkodó császár vagy csá­ szárnő miként vélekedett. A 754-ben Hieriában ülésező zsinaton az ikonoklaszta ál­ láspont érvényesült. A néhány évvel ké­ sőbb, 787-ben Niceában ülésező zsinat azonban már az ikontisztelő elveket hird­ ette. E tanácskozást nevezték el később a hetedik ökumenikus zsinatnak. Irányvál­ tások ezután is következtek, de 843-ban az ikontisztelők győzedelmeskedtek. Végső győzelmüket mint „az ortodoxia győzel­ m ét” nagyböjt első vasárnapján ma is megünneplik. A vitában számos érvet hoztak föl: Vajon az ikonok tisztelete bálványimá­ dásnak számít-e? Az ikonoklaszták szerint igen. Elsősorban a második parancsolatra hivatkoztak: „Ne csinálj magadnak semmi­ féle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt, a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat” (2Móz 20,4-5). Az ikon­ tisztelők ezzel szemben az állították, hogy az ikontisztelet nem bálványimádás, m ert a pogány istentisztelettel ellentétben az nem hamis istenek tiszteletét jelenti. (Ezt

A keleti hagyomány az érvet az ikontisztelet egyik jeles védel­ mezője, *Damaszkuszi János fejtette ki.) Ez igen fontos kérdést vet föl: Vajon a Bib­ lia csupán azért tiltja-e a bálványok tiszte­ letét, m ert azok hamis isteneket ábrázol­ nak, vagy tiltja-e az igaz Isten ilyen imáda­ tát is? Az ikontisztelők arra az elvre hivat­ koztak, hogy „a képnek adott tisztelet az eredetijére vonatkozik”. Csakhogy a po­ gány bálványimádók is ugyanezt hangoz­ tatták, amit a korai egyházatyák elutasítot­ tak, mint például *Ágoston is: „Ama pogányok, kik a maguk vallását tisztábbnak gondolják, ezt mondják: »Nem imádok én sem bálványt, sem ördögöt, hanem a testi képmásban emblémáját látom én annak, akit imádni kötelességem,*... Azt akarják mondani, hogy nem magukat a testeket, hanem az ő kormányzásuk felett elnöklő istenségeket imádják.” (Enarratio in Psalmos [A zsoltárok magyarázata] 113.) Milyen volt e tekintetben a legkorábbi keresztyén gyakorlat? Ahhoz kétség nem férhet, hogy a IV századig a keresztyén egyház túlnyomórészt elutasította Isten vagy Jézus Krisztus közvetlen ábrázolását. A dolog a IV és az V században megválto­ zott. Ahogy a pogányság mint rivális vallás hanyatlásnak indult, úgy vettek át a ke­ resztyének képekkel kapcsolatos pogány szokásokat és érveket. Alkalmazták azt az újplatóni elméletet, mely szerint a kép az alsó lépcsőfoka annak a létrának, amely fel­ visz a magán Istenen való elmélkedéshez. Ha van valami veszély a képekben, akkor az nem az, hogy bálványimádáshoz vezet­ nek (miként az Ószövetségben), hanem az, hogy megakadályozhatják a magasabbra ju­ tást a létrán. Az ikontisztelők azzal igye­ kezték pótolni a korai hagyomány hiányát, hogy a szájhagyományra hivatkoztak, illet­ ve későbbi hamisításokat, mint például *Areopagoszi Dénes, használtak fel (per­ sze jóhiszeműen).

A II. niceai zsinat Mi jó az egyszerű népnek? Az ikontisz­ telők az egyszerű emberek könyveinek, a lelki valóság közvetítőinek tartották az ikonokat. A képrombolók erre azzal vála­ szoltak, hogy az egyszerű nép nem tudja megkülönböztetni az ikonok tiszteletét Is­ ten tiszteletétől vagy a szentnek járó tisz­ teletet az Istennek járó imádattól. Az iko­ nok tehát tévútra, bálványimádás felé tere­ lik az egyszerű népet. Mindkét oldal azon igyekezett, hogy Jé­ zus Krisztus személye tekintetében eret­ nekséget bizonyítson a másikra, habár egyikük sem tagadta az első hat egyetemes zsinat igazságát. (Kétszáz éven át heves vita folyt e dogmáról, term észetes tehát, hogy minden más vitát a Jézus Krisztusról szóló dogmához viszonyítottak, és annak összefüggésében láttak.) Az ikontisztelők azt állították, hogy a megtestesülés indo­ kolja Isten látható ábrázolását, Jézus Krisz­ tusban a láthatatlan Isten láthatóvá vált. A képrombolókat doketizmussal vádolták, ami azt jelentette, hogy nem veszik komo­ lyan Jézus Krisztus ember voltát, továbbá manicheizmussal, vagyis azzal, hogy tagad­ ják az anyagi teremtés jó voltát, hiszen tilt­ ják Jézus Krisztus fizikai ábrázolását. A vita amiatt éleződött ki leginkább, hogy egyik oldal sem engedte meg azt a lehetőséget, hogy lehetnek olyan krisztusábrázolások, amelyeket nem tisztelnek (mint valamely modem képi eszköz esetében). Egyéb meggyőződések is közrejátszot­ tak a vitában. A képrombolók nagyobb be­ leszólást kívántak adni a császárnak egy­ házi ügyekben, habár ez csak fokozatbeli különbség volt. Az ikonok elleni támadás gyakran a szentek kultusza (a szentek és ereklyéik tisztelete) elleni támadást is je­ lentett. E szokás az ikonok elterjedésével együtt, a IV -\Í században jelentkezett az egyházban, amikor pogányok sokasága vet­ te föl a keresztyénséget. Az ereklyéket,

71 miként az ikonokat is, az isteni jelenlét megnyilvánulásainak tartották, melyek ál­ tal Isten sajátos módon cselekszik. Krisztus emberségének egyetlen megenged­ hetőjelképe a szent vacsorái kenyér és bor. Csak ezt, és semmilyen formát, csak ezt, és semmi­ lyen más típust nem választott ki Krisztus, hogy kiábrázolja megtestesülését. A kenyér elhozatalát elrendelte, de nem az emberi forma kiábrázolását, nehogy bálványimádás keletkez­ zék... A keresztyénség elutasította az egész po­ gányságot: nemcsak a pogány áldozatokat, ha­ nem a pogány képimádatot is. A Szentírás és az atyák alapján, a Szentlélek nevében kijelen­ tjük, hogy a festők gonosz művészete által bár­ mely anyagból készült hasonlatosságot el kell utasítani, a keresztyén egyházból ki kell mozdí­ tani és megkell átkozni. A 754-es hierai zsinat döntése Követve a m i szent atyáink isteni módon sugalmazott tanítását és a katolikus egyház hagyományát, amelyről tudjuk, hogy a Szentlélek hagyománya, aki benne lakozik, teljes bizonyossággal és joggal elhatározzuk, hogy a tiszteletre méltó és szent képeket, csak­ úgy, m int a drága és éltető kereszt ábrázolá­ sait, akár festve legyenek, vagy mozaikból, vagy valami más anyagból, Isten szent egy­ házaiban k i kell tenni állványokra és szent ruhákra, falakra és táblákra, házakba és utakra; legyenek azok akár a m i Urunk Iste­ nünknek és Megváltóknak, Jézus Krisztus­ nak, vagy a m i Asszonyunknak, az egészen tiszta és szent Istenszülőnek [Theotokosz], vagy a szent angyaloknak, vagy minden szenteknek és igazaknak a képei. Mert minél többen látják őket művészi kiábrázolásban, annál inkább éreznek ösztönzést arra, hogy megemlékezzenek a képmások eredetijéről, és vágyódjanak rájuk. A képeket megfelelő üd­ vözlésben és tiszteletben kell részesíteni, de nem szabad hitből imádni, mert ez csak az isteni természetet illeti meg. A régi jámbor szokáshoz híven tömjénfüst és lámpás fel­

A keleti hagyomány

72 ajánlható nekik, ahogyan felajánlják őket a drága és éltető keresztnek, az evangéliumok könyvének és egyéb szent tárgyaknak. Mert a képnek adott tisztelet átmegy az eredetire, és aki a képet tiszteli, az ábrázolt személyt tiszteli. A II., 787-es niceai zsinat döntése A hetedik egyetemes zsinat az előző hat­ tól jelentősen eltér. Míg emezek komoly kí­ sérletet tettek az Istenről és a Jézus Krisz­ tusról szóló bibliai tanítás megértésére, ad­ dig a hetedik zsinat egy olyan viszonylag kései szokást próbált igazolni, amelynek legjobb esetben nincs bibliai alapja, leg­ rosszabb esetben pedig kirívón ellenkezik a Bibliával. A protestantizmus általában elismeri az első négy (az *1. niceai, az *1. konstantinápolyi, az *efézusi és a *khalkedóni) egyetemes zsinatot, csekély mérték­ ben a következő kettőt (a *11. és a *HI. kon­ stantinápolyit), de a hetediket elutasítja.

Simeon, az Új Teológus (Szümeon ho Neosz Theologosz) Személyes lelki tapasztalat Simeon 949-ben Kis-Ázsiában született ne­ mesi családban. Tizennégy éves korában a vezető lelki tanító, Simeon Sztuditész ta­ nítványa lett, akinek tanácsára lemondott vi­ lági állásáról, és követte őt a konstantinápo­ lyi Sztudion monostorba. Ezután hamarosan átköltözött a Szent Mamasz monostorba, még mindig Simeon Sztuditész tanítványa­ ként. 980-tól nyugalomba vonulásáig, 1005ig a Szent Mamasz monostor apátja volt. Ez idő alatt vitája támadt tulajdon szerzetesei­ vel, és később István nikodémiai püspökkel, a hivatalos udvari teológussal is, akik túlsá­ gosan szigorúnak ítélték rendtartását. Az Istvánnal való nézetkülönbség miatt 1009től száműzetésben élt. Nem sokkal azután, hogy visszahelyezték jogaiba, 1022-ben meghalt.

Simeon, „a legkiemelkedőbb középkori bizánci misztikus”, mint nevezték, az „Új Teológus” melléknevet kapta. Korábban Is­ tenről szóló tanításukért János apostol és Nazianzoszi Gergely (egyike a *kappadókiai atyáknak) kapta „a Teológus” melléknevet. Simeon tanítását méltónak találták az övékével való összehasonlításra. Ő volt az első rendszerező szószólója a belső imád­ ság módszereinek. Egyedülálló a középkori ortodox misztikusok között atekintetben is, hogy szabadon beszélt személyes lelki ta­ pasztalásairól. így beléptem a helyiségbe, ahol imádkozni szoktam, nem felejtvén a szent ember [Sime­ on Sztuditész] szavait, és kezdtem mondani: „Szent Isten”. Ekkor nagy hirtelenséggel könnyekig meghatódtam, és eltöltött az Isten utáni szerelmes vágyakozás, s kimondhatat­ lan örömet és boldogságot éreztem. Leborul­ tam a földre, és hirtelen láttam: íme hatal­ mas világosság ragyogott anyagtalanul reám, magával ragadta egész elmém és lelkem, a váratlan csodán döbbenten álmélkodtam, úgyszólván önkívületben. „Hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom” [2Kor 12,2], e világossággal társalkodtam. A vilá­ gosság maga is tudja ezt; eloszlatta lelkem minden homályát, és kivetette belőle minden evilági gondom. Kizárt belőlem minden anyagi sűrűséget és testi nehézséget, mely tagjaimat lassította és zsibbasztotta... L éke­ met leírhatatlan módon eltöltötte a hatalmas lelki boldogság és a látható dolgok minden ízét felülmúló édesség, valamint minden, e mostani élettel kapcsolatos gondolattól való szabadság és mentesség. E csodás módon megjelentetett és kinyilatkoztatott nekem a jelenvaló életből való távozás útja. így értel­ mem s lelkem minden ereje a világosságomé kimondhatatlan boldogságára összpontosult. Katékheiszész

kai eukharisztiai

16:3

Az Istvánnal folytatott vitájában két el­ térő szemléletmód ütközött. István - a

Simeon, Gregoriosz nyugati skolasztikus szemlélethez hason­ lóan - filozófiailag és elvontan közelítette meg a teológiát. Simeon azonban szerzete­ si és lelki szemszögből nézte a hittudo­ mányt, és erős hangsúlyt fektetett a mon­ danivaló megtapasztalásának szükségére. István és Simeon vitáját hasonlították már *Bernát és *Abélard vitájához is azzal a nem csekély különbséggel, hogy Keleten végül a misztikus Simeon győzedelmes­ kedett. Az Istvánnal való nézetkülönbségé­ ben az „intézményes” és a „karizmatikus” szemlélet eltérése is közrejátszott. Simeon nem ellenezte az egyház intézményes ha­ tóságait, és nem tagadta a sákramentumok fontosságát. Ugyanakkor azt állította, hogy gyónni lehet fel nem szentelt szerze­ teseknél is, és azt tanította, hogy semmit nem ér a keresztség, ha nem teremjük a megszentelt élet gyümölcseit. Simeon el­ utasította a formaságokat, a névleges keresztyénséget, mely nem eredményez életmódbeli változást. Azt tanította, hogy a vízzel való keresztséget a „Szentiélekben való megm erítkezésnek” kell követnie. Márpedig ez bűnbánatot, Jézus Krisztushoz való m egtérést és annak tudatát feltételezi, hogy Ő az Úr és a Megváltó. Vagyis Isten személyes megtapasztalását jelenti, az átistenülés fogalmai szerint. Mindezt úgy foglalhatjuk össze: engedelmes élet. Hát nem Krisztus nevét beszélik minde­ nütt, a városokban, a falvakban, a kobstorokban, a hegytetőkön? De kutasd, ha úgy akarod, és vizsgáld meg alaposan, vajon az emberek tartják-e az Úr parancsobtait, és a sok-sok ezer között aligha találsz egyet is, ki szóban és tettben igaz keresztyén. KATÉKHEISZÉSZ KAI EUKHAR1SZT1AI 22:8 Misztikus tanításában Simeon *Areopagoszi D énes és *Maximus Confessor nyomdokaiba lépett. Úgy írta le az Istenre vonatkozó látomást, mint a terem tetlen és láthatatlan isteni világosság megpillantá­

73 sát. Ez a tapasztalás korántsem csupán a kiválasztottaknak lehet az osztályrésze, és nemcsak a minden idejüket ennek szentelő szerzeteseknek adatik meg, hanem min­ den keresztyénnek. Isten a világosság, és akiket érdemessé tesz rá, hogy lássák Őt, világosságnak látják Ót. Mert dicsőségének világossága já r arca előtt, és lehetetlen, hogy Ó ne világosságként jelenjék meg. A kik nem látták a világosságot, nem látták Istent: mert Isten a világosság. Akik nem részesültek a világosságból, nem részesültek kegyelemben, mert midőn valaki kegyelemben részesül, az isteni világosságot, és magát Istent kapja. L ogoi theologikoi kai éthikoi (Teológiai és etikai értekezések, prédikációk) 79:2

Gregoriosz Palamász (Palamasz Gergely) Isten megismerése a csöndben Gregoriosz a XIII. század végén született. 1318-ban Athosz hegyére ment, az orto­ dox szerzetesség központjába, hogy maga is szerzetes legyen. A heszükhiaszták irá­ nyítása mellett gyorsan haladt az imádságos élet útján. Török betörések miatt At­ hosz hegyét egy időre elhagyta, de később visszatért. Az 1330-as években összeütkö­ zésbe került egy Barlaám nevű dél-itáliai ortodox szerzetessel, aki a heszükhiazmust támadta. Gregoriosz mint a heszükhiazmus leg­ főbb szószólója szerezte hírnevét. A szó a görög heszükhiá-ból (csend, nyugalom) származik. A heszükhiazmus a korai egy­ házra visszamenő lelkiségi hagyomány volt, de csak nem sokkal Gregoriosz ideje előtt öltött meghatározott formát. A he­ szükhiaszták a szenvedélyek legyőzésére és így a belső nyugalom (heszükhiá) eléré­ sére törekedtek, innen pedig továbbmehet­

74 tek az Istenen való elmélkedéshez. Külön hangsúlyt kapott a csöndes meditáció, aján­ latos volt sajátos testtartással törekedni az összpontosításra: az áll a mellkason pihent, és a tekintet a köldökre, a szív helyére me­ redt. A lélegzetet pontosan szabályozták, és egyszerű imát, a Jézus-imát recitálták: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek Fia, könyö­ rülj rajtam.” Ez nem azt jelentette, hogy a heszükhiaszták az imádságban merő gépies módszert láttak. Ezt a módszert csupán segítségül ajánlották a további haladáshoz. A végső cél az volt, hogy látomásuk legyen az isteni világosságról, és egyesüljenek Isten­ nel. Barlaám több alapról kiindulva támadta Gregorioszt. Gúnyt űzött a heszükhiaszták imádkozási módszeréből, különösen a test­ tartásukból. *Areopagoszi Dénes tagadó módszerét követve ő is azt állította, hogy Istent nem lehet közvetlenül megismerni, csak közvetve, csak a terem tett dolgok által. Barlaám úgy viszonyult Gregorioszhoz, mint István *Simeonhoz, az Új Teológushoz, m ert jelentős és független szerepet adott a filozófiának a teológiában, márpedig ezt Gregoriosz nem engedte. Barlaám ebben a tekintetben közelebb állt a nyugati szem­ lélethez, és a vita végén a római egyházhoz tért meg. Gregoriosz Barlaám állításaira válaszo­ landó írta meg Hüper tón hierosz heszükhazonton (A szent heszükhiaszták védelmé­ ben) című művét. Ebben azzal érvelt, hogy Isten igenis megismerhető közvetlenül. De hogyan volna ez lehetséges, ha az „apofatikus” teológia, a tagadó út azt mondja, hogy Isten meghalad minden is­ meretet? Gregoriosz elism erte az ellent­ mondást. Az isteni term észet bizonyos ér­ telemben közvetíthető, bizonyos értelem ­ ben nem az. Részesülünk Isten term észe­ tében, ugyanakkor nem juthatunk el a kö­ zelébe. Gregoriosz nem hagyta, hogy az utolsó szó a tagadólagos teológiáé legyen.

A keleti hagyomány A Lélek isteni és titokzatos jelekkel bélyegzi meg az elmét, és ez egészen eltér a tagadólagos teológiától... a teológia oly messze távol áll Isten világosságban való látásától, és olyanynyira különbözik az Istennel folytatott benső beszélgetéstől, mint a tudás a birtoklástól. H üper 3:42.

tón hierosz heszükhazonton

1:

Noha az elme nem hatolhat át. Istenhez, de tapasztalati úton Isten megismerhető, ami mind Gregoriosz, mind Simeon, az Új Teológus szemében benső részét képezi a teológiának. Ez a tapasztalat nemcsak a misztikusnak kínálkozik fel. Ugyancsak Si­ meont követve Gregoriosz megállapítja, hogy minden keresztyén részt vesz Isten életében a sákramentumok és az imádság révén. E részvétel Isten valóságos ismere­ tét jelenti. De hogyan lehetséges ez az ismeret, ha Isten megismerhetetlen? Gregoriosz a *kappadókiai atyákra visszamenő hagyomá­ nyos megkülönböztetéssel oldja föl a dilem­ mát. Isten lényege hozzáférhetetlen, de energiái már nem azok. Isten lényegében nem vehetünk részt, azt nem ismerhetjük meg, de energiáiban, a reánk irányuló csele­ kedeteiben, kegyelmében részt vehetünk. Mivel részesedhetünk Istenben, és mivel Isten lényeg fölötti lényege teljességgel fölötte áll minden részesedésnek, a lényeg (amely­ ben részesedni nem lehet) és a részesedők kö­ zött van valami, ami lehetővé teszi emezek­ nek az Istenben való részesedést... Isten je­ lenvalóvá teszi magát, hogy megnyilvánulá­ sai, teremtő és gondviselő energiái által minden legyen. Egyszóval olyan Istent kell keresnünk, akiben valami módon részesül­ hetünk, hogy a részesedés által ki-ki a maga módján és a részesedés analógiája folytán lé­ tezést, életet és átistenülést nyerjen. H üper

tón hierosz...

3:2:24

Istent különösképpen az isteni, teremtetlen világosság látomása révén ismer­

Doszitheosz hitvallása hetjük meg. Ezt a világosságot látták az apostolok Jézus színeváltozásánál (Márk 9:2-8). A misztikus megláthatja az isteni világosságot, nem a terem tett világossá­ got, magának Istennek a terem tetlen vilá­ gosságát. így nem Isten lényegét, hanem az energiáját látja. Gregorioszt azzal vádolták, hogy Isten lé­ nyegének és energiáinak megkülönbözteté­ sével két Istent feltételez. Valójában azon­ ban ezeket Isten különböző, természetén belüli és kívüli létmódjainak látta. A táma­ dásra válaszul megnyerte az Athosz-hegyi szerzetesek zsinatának támogatását. 1341ben több konstantinápolyi zsinat is elutasí­ totta Barlaám vádjait, de még ebben az év­ ben egy államcsíny megváltoztatta a politi­ kai helyzetet. Néhány évre Gregoriosz kegyvesztett lett. Több későbbi zsinat el­ ítélte, sőt 1344-ben ki is közösítette. 1347ben azonban új császár került a trónra, aki ismét kegyeibe fogadta. Ekkor kinevezték Thesszalonika püspökévé. 1351-ben a Konstantinápolyban ülésező zsinat felmen­ tette Gregorioszt minden vád alól, és ki­ adott egy alapeszméit magyarázó kötetet. Ez a zsinat nem volt ökumenikus, de határo­ zatait a XTV század folyamán minden keleti ortodox egyház elfogadta. Gregoriosz 1359ben halt meg, és 1368-ban kanonizálták. Gregoriosz voltaképpen teológiai rend­ szerességgel ruházta fel Simeon, az Új Teo­ lógus misztikus tapasztalásait. A heszükhiazmust beépítette az ortodox teológia rend­ szerébe. A nyugati egyház azonban nem fo­ gadta el tanítását, és ez ugyancsak hozzá­ járult Kelet és Nyugat elkülönüléséhez.

Doszitheosz hitvallása (1672) Kürillosz Lukarisz (1572-1638) görög ke­ leti teológus 1602-ben Alexandria, 1620ban pedig Konstantinápoly pátriárkája lett.

75 Felfogásában a protestantizmushoz, külö­ nösen a kálvinizmushoz közeledett. 1629ben kiadott egy tizennyolc fejezetből álló hitvallást, melyben a keleti ortodoxiát a kálvinizmus egyfajta enyhébb változatával ötvözte. A Szentháromság és Jézus Krisz­ tus tekintetében fenntartotta a régi orto­ dox tanítást, de bevezetett jó néhány alap­ vető protestáns tanítást, kihasználva az e vonatkozásban tapasztalt hivatalos ortodox megnyilatkozások hiányát. A Biblia képezi Isten csalhatatlan Igéjét. „Hisszük, hogy a Szentírás tekintélye fölöt­ te áll az egyház tekintélyének” (2. fejezet). Az eleve elrendelés a világ kezdete előtt megtörtént és nem azon alapszik, hogy Is­ ten előre tudott bármely bennünk lévő jóról. A választottakat Isten kizárólag „jóakarata és kegyelme által választja ki” (3. fejezet). Bár a Szentlélek tanítja az egyházat, „az igaz és bizonyos, hogy a földi egyház té ­ vedhet, választhatja a hamisságot az igaz­ ság helyett” (12. fejezet). A megigazulás hit, nem pedig jócseleke­ detek által következik be. „Amidőn hitet mondunk, ezen a hit tárgyát, Krisztus igaz­ ságát értjük. A hit, mint valami kéz, megra­ gadja azt, és alkalmazza ránk üdvösségünk­ re.” Ez nem tagadja a jócselekedetek szük­ ségességét, de az üdvösséget nem azok ér­ deméül kapjuk. „Csak Krisztusnak a bűn­ bánó emberre alkalmazott igazsága igazít­ hatja meg és üdvözítheti a hívőt” (13. fe­ jezet). A meg nem tért emberben a szabad aka­ rat csak a bűn iránt jelent szabadságot. Más­ ként szólva Isten kegyelme nélkül semmi jóra nem vagyunk képesek (14. fejezet). Jézus Krisztus a hívő ember számára van jelen az euchharisztiában. Hit, nem pe­ dig testi fogaink által esszük Krisztus tes­ tét, részesedünk véréből. Az átlényegülés dogmája (amit a *negyedik lateráni zsinat definiált) hamis.

76 Kürillosz némi protestantizmussal akar­ ta beoltani a keleti ortodox egyházat, de erős ellenállásba ütközött, amiben fő része a Konstantinápolyban tevékenykedő jezsui­ táknak volt, akik 1638-ban rábírták a török portát kivégeztetésére. Halála után a keleti ortodox egyházban igen erőteljesen támad­ ták, és többször is elítélték nézeteit. A re­ akciók közül a legjelentősebbnek a Doszitheosz (1641-1701) jeruzsálemi pátriár­ ka által megfogalmazott hitvallás bizonyult, melyet az 1672-es jeruzsálemi zsinat foga­ dott el. Ez Kürillosz hitvallásának tizen­ nyolc fejezetére válaszolandó tizennyolc határozatot tartalmazott. A Biblia valóban Isten ihletésére szüle­ tett. De „a katolikus egyház tekintélye hi­ tünk szerint, nem áll alatta a Szentírásé­ nak. Minthogy a Szentlélek a szerzője mindkettőnek, a Szentírásból tanulni ugyanaz, mint a katolikus egyháztól” (2. határozat). Az eleve elrendelés Isten előzetes tudá­ sán alapszik. „Mivel Q előre tudta, hogy ki fogja helyesen használni szabad akaratát, és ki nem, így eleve elrendelte az egyiket, és elítélte a másikat” (3. határozat). A katolikus egyházat a Szentlélek tanítja az egyházatyák, doktorok és zsinatok köz­ vetítésével. Ebből következik, hogy „a ka­

A keleti hagyomány tolikus egyház nem tévedhet, egyáltalán nem téveszthető meg, soha nem választ­ hatja a hamisságot az igazság helyett. Mert a legszentebb Lélek, mely a szent atyák és vezetők folyton hűséges szolgálata által munkálkodik, megóvja az egyházat minden tévelygéstől” (12. határozat). A megigazulás nem egyszerűen hit által történik, hanem a szeretet által munkálko­ dó hit, azaz a hit és a jócselekedetek révén. ,,[A gondolat], hogy a hit teljesíti a kéz dol­ gát, a Krisztusban lévő igazságot megra­ gadja, és reánk alkalmazza üdvösségünkre, hitünk szerint, távol áll minden ortodoxiá­ tól.” A jócselekedetek megérdemlik jutal­ mukat (13. határozat). A meg nem tértek a term észet által, Is­ ten kegyelme nélkül is tehetnek erkölcsi jót. De a kegyelem nélküli jó cselekedetek nem járulnak hozzá az üdvösséghez (14. határozat). Jézus Krisztus jelen van az eucharisztiában, „igazán és valóságosan, a kenyér konszekrálása után... a kenyér átalakul, át­ lényegül, átváltozik és átformálódik magá­ nak az Úrnak az igaz testévé”. Mi több, a konszekrálás után „a kenyér és a bor álla­ ga nem marad meg, hanem az Ú r teste és vére lesz a kenyér és a bor színei, azaz akcidensei alatt” (17. határozat).

III. rész

(500-1500)

78

A középkori Nyugat

Az első ezredfordulóig Nyugat-Európa számára valóban „sötét” volt a közép­ kor. A IV század végén a Nyugatrómai Birodalom hanyatlásnak indult, nem tudott ellenállni a barbár támadásoknak, és 410-ben bekövetkezett az elgondolhatatlan: Róma városa elesett. 476-ban az utolsó római császárt egy bar­ bár gót király ledöntötte a trónról, és ezzel a Nyugatrómai Birodalom meg­ szűnt létezni. Nyugatot számos támadás érte, délről, Hispánián át arabok, északról pedig skandinávok törtek be ismételten. Mindez óriási felfordulást és anarchiát okozott, a civilizáció maga csaknem összeomlott, a múlt öröksé-, ge elveszni látszott. A filozófiai ismeretek például csaknem kizárólag *Boethius műveire korlátozódtak. A rendelkezésre álló csekély tudományt az egy­ ház közvetítette, többnyire a kolostorok, a biztonság egyedüli szigetei révén. A 800-ban császárrá koronázott Nagy Károly egy ideig nyugalmat biztosított. Egyesítette és megszilárdította a birodalmat, és ezzel újból lendületet adott a civilizációnak és a tudomány művelésének. A „karoling reneszánsz” rövid ideje alatt a művelődés ismét felvirágzott. Fellépett e sötét kor egyetlen ere­ deti gondolkodója, a filozófus-teológus, *Johannes Scotus Erigena. A karoling birodalom azonban hamarosan összeomlott, és a vikingek támadásai ismét zűrzavarhoz vezettek. Ebben az időben teológiát kizárólag kolostorokban műveltek, ezért is ne­ vezik szerzetesi teológiának, melyet az elkötelezettség és a kegyesség lég­ körében, például a *Benedek regulája szerint szabályozott életvezetés kere­ tében hoztak létre. A cél nem az önmagáért való tudás keresése volt, hanem a lelki épülés és az istentisztelet. A teológiai gondolkodást a szemlélődés és az imádat határozta meg. A teológus nem távolságtartó tudósként, kívülről vizsgálta tárgyát, hanem elkötelezett résztvevőként. Az 1000. esztendőben, újévkor hatalmas tömeg gyűlt egybe Rómában, a világvégét várva. Elérkezett az éjfél, de mi sem történt, így azután II. Szil­ veszter pápa megáldotta és hazaküldte a híveket. Maga Szilveszter, korábbi nevén Aurillaci Gerbert, azonban egy új korszak szülötte volt. A megszilár­ duló hatalmi viszonyok a nyugati civilizáció újjászületéséhez vezettek. A sö­ tét korban a barbár támadókat sikerült megtéríteni, és ekkorra egész Európa névleg keresztyén lett, leszámítva a gettóikban élő zsidókat és az Ibériai-fél­ szigeten élő arabokat. A XI. században számos új mozgalom bontakozott ki. A szerzetesi élet megújult, „reformer pápák” igyekezték megtisztítani az egyházat a korrup­ ciótól, és a tudomány is virágzásnak indult. A teológusnak a hit (teológia) és az ész (filozófia) viszonyának kérdéseivel kellett szembesülnie. „A hit és az

A középkori Nyugat

79

ész összehangolása - írja egy mai szerző - határozta meg a középkori teoló­ giai gondolkodást.” A bölcselet hatására új teológiai szemlélet alakult ki: a skolasztikus teológia vagy skolasztika. A teológiát immár a kolostoron kívül, az egyetemeken és más „világi” (nem kolostori) helyszíneken is művelték. Célul a tárgyszerű, intellektuális tudást tűzték ki. A megközelítés módját a kétely, a logika, a spekuláció és a vita határozta meg. A teológus egyre inkább fontosnak tartotta, hogy filozófiailag is képzett legyen, és a kegyességet oly­ kor háttérbe szorította. Ez a megközelítésmód nem számolta föl, de a teoló­ gia művelésének élvonalából kitessékelte a régebbi szerzetesi szemléletet. A filozófia a XI. századtól kezdve fejtette ki hatását a teológiára, amikor is az ész (a filozófia) a teológiában alkalmazható eszközként tűnt fel. *Anzelm azon igyekezett, hogy bebizonyítsa a keresztyén tanítás ésszerűségét. Az ész behatolt a teológiába, (még) nem a keresztyén tanítás meghatározásának (hi­ szen azt a kijelentésre alapozták), hanem a hit védelmezésének és további megértésének eszközeként. Az észnek tulajdonított szerep a következő évszázad során tovább bővült. Az ügyvédek immár filozófiai módszerek alkal­ mazásával döntöttek egymásnak ellentmondó jogforrások között. *Pierre Abélard ugyanezeket a módszereket alkalmazta a teológiában, de nem mindig kellő körültekintéssel. El is ítélték tanítását, jórészt *Clairvaux-i Bernátnak, a szerzetesi teológia utolsó nagy alakjának fellépése nyomán. Abélard mód­ szereit azután tanítványa, *Petrus Lombardus alkalmazta, jóval óvatosabban, aki elnyerte Bernát támogatását. A XIII. században a teológia igen veszedelmes szakaszába lépett. A filozó­ fia nemcsak a teológiában alkalmazható eszközként tűnt föl, hanem versen­ gő eszmerendszerként is. Ez a helyzet Arisztotelész metafizikai munkáinak latin fordítása nyomán alakult ki. Ezek az írások a keresztyénség alternatívá­ jaként a valóság megközelítésének egészen új módját mutatták be, egy új világszemléletet vagy életfilozófiát. Milyen választ lehetett adni erre a ki­ hívásra? Egy időre Arisztotelész metafizikai írásait betiltották, de ez az idő­ nyerés céljából hozott intézkedés csupán ideiglenes volt. Egyesek továbbra is ragaszkodtak a platóni világképhez, és mereven elutasították az arisztotelészit. E téren *Bonaventura ferences szerzetes járt az élen. Hosszú távon azonban *Aquinói Tamás felfogása győzedelmeskedett, amely igyekezett egységes rendszerbe foglalni a hitet (teológiát) és az észt (filozófiát). Tamás annak bizonyítására vállalkozott, hogy Arisztotelész filozófiája (helyesen ér­ telmezve és szükség esetén kijavítva) következetesen tartható a keresztyén teológia mellett.

80

A középkori Nyugat

A XIV-XV század az egyház számára hanyatlást hozott, noha más szem­ szögből a középkor virágkorát jelentette. A pápaság elszenvedte „babiloni fogságát” (1305-1377), minthogy a pápák Avignonban székeltek, francia fennhatóság alatt. Rómába való visszatérésükkel azonban bekövetkezett a „nagy egyházszakadás” (1378-1414), ebben az időszakban a pápával szem­ ben csaknem mindig megválasztottak egy ellenpápát. Az egyházi rendek ugyancsak hanyatlásnak indultak. A korábbi évszázadok vallási buzgalma alábbhagyott. A hívek száma csökkent, a korrupció nőtt. A XIV-XV században egyre erősödött a kétely a teológia és a filozófia öszszehangolhatóságát illetően. Ez a folyamat *Johannes Duns Scotus-szal kez­ dődött, majd *William of Ockham és követői tanításában tetőzött. A filozófia és a teológia külön útra tért, a teológia visszavonult a „természetes” világ­ ból, és egyre inkább az isteni kijelentésbe vetett puszta hitre hagyatkozott (hiszen annak ésszerű voltát nem lehetett bizonyítani). Ráadásul a skolasz­ tikus filozófia teljességgel elszakadt a *Kempis Tamás példázta mindennapi lelkiségtől, mindkettő kárára. A középkort sajnálatos módon a protestánsok gyakran elhanyagolják. A középkor majd ezer évet fog át, a Jézus Krisztus születésétől számított időnek több mint a felét. Ha nem is volt a legdicsőbb korszaka az egyház tör­ ténetének, ennek fontos része, amelyet komolyan kell vennünk. A középko­ ri teológusok keményen megbirkóztak a hit és ész viszonyával. Márpedig ez a kérdés ma is elevenbe vág, és van mit tanulnunk a középkori tapasztala­ tokból. Akkor Arisztotelésszel kellett szembesülni, ma Darwinnal vagy Marx-szal kell, de a lényeg ugyanaz marad.

Az Athanasius-féle hitvallás

81

Az Athanasius-féle hitvallás

Krisztus személyéről szól. Mindkét sza­ kasz „átokformulával” kezdődik és fejező­ dik be, mely a hitvallás elfogadásának szükségét mondja ki, ha valaki üdvözülni akar. A hitvallás meghatározza, hogy mi­ ként kell gondolkoznunk és beszélnünk Is­ tenről, de az istentisztelet helyes módját is kiemeli. Többről van szó tehát, mint spe­ kulatív teológiai gyakorlatról. A k i üdvözülni akar, annak mindenekelőtt szükséges a katolikus hitet megtartania, s ha valaki a hitet nem őrzi meg teljes egészében és sértetlenül, kétségkívül örökre elvész. A katolikus hit pedig abban áll, hogy az egy Istent a Háromságban, és az egy Istenben a Háromságot tiszteljük, sem a személyeket össze nem zavarván, sem a természetet meg nem osztván. Mert más az Atyának a szemé­ lye, más a Fiúé, más a Szentiéleké. De az Atyának, a Fiúnak és a Szentiéleknek egy az Istensége, egyenlő a dicsősége, egyképpen örök a fölsége. Amilyen az Atya, olyan a Fiú, olyan a Szentlélek. Teremtetlen az Atya, teremtetlen a Fiú, teremtetlen a Szentlélek. Mérhetetlen az Atya, mérhetetlen a Fiú, mérhetetlen a Szentlélek. Örök az Atya, örök a Fiú és örök a Szentlélek, de azért nem három örökkévaló, hanem egy örökkévaló, amint nem három teremtetlen, sem három mérhetetlen, hanem egy teremtetlen és egy mérhetetlen. Hasonlóképpen mindenható az Atya, minden­ ható a Fiú, mindenható a Szentlélek, de azért nem három mindenható, hanem egy minden­ ható. Úgyszintén Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek, de azért nem három isten, hanem csak egy az Isten. Úgyszintén Úr az Atya, Úr a Fiú, Úr a Szentlélek, de azért nem három úr, hanem egy az Úr. Mert, amint külön-külön mindegyik személyt Istennek és Úrnak vallani késztet a keresztyén igazság, ózonképpen három istenről vagy három úrról beszélni tilt a katolikus vallás. A z Atya senkitől sem lett, sem nem te­ remtődött, sem nem született. A Fiú egyedül

Az Athanasius-féle hitvallásról mondják, hogy sem nem Athanasius-féle, sem nem hitvallás. Annyi bizonyos, hogy nem *Athanasius írta. A VII. századtól kezdve tulajdonították neki, talán azért, m ert őt tekintették az ortodox Szentháromság-tan atyjának. Ezt a feltevést a XVI. században kezdték kétségbe vonni, és a XVII.-ben döntötték meg. Eredete tekintetében nem alakult ki általános egyetértés, de a felta­ lált adatok arra vallanak, hogy az 500. év körül, valahol Dél-Galliában keletkezett. Gyakran nevezik Quicunque Vult-nak, a hitvallás eredet latin kezdőszavai után. A szó szoros értelmében az Athanasiusféle hitvallás inkább tűnik hitelvi megha­ tározásnak, mint hitvallásnak. Kezdetben a papok ortodoxiájának vizsgálatára, és a lai­ kusok alapvető dogmatikai eligazítására használták. A XIII. századra Nyugaton már a „három hitvallás” egyikének tartották a nicea-konstantinápolyi és az *Apostoli hit­ vallás mellett. A protestáns egyházak is többnyire elism erték (például az angliká­ nok a *Harminckilenc Cikkelyben, a luthe­ ránusok a *Concordia-könyvben és a refor­ mátusok a *dordrechti zsinaton). A keleti egyházak nem tudták eldönteni, hogy tisz­ teljék-e athanasiusi szerzőségét vagy el­ utasítsák filioque-tanítását (hogy ugyanis a Szentlélek az Atyától és a Fiútól szárma­ zik). Vagy tagadták az athanasiusi szerző­ séget, vagy utólagos beszúrásnak tartották a filioque-1. A hitvallást gyakran mondták a római katolikus és anglikán istentisztele­ teken, de a XX. századra már elég ritkán használták. Sokan ellenzik a használatát, nem a benne kifejeződő teológia miatt, ha­ nem azért, m ert örök kárhozatra ítéli azo­ kat, akik nem fogadják el. A hitvallás két szakaszból áll: az egyik a Szentháromságról, a másik pedig Jézus

82 az Atyától való, nem lett, sem nem terem­ tődött, hanem született. A Szentlélek az Atyától és a Fiútól való, nem lett, sem nem teremtődött, sem nem született, hanem származik. Tehát egy Atya és nem három Atya, egy Fiú és nem három Fiú, egy Szentlélek és nem három Szentlélek. És ebben a Háromságban nincs előbb vagy utóbb, nincs nagyobb vagy kisebb, ha­ nem m ind a három személy egyképpen örökkévaló és egyenlő. Vagyis, amint már fentebb mondottuk, mindenben tisztelni kell az egységet a Háromságban, és a Három­ ságot az egységben. A ki tehát üdvözülni akar, így gondolkozzék a Szentháromságról. A z örök üdvösséghez azonban szükséges hűségesen hinni a m i Urunk Jézus Krisztus megtestesülésében is. Az már most a helyes hit, hogy higgyük és valljuk, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus, Isten Fia egyben Isten és ember. M int Isten, az Atya szubsztanciájából az idők előtt született, m int ember, anyja szub­ sztanciájából az időben született. Teljes Isten és teljes ember, aki eszes lé­ lekből és emberi testből áll. A z Atyával egyen­ lő istensége szerint, az Atyánál kisebb em­ bersége szerint. De jóllehet Isten és ember, nem két, hanem egy Krisztus. Egy, nem azál­ tal, hogy az istenség testté lett, hanem azál­ tal, hogy az istenség fölvette az emberséget. Teljesen egy, nem a szubsztanciák összekeve­ rése által, hanem a személy egysége által. Mert, am int az eszes lélek és a test egy em­ ber, úgy az Isten és az ember egy Krisztus, aki szenvedett a mi üdvösségünkért, alászállott a poklokra, harmadnap föltámadott a halottaiból, fölment a menynyekbe, ül az Atyának jobbja felől, onnan lészen eljövendő ítélni élőket és holtakat. Akinek az eljö­ vetelére az emberek m ind föltámadnak saját testükben, és számot fognak adni tulajdon

A középkori Nyugat cselekedeteikről. És akik jót cselekedtek, mennek az örök életre, akik pedig rosszat, az örök tűzre. Ez a katolikus hit, amelyet ha valaki erő­ sen és hűségesen nem vall, nem üdvözülhet. A Szentháromságról szóló szakasz m es­ terien, ^Ágostonból sokat merítve foglalja össze a Szentháromságról kialakított nyu­ gati tanítást. Valóban nevezték is „Ágoston szentesített és sűrített tanításának”. Be­ mutatja az Isten egységének és háromsá­ gának paradoxonát. Ezt szembeállítja a monarchiánizmussal („a személyek összezava­ rása”) és az ariánizmussal („a természet megosztása”). A monarchiánusok a Szentháromság paradoxonát azzal vélték felolda­ ni, hogy az Atya nem más, mint a Fiú, a Fiú pedig nem más, mint a Szentlélek. A kora­ beli spanyol priszcillianizmus a monarchiánizmus felé hajlott. A hitvallás által elutasí­ tott „ariánizmus” valójában nem más, mint *origenizmusa ama nyugati gót királyok­ nak, akik akkor tértek át a keresztyénségre, amikor a hivatalos keleti hit nem igazán egyezett a Jézus Krisztus teljes istensé­ gébe vetett niceánus hittel. A hitvallás két vélt hibájukat utasította el: fenntartja Krisz­ tus teljes istenségét az „ariánus” hittel szemben, mely szerint az Atya nagyobb a Fiúnál; fenntartja az istenség egységét, szemben a három Isten állításának „ariá­ nus” hajlandóságával. így az Athanasius-féle hitvallás megerősíti a Szentháromság-tan három fő elemét: egy Isten van; az Atya, a Fiú és a Szentlélek az Isten; az Atya nem a Fiú, a Fiú pedig nem a Szentlélek. A krisztológiai szakasz a *khalkedóni zsinathoz hasonló tanítást vázol, csak ép­ pen nyugati szemszögből. A Khalkedónban elítélt négy eretnek tanítást ugyancsak vi­ lágosan kizárja. Az első bekezdés fenntart­ ja Krisztus teljes istenségét és teljes em ­ berségét, kizárva az ariánizmust és az

Boethius apollinárizmust. A második bekezdés megerősíti Jézus Krisztus egy személy voltát, de nem engedi meg term észe­ teinek összekeverését, ezáltal elutasítja a nestorianizmust és az eutükhizmust. Az „átokformulák” szerint helyes hit nélkül nem lehetséges az üdvözülés. Ezt sokáig így is gondolták, de ma már egyik oldal sem tulajdonít ilyen messzemenő kö­ vetkezményt őszintén vallott téveszmék­ nek. A szentháromságtan tekintetében el­ követett egy-egy hiba még nem juttat sen­ kit örök kárhozatra. Ha az Athanasius-féle hitvallást betű szerint vesszük, minden keleti hívő, aki a filioque-1 elutasítja, el­ vész. Az átokformulák tulajdonképpen sokszor elterelték a figyelmet a hitvallás többi részéről. A Szentháromságról szóló szakasz különösen nagyszerűen és közért­ hetően foglalja össze ezt a bonyolult tant.

Boethius Beszélgetések Filozófiával Anicius Manlius Severinus Boethius 480 körül született római arisztokrata család­ ban. Felmenői között két császár is akadt. Apja korán elhunyt, úgyhogy az ifjút Symmachus, a későbbi szenátusi vezér nevel­ te. Symmachus saját fiaként bánt vele, idő­ vel a lányát is hozzáadta, és mindvégig szo­ ros barátság állt fenn közöttük. Boethius kiváló oktatásban részesült, tökéletesen megtanult görögül, ami akkoriban rit­ kaságszámba ment Nyugaton. Boethius a filozófiának szentelte életét. A „Nyugat tanítómesterének” tartotta magát. Legfőbb célja az volt, hogy Plátón és Arisz­ totelész filozófiáját hozzáférhetővé tegye a latinul beszélő nyugatiak számára. Le akar­ ta fordítani Arisztotelész minden munkáját, saját kommentárjaival kiegészítve, ugyanez

83 volt a szándéka a plátóni dialógusokkal is. Be kívánta bizonyítani, hogy Plátón és Arisztotelész filozófiája lényegében véve összhangban áll egymással, nem pedig ellentmondásban, miként sokan (helyesen) gondolták. Boethius a két nagy filozófus összhangjára vonatkozó elgondolását az új­ platonizmustól vette át. Ez valójában Arisz­ totelész filozófiájának alapjában véve platóni keretben történő értelmezését jelentette. Sajnos Boethiusnak nem sikerült megvaló­ sítania nagy tervét, Arisztotelésznek csak a logikai műveit fordíthatta le, Platónra pedig már sort sem keríthetett. Fordítói elképzeléseit talán valóra vált­ hatta volna, ha nem vállal közéleti szere­ pet. 476-ban az utolsó nyugatrómai csá­ szár trónját megdöntötték, Róma felett barbár gót királyok uralkodtak. 510-ben Boethiust arra az évre egyedüli konzullá választották, ami nagy megtiszteltetésnek számított, hiszen rendszerint két személy töltötte be ezt a tisztséget. 522-ben a két konzuli tisztséget két fia kapta, ami elis­ m erést és rendkívüli világi sikert jelentett az apának. Boethius vezető udvari tisztsé­ get vállalt Nagy Teodorik gót király alatt, de politikai cselszövés és tulajdon meg­ gondolatlansága áldozatául esett. Árulás­ sal vádolták meg, Páviába száműzték, majd 524/25-ben kivégezték. Boethius utolsó és egyben leghíresebb munkáját, A filozófia vigasztalását börtön­ ben, a halálra várva írta. Az öt könyvre osztott rövid mű maga Boethius és a te­ kintélyes hölgy, Filozófia párbeszédét tar­ talmazza. Az I. könyvben Boethius elmeséli Filo­ zófiának az őt ért csapásokat. Filozófia pe­ dig rámutat Boethius bajának igaz term é­ szetére, amely nem annyira abban áll, hogy száműzték otthonából, hanem abban, hogy ő maga bolyongott el tulajdon önmagától.

84 Filozófia nem amiatt aggódik, hogy Boethius hol van, vagy mi lesz vele, hanem amiatt, hogy milyen állapotban van: Épp ezért nem ez a hely indít meg engem, hanem a te arckifejezésed, s nem könyvtárter­ med elefántcsonttal és kristállyal ékes falai között: sokkal inkább a te telkedben szeretnék otthon lenni, ahol ugyan könyveket nem, de ami az értéküket adja: könyveim tanítását elhelyezem majd. A F ilozófia vigasztalása 1,5 A II. könyvben Filozófia felmutatja Boethiusnak a szerencse és a külső gazdagság igaz term észetét. A szerencse lényegét a változás alkotja, és Boethius éppen ezt ta­ nulja meg váratlanul bekövetkezett buká­ sából. Filozófia azt igyekszik bebizonyítani számára, hogy a szerencse se nem adott neki, se el nem vett tőle soha semmilyen értéket. „Ha tiéd volna, ami után sírsz, el se veszíthetted volna semmiképp” (2,2). Nincsen semmi nagyobb értéke az em­ bernek, mint önmaga. Ezt a szerencse sem megadni, sem elvenni nem tudja, minden másnak csak átmeneti jellege van. Ezért valójában többet ér a balszerencse, mint a jószerencse: A jószerencse, mikor nyájasan a boldogság alakját ölti magára, mindig hazug; a balszerencse, mikor változásával bizonyítja áll­ hatatlan voltát, mindig igaz. Ez becsap, az felvilágosít; ez csalóka javak látszatával gúzs­ ba köti a szellemet, az a szerencse múlan­ dóságának a leleplezésével felszabadítja... a jószerencse az igazi jó útjáról hízelkedéseivel letérít, a balszerencse viszont legtöbbször kam­ pón vonszol vissza az igazijához. A F ilozófia vigasztalása 2,8 A III. könyvben az igaz boldogság ter­ mészetéről értekeznek. Látják, hogy csak Isten adhat igaz boldogságot. Az emberek­ nek az a bajuk, hogy „a természetnek ke­ vésre van szüksége, a kapzsiság pedig semmivel be nem éri” (3,3).

A középkori Nyugat A IV könyvben Filozófia Boethiusnak arra az ellenvetésére válaszol, hogy a jó, mindentudó és mindenható Isten kormá­ nyozta világban mi módon létezhet a go­ nosz és maradhat meg büntetlenül. Filo­ zófia nem tagadja Isten mindenhatóságát. A gondviselés, az isteni értelem áll min­ dennek az élén, és irányítja azt. Ezt igazsá­ gosan teszi, még ha az életben annyi lát­ szólagos igazságtalanság történik is. A jó embereket megjutalmazza a jószerencse, vagy megfegyelmezi a balszerencse asze­ rint, ahogy a gondviselés jónak látja. A rossz embereket jó útra tereli a balszeren­ cse, míg a jószerencsétől igaz boldogságot nem nyernek. Következésképpen: Mivel minden sors, akár kedvező', akár kedvezőtlen, a jók számára vagy jutalomként, vagy próbatételként ju t osztályrészül, a roszszaknak pedig vagy büntetésül, vagy megjavulásuk eszközeként: nyilvánvaló, hogy m in­ den sors jó, mert vagy igazságos, vagy üdvös hatású. A F ilozófia vigasztalása 4,7 Az V könyvben Filozófia összeegyezteti Isten előre-tudását az emberi szabad akarattal. Isten tudását nem úgy kell értel­ mezni, „mint a jövő előre-ismeretét, ha­ nem, mint a sose szűnő jelen ism eretét”. Isten mindent a maga örökkévaló jelené­ ben lát (5,6), következésképpen az, hogy Isten örökkévalón ismeri minden csele­ kedetemet, nem áll ellentétben akaratom szabadságával. A filozófia vigasztalását joggal mondják a lelki útkeresés egyik klasszikus alkotásá­ nak. Egy fontos kérdés azonban fölmerül vele kapcsolatban. A halálra várva Boethius vigasztalást a filozófiában talált, nem a te­ ológiában. Művében az Isten iránti hívő kegyesség jut kifejezésre, mégsincs benne semmilyen sajátosan keresztyén vonás. Még csak meg sem említi a keresztyénséget, Jézus Krisztust, a kijelentést, az irgal­

Az orange-i zsinat mát, a hitet, a bűnök bocsánatát vagy az egyházat. A könyv üzenetét úgy is össze lehet foglalni, mint az újplatóni bölcselet által kínált megváltást. M iért van ez így? Egyesek fölvetették, hogy Boethius ál­ szentül, csak azért vallotta magát keresz­ tyénnek, hogy magas hivatalba emelked­ hessen. Csakhogy ezt az elméletet nem tá­ masztja alá az, amit Boethius életéről is­ merünk. Mások azt gondolták, hogy élete végén megtagadta a keresztyénséget, és az újplatonizmushoz té rt át. Csakhogy A filo­ zófia vigasztalásában egyáltalán nincs sem­ mi, ami a keresztyénségnek ellentmonda­ na, vagy annak elutasítására utalna. Megint mások azt mondják, hogy valójában nincs semmi gond. Boethius bölcseleti, nem pe­ dig teológiai munkát írt, és éppúgy nem kell benne nyilvánvaló keresztyénséget keresnünk, ahogyan egy zenetudományi munkában nem keresünk geológiát. A kér­ dést azonban nem lehet ilyen ügyes csellel megkerülnünk. A filozófia vigasztalásé bán Boethius tulajdon lelki önéletrajzát, a ha­ lállal való szembesülését írta meg, és a va­ lójában a filozófiában talált vigasztalást. A „gond” főképpen abból adódik, hogy hajlamosak vagyunk a keresztyénséget és a filozófiát (újplatonizmust) két ellentétes dolognak felfogni. Boethius idejére azon­ ban a két dolog nagyjában-egészében ötvö­ ződött. Boethius újplatonizmusában nin­ csen semmi, ami ne volna keresztyén. Mindazt, amit ő megírt, akár *Ágoston is írhatta volna. Azzal az egyetlen különbség­ gel, hogy Ágoston gondolkodásában közép­ ponti szerepet visz Jézus Krisztus és a ke­ resztyén kijelentés. Nincs okunk kétségbe vonni, hogy Boethius őszintén elfogadta a keresztyén vallást, de úgy tűnik, hogy az újplatonizmus mégiscsak fontosabb szere­ pet vitt gondolkodásában, mint a keresztyénség. Ágoston is, Boethius is „keresz­ tyén hitre tért újplatonista” volt, de amíg

85 az előbbinél a keresztyénség a gyökerekig hatolt, addig az utóbbinál inkább csak a fe­ lületet érintette. Boethius nagy hatást gyakorolt az egész középkorra. A klasszikus filozófiát ő köz­ vetítette az elkövetkező évszázadok szá­ mára. A XIII. századig a Nyugat Arisztote­ lésznek csak a Boethius által fordított lo­ gikai munkáit ismerte. Joggal nevezték Boethiust az utolsó rómainak és az első skolasztikusnak. Ő fémjelezte a klasszikus római korszak végét, és nagyban segített átörökíteni annak értékeit a középkor szá­ mára. Továbbá számos anyaggal járult hoz­ zá a korai skolasztikus teológiához, sőt an­ nak némely módszerét meg is előlegezte.

Az orange-i zsinat (529) *Ágostonnak a kegyelemről és a predesz­ tinációról szóló tanítása Gallia déli részén ellenállásba ütközött. Az ottani szerzete­ sek úgy vélték, hogy a kegyelem és az em­ beri tehetetlenség túlzott hangsúlyozása tétlenségre buzdíthat. Úgy vélték, fontos kiemelni azt is, amit megtehetünk, s hogy azt ne lankadjunk teljesíteni. Hittek abban, hogy a keresztyén élethez nélkülözhetet­ len Isten segítsége, de abban is, hogy az el­ ső lépést magunktól is megtehetjük. Az igazsággal szemben a bűnös ember beteg, nem pedig halott, és a beteg kezdeményez­ het azzal, hogy segítségül hívja az orvost. Aki kér, annak adatik; aki keres, talál; a zörgetőnek megnyílik az ajtó. Tanításukat elég jól summázza a közmondás: „Segíts magadon, az Isten is megsegít.” Ezt az ál­ láspontot nevezik szemipelágiánizmusnak (a szót 1600 körül alkották). A szemipelágiánusok közé a korszak ki­ emelkedő alakjai tartoztak, így a marseilles-i Johannes Cassianus, a nyugati szerzetesi mozgalom legjelentősebb vezetője is.

86 Élete végén Ágoston két munkájában, a De praedestinatione sanctorum-bm (A szen­ tek predestinációjáról) és a De continentiaban (Az állhatatosságról) is felszólalt elle­ nük. Tisztelettel, mint téveteg felebarátai­ ról, nem pedig mint eretnekekről szólt ró­ luk. A szemipelágiánus nézetek elég széles körben elterjedtek az egyházban, megtéré­ se után egy ideig maga Ágoston is ezeket vallotta. Halála után Galliában Aquitániai Prosper vitte tovább Ágoston ügyét. A vita egy egész évszázadon át húzódott, és a kü­ lönböző zsinatok hol ezt, hol azt az oldalt tá­ mogatták. Az ügyet végül az 529-es orange-i (Arausiacum) zsinat zárta le, melyet a IV Félix pápa támogatását megnyerő Caesarius arles-i püspök vezetett. A zsinat huszonöt kánont, vagyis tömör hitelvi nyilatkozatot fogalmazott meg, mely­ hez Caesarius összefoglalót csatolt. Minde­ nekelőtt a szemipelágiánizmust ítélte el. A huszonöt kánon közül tizenhárom tagadja, hogy az ember maga kezdeményezheti az Istenhez fordulását, és ragaszkodik ahhoz, hogy Isten kegyelmének „preveniensnek” kell lennie (azaz meg kell előznie minden Isten irányában tett mozdulatunkat). Ez azért szükséges, m ert Ádám bűnbeesése az egész embert (testestől-lelkestől) rosszra hájlóvá tette. A preveniens kegyelem szük­ séges, ha a keresztyén úton el akarunk indulni, és az együttmunkálkodó kegyelem szükséges, ha tovább akarunk haladni. A kánonok megerősítik, hogy szüksé­ günk van a kegyelemre, de a kegyelmet a sákramentumokhoz kötik. A szabad akara­ tot a keresztség kegyelme gyógyítja. A keresztség kegyelme, valamint Jézus Krisz­ tus segítsége és együttműködése által van erőnk ahhoz, hogy ha akarjuk, megtegyük mindazt, ami üdvösségünkhöz szükséges. Az ekkora már általánossá vált csecsemőkeresztelés miatt a kegyelemről szóló tanítás visszaszorul az öntudatlan csecsemőkorba.

A középkori Nyugat A gyakorlati hangsúly a keresztyén ember ama jelenlegi képességére esik, hogy az üd­ vösségéért minden szükségeset megtehet. A zsinat Ágoston tanítását követte, de az egybekapcsolódott egyfajta népies katoliciz­ mussal, mely a szentségi rendszer alakját öl­ ti és a jócselekedeteket hangsúlyozza. Az ágostoni tanításnak ez a formája határozta meg a középkort. Végül a zsinat elutasította a gonoszságra való eleve elrendeltség gon­ dolatát, de nem az üdvösségre való eleve el­ rendeltség ágostoni tanát. Ha valaki azt mondja, hogy Adám tör­ vénysértése által az ember nem teljesen, azaz nem testileg-lelkileg vált rosszabbá, hamm úgy hiszi, hogy amíg a lélek sértetlenül megőrzi szabadságát, a test romlást szenved, Pelagius tévedésétől rászedetve szembeszegül az írással. I. Kánon Ha valaki azt állítja, hogy a bűntől való megtisztulásunkhoz akaratunkat Isten felé kell fordítanunk, így várva őt, de azt nem mondja, hogy a megtisztulásnak már az akaratát is a Szentlélek belénk áradásának és bennünk való működésének tulajdonítsuk, magának a Szentiéleknek szegül ellem, aki Salamon által ezt mondja: „Az akaratot az Úr készíti fel" (Péld 8,35 [a Septuaginta szerint]). IV Kánon A z újjászületetteknek is, és a gyógyultaknak is [vagyis a meg nem térteknek is] m in­ dig kérniük kell Isten segítségét, hogy eljut­ hassanak a jó célhoz, vagy hogy kitarthassa­ nak a jócselekedetekben. X. Kánon Isten olyannak szeret minket, amilyenek az ő jövőbeni adományai révén leszünk, s nem olyannak, amilyenek saját érdemünk­ ből vagyunk. XII. Kánon A szabad akarat az első emberben meggyön­ gült, s nem állítható vissza másként, csak a keresztség kegyelme által. XIII. Kánon

Benedek Semmiféle érdem nem előzi meg a kegyelmet. Az elvégzett jócselekedetekért díjazás jár; ám ezeket, hogy legyenek, megelőzi a kegyelem, amely viszont nem jár. XVIII. Kánon ... a szabad akarat az első ember bűne ál­ tal olyan mértékben elhajlott és meggyöngült, hogy azután senki sem tudja megfelelő mó­ don szeretni Istent, sem hinni Istenben, vagy megtenni Istenért, am i jó, hacsak az isteni irgalom kegyelme elébe nem megy... A katoli­ kus hitnek megfelelően azt hisszük, hogy a keresztség kegyelmének befogadása után minden megkeresztelt tartozik azzal, és képes is rá, hogy Krisztus segítségével és együttmű­ ködésével betöltse mindazt, ha hűségesen fá ­ radozni akar, ami a lélek üdvösségéhez szük­ séges. Nemcsak nem hisszük, hogy az isteni eleve elrendelés némelyeket valóban gonosz­ ságra rendelt volna, hanem azokat, akik ilyen gonoszságot akarnak hinni, megátkozzuk és kirekesztéssel sújtjuk.

Caesarius püspök összefoglalója

Benedek A szerzetesi regula Benedek életéről az egyetlen eredeti be­ számoló *1. Gergely pápa dialógusaiban ta­ lálható. Benedek 480 körül a közép-itáliai Nursiában született. Diákként került Ró­ mába, de elborzadt az ottani romlott köz­ erkölcs láttán. Ezért 500 táján elvonult a világtól, rem eteként élt egy subiacói bar­ langban. Idővel többen is társultak hozzá, mire ő több kisebb monostort alapított a környéken. 529 körül a helyi feszültségek miatt távozni kényszerült, és néhány tanít­ ványával együtt Monté Cassinóba átköl­ tözve újabb monostort létesített. Itt élt ha­ láláig, a század közepéig. Benedekre mindenekelőtt szerzetesi re­ gulája miatt emlékezünk. E szabályzat ösz-

87 szeállításában sokat m erített az elődök: Basilius Magnus (*a kappadókiai atyák egyike) és Johannes Cassianus munkáiból, de különösen egy korábbi, „A mester regu­ lája” címen ism ert szabályzatból. Ám ez semmi módon nem csökkenti Benedek eredetiségét. Forrásaira rányomta saját bé­ lyegét, és egy egyedülállóan zseniális mű­ vet - amely az európai történelem egyik meghatározó dokumentuma - írt meg. Sza­ bályzatát kezdetben nem használták széles körben, de a VIII. században Aniane-i Be­ nedek sokat te tt elterjesztéséért. A 817ben Aachenben, Nagy Károly birodalmának fővárosában tartott zsinat Benedek regulá­ ját írta elő minden szerzetes számára. Bár mindenütt elfogadták, nem ez volt az egyetlen használatos szabályzat. Ebben az időben a szerzetesség számos forrásból m erített ihletet. A *Boethius-tanítvány és a Vivarium kolostor alapítója, Cassiodorus, aki tudományos központként fogta fel a ko­ lostort, ugyancsak nagy hatást gyakorolt rá. Benedek regulája sikeresen egyesíti a töm örséget a teljességgel, minthogy rövid terjedelme ellenére igen sokféle eshető­ ségre kitér. Világosan és határozottan fo galmaz, mégis távol áll a merevségtől, az alkalmazás tekintetében nagyfokú rugal­ masságot enged meg. Benedek a szelídsé­ get választotta vezérelvül: szabályzatát a kezdőknek is követhetővé tette, nemcsak a veteránoknak. A kolostori közösséget családnak fogta fel, amelyben az apa sze­ repét az apát viszi. Az önsanyargatást nem szabadott túlzásba vinni. A szerzetes olyan életet élt, akár egy egyszerű pa­ raszt. Benedek az emberi gyengeségre és esendőségre is tek in tettel volt. Nem rugaszkodott el a valóságtól, amikor m ér­ céket állított fel az esetlegesen előforduló helyzetekre, például külön fejezetben szó­ lítja fel a szerzeteseket, hogy ne ütlegel­ jék egymást.

A középkori Nyugat

88 A regula az engedelmességet állítja a kö­ zéppontba. A szerzetest nem látja különö­ sebben szegénynek, rendelkezik például ar­ ról is, hogy levetett ruháit a szegényeknek kell adnia. Viszont olyan embernek tekinti, aki engedelmességet fogadott, aláveti magát Krisztusnak, a regulának és az apát­ nak, ez utóbbi parancsainak úgy kell en­ gedelmeskednie, akárha magától Istentől valók volnának. Az engedelmesség jelenti az első lépést az alázat felé, szívből jön, nem késlekedik, nem hűvös, nem morog vagy vonakodik. A szerzetesek tevékenysége kétkezi vagy testi munkából (a középkori kolostorok ezt gyakran elhagyták), „szent olvasásból” (a Biblia és más lelkiségi könyvek olvasása, a róluk való elmélkedés), illetve „isteni mun­ kából” (liturgikus istentisztelet) áll. A szerzetesek a 119. és 164. zsoltárnak megfelelően naponta hétszer vesznek részt istentiszteleten. Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsa­ it, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen, fo ­ gadd a jóságos atya intéseit készségesen, és tettekkel teljesítsd, hogy visszatérj az engedel­ messég fáradságos munkájával ahhoz, akitől elszakadtál az engedetlenség tunyaságával... Ha a pokol büntetése elől menekülve, el aka­ runk jutni az örök életre... siessünk, és csak azt tegyük, ami örökre javunkra válik. Fel kell tehát állítanunk az Úr szolgálatának iskoláját. Reméljük, hogy ebben az intézményben semmi kemény vagy nehéz dolgot nem rendelünk el

Prológus A z alázatosság elsőfoka tehát az, ha az em­ ber Isten félelmét mindenkor a szeme előtt tart­ ja, róla soha meg nem feledkezik, ha folyton gondol mindazokra, amiket Isten parancsol, szüntelen lelkében forgatja: egyrészt mint égeti a pokol bűneik miatt az Istent megvetőket, másrészt, hogy örök élet vár az istenfélőkre. A z alázatosság második foka, ha az ember

nem szereti saját akaratát, és nem gyönyör­ ködik kívánságainak kielégítésében... Az alázatosságnak harmadik foka abban áll, hogy az ember Isten iránti szerétéiből, tel­ jes engedelmességgel aláveti magát elöljáró­ jának és követi az Urat, akiről azt mondja az Apostol: „Engedelmes volt halálig” (Filippi

2, 8) . A z alázatosság negyedik foka, ha valaki úgy engedelmeskedik, hogy a nehézségek és kellemetlenségek között is, sőt az elszenvedett méltatlanságok ellenére is, csendesen, jó lé­ lekkel megőrzi türelmét, a kitartásban nem fárad, meg nem hátrál... A z alázatosság ötödik foka, ha a szerzetes a szívében fölmerülő minden rossz gondola­ tát és titkon elkövetett cselekedeteit nyíltan feltárja apátjának... A z alázatosság hatodik foka, ha a szerzetes minden csekélységgel és silánysággal megelé­ gedett, és mindarra nézve, am it reá bíznak, mintegy rossz és méltatlan munkásnak ítéli magát. A z alázatosság hetedik foka, ha magát nemcsak szájával vallja mindenkinél alábbvalónak és értéktelenebbnek, hanem szíve legmélyén is hiszi azt. A z alázatosság nyolcadik foka, ha semmi egyebet sem tesz a szerzetes, csak azt, amire a monostor szabálya és az elődök példája ser­ kenti. A z alázatosság kilencedik foka, ha a szer­ zetes nyelvét visszatartja a beszédtől, és a hallgatást megtartva nem beszél, m íg nem kérdezik... A z alázatosság tizedik foka, ha nem haj­ landó és kész a nevetésre könnyen... A z alázatosság tizenegyedik foka, ha a szerzetes beszéd közben és nevetés nélkül, alázatosan és komolyan, keveset és okosat szól, és nem lármás a hangja. Az alázatosság tizenkettedik foka abban áll, hogy a szerzetes nemcsak szívében alázatos,

89

Nagy Gergely hanem testtartása is kifejezi alázatosságát mindenki előtt, aki csak látja.

Nagy Gergely „Isten szolgáinak szolgája"

Hetedik fejezet Kiváltképpen a tulajdon bűnét kell gyöke­ restül kiirtani a kobstorból. Senki ne meré­ szeljen az apát rendelése nélkül bármit is adni vagy elfogadni, vagy bármit is sajátjaként bír­ ni; egyáltalán semmit sem: se könyvet, se író­ táblát, se íróvesszőt, tehát igazán semmit se.

Harmincharmadik fejezet A tétlenség a lélek ellensége. Ezért a testvé­ rek a megállapított időben foglalkozzanak testi munkával, más órákban pedig szent ol­ vasmányokkal.

Negyvennyolcadik fejezet Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, m int magát Krisztust... Minden érkező vagy távozó vendéget teljes alázatossággal kö­ szöntsenek: meghajtott fővel, vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak.

Ötvenharmadik fejezet Megírtuk tehát ezt a regulát, hogy azáltal, hogy ezt megtartjuk a monostorokban, meg­ mutassuk: legalább némiképp megvan ben­ nünk az erkölcsi életmód és a szerzetesélet kezdete. A ki egyébként a szerzetesélet tökéletességére törekszik, annak számára ott vannak a szent atyák tanításai, és azok megtartása elvezeti az embert a tökéletesség magasságára. Bárki vagy tehát, aki a mennyei hazába igyekszel, teljesítsd ezt a kezdetnek írt, igen csekély regulát. így aztán végül eljutsz majd a bölcsességnek és az erénynek előbb említett csúcsára. Ámen.

Hetvenharmadik fejezet Meglepő módon éppen egy mai neves protestáns vezető, Dávid Watson adózott őszinte tisztelettel a szabályzatnak. Meg­ jegyezte, hogy egyházi közösségeink „szá­ mos problémája elkerülhető lett volna, ha ismertük és követtük volna a páratlanul bölcs, VI. századi benedeki regulát”.

Gergely 540-ben született Rómában, iste­ nes arisztokrata családban, ük-üknagyapja III. Félix pápa volt. 572-73-ban Róma vá­ ros prefektusává nevezték ki, amely igen magas tisztségnek számított egy ilyen fia­ talember számára. Nem sokkal később ap­ ja meghalt. Gergely ezután hat kolostort alapított a család szicíliai birtokain, és egyet Rómában. Az utóbbiba vonult be ő maga egyszerű szerzetesként. Hamarosan azonban a pápa kinevezte a hét római dia­ kónus egyikének, majd öt évre (578-83 körül) Konstantinápolyba küldte követe­ ként. Ez idő alatt Gergely arra a meggyő­ ződésre jutott, hogy a pápaságnak füg­ getlenítenie kell magát a keleti császá­ roktól, m ert a Nyugat aligha számíthat a segítségükre. Hazatérve Rómába, monos­ torának apátja lett. 590-ben a pápa meg­ halt, és őt választották meg utódául. Ezt őszintén vonakodva fogadta el, de utána pá­ ratlan buzgalommal látott munkához. Nagy Gergely néven ismeri a történelmi em lékezet, hiszen ő volt egyike azon kevés pápának, aki egyszerre volt nagy egyházfő és valóban szent ember. 604-ben hunyt el. A latin egyház négy doktora között, *Ambrus, *Jeromos és *Ágoston után az utolsó­ ként tartják számon. Gergely kitűnő szervezőnek bizonyult, a pápaság hatalmát nagyban kiterjesztette Nyugaton. A korábbiakban a keleti császá­ rok által gyakorolt feladatok egy részét át­ vette, és ezzel a lépésével hosszú távon megalapozta a pápaság uralmát a közép-itá­ liai pápai államok felett. Az angolokat külö­ nösen szerette („nem angolok, angyalok ők”). 596-ban ő küldte Angliába Ágostont, hogy Canterbury első érseke legyen. Gergely írásait széles körben olvasták a középkorban.

90 Csaknem 850 fennmaradt levele gazda­ gon tájékoztat személyéről és koráról. Dialogi de vita et miraculis patrum Italicorum (Párbeszédek az itáliai egyházatyák életéről és csodáiról) tartalmazza Benedek és más szentek élettörténetét. Ma sokan vitatják, hogy e túlzottan hiszékeny művet Gergely írta. A Moralia in Job (Erkölcsi magyaráza­ tok Jób könyvére) Gergely leghosszabb műve. Jób könyvét három különböző mó­ don magyarázza, bemutatva annak törté­ nelmi, allegorikus Oézus Krisztus és egy­ háza szemszögéből értelmezve) és erköl­ csi vagy etikai jelentését. Homíliákat írt Ezékiel könyvéhez és az evangéliumokhoz. A lelkipásztorság kézikönyve (Liber regu­ láé pastoralis) Gergely legjelentősebb alko­ tása (ez volt a középkori püspökök kézi­ könyve): Vannak, akik nagy gonddal kutatják a lel­ ki élet törvényeit, de míg azokba elmélyüléssel behatoltak, életükben lábbal tiporják. Nagyhirtelen azt tanítják, amit nem a gyakorlat, hanem csak az elmélet útján ismertek meg: és am it szóval hirdetnek, annak erkölcseikkel el­ lene mondanak. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 1:2 A lelki vezető legyen mindig tiszta gondol­ kodásában, vagyis semmi tisztátalanság ne szennyezze be azt, aki azt a feladatot vállal­ ja, hogy másoknak még szívéből is kitörölje a fertőzés szeplőit. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:2 Legyen a lelki vezető a szenvedésben m in­ denkivel együttérző, s az elmélyülésben m in­ denkit felülmúló... s láthatatlanok szemléle­ tére emelkedve, eszét a test börtönére irányít­ ja, s arra nézve ad tanítást, titkos dolgaiban ki-ki hogyan viselje magát. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:5 Akkor kormányoz tehát jól a főhatalom, midőn az elöljáró inkább a bűnökkel, mint a

A középkori Nyugat személyekkel szemben érezteti hatalmát... Párosuljon tehát a gyöngédség a szigorúság­ gal, a kettőből szülessen valami helyes közép­ út, hogy az alattvalók sem a túlságos szigor miatt el ne keseredjenek, sem a túlságos eny­ heség miatt szabadjukra ne eresztessenek. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:6 Tudnia kell a lelki vezetőnek azt is, hogy a bűnök sokszor erénynek hazudják magukat. A takarékosság neve alatt gyakran fösvény­ ség kendőződik, viszont a pazarlás a bőkezű­ ség színébe rejtőzködik. A módfeletti engedé­ kenység gyakran kegyességnek hiteti el ma­ gát, s a féktelen harag a lelki buzgóság eré­ nyévé fújja fel magát. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 2:9 Az igehirdető inkább életével, m int szavai­ val tanítson, s inkább helyes életével tapos­ son útnyomokat követői számára, mintsem szavaival mutasson irányt. A LELKIPÁSZTORSÁG KÉZIKÖNYVE 3:40 Gergely Ágostont és a népies katoliciz­ m ust ötvözte tanításában, amely azután uralta az egész középkort. Szorgalmazta a tisztítótűz (purgatórium) tanát, és elkép­ zelhető vélekedésből dogmává tette. Hit­ te, hogy a purgatóriumban szenvedő lelke­ ket meg lehet szabadítani a mise áldozatá­ val. A kor némely hiedelmét bátorította, például az ereklyék tiszteletét. A szentké­ pek tekintetében kiegyensúlyozott, köztes álláspontra helyezkedett a képrombolók és a képtisztelők között. A keleti egyházban ez a nézetkülönbség robbantotta ki az ikonháborút, amelyet csak a 787-es, *11. niceai zsinat tudott lezárni. Gergely összeütközésbe került Kons­ tantinápoly püspökével, aki magának kö­ vetelte az „ökumenikus [egyetemes] pát­ riárka” címet. Gergely határozottan szem­ beszállt ezzel a „gyalázatos és profán elbi­ zakodottsággal”. Az ilyen „büszke és osto­ ba cím” tagadja az alázatot, a „diadalittas­ ság bűnébe” visz. Gergely azt állította (pon­

Erigena

91

tatlanul), hogy a *khalkedóni zsinat az „egyetemes” címet Róma püspökeinek aján­ lotta föl, de egyik sem fogadta el. Péter volt az első apostol, és reá bízta Jézus Krisztus a mennyek országának kulcsait. De az összes apostol egy fő alá, Jézus Krisztus alá tarto­ zott, és egyik sem kívánta, hogy „egye­ temesnek” mondják. Ilyen titulust követelni annyi, mint az ördög bűnébe esni, mint azt Ezsaiás 14,13 leírja. Az, hogy Konstanti­ nápoly püspöke „ördögi bitorlással próbál­ kozik”, bizonyítja, hogy elközelgett az Antikrisztus ideje. „Most bátran kimondom, hogy aki egyetemes papnak hívja vagy akar­ ja hívatni magát, az diadalittasságában az Antikrisztus előfutára, mert büszkeségében mindenki fölébe helyezi magát.” Gergely nem azért szólalt fel Konstan­ tinápoly pátriárkája ellen, hogy magának követelhesse a címet. Amikor Alexandria püspöke „egyetem es pápának” nevezte őt, Gergely ezt elutasította. „Elég legyen a szavakból, melyek dölyfös hiúságot ger­ jesztenek, és sértik a szerete te t” (Leve­ lek 8,30). Gergely úgy vélte, hogy mind­ egyik pátriárka (a római, konstantiná­ polyi, alexandriai, antióchiai és jeruzsálemi) a maga területén uralkodik, és egyik­ nek sem szabad a másik fölébe helyez­ kedni. Jobban szerette tulajdon címét használni: „Isten szolgáinak szolgája”. Utódai m egtartották ezt a címet, ugyan­ akkor az egyház egyetem es feje címet is követelték maguknak.

Johannes O ohn) A sötét kor teológusa

Scotus Erigena

Az ír (scotus) származású Johannes Scotus Erigena 810 táján született. Ő volt a karoling reneszánsz legnagyobb elméje, és a sötét kor egyetlen igazán eredeti gondolko­ dója. Kopasz Károly király kinevezte pári­

zsi udvari iskolája élére. Erigena sem szel­ lemességben, sem bátorságban nem szen­ vedett hiányt. Egyszer a császár áthajolt hozzá az asztal felett és megkérdezte, hogy „mi választ el egy írt egy bornírttól?”, „Ez az asztal” felelte Erigena (minden bizony­ nyal ez volt az első írvicc3). Erigena 877 körül halt meg. Erigena egyike volt azon kevés nyu­ gatiaknak, akik megtanultak görögül. Le­ fordította *Areopagoszi Dénes műveit és *Maximus Confessor hozzájuk írt kom­ mentárjait. E fordításai nagy hatást gya­ koroltak a későbbi középkori teológusok egész sorára, köztük *Aquinói Tamásra. Erigena századának két heves vitájába is bekapcsolódott. Az első az eleve elrende­ lés tana körül dúlt. Egy bizonyos Gottschalk nevű szerzetes szélsőségesen ér­ telm ezte *Ágoston tanítását, mondván, hogy Isten a gonoszra is eleve elrendel. Noha számos vezető teológus kiállt mellet­ te, nézeteiért a szerzetest börtönbe zár­ ták. Hincmar reimsi püspök, Gottschalk fő ellenfele felkérte Erigenát, hogy írjon a kérdésről. Erigena ugyan szembeszállt Gottschalkkal a De praedestinatione (A pre destinációról) című írásában, de műve épp­ úgy elfogadhatatlan volt Hincmar sze­ mében, mint Gottschalk álláspontja. Erige­ na összerúgta a port Hincmarral, majd nem éppen hízelgő sírverset küldött számára: „Itt nyugszik Hincmar, a fösvény, ki sokat lopott, / egyetlen érdeme, hogy végre ha­ lott.” A IX. században ugyancsak fellángolt a vita Krisztus testének és vérének az eucharisztiában való jelenléte körül. A Corbie-i apátság két szerzetese, Paschasius Radbertus és Ratramnus vitatta, hogy a kenyér és a bor valóban átváltozik Krisztus 3 Ti. Angliában az írviccek a magyar rendőrviccekhez hasonló szeredet játszanak. (Aford.)

92 testévé és vérévé, és hogy Krisztusnak az eucharisztiában jelenvaló teste azonos a Máriától született és az értünk meg­ feszített testtel. Erigena értekezést írt a kérdésről, de az elveszett. Úgy tűnik, hogy ő Krisztus jelenvalóságát inkább spirituá­ lisán értelmezte. A hívek Krisztust „nem dentálisan, hanem mentálisan” eszik meg. Erigena legfontosabb művében, a De divisione Naturae-ban (A term észet felosz­ tásáról) a keresztyénséget gyökerestől újplatóni keretben értelmezte. A „természe­ te t” (a valóság egészét) négy szintre osz­ totta: a teremtetlen és teremtő természet, azaz Isten mint teremtő; a terem tett és egyben teremtő természet, azaz a menynyei (platóni értelemben vett) ideák, ame­ lyek mintái voltak a teremtésnek; a terem ­ tett, de nem teremtő természet, a mindenség (benne az emberrel); a sem nem te­ rem tett, sem nem terem tő természet, az­ az Isten mint a Vég, azaz a cél-ok. Erigena megpróbálta kiegyensúlyozni Areopagoszi Dénes „tagadólagos módját” az „állító móddal”. így például az állító mód Istent bölcsnek mondja. A tagadólagos mód azonban azt mondja, hogy Isten nem bölcs, nem abban az értelemben, hogy nem elég bölcs, hanem abban, hogy bölcsessége minden emberi bölcsességet meghalad. Következésképpen az Isten bölcsességéről szóló állítást metaforának kell elgondol­ nunk, mivel Isten meghalad minden álta­ lunk ismert bölcsességet (Ézs 55,8-9). A tagadó és az állító mód (Isten bölcs, illetve Isten nem bölcs) ellentmondását azzal az állítással lehet feloldani, hogy Isten böl­ csessége mindenek fölött áll, vagyis meg­ haladja az emberi bölcsességet. Az újplatonizmusnak megfelelően Eri­ gena a terem tést az Istenből kiáradó emanációnak gondolta el. A keresztyén kije­ lentéshez híven vallotta, hogy Isten a „semmiből” terem tette a világot, de ezt

A középkori Nyugat nem tudta simán beilleszteni rendszerébe. „Midőn azt halljuk, hogy Isten terem t min­ deneket, ezen nem kell egyebet értenünk, mint azt, hogy Isten mindenekben benne van, vagyis azt, hogy ő mindenek lényege. M ert igazában ő van egyedül, és mindaz, ami valóban benne van minden létezőben, nem más, mint egyedül Isten” (De divisione natúré 1:72). Erigena nem óhajtott, és hite szerint nem is helyezkedett pante­ ista (Isten és a viágmindenség különbsé­ gének az elhomályosítása) álláspontra, de rendszerének logikája gyakran ebbe az irányba mutat. Ugyanez a kérdés merül fel abban, aho­ gyan Erigena a Véget vizsgálja. Az Istenhez való „kozmikus visszatérést” tanította. Az idők végén Isten lesz minden mindenekben, és semmi sem lesz, csak Isten egyedül. Eri­ gena hivatkozhatott Pálra, aki azt mondta, hogy Isten lesz „minden mindenekben” (lKor 15,28), és tagadta, hogy az ember tel­ jes Istenbe olvadását tanítja. De keresztyén hitét nem mindenben tudta egybehangolni gondolkodásának újplatóni kereteivel, és igen nehezen tudta megkerülni az univerzalizmust, a hitet, hogy végül mindenki üdvözül. „Minden terem tm ényt beborít az árnyék, azaz átváltozik Istenné, miként a csillagok a felkelő nap fényében” (De divisione natúré 3:23). Erigenát ortodox célok vezérelték. Vá­ dolták őt racionalizmussal, de alaptalanul. Noha ízig-vérig újplatonista volt, nem a keresztyénségtől független, észelvű újpla­ tonista rendszert akart létrehozni, hanem inkább a keresztyén kijelentést akarta új­ platóni keretek között értelmezni. A panteizmus ellene felhozott vádja már nem nélkülöz minden alapot. írásait a XIII. szá­ zadban a panteizmus igazolására használ­ ták, és ezért az egyház el is ítélte őket. Erigenát az újplatonizmus a panteizmus irányába nógatta, de ő igyekezett e nyo­

93

Canterbury Anzelm másnak ellenállni, és a keresztyén kijelen­ tés iránti hűsége megóvta attól, hogy telje­ sen feloldódjék a panteizmusban. És m i más, ó Uram, a te eljöveteled, mint felemelkedés a rólad való elmélkedés végtelen lépcsőm? Hiszen te mindig azokhoz jössz el, akik keresnek és megtalálnak téged. Ok m in­ dig keresnek és mindig megtalálnak és nem mindig találnak meg téged. És valóban megjeknéseidben találnak meg téged. Ezekben te megannyi módon... találkozol azok elméjével, akik úgy fognak fel téged, ahogyan felfogni te engeded őket, nem úgy, ahogyan vagy, hanem ahogyan nem vagy, és ahogyan vagy. Nem vagy tehát megtalálható a minden értelmet meghaladó és felülmúló legfelső lényegedben. De

divisione natúré

(befejezés)

Canterbury Anzelm A szellemi belátást kereső hit Anzelm 1033 körül született az itáliai Aostában. Huszonhat évesen lépett be a nor­ mandiai Bee bencés monostorába. Alig né­ hány év múlva, 1063-ban megválasztották a monostor priorjává, Lanfrancus utódjává, aki másutt lett apát. Ezután pályafutása há­ rom, egyenként nagyjából tizenöt éves szakaszra oszlik: Bee priorja (1063-78); Bee apátja (1078-93); és Canterbury érse­ ke (1093-1109). Ebben a székben ism ét Lanfrancust követte. Anzelm sorozatosan összeütközésbe került az egymást követő királyokkal az angliai egyháznak a tróntól való függetlensége és a pápa angliai szere­ pe miatt. Ezért aztán érsekségének legna­ gyobb részét a kontinensen töltötte szám­ űzetésben. Anzelm volt a középkori Nyugat első va­ lóban jelentős teológusa, sokak szerint a skolasztika megalapítója. A filozófiának fontos, de körülhatárolt szerepet tulajdoní­ tott a teológiában. A keresztyén hit tartal­

mát a kijelentés, nem pedig a filozófia adja. De a hívő teológus az ész segítségével tö­ rekedhet hite jobb m egértésére. Az ész bemutathatja a keresztyén tanítás éssze­ rűségét és belső következetességét. An­ zelm a „szellemi belátást kereső h it” *ágostoni módszerét követte. Ezt a módszert három főbb művében fej­ tette ki. A Monologion (1077), eredetileg „A hit alapjairól való elmélkedés példája” című művében „bizonyítékot” hoz fel Isten létére. Az, hogy meg tudjuk különböztetni a jóság fokozatait, azt jelenti, hogy van olyan abszolút jó, amelyhez mérjük azt: Ki vonhatná kétségbe, hogy az, am i által minden jó dolog létezik, az maga valami nagy Jó? Ez tehát önmaga által jó, mivel minden jó őáltala létezik. Ebből az követke­ zik, hogy minden egyéb jó valami más által létezik, m int ő maga, egyedül ez a Jó létezik önmaga által. Egyetlen más által létező jó dolog sem egyenlő azzal a Jóval, vagy nem nagyobb annál a Jónál, am i önmaga által jó. Egyedül ez a legnagyobb mértékben jó, mivel ez az egyetlen, amely önmaga által jó. Ez te­ hát a legfőbb Jó, amely úgy áll felette a többi nek, hogy sem vele egyenlő, sem nála magasabbrendű nincs. Azonban az, ami a legna gyobb mértékben jó, a legnagyobb mérték­ ben nagy is. Létezik tehát egy bizonyos vala­ mi, amely a legnagyobb mértékben jó és a leg­ nagyobb mértékben nagy, azaz minden létező között a legfőbb Létező. M onologion 1

Ez a létező persze nem más, mint Isten. Anzelm érve azon a (platonista) feltevé­ sen alapul, hogy az „egyetemes” valósá­ gosabb egyedi megnyilvánulásainál. Következésképpen az em berség ideája valóságosabb az egyéni embernél, például Anzelmnél. A jóság ideája valóságosabb­ nak tűnik a jóság egyedi, például egy jó ember életében való megnyilvánulásainál. Anzelm idejében ez volt az általánosan el­

94 fogadott nézet. Ma azonban a legtöbben a jóságot elvont eszménynek, nem pedig valós létezőnek tartják. A Monologion érvelése nem volt eredeti. Annak idején Ágoston hasonlóképpen ér­ velt. A következő évben azonban Anzelm új utat tört a Proslogion eredetileg „A hit keresi a szellemi belátást” címen közre­ adott munkájával. Ebben mint hívő igyek­ szik megérteni hitét. Taníts meg [Uram] a Te keresésedre, mu­ tasd meg magad, ha kereslek, mert keresni sem tudlak, ha nem Te tanítasz, sem megta­ lálni, ha nem mutatod meg magadat! Keresselek Téged vágyakozással, vágyakozzam Hozzád kereséssel! Találjalak megszereléssel, szeresselek megtalálással!... Nem próbálok, Uram, mélységedbe hatolni, mivel értelmemet semmiképp sem foghatom Ahhoz; de vágyom valamennyire is belátni igazságodat, amiben hisz, am it szeret a szí­ vem. És nem azért törekszem szellemi be­ látásra, hogy higgyek, hanem hiszek, hogy be­ látásra juthassak. Mert hiszek ebben is: „Ha nem hiszek, nem fogok belátásra jutni.”* P roslogion 1

Ebben a munkájában adja elő Anzelm hí­ res-nevezetes „ontológiai istenérvét”. Is­ tent úgy határozza meg, mint azt a valamit, „aminél semmi nagyobb nem gondolható", vagy egyszerűbben szólva „mint a legna­ gyobb elgondolható létezőt”. Ilyen létező­ nek lennie kell. M ert ha nem volna, kisebb lenne annál a vele azonos lénynél, amely létezik, és akkor nem lenne „a legnagyobb elgondolható létező”. Ha tehát az, aminél nagyobb nem gondol­ ható, csak az értelemben létezik, akkor az, aminél nagyobb nem gondolható, mégiscsak olyan, aminél nagyobb gondolható. De ez egyáltalán nem lehetséges. Kétségkívül léte­ ' Az Ézsaiás 7,9 a Septuaginta szerint. (Afori.)

A középkori Nyugat zik tehát valami az értelemben is és a való­ ságban is, aminél nagyobb nem gondolható. E z a valami tehát olyan valóságosan léte­ zik, hogy el sem gondolható nem létezőnek. Mert elgondolható, hogy létezik valami, ami­ ről nem gondolható el, hogy nem létezik; ez pedig nagyobb, m int amiről az gondolható el, hogy nem létezik. Ezért, ha arról, aminél na­ gyobb nem gondolható, elgondolható, hogy nem létezik, úgy az, aminél nagyobb nem gondol­ ható, nem az, aminél nagyobb nem gondolha­ tó: ez önellentmondás. Tehát olyannyira va­ lóságosan létezik valami, aminél nagyobb nem gondolható, hogy el sem gondolható nem léte­ zőnek. És ez Te vagy, Urunk, Istenünk. P roslogion 2-3

Anzelmet valamelyest joggal vádolták az­ zal, hogy Isten létét belefoglalja már Istenről alkotott meghatározásába is. Felfogása az ér­ telem erejébe vetett XI. századi bizodalmát tükrözi. Anzelm úgy gondolta, érve alkalmas arra, hogy meggyőzze az Isten létét tagadó esztelent vagy bolondot (Zsoltárok 14,1). Ér­ vét azonban nyomban kétségbe vonta egy Gaunilo nevű szerzetes „A balgatag védel­ mében” című írásában. Az ontológiai isten­ érv körüli viták mind a mai napig tartanak, és nemigen látszanak csitulni. Anzelm leginkább nagyratörő, az 1090es években írt Miért lett Isten emberré? cí­ mű munkájában, miként *Athanasius Az Ige emberré válásában, azzal a váddal néz szembe, hogy nem illő és megalázó Isten­ re nézve az, hogy emberré lett, és meghalt értünk. Anzelm azzal védekezett, hogy igenis illő, m ert más mód nem volt lehet­ séges. M űvét egyik szerzetesével, Bosóval folytatott párbeszédének formájában ír­ ta, és ugyancsak az „értelmet kereső hit” módszerét alkalmazza: Boso: -Am iképpen a dolgok helyes rend­ je azt követeli, hogy előbb higgyünk a ke­ resztény h it mélységeiben, m int hogy meg­

Abélard

95

előlegeznénk ezek észérvekkel történő vizs­ gálatát, ózonképpen az értelem elhanyago­ lásának tartom, ha nem törekszünk meg­ érteni, amit hiszünk, miután már hitben erősek vagyunk ehhez. Mivel nekem, úgy gondolom, a megváltásunkba vetett hit Isten megelőlegezett kegyelme folytán olyannyira a sajátom, hogy semmi sem volna képes kitép­ ni engem a hit szilárd talajáról, még akkor sem, ha egyáltalán semmi ésszerű magya­ rázattal sem tudnám megragadni azt, ezért most arra kérlek - és mint tudod, kérik ve­ lem együtt sokan -, tárd fel előttem, milyen szükségszerűség folytán, milyen észszerűség alapján vette magára Isten, bár mindenható, az emberi lény alacsonyrendű természetét és gyengeségét ezen lény újjáteremtése végett. M iért

lett I sten em berré ?

1:2

Anzelm erre azt feleli, hogy teljes m ér­ tékben szükséges volt Istennek emberré lennie ahhoz, hogy megválthasson ben­ nünket. Mivel adott volt Isten léte és te r­ mészete, adott volt az ember term észete és Istennel szemben elkövetett bűne, Is­ tennek nem volt más választása. Nem hagyhatta magára az emberiséget, terem ­ tésének koronáját. Ugyanakkor nem bo­ csáthatott meg mindent „elégtétel” nél­ kül, amely helyreállítaná elvesztett becsü­ letét. De miközben az emberiség tartozik ezzel az elégtétellel, csak Isten elég hatal­ mas ahhoz, hogy meg is adja. Ebből tehát következik, hogy Istennek emberré kellett lennie, hogy immár emberként ajánlhassa fel ezt az elégtételt önkéntes halálával. Boso: - A kérdés lényege ez volt: miért vált Isten emberré, hogy így, halála által üdvözítse az embert, holott úgy tűnik, más módon is megtehette volna? Te feleleteid során sok szükségszerű érvvel bizonyítottad, hogy az emberi természet újjáteremtése egyrészt nem maradhatott el, másrészt viszont nem történ­ hetett volna meg, ha az ember bűnéért nem fizeti meg tartozását Istennek. Ez a tartozás

azonban olyan nagy volt, hogy, noha kizá­ rólag az ember tartozott vele, kizárólag Isten volt képes megadni úgy, hogy ugyanaz az em­ ber, aki az Isten. Ezért volt szükségszerű, hogy magára vegye az embert személyi egy­ ségben, hogy ezáltal aki természete szerint tartozott a fizetséggel, de képtelen volt megad­ ni, így személyében képes legyen rá. M iért

lett Isten emberré ?

2:18

Anzelm igen hatásosan érvelt, de nem teljesen hibátlanul. Továbbment a szokásos keresztyén állításnál, hogy ugyanis a ke­ resztre szükség volt (azaz Istennek tennie kellett valamit), amikor abszolút szükséges­ nek állította azt (azaz Isten nem tehetett egyebet). Anzelm a kiengeszteléssel kap­ csolatban is téved, amikor inkább Isten be­ csületét, nem pedig igazságosságát, illetve a keresztet hangsúlyozza, és nem szól Jézus Krisztus életéről, feltámadásáról és mennybemeneteléről. De Anzelm érvelése elég rugalmas, módosítható e bírálatok fényében. Alapgondolata, megfelelő módosításokkal ma is hatásosan védi a megtestesülés és a kereszt illő és értelmes voltát. írásaiban Anzelm a hit értelmes voltát akarta bemutatni, nem pedig szoros érte ­ lemben vett bizonyítékokat felhozni mel­ lette. A hívő ember örömét leli a keresz­ tyén hit belső összhangjában, hit és é rte­ lem egybecsengésében. A hitetlen ellen­ vetései (hogy ugyanis nem illő Istenhez, hogy em berré váljék) alaptalannak bizo­ nyulnak, és ő maga rávezetődik a keresz­ tyén üzenet igazságára.

Pierre Abélard (Petrus Abelardus) Kérdező hit Abélard a XII. század legragyogóbb elméje volt, ugyanakkor amolyan fenegyerek is, mind szerelmi életét, mind különc teoló­ giáját tekintve.

96 Abélard Bretagne-ban született 1079ben. Először a teológus Roscellin mellett tanult, akit később eretnekségért elítéltek, majd pedig Guillaume de Champeux-nál Párizsban. A két m ester a korszak fő fi­ lozófiai vitájában, az „univerzálék” és az egyedek viszonyának kérdésében ellenté­ tes táborhoz tartozott. Milyen viszony áll fenn például egy kutya és a „kutya” univerzálé között? Guillaume „realista” állás­ pontot képviselt, vagyis azt, hogy az univerzálé valóságosabb az egyednél, és önál­ lóan létezik. Roscellin a „nominalista” fel­ fogást vallotta, és azzal vádolták, hogy az univerzálékat merő szavaknak tartja, me­ lyeknek nincsen önálló valóságuk. Abélard közvetítő álláspontra helyezkedett, mond­ ván, hogy az univerzálék szellemi fogal­ mak, az egyes egyedek nélkül nem létez­ nek, de nem is önkényesen megalkotott nevek. Valamely univerzálé, mint a „ku­ tya”, valóságos (nem merő szó), de nem is az egyedi kutyáktól függetlenül létező do­ log. Abban az értelem ben megelőzi az egyedi kutyákat, hogy Isten megtervezte a kutyák terem tését, tehát gondolatban ki­ alakította az ideát, és ezért az univerzálé benne van az egyedi kutyákban és saját el­ ménkben, amikor a „kutya” fogalmára gon­ dolunk. Ez a felfogás vált uralkodóvá, és le is zárta a vitát *WilIiam of Ockham jelent­ kezéséig. Abélard még Guillaume de Champeux tanítványaként alig húszévesen rivalizálni kezdett m esterével. Kíméletlenül támad­ ta Guillaume álláspontját, mondván, hogy az eretnekséghez vezet és logikailag kö­ vetkezetlen. Ennek eredm ényeként a di­ ákok seregestül átpártoltak Guillaume-tól Abélard-hoz, és végül Guillaume Párizs elhagyására és álláspontja megváltoztatá­ sára kényszerült. Az ügy nagyban öregbí­ te tte Abélard gondolkodói hírnevét, de gyanakvást ébresztett iránta a hatóságok

A középkori Nyugat részéről. Néhány év múlva Abélard Anselme de Laonhoz ment teológiát tanulni. Anselme nagytekintélyű teológusnak szá­ mított, de nem Abélard szemében: „M es­ terien tudott bánni a szavakkal, de min­ dezt hitvány tartalommal, értelem nélkül tette. Olyan volt, mint a fáklya, amely telefüstöli a szobát, ahelyett hogy bevi­ lágítaná.” Miként Guillaume esetében is, Abélard önálló előadásokat kezdett ta r­ tani, elszipkázva Anselme tanítványait. Miután némiképpen visszaélt a laoni m es­ te r vendégszereteté-vel, Abélard vissza­ té rt Párizsba. Párizsban Abélard a Notre Dame szé­ kesegyház kanonokjának, Fulbert-nek a házában élt, és idővel tanítója lett a kano­ nok vonzó és művelt serdülő unokahúgá­ nak, Heloise-nak. Kapcsolatuk idővel több lett két szellem találkozásánál, és Heloisenak hamarosan fia született. Fulbert dü­ höngött, és Abélard úgy akarta kiengesz­ telni a kanonokot, hogy titkon feleségül v ette a lányt. Ezt azonban nem lehetett titokban tartani, és akkoriban a házasság egyet jelentett a tudományos pályafutás végével. E zért aztán Abélard zárdába küldte Heloise-t, a felháborodott Fulbert pedig bosszút forralt. Abélard-ot egy éjjel martalócok megtámadták, és úgy meg­ csonkították, hogy bűnét többé ne ism é­ telhesse meg. E rre Abélard kolostorba vo­ nult. De ez mégsem vetett véget az Heloise-zal való kapcsolatának. A jóval később m egírt Szerencsétlenségem története című munkája eljutott Heloise-hoz. E rre Heloise levelet írt Abélard-nak, és így rövid le­ velezés indult kettejük közt. Heloise megvallja keserűségét, s hogy nem nyugodott bele sorsába, Abélard azonban arra szólít­ ja fel, hogy bánja meg bűneit, és Krisztus menyasszonyának tartsa magát. Egy má­ sik korban talán boldog házasságban élhet­ tek volna, ami a XII. században nem ada-

Abélard tott meg nekik. Nyugodni azonban közös sírban nyugszanak Párizsban. 1122-ben írta fontos, Sic et non (Igen és nem) című munkáját, melyben a Biblia, az egyházatyák és némely forrás egymásnak látszólag ellentmondó passzusait állítja egymás mellé. Célja nem az volt, mint so­ káig hitték, hogy a források hitelét rontsa. Úgy vélte, hogy az értelem mint döntőbíró összeegyeztetheti az egymásnak ellent­ mondó forrásokat, illetve szükség esetén dönthet közöttük. Nem Abélard találta föl ezt a módszert. A jogászok már korábban alkalmaztak filozófiai módszereket, hogy az egymásnak ellentmondó jogforrások között döntsenek. Ha az egyik törvény el­ lentmondott a másiknak, a logika eszkö­ zeivel egyeztették össze őket egymással vagy határozták meg, hogy melyik érvé­ nyes. Ezt a módszert használta nagy si­ kerrel az itáliai jogtudós, Gratianus is a Concordia discordantium canonum (A nem egyező törvények egyezése) című munká­ jában, amely idővel a kánonjog alapvető műve lett. Abélard igazán azzal újított, ahogyan ezt a módszert a teológiára és a kinyilatkoztatás szövegeire alkalmazta. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy nem mindig adta meg a tekintélyeknek já­ ró tiszteletet, ahogyan nem adta meg Guillaume-nak vagy Anselme-nak sem. A Sic et non-1 term észetesen Abélard alapvető teológiai szem lélete határozta meg. Canterbury Anzelm e tekintetben a szerzetesi hagyomány keretein beiül ma­ radva az értelm et kereső hit talaján állt: „Hiszek, hogy szellemi belátásra jussak”. Abélard azonban a visszájára fordította ezt, és bevezette a kétely módszerét. Az igaz­ ság eléréséhez a kétely vezet, kérdezni kell, és így megtalálni a választ. A Sic et non bevezetésében Abélard azt írta, hogy a „kétely által jutunk el a kérdezéshez, és a kérdezés által jutunk el az igazsághoz”. A

97 kétely nem annyira bűn (mint hagyomá­ nyosan gondolták), hanem minden tudás kezdete. Abélard azért igyekezett megér­ teni a keresztyén tanítást, hogy tudja, mit kell hinnie, amivel megfordította *Ágoston és Anzelm módszerét. A teológia ezzel tu­ dománnyá vált, megszűnt meditációs for­ mának lenni. Ez a lépés megelőlegezte a későbbi tudományos, illetve oktatási mód­ szereket. Abélard a kiengesztelés tanára is alkal­ mazta ezt a módszert. Mit jelent az, hogy Jézus Krisztus halála megváltott bennün­ ket? Abélard kétségbe vonta a kérdésre adott két hagyományos választ. Gúnyt űzött a már egyre kevésbé népszerű gon­ dolatból, hogy az ördögnek jogai vannak az emberiség felett. Ha valami, akkor éppen az emberi nem megrontása miatt van jo­ gunk kárpótlást követelni a Sátántól. Ha­ lálával Jézus Krisztus nem a Sátánnak fizetett váltságot az emberiségért. A váltságot annak adta, akinek valóban van mit számon kérnie rajtunk, Istennek. De Abé­ lard kétségbe vonja azt is, hogy váltságot kell fizetnünk Istennek, hiszen Ő egysze­ rűbben is megbocsáthatna nekünk. Valóban micsoda kegyetlenségnek és go­ noszságnak látszik, hogy valaki egy ártatlan ember vérét követelje fizetségül valamiért, vagy hogy örömét lelje egy ártatlan ember pusztulásában; arról már nem is beszélve, hogy Isten oly elfogadhatónak tekintse tulaj­ don Fia halálát, hogy ezáltal kiengesztelődjék az egész világgal szemben! Ezek és a hasonló kérdések, úgy látszik, komoly prob­ lémákkal állítanak minket szembe a mi Urunk jézus Krisztus halála által történt megváltásunk vagy megigazulásunk tekin­ tetében. E xpositio in romanos 3,19-26 Abélard abban látja Jézus Krisztus halá­ lának a jelentőségét, hogy az miként hat ránk, amikor felismerjük Krisztus irán-

98

A középkori Nyugat

tünk való szeretetét, az bennünket szere­ tette ösztönöz. Úgy tűnik nekünk, hogy Krisztus vére a következőképpen igazított meg minket és en­ gesztelt ki Istennel: e különös, nekünk meg­ nyilvánított kegyelem által - hogy ugyanis Is­ ten Fia magára vette természetünket, és ab­ ban kitartott mindhalálig, midőn szóban és tettben tanított minket -, szeretetével még szorosabban magához kötött minket. Ennek eredményeként szívünket ez isteni kegyelem ajándéka oly lángra lobbantja, hogy az igaz szeretet immár nem vonakodik attól, hogy bármit elszenvedjen őérte. E xpositio

in romanos

3,19-26, Appendix

Az „erkölcsi hatás”-nak ez az elmélete, mely a kereszthalálban a szeretet legmaga­ sabb rendű példáját látja, a maga nemében igaznak is tűnik. De a Római levél Abélard elemezte passzusa a keresztnek sokkal mélyebb jelentőséget tulajdonít. Ráadásul azzal is érvelhetnénk, hogy a kereszt csak akkor mutat példát szeretetből, ha Jézus Krisztus jó okkal halt meg, máskülönben merő hőstettet hajtott csak végre. Jézusnak a bűneink miatt kellett meghalnia, s azért, hogy engesztelési szerezzen nekünk Istennél, ez indokolja és teszi a szeretet cse­ lekedetévé halálát. Vajon tagadta-e ezt Abélard? Másutt beszél arról, hogy Jézus Krisztus magára veszi a bűneinkért járó büntetést. Egyesek azt állítják, hogy az idézettek fényében az ilyen passzusait nem lehet komolyan venni. Mások szemében ezek a passzusok éppen azt bizonyítják, hogy Abélard nem kívánta a keresztet a szeretet példájára egyszerűsíteni. Talán annak is van jelentősége e tekintetben, hogy miközben tagadja a Sátánnak fizetendő vált­ ságdíjat, csupán azt kérdezi, hogy miért kell Istennek váltságdíjat fizetni. Ilyen ragyogó és éles elméjű gondolkodó­ ra, úgy tűnik, mindig rájár a rúd. 1121-ben a soissons-i zsinat a távollétében elítélte és

elégette egyik munkáját. Ha ez önmagában nem befolyásolta is különösebben pályafu­ tását, Abélard folyvást úgy érezte, az orto­ doxia kopói űzik. Ezek közé tartozott *Clairvaux-i Szent Bernát, aki élesen szem­ behelyezkedett Abélard tanításával. Azzal vádolta, hogy ötödik evangéliumot írt. Ber­ nát megszervezte, hogy az 1140-es sens-i zsinaton elítéljék. Abélard fellebbezett Ró­ mához, de Bernát Contra errores Abaelardi (Abélard tévedései ellen) címmel vitairatot írt a pápának, akivel barátságban állt, és az megerősítette az ítéletet. Abélard a híres Cluny apátságban talált menedéket, és bár szívélyes fogadtatásban részesült, a követ­ kező évben meghalt.

Clairvaux-i Bernát A z utolsó egyházatya B ern át 1090-ben Fontaines-ben (Díjon mellett) született, nemesi családban. 1112ben belépett az újonnan alapított ciszterci rend első, akkor még új kolostorába. Három év múlva ő lett az új clairvaux-i m onostor apátja. Vezetése alatt a kolostor gyorsan gyarapodott, Bernát életében csaknem hetven új ciszterci monostornak lett anyakolostora. B ernát a világ elől menekülve vonult Citeaux-ba, de idővel ő lett a XII. század egyik legtöbbet utazó és legtevékenyebb egyházi vezetője. Az 1130-as években II. Ince pápa mellett harcolt az ellenpápával, Anacletus-szal szemben. Végül nagyban hozzájárult Ince győzelméhez. Ezután vitá­ ba szállt *Abélard-ral, és kiharcolta, hogy az 1140-es sens-i zsinat, majd pedig a pápa elítélje őt. 1145-ben tekintélyét az is nö­ velte, hogy egy korábbi clairvaux-i szerze­ tes, Bernardus Paganelli lett III. Jenő né­ ven a pápa. A következő két évben III. Jenő kérésére Európa-szerte prédikált, hogy tá­

99

Bernét mogatást szerezzen a II. keresztes had­ járat számára, amely 1148-ban el is indult, de csúfos kudarcba fulladt, ami lesújtólag hatott Bernátra is. Tekintélye azonban oly nagy volt, hogy még ezt a csorbát is elvi­ selte. Bernát 1153-ban halt meg, és nép­ szerűsége valójában soha nem csökkent. Bemátot az „utolsó egyházatyának” is nevezték. És valóban ő volt a kora közép­ kori szerzetesi teológia utolsó nagy képvi­ selője. Ékesszólása miatt kapta a „mézajkú" jelzőt. Számos fontos könyvet írt a szerzetesi életről. Rendszeresen hirdette az Igét, és számos prédikációja maradt fenn - némelyikük csiszolatlan formában, ahogyan elhangozhattak, másikuk irodalmi igényességgel megfogalmazva, olvasásra szánva. Több mint ötszáz, hol személyes, hol áhítatos, hol hivatalos, hol pedig politi­ kai tartalmú levelét ismerjük. Még fiatalon írt egy inkább akadémikus jellegű teológiai tanulmányt De gratia et liberó arbitrio (A kegyelemről és a szabad akaratról) címmel. Ebben erősen *Ágoston nyomdokaiban halad. Azt állítja, hogy jó'cselekedeteink éppúgy teljességgel Is­ ten kegyelmi munkájából (nem hagyva he­ lyet a kérkedésnek) következnek, ahogyan teljességgel tulajdon szabad akaratunkból is, hiszen mi magunk hajtjuk őket végre (ezért jutalmat érdemiünk). Az akarat abban az ér­ telemben mindig szabad, hogy az ember mindig önként és spontán módon akar. De önmagában az ember, a bűnbe esett ember mindig a bűnt akarja. Szabad abban az érte­ lemben, hogy akaratlagosan vétkezik, erre senki nem kényszeríti, de nem szabad ab­ ban az értelemben, hogy másképpen te­ gyen. A kegyelem arra indítja az akaratot, hogy szabadon és akaratlagosan válassza a jót. Az akaratot átirányítja a gonoszról a jóra, de nem szabadságától fosztja meg, hanem hűségét tereli más irányba. A m it a kegyelem egyedül kezdett el, azt a

kegyelem és a szabad akarat együtt végzi be. Ez úgy történik, hogy a kettő hozzájárul mindkettő eredményéhez, de nem egymagá­ ban, hanem közösen, nem egymás után, ha­ nem egyszerre. Nem úgy van, hogy a munka egy részét a szabad akarat, a másikat a ke­ gyelem végzi. Mindkettő az egész m unkát végzi, a maga sajátos hozzájárulásával. A kegyelem végzi az egészet és a szabad akarat is, kivéve, hogy bár minden szabad akarat­ ból, ámde a kegyelem által történik.

De gratia et liberó arbitrio 14:47 Bernát elutasította azokat a tévedéseket, amelyeket Abélard tanításában vélt felfedez­ ni, így a kiengesztelésnek az isteni szere­ tet egyik példájára való egyszerűsítését is. Bűnösnek születtem, mert lényemet Adámtól nyertem; megigazultam, mert meg­ mosdottam Krisztus vérében. Bűnöstől való származásom elég-e elítélésemhez, és Krisz­ tus vére elég-e megigazulásomhoz?... Ilyen igazságosságot nyert az ember a Megváltó vére által. De a „kárhozatnak ez a fi a ”[Abé­ lard] megveti és kigúnyolja ezt... [Abélard azt hiszi, Krisztus csak azért élt és halt meg], hogy megtanítsa az embereket, miként élje­ nek beszéde és példája szerint, és hogy rámu­ tasson szenvedésével és halálával, meddig kell elmenniük a szeretetben. C ontra errores A baelardi (Abélard tévedései ellen) 6:16 - 7:17

Bernát főként misztikus szerzőként vált ismertté. írt egy munkát De diligendo Deo (A szeretendő Istenről) címmel és egy má­ sikat De gradibus humilitatis et superbiae (Az alázat és a büszkeség fokai) címmel, mely a *Benedek regulájában leírt alázat tizenkét lépésén alapul. E munka számos ragyogó megállapítást tartalmaz az emberi természetről. Az alázat erénye által az ember rossz véle­ ménnyel van magáról, mert jól ismeri ma­ gát... Soha nem leszel igazán irgalmas a más hitványságával szemben, amíg nem is­

A középkori Nyugat

100 mered föl magadban ugyanazt a hitványsá­ got... [A büszke ember] behunyja szemét mindazzal szemben, amiből kitűnik az ő alávalósága és a mások kiválósága, de ki­ nyitja szemét mindarra, am i neki hízeleg... Nem az a célja, hogy tanítson téged, vagy tő­ led tanuljon, hanem hogy bizonyítsa, mi mindent tud... Nem jobb akar lenni, hanem inkább jobbnak akar látszani. De

gradibus humilitatis et superbiae

Sokkal jobban fogjuk fel magunkat, ha fölismerjük, hogy szolgálatunkra rá va­ gyunk kényszerítve, nem pedig fel vagyunk vele ruházva mint uradalommal... Nekem úgy tűnik, hogy te megbízást kaptál, hogy sá­ fárkodj a világ felett, nem birtokul kaptad azt... Nincs számodra veszedelmesebb mé­ reg, halálosabb fegyver, mint az uralomvágy. l e CONSIDERATIONI 2:6:9; 3:l:l-2

1:2;

3:6; 12:40; 13:41-42 Bernát leghíresebb misztikus művében, a Salamon énekéről szóló nyolcvanhat pré­ dikációjában (In Canticum sermones) a lel­ ki életre és az Istennel való misztikus egyesülés lépéseire tanítja szerzeteseit. Tulajdon tapasztalatáról is beszámol. El akarom nektek mondani, mint ígér­ tem, tulajdon tapasztalatomat... Bevallom, az Ige eljött hozzám - esztelenül szólok [2Kor 11,21] -, többször is. De bár eljött hozzám, sosem voltam tudatában eljövetelének. Felis­ mertem jelenlétét, emlékeztem utóbb, hogy előbb velem volt; olykor megsejtettem, hogy jön, de sosem voltam tudatában eljövetelének vagy távoztának. In Canticum sermones (Prédikációk Sala­ mon énekéről), 74:5 Végül B ernát De Consideratione (A megfontolásról) című művét korábbi tanít­ ványának, III. Jenő pápának írta. Bernát arra buzdítja barátját, hogy bokros teendői közt is szánjon időt az elmélkedésre vagy a szemlélődésre. Fontolja meg önmagát (tu­ lajdon személyét és hivatalát), beosztotta­ it, római környezetét és feljebbvalóit (a mennyei világban). Bernát igen nagy je­ lentőséget tulajdonított a pápaság intéz­ ményének. A pápa „Krisztus egyedülálló helyettese, aki nem egyetlen nép, hanem mindenek felett uralkodik", mégpedig tel­ jes hatalommal. Ugyanakkor Bernát leg­ alább ilyen hangsúlyosan ellenzi a pápai önkényt:

Petrus Lombardus A szentenciák mestere Noha *Pierre Abélard-t *Clairvaux-i Ber­ nát közbelépésére elítélték, munkásságát egy másik Péter, Petrus Lombardus foly­ tatta. Petrus a XI. század vége táján szü­ letett Lombardiában (Észak-Itália). Tanul­ mányokat folytatott Bolognában, Reimsben és Párizsban (valószínűleg Abélard alatt). Az 1140-es évektől tanított is Párizsban, 1159-ben kinevezték a város püspökévé, de a következő évben meghalt. Legjelentősebb művében, a Sententiarium libri quattuor-bm (A szentenciák négy könyve; 1147-51) a Bibliából, az egy­ házatyáktól és egyéb tekintélyektől vett idézeteket gyűjtött egybe. Lombardus Abélard-éhoz hasonló módszert alkalmaz, az értelem , a logika és a dialektika esz­ közeivel dönt az eltérő tekintélyek között. Abélard módszerét azonban a tekintély­ tisztelettel egészítette ki, amivel még Bernát támogatását is elnyerte. Nem saját, új eszm éit kívánta bevezetni, hanem a be­ vett tekintélyekre alapozva próbálta meg­ találni az igazságot. Ha azt gondolta, hogy elődei művét jobbá teszi, ezt a Chartres-i B ernát (meghalt 1130 körül) által le­ írtaknak megfelelően tette: Olyanok vagyunk, akár az óriások [a ré­ giek] vállán ülő törpék. Náluknál többet és távolabbra látunk, de nem azért, mert jobb a

Lombardus látásunk, vagy mert magasabbak vagyunk, hanem azért, mert ők a magasba emelnek minket, hatalmas voltukkal növelik magas­ ságunkat. Idézi J ohannes Saresberiensis, Qohn 0f Salisbury), M etalogicon 3:4

Lombardus nem törekedett eredetiség­ re, egy területen mégis újat hozott. Ő sorol­ ta föl elsőként a római katolikusok által má­ ra általánosan elfogadott hét szentséget. A korai egyházban a szentség szót használták mind korlátozott értelemben (a keresztségre és az eucharisztiára), mind tágabb érte­ lemben mindenféle rítusra (úgy, mint ör­ dögűzés vagy az Úr imájának elmondása). Petrus Lombardus idején a szentségek szá­ ma kettőtől tizenkettőig változhatott. Ami­ kor azonban Lombardus h etet javasolt (minthogy a hét „tökéletes szám”), ez a szám rohamos gyorsasággal elterjedt, habár a hét rítus kiválasztásában nem mindenki egyezett Lombardusszal. Végül azonban az ő felsorolása győzedelmeskedett, és ezt erősítette meg mint ortodox tanítást az 1439-es *firenzei zsinat. Világos, hogy a he­ tes szám kiválasztása megelőzte magának a hét szentségnek a kiválasztását. Nem lehet meghatározni a szentséget úgy, hogy az meggyőzően igazolja ezen hét rítus elfoga­ dását és a többi kizárását. M it nevezünk tehát szentségnek? „A szentség valamely szent dolgot jelöl" (Ágos­ ton)... Továbbá „A szentség látható formája valamely láthatatlan kegyelemnek” (Ágos­ ton)... A szentség hasonlít ahhoz, amit jelöl. „Mert ha a szentségek nem hasonlítanának azokhoz a dolgokhoz, amelyeket jelölnek, ak­ kor nem volna helyénvaló őket szentségeknek mondani" (Ágoston). Mert helyesen csak az nevezhető szentségnek, am i jele Isten kegyel­ mének és formája a láthatatlan kegyelem­ nek, magán viseli annak képét, és mint an­ nak oka létezik. A szentségek tehát nemcsak azért rendeltettek el, hogy jelöljenek, hanem

101 azért is, hogy megszenteljenek [közvetítsék a kegyelmetj. S ententiarium 4:1:2,4 Miért rendeltettek el a szentségek? „A szentségek elrendelésének három oka volt: hogy általuk növekedjék az alázat, hogy a ta­ nítás eszközei legyenek, és hogy cselekvésre serkentsenek. A szentségek valóban azért nö­ velik az alázatot, hogy az ember (Isten pa­ rancsolata iránti tiszteletből) alávesse magát a hozzá képest természet szerint alacsonyabb rendű anyagi dolgoknak... A tanítás eszkö­ zeiként azért rendeltettek el, hogy a külső lát­ ható forma által az elme megérthesse a belső, láthatatlan erényt... Ehhez hasonlóan azért rendeltettek el, hogy cselekvésre serkentse­ nek. Minthogy az ember nem lehet foglala­ tosság nélkül, a szentségek hasznos és egész­ séges serkentése folytán elfordul az üres és káros foglalatosságoktól” (Saint Victor-i Hugó)... Isten a szentségek nélkül megaján­ dékozhatná kegyelmével az embert, de a fen ­ ti okoknál fogva rendelte őket el. S ententiarium 4:1:5 Az Új Törvény szentségeiről: nézzük most meg az Új Törvény [az Újszövetség] szentsége it. Ezek a következők: keresztség, bérmálás, az áldás kenyere [az eucharisztia] bűnbánat, utolsó kenet, felszentelés és házasság. Néme­ lyük gyógyírt ad a bűnre és segítő kegyelemben részesít (pl. a keresztség); némelyük csupán gyógyírt ad (pl. a házasság); mások azonban kegyelemmel és hatalommal erősítenek meg minket (pl. az eucharisztia és a fölszentelés). S ententiarium 4:2:1. Petrus Lombardus teológiáját közvetle­ nül halála után kétségbe vonták, de az 1215-ös, *negyedik lateráni zsinat igazolta azt. A Sententiarium alapvető teológiai ol­ vasókönyv volt egészen a reformációig és tovább. Kommentálása rendszerint részét képezte a teológiai doktorátusra való fel­ készülésnek. Lombardust a „szentenciák m esterének” nevezték.

102 Gioacchino da Fiore Öoachim de Floris) A három korszak Gioacchino az 1130-as években született. Fiatalemberként elzarándokolt Palesztiná­ ba, ahol a szerzetesi életet választotta. A ciszterciek rendjébe lépett, és 1177-ben Corazzo apátja lett. Néhány év múlva azon­ ban lemondott, hogy életét teljesen az írás­ nak szentelje. Később, 1182-ben a dél-itá­ liai Fioréban új kolostort alapított. 1202ben halt meg. A keresztyének rendszerint két fő kor­ szakra osztják a történelmet: Jézus Krisztus előtti és utáni korszakra. Gioacchino osztot­ ta föl először három korszakra, a Szenthá­ romság egyes személyeinek megfelelően. 1. Az Atya korszaka. Ez az ótestamentumi elrendezés. Ez volt a házasság korszaka (az Ószövetségben ritkán fordul elő cölibátus), és az emberek a Törvény alatt éltek. 2. A Fiú korszaka. Ez az újszövetségi el­ rendezés. Ez a klerikusi korszak, melyben az emberek a kegyelem alatt élnek. Gioac­ chino úgy vélte, hogy ez a korszak negy­ venkét, egyenként harmincéves nemzedé­ ken át tart. Ezért körülbelül 1260-ban vé­ get ér, és helyébe lép: 3. A Lélek korszaka. Ez az 1260 táján kez­ dődő új korszak, melyet Gioacchino hir­ detett meg. Ez lesz az elmélkedő szerzetes korszaka, melyben az emberek a lelki meg­ értés szabadságában élnek. Új vallási rend születik, mely az egész világot megtéríti. A jelenlegi romlott egyházat és vezetését új, lelki egyház és új vezetés váltja majd fel. Ahogyan az ószövetségi rítusok (mint a kö­ rülmetélés) helyébe az újszövetségi szent­ ségek (például keresztelés) léptek, úgy ez utóbbiakat is új szentségek váltják majd fel. Ezek az eszmék bombaként robbantak. Hihetetlen módon három pápa is arra buz­ dította Gioacchinót, hogy foglalja ezeket

A középkori Nyugat írásba. Ezt meg is tette három fő művében: Condordia Veteris et Növi Testamenti (Az Óés az Újszövetség összhangja), Expositio in Apocalipsim (A Jelenések magyarázata), és a Psalterium decem cordarum (A tízhúrú citera) című írásokban. A tizenharmadik szá­ zadban némely gondolatát (bár nem az em­ lítetteket) ugyan elítélték, de néhány ki­ sebb mozgalom, főként a spirituális feren­ cesek magukévá tették és radikalizálták őket. Ez utóbbiak *Assisi Ferenc szigorúbb követői voltak, akiket a ferences rend több­ sége elutasított. A XIII. század közepén ők a Gioacchino által prófétáit új rendnek gon­ dolták magukat, amely bevezeti az új kor­ szakot. A reformáció idején Gioacchino eszméi erősen hatottak a protestantizmus mellékcsoportjaira, különösen az anabap­ tistákra, de valamelyest a fő áramlataira is. A három elrendezés közül az első a Tör­ vény idején volt, amikor az Úr népe úgy szol­ gált, m int gyermek a világ elemei alatt... A második elrendezés az evangélium alatt volt, és tart a jelenig. A múlthoz képest szabadnak látszik, de nem az a jövőhöz képest... A har­ madik elrendezés a világ vége idejéhez közel jön majd el, amely immár nem a betű leple alatt, hanem a Lélek teljes szabadságában él majd... A z első' elrendezés az Atyának tulajdoníttatik, a második a Fiúnak, a harmadik pedig a Szentiéleknek. E xpositio in A pocalipsim, b evezetés, 5. fe­ jezet.

A IY lateráni zsinat (1215) A negyedik lateráni zsinatot III. Ince (1198-1216), a legnagyobb középkori pápa hívta össze 1215-ben. Ő teljesítette ki a pá­ pai hatalmat a legnagyobb m értékben. Térdre kényszerítette János királyt Anglia egyházi tilalom alá helyezésével - ez amo­

da Fiore, A IV. lateráni zsinat lyan klerikális „sztrájk” volt, a papok csak a legszükségesebb rítusokat mutathatták be. Incét komoly reformtörekvések kész­ tették a pápai hatalom összpontosítására, utódait azonban többnyire a puszta hatalmi igény vezérelte. A negyedik lateráni zsinat hetven ká­ nont fogadott el, igen sokféle kérdést érintve, közülük a legfontosabbak a követ­ kezők: 1. Az albigensek elítélése. Ezek gnosztikus és manicheus hiedelmeket vallottak. Dualista felfogásuknak megfelelően két Is­ tent állítottak, a világosság Istenét (az Újtestamentum Istene) és a sötétség Istenét (az Ótestamentum Istene). A fizikai világot gonosznak tartották. Az albigens mozgalom különösen Dél-Franciaországban terjedt el, ahol némely uralkodó is támogatta azt. Ince keresztes hadjáratot indított ellenük, amely egészen szélsőséges barbárságig is elment. Ez nagyobbrészt megtörte a mozgalmat, de maradékai még a XVI. századig kitartottak. 2. A valdensek elítélése. A valdensek a bibliai egyszerűség, és nem a gnosztikus eretnekség alapján utasították el a római katolicizmust. Kezdetben népi prédikáto­ rok mozgalmaként léptek föl, amit az tett szükségessé, hogy a papok többsége „né­ ma eb, ugatni sem tud”, mint maga Ince pápa mondta, utalva az Ezsaiás 56,10-re. A mozgalom azonban az egyházi hatóságok ellenállásába ütközött, s így akarva-akaratlanul is ellenzékiségbe és illegalitásba kényszerült. A valdensek elutasították a Bibliával ellentétes katolikus gyakorlatot, és nem fogadták el az erkölcstelen papok szolgálatát. A XVI. században csatlakoztak a reformációhoz. Kíméletlenül üldözték őket egészen a múlt századig. Olaszország­ ban mind a mai napig megmaradtak. 3. *Gioacchino da Fiore némely tanítását elítélték, és *Petrus Lombardust igazolták Gioacchino és mások bírálatával szemben.

103 4. Minden katolikus hívőt köteleztek arra, hogy évente legalább egyszer magánjellegű gyónást végezzen papjánál, továbbá legalább húsvétkor áldozzon. A papokat figyelmeztet­ ték, nehogy feltörjék „a gyónás pecsétjét”, azaz feltárják a nekik egyénileg meggyónt bű­ nöket. Aki ezt megteszi, azt megfosztják pap­ ságától, és hátralevő életét kolostorban, szi­ gorú vezekléssel kell töltenie. 5. A zsinat legfontosabb határozata az volt, hogy először fogalmazta meg az átlényegülés dogmáját. Egy pediglen a hívek egyetemes egyháza, amelyen kívül egyáltalán senki sem üdvözül, és amelyben ugyanaz a pap és az áldozat, Jé­ zus Krisztus. Az 8 testét és vérét az oltár­ szentség a kenyér és a bor színe alatt valóság­ gal tartalmazza. Isten erejénélfogva a kenyér átlényegül testté, a bor pedig vérré. Mégpedig azért, hogy a [vele való] egység titkának meg­ valósulásához m i magunk megkapjuk az övéből azt, am it [a testet és a vért] ő megka­ pott a miénkből. És igenis ezt a szentséget senki sem hozhatja létre, hanem csak a pap, aki szabály szerint lettfólszentelve... 1. K ánon

A korai egyházban általánosan elfogad­ ták, hogy az eucharisztiában a kenyér és a bor azonos Jézus Krisztus testével és véré­ vel. Arra azonban csak kevés kísérlet tör­ tént, hogy meghatározzák ennek jelentését. A korai időszakban szokás volt a kenyeret és bort Krisztus teste és vére képének, jel­ képének vagy jelének mondani, habár nem tagadva az utóbbiak valóságos jelenlétét. A IV században általánosan elterjedt az a meg­ fogalmazás, hogy a kenyér és a bor „átala­ kul” Krisztus testévé és vérévé. A két meg­ fogalmazás egyáltalán nem látszott akkori­ ban ellentmondónak, és gyakran mindkettő feltűnt egyazon szerzőnél. Nyugaton *Agoston képviseli a „jelképes” hagyományt, míg *Ambrus vezette be az „átalakulás” gondo­ latát, mely Keleten alakult ki. A korai

104 középkor úgy látta, hogy a két felfogás között egyre nagyobb ellentét feszül. A IX. században komoly vitát folytatott két szerzetes, az ambrusi hagyományt kö­ vető Radbertus, és az ágostonit követő Ratramnus. *Johannes Scotus Erigena Ratramnust támogatta. A IX. században mindkét álláspont elfogadhatónak látszott, de a XI. századra mindkettő megmereve­ dett. Tours-i Berengar a „jelképes” állás­ pont mellett kardoskodott, tagadta a ke­ nyér és a bor fizikai megváltozását. Hatá­ rozottan elutasította a szentség durván anyagi szempontból való, mind elterjed­ tebb felfogását, a logikát használva támad­ ta ezt a szemléletet. Ellenvetései azonban hatástalannak bizonyultak, és 1059-ben és 1079-ben is arra kényszerítették, hogy ta­ nait visszavonó nyilatkozatot írjon alá. Ez utóbbiban a következőket kellett állítania: A konszekráció után az oltárra helyezett kenyér és bor immár nemcsak szentségi jel, hanem a m i Urunk, Jézus Krisztus valódi tes­ te és vére. Az 0 testét és vérét érzékelhető mó­ don, nemcsak mint szentségi jelet, hanem va­ lóságosan a pap keze tapintja és megtöri, és a hívők fogai elmorzsolják. Ezt az igen szélsőséges megfogalmazást számos későbbi középkori teológus elvetet­ te. 1079-ben Berengart óvatosabb megfo­ galmazás elfogadására kényszerítették: a kenyér és a bor „lényegileg alakul át” Krisz­ tus testévé és vérévé. A lényegi átalakulás gondolata nyomán, a XII. században terjedt el az „átlényegülés” szó használata. A foga­ lom jelentését *Aquinói Tamás dolgozta ki.

Assisi Ferenc Szegénység úrnő jegyese Nincs még egy középkori szent, akit úgy szeretnének az emberek, mint Assisi Fe­ rencet. 1181/82-ben született, Pietro

A középkori Nyugat Bernardone gazdag posztókereskedő gyer­ mekeként. Élete eseménytelenül telt, amíg húszas évei elején nem élte át az Istennel való találkozást. E találkozások nyomán, a szegénységet és az egyszerű életet választ­ va, visszavonult a világtól. Assisi határában, egy romos templomban imádkozott, és han­ got hallott, mely a templom újjáépítésére szólította föl. Nyomban hozzá is látott. Buz­ galmában azonban, hogy pénzt szerezzen, eladott valamennyit apja kelméiből. A posz­ tókereskedő korántsem örült a dolognak, és fiát a püspöki bíróságon beperelte, hogy visszanyerje elvesztett pénzét. Ferenc drá­ mai gesztussal meztelenre vetkőzött, és visszaadta apjának minden ruháját. Ezután egyetlen apja volt, a mennyei Atya. Ettől fogva a koldusok vándoréletét élte. Egy napon a templomban hallotta a Máté 10,7-10 igeszakasz felolvasását, és ezt sze­ mélyes elhívásként élte meg. Szegényen, mezítláb, ahogyan az apostolok, téríteni in­ dult. Tanítványok szegődtek mellé, és 1209-10-ben megfogalmazta eredeti regu­ láját. Ez sajnos elveszett, de valószínűleg nagyrészt evangéliumi idézetekből állt. 1212-ben Ferenc Rómába utazva bemutatta III. Ince pápának, aki némi vonakodás után szóban jóváhagyta. Ez igen kritikus döntés­ nek bizonyult, hiszen a valdens mozgalom kezdetei is hasonlítottak a ferencesekéhez, de a hatóságok értetlensége miatt szakítot­ tak az egyházzal, és az 1215-ös, ^negyedik lateráni zsinat elítélte őket. Ferenc igazán azzal hozott újat, hogy a szegénységnek középponti szerepet tulaj­ donított. A szegénységet önmagáért való célnak látta, nem csupán eszköznek vala­ mely cél érdekében. O a szegénység úrhöl­ gyet jegyezte el, Jézus Krisztus jegyesét, aki halála óta özvegyen él. Ferenc nem pusztán az egyszerű életet eszményítette, hanem teljes egészében elutasított min­ denfajta tulajdont.

Assisi Ferenc 1212-ben Ferenchez csatlakozott egy as­ sisi nemesi származású lány, Klára, aki Fe­ renc segítségével megalapította a „sze­ gény klarisszák" rendjét, a ferences rend női ágát. Ezután Ferenc többször próbálko­ zott a muzulmánok térítésével, Egyiptom­ ban még a szultánnál is megfordult, de nem járt sikerrel. Hazatérve azt találta, hogy követői felett mások szerezték meg az irá­ nyítást. 1220-ban a ferenceseket támogató Ugolino bíboros javaslatára Ferenc lemon­ dott a rend vezetéséről. A következő év­ ben megírta első reguláját. Ezt a bíboros segítségével átírta, hogy elfogadhatóbbnak tűnjék a római hatóságok előtt. A második regulát 1123-ban III. Honorius pápa jóvá­ hagyta. 1224-ben Alverna hegyén imádkozva Fe­ rencnek látomása volt a keresztről, és meg­ kapta a „stigmákat”, Krisztus öt sebét a ke­ zén, a lábán és az oldalán. (Ferenc volt az első stigmatikus.) Két év múlva, 1226-ban halt meg, miután megalkotta Testamentu­ mát a rend számára. 1225-ben írta közis­ m ert Naphimnuszát, a „Szent Ferenc imád­ sága” címen ismert, népszerű ima azonban nem az ő műve, csak a XIX. században ke­ letkezett. Mindenható felséges Atyánk, hozzád száll a dicséret, magasztalás, tisztelet és hála. Minden a te tulajdonod, s nincs ember, aki méltó lenne nagy neved kimondani. Áldott vagy, Uram, s kezed minden műve áldott, legfőképpen öreg bátyánk, a Nap: az égből néz le ő, és tőle világos a nappal, és ékes, szépséges ő, tündökletes, ó felséges Atyánk, m int te magad. Dicsérjen téged nőnénk, a Hold, meg a Csillagok, te formáltad őket, s m ind oly gyönyörűen ragyog. Uram, dicsérjen téged bátyánk, a Szél,

105 a levegő, meg a felhő, a derűs ég s a vihar, te táplálod teremtményeid ezek áldásival. Dicsérjen téged kedves húgunk, a Víz, aki hasznos, alázatos és tiszta is. Uram, dicsérjen téged öcsénk, a Tűz, vele gyújtasz fényt napszállat után, szép és félelmetes ő, erős és vidám. Uram, dicsérjen téged jóságos Földanyánk, ki hátán hordoz minket s áldásait áraszt­ ja ránk: mienk pompás virága a réten s gyümölcse a fán. Boldogok, Uram, akik szerelmedért másoknak megbocsátanak, akik betegséget szenvednek el és keserű kínokat, boldogok, akik békén tűrik a föld nyomorát, mert elnyerik ők, felséges Atyánk, fényes koronád. Dicsérjen téged testvérünk, a testi halál, akitől emberfia meg nem menekülhet, ja j annak, akit a végső perc halálos bűn­ ben talál! Boldogok, akik szent akaratodban megnyugosznak: a második halált nem kell elszenvedni azoknak, Dicsérjük urunkat, ég és föld seregei, áldjátok őt és nagy alázattal szolgáljatok neki! N a p h i m n u s z , (Képes Géza fordítása) Teljes szegénységében Ferenc szabadon és kényszer nélkül élt. Vajon lehetséges volt-e ez egy középkori egyházi rend szá­ mára is? „A hatalmas és lomha falanx - írja egy mai szerző - minden idők egyik leg­ szabadabb és legeredetibb géniuszának nyomdokaiba akart lépni, az eredmény vár­ ható volt.” Reguláját már Ferenc életében módosították. A ferencesek nem birtokol­ hattak semmit, de egy „lelki barát” ezt

106 megtehette helyettük, és a vagyont ren­ delkezésükre bocsáthatta. Hamarosan a fe­ renceseknek éppoly hatalmas és pompás templomaik voltak, mint bárki másnak. Eb­ ből azután kialakult az ellentét a regula szi­ gorú követői (az obszervánsok) és a gya­ korlatiasabb tagok között. Az ellentétet *Bonaventura, a rend „második alapítója” valamelyest feloldotta, de a vita száza­ dokon át folytatódott. Ezeknek a [ferenceseknek] szabálya és életrendje abban áll, hogy engedelmességben, tisztaságban és tulajdon nélkül éljenek, és kövessék tanításait és nyomdokait a m i Urunk, Jézus Krisztusnak... Akik már fogadalmat tettek, legyen egy ha­ bitusuk csuklyával és egy másik anélkül, ha szükség volna reá, és övük és nadrágjuk. A testvérek mind egyszerű ruhákba öltözködje­ nek... s ne keressék itt e földön a drága ru­ hákat, hogy az egek országában nyerhes­ senek ruházatot... Vigyázzanak a testvérek, bárhol legyenek, a magányban vagy más helyütt, egy helyet se tartsanak magukénak... Bárkijönne is hoz­ zájuk, jó barát vagy ellenség, tolvaj vagy rab­ ló, fogadják szívesen... Azért tehát bárhol legyen is, bárhová men­ jen, semmi esetre se'vegyen vagy fogadjon el, s el ne fogadtasson pénzt vagy értéket a test­ vérek valamelyike, sem ruhára, sem könyvre, sem valamely munkájának árában és egyál­ talán semmi értékben sem, csakis a beteg testvéreknek a kézzelfogható szükségletére, hiszen nem szabad hasznosabbnak vennünk és gondolnunk a pénzt, a javakat, m int az útszéli kavicsot. El akarja vakítani az ördög azokat, kik azt áhítozzák. Vigyázzunk tehát, ha már mindent elhagytunk, nehogy semmi­ ségért az egek országát elveszítsük. Ha pedig valamely helyen pénzt találunk, ne törődjünk vele, m int a porral, melyet lábainkkal tapo­ sunk, mert hiúságok hiúsága és minden hiúság...

A középkori Nyugat Minden testvér legyen katolikus, éljen és beszéljen katolikus módon. Regula 1,2, 7,8,19 A z Úr a következőképpen vezetett engem, Ferenc testvért a bűnbánót megkezdésére: amíg bűnökben éltem, nehezemre esett na­ gyon a poklosokat látnom, de az Úr közéjük vezetett, és könyörültem rajtuk. É s mikor el­ hagytam őket, az, ami előbb oly keservesnek látszott, testi és lelki gyönyörűséggé vált előt­ tem. Vártam aztán egy kevéssé, majd búcsút mondtam a világnak... Mikor azután az Úr testvéreikkel is meg­ áldott, senki sem mutatta, mit kell tennem, a Magasságbeli ő maga nyilatkoztatta ki, hogy a szent evangélium útmutatása szerint kell élnem. Ezt röviden és egyszerűen írásba fog­ laltattam, a pápa úr pedig megerősítette. A kik aztán ez életmódot követni akarták, mindenüket, am it magukénak mondhattak, szétosztották a szegények között... Amiként megsegített az Úr, hogy egyszerű­ en és minden mesterkéltség nélkül elmond­ hattam és megírhattam a szabályokat és e szavakat, úgy nektek is éppoly egyszerűen és mesterkéletlenül, hozzátoldás nélkül kell ér­ telmeznetek, istenes munkálkodásotokkal mindvégig követnetek azokat.

Testamentum

Bonaventura Út Istenhez Giovanni Fidanza 1221-ben született az észak-itáliai Toscanában. Alig húszévesen csatlakozott a ferences rendhez, és ott kap­ ta a Bonaventura nevet. Elmondása szerint azért vonzódott *Ferenchez, m ert tanulat­ lan egyszerűségében hasonlított az első apostolokhoz. Bonaventura azonban úgy vélte, hogy amiként az egyház kiművelte nagy doktorait, úgy a ferences rendnek is a legmagasabb tudományos szintet kell elér­

107

Bonaventura nie. Ő maga Párizsban tanult, és 1248 és 1255 között tanított is ott. 1255-ben a bará­ toknak (a ferenceseknek és az 1216-ban a spanyol Domonkos által alapított dominiká­ nusoknak) el kellett hagyniuk az egyete­ met ellenfeleik miatt. 1257-ben azonban visszatérhettek Bonaventurával, immár mint professzorral együtt. A XIII. században a keresztyén teológia válságos korszakot élt meg. Korábban a kö­ zépkori Nyugat Arisztotelészt csak a logi­ kai munkáiból ismerte. Most, a XIII. szá­ zadban az eredeti görögből rendre lefordí­ tották műveit, és a nyugati gondolkodók­ nak szembesülniük kellett az arisztotelészi bölcselet teljes erejével. Ez kihívást jelen­ te tt a nyugati világban addig soha kétségbe nem vont platonista világszemlélet számá­ ra. *Aquinói Tamás átvette Arisztotelész bölcseletét, és ezt igyekezett összehangol­ ni a keresztyén teológiával. Bonaventura ezzel szemben ragaszkodott a régi újplatóni hagyományhoz. Olvasta Arisztotelészt, bizonyos eszm éket át is vett tőle, de eze­ ket, a lényegét tekintve, platonista keretbe illesztette. Hasznosította Arisztotelészt, de nem nevezte mesterének. Bonaventura újplatonizmusának egyik legérdekesebb példáját a megvilágosodás­ ról kialakított elméletében találjuk. *Ágostonnal együtt Bonaventura úgy tartotta, hogy a változatlan fogalmak, mint az igazsá­ gosság és a szépség, nem tanulhatók meg a testi érzékelés, azaz a megfigyelés, olvasás vagy hallomás révén. E fogalmakat közvet­ lenül a lélekben ismerjük meg, az igazság vagy a szépség örök Ideája által. Hogyan tudnánk megmondani, hogy valamely tett igazságosabb a másiknál, ha nem látnánk az igazságosság örök és változatlan Ideáját? Ez az igazság abban a világosságban látszik meg, amely „megvilágosít minden em bert” (Jn 1,9). „A te világosságod által látunk vilá­ gosságot” (Zsolt 36,10).

Semmi sem érthető meg, hacsak maga Is­ ten az örök igazsága által közvetlenül meg nem világosítja a megértőt... Azért kell Istent tanítónknak neveznünk, mert szellemünk hozzá m int elménk világosságához és m int amaz elvhez ju t el, amely által megtudunk minden igazságot. Q ü ESTIONES DISPUTATAE DE SCIENT1A CHR1S-

(Vitatott kérdések Krisztus tudásáról) 4:1:24,34 1257-ben Bonaventurát kinevezték a ferences rend m iniszteri generálisává. Örökölte a Regula gyakorlati alkalmazha­ tóságáról és módosítási igényéről a ren ­ den belül folytatott vitát. Az ezzel járó fe­ szültségeket sikerült eloszlatnia, és ezért elnevezték a rend „második alapítójá­ nak”. 1260-ban megbízást kapott, hogy írjon egy újabb Ferenc-életrajzot, és 1263-ban az általa megírt Szent Ferenc élete (Legenda maior) lett a hivatalos é le t­ rajz. Egy 1266-os rendelet előírta az öszszes korábbi beszámoló példányainak el­ égetését - de ez, hála Istennek, nem vált teljességgel valóra. A cél az volt, hogy „m egtisztítsák” a történelmi Ferenc éle­ tét mindattól, ami a bevett új rendbe nem illett bele. Például Celanói Tamás beszá­ mol arról, hogy Ferenc nem sokkal halála előtt bem utatta az eucharisztiát. M int­ hogy nem volt felszentelt pap, az 1215ös, *negyedik lateráni zsinat rendelkezé­ sei szerint ezt nem tehette volna. Bona­ ventura szintén említi az esetet, de nem utal az eucharisztiára. 1265-ben Bonaventurának felajánlották a yorki érsekséget, de ő nem fogadta el. 1273-ban engedett a nyomásnak, és Albano bíboros püspöke lett. A következő év­ ben, a Kelet és a Nyugat újraegyesüléséről tárgyaló, fontos lyoni zsinaton halt meg. Bonaventura spirituális szerzőként is legalább olyan jelentősét alkotott, mint teológusként. Legismertebb műve A lélek ti

108 zarándokúba Istenbe. Ehhez az ihletet 1259-ben kapta, amikor azon a helyen el­ mélkedett, ahol Ferenc testén megjelen­ tek a stigmák (Krisztus sebei). Nem könynyű végigmenni az Istenhez vezető úton: A ki tehát Istenhez akar emelkedni, kerül­ je a természet torzítóját, a bűnt, s állítsa munkába az említett természeti képessége­ ket, hogy megnyerje a megtérés kegyelmét az imádságban; a megszentelő igazságosságot a jó élettel, a megvilágosító tudást az elmélke­ désben, és tökéletes bölcsességet a szemlélő­ désben. Ahogy a bölcsességre csak a kegye­ lem, az igazságosság és a tudás vezet, épp­ úgy a szemlélődésre mélyreható elmélkedés­ sel, szent élettel és ájtatos imádsággal lehet eljutni. A LÉLEK ZARÁNDOKŰTJA ISTENBE 1:8 Az út három szakaszból áll: 1. A természetről való elmélkedés. Ami­ ként az ember nyelv által fejezi ki magát, aképpen Isten a terem tés által nyilvánítja ki magát. Isten teremtményei, az ő árnyai vagy nyomai őt magát jelölik vagy jelképe­ zik. A term észetet nem önmagáért, hanem azért kell tanulmányozni, hogy elvezessen Istenhez. 2. A lélekről való elmélkedés. Bonaventurának az isteni megvilágosításról kialakí­ tott elmélete azt jelenti, hogy Istent a lé­ lekben kell keresni. Az elme az isteni vilá­ gosság révén ismeri meg a változatlan, örök igazságokat. Isten olyannyira jelen van, hogy a lélek valósággal megragadhat­ ja. Az ember nem mondhatja, hogy vala­ mely dolog jobb a másiknál, hacsak valami módon nincs tudomása az ítélethez szük­ séges legfőbb jóról. Amikor tehát a lélek önmagán gondolkodik, keresztülhatol ön­ magán, mint egy tükrön át, hogy meglássa az áldott Szentháromságot. A lélek zarán­ dokúba Istenbe 3:5 3. Az Istenről való elmélkedés jelenti az utolsó szakaszt:

A középkori Nyugat Csak akkor emelkedel fól az isteni homály vakító világosságához, ha mérhetetlenül ma­ gad fölé és végtelenül az összes dolgok fölé emelkedel, mindent elhagysz, és mindentől megszabadulsz. Azt kérded, miképp történik ez? A kegyel­ met kérdezd s ne a tudományt, a vágyat s ne az értelmet, az ima sóhaját, s ne az olvasmá­ nyokat, a Jegyest [Jézus Krisztust], s ne a ta­ nítót, az Istent, s ne az embert, a homályt, s ne a világosságot, ne a fényt, hanem a tüzet, amely teljesen lángra lobbant, s hódító kene­ tével és izzó hevével az Istenhez ragad. A LÉLEK ZARÁNDOKŰTJA ISTENBE 7 :5 - 6

Aquinói Tamás Természet és kegyelem Aquinói Tamás 1225-ben Nápoly mellett született az aquinói gróf másodszülött fia­ ként. A nápolyi egyetemen tanult, és ott 1244-ben belépett a viszonylag új prédi­ káló rendbe, a dominikánus barátok közé. Tamást a felháborodott család elrabolta, és néhány hónapig fogságban tartotta, mind­ hiába. Tamás folytatta tanulmányait, előbb Párizsban, majd pedig Kölnben, a neves dominikánus teológus, Albertus Magnus alatt, aki nagy hatást gyakorolt rá. 1252ben visszatért Párizsba, hogy előadásokat tartson. Ezután Párizsban és Itáliában ta­ nított, 1274-ben, útban a lyoni zsinat felé érte utol a halál. Tamás a XIII. század nyugtalanító kér­ désével nézett szembe: mi módon lehet az arisztotelészi filozófiára válaszolni? Nem értett egyet azokkal, akik be akarták til­ tani Arisztotelészt, de idősebb kortársával, *Bonaventurával sem, aki ragaszkodott a hagyományos platóni világszemlélethez. Tamás Arisztotelész bölcseletét követte. Ugyanakkor nem tartott azokkal sem, akik odáig m entek Arisztotelész követésében,

Aquinói Tamás hogy ellentmondtak a katolikus tanításnak (pl. a világmindenség örökkévalóságát és kezdet nélküliségét állítva)*. Tamás arra törekedett, hogy szintetizáló rendszerbe foglalja az észt és a hitet, a filozófiát és a teológiát, Arisztotelészt és a katolikus ta­ nítást. Arisztotelész filozófiáját követte, de nem vakon. Esetenként úgy vélte, módosí­ tania kell azon, mint például a világegye­ tem kora tekintetében. Általában azonban elfogadta A risztotelész tanítását, m ert igaznak tartotta. Úgy vélte, az arisztotelészi bölcselet és a katolikus teológia, ellent­ mondás nélkül, együtt is tartható. Tamás nem egyszerűen összeegyeztethetőnek tartotta a filozófiát és a teológiát, ahogyan összeegyeztethető például a zene és a geológia. Szerinte a helyes filozófia nagyban hozzá is járulhat a teológiához. Az isteni kegyelem nem az emberi term észet megsemmisítésére törekszik, és nem is akar attól függetlenül cselekedni, hanem azt tökéletesíteni akarja. Az emberi ész a filozófia segítségével felfedezhet sok igaz­ ságot a világról, az emberiségről, sőt Is­ tenről is. Az isteni kinyilatkoztatás célja az, hogy tökéletesítse az emberi filozófiát, an­ nak kiegészítésével, felhasználásával és kiteljesítésével. A kinyilatkoztatás alapjá­ ban véve nem áll szemben a filozófiával (bár a hamis, téves filozófiával annál in­ kább), hanem kiegészíti, kiteljesíti és töké­ letesíti. Tamás szemében azonban alapvető jelentősége mégiscsak a kinyilatkoztatott teológiának volt, bár erről a tényről magya­ rázói gyakorta megfeledkeznek, még ha a kinyilatkoztatott teológia értelm ezésében Tamásra erősen hatott is az arisztotelészi bölcselet. Tamás termékeny szerző volt, írt biblia­ magyarázatokat, filozófiai és teológiai é r­ tekezéseket, és Arisztotelész-kommentárokat. Két műve azonban kiemelkedik kö­ zülük:

109 1. A Sum ma contra gentiles (A teológia összegzése a pogányok ellenében) négy könyvét az 1260-as évek elején írta a hitet­ lenek - zsidók és muzulmánok - számára. Ez jól példázza, miként vélekedett Tamás a term észet és a kegyelem kapcsolatáról. Az első három könyvben csupán az értelem és a filozófia alapján érvel. A Szentírásra és a hagyományra csak azért hivatkozik, hogy általuk megerősítse az értelem által levont következtetéseket. Ebből kiindulva igyek­ szik bizonyítani Isten létét, attribútumait (szeretetét, bölcsességét, mindenhatósá­ gát), a világ általa történt terem tését, a gondviselést és az eleve elrendelést. Az utolsó könyvben pedig azokat a tanokat mutatja be, amelyeket a keresztyén kinyi­ latkoztatás nélkül nem lehet megérteni: a Szentháromság, Jézus Krisztus m egteste­ sülése, a szentségek és a test feltámadása. Ezek a tanítások felfoghatatlanok a puszta értelem számára, de nem is mondanak el­ lent az értelemnek. 2. A Summa theologica (A teológia öszszegzése) című nagyszabású, több mint húsz kötetre - kétmillió szóra - kiterjedő művét Tamás élete utolsó évtizedében ír­ ta, kifejezetten azért, hogy mint tankönyv felváltsa *Pétrus Lombardus Sententiariurnát, bár ez csak jónéhány évszázad múl­ va vált valóra. Minthogy a mű közvetlenül a katolikus híveknek, nem pedig hitetle­ neknek szól, a kinyilatkoztatás sajátos igazságairól nemcsak a végén beszél. En­ nek ellenére Tamás továbbra is megkülön­ bözteti az értelem által megragadhatókat azoktól a dolgoktól, amelyek csak a kinyi­ latkoztatás révén ismerhetők meg. Tamás ebben a művében az újplatónista szem­ szögből kidolgozott *ágostoni teológiát arisztotelészi összefüggésben adja elő. Ez­ zel a keresztyén hit minden idők egyik leg­ nagyobb rendszerezését hozta létre. Mű­ vét már nem fejezhette be, de egyéb írá­

110 saiból vett kiegészítésekkel tanítványai utólag ezt megtették. É lete végén Tamás misemondás közben látom ást látott, és emiatt abbahagyta az írást. Azt mondta, hogy az általa kapott kinyilatkoztatáshoz képest mindaz, amit leírt, szalmaláng. A Summa felépítése sajátos. Három fő részre oszlik, a középső pedig két alrészre. Az egész mű 512 kérdésből áll, ezek mind­ egyike általában több (hol egy, hol akár tíz) vizsgálandó pontot foglal magában. Az egyes pontok alatt Tamás felvonultatja az álláspontjának látszólag ellentmondó bizo­ nyítékokat. Ezek általában filozófiai érvek­ ből vagy a tekintélyforrásokból, a Bibliából vagy az egyházatyáktól v ett idézetekből állnak. Ezután ezeket szembeállítja a nekik ellentmondó, saját álláspontját igazoló ér­ vekkel, illetve idézetekkel. E zt követően pedig „feleleteiben” saját megnyugtatására feloldja a kérdést. Leggyakrabban Ariszto­ telészt („a filozófust”) idézi, a teológiai tekintélyek között a Biblia után Ágoston vezeti a listát. Azoknak, akiknek nincsen idejük elolvasni a Sum ma mind a húsz kö­ tetét, Tamás írt egy viszonylag rövidebb művet Compendium theologiae (Teológiai kézikönyv) címmel. Tamás egyik nevezetes tanítása az ana­ lógiára vonatkozott. Ha Istenről beszélünk, mit értünk azon, hogy például „Isten jó” vagy „az Ú r az én kősziklám”? Az ilyen nyelvet mondhatjuk-e egyértelm űnek, az­ az a „jó” és a „kőszikla” szó ugyanazt je­ lenti-e, mint amikor em berekről vagy nagy szikladarabokról beszélünk? Ha Isten transzcendens, akkor bizonyosan nem. Ezt a fajta nyelvet vajon többértelm űnek kell-e mondanunk, vagyis a szavak egészen mást jelentenek-e, mint a mindennapi használat­ ban, amelyben például a „nyúl” szó egé­ szen mást jelent, ha állatot jelölünk vele, mint amikor az emberi kéz mozdulatát? Ha ez így volna, azt kellene mondanunk, hogy

A középkori Nyugat nem tudunk semmit Istenről. Ez azonban ellentmond a Róma 1,20-nak, amely arra enged következtetni, hogy a terem tés igenis mond valamit Istenről. Tamás kétféle - Istenről szóló - kijelen­ tést különböztet meg. Az egyik fajtába a me­ taforikus kijelentések tartoznak, mint pél­ dául „az Úr az én kősziklám”. Ez metafora, hiszen a „kőszikla” szó elsősorban a fizikai kősziklákra vonatkozik, és csak másodlago­ san Istenre, bizonyos hasonlóságokat, példá­ ul Isten megbízhatóságát felmutatandó. Egyéb szavakat sajátos és szoros értelem­ ben lehet Istenre alkalmaznunk, mint pél­ dául amikor jónak mondjuk Őt. Ez a kijelen­ tés az egyértelműség és a többértelműség között helyezkedik el. Isten jósága összeha­ sonlítható a miénkkel, úgyhogy van alapja ugyanazon szó használatának. De a jó szó mégsem jelenti pontosan ugyanazt, amikor Istenre, és amikor emberre vonatkoztatjuk. (Tamás azzal érvel, hogy az emberi jóság kü­ lönbözik a lényétől - az ember lehet rossz is -, de az isteni jóság nem.) Ha Istent is, az embert is jónak mondjuk, de más értelemben, akkor melyik értelm et tekinthetjük elsődlegesnek? Ha a magunk nyelvét nézzük, akkor az utóbbit. Először az emberi jóságot ismerjük meg. „Nem beszél­ hetünk Istenről, hacsak nem a terem tm é­ nyekről szóló nyelven.” Az Efézus 3,14-16 azonban arra utal, hogy az emberi apaság az isteni atyaság után kapta nevét. Amíg a kő­ szikla szó elsődlegesen a fizikai kősziklákra vonatkozik, addig az olyan szavak, mint a jó­ ság, elsődlegesen Istenre vonatkoznak (és ezért használatosak rá sajátosan és ponto­ san, nem pedig metaforikusán). Másként szólva, Isten az oka minden teremtmény jó­ ságának. Ráadásul Isten jósága tökéletes is. Következésképpen a jó szó leginkább meg­ felelő használata Istenre vonatkozik. „Senki sem jó az egy Istenen kívül” (Mk 10,18). De az emberi jóságból származik az, ahogyan

111

Aquinói Tamás ezt a szót mi értjük. így Tamás Isten valósá­ gos, bár tökéletlen ismeretében hagy min­ ket. „Isten meghaladja az emberi értelmet és beszédet. Az ismeri a legjobban Istent, aki felismeri, hogy mindaz, amit gondol vagy mond Istenről, meg sem közelíti Isten valóságát." A z Istenre és a többi létezőre mondott nevek nem használatosak sem teljesen egyértelműen, sem teljesen többértelműm... A z éjfélé neveket analogikusán állítjuk... Mert abból kiindul­ va, hogy más dolgokat összehasonlítunk Isten­ nel mint első eredetükkel, olyan neveket tulaj­ donítunk Istennek, amelyek más dolgokban je­ lölik a tökéletességet. Ebből világosan kitűnik az igazság, hogy a nevek adása tekintetébm az ilyen neveket elsődlegesen a teremtményekre mondjuk, annyiban, hogy a nevet adó elme a teremtményektől felemelkedik Istenhez, ám a névvel jelölt valóságot illetően e neveket első­ sorban Istenről mondjuk, akitől a tökéletesség alászáll a többi lényre. COMPENDIUM THEOLOGIAE 1:27 Tamásnak az eucharisztiáról szóló taní­ tása ugyancsak nevezetessé vált. Tamás az átlényegülés dogmáját fejtette ki, melyet az 1215-ös, *negyedik lateráni zsinat nem sokkal korábban fogadott el. Ha Krisztus testének, vérének szubsztanciája jelen van az eucharisztiában, akkor mi történik a ke­ nyér és a bor szubsztanciájával? Erről eb­ ben az időben három elmélet alakult ki: 1. A kenyér és a bor szubsztanciája meg­ marad Krisztus testének és vérének a szubsztanciája m ellett - ezt nevezték „consubstantiatiónak”. 2. A kenyér és a bor szubsztanciája meg­ semmisül, és helyébe lép a Krisztus testé­ nek és vérének szubsztanciája - ezt nevez­ ték „megsemmisülésnek” (annihilatiő). 3. A kenyér és a bor szubsztanciája átala­ kul a Krisztus testének és vérének szubsz­ tanciájává - ezt nevezték „átalakulásnak” (conversio).

Amikor az átlényegülés (transsubstantiatio) fogalma a XII. században létrejött, alkalmazható volt mindhárom elméletre. A fogalom első ismert használata a „meg­ semmisülés” elméletre vonatkozott. Ami­ kor a negyedik lateráni zsinat meghatároz­ ta a fogalmat, akkor sokan úgy vélték, hogy ez nem döntött egyik elmélet javára sem. Tamás azonban a „consubstantiatiót” eret­ nekségnek, a „megsemm isülést” pedig „nyilvánvalóan hamisnak” állította. A kö­ vetkező évszázadban átlényegülésen min­ denki az átalakulás elméletét értette, és úgy vélte, hogy a két másik elméletet a n e­ gyedik lateráni zsinat elutasította. Némelyek úgy gondolják, hogy ebben a szentségben a konszekráció után a kenyér és a bor szubsztanciája megmarad. De ez az állás­ pont nem tartható. Először is, mert tönkreten­ né e szentség valóságát, ami azt követeli, hogy Krisztus teste valóban létezzék benne. Nos, a konszekráció előtt nincs ott a teste. Csakhogy valamely dolog nem létezhet ott, ahol addig nem volt, hacsak nem vitetik oda lokálisan, vagy nincs már eleve ott valami, ami átvál­ tozik azzá... Márpedig az nyilvánvaló, hogy Krisztus teste nem úgy kezd ebben a szentség­ ben létezni, hogy bkálisan oda vitetik. Először is, mert akkor Krisztus megszűnne a menny­ ben lenni, mivelhogy ami lokálisan elmozdul, csak úgy kezdhet valahol létezni, ha korábbi helyét elhagyja... Mindezen okoknál foga csak az marad, hogy Krisztus teste csak olyan mó­ don kezdhet e szentségben létezni, hogy a ke­ nyér szubsztanciája átváltozik azzá. Mármost, ami átváltozik valami mássá, az az átváltozás után már nincs ott többé. Krisztus testének eme szentségbeli valósága tehát azt követeli, hogy a konszekráció után a kenyér szubsztan­ ciája ne legyen jelen benne. Summa theologica 3:75:2

Tamás hite szerint a kenyér és a bor a konszekráció üézusnak az utolsó vacsorán, a kenyér és a bor felett mondott szavainak,

112 azaz a szereztetési igék elismétlése) után a kenyér és a bor megszűnik létezni, mert átalakul Krisztus testévé és vérévé. De ta­ gadhatatlan marad a tény, hogy a konszekrált „elemek” látványa, tapintása, íze és il­ lata a kenyérhez és a borhoz hasonlít. Ho­ gyan lehet ezt megmagyarázni? A negyedik lateráni zsinat kimondta, hogy Krisztus teste és vére a kenyér és a bor színe alatt vagy képében valósággal jelen van. Ennek magyarázatára Tamás filozófiai elméletet dolgozott ki. Arisztotelész a maga korában megkülönböztette a „szubsztanciát” az „akcidenseitől”, járulékos tulajdonságaitól. A mindennapi nyelvben megkülönböztet­ jük Kovács Jánost, mint személyt azon vo­ násaitól, amelyek megváltozhatnak anél­ kül, hogy ő megszűnnék Kovács Jánosnak lenni - ilyen a súlya, családi állapota, őszin­ tesége, tudása, arckifejezése. Arisztotelész a változó vonásokat Kovács János „szubsz­ tanciája” „akcidenseinek” mondta volna. Tamás azt állította, hogy az átlényegülés során a kenyér és a bor szubsztanciája tel­ jességgel átalakul Krisztus testének és vé­ rének szubsztanciájává, míg a kenyér és a bor akcidense megmarad. Ez azt jelenti, hogy érzékeink számára a kenyér és a bor kenyérnek és bornak mutatkozik - íze, ta­ pintása, súlya, sőt vegytani elemzése sze­ rint is. De mi végre ez a csalóka látszat? Érzékeink előtt nyilvánvaló, hogy a konszekráció után a kenyér és a bor minden ak­ cidense megmarad. A z isteni gondviselés na­ gyon bölcsen rendezte ezt így. Először is azért, mert az embereknek nem szokásuk ember­ húst enni és embervért inni; sőt, ennek m ár csak a gondolata is borzadállyal tölti el őket. így Krisztus testét és vérét közönséges emberi használatra alkalmas dolgok - nevezetesen a kenyér és a bor - képében kapjuk meg és vesszük magunkhoz. Másodszor azért, hogy e szentség ne lehessen a hitetlenek szemében megvetés tárgya, ha Urunkat emberi képében

A középkori Nyugat ennénk meg. Harmadszor pedig azért, mert az, hogy Krisztus testét és vérét láthatatlan jelenlétében vesszük magunkhoz, hitünk érdemét növeli [hogy ti. érzékeink bizonysága ellenére hiszünk]. S umma theologica 3:75:5

Tamás megmagyarázta az átlényegülés katolikus dogmáját, illetve védelmébe vette a valóságos jelenlét tanát, ugyanakkor igye­ kezett megóvni azt a durván anyagi értel­ mezéstől. Krisztus teste nincs jelen loká­ lisan, „mint holmi helyen”. Teste a menny­ ben marad, és nem köthető oda a konszekrált ostyához. Még azt sem helyes monda­ nunk, hogy Krisztus teste betölti azt a he­ lyet, amelyet a kenyér szubsztanciája üre­ sen hagyott. Teste jelen van, de „ebből nem következik, hogy Krisztus teste ebben a szentségben lokalizálódik”. Ez azt jelenti, hogy teste nem mozdítható. Ha a konszekrált ostyát megmozdítják, Krisztusnak a mennyben mozdulatlan teste nem mozdul: Nos, a szentségben való létének ilyetén módja szerint Krisztus nem mozdul el loká­ lisan a szó szigorú értelmében, hanem csak járulékosan. Krisztus ui. nem úgy van jelen a szentségben, mintha valamely helyen vol­ na, ahogyan már mondottuk volt; márpedig ami nincsen valamely helyen, az lényegileg nem mozdul el lokálisan, és csak annyiban mondhatjuk, hogy elmozdul, amennyiben azt, amiben jelen van, elmozdítják. S umma theologica 3:75:6 Tamás mindig nyugodt, term etes, lassú mozgású ember volt, akit diáktársai „néma ökörnek” csúfoltak. Tanára, Albertus Magnus azonban egyszer megjósolta, hogy „ez a néma ökör egyszer még megtölti a vilá­ got bőgősével”. Tamás már életében jelen­ tős hírnévre te tt szert, bár eszméit sokan elutasították. Némely tanítását nem sokkal halála után elítélték. Csak 1323-tól, szent­ té avatásától kezdve hagyott alább az ellen­ kezés. Hatása azonban ezután, a XIV és a

Johannes Duns Scotus XV században sem vált döntővé. Erre in­ kább a XVI. századtól kerül sor. Majd 1879ben Xffl. Leó pápa előírja Tamás műveinek tanulmányozását minden teológiai hallgató számára. A *második vatikáni zsinat és a katolikus egyház modernizálásának egyre erőteljesebb igénye óta azonban hatása is­ mét alábbhagyott.

Johannes (John) A szubtilis doktor

Duns Scotus

Johannes Duns Scotus 1265 körül született Skóciában, nem messze az angol határtól. Serdülő korában ferences barát lett. Oxfordban és Párizsban tanult, majd mindkét egyetemen előadott *Petrus Lombardus szentenciáiról. 1307-ben Kölnbe költözött, és a rákövetkező évben, viszonylag fiatalon hunyt el. Korai halála miatt nem írhatott sokat. Legfontosabb műve a Sententiarium- hoz Oxfordban és Párizsban írt két kommen­ tálja (az Opus vagy Ordinatio Oxoniense és a Reportata Parisiensa). Teológiai összeg­ zést már nem írhatott. Gondolkodását nem könnyű követni, ezért kapta a „szubtilis doktor” címet. A XVI. századi humanisták és protestáns reformátorok már korántsem voltak ilyen illedelmesek homályos stí­ lusával kapcsolatban, és nevéből alkották a „dunce” (kb. nehézfejű) szót, az angol is­ kolai nyelv máig használatos gúnyszavát (a szamárpad ma is dunce's seat). Ferences lévén, Duns sok tekintetben *Bonaventura nyomdokaiba lépett, de an­ nak az isteni megvilágosításról alkotott el­ méletét elutasította. Ugyanakkor legtöbb írásában tudatosan szem behelyezkedett *Aquinói Tamás eszméivel. Nevezték is teológiáját „a tomizmus elleni tiltakozás­ nak” is. Tamás az észt és a tudást elsődle­ gesnek gondolta az akarattal szemben. Az

113 akarat azt követi, amit az ész a legfőbb jó­ ként felmutat számára. Isten akaratát kö­ vetkezésképpen meg tudja magyarázni az értelem. Ezzel szemben Duns az akarat el­ sődlegességét hangsúlyozta. Az ész felmu­ tathatja a lehetőségeket az akarat számára, de közülük az akarat szabadon választ. Az akarat szabadsága azt jelenti, hogy az nem engedelmeskedik egyszerűen az ész pa­ rancsainak. Ebből két fontos dolog következik. Duns Isten szabadságát hangsúlyozta. A dolgok nem azért vannak úgy, amint vannak, m ert ezt kívánja az ész, hanem m ert ezt válasz­ totta Isten szabadon. (Duns persze nem azt tanította, hogy Isten akarata önkényes vagy korlátlan - Isten például nem mondhat el­ lent önmagának.) Isten szabadságának egyik vonatkozása éppen a predestinációban látszik meg. Duns az isteni eleve elren­ delés négy „mozzanatát” különbözteti meg. Először is Isten Pétert (a kiválasztottak képviselőjét) eleve elrendeli az örök dicső­ ségre. Másodszor úgy dönt, megadja Péter­ nek az ehhez szükséges eszközöket - pl. a kegyelmet. Harmadszor engedi mind Péter­ nek, mind Júdásnak (a ki nem választottak képviselőjének), hogy bűnbe essék. Végül Isten kegyelme által Péter üdvözül, míg Júdás joggal utasíttatik el, hiszen megmaradt a bűnben. Dunsnak az Isten szabadságára helye­ zett hangsúlya azt jelenti, hogy az ész és a filozófia szerepe szükségképpen korlátok­ ba ütközik. *Anzelm korábban azt állította, hogy a megtestesülés és Krisztus kereszt­ halála olyannyira szükségszerű, hogy Is­ tennek nem volt más választása, mint hogy ezt tegye. Duns úgy tartotta, hogy mindez azért történt, m ert Isten ezt vá­ lasztotta. Ez a nézet egyrészt Isten sza­ badságát hangsúlyozta, m ásrészt korlátoz­ ta az ilyen tanok ésszerűségének az igazo­ lását is. Az isteni szabadság hangsúlyo­

114 zásában Duns annak felvetéséig is elment, hogy a Fiú még az ember bűnbeesése nél­ kül is megtestesült volna, és ezzel a meg­ testesülést Isten szabad választásaként ál­ lította be, nem pedig szükségként, melyet az emberi bűn kényszerített Istenre. Duns úgy vélte, hogy az ész és a filozófia bebi­ zonyíthatja Isten létét és némely attribútu­ mát, például végtelen voltát. De annak nagy részét, amit Tamás az értelem alapján bizonyítottnak vélt (Isten jóságát, igazsá­ gosságát, irgalmát és a predestinációt), Duns szerint csak a kinyilatkoztatásból is­ merhetjük meg. Az ilyen tanításokat csak a hit alapján fogadhatjuk el, az ész ezeket nem bizonyíthatja. Duns hírnevét annak is köszönhette, hogy ő volt Mária szeplőtlen fogantatásá­ nak első jelentős szószólója (ezen elgondo­ lás szerint Mária bűn nélkül fogant meg, vagyis már fogantatása pillanatától fogva tiszta és bűntelen volt). A középkor elejé­ re már általánosan elterjedt a Mária bűntelenségébe vetett hit, de a Duns előtti leg­ jelentősebb teológusok (Anzelm, *Bernát, Aquinói Tamás, Bonaventura) úgy tartot­ ták, hogy Mária a fogantatása után szaba­ dult meg a bűntől. E téren Duns kezdte megváltoztatni a gondolkodás irányát, és­ pedig elég meglepő módon, hiszen nem ­ igen bízott az ész ama képességében, hogy Istenről mondhat valamit is. Azzal érvelt, hogy nagyobb tökéletesség valakit megóv­ ni az eredendő bűntől, mint kiszabadítani belőle. Jézus Krisztus, a tökéletes szaba­ dító valakit bizonyosan megszabadított a legtökéletesebb módon, és ki más lett vol­ na erre alkalmasabb, mint tulajdon anyja? Azzal, hogy Mária szeplőtlen fogantatását a megváltás legtökéletesebb formájának mondta, Duns sem legesítette a tan legfőbb ellenérvét, hogy ugyanis így Máriának nem volt szüksége a megváltásra. Duns azonban soha nem tulajdonított a valószí­

A középkori Nyugat nűségnél többet a szeplőtlen fogantatás gondolatának. Idővel azonban az ő elmé­ lete győzedelmeskedett: 1854-ben IX. Pius pápa az *Ineffabilis Deus kezdetű bullájá­ ban dogmának mondta ki. Eme kérdés tekintetében amondó vagyok, hogy Isten megtehette, hogy Mária soha ne es­ sék az eredendő bűnbe. Megtehette, hogy Má­ ria egy pillanatra, vagy bizonyos ideig a bűn­ ben maradjon, de emez idő utolsó pillana­ tában megtisztult belőle. Hogy a fentiekben le­ hetségesnek bemutatott három megoldás közül melyik valósult meg, azt csak az Isten tudja. Ha az egyház, vagy a Szentírás tekintélye nem talál benne kivetnivalót, akkor valószínűnek látszik, hogy a legtökéletesebbet kell Máriának tulajdonítanunk. Ordinatio Oxoniense 4:1:3

William of Ockham (Occam, Guillelmus de Ocham) A legegyszerűbb magyarázat William a XIV század végén született Ockhamben, a surrey-i Woking mellett. Ifjú ox­ fordi hallgatóként csatlakozott a ference­ sekhez. Idővel tanított is az egyetemen, de némely tanítását eretneknek nyilvánítot­ ták. 1324-ben a pápa avignoni udvarába rendelték, hogy válaszoljon az ellene felho­ zott eretnekségi vádakra. Itt találkozott spirituális ferencesekkel, akik betű szerint kívánták követni *Ferenc regulájának ab­ szolút szegénységét. Ezt az álláspontot eretneknek nyilvánította XXII. János pápa, akiről azt mondták, hogy „egyetlen olyan vonása sem volt, amelyen osztozott volna Szent Ferenccel”! Nos, William a spirituá­ lis ferencesek mellett szállt síkra, amiért be is börtönözték. 1328-ban a ferences ge­ nerálissal együtt megszökött, és Bajor La­ jos császár, a pápa esküdt ellensége udva­ rába menekült. Ezután Williamet nyomban

William of Ockham kiközösítették. Nem sokkal később a csá­ szári udvarral együtt Münchenbe költö­ zött, és ott tartózkodott haláláig. A császár és a hittudós között afféle megegyezés jött létre, hogy amíg amaz a kardjával, addig emez a tollával védi meg a másikat. 1347ben a császár meghalt, ő pedig igyekezett visszatérni az egyház kebelébe. 1349-50ben az egész Európában pusztító fekete halál azonban őt is elvitte. Ockham volt a XIV és a XV század leg­ befolyásosabb teológusa. Hírnevét a taka­ rékosság törvényének köszönhette, me­ lyet „Ockham borotvájának” is neveznek. Ez valójában az egyszerűség elvét fogal­ mazza meg: „a legjobb a legegyszerűbb magyarázat” vagy „hiábavaló megsokszo­ rozni a hipotéziseket, ha néhány is meg­ teszi”. Ockham ezt az elvet alkalmazta az „univerzálék” középkori elméleteire úgy, hogy kő kövön nem maradt. Ockham felújította a *Pierre Abélard által már egyszer lezárt univerzálé vitát, de más síkra terelte azt. Érvelése szerint csak az egyedi létezik a valóságban. Az univerzálék merőben gondolati fogalmak, melyek valósá­ gosan csak annak az embernek az elméjében léteznek, aki kigondolja őket. Gondolatban kialakítom az „emberség” fogalmát, ezt az igen hasznos logikai kategóriát, de ilyen en­ titás sehol nincsen. Csupán egyéni emberi személyek léteznek. Univerzálék, mint pél­ dául az emberség, nincsenek, legfeljebb el­ ménkben kialakított fogalmakként. Nem va­ lóságosabbak az egyéneknél, és nem is al­ kotnak olyan valóságot, amelyben az egyé­ nek részt vesznek. Ockham nem tagadta az univerzálék mint fogalmak érvényességét, de a nekik tulajdonított bármilyen egyéb va­ lóságot annál inkább. Itt olyan tényezővel állunk szemben, amely bátorítólag hatott a nyugati individualizmusra, amit gyakran keresztyén eszm ényként tüntetnek fel. Ezért a modern nyugati ember nehezen

115 tudja m egérteni az olyan keresztyén tanokat, mint az eredendő bűn vagy a kien­ gesztelés, hiszen ezek valami módon felté­ telezik az emberiség összetartozását. Ockham továbbá úgy tartotta, hogy igaz tudás csakis empirikus úton, azaz az érzé­ kek révén nyerhető. A megismerendő va­ lóság csakis egyedekből áll, márpedig ezek csak az érzéki tapasztalás révén is­ m erhetők meg. Az elmében nincsenek reális univerzálék, melyek szemlélhetők. Ez súlyosan korlátozza az ész ama képes­ ségét, hogy a világ dolgai fölé emelkedjék. Bizonyítani Isten létét nem lehet, legfel­ jebb csak „valószínű érveket” felhozni mellette. A teológia és a filozófia elkülöní­ tését *Duns Scotus kezdeményezte, és ezt Ockham még tovább vitte. Isten nem érthető meg sem ész (*Aquinói Tamás), sem megvilágosodás (*Bonaventura), ha­ nem csak hit által. A teológus nem tehet egyebet, mint hogy az isteni kinyilatkozta­ tásra hagyatkozzék, az észtől legfeljebb néhány valószínű érvet kaphat támogatá­ sul. Ez egyet jelentett az ész és a hit szin­ tézisének a végével. Végképp elválasztani őket nem lehetett egymástól, de mindket­ tő megkapta a maga szigorúan körülhatá­ rolt helyét: az ész a term észet vizsgálatá­ ra, a hit pedig Isten dolgaira szorítkozik. Ockhamnek az empirikus tudásra, illet­ ve az Isten szabadságára helyezett hangsú­ lya (ez utóbbit Duns Scotustól örökölte) ki­ kövezte az utat a modern tudományok XVII. századi fejlődése előtt. Arisztotelész azt mondta, hogy a bolygók azért járnak körben, m ert a kör a legtökéletesebb for­ ma. Isten szabadságának tana azonban azt jelenti, hogy Isten nem köteles a bolygókat valamely meghatározott pályára helyezni. Az empirikus tudásra fektetett hangsúly pedig arra a szükségre mutat rá, hogy meg kell nézni, vajon a bolygók valóban köröket róva haladnak-e.

116 Müncheni tartózkodása alatt Ockham bő­ ségesen írt az egyház és az állam viszonyá­ ról, főképpen a pápa ellen. Álláspontja sze­ rint az egyházban a legfőbb hatalom nem a pápát, hanem az általános zsinatot (melyen a laikusok is képviselethez jutnak) illeti. Ez a „konciliarista” felfogás széles körben el­ terjedt a XIV és a XV században, különösen a nagy szakadás idején (1378-1414), ami­ kor számos ellenpápa is föllépett. Ockham azt tanította, hogy a pápának nem lehet vi­ lági hatalma, és a császár megfoszthatja székétől. Továbbá úgy vélte, hogy csak a Biblia és az egyetemes egyház nem téved­ het, a pápa pedig köteles ezeknek alávetnie magát. Ockham az isteni kegyelemről és az em­ beri szabad akaratról szóló tanításával ugyancsak nagy hatást gyakorolt a kései középkorban. Újraélesztette az (ekkorra feledésbe merült) szemipelágiánizmust, melyet az 529-es *orange-i zsinat elítélt. A korábbi, középkori teológusok, mint példá­ ul Aquinói Tamás és Duns Scotus, azt taní­ tották, hogy Isten nem tagadja meg irgal­ mát azoktól, akik a tőlük telhető legjobbat teszik, csakhogy ők arra a keresztyénre gondoltak, aki Isten kegyelméből teszi a tőle telhető legjobbat. Ockham ugyanezt az elvet arra a személyre alkalmazta, aki még nem kapta meg az isteni kegyelmet. A hi­ tetlen vagy a keresztyén, aki elvesztette az isteni kegyelmet, elnyerheti azt, ha tulaj­ don, önálló erejéből a tőle telhetőt megte­ szi. *Thomas Bradwardine szembeszállt e tanítással, *Gabriel Biel a következő szá­ zadban pedig továbbfejlesztette azt. Ockham szemléletmódját idővel „kor­ szerű módszernek” (via moderné) nevez­ ték, szemben Aquinói Tamás és Duns Sco­ tus „régi módszerével” (via antiqua). A kései középkor gondolkodását kétségkívül ez a via moderna határozta meg. A tekin­ tetben is van jelentősége, hogy *Luther

A középkori Nyugat Márton és más reformátorok is e teológián nevelkedtek. Nyomát magukon viselik mind abban, amit fenntartottak, mind ab­ ban, amit elutasítottak belőle.

Thomas Bradwardine Isten korlátlan uralma Thomas Bradwardine a XIII. század végén született Angliában, valószínűleg Chichesterben. Az oxfordi Merton és Balból kollé­ giumban tanult és tanított. 1337-ben kine­ vezték a Szent Pál katedrális kancellárjává, és ezt a tisztét 1348-ig töltötte be. Egy év­ vel később, 1349-ben a canterbury-i érseki széket foglalta el, de mindössze harmincnyolc napot tölthetett hivatalában, m ert el­ vitte a fekete halál. Bradwardine elsősorban azzal szerzett magának hírnevet, hogy szembeszállt az újpelágiánusokkal. Egyetemistaként *William of Ockham és követői szemipelágiánizmusát tanulta - talán magától Ockhamtól. E tanítás egyebek mellett magában foglalta azt a gondolatot, hogy a bűnös em­ ber tulajdon term észetes erejénél fogva, az isteni kegyelem vagy a Szentlélek ihletése nélkül is kiérdemelheti az isteni kegyel­ met. A kegyelem nem egészen úgy érde­ melhető ki, ahogyan a munkás kiérdemli méltó bérét, de abban az értelemben kiér­ demelhető, hogy jó cselekedeteivel a bű­ nös ember elnyerheti Isten tetszését. Bradwardine a következőképpen írja le, hogyan tanulta a szemipelágiánizmust: A filozófiai fakultáson ritkán hallottam a kegyelemről, s akkor is legfeljebb kétértelműleg. Nap m int nap hallottam viszont arról, hogy urai vagyunk szabad cselekedeteinknek és hatalmunkban áll jót avagy rosszat csele­ kedni, léphetünk az erény vagy a bűn útjára, és egyéb hasonlókról. De causa Dei (Isten vádja), előszó

Thomas Bradwardine Egy napon azonban a Róma 9,16 (az üd­ vösség „nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”) révén Isten megszólította Thomast, és ő m egtért az *ágostoni tanításhoz. Mindazonáltal még annak előtte, hogy te­ ológiai hallgató lettem volna [Róm 9,16], m int a kegyelem sugara eljött hozzám, és az igazság gondolati képében, úgy véltem, a tá­ volból megláttam, hogy Isten kegyelme m i módon előz meg minden jócselekedetet az idő­ ben és a természetben. D e causa D ei, előszó

Thomas arra a meggyőződésre jutott, hogy Isten kegyelmét ingyen ajándékként kapjuk, azt segítség nélkül semmilyen erő­ feszítésünkkel nem nyerhetjük el vagy ér­ demelhetjük ki. E fordulata nyomán, 1344 körül írta meg főművét, a De causa Dei-t (Isten vádja), melyben a szemipelágiánusok ellenében a teljes ágostoni tanítás mel­ lett érvelt. Bradwardine-t azonban azzal vádolták, hogy két fontos területen túllé­ pett az ágostoni tanításon. Bradwardine ugyan ellenezte az asztrális determinizmust, azaz azt az elgondolást, hogy a csillagok meghatározzák sorsunkat, de egy másfajta determinizmust szemére vetettek, mondván, hogy szerinte Isten annyira meghatározza minden cselekede­ tünket, hogy az emberi szabad akaratnak nem marad semmi helye. Thomas azt taní­ totta, hogy minden dolog azért van, m ert Isten okozza és irányítja azt, ebben az é rte ­ lemben minden „szükségképpen” van. Is­ ten nem csupán megtűri a gonoszt, hanem azért tűri meg, m ert eredetileg akarja is. Ezen a ponton Bradwardine valóban to­ vábbmegy Ágostonnál, de arra gondot for­ dít, hogy tagadja minden esemény abszolút szükségszerűségét. Az általa vallott szük­ ségszerűség nem zárja ki az ember szabad akaratát. Nem arról van szó, hogy a bűnös embernek etikai szabadsága van, ő csak

117 Isten kegyelmétől indítva választhatja a jót. Viszont lélektani szabadsága minden időben van az embernek, azaz szabadon és spontán módon akarhat, külső erő nem kényszerítheti. Az em ber lélektani szabad akaratának fenntartásával Bradwardine valóban követ­ te Ágostont, de más tekintetben túl is m ent rajta. Ennek oka az volt, hogy Bradwardine mindenekelőtt Isten szuvere­ nitását igyekezett megóvni, míg Ágoston elsősorban az üdvözítés szabadságát vette védelmébe. Mivel Bradwardine Isten kor­ látlan uralmát hangsúlyozza, szemében az ember m in t ember nem tehet semmi jót. Még a bűnbeeséstől függetlenül, vagy az előtt sem képes Isten kegyelme nélkül jót tenni. M ásként szólva a predestináció Is­ ten szuverén döntése, és az ember, teremt­ mény voltánál fogva, teljességgel függ a ke­ gyelemtől. Ezzel ellentétben Ágoston azt mondja, hogy az ember a bűnbeesés miatt nem tehet semmi jót. Az embernek a bűne miatt van szüksége a kegyelemre. A pre­ destináció szuverenitása és az, hogy az embernek szüksége van a kegyelemre, az ember bűnéből következik. Ágoston ezt hangsúlyozva teljességgel bibliai alapra he lyezkedik. Bradwardine azonban filozófiai és kevésbé biblikus síkra tolta el a hang­ súlyt, m ert valójában téves felfogást alko­ tott a bűnbeesésről. Bradwardine nem állt egyedül az újpelágiánusok ellenzésében. Rimini, az ágostoni rend 1358-ban elhunyt generálisa szintén fellépett ellenük, de ő az ockhami filozófiai szemléletnek sokkal inkább a ha­ tása alá került, mint Bradwardine, habár az ockhami teológiát hevesen elutasította. Ugyancsak szigorúbban követte az ágos­ toni tanítást, mint Bradwardine, akinek túlzásait így el is kerülte. *John Wyclif Bradwardine tanítványának mondta magát, bár e befolyás m értékét erősen vitatják.

118 Vajon azt mondja-e Ágoston, hogy hitet előbb kapunk, m int kegyelmet? De hogyan járhatnánk hitben anélkül, hogy kegyelembe fogadtatnánk? Miért kapnánk meg valaha ezt a kegyelmet? Korábbi érdemeinkért? A kegyelmet kapjuk, az nem fizetség. Ezért nevezik kegyelemnek, mert ingyen kapjuk. Korábbi érdemekkel nem vehetjük meg azt, amit egyszer ajándékképpen már megkap­ tunk. Következésképpen a bűnös előbb ke­ gyelmet kap, hogy az-után bűnei megbocsátassanak. Mit érdemel a bűnös? Amikor igazságot követel, büntetést kap, és amikor irgalmat kér, megkapja a kegyelmet. De causa Dei 1:47

Johannes Tauler A gyakorlati misztikus A XIII. és a XIV század a misztika felvirág­ zásának lehetett tanúja. Minden idők leg­ nagyobb misztikus szerzői - *Sienai Ka­ talin, Walter Hilton, Julián of Norwich, Richard Rolle, Heinrich Seuse (Suso) - eb­ ben a korszakban éltek. A misztikus ha­ gyománynak két alapvető áramlata volt: az újplatóni ihletésű, intellektuális és speku­ latív szemléletmód, illetve a gyakorlatias, amely Jézus Krisztus követését hangsú­ lyozta. Az előbbi szem léletet képviselte Eckhart m ester (meghalt 1327-28). Bár köztiszteletnek örvendett, óvatlannak bi­ zonyult némely kijelentésében, például amikor az emberi lélekben rejlő „teremtetlen és örökkévaló, isteni szikráról” be­ szélt. Az újplatóni misztika mindig is haj­ lott a panteizmusra (miként *Johannes Scotus Erigena esetében is), és 1326-ban Eckhart m estert eretnekséggel vádolták. Noha a m ester kétségkívül igyekezett az ortodoxián belül maradni, 1329-ben hu­ szonnyolc kijelentését elítélte a pápa, ti­ zenegyet „veszélyesnek”, tizenhetet pedig

A középkori Nyugat eretneknek mondva. Eckhart hatása min­ denesetre tovább élt tanítványai, különö­ sen Tauler révén. Johannes Tauler 1300 körül született Strassburgban. Serdülőkorában csatlako­ zott a dominikánus barátokhoz, és így ke­ rült az ekkoriban Strassburgban tanító Eckhart m ester hatása alá, akitől később Kölnben is tanult. Tauler maga is vezető lelki tanítóvá lett, és sokat te tt mestere eszméinek terjesztéséért. Tanult azonban Eckhart elítéléséből, pásztori munkájában óvatosabb és körültekintőbb magatartást tanúsított. A misztika gyakorlati vonásait emelte ki, és tanításával nem a lelki elitet, hanem m inden keresztyént igyekezett megszólítani. A fekete halál időszaka alatt (1348-49) a betegek ápolásának szentelte magát, ami nagyban növelte jó hírnevét. ír­ ni nem sokat írt, de annál többet prédikált. Eredeti munkái közül csupán néhány né­ metül mondott prédikációja (Predigten) maradt fenn. Ezek többnyire apácakolosto­ rokban hangzottak el, és utólag kerültek lejegyzésre. Tauler 1361-ben halt meg. A XIV és XV században a Tauler-féle misztikus irányzat széles körben elterjedt, nagy hatást gyakorolt a misztika „rajnai is­ kolájára” (ez hozta létre a Luther által is csodált Theologica Germanica-t), az angol misztikus hagyományra és a devotio moderna-ra (új kegyesség), melynek legjelen­ tősebb képviselője *Kempis Tamás volt. Mostan pedig a szelídséget soha nem nél­ külöző igaz alázatosság némely jelét vizsgál­ ju k meg... A ki igaz őszinteséggel törekszik a szívbéli alázatosságra, soha ne szégyelljen olyan külső feladatot elvégezni, amelyet az evilági szív alantasnak vagy megalázónak vél. Amiképpen a bűnből való megtérésnek az a biztos jele, hogy az ember megutálja bűnét, ózonképpen az igaz bűnbánatnak jele az, hogy az ember minden dolgokban a legalantasabb helyet foglalja el... Mindig készsége­

119

Johannes Tauler, Sienai Katalin sen el kell ismernie bárki mással szemben elkövetett hibáját, és másokat jobbnak kell tartania, m int magát. így a szerető szív meg­ lágyíthatja az emberek hajlamát, megérint­ heti szívüket, és megnyerheti őket a szelídség­ nek... Harmadszor hozzátartozik az alázatos szívhez, hogy mindenkihez kedves legyen, nem részrehajló szeretettel - vagyis, hogy több kedvességet mutasson az egyiknek, mint a másiknak, a barátoknak, semmint az ide­ geneknek -, hanem hogy Isten szerelmére mindenkivel m int felebarátjával jót cseleked­ jék... Negyedszer a szívbéli alázathoz szük­ séges, hogy minden dolgoktól megszabadít­ suk és elszakítsuk magunkat, hogy csak a kegyelmes Istenhez ragaszkodjunk, és vele eggyé váljunk. Mert Isten nem egyesülhet és nem lakozhat világias szívvel... Segítsen bennünket Isten, hogy szelídek és alázatos szívűek lehessünk. Ámen! P redigten (Prédikációk) a Máté 11,29-ről Amiképpen áldott Urunk Szent Jánost há­ romszorosan hívta magához, úgy hívja ma­ gához azokat is, akik a legmélyebb igazság­ hoz eljutnak... Miként Szent Jánost, minden embert először a világból hív ki. Erre akkor kerül sor, mikor az embernek minden ala­ csonyabb képességét a legfelsőbb értelme kor­ mányozza, úgyhogy az ember megtanulja ön­ magát megismerni, és szabad önuralmát gyakorolni. Ekkor őrt áll szavai fölött... in­ dulatai fölött... gondolatai fölött... cseleke­ detei fölött... Az első lépés a keresztyén úton az, hogy a külső átfordul belső emberré. Má­ sodszor, ha a m i Urunk, Jézus Krisztus sze­ rető szívén akarsz pihenni Szent Jánossal együtt, át kell változnod a m i Urunk gyönyö­ rűséges képe szerint azáltal, hogy folyamato­ san és komolyan elmélkedsz róla. Gondold meg szent szelídségét és alázatát, a barátai és ellenei iránt tanúsított mély, lángoló szerelmét, és ama hatalmas, engedelmes belenyugvását, amelyről bizonyságot tett minden útjában, ahová Atyja küldte. Ezután fontold meg min­

denkire kiáradó határtalan szeretetét és áldott szegénységét... Vannak azonban sokak, akik idáig eljutva azt gondolják szívükben, meghó­ dították a földet, amelyen éppen állnak, pedig még mily távol vannak a céltól... Harmadszor amidőn Szent Jánosnak megadatott a Szent­ lélek ajándéka, akkor nyílt meg előtte a menny kapuja. Ez némelyeknél elmeháborgások kö­ zött, némelyeknél nyugodtan és fokozatosan következik be... Gyermekeim, ehhez nem egy­ napi, még csak nem is egyévi munka szük­ séges. De ne csüggedjetek! Idő kell hozzá, egy­ szerűség, tisztaság és önfeladás; ezek az eré­ nyek visznek oda a legrövidebb úton. P redigten a János 20,19-ről

Sienai Katalin Politikai misztikus Catarina Giacomo di Benincasa 1347-ben módos sienai kelmefestő huszonöt gyer­ meke közül a huszonnegyediknek szüle­ tett. H étévesen látomást látott Jézusról, valamint a kíséretében lévő Péterről, Pál­ ról és Jánosról. Ezért úgy döntött, hogy szüzességben fog élni. Döntését családja csak hosszú idő után tudta elfogadni, és a tizenöt éves Katalinnak így le kellett vág­ nia haját, hogy elkerülje a házasságot. Első gyóntatója, Tommaso della Fonté, dominikánus szerzetes hatására belépett a dominikánusok harmadrendjébe, ami azt jelentette, hogy a világban fog „vallásos” életet élni. Egy darabig magányosan élt otthonában, és ez idő alatt megtanult olvas­ ni. 1368-ban egyik látomásában megélte Krisztussal való „misztikus eljegyzését”. Ezután a szegényekkel való törődésnek szentelte magát, 1368 és 1374 között fő­ képpen Sienában tevékenykedett. Ugyan­ akkor kiterjedt levelezésével sajátos pász­ tori szolgálatra vállalkozott. Leveleiből több mint négyszáz maradt ránk. Ekko­

120 riban megélte saját „misztikus halálát”, az Istennel való egyesülés négyórás idősza­ kát, amely alatt teste teljességgel élette­ lennek látszott. 1375-től Katalin szolgálata Sienán túlra is kiterjedt. Szerepet vállalt a nagyobb egy­ házpolitikai ügyekben, így a pápa és Firen­ ze közötti tárgyalásokban. Állítása szerint 1375-ben megkapta a stigmákat, Krisztus sebeit, miként *Assisi Ferenc is, de oly módon, hogy ezeket csak ő maga láthatta. 1377-ben további istenélmények késztet­ ték főműve, a Dialógus megírására. 1305-től fogva a pápa Avignonban tartóz­ kodott, francia fennhatóság alatt. Katalin többször is sürgette XI. Gergely pápát, hogy költözzék vissza Rómába, amit az vé­ gül 1377-ben meg is tett. A következő év­ ben azonban XI. Gergely meghalt, de az új pápa, VI. Orbán oly önkényuralmi eszkö­ zökkel élt, hogy VII. Kelemen személyében ellenpápa választására került sor. így kezdődött a negyvenéves nagy szakadás, Katalin Orbán pápa mellé állt, és minden erejével őt támogatta. Orbán kérésére Ró­ mába ment, de egészsége megromlott, és 1380-ban meghalt. [Isten mondja Katalinnak:] Am int a lélek elérkezett a világosság ízlésére - azáltal, hogy édesen meglátta és megismerte Őt [a megtes­ tesült Igét, Krisztust] -, szerelmesen és a sze­ relemtőlfelgyulladva siet a szent vágy asztalá­ hoz. Nem önmaga által látja magát, nem sa­ já t lelki vagy időleges vigasztalásait keresi, hanem mint aki e világosságban és meg­ ismerésben teljesen megtagadta saját akara­ tát, nem tér ki semmiféle fáradság elől, bár­ honnan érkezzék is; sőt, szenvedéssel hordoz­ ván a gyalázatokat, az ördög zaklatásait és ez emberek morgolódásait, a szentséges kereszt asztalánál eszi dicsőségemnek, az örök Isten dicsőségének és a lelkek üdvösségének eledelét.

A középkori Nyugat Nem keres semmiféle vigasztalást sem nálam, sem a teremtményeknél, hiszen kivetkőzött már a béres szeretetéből, azaz abból, hogy ön­ magára való tekintettel szeressen engem, s magára öltötte a tökéletes világosságot, azaz egyszerű szívvel szeret engem, és semmi más­ ra nincs tekintettel csak nevem dicséretére és dicsőségére. Nem a saját örömére szolgál ne­ kem, és nem a maga haszna miatt szolgál a felebarátnak, hanem csak szeretetből. A z ilyenek elveszítették önmagukat, kivet­ kőztek a régi emberből, azaz saját érzékisé­ gükből, és magukra öltötték az új embert, Krisztust, az édes Jézust, az én Igazságomat, férfiasán követvén Ót. Ók azok, akik helyet foglalva a szent vágy asztalánál, inkább a sa­ ját akaratuk megölésére, m int a test fenyíté­ sére és öldöklésére törekednek... mert az alapvető érzületnek az akarat megölésében kell lennie úgy, hogy ne keressen és ne akar­ jon mást, m int az én Igazságomat, a megfe­ szített Krisztust követni azáltal, hogy nevem dicsőségét és dicséretét, valamint a lelkek üd­ vösségét keresi. így tesznek azok, akik ebben az édes vilá­ gosságban élnek; éppen ezért mindig nyugal­ muk és békéjük van, és senki nem tudja megbotránkoztatni őket, mert eltávolították azt, am i megbotránkoztatta őket: a saját akaratukat. Lábuk alatt folynak el az üldö­ zések, melyekkel a világ és az ördög ellenük fordulhat. A sok szorongatás és kísértés vizében áll­ nak, és nem árthat nekik, mert hozzátapad­ tak az izzó vágy oltványához. Egy ilyen lélek mindennek örül: nem lesz bírája sem szolgá­ imnak, sem más értelemmel megáldott te­ remtményeimnek, hanem örül minden álla­ potnak és módnak, am it csak lát, mert ezt mondja: „Hála neked, örök Atya, hogy a te házadban sok lakóhely van!”

Dialógusok, 100. fejezet

John Wyclif

121

John Wyclif

egymás ellen. Az angol kormányzatnak et­ től fogva nem volt szüksége Wyclif tanítá­ saira, hogy manipulálhassa az egyházat. 1378-ban lépett Wyclif élete utolsó sza­ kaszába. A közéletben immár nem tarto t­ tak rá igényt, és ő visszatérhetett tudomá­ nyos munkájához. Nézeteit a korábbiaknál is radikálisabban fogalmazta meg, amiért 1381-ben el kellett hagynia Oxfordot. Viszszavonult a Rugby melletti Lutterworthbe, amelynek már jó néhány éve távollévő esperese volt. Itt az egyház haragjától ne­ mesi patrónusai védték. 1384-ben halt meg szélütésben. Wyclif szakított a katolikus hagyomány­ nyal, minthogy a Szentírást tekintette az egyedüli tekintélyforrásnak. 1378-ban írt The Truth ofthe Holy Scripture (A Szentírás igazsága) című munkájában a Bibliát mint azt a végső mércét mutatta be, amelyhez az egyházat, a hagyományt, a zsinatokat és magát a pápát kell mérni. A Biblia mindazt magában foglalja, ami az üdvösséghez kell, egyéb kiegészítő hagyományokra semmi szükség. Mi több, a Szentírást minden keresztyénnek olvasnia kellene, nemcsak a klérusnak. Ezért Wyclif szorgalmazta a Biblia köznapi nyelvre való lefordítását. Továbbá „szegény prédikátorokat” küldött szét, hogy a Bibliából hirdessék az evangé­ liumot. E vándorprédikátorok nem számí­ tottak újdonságnak, sokban hasonlítottak a korai szerzetes barátokhoz, kivéve, hogy elutasították az egyházi hatóságokat. Wyclif a Biblia felmagasztalásával egyút­ tal a pápaságot is megfosztotta tekintélyé­ től. 1379-ben írt, a The Power ofthe Popé (A pápa hatalma) című könyvében azt állította, hogy a pápaság hivatalát az emberek, nem pedig Isten létesítette. Miként korábban *William of Ockham, ő is azzal érvelt, hogy a pápa hatalma nem terjed ki a világi kor­ mányzatra. Mi több, a pápa tekintélye nem közvetlenül a hivatalából származik, ha­

(Wycliff, Wycliffe, Wicliffe) A reformáció hajnalcsillaga John Wyclif 1330 körül született vagyonos angol családban. Élete három szakaszra osz­ lik. Az első oxfordi tudományos tevékeny­ ségét foglalja magában. Wyclif e nevezetes városban tanult, és a Balliol kollégiumban megkapta a magiszteri fokozatot. Ezután folytatta tanulmányait, az akkoriban bevett, bár erősen vitatható módszerrel fedezve költségeit - egyházi tisztséget vállalt, a vele járó javadalmazást elfogadta, ámde köte­ lességeit nem teljesítette. így Oxfordban maradhatott 1371-ig, amikorra az egyetem vezető filozófusaként és teológusaként tar­ tották számon. Ez időszak végére mind ra­ dikálisabb egyházkormányzati felfogás ala­ kult ki benne. Úgy vélte, hogy csak a való­ ban istenes emberek gyakorolhatják a hatal­ mat, az istentelen uralkodóknak nincs legi­ tim hatalmuk. Minthogy a szerzetesrendek mind szegénységi fogadalmat tettek, hatal­ mas vagyonukat jogtalanul birtokolják, azok nem illetik meg őket. 1371-ben kezdődött Wyclif pályafutásá­ nak második szakasza. Az egyházi gazdag­ sággal kapcsolatos nézetei kapóra jöttek a világi hatóságok számára. Abban az időben az egyháznak hatalmas vagyon volt a birto­ kában, Anglia földterületének több mint egyharmadával rendelkezett, ugyanakkor adómentességet élvezett. Wyclif tanításai nagyszerű fenyegetésnek bizonyultak a papsággal szemben, amely nem óhajtott hozzájárulni a franciaországi háborúk tete­ mes költségeihez. Wyclif John of Gauntnak, Lancaster hercegének a támogatását és vé­ delmét élvezte. 1377-ben azonban meghalt III. Edward király, és ezzel nagyban csök­ kent a herceg befolyása. Ráadásul 1378-ban bekövetkezett a nagy szakadás, és immár két vagy több ellenpápát lehetett kijátszani

122 nem abból, ha erkölcse megfelel Péter jel­ lemének. Az a pápa, aki nem követi Jézus Krisztust, maga az Antikrisztus (az Újtes­ tamentumban említett hamis Krisztus, az Igazság ellenfele). Később Wyclif odáig is elment, hogy teljességgel elutasítsa a pá­ paság intézményét, Antikrisztusnak mond­ va minden pápát (nemcsak a rosszakat). Wyclif ugyancsak kétségbe vonta az átlényegülés római dogmáját - az 1379-es Apostasy (Hitehagyás) és az 1380-as The Eucharist című munkájában. Több érvet is felhozott ellene: újításnak, filozófiailag kö­ vetkezetlennek és a Bibliával ellentétesnek tartotta. Wyclif úgy vélte, hogy ő a katoli­ kus hagyományt követi, melyet *Ágoston, *Ambrus, sőt Berengar 1079-es visszavo­ nása is képvisel. Mindezek Wyclif állítása szerint azt mondták, hogy a kenyér és a bor megmarad, amit csak az 1215-ös, N egye­ dik lateráni zsinat tagadott. Bírálta mind *Aquinói Tamást ama tanításáért, hogy a kenyér és a bor átalakul Krisztus testévé, mind pedig *Duns Scotust ama tanért, hogy a kenyér és a bor megsemmisül. Wyclif meggyőződése szerint a konszekráció után a kenyér és a bor megmarad, Krisztus testének és vérének sákramentumává válva is. A kenyér nem más, mint jel, mely szentségi úton jelképezi Krisztus testét. Ugyanakkor nem tekinthető merő jelnek sem. Krisztus teste úgy van jelen a kenyérben, ahogyan az ember lelke jelen van a testében. „így kell hinnünk, hogy Krisztus teste jelen van az oltárszentség­ ben. Ez minden, ami szentségi úton, lelki­ képpen vagy voltaképpen jelen van a konszekrált jegy (a kenyér) minden részében, ahogyan a lélek is jelen van a testben.” El kell azonban kerülnünk azt a római hibát, hogy a kenyeret azonosítsuk a Krisztus testével. Amidőn a jegyet látjuk, ne higgyük azt Krisztus testének, hanem higgyük azt, hogy

A középkori Nyugat Krisztus teste szentségi módon rejlik ben­ ne... Mi, keresztyének tagadhatjuk, hogy az általunk konszekrált kenyér Krisztus teste, még ha az annak hatkatós jele is... [Akik azonosítják őket,] nem látják a jel és a jelzett dolog különbségét, és a jelképes értelmet... Krisztus testének lelki befogadá­ sa nem a konszekrált jegy testi befogadását, megrágását vagy érintését jelenti, hanem a léleknek a gyümölcsöket termő hitből való táplálását, amely szerint lelkünk a m i Urunkban nyer eledelt... Mert nincsen ször­ nyűségesebb annál, hogy az oly hőn szeretett ember [Krisztus] testét test szerint kell meg­ ennünk és vérét test szerint kell meginnunk. T he Eucharist 1:2,11; 7:58,1:15 Wyclif joggal állította, hogy Ágoston ál­ láspontjához té rt vissza, bár Berengar „visszavonásának” - a valóságos jelenlét egyik legdurvább megfogalmazásának - az értelm ezésében elrugaszkodott a valóság­ tól. Wyclif felfogása sem bizonyult kellően világosnak, bár azt *Luther és *Kálvin kö­ vetői egyaránt magukénak vallották. Wyclif angliai tanítványait Lollardoknak (imádságmormolók) nevezték. Néhány középnemes is közéjük tartozott, de az 1414-es vérbe fojtott felkelés után az al­ sóbb osztályok illegalitásba szorított moz­ galmaként élt tovább. Az angol Biblia te r­ jesztésével és a római egyházzal szembeni elégedetlenség szításával a lollardok elő­ készítették a talajt a reformáció számára. Wyclif tanítása erősen hatott *Husz Já­ nosra, a csehországi reformmozgalom vezéralakjára. Huszt 1415-ben máglya­ halálra ítélte a konstanzi zsinat (1414-18), amely egyúttal Wyclif 45 hibáját is elítélte. 1428-ban Wyclif csontjait kihantolták, és elégették. Wyclif és Húsz egyaránt előfutára volt a reformációnak, minthogy a Szentírás nevé­ ben mindketten elutasították a pápa és az egyetem es zsinat fennhatóságát. Egyes

Húsz János katolikus dogmák bírálatában is megelőz­ ték a későbbi reformátorokat, de a refor­ máció legfontosabb tanítását, a hitből való megigazulást még nem fogalmazták egyér­ telműen meg.

Húsz János (Jan Hús) Vértanú reformátor 1360-ban I. Károly cseh király Prágába hív­ ta Konrad von Waldhausent, hogy prédikál­ jon az egyházi korrupció ellen. Ennek nyo­ mán egész reformmozgalom bontakozott ki Csehországban. A mozgalom élére Húsz János került (született 1372 körül). A sze­ gény sorból származó ifjú 1390-ben kezdte tanulmányait a prágai egyetemen, ahol 1402-től előadóként tevékenykedett, s mellette a Betlehem-kápolna prédikátora lett. Ezt a kápolnát 1391-ben egy gazdag kereskedő létesítette, hogy az új igehirde­ tési mód központja legyen. Itt naponta két­ szer cseh nyelven prédikáltak. így Húsz a nemzeti reformmozgalom egyik kulcspozí­ cióját foglalta el. 1382-től Anglia és Csehország szoros kapcsolatban állt. Ekkor *Wyclif filozófiai írásait már ism erték Csehországban, de 1401-ben Jeronym Prazsky (Prágai Jero­ mos) Wyclif radikálisabb teológiai írásait is elhozta Prágába. Ebből azután elhúzódó vi­ ta kerekedett azok között, akik el akarták ítélni Wyclifet és tanításait, illetve akik vé­ delmére keltek, ha nem minden radikális gondolatát fogadták is el. Húsz Wyclif ta­ nítványának mondta magát, és kétségkívül a hatása alá került, de nem minden tekin­ tetben. Wyclifnek az átlényegülés tana ellen indí­ tott támadása nem talált osztatlan elisme­ résre Csehországban, és Húsz János a cseh reformerek többségét képviselte, amikor a dogmához hű maradt. Az egyházi korrupció,

123 különösen a szimónia, a lelki javakkal való üzérkedés elítélésében azonban teljes mér­ tékben követte Wyclif tanítását csakúgy, mint egy másik elevenbe vágó kérdésben: az intézményes és hierarchikus egyházszer­ vezettel szemben a kiválasztottak láthatat­ lan egyházát vallotta. Ezzel a döntő lépéssel megvetette az alapját annak, hogy a romlott egyházi vezetők hatalmát kétségbe lehessen vonni, és az intézményes egyházzal szem­ ben a Bibliára lehessen hivatkozni. Más dolog az egyházból valónak lenni, és más dolog az egyházban lenni. Napnál is vilá­ gosabb, hogy az egyházban élők összessége nem az egyházból való. Éppen ellenkezőleg, tudván tudjuk, hogy a búza konkollyal együtt terem, hogy a holló és a galamb egyazon szérű­ ről eszik, s hogy a pelyvát a gabonával együtt aratják. Vannak, akik névleg és valósággal benne vannak az egyházban - ilyenek az eleve elrendelt, Krisztusnak engedelmeskedő katoli­ kusok. Vannak, akik sem névleg, sem pedig valóságosan nincsenek az egyházban - ilye­ nek az elkárhozottpogányok. Mások csak név­ leg vannak az egyházban - ilyenek az elkárho­ zott álszentek. Megint mások valósággal ben­ ne vannak az egyházban, és bár névleg kívüle vannak, eleve elrendelt keresztények - ilyenek azok, akiket az Antikrisztus satrapái elítélen­ dőnek tartanak az egyház előtt. D e ecclesia (Az egyházról), 3. fejezet A Wyclif vita 1403-ban azzal robbant ki, hogy az angol teológus írásainak 45 tételét a prágai egyetem elítélte. Ez az ítélet úgy született meg, hogy a németeknek kéthar­ mados szavazattöbbségük volt a csehekkel szemben, amit az utóbbiak igen sérelmez­ tek. 1409-ben azonban a király felszámolta az eleve adott ném et többséget, mire a né­ m etek testületileg elhagyták a prágai egyetemet, és újat hoztak létre Lipcsében. Ettől kezdve a csehek irányították egye­ temüket, és Huszt választották meg rekto­ ruknak.

124 Húsz azonban nem sokáig ülhetett a rek­ tori székben. Zbynek prágai érsek eleinte támogatta a reformereket. A reformerek és a király azonban összekülönbözött az érsek­ kel azon, hogy a pápát vagy az ellenpápát tá­ mogassák. Ennek következtében az érsek 1408-tól szembeszállt a reformerekkel. El­ érte, hogy a pápa betiltsa a kápolnákban va­ ló prédikálást, így a Betlehem-kápolnában is. Húsz nem volt hajlandó engedelmesked­ ni, mire az érsek kiátkozta őt. Ugyanebben az évben az érsek Wyclif műveinek négy­ száz példányát elégette. Húsz és mások er­ re védelmükbe vették Wyclif tanításait. Huszt Rómába rendelték. Ő pedig bölcsen nem ment el, csak jogi képviselőit küldte el maga helyett. 1412-ben az események felgyorsultak. XIII. János pápa hadjáratot indított a nápo­ lyi király ellen, és támogatóinak teljes bűn­ bocsánatot ígért. Húsz mélyen felháboro­ dott a lelki rendelkezéseknek a pápa sze­ mélyes céljaira történő alkalmazása miatt, és hevesen támadni kezdte a bűnbocsátó cédulák árusítását. Erre már Róma is kiát­ kozta őt, Prága városát pedig interdiktum alá helyezte, amíg Húsz a városban tartóz­ kodott. Ez azt jelentette, hogy a városban semmilyen istentiszteletet nem lehetett tartani, még keresztelni és temetni sem. Ilyen körülmények között Húsz kénytelen volt távozni a városból. Dél-Csehországba vonult vissza, ahol megírta két legfonto­ sabb munkáját, a De ecclesia-t (Az egyház­ ról) és a De simonia-t (A szimóniáról). Húsz a nagy szakadás idején élt, amikor Európát megosztotta az egymást kímélet­ lenül kiátkozó pápa és ellenpápa (olykor több is). 1414-ben Konstanz városában zsi­ nat ült össze, hogy a szakadást végre fel­ számolja. Huszt a zsinat elé idézték, és Zsigmond császár menlevelet adott neki, bármilyen kimenetele lett légyen az ellene indított eljárásnak. Húsz vonakodva bár, de

A középkori Nyugat elment. Rá egy hónappal XIII. János kö­ vetői azonban börtönbe zárták. Csak félévi raboskodás után engedték meg neki, hogy a zsinat előtt nyilvánosan védekezzék az eretnekség vádja ellen. Érveit nem fogad­ ták el, és eretneknek nyilvánították. Az el­ lene felhozott vádak közül számos hamis volt, például nem tagadta az átlényegülés tanát, vagy nem tekintette a bűnös papok által kiszolgáltatott szentségeket érvény­ telennek. De némely tanítását - különö­ sen az egyházra vonatkozókat - eretnek­ nek ítélték. Húsz nem volt hajlandó vissza­ vonni tanításait, és 1415. július 6-án eret­ nekség miatt elítélték. A császári menle­ vél ellenére kihurcolták a város szélére, és megégették. A helyszínen ma emlékoszlop hirdeti Húsz János vértanúságát. Húsz máglyahalála olajat öntött a tűzre, csak szította a csehek ellenállását. A huszi­ taellenes intézkedések polgárháborút rob­ bantottak ki. A mozgalom fennmaradt, bár két táborra oszlott. A mérsékeltebbek csak a római katolikus rendszer belső megújítá­ sát követelték, mindenekelőtt a két szín alatti áldozást (a római katolikusoknál a bort a papoknak tartották fönn). Mások gyökeresebb reformokra törekedtek. A kö­ vetkező század során hol megtűrték, hol kíméletlenül üldözték őket. Kapcsolatba léptek a valdensekkel, a nyugatabbra eső, másik nonkonformista mozgalommal. A re­ formáció idején *Lutherrel és *Kálvinnal is felvették a kapcsolatot.

A firenzei zsinat (1438-45) A firenzei zsinat valójában három városban ülésezett, Ferrarában (1438-39), Firenzében (1439-42) és Rómában (1443-45), de a leg­ fontosabb tárgyalások Firenzében zajlottak. A tanácskozás legfőbb célja abban állt, hogy a keleti ortodox egyházakat kibékítse Rómá­

A firenzei zsinat val. Ez volt az utolsó azon zsinatok sorában, melyeken erre kísérletet tettek. A keletiek kétségbeesetten könyörögtek katonai segít­ ségért, m ert a törökök egyre jobban fenye­ gették Konstantinápolyt. Ezért teológiai en­ gedményekre is hajlottak. Négy vitatott kér­ désben kellett dűlőre jutni. 1439-ben a keleti résztvevők csaknem teljesen elfogadták a következő pontokat, és határozatot bocsá­ tottak ki róluk: 1. A keletieknek el kellett fogadniuk a nicea-konstantinápolyi hitvallás nyugati ki­ egészítését, a filioqué-1 , vagyis azt, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik (ld. *1. konstantinápolyi zsinat). 2. Az úrvacsorában megengedhető mind a kovászos (keleti szokás), mind a kovásztalan (nyugati szokás) kenyér használata. 3. A keletiek elfogadták a purgatóriumról kialakított római dogmát, mely szerint e helyen ideiglenesen bűnhődnek azok, akik ugyan bűnbánatban haltak meg, de nem ad­ tak „elégtételt” bűneikért. 4. A keletieknek el kellett fogadniuk a pápát „mint Szent Péter (az apostolok feje­ delme) utódját és Krisztus igaz helytartó­ ját, az egész egyház fejét és a keresztyé­ nek tanítóját”. A pápa kezében van „min­ den hatalom arra, hogy táplálja, igazgassa és kormányozza az egyetemes egyházat”. A követek hazatértével a keleti egyhá­ zak elutasították a határozatot. Jelentős ka­ tonai segítség nem érkezett Nyugatról, így 1453-ban Konstantinápoly elesett. A hatá­ rozat írott malaszt maradt Keleten. Ugyancsak 1439-ben a nyugati egyház „egyezségre” jutott az örmény egyházzal. Ez az egyház, bizonyos történelmi véletlen folytán, soha nem ismerte el *a khalkedóni zsinatot. Az örmény egyezség éppúgy nem jutott érvényre, mint az ortodox. A dekré­

125 tumnak mégis jelentősége van, m ert ben­ ne először határozta meg zsinat a *Petrus Lombardus által felsorolt hét szentséget. A z Új Törvénynek hét szentsége van: a keresztség, a bérmálás, az eucharisztia, a bűnbánat, az utolsó kenet, az egyházi rend és a házasság. Ezek erősen eltérnek a Régi Tör­ vény szentségeitől, melyek nem okozták, ha­ nem csak előrevetítették a kizárólag Krisztus szenvedése által majdan adandó kegyelmet. A m i szentségeink azonban nemcsak tartal­ mazzák a kegyelmet, hanem részesítik is ab­ ban a velük méltóképpen élőket. Az első öt az egyén lelki tökéletesedése, az utolsó kettő pe­ dig az egész egyház kormányzása és gyarapo­ dása végett rendeltetett. A keresztség által lé­ lekben újjászületünk, a bérmálás által felnö­ vekszünk a kegyelemhez, és megerősödünk a hitben. Miután újjászülettünk és megerősöd­ tünk, az eucharisztia isteni tápláléka tart fenn minket. De ha a bűn által lélekben meg­ betegszünk, a bűnbánat által lelki gyógyu­ lást, az utolsó kenet által viszont lelki és testi gyógyulást nyerünk (annak arányában, ahogy a lélek kívánja). A z egyházi rend kor­ mányozza és lélekben gyarapítja, a házasság pedig testben gyarapítja az egyházat. Eme szentségek kiszolgáltatásában három elem vesz részt: a tárgyak mint az anyag, a szavak m int a forma, illetve a szentséget be­ mutató lelkipásztor személye, akinek szándé­ ka, hogy azt tegye, amit az egyház tesz. Ha ezek közül bármelyik is hiányzik, a szentség nem jön létre. A szentségek közül három (a kereszt­ ség, a bérmálás és az egyházi rend) eltörölhetetlen lelki jegyet nyom a leiekre, amolyan lelki pecsét tehát, és ebben különbözik a többitől. Ezért ugyanaz a személy csak egyszer részesül­ het bennük. A többi nem nyom ilyen jegyet a lélekre, és ezért többször is kiszolgáltatható. Az ÖRMÉNYEKRŐL SZÓLÓ HATÁROZAT

126 Kempis Tamás Krisztus követése Thomas Hemerken 1379-80-ban született a németalföldi (Köln mellett fekvő) Kempenben, és később nevezte magát szülőhe­ lyéről Kempis Tamásnak (Thomas a Kem­ pis). Bár szülei szegények voltak, fiukat mégis taníttatták, mégpedig a Közös Elet Testvérei által fenntartott, kitűnő denveteri iskolában. E közösséget G eert de Groote (1340-84) gazdag utrechti világi ka­ nonok alapította, miután megtért, és oda­ hagyta világias életmódját. Eleinte nem hi­ vatalos közösségeket hozott létre laiku­ soknak, és követői többnyire az oktatás te ­ rén tevékenykedtek. 1387-ben néhány ta­ nítványa a németalföldi Zwolle mellett, Windesheimben ágostonos kanonokházat létesített, és ez hamarosan egy növekvő „rend” anyaháza lett. 1500-ra már több mint száz ilyen leányház működött. E fejle­ mények egész mozgalommá terebélyesed­ tek, melyet devotio modema (új kegyesség) néven tartunk számon. A név ellenére a mozgalmat inkább mondhatjuk hagyomá­ nyosnak, mint valóban újnak: képviselői a m egtérésre, a gyakorlati keresztyén és megszentelt életre, az elmélkedésre (kü­ lönösen Krisztus életéről és haláláról), és az eucharisztiában való gyakori részvételre fektették a hangsúlyt. Főként ^Ágoston, *Bernát és *Bonaventura tanítására ala­ poztak. A világi munkát végzők laikus és regula nélküli közösségének gondolata azonban teljességgel újnak számított. 1399-ben Tamás belépett a Zwolle mel­ letti St. Agues ágostonos kanonokházba, melyet 1398-ban hoztak létre Windesheimből. Minthogy bátyja volt a prior, Tamás nem kaphatott teljes tagságot, de amikor 1406-ban bátyját áthelyezték, ő is novícius lehetett, Itt maradt egészen haláláig, 1471ig. írt, prédikált, kódexeket másolt, és lelki

A középkori Nyugat vezetőként tevékenykedett. Sok művet ha­ gyott hátra, de hírnevét elsősorban a De imitatione Christi-nek köszönheti5. A mű négy könyvből áll. Ezek eredetileg külön érteke­ zések voltak, melyek 1427-re már széles körben elterjedtek. Akkoriban szokás volt több rövidebb értekezést összefűzni, mivel e négy nagy népszerűségnek örvendett, gyak­ ran egy kötetben szerepeltették őket. Az el­ ső, 1473-as nyomtatott változat ás így ké­ szült, és ezzel voltaképpen szentesítette a négy könyv együvé tartozását. Az értekezé­ sek először névtelenül láttak napvilágot, ezért mindenféle spekuláció kapott lábra ar­ ról, hogy ki lehet a szerzőjük. Már 1460-ban a népszerű szerzőnek, Jean Gersonnak tulaj­ donították a művet. Azóta számos lehetsé­ ges név merült föl, de ma már többnyire Ta­ mást tartják az írónak. A Krisztus követéséről az egyik legnép­ szerűbb klasszikus könyv. A XV század vé­ gén már kilencvenkilenc nyomtatott ki­ adást é rt meg, mára pedig már több mint kétezret. Nagyszerűségét bizonyos tekin­ tetben talán éppen annak köszönheti, hogy nem törekedett eredetiségre. A devotio mo­ dema lelkiségét igyekezett maradéktalanul képviselni. Eszméi a keresztyén lelkiség főáramába tartoznak, nem valamely iskola sajátos nézeteit tükrözik. A cím valamelyest félrevezetőnek tűn­ het, hiszen valójában csak az első könyv el­ ső fejezetének címe volt, és így pontatlanul írja le a mű tartalmát. A könyv alaptémái a következők: önvizsgálat és alázat, önmeg­ tagadás és fegyelem, béketűrés és Isten iránti bizalom és szeretet. Az első könyv fő­ ként a lelki élet (monostorbeli) kezdeteiről, míg az utolsó könyv az eucharisztiához járulásról szól. A közbülső könyvek a belső éle­ tet és lelki vigasztalást mutatják be. 5 Pázmány Péter fordította először magyarra Krisztus követéséről címen. Azóta többen is lefordí­ tották. (A ford.)

Kempis Tamás, Gábriel Biel M i haszon a Szentháromságrul mély elmél­ kedéssel vetekedned, ha alázatosság nélkül lejendesz, kiért a Szentháromságnak kelletlen lészesz? A mély elmélkedések bizony szentté és igazzá nem tésznek, hanem a tekélletes élet tészen Isten előtt kedvessé. Inkább kívánom ma­ gamban a töredelmességet érzeni, hogysem en­ nek mivoltát általérteni. Ha az egész Bibliát bötű szerént tudnád, és minden bölcsek mondásit elmédben kapcsolnád is: mit használna az Isten szereteti és malasztja nélkül? Krisztus követéséről I.I.3. Egyebek fogyatkozásinak és akárminémü gyarlóságinak elviselésében békességes tűrés­ re, szenvedésre igyekezzél; mert te benned is sok dolgok vannak, melyeket egyebeknek kell szenvedni. Ha magadat sem teheted olyanná, a mineműnek akarnád, miképpen találhatsz mást kedved szerént valót? Mástul a tekéletességet igen megkívánjuk, de azért a ma­ gunk fogyatkozásit meg nem jobbítjuk... így azért kitetszik, mely ritkán mérünk felebará­ tunknak azon fonttal, mellyel magunknak. Krisztus követéséről I.XVI. Sokan vannak, kik Jézusnak mennyei országát szeretik, de kevesen akarják az 8 keresztit viselni. Sokan kívánják a vigasz­ talást, de kevesen akarják a háborúságot szenvedni. Sok társat talál Jézus az asztal­ hoz, de keveset a böjtöléshez. Mindnyájan akarnak ő vélte örvendezni; kevesen kíván­ nak őérette, vagy 8 vélle tűrni, szenvedni... Váljon s nem mind béreseknek kell-é azokat mondani, kik mindenkor vigasztalást ke­ resnek? Váljon s nem magokat szeretik-é inkább, hogysem Krisztust, a kik mindenkor a maguk hasznárul és alkalmatosságárul elmélkednek? Krisztus követéséről II.XI.1.3. Nem is csak abban áll a lelki életben va­ ló előmenetel, hogy vigasztalásnak ajándé­ kával békélkedjél; hanem hogy alázatoson, magad tagadásával, békességesen szenved­ jed ennek az ajándéknak elvételét; úgy,

127 hogy akkor az imádságnak gyakorlásába meg ne restülj, és a több szokott jó cselekedetidet el ne múlasd... Krisztus követéséről III.VII.l. Ha felettébb rendetlenül kívánod a jelen­ valókat, elveszted az örökkévaló és mennyei jókat. A világi dolgokkal naponként élj, de kívánságod az örökkévalókra nézzen. Krisztus követéséről III.XVI.1. É n [Isten] vagyok, a ki egy szempillantás­ ban felemelem az alázatos elmét, hogy az örök igazságnak több titkait általértse, hogy­ sem a ki tíz esztendeig tanúit iskolában. Én szózengés nélkül, vélekedések elegyítése nél­ kül, dücsőségnek felfuvalkodása nélkül, bi­ zonyításoknak ellenkezése nélkül tanítok. Krisztus követéséről III.XLIII.3. Ha azt akarod, hogy a kételkedésnek mély­ séges fenekébe ne merülj, ennek a mélységes szentségnek [eucharisztia] haszontalan és hiúságos vizsgálásától megőrizd magadat... Boldog együgyűség, mely elhagyván a mély kérdéseknek tövises útját, az Isten parancso­ latjának igyenes és bizonyos ösvényén jár... Együgyűkkel já r az Isten, megjelenti magát az alázatosoknak, értelmet ád a kisdedeknek, megnyitja szemeket a tiszta szűvűknek; elrej­ ti pedig malasztját a hiúságos vizsgálók és kevélyek előtt. Krisztus követéséről IVXVIII.1.2.4. (Pázmány P éter fordítása)

Gábriel Biel Isten kegyelme és igazságossága Gábriel Biel a XV század elején született a németországi Speierben. 1432-től a heidelbergi, erfurti és a kölni egyetemen tanult. M egism erte mind *Aquinói Tamás és *Duns Scotus „régi m ódszerét”, mind *Ockham „új módszerét”. És bár az utób­ bit választotta, nem nézte jó szemmel az iskolák vetekedését. Az 1460-as években

128 csatlakozott a Közös Élet Testvéreihez, és hamarosan a mozgalom egyik vezéralakja lett. Sikeresen egyesítette tudományos igényességét a devotio modema lelkiségé­ vel, elkerülve *Kempis Tamás antiintellektualizmusát. 1484-ben teológiai professzora lett az újonnan alapított tübingeni egyetem­ nek. 1485-ben és 1489-ben ennek rektorává is megválasztották. Nyugalomba vonulása­ kor a Testvérek újonnan létesített schönbuchi házának perjelje lett. Itt halt meg 1495-ben. A XIV. és a XV századi szemipelágianizmus hatása világosan kitűnik Biel teológiá­ jából. Egy „üdvrendet” körvonalaz a bűnös ember számára, aki akár kereszteletlen po­ gány, akár megkeresztelt, de az isteni ke­ gyelemből valamely súlyos (halálos) bűn folytán kiesett. Az első lépést magának a bűnösnek kell megtennie. El kell utasítania a bűnt, és Istenhez kell fordulnia. Szeret­ nie kell Istent mindenekfelett és teljes szí­ véből. Meg kell tennie a tőle telhető leg­ jobbat, éspedig saját szabad akaratából, se­ gítség, a Szentlélek kegyelme nélkül. Az emberi kezdeményezés azután kiérdemli Isten kegyelmét, nem mint méltó bért, ha­ nem azért, m ert Isten bőkezűségében úgy döntött, hogy kegyelmével megjutalmazza azokat, akik a tőlük telhető legjobbat te­ szik. Most, hogy Isten kegyelmét elnyerve a bűnös immár „kegyelmi állapotba” ke­ rült, továbbmehet a jó cselekedetek útján. Ezekkel elnyeri jutalmát, azaz Isten elfo­ gadja őt; ezzel Isten immár tartozik neki. Biel megkülönböztet két Isten által kö­ tött „egyezséget”. A „bőkezűség egyezsé­ gével” Isten jutalmat ígér azoknak, akik a tőlük telhető legjobbat teszik. Az „igazsá­ gosság egyezségében” pedig arról gondos­ kodik, hogy akik a kegyelem állapotában jó cselekedeteket tesznek, azok megérdem­ lik, hogy ő igaznak fogadja el őket. Isten egyik egyezségre sincs rákényszerítve,

A középkori Nyugat mindkettő, még az igazságosság is abból a tényből fakad, hogy Isten szabadon és ke­ gyelmesen elrendelésük mellett döntött. Ez a gondolat lehetővé tette Bielnek, hogy összekapcsolja a jó cselekedetek és a ke­ gyelem által történő üdvözülés tanát. Az üdvözülés jó cselekedetek által történik ab­ ban az értelemben, hogy a kegyelmet az ember a tőle telhető legjobbat cselekedve nyeri el, majd pedig kiérdemli, hogy Isten elfogadja őt a kegyelmi állapotban végrehaj­ tott jó cselekedetek révén. Az üdvösség azonban kegyelemből is fa­ kad, minthogy Isten nem kényszerült meg­ kötni „egyezségeit”. Joggal köthetett vol­ na ki a bűnös ember által teljesíthetetlen feltételeket. Ily módon Isten irgalma és szeretete kitűnik az általa terem tett rend­ ből. De ezen a renden belül nincsen irga­ lom, csak igazságosság. Biel nagyobbrészt *William of Ockham és egyéb XIV századi gondolkodók tanítá­ sát követte, amelyet *Thomas Bradwardine és *John Wyclif elutasított. Bielnek abban a tekintetben is van jelentősége, hogy *Luther Márton az ő közvetlen tanít­ ványaitól tanult. Ama lelki kérdések, ame­ lyeken a fiatal Luther tépelődött, éppen Biel kegyelemtana nyomán merültek föl. A ki a tőle telhető legjobbat teszi, annak tet­ tét Isten az első kegyelem adományozásának alapjául fogadja el. Ez nem azért van így, mert valami igazságosság erre kötelezi, ha­ nem azért, mert Isten bőkezű. Nos, amidőn a lélek az [Isten kegyelme előtt álló] akadályt elhárítja (mert megszűnik vétkezni, a bűn­ höz nem járul hozzá, és Isten m int legfőbb elöljárója és végcélja felé mozdul), akkor teszi a tőle telhető legjobbat. Isten tehát eme nagy­ lelkűségében elfogadja ezt a cselekedetet, mely elhárítja az akadályt, és helyesen őfelé moz­ dul, és kegyelemmel tölti el a lelket.

Collectorium circa ív libros SententiaRIUM(Kommentár a Szentenciákról) 2:27:1

IV rész

Reformáció és ellenreformáció (1500-1800)

130

Reformáció és ellenreformáció

1500-ban a pápának a keresztyén világ feletti fennhatósága szilárdnak lát­ szott. A keleti egyházak, melyek egykor még vezető szerepet vittek a kérésztyénségben, óriási veszteséget szenvedtek Konstantinápoly török elfoglalá­ sával (1453). A konciliarizmust, amely az egyetemes zsinatot tartotta a keresztyénség legfőbb, a pápa felett álló hatalmi testületének, úgy tetszett, az ismételt elítélésekkel sikerült visszaszorítani. A pápai hatalom azonban még­ sem állt szilárd alapokon. Rövidesen a protestáns reformáció előretörésével alapjaiban rendült meg, némelyek azt jósolták, hogy a pápa hatalma csupán Itáliára és Spanyolországra korlátozódik majd. A reformációt számos tényező készítette elő. A késő középkori pápaság számos bizonyítékát adta az igazságnak, hogy a hatalom megront, az abszolút hatalom abszolút megront, úgyhogy fellángoltak a pápaellenes indulatok. *Wyclif példája azt bizonyította, hogy a visszaélések elleni támadás hogyan csaphat át a dogmák bírálatába. Az egyház igen sebezhetőnek tűnt amiatt, hogy mesés gazdagságra tett szert, ugyanakkor nyilvánvalóan nem tudta semmilyen erkölcsi mércével igazolni a néppel szemben szerzett előjogait. A humanizmus (nem tévesztendő össze a mai ateista vagy a gnosztikus huma­ nizmussal) a klasszikus ókori örökség felé fordult. Dél-Európában ez a moz­ galom inkább a pogány görög és római kultúra nagy alkotásaira összpontosí­ tott, északon azonban *Erasmus vezetésével sajátos keresztyén humanizmus alakult ki. Megfogalmazódott az új jelszó: „Vissza a forrásokhoz!”, a héber és görög Bibliához, a korai egyházatyákhoz. A humanisták keserűen bírálták a kor egyházi életének számos jelenségét: a pápa és a papság életvezetését, a kolostori állapotokat, a skolasztikus teológia homályosságát. Erasmus híveit azonban megosztotta a reformáció beköszönte. Némelyek a reformok mellett szálltak síkra, akár a Rómával való szakítás árán is, mások pedig fontosabb­ nak tartották az egységet, mint a reformokat. A reformációnak mindenekelőtt *Luther Márton tört utat, aki egyedül ki­ állt a római egyház teljes hatalmával szemben. Tanításai futótűzként terjed­ tek el Németországban, majd a távolabbi Kelet-Európábán és Skandináviá­ ban. De a protestantizmus a lutheránizmuson kívül más ágakat is hajtott. Zürichben nagyjából Lutherral egy időben *Zwingli is reformot prédikált. S noha bizonyos mértékig Luther hatása alá került, gondolkodói önállóságát megőrizte, és esetenként német reformátor társától eltérő álláspontra jutott. A protestantizmus két ágra, a lutheránusra (más néven evangélikus) és a (svájci) reformátusra (kálvinista) oszlott. Zwingli fiatalon elhunyt, és a vezető református teológus helyébe a francia Jean Calvin, azaz *Kálvin János lépett.

Reformáció és ellenreformáció

131

Luther és Zwingli az államhatalommal együttműködve kívánta bevezetni re­ formjait. Állam és egyház kapcsolatát nem kívánták megszakítani. Nem új egyházat akartak létrehozni, hanem a régit akarták megújítani. A tanítás te­ rén számos reformot tartottak szükségesnek, a minden állampolgárt magá­ ban foglaló államegyház eszményén azonban nem kívántak módosítani. Má­ sok szemében ez a reformáció csak félmegoldásnak tűnt. A radikális reformá­ torok tovább akartak lépni. Ezt számos úton-módon képzelték el. Némelyek „racionalista” alapra helyezkedtek, és kétségbe vonták a keresztyénség alap­ vető tanításait, mint például a Szentháromságot. Mások, a „spirituálisok” le­ becsülték a Bibliát meg a külsőségeket. Az egyéni lelket megszólító Szentié­ lekre, a „belső fényre” helyezték a hangsúlyt. Megint mások „forradalmárok­ ká” váltak, abban hittek, hogy a Jelenések könyvében leírt végső küzdelem közeleg, és az igaz hívőknek erőszakkal kell megvalósítaniuk az Isten Orszá­ gát. De a radikálisok legnagyobb csoportját az „evangéliumi” keresztyének alkották. Ők a Biblia fényében gyökeres reformokra törekedtek. Elutasították az államegyház gondolatát és természetes velejáróját, a csecsemőkeresztséget. Minthogy a már gyerekkorukban megkeresztelteket felnőttkorukban új­ ból megkeresztelték, ellenfeleik rájuk ragasztották az „anabaptista” (újrake­ resztelő) gúnynevet. Ez már csak azért is alkalmas címkének bizonyult sze­ mükben, m ert az újrakeresztelés főbenjáró bűncselekménynek számított. Az anabaptistákat kíméletlen üldözések során többnyire kiirtották, eszméik azonban fennmaradtak, és az idők során egyre nagyobb hatást gyakoroltak. A reformáció szinte felkészületlenül érte a római katolikus egyházat, de az hamarosan rendezte sorait. A század közepén összeült a *tridenti zsinat, hogy protestánsellenes éllel megfogalmazza a katolikus tanítást, és reformo­ kat vezessen be a katolikus egyházban. *Loyola Ignác megalapította a jezsu­ ita rendet, az ellenreformáció rohamosztagát. De a középkori lelkiség sem halt ki, öröksége áthatotta a nagy spanyol misztikusok, Keresztes János és *Ávilai Teréz gondolkodását. A reformáció első ötven éve alatt születtek az új, nagy eszmék. A kezde­ tek eleven, teremtő lelkesedése azonban hamarosan részletesen kidolgozott dogmatikai rendszerben kövesedett meg. A három fő hitvallási irány (a római katolicizmus, a lutheránizmus és a kálvinizmus) egyre inkább saját hitének mind pontosabb és összetettebb meghatározásával volt elfoglalva, és erőik ja­ vát a különböző hitvallási irányzatokon belüli vitákra fordították. E viták több­ nyire az isteni kegyelem és az emberi szabad akarat viszonya körül forogtak. Az újonnan felemelkedett ortodoxiákat számosán kétségbe vonták. A

132

Reformáció és ellenreformáció

*Spener és mások vezette pietista mozgalom a gyakorlati keresztyén életvi­ telt hangsúlyozta a teológiai kérdésekről folytatott vitákkal szemben. Ké­ sőbb, a XVIII. században feltűnt a racionalizmus, a keresztyén hit vetélytársa. Némelyek szemében ez ateizmust, de sokak számára új vallást jelentett, amely immár az észen, nem pedig a kinyilatkoztatáson alapszik. A racionaliz­ mus, minthogy a keresztyénséget az egyházon kívülről támadta, csak korlá­ tozottan hatott a keresztyén tanításra, de a nyugat-európai keresztyén egyet­ értést aláaknázta. Ellentétes irányban hatott a *Wesley fivérek kezdemé­ nyezte evangéliumi megújulási mozgalom, amely előbb az angolszász világ­ ban, majd másutt is elterjedt. Az angliai reformációnak is megvoltak a maga sajátos vonásai. 1534-ig Anglia katolikus ország volt, de ekkor VIII. Henrik király magát nyilvánította pápának: az angol egyház „egyetlen, legfelsőbb vezetőjének a földön”. Ezen túlmenően azonban csak néhány katolikus dogmát iktatott ki, megmaradt anglo-katolikusnak. 1552-ben, Edward uralkodása alatt megszületett az az imakönyv, amely már nyíltan és kétségbevonhatatlanul a protestáns felfogást tükrözte. Mária királynő (1553-58) visszatért a római katolicizmus dogma­ tikus formájához. Ezt azután 1559-ben felváltotta az „erzsébeti rendezés”, mely az 1552-eshez hasonló imakönyvet fogadott el. A radikális protestáns megoldások mellett kardoskodó puritánok hosszú éveken át támadták az erzsébeti rendezést, de 1662-ben mégis azt fogadták el végleges mérceként. E rendezést gyakran mondják ma mediá-mk, középútnak. Ez igaz is, abban az értelemben, hogy a konzervatívabb protestáns álláspontot képviselő Erzsébet kiegyezett a gyökeres reformokat követelők táborával. A *Harminckilenc Cikkely mérsékelt kálvinista tanítást fogalma­ zott meg, de a püspökök, a liturgia és egyéb katolikus szertartások fenntar­ tása a lutheránus felfogással állt összhangban. Idővel az angol reformáció talajából kinőtt az anglikanizmus, a protestan­ tizmusnak ez a sajátos ága, amely a reformátusokhoz, de még a lutheránus egyházakhoz képest is sokkal nyitottabb maradt a katolikus tanítások iránt. Ezzel szemben Skócia mind a mai napig nyakasan ragaszkodik a református és presbiteriánus felfogáshoz. Az angolok ugyan igyekezték a püspököket és a The Book of Common Prayer-t (Általános imakönyv) rákényszeríteni a skó­ tokra, de ezzel csak megerősítették a kirk-öt (a skót egyház) presbiteriánus meggyőződésében.

Erasmus Desiderius Erasmus (Rotterdami Erasmus) A keresztyén humanista Desiderius Erasmus az 1460-as évek vé­ gén született, egy pap törvénytejen gyer­ mekeként. Néhány évig a Közös Élet Test­ véreinek deventeri iskolájában tanult. A devotio moderna jeles képviselője, *Kempis Tamás hatása alá került, de a Testvérek szem léletének némely vonását elutasítot­ ta. Vonakodva bár, de belépett egyik rend­ házukba, nem sokkal később azonban en­ gedélyt szerzett a kilépésre. Ezt követően Párizsban tanult egy darabig, majd szabad­ foglalkozású tudósként bejárta Európát. Egy ideig Cambridge-ben tanított. 1521ben Bázelben letelepedett, de a reformáció a városban szélsőségekre ragadtatta ma­ gát, amelyeket ő már nem fogadhatott el, és 1529-ben átköltözött a katolikus Freiburgba. 1535-ben visszatért Bázelbe, és a következő évben elhunyt. Erasmus kora leghíresebb tudósa volt. M eggyőződéses keresztyén humanista­ ként hitte, hogy az egyház megújításának legalkalmasabb módja a magas szinten mű­ velt tudomány: a héber és a görög Biblia tanulmányozása, a korai egyházatyákhoz való visszatérés. Ugyanakkor mesteri fo­ kon művelte a szatírát; egy mai író szerint „humortól megvilágosított elméje jutott el az igazi mélységekig”. Elsősorban a kora­ beli egyházi visszaéléseket - a pápa és né­ mely pap botrányos életét, a kolostori álla­ potokat és a skolasztikus teológia homá­ lyosságát - állította pellengérre szatírái­ ban. Az egyház reformálását azonban bé­ kés eszközökkel kívánta elérni. Ily módon megvetette a reformáció alap­ jait. Mint a szólás mondja: „Erasmus lerak­ ta a tojást, melyet azután Luther költött ki.” A reformáció első éveiben egy németországi papi ügynök azt írta Rómába, hogy

133 Erasmus szatírái többet ártanak a pápaság­ nak, mint *Luther összes prófétai korholásai. A római rendszer nevetségessé tételé­ vel Erasmus hatásosabbnak bizonyult a re­ formátorok minden tiltakozásánál. E ras­ mus azonban kritikusan szemlélte Luthert. Reformtörekvéseit elfogadta, de a pápával való szakítását és egyházmegosztását már nem nézte jó szemmel. A reformáció első éveiben nyilvánosan nem bírálta Luthert, akinek ez a nehéz és veszedelmes pillana­ tokban sokat segített. De 1524-ben Eras­ mus engedett a pápai nyomásnak, és meg­ támadta Luthernek az emberi akarat rabsá­ gáról szóló tanítását. Luther nyomban vála­ szolt, és így kapcsolatuk végleg megrom­ lott, habár Erasmus továbbra is barátság­ ban állt Luther társával, *MeIanchtonnal. Erasmus termékeny szerző volt, és szá­ mos művet szerkesztett is. 1. A balgaság dicséreté-t 1509-ben, barát­ ja, Sir Thomas More (Morus Tamás) házá­ ban írta, és neki ajánlotta. E máig nagy nép­ szerűségnek örvendő szatírájában egyebek közt a szerzetesekből és a teológusokból űz gúnyt. 2 . 1516ban Erasmus kiadta az Újszövet­ ség görög szövegét, és mellette saját latin fordítását. Ez volt az Újtestamentum görög szövegének első nyomtatásban megjelent kiadása. A kiadás kissé kapkodva készült, túlságosan kevés kézirat felhasználásával, részben azért, m ert Erasmus tudott egy ha­ sonló spanyol vállalkozásról, és ő akart az el­ ső lenni. A szöveget később többször is át­ dolgozták. Erasmus célja az volt, hogy min­ denkinek elérhető legyen a Biblia: „Adja Is­ ten, hogy a szántó a Szentírásból vett igéket énekelne az ekeszarvát fogva, hogy a takács azokat dúdolná a vetélő dallamára.” Az Új­ testamentumnak ez a görög kiadása sokakat terelt a protestanizmus irányába. 3 . 1517ben névtelenül jelent meg Julius exclusus (A mennyből kizárt Gyula) című

134 röpirat. Ebben a hírhedett II. Gyula pápa megjelenik a menny kapuja előtt és bebo­ csátást követel, de nem kap. Mindenki tud­ ni vélte, hogy Erasmus írta, de ő követke­ zetesen tagadta. Valószínűleg ő írta, de ma­ gánhasználatra, és amikor engedélye nél­ kül megjelent, megijedt. 4. Erasmus a korai egyházatyák számos munkájának kiadását irányította. Ez részét képezte az egyházi reformokra vonatkozó programjának, a Szentíráshoz és a korai egy­ házatyákhoz való visszatérésnek. 5 . 1524-ben adta közre a De liberó arbitrio diatribe (Értekezés a szabad akaratról) című vitairatát, melyben szembeszáll Luther azon elgondolásával, hogy a bűnös ember szabad akarata rabságában szenved, és képtelen bármi jót cselekedni. Azért utasította el Lu­ ther tételét, mert egyrészt tévesnek, más­ részt helytelennek tartotta a szerinte homá­ lyos kérdés dogmatikai megközeh'tését. Erasmus elidegenedett a skolasztikus teológián nevelkedett és a humanizmustól kevéssé befolyásolt Luthertől. Ugyanakkor megőrizte barátságát más reformátorok­ kal, például Melanchtonnal. Tanítványai között találunk római katolikusokat, luthe­ ránusokat és reformátusokat egyaránt. A történelem viharos menete azonban mint­ ha tudomást sem vett volna róla. Erasmus a katolicizmus liberális reformját óhajtotta, miközben a protestantizmussal szemben a római katolicizmus egyre dogmatikusak­ ban és liberálisellenesebben lépett föl. No­ ha Erasmus több egymást követő pápa pártfogását is élvezte, tanítását 1527-ben Párizsban elítélték. Az ellenreformáció ki­ bontakozásával eszméi egyre veszedelme­ sebbnek tűntek, és műveit 1559-ben a til­ tott művek listájára tették. Gyula: M i a pokol folyik itt? Nem nyílnak meg a kapuk, hé? Mintha kicserélték volna a zárat, de legalábbis hozzápiszkáltak volna.

Reformáció és ellenreformáció Gyula géniusza:Jobb, ha megnézed, nem a rossz kulcsot hoztad-e. Tudod, ezt a kaput nem az a kulcs nyitja, amelyik a pénzesládádat... Gyula: Ebből most már elegem van. El­ kezdek zörgetni... Péter: Még jó, hogy vasból vannak a ka­ puk. Máskülönben ez az alak, akárki is, még képes lett volna betömi. Biztosan valami óri­ ás vagy satrapa, városfosztogató katona ér­ kezett. De, halhatatlan Isten, micsoda rette­ netes csatornabűz árad!... K i vagy? Gyula: Ha nem vagy vak, csak felismered ezt a kulcsot, ha az aranytölgyet [Gyula csa­ ládi címere] nem is ismered. De biztosan lá­ tod a [pápai] tiarát meg a drágakövektől és aranytól csillogó palástot. Péter: A z ezüstkulcsot még csak-csak fel­ ismerem, noha csak egy van ott, és az is egé­ szen elüt azoktól, amelyeket az egyház igaz pásztora, Krisztus, reám bízott. De a dölyfös koronát, az Isten szerelmére, hogyan kellene felismernem? Még egy barbár zsarnok sem merészkedett volna ilyesmivel kérkedni, hát még olyan, aki ide akar bebocsátást nyerni. A m i pedig a palástot illeti, attól sem hatódom meg, világ életemben megvetettem a drá­ gaköveket és aranyat, lábbal tiportam őket, m int szemetet... Gyula: Hagyd már az üres fecsegést és nyisd ki az ajtót, vagy tán azt akarod, hogy betörjem? Egy szó m int száz, nem látod a kí­ séretemet? Péter: Látni látok néhány marcona képű haramiát. De ha nem tudnád, ezeket a kapu­ kat másfajta fegyverekkel kell ostromolni. Gyula: Elég a locsogásból, ha mondom! Ha nem engedelmeskedsz nyomban, lesújtok még rád is - a kiátkozás villámcsapásával, mellyel egykor rémületbe kergettem hatalmas királyokat, sőt, ami azt illeti, egész országokat. Látod, már készen áll az ezt elrendelő bulla is? Péter: Miféle átkozott villámcsapásról, égzengésről, bulláról beszélsz te itt, miféle

Erasmus frázisokat puffogtatsz itt? Ilyesmiről soha nem hallottunk Krisztustól. Gyula: Majd érzed őket, ha nem engedel­ meskedsz. Péter: Talán megfélemlítettél némely em­ bert üres acsarkodásaiddal, de ezzel itt mit sem érsz. Itt az igazságot kell bevetned. E zt a várat jócselekedetekkel, nem pedig gonosz szavakkal lehet bevenni. Julius exclusus (A mennyből kizárt Gyula) A teológusokról talán jobb lenne hallgatni, s nem... érinteni ezt a büdöske-virágot, m i­ velhogy szigorú és ingerlékeny népség. Ne­ hogy aztán seregestül rám rontsanak tömér­ dek „végkövetkeztetésükkel", és visszaszívás­ ra kötelezzenek, am it ha visszautasítok, tüs­ tént eretnekséget kiáltanak. Mert ha valaki iránt barátságtalanok, azt effajta villámok­ kal rémítgetik. Nincs, aki nehezebb szívvel ismerné el a tőlem [Balgaságtól] nyert jóté­ teményeket, m int ők, pedig hát alaposan le vannak nekem kötelezve... Ezeket a roppant finomságokat még fino­ mabbakká teszi az a körülmény, hogy a sko­ lasztikának számos örvénye van. Hamarább kijutsz a krétai labirintusból, m int a reá öszlisták, nominalisták, tomisták, albertisták, occamisták, scottisták tekervényeiből, pedig még nem is soroltam fel minden szek­ tát, csak éppen a legkiválóbbakat. És vala-

135 mennyiökben annyi a tudás és a bonyoda­ lom, hogy szerintem az apostoloknak is más­ féle lélekre lenne szükségük, ha kénytelenek lennének ezen újfajta teológusokkal össze­ csapni... Péter elnyerte a kulcsokat, mégpe­ dig Attól nyerte el, aki nem bízta volna mél­ tatlanra. De nem tudom, hogy fel tudta vol­ na-e fogni azt a finomságot, legalábbis soha nem érinti, hogy mily esetben bírhatja valaki az igaz tudás kulcsát, ha egyszer tudatlan. [Az apostolok] mindenfelé kereszteltek, de soha nem tanították, m i a keresztség alaki, anyagi, ható- és végoka, és soha nem emle­ gették múló avagy elpusztíthatatlan jegyeit... Hát amikor [a teológusok] a poklot oly alaposan pingálják le, mintha sok-sok évig forgolódtak volna abban a jeles birodalom­ ban... Boldogság dolgában hozzájuk közel állnak a közönségesen barátoknak és remetéknek nevezett személyek, bár mindkét jelző hamis, mivel nagy részük egyáltalában nem barátja a hitnek, és legkevésbé sem él remeteségben... Mindenekelőtt azt tartják a jámborság leg­ főbb jelének, ha tudományuk oly kevésre ter­ jed ki, hogy még olvasni sem tudnak... Egyesek... irtóznak a pénz érintésétől, de a jó bor és a nők érintésétől már nem.

A BALGASÁGDICSÉRETE: ATEOLÓGUSOK, BA­ RÁTOK ÉS REMETÉK.

Reformáció és ellenreformáció

136

Az evangélikus hagyomány Luther Márton Itt állok Martin Luther 1483-ban született a németországi Eislebenben. Jogásznak készült, de amikor egyszer a halál csaknem utolérte, félelmében beállt szerzetesnek. Az Ágoston-rendi barátok sorába lépett Erfurtban, az ottani egyetemen teológiát hallgatott, és *Gabriel Biel követőitől megism erhette az „új módszert”. Idővel a wittenbergi egye­ tem en teológiai professzorságig vitte. Lu­ thert azonban számos kétség gyötörte. Azt tanulta, hogy ahhoz, hogy kedves legyen Isten előtt és elnyerje kegyelmét, a „tőle telhető legjobbat” kell teljesítenie, ami ma­ gában foglalta Isten mindenekfelett való szeretetét. Ezt az Istent úgy festették le neki, mint egy bírót, aki székében ül és mérlegeli az emberek érdem eit. Luther úgy érezte, kelepcébe esett: képtelen volt szeretni azt az Istent, aki őt elítéli, ugyan­ akkor, amíg ő nem szereti ezt az Istent, Is­ ten sem fogadja el őt. Egy bibliai versen különösen sokat tépelődött: „mert Isten a maga igazságát nyilatkoztatja ki benne [az evangéliumban]” (Róma 1,17). Luther gyű­ lölte Istent, amiért igazságával elítéli az embert, mind a törvény, mind az evangéli­ um szerint. Egy napon azonban megnyíltak szemei, m egértette, hogy m it jelent az „Is­ ten igazsága”. Nem azt az igazságot jelenti, amely szerint elítél minket, hanem azt, amely szerint hit által megigazít minket. Az evangélium nem Isten ítéletét és haragját, hanem üdvözítő és megigazító kegyelmét nyilatkoztatja ki. Amikor e z t Luther meg­ értette, úgy érezte, újjászületett, és belé­ pett a paradicsomba. Mikor történt mindez? A kérdést azóta is hevesen vitatják, datálták már 1508-tól

1519-ig csaknem minden évre. De a fontos kérdés az, hogy Lutherben milyen változás ment végbe. Megszabadult ugyanis attól a gondolattól, hogy a tőlünk telhető legjob­ bat kell megtennünk ahhoz, hogy Isten se­ gítsen rajtunk. Ehelyett meglátta Istent, aki hit által megigazít bennünket, amely megigazítás a hívőnek adott ajándék. Lu­ ther az egyetemen tanult szemipelágiánus felfogástól visszatért a régi, *ágostoni né­ zethez. (Később elmondta, hogy Ágoston­ nak De spiritu et littera [A Lélek és a betű] című munkájában ugyanezeket az eszm é­ ket találta meg.) Ez a változás már világo­ san kitűnik az 1514-15 körüli írásaiból. Ekkoriban tette magáévá Ágoston tanítá­ sát, de ez még távol állt a megigazulás va­ lóban protestáns felfogásától. Luther ezután új felismerése szerint prédikált és tanított. 1517-ben egyetemi vitára bocsátott kilencvenhét tételt (a kor szokásának megfelelően), amelyben az ágostoni felfogás mellett kardoskodott a középkori szemipelágiánizmussal szem­ ben. Nagy csalódására a tételek nem vál­ tottak ki különösebb érdeklődést. De ez év őszén újabb tételsort adott ki. Erre min­ denki felfigyelt. Wittenberg mellett ugyan­ is bűnbocsátó cédulákat árusítottak. Az el­ mélet úgy szólt, hogy egy bűnbocsátó cé­ dula megvásárlásával egy eltávozott lélek kiszabadulhat a tisztítótűzből, bár a pokol­ ból már nem. „Ahogy a pénz a perselyben megcsörren, a lélek a purgatóriumból fel­ röppen.” Az egyszerű nép azonban azt hit­ te, hogy pusztán a bűnbocsátó cédulák megvásárlásával bűneik m egbocsátást nyernek. Luthert mindez mélyen felhábo­ rította. (Még inkább felháborodott volna, ha tudja, hogy a bevételből Albert fejede­ lem újabb érsekséget vásárolt a pápától.)

Luther Luther kilencvenöt tételt írt a bűnbocsátó cédulák ellen, és egy-egy példányukat el­ küldte püspökének és a fejedelemnek. Egy példány azonban egy vállalkozó kedvű nyomdász kezébe került, és az kapva a lehe­ tőségen, nyomban kinyomtatta, németül. A kiadvány páratlanul népszerűnek bizonyult, példányait szétkapkodták, egész Németor­ szág lázban égett. Luther egyik napról a má­ sikra nemzeti hőssé lett; holott a tézisek viszonylag konzervatív álláspontot tükröz­ tek, a meglévő rendszer csekély reformját javasolták. (Például nem vonták kétségbe a tisztítótűz létét, a pápa hatalmát vagy a bűn­ bocsátó cédulák korlátozott érvényét.) Még­ is elevenbe vágtak: a pápai pénzügyeket fir­ tatták, ezért is tettek szert nagy fontosság­ ra. Felbíztatták a németeket, hogy feszeges­ sék a Rómának fizetett túlzott adók kérdé­ sét. Ezért aztán mindent megtettek Luther elhallgattatására, de Bölcs Frigyes választófejedelem oltalmába fogadta őt. 1519-ben Luther néhány társával együtt Lipcsébe ment, hogy a kor egyik vezető teológusával, Johannes Eckkel nyilváno­ san vitába szálljon a kilencvenöt tételről. Eck ügyes vitatkozó lévén kikényszerítet­ te Lutherből a kijelentéseket, hogy az egyetemes zsinat is tévedhet, s hogy maga is vallja *Husz és *Wyclif némely tanítá­ sát. A disputa immár nem dogmatikai kér­ dések, hanem maga a hatalom körül for­ gott. A következő évben a pápa kiközösí­ téssel fenyegette Luthert, amire az a bulla elégetésével válaszolt. Ez már nyílt láza­ dásnak számított. 1521-ben a wormsi biro­ dalmi gyűlés elé idézték, ahol V Károly, az ifjú császár felszólította tanainak visszavo­ nására. Ha valószínűleg nem is így hang­ zottak el szájából a híres szavak: „Itt állok, másként nem tehetek”, pontosan össze­ foglalják válaszát. A szakítás Rómával ezzel bekövetke­ zett. Alig négy rövid év leforgása alatt a

137 pápa hűséges alattvalója arra kényszerült, hogy a pápaságot az Újtestamentumban megjövendölt Antikrisztusnak mondja. Luthernek ezek után nem sok esélye lett volna az életben maradásra, ha Frigyes nem siet a segítségére, és így a császár nem léphetett föl ellene. A török Bécset ostromolta, és Károlynak szüksége volt az egységes Németországra, hogy elegendő katonát állíthasson ki a város védelmére. Nem engedhette meg magának, hogy a vallás kérdésében megossza Németorszá­ got, csak akkor tette ezt meg, amikor már túlságosan késő volt, addigra a lutheránizmus kiépítette bástyáit, és erőszakkal nem lehetett felszámolni. 1520-ban Luther három alapvető mun­ kában fejtette ki reformtörekvéseit. 1. Az An den christlichen Adél deutscher Nation-hm (A ném et nemzet keresztyén nemességéhez) az uralkodókat szólítja fel, hogy újítsák meg az egyházat, m ert az nem teszi rendbe saját házát. Az uralkodók azzal teljesítik kormányzati felelősségü­ ket, hogy megakadályozzák az egyházi el­ nyomást és sarcolást. Mi több, az uralko­ dók mint megkeresztelt hívek osztoznak az „egyetemes papságban”. Luther eluta­ sította a papságnak mint különálló kleriká­ lis kasztnak római katolikus felfogását és a papságnak „az egyházzal” való általánosan elterjedt azonosítását. Minden keresztyén „egyházi”, és ugyanazzal a státusszal ren ­ delkezik. Az „egyházi” rendek (papok és szerzetesek) nem külön státuszt vagy méltóságot viselnek, hanem más feladatot teljesítenek. Ha ezt a feladatukat nem gya­ korolják, mások is megtehetik helyettük. Egyházi rendnek nevezni a pápákat, püs­ pököket, papokat, szerzeteseket és apácákat, illetve világi rendnek mondani a fejedelme­ ket, nemeseket, kéz- és földműveseket, ez me­ rő szemfényvesztés, melyet az idők kiszolgá­ lóifundáltak csak ki. De senki ettől ne féljen,

138 éspedig jó okkal. Mert minden egyes keresz­ tyén ember valóban és igazán beletartozik az egyházi rendbe, és nincsen köztük semmi kü­ lönbség, kivéve, hogy más munkát végez­ nek... Mert csak a keresztség, az evangélium és a hit teszi az embereket keresztyénné és te­ remt keresztyén népet... A tény pedig az, hogy a keresztség mindannyiunkat, kivétel nélkül fölszentel és pappá tesz (lP t 2,9; fel 5,9-10). An den christlichen Adél deutscher Nation

2. A De captivitate Babüonica ecclesiae-ben (Az egyház babiloni fogsága) Luther a római katolikus egyháznak (a *firenzei zsinaton meghatározott) hét szentségét támadta. Azt a kettőt - a keresztséget és az úrvacsorát ismerve csak el, amelyet maga Jézus Krisz­ tus szerzett. (A bűnbánat tekintetében Lu­ ther nem volt egészen egyértelmű, hiszen szentségnek mondta, de csak két szentséget fogadott el, a bűnbánatot egyszerűen keresztségünk újbóli megerősítésének tartot­ ta.) De nemcsak csökkentette a szentségek számát, hanem élesen szembehelyezkedett az eucharisztiáról szóló római tanítással is, elutasítva az egy szín alatti áldozást, az átlényegülés tanát (melyről a *negyedik lateráni zsinat határozott), és különösképpen azt a gondolatot, hogy a misével áldozatot muta­ tunk be Istennek. 3. A keresztyén ember szabadságáról című írásában Luther megkülönbözteti a külső és a belső embert. A belső ember tekintetében azt hangsúlyozza, hogy az ember egyedül hit által igazulhat meg. Hit, nem pedig jőcsele­ kedetek által válunk igaz emberré. A hit megragadja Isten ígéreteit, egyesít bennün­ ket Jézus Krisztussal, és valóban beteljesíti a törvényt (minthogy az első parancsolat ér­ telmében tiszteli Istent). A jócselekedetek nem eszközei, hanem gyümölcsei a megigazulásnak, a belső emberben lévő igazság ered­ ményezi őket a külső emberben. Olyanok a jócselekedetek a megigazulás számára, mint

Reformáció és ellenreformáció fa számára a gyümölcse. „Krisztusba vetett hitünk nem a jócselekedetektől szabadít meg, hanem a jócselekedetekke! kapcso­ latos téves vélekedésektől, attól a feltéte­ lezéstől, hogy megigazulásunk jócselekede­ teinkből következik." A keresztyén ember szabad ura minden­ nek, és nincs alávetve senkinek. A keresztyén ember készséges szolgája mindennek, és alá van vetve mindenkinek. Isten egész írása két részre oszlik: paran­ csolatokra és ígéretekre... Isten ígéretei így azt ajándékozzák, amit a törvény parancsolt, hogy egyedül Istené legyen minden: a paran­ csolatok is és azok teljesítése is. Egyedül 0 parancsol, egyedül teljesíti is. Ezért tartoz­ nak Isten ígéretei az Újtestamentumba, sőt ezek maga az Újszövetség... Kétségtelenül Krisztusról neveztetünk így, aki nem távol, hanem bennünk van, vagyis ha hiszünk benne és egymásnak kölcsönösen Krisztusa vagyunk, akkor azt tesszük ember­ társainkkal, am it Krisztus tesz velünk, De most emberi tanokkal arra oktatnak ben­ nünket, hogy semmi mást ne keressünk, m int érdemeket, jutalmat és a magunk hasz­ nát, Krisztusból pedig semmi mást nem csi­ náltunk, m int Mózesnél is kegyetlenebb vég­ rehajtót. A KERESZTYÉN EMBER SZABADSÁGÁRÓL A wormsi birodalmi gyűlés elítélte Lu­ thert és kimondta, hogy mihelyt lejár a menlevele, el kell fogni. Ehelyett azonban Bölcs Frigyes fogatta el, és Wartburg várá­ ban rejtegette. Itt Luther hatalmas vállalko­ zásba fogott, elkezdte németre fordítani a Bibliát. A lutheri Bibliának páratlan jelentő­ sége van mind kulturális, mind vallási szempontból. Luther fordítása amellett, hogy a Bibliát az egyszerű nép kezébe adta, valójában megteremtette a mai irodalmi né­ met nyelvet. Eleinte Luthernek számos követője akadt. De ahogy tanítása egyre inkább

Luther kikristályosodott, többen is elidegenedtek tőle. A legsúlyosabb nézeteltérései *Erasmus-szal és *Zwinglivel támadtak. Erasmus eleinte kiállt Luther mellett az egyhá­ zi visszaélések bírálatában, de nem fogadta el a reformokból következő megosztott­ ságot és küzdelmet, ő az összhangot és az egyetértést eszményítette. Eleinte nem akart nyíltan szembeszállni Lutherrel, de végül 1524-ben kiadta De liberó arbitrio diatribe (Értekezés a szabad akaratról) című vitairatát, melyben erősen elutasí­ totta Luthernek az emberi akarat teh etet­ lenségéről vallott felfogását. Luther egy darabig megfontoltan szótlan maradt, de 1525-ben közreadta De servo arbitrio (A szolgai akaratról) című válasziratát. Ő maga ezt tartotta egyik legjobb írásának, noha megfogalmazásai­ ban túlzásba esik. Kíméletlenül rám utat Erasm us írásának gyenge pontjaira és következetlenségeire, illetve megerősíti az em bernek az isteni kegyelemtől és predestinációtól való teljes függéséről ki­ alakított hagyományos, ágostoni felfo­ gást. Ám itt nem egészen világosan fogal­ maz. Mintha nemcsak azt mondaná, hogy a bűnös ember nem teh et semmi jót Isten kegyelme nélkül, hanem azt is, hogy az em bernek nincsen egyáltalán szabad aka­ rata még az erkölcsileg sem leges dolgok­ ban sem, például abban, hogy kávét avagy teát iszik-e reggelire. Luther a predestináció tanának ilyen értelm ezésével tú l­ megy a bibliai és ágostoni tanításon (mi­ ként *Bradwardine tette). Ágostonnal el­ lentétben nem tartotta fontosnak, hogy a bűnbeesett em ber akaratának teh etetlen­ sége m ellett az akarat lélektani szabadsá­ gát is hangsúlyozza. Kezdetben a német és a svájci reformá­ torok vállvetve harcoltak. De súlyos nézeteltérés támadt köztük az úrvacsorái való­ ságos jelenlét kérdésében. Eleinte közös

139 egyetértéssel utasították el az átlényegülés római tanát, és tartották fenn továbbra is a Krisztus testének és vérének valósá­ gos úrvacsorái jelenlétét megfogalmazó ta­ nítást. 1524-ben azonban Cornelius Hoen, holland teológus érvei meggyőzték a sváj­ ciakat, hogy a kenyér és a bor csupán jel­ képezi Krisztus testét és vérét. Magát Lu­ thert korábban már megkísértette ez a gondolat, de a Szentírás világos szavai: „Ez az én testem ”, nem engedték ebbe az irányban elmozdulni. így Luther és Zwingli elkezdett egymás ellen írni. 1529-ben azonban Fülöp hesseni választófejedelem meggyőzte a két felet, hogy találkozzanak Marburgban, oldják fel ellentéteiket, és ál­ lítsák helyre a protestánsok egységét. A marburgi hitvitáról fennmaradt részletes, bár nem hivatalos beszámoló hallatlanul érdekes képet fest az egy asztalnál ülő két vezető reformátor vitájáról. Álláspontjuk­ ból azonban nemigen engedtek, és a pro­ testantizmus végleg két, lutheránus és re­ formátus táborra szakadt. - M i az oltáriszentség? Urunk Jézus Krisztus valóságos teste és vére kenyérben és borban, melyet maga Krisztus rendelt azért, hogy azt mi, keresztyének, együk és igyuk. - M it használ az evés és ivás? Megmutatják azt ezek az igék: „Értetek adatott" és „Kiontatott bűnök bocsánatára". Vagyis ebben a szentségben az igék által bűnbocsánat, élet és üdvösség adatik nekünk. Mert ahol bűnbocsánat van, ott élet és üdvös­ ség is van. - Hogyan tehet a testi evés és ivás ilyen nagy dolgokat? Nem a testi evés és ivás teszi ezt, hanem ezek az igék: „Értetek adatott” és „Kionta­ tott bűnök bocsánatára”. A testi evés és ivás mellett ezek az igék alkotják a szentség fő ré­ szét. A ki hisz ezeknek az igéknek, az meg­ kapta azt, am it ezek az igék hirdetnek és mondanak, vagyis a bűnök bocsánatát.

140 - Ki él tehát ezzel a szentséggel méltóan? A böjtölés és a testi készülés szép külső rend, de igazán méltó és jólkészült csak az, aki ebben az igében hisz: „Értetek adatott” és „Kiontatott bűnök bocsánatára". A ki pe­ dig nem hisz ezen igéknek, vagy kételkedik bennük, az méltatlan és készületlen. Mert ez az ige, „értetek” nem követel mást, csak hívő szívet.

Kis k á t é Luthert mindenekelőtt az egyedül hit ál­ tal való megigazulás tanáról ismerik. Ez a tan azonban nem tűnik föl a kilencvenöt té­ telben, és nem ez indította el Luthert a re­ formok útján. Mi több, csak jó néhány év­ vel a tételek kifüggesztése után fogalmaz­ ta meg a megigazulás sajátosan protestáns tanát. Korábban fenntartotta az alapjában ágostoni álláspontot. Ágoston a következő­ képpen tanította a hit által való megigazulást. Amikor a bűnös ember felismeri, hogy képtelen megtartani Isten törvényét, és hogy szüksége van a megváltásra, Isten­ hez fordul a hit által. Ekkor Isten megadja neki Szentleikét, amely meggyógyítja aka­ ratát és megtölti szívét szeretettel. Ez je­ lenti a megigazulást, az igaz emberré, ön­ zőből szeretetteljes em berré válást. A megigazult vagy megváltozott ember im­ már képes megtartani Isten törvényét, szívből, szeretettől indítva. A reformáció kezdetén Luther visszatért Ágostonnak ehhez a tanításához, de na­ gyobb hangsúlyt fektetett a hitre. Különös­ képpen azt a középkori elgondolást utasí­ totta el, hogy a szentségek úgy nyújtják a megváltást, mint gyógyszer a gyógyulást, nem kell az embernek egyebet tennie, mint hogy eltávolítsa az útból az akadályo­ kat. A szentségek középkori gépies felfo­ gásával szemben Luther tehát az eleven, személyesen megélt hitet hangsúlyozta, de nem a megigazulás alapján. Idővel, a hú­ szas évek elején azonban ráébredt, hogy a

Reformáció és ellenreformáció megigazítás Pálnál nem azt jelenti, hogy az ember „igaz” vagy „jó” emberré válik, ha­ nem azt, hogy „igaznak tekintetik” vagy „felmentetik”. A megigazítás az embernek sokkal inkább a státuszára, semmint az ál­ lapotára vonatkozik, arra, hogy Isten mi módon néz az emberre, semmint arra, hogy Isten mit tesz benne, m ert Isten min­ denekelőtt elfogadja, nem annyira megvál­ toztatja. Ilyen módon eljutott a megigazu­ lás (az ember státusza Isten előtt) és a m egszentelődés (az em bernek a szent életben való növekedése) protestáns meg­ különböztetéséhez. Ha azonban az ember megigazulást vagy elfogadást nyer Istentől, pusztán hite alap­ ján, anélkül hogy bármi jót tenne is, akkor bármit m egtehet anélkül, hogy aggodal­ maskodnia kellene a következmények mi­ att. Luthert éppen ezzel a tanítással vádol­ ták, csakhogy alaptalanul. Amikor megkü­ lönböztette a megigazulást és a megszentelődést, nem választotta el őket egymás­ tól. Nem gondolta, hogy az egyik létezhet a másik nélkül. Amikor Isten valakit elfogad, azt meg is változtatja. De ha ennyire össze­ tartoznak, akkor mitől számít olyan csodá­ latosnak a megkülönböztetésük? A válasz egyszerű. Az egyedül hit által (pontosab­ ban egyedül Krisztus által, egyedül a hit révén) való megigazulás azt jelenti, hogy bízhatom abban, hogy Isten elfogad engem, nem azért, m ert tisztességesen élek, ha­ nem azért, m ert Krisztus meghalt értem. A lényeg nem abban áll, hogy van-e meg­ igazulás megszentelődés nélkül (hiszen nincs), hanem abban, hogy min alapszik. Ha megigazulásunk jócselekedeteinken alapulna, akkor nincs bizonyosságunk, csak az erkölcsileg elbizakodottaknak, mint a fa­ rizeusnak a Lukács 18,9-14-ben. De a hit által való megigazulás azt jelenti, hogy le­ het bizonyosságunk Isten előtt Krisztus ke­ reszthalála alapján. Ebből következik, hogy

Melanchton tehetünk jót, de nem azért, hogy elnyerjük Isten jóváhagyását vagy elfogadását, hanem azért, mert Isten már elfogadott bennünket. Az Istennek való engedelmesség gyerme­ keinek szabad és szeretetteljes válaszát je­ lenti, nem pedig az érdemek haszonleső felhalmozását a jóváhagyásért törekvők részéről.

Philip Melanchton Németország tanítója Philip Melanchton 1497-ben született DélNémetországban. Tanulmányait nagybátyja Johannes Reuchlin (1455-1522), a neves né­ m et humanista és kiemelkedő keresztyén hebraista irányítása mellett a heidelbergi és a tübingeni egyetemen folytatta, és szokatla­ nul fiatalon végezte el. Tübingenben a hu­ manizmus hatása alá került, és élete végéig *Erasmus tisztelője maradt. 1518-ban Reuchlin ajánlására a görög nyelv professzo­ ra lett a wittenbergi egyetemen. Itt *Luther hatására a reformátorok táborához csatlako­ zott. 1519-ben a teológiai kar tagja lett, bár a bölcsészeti kart sohasem hagyta oda. Luther legközelebbi barátjává vált, noha tem peram entum uk erősen különbözött. Melanchton visszahúzódó, türelmes és bé­ kés term észetű humanista tudós volt. Teo­ lógiai szemléletükben is lényegesen eltér­ tek egymástól, miként Luther tanítványai később rámutattak. Mindez mit sem változ­ tatott testi-lelki jóbarátságukon, bár kisebb teológiai nézeteltérésekhez vezetett. Melanchton állította össze az *Agostai Hitvallást, a legfontosabb lutheránus hit­ nyilatkozatot. Legjelentősebb teológiai munkájában, az 1521-ben megjelent Loci communes rerum theologicarum-ban (A teológiai tények közhelyei, [alapigazságai]) elsőként igyekezett rendszerbe foglalni a protestáns teológiát. Több kiadást is meg­

141 élt, köztük a legfontosabbak az 1521-es, az 1535-ös és az 1555-ös. Az 1521-es kiadás előszavában így foglalja össze szemléletét: Jobban tesszük, ha imádjuk, sem mint vizsgáljuk az istenség titkait. Ráadásul eze­ ket a dolgokat nem tudjuk nagy veszedelmek nélkül próbára tenni, még a szent emberek is megtapasztalták ezt... Ezért semmi okunk oly sokatfáradozni azon emelkedett kérdések­ kel, m int „Isten”, „Isten egysége és háromsá­ g a ”, „a teremtés titka” és „a megtestesülés módja". Kérdezem én, mit értek el a skolasz­ tikusok, midőn sok emberöltőn át csupán eze­ ket a kérdéseket firtatták? ... Ellenben arról, aki nem ismeri a többi alapvető igazságot nevezetesen a „bűn erejét”, a „törvényt” és a „kegyelmet” -, aligha tudom elképzelni, hogy keresztyén. Hiszen ezekből a dolgokból ismer­ szik meg Krisztus, mert Krisztust ismerni annyi, m int ismerni jótéteményeit, nem pe­ dig, m int [a skolasztikusok] tanítják, elmél­ kedni természetein és megtestesülése módja­ in. Mert, ha nem tudod, Krisztus miért öltött testet és halt meg a kereszten, mi hasznod van abból, hogy csak a róla szóló históriát isme­ red?... Krisztus gyógyírul adatott nekünk, és­ pedig, hogy a Szentírás módján szóljunk, üd­ vözítő gyógyírul. Ezért helyénvaló másképpen ismernünk Krisztust, mint ahogyan a sko­ lasztikusok lefektették. Loci communes, előszó Ebben az időszakban Melanchton azon igyekezett, hogy megszabadítsa a teológiát filozófiai torzításaitól, és azt szilárd bibliai alapokra helyezze. Úgy vélte, hogy a plato­ nizmus félrevezette a korai egyházatyákat, A risztotelész pedig a skolasztikusokat. „M ert amiképpen az egyház utóbbi korsza­ kaiban Krisztus helyett Arisztotelészt kö­ vettük, akképpen a korai egyházban a taní­ tást a platóni bölcselet gyöngítette.” Ké­ sőbb azonban Melanchton módosította Arisztotelésszel kapcsolatos álláspontját, és műveinek tanulmányozását szorgalmaz­

142 ta a német egyetemeken. Ezután a korai egyházatyák értékelésében is mélyebbre hatolt. Természetesen szemében a Szent­ írás megmaradt az egyedüli mércének, de a korai egyházatyák egyetértése is nagy tiszteletet érdemel. Amikor *Zwingli és Luther vitája a való­ ságos jelenlétről kibontakozott, Melanchton az utóbbi mellé állt. Sőt az 1529-es marburgi hitvitán, aligha jellemző módon, ép­ pen ő maradt hajlíthatatlan, és ő bírta rá Lu­ thert, hogy ne engedjen. Még ebben az év­ ben levelet írt Oecolampadiusnak (bázeli reformátor és Zwingli barátja), és ebben a valóságos jelenlét mellett érvelt, mondván, hogy ez a helyénvaló és ésszerű tanítás a Szentíráson alapul, ezt vallották a korai egyházatyák is. Oecolampadiusnak azonban sikerül meggyőznie Melanchtont, hogy a korai egyházatyák nem támasztják alá Lu­ ther álláspontját. Ezért Melanchton eltávo­ lodott a valóságos jelenlét lutheri tanításá­ tól. 1540-ben kiadta az Ágostai Hitvallás módosított változatát, amely nem tartal­ mazta a valóságos jelenlét tanát. A Loci communes 1555-ös kiadásából ugyancsak kihagyta ezt a dogmát. Helyette a követke­ zőket tanította: Ezzel a kenyérrel és borral [Jézus Krisz­ tus] nekünk adja testét és vérét, és ezáltal ta­ núsítja, hogy elfogad és tagjaivá tesz minket, a bűnök bocsánatát adja nekünk, és hogy vé­ re által megtisztított minket, és bennünk fog lakozni... Az élő Isten Fia, Jézus Krisztus, a m i Megváltónk valóban jelen van, és tevé­ keny ebben a [úrvacsorái] részesedésben, ta­ núsítván, hogy bennünk fog lakozni. Loci COMMUNES 22 Ezt az álláspontot egyebek közt *Kálvin is elfogadta, s bár Luther erősen fájlalta, nyíltan nem ellenezte. Melanchton azt állí­ totta, hogy halála előtt Luther beismerte, hogy túl messze ment a valóságos jelenlét kérdésében, de nem módosíthatja állás­

Reformáció és ellenreformáció pontját, m ert ezzel megrontaná egész taní­ tásának hitelét. Nehéz megállapítani egy ilyen állítás igazát, hiszen Melanchtont aligha mondhatnánk tárgyilagosnak ebben a kérdésben. 1546-ban V Károly császár elfoglalta a lutheránus területek nagy részét, így Wittenberget is, és rájuk akarta kényszerítem az Interimet, amely dokumentum az egy­ ház életét az átmeneti időben (interim) egy későbbi megállapodásig szabályozta volna. Ennek következtében számos ponton en­ gedni kellett a lutheránus tanításból. Me­ lanchton elbizonytalanodott, az Interimet nem akarta elfogadni, de hajlott a meg­ egyezésre és egyes engedményekre. Ez­ zel azonban csak azt érte el, hogy két tűz közé került. Nagy szerencsétlenségére m értékletes ember volt, egy egyre inkább hajlíthatatlan és türelmetlen korban. így kezdődtek a támadások ellene azok részé­ ről, akik szerint elárulta a lutheránus taní­ tást; és folytatódtak 1560-ban bekövetke­ zett halála után is, azzal az eredménnyel, hogy a *Formula Concordiae elítélte né­ mely tanítását. Ugyanakkor Melanchton sokak szemében megőrizte tekintélyét, az oktatás megújításában elért eredményei­ ért kapta a „Németország tanítója” nevet.

Az Ágostai (Augsburgi) Hitvallás (1530) 1530-ban V. Károly császár összehívta Augsburgba a birodalmi gyűlést. A császár tárgyalni akart a protestánsokkal, és ha le­ het, megegyezésre jutni velük. *Melanchton fogalmazta meg a protestáns hitvallást, többnyire *Luther korábbi írásaiból kiin­ dulva. Melanchton iratát Luther jóváhagy­ ta, ő maga a birodalmi átok miatt a gyűlé­ sen személyesen nem vehetett részt. Júni­ usban a gyűlésen ezt felolvasták a császár

Az Ágostai Hitvallás, A Formula Concordiae előtt, ezért nevezik Augsburgi Hitvallás­ nak is. M értéktartó hangneme és nyelve­ zete volt hivatott elérni, hogy a császár el­ ismerje a protestantizmust. V Károly azonban megbízott néhány ka­ tolikus teológust, hogy a hitvallást utasít­ sák el. Munkájukat augusztusban olvasták fel a gyűlésen. Erre Melanchton megírta az Apológia, azaz az Ágostai Hitvallás védel­ me című iratát, melyet szeptemberben mu­ tattak be a császárnak, de az nem fogadta el. A következő évben latinul és németül is megjelent az Ágostai Hitvallás és az Apoló­ gia átdolgozott változata. Az Ágostai Hitvallás két részre oszlik. Az első részben huszonegy cikkely foglalja össze az evangélikus tanítást. Ezek néme­ lyike a hagyományos katolikus tanítást kö­ veti (ilyen az Istenről, az eredendő bűnről és a keresztségről szóló cikkely); mások azonban határozottan a lutheránus állás­ pontot tükrözik (pl. a megigazulásról, az úrvacsoráról, a jócselekedetekről szóló cikkely). A második rész hét cikkelye a pá­ pai hatalommal való visszaélésnek az evan­ gélikus gyülekezetekben immár kiküszö­ bölt eseteit (pl. az egy szín alatti áldozást és a cölibátus kötelezettségét) taglalja. Hasonlóképpen tanítják [ti. a lutheránu­ sok], hogy az emberek nem lazulhatnak meg Isten előtt saját erejükből, érdemükből vagy cselekedeteikből, hanem ingyen igazíttatnak meg a Krisztusért hit által, ha hiszik, hogy Is­ ten őket kegyelmébe fogadja, és bűneiket meg­ bocsátja a Krisztusért, ki halálával bűnein­ kért eleget tett. Ezt a hitet tudja be Isten belőt­ te való igazságul. Róma 3,21-26 és 4,5. A MEGIGAZULÁSRÓL, 4. CIKKELY A z Úr Vacsorájáról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valósággal jelen van, és kioszttatik az Úr Vacsorájában azoknak, akik vele élnek; egyszersmind elítélik azokat, akik másképpen tanítanak. Az Úr vacsorájáról, 10. cikkely

143

Azt tanítják tovább a mieink, hogy jó csele­ kedeteket tenni szükséges, nem azért, hogy a kegyelmet kiérdemlő erejükben bizakodjunk, hanem mert Isten akarata. A bűnbocsánatot és a kegyelmet csak hit által lehet megragadni. Mivel pedig a hit által a Szentlélek adományá­ ban részesülünk, a szívek is legott megújul­ nak, új indulatokkal telnek meg, hogy jó cse­ lekedeteket teremhessenek. A HITRŐL ÉS AJÓ CSELEKEDETEKRŐL, 20. CIK­

KELY 1540-ben Melanchton kiadta a hitvallás átdolgozott változatát. A legfontosabb vál­ tozást a 10. cikkelyen hajtotta végre, mely immár így szólt: „Krisztus teste és vére valóban megnyilvánul a kenyér és a bor ál­ tal azoknak, akik részesednek az Úr szent vacsorájában." Ez igen közel áll *Bucer és *Kálvin álláspontjához; mindketten el is fo­ gadták azt. Luther bánkódott, de nem szólt semmit. Miután Melanchton meghalt, a harcos lutheránusok egyre erősebben bí­ rálták őt. Az 1531-es Ágostai Hitvallás és Apológia részét képezi a lutheránus egyház hitvallá­ sainak, melyek a Formula Concordiae-ve\ együtt a Concordia- vagy Egyezség-könyv­ ben jelentek meg.

A Formula Concordiae (1577) *Luther halála után a lutheránizmus híjával volt egy tekintélyes vezetőnek. *Melanchton számos tekintetben természetes örö­ köse lehetett volna a nagy reformátornak, de sokan nem bíztak benne, Luther áruló­ jának látták őt. így a lutheránizmus számos pártra oszlott, a különböző táborok élesen összekülönböztek alapvető tanokon. A dol­ gok odáig fajultak, hogy egyszer a königsbergi professzorok puskával a kézben je­ lentek meg egy hitvitán. Az 1557-es wormsi (katolikusokkal folytatott) hitvitán

144 a lutheránusok ország-világ szeme láttára kényszerültek elismerni megosztottságu­ kat. A viták folytatódtak, de immár megje­ lent a megegyezésre való törekvés is. Az 1570-es években számos hitvallás keletke­ zett, és ezek alapján született meg 1577ben a Formula Concordiae, melyet számos lutheránus fejedelemség elismert. 1580ban, pontosan ötven évvel azután, hogy V. Károlynak felolvasták az *Ágostai Hitval­ lást, megjelent a Concordia-könyv. Ez a kö­ vetkezőket foglalja magában: az Ágostai Hitvallás, Melanchton Apológiája, A smalkaldi cikkek Luthertől, a Tractatus de potestate et primatu papae (Értekezés a pápa ha­ talmáról és elsőségéről; 1537) Melanchtontól, Luther Kis és Nagy kátéja, illetve a Formula Concordiae. A Formula Concordiae az evangélikusok számára ahhoz hasonló szerepet töltött be, amilyet a katolikusok számára a ^tridenti zsinat - számos kérdésben meghatározta a lutheránus álláspontot, és így megterem­ tette a világos lutheránus ortodoxiát. A Concordia-könyv azonban nem nyerte el mindenki tetszését. Dánia (lutheránus) ki­ rálya például oly mértékig felháborodott rajta, hogy példányát azon nyomban tűzre hajította. A dán egyház soha nem ismerte el a könyvet. Némely német fejedelemség szintén elutasította a hitvallást, és később a református táborhoz csatlakozott. A Formula Concordiae két részből áll. Az első rész tartalmazza „Az Ágostai Hitvallás­ nak a teológusok által vitatott cikkelyeinek rövid foglalatát, Isten Igéjének megfelelően, keresztyén módon előadva és rendezve ”. Ez bevezetésből és tizenkét, a vitatott kér­ déseket taglaló cikkelyből áll. A négyszerié ilyen hosszú második rész, a „Szilárd nyilat­ kozat” ugyanezeket a kérdéseket vizsgálja, csak sokkal részletesebben. A bevezetés megerősíti az elvet, mely szerint csak a Szentírás lehet valamely ta­

Reformáció és ellenreformáció nítás mércéje vagy normája. De bár a Bib­ lia jelenti azt a próbakövet, amely alapján bármely tanítást meg kell ítélni, a Concordia-könyvben foglalt lutheránus hitvallá­ sok is tanítást értékelő szerepet hivatottak vinni. Mivel azonban a Formula Concordiae tantételei nem magától értetődően követ­ keznek a Szentírásból, ellentmondás feszül a Szentírásnak mint egyedüli normának az elvi meghatározása és a lutheránus hitval­ lásoknak ebbe a helyzetbe való gyakorlati felemelése között, habár a Formula ki­ mondja, hogy a hitvallások „nem bírák, mi­ ként a Szentírás, hanem csak tanúságot tesznek a hitről, és azt magyarázzák”. Melanchton kezdetben maga is elfogadta Luthernek az emberi akarat rabságáról val­ lott nézetét. De 1555-re megváltoztatta véleményét, és az emberi szabad akarat­ nak jelentős szerepet tulajdonított az üd­ vösségben. Ezt az első két cikkely elutasít­ ja, és teljesen *ágostoni alapokra helyez­ kedik. A megtérés munkáját kizárólag Is­ ten végzi, aki „a makacs és ellenkező em­ bereket hajlandókká teszi”. Melanchtont különösen azért bírálták, m ert a valóságos jelenlét lutheri tanításá­ tól eltávolodott - ezért aztán „kriptokálvinistának” bélyegezték. A hetedik cik­ kely határozottan elutasítja ezt az álláspon­ tot, és a valóságos jelenlét tisztán lutheri tanítását vallja. Kérdeztetik: Az szent Vacsorában az m i Urunk Jézus Krisztus igaz teste és igaz vére bizonnyal és állatja [értsd: szubsztancia, lé­ nyeg] szerint jelen vagyon-e? A z kenyérrel és borral osztogattatik és véttetik-e mindazok­ nak, kik a Sacramentommal élnek, akár méltók s akár méltatlanok, akár jók s akár gonoszok, akár hívek s akár hitetlenek legye­ nek azok: mindazáltal így az hívek az Úr Va­ csorájából vigasztalást és életet vegyenek? Az Cingliánusok [ti. zwingliánusok!] ezt az Krisztus testének és vérének a Szent Vacsorá-

Spener bán való jelenlétét tagadják, m i pediglen valljuk azt. E z veteködésnek tökéletes megmagyarázá­ sához tudnunk köll legelőször, hogy két neme vagyon az Sacramentariusoknak [a jelenlétet tagadók]. Mert némely Sacramentariusok igen gorombák [a zwingliánusok]: ezek ho­ mály nélkül való igékkel nyilván vallják azt, m it szívökben értenek, tudniillik, hogy az Úr Vacsorájában csak kenyér és bor legyen jelen, csak azok osztogattassanak és szájjal vétesse­ nek ott. Vágynak némely álnok, ravasz és mindeneknél ártalmasb Sacramentariusok is [pl. Melanchton és *Kálvin]. Ezek az Úr Vacsorájának dolgárul szólván részben nagy ékesen az m i szavainkkal élnek, és tettetik, hogy ők is hiszik az Krisztus igaz állat szerint való testének és vérének bizonyos jelenlétét ez szent Vacsorában, de mindazáltal lélek sze­ rint való jelenlétének és ételének mondják azt, mely hit által leszen. Ez utolsó Sacramenta­ riusok az ékes szók alatt ugyanazon goromba vélekedéstfedezgetik és tartják, kiben az elsők vágynak: tudniillik, hogy kenyérnél és bornál egyéb semmi az Úr Vacsorájában jelen ne le­ gyen, avagy semmi több szájjal ne vétessék. Mert ez az ige „lélek szerint" semmi egye­ bet az ő értelmük szerint nem jegyez, hanem csak az Krisztusnak lelkét, kit hisznek jelen lenni: avagy ez ige alatt értik az távol levő Krisztusnak erejét és, érdemét, az Krisztus­ nak testét pedig semmiképpen nem hiszik a földön jelen lenni, hanem ilyen értelemben vágynak, hogy csak ott fönn, az felső égben tarttatik az: és azt mondják, hogy szükség minekünk szívbéli gondolatainkkal fölemel­ kednünk és ott kell az Krisztus testét és vérét keresnünk és semmiképpen nem ez földön az Szent Vacsorának kenyerénél és boránál. Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az Úr Vacsorájában az Krisztusnak teste és vére bi­ zonnyal és állatja szerint jelen vagyon és hogy az kenyérrel és az borral valóban osztogattatik és véttetik.

145 Hisszük, tanítjuk és valljuk, hogy az Krisztusnak teste és vére nemcsak lélek sze­ rint hit által, de még test szerint is véttetik az kenyérrel és az borral, mindazáltal nem az Kapemaumbeliek6 értelme szerint, hanem természet fölött való mennyei módon az Sacramentum szerint való egyesülésnek módja szerint... A k i ezt a kenyeret eszi, Krisztus testét eszi az. E gyesség könyve, 7. cikkely (1598-as for­ dítás, mai helyesíráshoz igazítva)

Miért kellett az evangélikusoknak oly hevesen elutasítaniuk az „álnok sakramentáriusok” által tanított Krisztussal való lel­ ki táplálkozást? M ert noha a Formula azt állítja, hogy a Krisztus teste és vére jelen van a „borban és a kenyérben”, ennek dur­ ván fizikális értelm ezését is tagadja: „Ez­ úton minden minősítés nélkül elítéljük a Krisztus testéből való kapernaita evést, mintha az ember Krisztus testét a fogával rágná meg, és ételként megemésztené”. Ehelyett a „Krisztus testéből való igaz, bár lelki táplálkozást” állítja a Formula. És azért utasítja el az „álnok sakramentáriusokat”, m ert fenn kívánja tartani a sákramentum objektivitását: „aki ezt a kenyeret eszi, Krisztus te sté t eszi az”. Azt mondani, hogy csupán lelkileg és hit által táplálko­ zunk Krisztus testéből, fölöslegessé teszi a sákramentumot.

Philip Jákob Spener A pietizmus alapítója Spener 1635-ben született Elzászban. Bibliás neveltetésben részesült, és a lelkészi pályát választotta. 1666-tól vezető lelkipásztorként tevékenykedett Frankfurtban, és ez idő alatt lett a pietizmus „atyja” vagy 6 Átlényegülésben hívők, akik kannibalista módon veszik magukhoz a jegyeket; gúnyszó, lásd János 6, 52-63. (A ford.)

146 alapítója. 1686-ban Drezdába költözött, hogy udvari káplán legyen, majd 1691-ben berlini lelkipásztor lett. 1705-ben halt meg. A XVII. század közepére nem volt min­ den rendben a lutheránizmus körül. Min­ den állampolgárt csecsemőkorában meg­ kereszteltek, ezért a lutheránus fejede­ lem ségekben mindenkit „újjászületett” keresztyénnek tartottak. Noha mindenki az egyházhoz tartozott, és mindenki okí­ tásban részesült a lutheránus tanításból, az eleven keresztyén hitnek nagy híja volt. A pietizmus ezt a hiányosságot kívánta pótol­ ni. Céljait Spener a pietista reformot hirdető 1675-ös kiáltványában, a Pia desideriában (Szent vágyakozások) fogalmazta meg. A pietisták a Krisztusba vetett eleven, személyes hitet hangsúlyozták. Nem elég az egyház megkeresztelkedett tagjának lenni, elfogadni az evangélikus tanítást. Újjá is kell születni, meg kell térni. (Spener nem tagad­ ta azt a lutheránus tant, hogy a keresztségben a gyermek újjászületik, de azt állította, hogy ez a kegyelmi ajándék sokaknál el­ vész.) Az igaz keresztyénség nem hinni való tanítás, hanem a Szentléleknek a megtérés­ ben és új életben való megtapasztalása. Az eleven, személyes hitnek ezzel a hangsúlyozásával Spener nem kívánta alá­ becsülni a komoly tanítás jelentőségét, de megfelelő helyét kijelölni annál inkább. Még mindig jobb egy kálvinista (sőt egy pá­ pista!), aki valóban megélt módon hisz Jé­ zus Krisztusban, mint egy szigorúan orto­ dox lutheránus, aki nem hisz így. Ilyen mó­ don a pietizmus voltaképpen fellázadt a kor legfőbb törekvése, a lutheri tanítás részletkérdéseinek örökös latolgatása ellen. A tanbeli reformok a lutheránus ortodoxia ta­ nításainak részletekbe menő, csaknem megszállott vizsgálatához vezettek, miköz­ ben az élet megújítására lett volna szükség. Spener alapvetőnek tartotta a Biblia ta­ nulmányozását. De nem elég a Bibliát a lu­

Reformáció és ellenreformáció theránus tanok igazolására és a lutherániz­ mus ellenségeinek cáfolatára használni. Arra van szükségünk, hogy a Szentlélek a Biblia által szívünkhöz szóljon, és az Igét személyesen magunkra alkalmazzuk. A Bibliát kegyességi alapon kell olvasni és prédikálni, és ennek meg kell változtatnia egész életvezetésünket. Spenert elszomorította a sok újjá nem született lelkipásztor, akinek élete nem példázta tanítását. E zért szorgalmazta, hogy a teológiai oktatás ne csak a lutherá­ nus ortodoxia útvesztőjében igazítson el, hanem változtassa meg a hallgatók életét, és készítse őket fel a gyakorlati igehirde­ tésre és személyes lelkipásztori munkára. Ennek érdekében Spener először biblia­ köröket szervezett, melyek közvetlen kap­ csolatba hozták a papokat a hívekkel. Spener erősen hitt az egyetemes papság lutheri tanában és a minden keresztyén ál­ tal végzendő lelki szolgálatban. Spener leg­ jelentősebb tanítványa, A. H. Francke (1663-1727), a pietizmus másik jelentős vezéregyénisége, főképpen Halléban tevé­ kenykedett, ahol pietista alapokon, új egyetemet alapított. A pietizmusnak óriási volt a hatása. A lu­ theránus egyházon belül azóta is meghatá­ rozó tényezővé vált, különösen bizonyos területeken, például Württembergben és Norvégiában. Spener keresztfia, Zinzendorf gróf (1700-1760) vezető szerepet vitt a morva egyházban, melynek hatása az egész világra kiterjedt. Mély benyomást tett a *Wesley fivérekre, és általuk az an­ golszász evangelikalizmusra. Valójában az evangelikalizmus ugyanazt a szerepet vitte az angolszász világban, amit a pietizmus a lutheránusban. A pietisták, morvák és az evangéliumiak vezető szerepet játszottak a missziói mozgalomban. Mára a „pietista” szót szinte kizárólag megbélyegzőleg használják. A széles kör­

Spener ben elterjedt felfogásban a pietista nem tö­ rődik mással, csak tulajdon, személyes üd­ vösségével, számára a világtól való elvonu­ lás és a belső lelki béke m egterem tése je­ lenti a keresztyén életet. Célul tűzi ki má­ sok lelkének megmentését, de a társada­ lom egészével nem törődik; annyira leköti figyelmét az eljövendő világ, hogy a mosta­ ni szükségleteire már nem jut ideje. Való igaz, a pietizmus néha elfajult, és önnön karikatúrájává vált, de az első pietistákat korántsem vádolhatjuk ezzel. Az egészsé­ ges gondolkozású pietisták mindig fenntar­ tották az egyensúlyt az egyén és a közös­ ség, az evilági és a túlvilági között. Harmadszor hozzá kell szoktatnunk az em­ bereket ahhoz, hogy a puszta tudás nem elegen­

147 dő az igaz keresztyénséghez - mert az minde­ nekelőtt egyfajta magatartást jelent. Drága Megváltónk éppen a szeretetet nevezte a tanít­ ványok igazi fémjelének - (János 13,34,35; 15,12; ljános 3,10,18; 4,7-8, 11,12,13,21). Ehhez hasonlón a szeretett János öregkorában (mint Jeromos írja a Galata 3,6-ról írt kom­ mentárjában) szinte nem is mondott mást ta­ nítványainak, mint hogy „Gyermekem, sze­ ressétek egymást". Azok pedig ezt idővel meg­ elégelték, és megkérdezték, minek hajtogatja ezt szüntelen. János pedig ígyfelelt „Mert ez az Úr parancsolata, és ha szeretet van, az elegen­ dő.” És való igaz, mert ha valaki hisz, és hit által megáldatik, annak élete és az, ahogyan teljesíti Isten parancsolatait, szeretettről áll.

Pia desideria

148

Reformáció és ellenreformáció

A református hagyomány Ulrich Zwingli A svájci reformáció Ulrich Zwingli indította útjára a protestan­ tizmust Svájcban, és ő volt az első refor­ mátus teológus. 1484 szilveszterének nap­ ján, ötvenkét nappal Luther után született Wildhausban, hatvan kilométerre Zürichtől. Nagyjából Lutherral egy időben jutott el protestáns meggyőződéséhez, de tőle teljesen függetlenül. A hátterük is külön­ bözött, Luther *Gabriel Biel tanítványaitól az „új módszert” tanulta, Zwingli pedig *Aquinói Tamás „régi m ódszerét”. Zwinglire, Lutherral ellentétben, erősen hatott *Erasmus humanizmusa. így azután teológiai szemléletük is másként alakult Zwingli különösképpen azt gondolta, hogy semmilyen tanításnak nem szabad ellentmondania az értelemnek, míg Luther jóval csekélyebb szerepet tulajdonított az érte­ lemnek a teológia művelésében. Ez a kü­ lönbségük különösen kitűnt a Jézus Krisz­ tusnak az úrvacsorában való valóságos je­ lenlétéről kialakított felfogásukból. 1506-ban Zwingli plébános lett a d a r u s ­ ban. Itt erős támadást indított a zsoldos katonáskodás ellen. Akkoriban igen kapó­ sak voltak a svájci katonák mint zsoldosok, és ez komoly jövedelemforrásnak bizo­ nyult, akárcsak ma a svájci bankok. Zwingli ezt egyre inkább erkölcstelennek látta, és elkezdett ellene prédikálni. Ezt a glarusiak nem tűrhették, és Zwingli 1516-ban Einsiedelnbe m ent lelkipásztornak, a Szűz M ária-kultusz egyik akkori és mostani központjába, d aru sb an és Einsiedelnben Zwingli rengeteget olvasott, és valójában ekkor fektette le református felfogásának alapjait Felismerte mindenekelőtt a Szent­ írás legfőbb és végső tekintélyét 1518-ban

kinevezték a zürichi Grossmünster (Nagy­ templom) lelkipásztorává. Itt módszeres prédikációsorozatot tartott a Biblia összes könyvéről. Ez a korai egyházban bevett szokás volt, de Zwingli idejében gyökeres újításnak tetszett. Zürichben Zwingli fokozatos újításokat vezetett be, eleinte a római katolikus egy­ házi hatóságok egyetértésével. M ég 1523ban is meleghangú levelet kapott a pápától! 1522-ben adta ki első reformátori iratát, ezután számos írásával terjesztette néze­ teit szerte az országban. 1525-re Zürichet csaknem teljesen megújította, a m isét fel­ számolta, helyébe egyszerű úrvacsorái is­ tentiszteletet léptetett. Több kanton is kö­ vette Zürich példáját, és úgy tűnt, megva­ lósulhat Zwingli álma, az egyesült evangé­ liumi Svájc. Evégett Zwingli szövetségbe fogta az evangéliumi kantonokat, de a kato­ likus kantonok fenyegetve érezték magu­ kat, és ellenszövetséget hoztak létre. Mindez 1529-ben háborúhoz vezetett. A harcokat némi tűzszünet követte, majd 1531-ben kiújultak a küzdelm ek, és Zwingli a kappeli csatatéren lelte halálát. Még 1522-ben adta ki Von Klarheit und Gewissheit des Wortes Gottes (Isten Igéjé­ nek világosságáról és bizonyosságáról) cí­ mű művét. Ebben fejtette ki a Szentírás végső tekintélyéről szóló alapvető protes­ táns elvet. Isten Igéje bizonyos. Amit Isten kimond, bekövetkezik: „Ezt mondta Isten: »Legyen világosság*, és lett világosság” (lM óz 1,3). Isten Igéje világos. Ez nem je­ lenti azt, hogy nem lehet félreértem. Ha eleve meglévő véleményünkkel és értel­ mezésünkkel közelítünk a Bibliához, és azt rá akarjuk erőltetni, akkor nem halljuk meg üzenetét. De amikor Isten gyerm eke­ it szólítja meg, Igéje magával hozza saját

Zwingli világosságát. Ekkor megérthetjük azt min­ den emberi eligazítás nélkül, nem azért, m ert mi képesek vagyunk m egérteni, ha­ nem azért, m ert a Szentlélek megvilágosít minket, és lehetővé teszi számunkra Isten Igéjének önnön világosságában való meg­ értését. Nem szabad abba a hibába esnünk, hogy Isten Igéjét tévedhetetlen emberi ér­ telmező - például a pápa vagy zsinat - alá rendeljük. Ez a gyakorlatban annyi, mint addig csűmi-csavami a Bibliát, amíg eleve megfogalmazott gondolatok alátámasztásá­ ra alkalmas nem lesz. A bizonyosság nem az emberi tudásból, sem pedig egyházi ha­ tóságtól, hanem az Istenre való alázatos odafigyelésből származik. így számol be Zwingli tulajdon tapasztalatáról: Ifjabb koromban túlságosan sokat adtam az emberi tanításokra, m int abban az időben mások is, és amikor... teljességgel a Szent­ írás olvasásának szenteltem magam, folyvást a filozófia és a teológia akadályába ütköz­ tem. De végül eljutottam oda, Isten Igéjének és a Szendéteknek a vezetésével, hogy meglás­ sam, e dolgokat félre kell állítanom, és Isten tanítását közvetlenül az 6 Igéjéből megis­ mernem. Ekkor Isten világosságát kértem, és a Szentírás sokkal világosabbá vált előttem pedig semmi mást nem olvastam m int ha mélyen elmerülök a kommentárok és magya­ rázók írásaiban.

Von Klarheit und Gewissheit des WORTES GOTTES Zwingli azt is felismerte, hogy az Isten Igéjére való őszinte odafigyelés nem szá­ molja fel szükségképpen a nézeteltérése­ k e t 0 maga is vitába bonyolódott k ét má­ sik újító csoporttal a sákramentumok ter­ m észete tekintetében. Először is azokkal a zürichiekkel, akik radikálisabb reformokat akartak. Ok nem elégedtek meg a megújí­ tott államegyházzal, az elkötelezett ke­ resztyének önkéntes egyházát akarták, amelybe felnőttkori keresztség után lehet

149 belépni. Kezdetben Zwingli és a radikáli­ sok sok mindenben egyeztek, de 1525-re a viták elfajultak, és Zürich városi tanácsa, Zwingli egyetértésével, fellépett ellenük. Ugyanebben az évben jelentette meg Von Wiedertauf und Kindertaufe (Az újrakeresztelésről és a gyermekkeresztségről) című könyvét, melyben azzal vette védel­ mébe a gyerekkeresztelést, hogy az a szö­ vetségjele, és a szövetség az egész család­ ra, nemcsak az egyénre vonatkozik. Noha a gyerekkeresztséget fenntartotta, Luther­ ral ellentétben elutasította azt a katolikus elgondolást, hogy a keresztség nyomán új­ jászületnek és bűnbocsánatban részesül­ nek még a csecsemők is. A keresztségben idővel hitünk külső jelét látta. A másik vitája Lutherral támadt Jézus Krisztus úrvacsorái jelenlétével kapcsolat­ ban. Luther ugyan elutasította az átlényegülés római katolikus tanát, de továbbra is hitt Krisztus testének és vérének a „ke­ nyérben és borban” való jelenlétében. 1524-ben Zwinght ettől az állásponttól a holland Comelius Hoen térítette el. Ettől kezdve elvetette a valóságos jelenlét tanát, és azt állította, hogy a kenyér és a bor csu­ pán jelképezi Krisztus testét és vérét. A Szentlélek által Jézus Krisztus jelen van az úrvacsorái istentiszteleten, de teste és vé­ re, ember-volta a mennyben van, az Atya jobbján. Az úrvacsora nem más, mint hála­ adó megemlékezés, amelyen visszatekin­ tünk Krisztusnak a keresztfán véghezvitt munkájára. Ugyanakkor olyan közös étke­ zés is, amelyen Krisztus teste jelen van, de a gyülekezet formájában. Zwingli élete vé­ géig ezt az álláspontot képviselte. 1530-as hitvallásában a következőképpen foglalja össze kiérlelt tanítását Hiszem, hogy a szent eucharisztiában (va­ gyis a hálaadás vacsorájában) Krisztus igaz teste a hit szemlélődése által van jelen. Más­ ként szólva, akik hálát adnak az Úrnak a Fi-

150 óban nékiink adott jóságáért, azok elismerik, hogy Krisztus igaz testet öltött, abban igazán szenvedett, és tulajdon vérével igazán lemosta bűneinket. Így mindaz, amit Krisztus tett, a hit szemlélődése által jelenvalóvá lesz nekik. De hogy Krisztus teste, azaz lényeg és valóság szerinti természetes teste mind jelen van a Va­ csorában, mind pedig megesszük szájjal és foggal, miként állítják a baptisták és azok, akik az egyiptomi húsos fazekakra vágynak [ti. a lutheránusok], azt m i nemcsak tagadjuk, hanem határozottan Isten Igéjének ellentmon­ dó tévedésnek állítjuk... Krisztus természetes testét nem esszük szájjal, miként 8 maga is bi­ zonyítja, midőn azt mondta a zsidóknak, akik zúgolódtak testének valóságos megevése miatt: „A test nem számít semmit” (Jn 6,63)... Az „Ez az én testem " szókat nem betű szerint, ha­ nem képletesen kell felfogni, miként az „az Úr páskája" (2Móz 12,11) szavakat is. Zwingli itt elismétli a Lutherral folytatott 1529-es marburgi hitvitán felhozott érveit, és ezeket fejti ki egzegetikai részletesség­ gel a Commentarius, vagyis az igaz és a ha­ mis vallás magyarázata című összefoglaló művében. Meggyőzően érvel Krisztus tes­ tének az úrvacsorái jelenléte ellen, de azt a veszélyt nem sikerül elkerülnie, hogy az úrvacsorát merő megemlékezéssé egysze­ rűsítse. Hozzájárulása valójában abban állt, hogy bírálatával felszámolta a régi felfogást. Az új úrvacsorái tan tényleges kialakítása különösen *Bucerra és *Kálvinra várt, még ha ők Zwinglire alapoztak is. Zwingli idő előtt, csatában lelte halálát Nem jutott ideje arra, hogy eszméit kiérlel­ je, hogy rendszeres református teológiát dolgozzon ki. Ez a feladat Kálvinra hárult, ezért nevezik a református protestantiz­ must ma kálvinizmusnak, nem zwinglianizmusnak. De ha az építményt mások fejezték is be, és ha Zwingli majdhogynem feledésbe merült is, a svájci protestantizmus és a re­ formátus teológia alapjait ő vetette meg.

Reformáció és ellenreformáció Martin Bucer (Butzer) A kálvinizmus atyja Martin Bucer 1491-ben az elzászi Schlettstadtban született Tizenöt évesen csatlako­ zott a dominikánus barátokhoz. Mint *Zwingli, *Aquinói Tamás „régi módsze­ rén” nevelkedett, és az *erasmusi humaniz­ mus hatása alá került. 1518-ban részt vett az Ágoston-rendi barátok általános káptala­ ni gyűlésén Heidelbergben. *Luther felszó­ lalását hallva, Bucer azonnal a reformátorok táborába lépett. Néhány év múlva, 1523-ban Strassburgba költözött, ahol a reformációt Matthias Zell már korábban bevezette, és ahol számos reformátor rövidebb-hosszabb ideig tartózkodott - például *Kálvin János, Wolfgang Capito, Kaspar Hedio, Peter Martyr, Jákob és Johannes Sturm. Mégis Bucer lett Strassburg reformátora. Bucer alatt Strassburg a reformáció egyik központjává vált, sokaknak példát adva. Oktatási reformjait, melyeket Bucer támogatásával Johannes Sturm irányított, Európa-szerte lemásolták. Bucert éppúgy foglalkoztatta a pásztori munka, mint a dogmatikai reform. Von dér wahren Seelsorge (Igaz pásztori gondoskodás) című művével Bucer e tárgyban a XVI. század legjelentősebb alkotását hozta létre. Az egyházi fegyelem kérdését is szem előtt tartotta, és e téren számos intézke­ dést hozott Strassburgban. 1546-ban gyü­ lekezeten belüli kisebb, hitépítő csoportok felállítását javasolta. Talán ez ihlette meg *Spenert a következő században. 1546-ban azonban Strassburg megadásra kénysze­ rült a császári seregek előtt, és el kellett ismernie a császár vallásbékéjét. Bucer nem akart ily módon megegyezni, és elfo­ gadta a meghívást, hogy a cambridge-i egyetem teológiai karán legyen királyi pro­ fesszor. Itt halt meg 1551-ben. A vallásbé­ ke összeomlása után Strassburg harcos lu­

Bucer theránus álláspontra helyezkedett, és nemigen tisztelte többé Bucert. Bucer nem hagyott hátra szervezett csoportot, és az utóbbi időkig voltaképpen meg is feledkeztek róla. Valójában azonban nagy hatást gyakorolt korában, két irány­ ban is. Cambridge-i tartózkodása alatt erő­ sen hatott az angol reformáció alakulására, jórészt *Thomas Cranmer révén. Bucer keze nyoma felismerhető a VI. Edward ide­ jén kiadott két imakönyvön (1549 és 1552) is. A De regno Christi (Krisztus országáról) című munkájában voltaképpen a keresz­ tyén Anglia politikai programtervezetét ír­ ta meg. Az Edward király halálát (1553) kö­ vető események megakadályozták e prog­ ram megvalósítását, de a mű továbbra is nagy befolyással volt, különösen a puritán mozgalomra. Legnagyobb hatását Bucer Kálvin János révén fejtette ki. 1538 és 1541 között Kálvin Strassburgban tartóz­ kodott, és ez idő alatt Bucer számos tekin­ tetben befolyásolta gondolkodását. Ezért is nevezték Bucert, megbocsátható túlzással, a kálvinizmus atyjának. Bucer továbbá igen sokat te tt az egyházi egység érdekében. Erasmushoz hasonlóan nem örült a megosztottságnak és a viszá­ lyoknak, *Melanchtonhoz hasonlóan sok­ szor hajlott a megegyezésre, és ezért so­ kan nem bíztak benne. Kezdeményezései néha valóban nem voltak megfontoltak, és olykor visszafelé sültek el. Egy mai szerző mondta némely lépéséről, hogy „olyan volt akár egy ostromgépből kilőtt olajág”. Fájó sebet ejtett, ha valakit eltalált. Bucer mindazonáltal a protestánsok és a római katolikusok megbékélésének módja­ it is lelkesen kereste. 1539 és 1541 között számos hitvitát tartottak Németországban a két párt egyesítése végett. Az utolsó ilyen regensburgi vitát csaknem siker ko­ ronázta, minthogy a felek egyetértettek a hit által való megigazulás kérdésében.

151 Egyebek mellett azonban Luther úgy vél­ te, Bucer túl sokat engedett, és kijelentet­ te: „Bucer Regensburgtól bűzlik”. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Melanchton is, Kálvin is elfogadta az egyez­ séget.) Bucer ugyancsak meg akarta nyerni az anabaptistákat. Amíg Európa-szerte kí­ méletlenül üldözték, addig Strassburgban befogadták őket. Bucer vitatkozott velük, és sokukat meggyőzte a maga igazáról. De a fo­ lyamat nem volt egyoldalú. Bucer meghall­ gatta az ellenvéleményt, és hajlandó volt ta­ nulni is belőle. Az egyházi fegyelemmel kap­ csolatos nézetei éppen az anabaptistákkal folytatott viták nyomán keletkeztek. Bucer tehát igyekezett a római katoliku­ sokkal és az anabaptistákkal is megbékél­ ni, de a reformátorok táborán belüli egysé­ get is szorgalmazta. A Krisztus testének úrvacsorái jelenléte körüli viták a reformá­ torokat két ellentétes táborra, lutheránu­ sokra és svájciakra osztották. Amikor Bucer először szembesült azzal a gondolat­ tal, hogy a kenyér és a bor csupán jelképe­ zi Krisztus testét, a valóságos jelenlét ta­ nát vette védelmébe. Később azonban úgy látta, hogy ezt a Biblia nem támasztja alá, és ezért átállt a svájci táborba. 1528-ban, amikor a vita már hevesen lángolt, arra a következtetésre jutott, hogy a svájciak fél­ reértették Luthert, az soha nem tanította Krisztus testének a kenyérben és borban való lokális jelenlétét. így eldöntötte, hogy a két pártot ki lehet békíteni, és köztes ál­ láspontra helyezkedett. Luther és Zwingli felfogásából egyaránt átvett elemeket. Zwinglivel egyetértésben azt állította, hogy „a kenyér és a bor... ön­ magában nem változik meg, azok az Úr szavai és rendelkezése szerint csupán jel­ képek”. Lutherral egyetértésben azt állí­ totta úrvacsorái hitvallásában (52; 1550), hogy az eucharisztiában „az Úr testét és vérét magát vesszük magunkhoz, hogy ál­

152 táluk mind nagyobb mértékben és mind tö­ kéletesebben részesülhessünk az újjászüle­ tésben” és „a tökéletesebb közösségben, vagy az Úr testében és vérében való közös­ ségnek a bennünk való tökéletesedésében”. Másként szólva Bucer elfogadta a Krisztus testével és vérével való valóságos táplálko­ zást, de anélkül, hogy azok valóságosan je­ len volnának a kenyérben és a borban. E köztes álláspontot Luther nem fopdta el. Az 1529-es marburgi hitvitán ezt mondta Bucemek: „Nem tekinthetlek tanítvány­ omnak... Nyilvánvaló, hogy bennünk nem ugyanaz a lélek munkál.” 1530-ban olvasták föl V Károly előtt az *Ágostai H itvallást Bucer és társai pedig előálltak egy másik hitvallással, a Confessio tetrapolitaná-vá (A négy város, [Strassburg, Konstanz, Memmingen és Lindau] hitvallása), amely kimondja: Mindazoknak, akik őszintén az ő tanítvá­ nyai közé sorolják magukat és az ő rendelkezé­ sei szerint részesülnek ebből a vacsorából, [Krisztus] kegyelmesen igaz testét és igaz vérét adja, hogy azt igazán megegyék és megigyák a lelkek ételéül és italául, az örök életre való táp­ lálékul. C onfessio tetrapolitana 18

Ez a hitvallás ugyancsak elveti azt a gon­ dolatot, hogy „vacsoráinkon nem szolgálta­ lak ki semmi más, csak kenyér és bor”. 1536-ban Bucer Wittenbergbe ment, hogy találkozzék, és a kérdésről tovább tár­ gyaljon a lutheránusokkal. Itt aláírta a Melanchton megfogalmazta wittenbergi konkordátumot, mely a lutheri álláspontra helyezkedett. Luther felháborodására azon­ ban Bucer ehhez a maga egyéni és valame­ lyest fonák magyarázatát fűzte, megfosztva számos kitételét annak term észetes értel­ métől. Bucer ama kísérletei, hogy a luthe­ ránusok és a zwingliánusok közé beékelje a maga szilárd „középpártját”, nagyobbrészt kudarcba fulladtak. Legnagyobb eredmé­

Reformáció és ellenreformáció nye az volt, hogy Kálvint is ügye mellé ál­ lította. Ilyenképpen szolgálhatjuk híven az Urat: a törvényes rendnek megfelelően válasszuk meg és iktassuk be a társadalom m inden ré­ tegéből származó lelkészeket. A cél az, hogy olyanok legyenek ők, akikben m indenki meg­ bízik, és akiket m indenki szeret, akik e szol­ gálatra és igaz pásztori gondoskodásra kellő talentumot és buzgóságot kaptak... Ily mó­ don teljesül a pásztori gondoskodás öt fe l­ adata: az elveszettek felkutatása és megtalá­ lása; a szétszórattak visszakozása; a sebesül­ tek gyógyítása; a betegek megerősítése; az egészségesek védelme és legelőre vezetése. V on

dér wahren

S eelsorge , Summa

Kálvin János G enf tudósa Jean Calvin 1509-ben, az észak-franciaor­ szági Noyonban született. Tanulmányait a párizsi, az orleans-i és a bruges-i egyete­ men végezte. Csodálta *Erasmust és a hu­ manizmust, és 1532-ben ő maga is kiadott egy humanista szellemű tanulmányt, ami­ ben Seneca De clementiá-ját (A nagylelkű­ ségről) kommentálta, de ez nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Nagyjából ez­ zel egy időben Kálvin megtért. M ivel túlságosan csökönyösen hittem a pápista babonákban ahhoz, hogy könnyű­ szerrel kiszabadulhassak e mélységesen mély veremből, Isten hirtelen megtérítésemmel uralmába hajtotta és tanítható keret felé te­ relte elmémet, mely ifjonti koromhoz képest szokatlanul megszilárdult. így azonnal a teológiai tanulmányoknak szentelte magát. 1533-ban összefüggésbe hozták a párizsi egyetem új rektorának, Nicholas Copnak enyhén protestáns hangú beszédével (állítólag ő írta). Ezért sebté­ ben el kellett hagynia a várost. A követke­

Kálvin ző évben a római m isét támadó „plakátok­ kal” szórták tele Párizst, az egyiket a kirá­ lyi hálószoba ajtajára függesztették, már ha hihetünk a beszámolóknak. Mindenesetre I. Ferenc király bősz hadjáratot indított a reformátorok ellen. Kálvin elhagyta Fran­ ciaországot, és Bázelban telepedett le. 1535 nyarára befejezte Institutiójának, A keresztyén vallás rendszere című művének első kiadását. De a békés tudósi élet hama­ rosan véget ért. 1536-ban Strassburgba ké­ szült, de egy helyi csetepaté miatt kényte­ len volt Genfen át kerülő utat választani, amely, mint később kiderült, az európai történelem egyik legvégzetesebb vargabe­ tűjének bizonyult Genf épp ekkor lépett a reformáció útjára, részben politikai okok­ nál fogva. Kálvin csak egy éjszakát akart a városban tölteni, de Faréi, a genfi reformá­ torok vezére maradásra bírta. M iután Faréi megtudta, hogy szívemben el­ tökéltem, magányos tanulmányoknak szente­ lem magam, és ezért egyéb elfoglaltságoktól meg kívántam szabadulni, és m ikor már nem hatott rá semmilyen könyörgésem, szidalmaz­ n i kezdett, hogy Isten elátkozza visszavonulá­ somat és a tanulmányok általam keresett nyu­ galmát, ha visszavonubk és megtagadom a segítséget az oly nagyon sürgető szükségben. Korholása olyannyira megtöltött rettenettel, hogy lemondtam tervezett utam folytatásáról A városi tanács tudomásul vette „ama francia” alkalmazását. Kálvin 1536 és 1538 között szolgált Genfben. Szigorú hitvallási és erkölcsi fegyelem bevezetésére töreke­ dett, de ezt sem a köznép, sem a polgárság, sem a város elöljárói nem nézték jó szem­ mel. Kálvin ebben az időben túlságosan ta­ pasztalatlannak és lobbanékonynak bizo­ nyult. Ellenzőinek kapóra jött egy egyház­ kormányzati vita, Kálvint száműzték, és ő Bázelbe távozott, hogy folytathassa tanul­ mányait és az írást. De terve ism ét kútba esett. *Martin Bucer többször is hívta,

153 hogy menjen Strassburgba, és szolgáljon a m enekült franciák kis gyülekezetében. Kálvin ellenállt a kérésnek, mígnem Bucer kitépett egy lapot Faréi könyvéből, és Jó­ nás példájával fenyegette meg. Kálvin vo­ nakodva bár, de engedett. Leszámítva a szegénységet, a strassburgi évek igen kel­ lemesen teltek. Élvezte Bucer és a többi reformátor társaságát, ami nagy segítséget jelentett neki. 1539 és 1541 között részt vehetett a protestánsok és a római katoli­ kusok között folyó hitvitákon, így ismerke­ dett meg *Melanchtonnal is. Ugyancsak ekkor találta meg hitvesét, egy áttért ana­ baptista özvegyét. Amíg azonban Kálvin Strassburgban tartózkodott, a genfi egy­ házban a dolgok még inkább elfajultak. Vé­ gül 1540-ben a városatyák kétségbeesé­ sükben visszahívták. Ettől kellőképpen meg is döbbent, hiszen korábban esetleges genfi visszatéréséről kijelentette: „Száz másik halált választanék, semmint ezt az egy keresztet, ezen naponta ezerszer kel­ lene meghalnom.” Végül azonban „köte­ lességem fennkölt és lelkiismeretes figye­ lembevétele után beleegyeztem, visszaté­ rek a nyájhoz, melytől elszakíttattam, de hogy micsoda szomorúsággal, mily könnyhullatással, hatalmas aggodalommal és két­ ségbeeséssel, azt legfőképpen az Ú r tanú­ síthatja”. Kálvin 1541-ben té rt vissza Genfbe. Fé­ lelmei teljességgel beigazolódtak. Hosszú és keserves küzdelem kezdődött: Kálvin a genfi egyház lelki függetlenségéért és a szigorú fegyelem bevezetéséért szállt sík­ ra. Az általa alkalmazandónak ítélt szabá­ lyok többsége (köztük a ruházat szabályo­ zása és a tánc tiltása) a középkorra ment vissza. Az újdonság abban volt, hogy Kál­ vin végre is akarta őket hajtatni, mégpedig az egész genfi társadalomban, nem kivéte­ lezve az uralkodó osztállyal. Kálvinnal éve­ ken át élesen szemben álltak a város elöljá­

154 rói, de ellenfelei idővel hitelüket vesztet­ ték, és a tanács Kálvin mellé állt. Élete utolsó éveiben nagy tekintélynek örven­ dett, bár kívánságait korántsem teljesítet­ ték mindig. 1564-ben hunyt el. Kálvinnak nemigen keltette jó hírét sem saját kora, sem az utókor. 0 maga írta 1559-ben, hogy „soha senkit nem támadott és mart meg, taglózott le rágalmazás anynyiszor” mint őt magát. Szavai profétikusabbnak bizonyultak, mint valaha is gondol­ ta volna. Őt vádolták a predestináció taná­ ért, melyet oly világosan tanított *Ágoston, a középkori teológusok többsége és minden reformátor. Való igaz, hogy Kálvin valamelyest kidomborította, de nem job­ ban, mint más középkori teológusok, pél­ dául *Bradwardine. Őt gyalázták azért, m ert része volt a szentháromság-tagadó eretnek Szervét Mihály kivégzésében, ho­ lott te tté é rt csaknem minden kortársa hangosan ünnepelte, és a ma szentként tisztelt kortársai közül sokan (például Morus Tamás) Kálvinnál sokkal kíméletlenebbül üldözték az „eretnekeket”. Azzal vádolják, hogy „Genf diktátora” volt, holott még hatalma tetőfokán is tekintélye főként erkölcsi, nem pedig jogi alapokon állt, pél­ dának okáért a városi tanáccsal engedé­ lyeztetnie kellett művei kiadását. Termé­ szetesen nem volt hibátlan. Ő maga ismer­ te be rossz term észetét. Türelmetlen volt, hajlamos volt a tanítását ellenzőket Isten Igéje ellenzőinek mondani, ebbe a hibába nálánál jóval kisebb szellemek is belees­ nek. Kálvin rossz híréért részben a követői okolhatók, m ert felborították az általa gon­ dosan őrzött teológiai egyensúlyt azzal, hogy a predestinációnak középponti vagy alapvető jelentőséget tulajdonítottak, ho­ lott Kálvin jóval óvatosabban járt el e te­ kintetben. Kálvin alatt Genf teljesen átalakult. A skót reformátor, *John Knox mondta a vá­

Reformáció és ellenreformáció rosról: „Itt található Krisztus legtökélete­ sebb iskolája, az apostolok ideje óta nem volt ilyen a földön. Vallom, másutt is hallani Krisztus igaz hirdetését. De ily őszintén megújított magatartást és vallást sehol má­ sutt nem láttam.” Ilyen gyümölcsöt hoztak Kálvin szigorú fegyelmi követelményei. Akik ezt nem szívlelhették, azoknak Kálvin ezt ajánlotta: „építsenek várost ott, ahol kedvük szerint élhetnek, ha nem akarnak itt, Krisztus igájában élni”. Ugyanakkor Kálvin alatt a szellemi és tudományos élet is páratlan virágzásnak indult. Tudós, tudni vágyó és menekült reformátorok sereglet­ tek össze a városban Európa minden tájá­ ról, de különösen Kálvin hazájából, Franciaországból. Franciaként Kálvin term észete­ sen szívén viselte az ottani fejleményeket, és a számos francia menekült közül sokan visszatértek hazájukba, hogy pásztorolják az ott gyarapodó protestáns gyülekezete­ ket. E lelkészek képzése végett Kálvin kezdeményezésére a város akadémiát léte­ sített, ahol a teológián kívül egyéb tudomá­ nyokat is tanítottak. Ebből az akadémiából nőtt ki a mai genfi egyetem. Valamelyes joggal mondta magáról Kál­ vin, hogy „természetemnél fogva a rövid­ séget kedvelem”. Ugyanakkor az egyháztörténet egyik legtermékenyebb szerzőjé­ nek bizonyult. Teljesítménye még egy főál­ lású tudósnak is a dicsőségére vált volna ő hallatlanul feszes munkarendjével két emberen is túltett. Számos genfi köteles­ sége mellett ő irányította a reformált egy­ házak nemzetközi hálózatát. Kiterjedt le­ velezése ma vaskos kötetek egész sorát tölti meg; a címzettek listája pedig úgy fes­ tene, mint a reformáció korabeli Európa valamely Ki kicsoda? lexikona. Kálvin számos vitairatot írt. Közülük jó néhányat az anabaptisták ellen. De a leg­ fontosabbakban a római katolicizmust tá­ madta. 1539-ben, miután Genf száműzte

Kálvin őt, Sadolet bíboros levélben szólította fel a genfieket, hogy térjenek vissza a római akolba. A levelet továbbították Kálvinnak, ő pedig egyik legkiválóbb írásában vála­ szolt (Válasz Sadolet bíborosnak). Ugyan­ csak kiadta a tridenti zsinat első határoza­ tait, hozzáfűzve Antidotum-át, azaz az elle­ nük való orvosságot (A tridenti zsinat hatá­ rozatainak cáfolata). Ha kellett, akárcsak Erasmus, epébe mártotta tollát: Admonitio (Intés) című iratában arról értekezik, hogy mily hasznos volna az egész keresztyén vi­ lág számára, ha lajstromba szednék a szen­ tek minden testrészét és összes csontját. Másrészt vegyük figyelembe, hogy a ke­ resztnek mennyi darabja van szerteszét a vi­ lágon. Ha csak azt akarnám elmondani, am it magam tudok, a jegyzék egy egész köny­ vet tenne ki. Nincs oly kicsiny város, melyben keresztdarab ne volna. Van a katedrális templomban, s van akárhány vidéki paróki­ án is. Hasonlóképpen nincs oly nyomorult apátság, hol ne mutogatnának egy-egy darab­ kát a keresztből. Némely helyen meg éppen jó nagy szilánk van, például a párisi SaintChappelle-ben, Poitiers-ben, Rómában, ahol állítólag meglehetős nagy, a valódi kereszt anyagából készült feszület látható. Egyszóval, ha a kereszt minden maradványát összegyűjtenők, jó egy hajó tere válna belőle. Pedig az evangélium bizonyítja, hogy a keresztet egy ember is képes volt hordozni. M inő merészség kellett ahhoz, hogy az egész világot elárasszák oly roppant mennyiségű fával, hogy három­ száz ember sem tudná elvinni. Nem elégedtek meg azzal, hogy az együgyű, félrevezetett tömegnek a kereszt fája helyett közönséges fadarabot mutattak, hanem kije­ lentették, hogy imádnia is kell azt. Ez már ördögi tudomány, és Sz. Ambrosius ezt épp­ úgy elítéli, m int a pogány népek babonáit.

Értekezés az ereklyékről Két lutheránus lelkész, Westphal és Hesshusius megtámadta Kálvin úrvacsora­

155 tanát, amire Kálvin ugyan válaszul megírta vitairatát, de csak nagyon vonakodva, mert Luther követőjének gondolta magát, a neki fájdalmas vitából végül ki is szállt. Kálvin természetesen nemcsak vitairatokat írt. A Rövid értekezés az úrvacsoráról című, talán egyik legkiválóbb írásában békéltető han­ got ütve meg, *Zwingli és Luther álláspont­ ja között a köztes utat vázolja föl. Kálvin genfi tartózkodása alatt rendsze­ resen prédikált. 1549-től kezdve igehirde­ téseit gyorsírással lejegyezték, és egy ré­ szüket a XVI. század folyamán ki is adták, de többségük ilyen gyorsírásos formában maradt a genfi könyvtárban. Elképesztő módon azonban, 1805-ben kilóra adták el őket, és ma már a háromnegyed részük el­ veszettnek mondható. A megmaradtak ki­ adása jelenleg is folyamatban van. Kálvin számos bibliai könyvhöz írt kom­ mentárt - a Genezistől Józsuáig, a Zsoltá­ rokhoz, az összes prófétához (kivéve az Ezékiel 21-48-at), a teljes Újszövetséghez (kivéve János 2. és 3. levelét és a Jelené­ sek könyvét). Ezek többnyire prédikációi és előadásai alapján készültek. Kálvin kommentárjai azon XIX. század előtt szüle­ tett művek sorába tartoznak, amelyek még ma is hozzájárulnak a bibliai szövegek megértéséhez (ellentétben azon kommen­ tárokkal, amelyeket már inkább csak hit­ építő erejük, semmint szövegmagyarázata­ ik miatt olvasunk). Kálvin az egyetlen olyan szerző, akit vitathatatlanul egyszerre tekintenek elsőrangú teológusnak és első­ rangú kommentátornak. Kálvint mindenekelőtt Institutiójéxól is­ meri a világ. Ezt a művét többször is átdol­ gozta. Az első kiadás még zsebkönyv-formában jelent meg 1536-ban, és hat fejeze­ tet tartalmazott, az első négy a lutheri ká­ téformát követte. Az utolsó pillanatban Kálvin terjedelmes, I. Ferenc királynak szóló ajánlást csatolt hozzá. I. Ferenc erő­

156 sen üldözte a francia protestánsokat, ana­ baptistáknak bélyegezve őket, és Kálvin neki ajánlotta müvét mintegy a protestáns tanítás apológiájaként. A mű második, 1539-es kiadásának a terjedelme már az el­ sőnek a háromszorosára duzzadt. A követ­ kező, 1543-as kiadás terjedelmében nem sokat változott, de tükrözte Bucer és a strassburgi tartózkodás hatását. A végle­ ges változat 1559-ben jelent meg, ez már ötször olyan hosszú volt, mint az első ki­ adás. Kálvin megjegyezte: „Sosem voltam elégedett vele, mígnem mostani elrende­ zésében meg nem jelent művem”. E latin kiadások mellett több francia változatot is megjelentetett Kálvin, többségüket saját fordításában. Az Institutio nem pusztán teológiai értekezés, hanem „a kegyesség­ nek summája” (mint az 1536-os címoldal mondja) az egész francia nép épületére. A francia kiadásoknak külön jelentőségük, hogy ilyen fajsúlyú mfi korábban nem író­ dott francia nyelven, mitöbb, olyan francia nyelven, amelyet mind a mai napig a fran­ cia értekező próza kiemelkedő teljesítmé­ nyeként tartanak számon. Az Institutio célját Kálvin az 1539-es kiadás előszavában magyarázta meg. A tömörség eszményét tartva szem előtt, nem akarta kommentárjait végeláthatatlan teológiai okfejtésekkel túl hosszúra nyújta­ ni. E kérdéseket tehát az Institutio-bán taglalta, amelyet a kommentárok kiegészí­ téseként, illetve a Biblia tanulmányozásá­ nak bevezetőjeként kell felfogni. Amikor valaki a kommentárokat olvassa, teológiai útm utatásért a Institutio-hoz folyamodhat, és amikor az Institutió-t olvassa, a kom­ mentárokban (vagy a prédikációkban) megtalálja az idézett igék magyarázatát. Egész bölcsességünk, m ár tudniillik, ame­ lyet igaz, valóságos bölcsességnek kell tarta­ nunk, két részből áll: Isten s önmagunk ismeretéből. Egyébként, bár egymással sok

Reformáció és ellenreformáció kapocs fű z i őket össze, nem könnyű eldön­ teni, hogy melyik előzi meg és szüli magából a m ásikat Mert elsőben is senki sem tekint­ het akként magára, hogy egyúttal Isten belső szemléletére is ne fordítsa érzéseit, kiben él és mozog (Cselekedetek 17,28)... Különösen az a romlás, melybe az első ember esete döntött, kényszerít, hogy szemünket fölemeljük... így tehát saját bajaink serkentenek bennünket Isten javainak megvizsgálására. Nem is k í­ vánunk addig komolyan-hozzá térni, míg önmagunkkal nem kezdünk elégedetlenked­ ni. Viszont bizonyos, hogy az ember tiszta önismeretre csak akkor ju t el, ha előbb Isten ábrázatát vizsgálja, s Isten belső szemléleté­ ből tér önvizsgálatra. Mert magunk előtt mindig igazaknak, becsületeseknek, bölcsek­ nek és szenteknek látszunk (ez a kevélység mindannyiunkkal velünk született), ha kéz­ zelfogható bizonyítékok meg nem győznek afelől, hogy igazságtalanok, fertelmesek, esz­ telenek és tisztátalanok vagyunk. Még ezek sem győznek azonban meg, ha csak magunk­ ra tekintünk s nem az Istenre is, k i az egye­ düli mérték, melyhez emez ítéletet kell szabni. S mivel körülöttünk s bennünk mindent betölt az ocsmányság, azért am i kevésbé rút, mindaddig igen tiszta gyanánt mosolyog ránk, míg elménket az emberi tisztátalanság határai közt tartjuk... A KERESZTYÉNVALLÁS RENDSZERE 1:1:1—2 Szükséges azonban az előbb tárgyalt dol­ gokat emlékezetünkbe idézni, minthogy Isten törvénye által írta elénk, hogy m ik a köteles­ ségeink, amelyek ellen, hacsak részben vé­ tünk is, az örök halál rettenetes büntetése nehezedik reánk. Továbbá mivel a törvényt megtartani úgy, am int azt ő kívánja, nem­ csak nehéz, hanem erőnket és minden tehet­ ségünket egyenesen túlhaladja: hacsak ön­ magunkat tekintjük s meggondoljuk, hogy mire vagyunk érdemesek, semmi jó remény­ séggel sem lehetünk, hanem Istentől elvetet­ tek, az örök veszedelembe jutunk. Kifejtettük

A Heidelbergi Káté harmadszor azt is, hogy csak egy módja van a szabadulásnak, mellyel e borzasztó veszede­ lemből kimenekülhetünk, s ez az eljövetele Krisztusnak, a Megváltónak, akinek keze által akart a mennyé Atya, az ő mérhetetlen jósága és kegyességefolytán rajtunk könyörülve, segít­ ségünkre jönni, ha ugyanezt a könyörületességet szilárd hittelfogadjuk, és abban tántorítha­ tatlan reménységgel megnyugszunk. A KERESZTYÉNVALLÁS RENDSZERE3:2:1 Ezért, amikor a látható jegyeket látjuk, meg kell fontolnunk, hogy mit jelképez, és ki által adatott nekünk. A kenyér azért adatott nekünk, hogy előttünk a jézus Krisztus testét jelképezze, azzal a paranccsal, hogy együk; adta pedig Isten, aki szilárd és változatlan igazság. Ha Isten nem csalhat és nem hazud­ hat, ebből következik, hogy mindazt, am it jelez, teljesíti Szükséges tehát, hogy az úrva­ csorában valóban Krisztus vérét vegyük, mivel az Úr ott m ind a kettővel való közössé­ günket jelképezi. Mert ha másként állna a dolog, m it jelentene az a kifejezés, hogy m i a kenyeret annak jeléül esszük s a bort annak jeléül isszuk, hogy teste ételünk és vére ita­ lunk, ha pusztán kenyeret és bort adna, s a lelki vakságot meghagyná. Nem hamis ismertető jegyek alatt rendeltetett volm-é a szent titok? E közben meg kell elégednünk, hogy az egyházak között testvéri közösség van, és hogy mindnyájan megegyeznek abban, hogy amennyiben szükséges, összegyülekeznek Isten parancsa szerint. Egy szíwel-lélekkel valljuk hát, hogy a sákramentumot hittel vesszük el az Úr parancsa szerint, valóban részesévé leszünk a Jézus Krisztus teste és vére igazi állagának. Hogy ez m int történik, azt az egyik ember jobban levezetheti és vilá­ gosabban megmagyarázhatja, m in ta másik. Hogy a testi képzelődéseket kizárhassuk, ar­ ra van szükségünk egy részről, hogy szívün­ ket a magasságba emeljük, nem gondolván, hogy az Urunk Jézus egészen addig lebocsát­

157 kozott volna, hogy romlandó elemekbe zárják őt. Másrészt, hogy a szent titok hatását meg ne szüntessük, azt kell gondolnunk, hogyan­ nak hatása Isten titkos és csodás erejéből származik, és hogy ennek a részesülésnek kö­ teléke Isten lelke, ez lévén az ok, amiért az lel­ k i részesedésnek neveztetik. Rövid értekezés az úrvacsoráról 16,60

A Heidelbergi Káté (1563) 1559-ben Pfalzban trónra lépett ü l. Fri­ gyes választófejedelem. 0 a református hi­ te t igyekezett előmozdítani, és ennek é r­ dekében gyülekezeti és iskolai használatra alkalmas kátét rendelt. Ezt néhány, a hei­ delbergi egyetemen tanító teológus, de fő­ ként Kaspar Olevianus és Zacharias Ursinus írta meg. A szövegét a következő év­ ben a heidelbergi zsinat jóváhagyta és megjelentette. Még ebben az évben meg­ jelent latin és egyéb fordításban. Ezután széles körben elteqedt, és mind a mai na­ pig számos protestáns egyház használja. Mondták róla, hogy nagyszerűen egyesíti *Luther bensőségességét, *Melanchton felebaráti szeretetét és *Kálvin tü z é t 1. M i néked életedben és halálodban egyet­ lenegy vigasztalásod? -A z, hogy testestől-lelkestől, mind életem­ ben, m ind halálomban, m m a magamé, ha­ nem az én hűséges Megváltómnak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok, aki az 0 drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett s engem az ördögnek minden ha­ talmából megszabadított... Szentlelke által is engem az örök élet felől biztosít, és szív sze­ rint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl Őneki éljek. 21. M i az igaz hit? - Nemcsak az a bizonyos megismerés, melynél fogva igaznak tartom mindazt, am it Isten az Ő igéjében nekünk kijelentett, hanem

158 egyszersmind az a szívbeli bizodalom is, me­ lyet a Szentlélek az evangélium által gerjeszt bennem, hogy Isten nemcsak másoknak, ha­ nem nekem is bűnbocsánatot, örök igazságot (megigazulást) és életet ajándékoz kegyelmé­ ből, egyedül Krisztus érdeméért. 56. Mit hiszel a bűnök bocsánatáról? - Hiszem, hogy Isten a Krisztus elégtételé­ ért minden bűnömről és bűnös természetem­ ről, amellyel teljes életemben harcolnom kell, soha többé meg nem emlékezik, hanem Krisztusnak igazságát (igaz voltát) kegyel­ méből nékem ajándékozza, hogy soha ítéletre ne jussak. 76. Mit jelent Krisztus megfeszített testét enni és kiontott vérét inni? - Nem csupán azt jelenti, hogy Krisztus szenvedését és halálát hívő lélekkel elfogad­ juk és ezáltal bűnbocsánatot és örök életet nyerünk, hanem ezenkívül azt is, hogy a Krisztusban és mibennünk egyaránt lakozó Szentlélek által egyre jobban egyesülünk az Ő drágalátos testével úgy, hogy m i - ámbár Ő a mennyekben van, m i pedig a földön vagyunk - az 0 testéből való test és az 0 csontjából való csont vagyunk, s m iként testünk tagjait egy lélek, úgy minket is egyugyanazon Szent­ lélek éltet az örök életre és kormányoz. 78. Valósággal Krisztus testévé és vérévé válik hát a kenyér és a bor? - Nem; amint a keresztségben sem válto­ zik át a víz Krisztus vérévé, sem maga el nem mossa a bűnt, hanem ezeknek pusztán isteni jegye és záloga, ugyanúgy az úrvacsorában sem válik a kenyér magává a Krisztus testé­ vé, ámbár a sákramentumi kifejezésmód szerint a Krisztus testének nevezzük. 79. Miért nevezi hát Krisztus a kenyeret az 0 testének és a poharat az 0 vérének vagy az Ő vére által való új szövetségnek, Pál apostol pedig ugyanazt a Jézus Krisztus testével és vérével való közösségnek? - Nagy oka van annak, hogy Krisztus így beszél: nemcsak arra akar ezáltal tanítani

Reformáció és ellenreformáció bennünket, hogy am int a kenyér és a bor táp­ lálja földi életünket, ugyanúgy az Ó megfe­ szített teste és kiontott vére valóságos étele és itala a lelkűnknek az örök életre; hanem, mi több, e látható jeggyel és záloggal bizonyosak­ ká akar tenni minket afelől, hogy mi a Szent­ lélek munkája által olyan bizonyosan része­ seivé válunk az 0 valóságos testének és vé­ rének, amilyen bizonyos az, hogy a szent je­ gyeket az ő emlékezetére^ testi szánkba veszszük; továbbá, hogy az 0 szenvedése és enge­ delmessége olyan bizonyosan a mienk, mint­ ha m i magunk szenvedtünk volna, és tettünk volna eleget a bűnért.

Jákob Arminius A predestinációt illető kétségek Jákob Hermandszoon (később vette föl a la­ tin Arminius nevet) 1560 előtt született a hollandiai Oudewaterban. A korán árvaság­ ra jutott ifjú egyebek mellett a leideni és a genfi egyetemen tanult. Genfben Teodore Béza, *Kálvin utódja volt a tanára, akitől meleghangú ajánló levelet kapott távoztakor. 1587-ben tért vissza Amsterdamba, és ott a következő évben megválasztották lelkipásztornak. 1589-ben megbízták, hogy vegye védelmébe a predestináció kálvinista tanítását Dirk C oom hert támadásaival szemben. Ám az érvek megfontolása után Coomhert álláspontját tette magáévá, bár erről óvatosan hallgatott. Az 1590-es évek elején a Római levélről tartott előadásokat, és ezekben megkérdőjelezte a Róma 7 és 9 kálvinista értelmezését. Ez azután heves vitákhoz vezetett, melyek során kétségbe vonták ortodoxiáját. A gyanúsítgatások nem szűntek egészen haláláig. 1602-ben kitört a pestis, és ő minden kockázat ellenére szor­ galmasan szolgálta nyáját. Leidenben szá­ mos professzor meghalt, és az egyik meg­ üresedett helyre Arminiust jelölték. A

Arminius vezető leideni teológiai professzor és szigo­ rú kálvinista, Francis Gomarus hevesen ellenezte Arminius kinevezését. Végül Arminiust fölmentették az ellene felhozott vádak alól, és 1603-ban elfoglalhatta ka­ tedráját. Ebbe azonban Gomarus nem nyu­ godott bele, és a vita Arminius haláláig, 1609-ig folytatódott. Arminius tartózkodott véleménye nyílt kifejtésétől, valószínűleg a következmé­ nyektől való félelmében. Műveinek többsé­ ge nem is jelent meg életében. A predestinációról kialakított álláspontját azonban világo­ san előadta Declaratio Sententiae (Az érzé­ sek nyilatkozata) című munkájában (1608). Eszerint Isten négy „rendelkezést” hozott. Először elrendelte Jézus Krisztust mint közvetítőt, hogy elnyerje a megváltást az ember számára. Másodszor elrendelte a megtérők és a Jézus Krisztusban hívők elfogadását és megváltását, illetve a hitet­ lenek elítélését. Harmadszor gondoskodott a m egtéréshez és a hithez szükséges esz­ közökről. Negyedszer bizonyos embereket elrendelt az üdvösségre, azokat, akiknek hitét és végsőkig való kitartását előre látta. Ily módon Arminius elutasította a feltétel nélküli kiválasztás ágostoni-kálvini eszm é­ jét, vagyis azt, hogy az üdvösségre való kiválasztásban Isten nincs tekintettel az em berek semmilyen előrelátható érde­ m ére. Ebből azonban nem következett Arminius számára az ember term észetes képességeinek a felértékelése. Elesett és bűnös állapotában az ember ön­ magában vagy önmaga által nem képes való­ ságos jót sem tenni, sem gondolni, sem pedig akarni. De szükséges, hogy Isten Krisztus­ ban a Szentlélek által új életet adjon neki gondolatában, érzéseiben vagy akaratában, hogy eljusson a valóban jó helyes megértésé­ hez, értékeléséhez, megfontolásához, akará­ sához és cselekvéséhez.

Declaratio Sententiae

159 Következésképpen még az újjászületett keresztyén ember sem gondolhat, akarhat vagy tehet semmi jót, nem állhat ellen sem­ milyen gonosz kísértésnek Isten „óvó (elő­ zetes) és lelkesítő, követő és együttmunkál­ kodó kegyelme nélkül”. Arminius különös gondot fordított az Isten kegyelmétől való teljes függésünk hangsúlyozására. Az ágostoni állásponttól azonban egy életbevágóan fontos kérdésben eltért. Isten kegyelmétől függünk, de ez a kegyelem úgy adatik meg nekünk, hogy ki-ki maga dönt annak elfoga­ dásáról. Isten kegyelme üdvösségünket lehe­ tővé, nem pedig elkerülhetetlenné teszi. Kö­ vetkezésképpen az üdvösség tekintetében a végső választást az ember teszi. Az isteni ki­ választás és eleve elrendelés nem Isten felséges választásán, hanem a mi választá­ sunk előzetes ismeretén alapul. Míg Ágos­ ton és Kálvin szemében Istent mi végső so­ ron azért választjuk, mert Ő választott min­ ket, addig Arminius ennek az ellenkezőjét tartotta igaznak. Ez a kérdés ma „arminiánusokra” és „kálvinistákra” osztja a hívőket. A vita tehát Arminius halála után sem hagyott alább, aki számos követőt hagyott maga után, és 1610-ben negyvenhat arminiánus lelkész összegyűlt Gaudában és ki­ adta öt pontot tartalmazó Remonstranciáját (tiltakozás): 1. Isten úgy döntött, hogy mindazokat üdvözíti Jézus Krisztus által, akik a Szent­ lélek kegyelméből hisznek benne és mind­ végig kitartanak. 2. Kereszthalálával Jézus Krisztus min­ denkinek elnyerte a bűnbocsánatot, de eb­ ből csak a hívők részesülnek. 3. A bűnbeesett ember szabad akaratá­ ból nem gondolhat semmi valóban jót. Újjá kell születnie Isten segítségével Krisztus­ ban a Szentlélek által, hogy valóságos jót tehessen. 4. Semmi jót nem tehetünk Isten előze­ tes, ébresztő, követő és együttmunkálkodó

160

Reformáció és ellenreformáció

kegyelemből, akaratának felséges jókedve sze­ kegyelme nélkül. De Isten kegyelme nem rint az egész emberi nemzetből (mely eredeti ellenállhatatlan. 5. Az igaz hívők a kegyelem segítségévelbecsületes állapotából önnön hibájából bűnbe mindvégig kitarthatnak és üdvösségre jut­ és romlásba esett) kiválasztott bizonyos szá­ hatnak. De hogy nemtörődömség vagy ké­ mú személyeket a Krisztusban való üdvös­ nyelmesség folytán elveszíthető-e a kegye­ ségre. Krisztust nevezte ki az örökkévalóság lem, az bizonytalannak tűnik. (Arminius e kezdetén a kiválasztottak közbenjárójául és tekintetben agnosztikus volt. Az arminiánu- fejéül, az üdvösségfundamentumául. 1. K ánon (7) sok többsége azt állítja, hogy a kegyelemből Isten felséges tanácsvégzése, legkegyelme­ ki lehet esni, az üdvösséget el lehet veszí­ teni, mivel ez jobban megfelel annak a kí­ sebb akarata és szándéka az volt, hogy egyetlen Fia legdrágább halálának éltető és vánalomnak, hogy az ember kapja meg a megváltó hatóereje a kiválasztottakra terjed­ végső döntést saját üdvössége tekintében). A Remonstranciá-TÓ\ az arminiánusokat jen ki, hogy azokat felruházza a megigazító remonstránsoknak nevezték. A heves vitát hit ajándékával és ezáltal csalhatatlanul üdvösségre juttassa. Vagyis Isim akarata végül a *dordrechti zsinat zárta le úgy, volt, hogy Krisztus a kereszt vére által... csak hogy megválaszolta mind az öt kérdést. azokat üdvözítse hathatósan... mindazokat és csak azokat, akik az örökkévalóság kezde­ tén az üdvösségre kiválasztattak. A dordrechti zsinat (1618-19) 2. K ánon (8)

Az *Arminius tanítása körül kirobbant vita idővel összekapcsolódott a hollandiai poli­ tikai csoportosulások küzdelmeivel is. A helyzet már-már polgárháborúval fenyege­ tett. Hosszas csatározások után a kontraremonstránsok győzedelmeskedtek, és zsi­ natot hívtak össze 1618-ban Dordrechtbe, melyen nem csupán hollandok, hanem an­ golok, német református fejedelemségek, svájci kantonok és a genfiek (ekkor még önálló városállam) is képviseltették magu­ kat. A francia református egyház a király tilalma miatt nem küldhette el képviselőit, de utólag elfogadta a zsinat határozatait. A zsinat egyhangúlag elutasította a Remonstranciá-t és válaszul határozatot foga­ dott el. A Remonstrancia öt pontját a zsinati határozat öt fejezetben tárgyalja, a harmadik és a negyedik fejezetet összevonták, m ert a harmadik pontot ortodoxnak találták. A ha­ tározatot minden zsinati tag aláírta. A kiválasztás Isten változhatatlan szándé­ ka, mely által a világ teremtése előtt 0 tisztán

Minden ember bűnbenfogan és természet­ től fogva a harag gyermekének születik, kép­ telen megóvni a jót, gonoszra hajlik, a bűn­ ben meghalt és abban raboskodik. A Szent­ lélek újjáteremtő kegyelme nélkül m m tud és nem akar megtérni Istenhez, természete bű­ nös állapotán javítani vagy a megjavulásra hajlandóságot mutatni. 3-4 . K ánon (3)

Midőn Isten jókedvét teljesíti a kiválasztot­ takban vagy igaz megtérést visz bennük végbe, nemcsak azt okozza, hogy az Ige külsőleg hirdettessék nekik és a Szentlélek által hatalma­ san megvilágíttassék az elméjük... Ugyanezen újjáteremtő Lélek hatóereje által az ember szí­ vének legbensőbb rejtekeibe is behatok meg­ nyitja a zárt és megpuhítja a kemény szívet; körülmetéli a körülmetéletlent, és új tulajdon­ ságokkal tölti meg az akaratot, melyet, bár ko­ rábban habit volt, megelevenít; annak gonosz­ ságát, engedetlenségét és hajlíthatatbnságát jóvá engedelmessé és hajlékonnyá teszi; meg­ indítja és megerősíti azt, hogy m in t jó fa, a jó

A dordrechti zsinat, Jonathan Edwards cselekedetek gyümölcseit teremje. 3-4. K ánon (11) A bűn maradéka, illetőleg a bűn és a világ kísértése okán a megtértek nem tarthatná­ nak ki a kegyelem állapotában, ha saját ere­ jükre kellene hagyatkozniuk. De Isten hűsé­ ges, és miután kegyelmet adott nekik, irgalmasan megtartja őket abban egészen végig. 5. Kánon (3) A fenti idézetek érintett pontjait később a „kálvinizmus öt pontjának” nevezték el, és az emlékezeterősítő TULIP(án) betűszó segítségével foglalták össze. T = T eljes bűnösség . E nem túl szerencsés kifejezés azt a be­ nyomást kelti, hogy az emberek a lehető legbűnösebbek. Túl azon, hogy ez nyilván­ valóan nem igaz, a dordrechti zsinat kifeje­ zetten elutasítja ezt a tanítást. A „teljes bű­ nösség” kifejezést úgy kell érteni, hogy az embert mindenestül befolyásolja a bűn­ beesés, és Isten kegyelme nélkül egyetlen mozdulatot sem tehet Isten felé. U = az Ú r feltétel nélküli választása. Azért választjuk Istent, m ert ő először kiválasztott minket. Ez a legfőbb különb­ ség arminiánusok és kálvinisták között. L = Limitált kiengesztelés . Noha Jézus Krisztus halála bőségesen jó­ vátette minden ember minden bűnét, de Krisztus feláldozásával Isten nem csupán minden ember megváltását kívánta lehetővé tenni, hanem csak a kiválasztottakat akarta valóságosan és csalhatatlanul megváltani. E *John Owen által is kifejtett tanítás valójá­ ban idegen magától *Kálvintól, és soha nem nyert általános jóváhagyást kálvinista körökben. Egyes reformátusokon kívül egyetlen teológiai iskola sem fogadta el. I = Az irgalom ellenállhatatlan. Isten irgalma-kegyelme úgy hat az em ­ berre, hogy azt bizonyosan válaszadásra kényszerítse. E kegyelem nem számolja fel az akaratot, hanem a kívánatos válaszra

161

készteti az embert. A bűnös számára ellen­ állhatatlan ez a kegyelem, ahogyan egy ifjú szem ében ellenállhatatlannak látszanak egy leány bájai. P = A SZENTEK PERSZEVERENCIÁJA (KITAR­ TÁSA).

Az igazán m egtértek bizonyosan üdvözülnek - nem életmódjuktól függetlenül, hanem azért, m ert Isten megóvja őket a tő­ le való végső elfordulástól.

Jonathan Edwards Az ébredés filozófusa Jonathan Edwards 1703-ban született a Connecticut állambeli East Windsorban. 1716-ban kezdte tanulmányait a Yale egye­ temen, melynek később tanára is lett. Bár kora ifjúságától fogva vallásos ember volt, az 1720-as évek elején egy megtérésél­ mény folytán még mélyebben m egértette Isten felségét és kegyelmét. 1727-ben a m assachusettsi Northampton kongregacionalista gyülekezet megválasztotta lelké­ szének, nagyapja, Solomon Stoddard utód­ jaként. Edwards és a gyülekezet kapcsolata azonban nem alakult fényesen. Az ifjú lel­ kész szigorítani akart a gyülekezeti tagság követelményein, melyeken éppen nagyapja enyhített, és végül 1750-ben elbocsátották. A következő évben Stockbridge-be ment, hogy missziói munkát végezzen az indiá­ nok között. Ebben az időszakban írta leg­ fontosabb műveit. 1757-ben meghívást kapott, hogy foglalja el a College of New Jersey (ma a princetoni egyetem) elnöki székét, némi vonakodás után ezt elfogadta. 1758-ban, nem sokkal megérkezése után, beoltották himlő ellen, de a mellékhatások következtében hamarosan meghalt. Jonathan Edwards támogatta és bírálta is kora ébredési mozgalmait. A Sinners in the Hands o f an Angry God (Bűnösök a haragvó

162 Isten kezében) című nevezetes prédikáció­ ja maga is ébredési hullámot váltott ki. Isten úgy tart téged a pokol gödre fölött, miként másvalaki pókot vagy egyéb alantas bogarat lógat a gyertya lángja felett, megvet téged és rettentő haragra gerjedt. Irántad va­ ló haragja éget, akár a tűz; Isten olyannak lát téged, mint aki nem érdemel mást, csak hogy a tűzre vessen; látása tisztább, semhogy elviselje látványodat; ezerszerte utálatosabb vagy szemében, mint a legundorítóbb mérges kígyó a miénkben. Összehasonlíthatatlanul többször megsértetted őt, m int a legcsökönyö­ sebb lázadó a fejedelmét, mégis csupán az ő keze tart vissza attól, hogy bármely pillanat­ ban a tűzbe zuhanj. 1737-ben írta az A Faithful Narrative (Hív beszámoló) című munkáját, melyben egy korábbi ébredés hatásait mutatta be. Idővel azonban feltűnt neki, hogy az ébre­ dés során nem minden megtérés bizonyult valóságosnak, némelyek - akik m egtérés­ ről tettek bizonyságot - visszaestek koráb­ bi istentelen életmódjukba. Ez a felisme­ rés vezette 1746-ban a valóságos kegyes­ séget taglaló Religious Affections (Vallásos érzelmek) című mű megírásához. Az ébre­ dés racionalista ellenzőivel szemben azt ál­ lította, hogy az igaz vallásosság nem az ér­ telem, hanem az érzelmek (a szív, az aka­ rat) dolga. Az ébredési mozgalom kritikátlan támogatóival szemben pedig arra vilá­ gított rá, hogy nem minden vallásos érzés bizonyítja Isten kegyelmét. Ezek tűnhet­ nek buzgónak, az életmód külső megválto­ zására ösztökélhetnek, Isten előtti önbizal­ mat gerjeszthetnek és megható bizonyságtételeket szülhetnek, a szív valóságos meg­ változása nélkül. Edwards könyve nagyon tanulságosnak tűnik, ha a modern „kariz­ matikus mozgalom” által felvetett kérdé­ seket vizsgáljuk. Edwards szíwel-lélekkel támogatja az átélt és átérzett „szívbéli val­

Reformáció és ellenreformáció lásosságot”, de óv a felületes érzelgősség félrevezetéseitől és veszedelmeitől. Amiképpen a világi dolgokban a világi ér­ zelmek indítják az embereket cselekvésre, ak­ képpen a vallás dolgaiban a nagyon is vallá­ sos érzelmek hajtják őket. Akinek csak dog­ matikai tudása és okoskodásai vannak, de érzelmei nincsenek, az nem a vallás dolgai­ val foglalatoskodik. Valójában m i sem nyil­ vánvalóbb annál, hogy a vallás dolgai nem ragadják meg jobban az emberek lelkét, mint amennyire hatnak érzéseikre... Bátorkodom állítani, hogy annak az embernek az elméjé­ ben vagy viselkedésében semmilyen változást nem hozott bármilyen általa olvasott, látott vagy hallott vallásos természetű dolog, aki­ nek az érzései nem indultak meg... Egyszó­ val semmi jelentőségteljes dolgot nem idéztek elő a vallás dolgai annak szívében vagy életé­ ben, akinek e dolgok nem hatottak a szívére. Religious A ffections 1:2

Jonathan Edwards eltökélt ellenfele volt az *arminianizmusnak. Élete végén írta a The Christian Doctrine of Original Sin Defended-et (Az eredendő bűn keresztyén tanításának védelme). Legismertebb mű­ vében, az 1754-ben kiadott Freedom o f the Will-htn (Az akarat szabadsága) bizonyos korlátok között elismeri az akarat szabad­ ságát, szabadon cselekszünk döntésünk szerint. Döntésünk legfőbb indítéka, amel­ lyel naponta szembesülünk: a bűnös ember erkölcsileg tehetetlen, nem a jóra való ké­ pesség, hanem annak akarása vagy vágya hiányzik belőle. Edwardsot e könyve miatt mondták már a legnagyobb amerikai filozó­ fusnak is. Nevéhez fűződik az Új Anglia-i teológiai iskola megalapítása, e mozgalom egyik jeles képviselője volt a fia, ifj. Jonathan Edwards (1745-1801). Ebből nőtt ki később a New Haven-i teológiai iskola, melynek legism ertebb tagja *Charles Finney.

A Schleitheimi Hitvallás

163

Az anabaptisták A Schleitheimi Hitvallás (1527) A reformátorok a hatalommal együttmű­ ködve kívánták bevezetni eszméiket, tehát megújították az egyház tanítását, de szá­ mos dolgot változatlanul hagytak. Minde­ nekelőtt osztoztak a középkori katoliciz­ mussal a keresztyén állam eszményén, mely szerint a keresztség révén minden ál­ lampolgár tagja az egységes hitvallással rendelkező egyetlen egyháznak, amiből el­ kerülhetetlenül következett az eltérő véleményűek kényszerítése. Ezt az eszményt kétségbe vonták azok, akik a protestáns reformációt nem tartották elég radikális­ nak - ezek voltak az anabaptisták. A két eszmény nyílt ütközésére először Zürich­ ben került sor. A reformáció kezdetén *Zwingli még vállvetve harcolt egy radiká­ lis csoporttal, Conrad Grebellel, Félix Manz-cal és másokkal. 1523-ban azonban az államegyház és a csecsemőkeresztség kérdése megosztotta őket. Úgy tűnik, hogy egy darabig maga Zwingli is ellenezte a csecsem őkeresztséget, de visszakozott, amikor belátta szükségességét az állam­ egyház fenntartása érdekében. A radikáli­ sok mind határozottabban utasították el a csecsem őkeresztséget, majd 1525-ben, miután nyilvános vitán vettek részt Zwinglivel, elkezdtek újrakeresztelni. A városi tanács válaszul száműzte mindazo­ kat, akik újrakeresztelkedtek, és a követ­ kező évben halálbüntetéssel sújtotta az újrakeresztelőket. 1527 januárjában Félix Manz-ot halálra ítélték és vízbe fojtották. A csecsemőkeresztség körül lángolt föl a vita, de számos más alapvető kérdés is táplálta azt. Az anabaptisták elutasították az államegyházat, a kényszerű tagságot. Szemükben a keresztyén hit csakis szabad

és önkéntes választás dolga, arra kénysze­ ríteni nem lehet. Az egyházat az elkötele­ zett tanítványok önkéntes társulása alkot­ ja. A reformátorok felismerték, hogy nem minden állampolgár igaz keresztyén, de a kiválasztottakat az államegyházon belüli, soha föl nem ismerhető csoportnak látták. Ezt az anabaptisták nem fogadták el. Sze­ rintük az egyház csak az igaz hívőkből, az elkötelezett tanítványokból állhat. Az igaz egyházat nem a mindent felölelő államegy­ házon belüli ismeretlen számú kiválasztot­ tak alkotják, hanem a világtól (és így az ál­ lamegyháztól) elkülönülő tanítványok lát­ ható csoportja jelenti. Az egyház tisztasá­ gát a meg nem térő bűnösök kizárásával kell fenntartani. Az egyház minden egyes tagjának elkötelezett keresztyénnek kell lennie, és tevékeny részt kell vállalnia a hit terjesztésében. A XVI. század elutasította az anabaptista egyházeszményt. A modern nyugati társadalomban azonban a szekula­ rizáció és a névleges keresztyének szám­ beli csökkenése élesebben elhatárolta az elkötelezett keresztyéneket és a nem ke­ resztyéneket. Ma, a körülmények hatása alatt, csaknem minden egyház arra kény­ szerül, hogy az anabaptista egyházfelfogás némely elem ét átvegye. A korai anabaptista vezetőknek nem adatott alkalom az írásra. Többségük né­ hány évnyi menekülés után erőszakos ha­ lál áldozata lett. A korai anabaptizmus leg­ fontosabb és legtekintélyesebb elvi nyilat­ kozata a Schleitheimi Hitvallás. 1527 feb­ ruárjában számos vezető anabaptista gyűlt össze a Schaffhausen mellett lévő Schleitheimben, és hét hittételt fogalmazott meg. A szerzők között valószínűleg Michael Sattler vitte a vezető szerepet. Az egykori apát járt Zürichben és Strassburgban (itt

164 *Bucerral és Capitóval is találkozott). 1527 májusában a katolikus egyházi hatóságok elfogták, és a Tübingen melletti Rottenburgban megégették. Feleségét néhány nap múlva vízbe fojtották. A hét hittétel nem alkot átfogó hitelvi nyilatkozatot, hanem inkább összefoglalja a reformátorok és az anabaptisták közötti különbségeket, illetve azokat a kérdése­ ket, amelyekről az anabaptisták egymás közt sem jutottak egyezségre. 1. A keresztség nem a gyerekekre, ha­ nem azon felnőttekre vonatkozik, akik tu­ datosan eldöntötték, hogy keresztyének lesznek. A keresztséget azoknak kell kiszolgáltatni, akik megismerték a megtérést és életük meg­ változtatását, akik valóban hiszik, hogy bű­ neiket Krisztus elvette, akik a Jézus Krisztus feltámadásában járnak, akik a halálban ve­ le együtt akarnak eltemettetni, hogy vele együtt támadhassanak fel, akik mindezek tu­ datában kérik és követelik tőlünk a kereszt­ séget. E z tehát kizár minden csecsemőkeresztséget, a pápa legnagyobb és legfőbb gya­ lázatát. Ennek alapjait fektették le, és erről tesznek bizonyságot az apostolok (Mt 28; Mk 16;ApCsel2;8; 16; 19). 1. H itcikk

2. A megkeresztelt hívek, akik bűnbe esnek, és a megrovást elutasítják, kizárat­ nak a közösségből. 3. A kenyér megtörése közös étkezést jelent, Jézus Krisztus emlékezetére, csak megkeresztelt tanítványok vehetnek részt benne. 4. A híveknek el kell különülniök a go­ nosz világtól, amely magában foglalja a ró­ mai katolikus és a protestáns államegyhá­ zakat, illetve a katonai szolgálatot. A lel­ készeket a köztiszteletben álló emberek közül kell kiválasztani. Ők nyájuk támo­ gatását élvezik.

Reformáció és ellenreformáció 5. A [hatóság] kardját Isten rendelte ar­ ra, hogy a világi hivatalnokok alkalmazzák a gonosztevők ellen. Az egyházban egyet­ len fegyver használható: a kiközösítés. Jé­ zus Krisztus megtiltotta az erőszak alkal­ mazását, és ezért keresztyén ember nem vállalhat világi hivatalt. 6. A keresztyén ember nem esküdhet.

Menno Simons A z anabaptista vezér Menno Simons 1496/97-ben született az észak-németalföldi Frieslandban. 1524-ben pappá szentelték, de hamarosan kételkedni kezdett az átlényegülés tanában. Ekkor fordult (először) a Bibliához, és arra a kö­ vetkeztetésre jutott, hogy a katolikus ta­ nítás hamis, de nem hagyta el állását. Később hallott egy közelben vértanúságot szenvedett anabaptistáról. „Igen különös­ nek tetszett szememben, amikor a másod­ szori keresztelésről hallottam. Ekkor szor­ galmasan vizsgálni kezdtem a Szentírást, és azt alaposan megfontoltam, de csecsemőkeresztségről szóló beszámolót sehol nem találtam .” Ekkor a korai egyház­ atyákat és a reformátorokat kezdte tanulmá-nyozni, de semelyiknél nem találta meg a csecsemőkeresztség következetes szentírási védelmét. Arra a következtetés­ re jutott, hogy a „csecsemőkeresztség tekintetében megcsaltak bennünket” - de nem te tt ellene semmit. Ekkor még nem került kapcsolatba az anabaptistákkal. 1534-ben M ünstert elfoglalták a harcos, forradalmi anabaptisták. A várost a Jele­ nések könyvében megjövendölt Új Je ­ ruzsálemmel azonosították. Bevezették a többnejűséget, az Ószövetségre alapozva. Erre a katolikusok és a protestánsok egye­ sült seregei ostrom alá vették a várost, és

Menno Simons hamarosan el is foglalták. Hatalmas vér­ fürdőt rendeztek. A münsteri eset hosszú időre hiteltelenítette az anabaptizmust. Ugyanakkor véget v etett a forradalmi anabaptizmusnak. Ettől kezdve a pacifista és az evangéliumi anabaptizmus vált ural­ kodóvá, bár megörökölte M ünster kétes hírnevét. Menno tisztában volt Münster követ­ kezményeivel, a szétszórt és vezető nélkü­ li anabaptista testvérek üldözésével. Kellő­ képpen furdalta a lelkiismeret, hogy ál­ szent módon külsőleg alkalmazkodik Ró­ mához. Ekkor elkezdett hite szerint prédi­ kálni, majd 1536-ban elhagyta otthonát, és anabaptista vándorprédikátor lett. Tizen­ nyolc éven át megszakítás nélkül utazott: sehol nem lett volna biztonságban. 1554ben azonban egy együttérző holsteini német nemes birtokán letelepedhetett. Itt nyugalomban m egírhatta és kiadhatta műveit, majd 1561-ben meghalt. Menno lett a németalföldi és az észak­ nyugat-németországi anabaptisták vezére. Kis, önálló, saját vezetésű gyülekezeteket szervezett. Követőit mennonitáknak hív­ ták. A mozgalom a (viszonylag) türelmes Hollandiában megerősödött. Később a többi anabaptista csoportot is mennonitának nevezték el. Katalin cámő meghívására Oroszországba is eljutottak. Az ottani főként az 1873 és 1882 közötti, illetve az 1923 és 1930 közötti - üldözések elől sokuk Eszak-Amerikába vándorolt. Ma csaknem 700000 mennonita él világszerte, a felük az Egyesült Államokban és Kanadában. Menno a *Schleitheimi Hitvallás evan­ géliumi álláspontjához ragaszkodott. El­ utasította a forradalmi anabaptisták felfo­ gását, és az erőszakmentességet hirdette, miként a legtöbb mai mennonita. Ugyan­ csak ellenezte a „spiritualista” anabaptis­ tákat, akik a „belső világosság” adta ma­ gán-kinyilatkoztatásokra hagyatkoztak.

165 Menno kizárólag a Bibliára igyekezett ala­ pozni tanítását. Miként a reformátorok, ő is a Bibliát tartotta minden tanítás egyedüli és végső mértékének, de nem követte a reformátorokat a korai egyházatyák írásai­ nak tiszteletében (habár ezeket ők is a Szentíráshoz mérték). Menno annak veszélyét példázza, ami­ kor a Bibliát a hagyomány figyelembevéte­ le nélkül értelmezzük. Például azt állította, hogy Jézus Krisztus „nem Máriáfó/ vált testté (született), hanem MáriÁban”. Más­ ként szólva ugyan Krisztus valóságos em ­ ber voltát elismerte, de nem fogadta el, hogy Máriától nyerte volna emberségét, aki csupán „hordozó anyja” volt. Ezt az ál­ láspontot már a II. században eretnekség­ nek ítélték, és így Menno csupán igazolta a szólást, hogy aki nem ismeri a múltat, az előbb-utóbb megismétli. (Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az anabaptista veze­ tőket üldözték, és nemigen jutott idejük el­ mélyült tanulmányok folytatására.) A men­ nonita gyülekezetek ezen a ponton nem követték tanítójukat. Menno Simons azon kevés anabaptista vezető közé tartozott, aki hosszabb (hu­ szonöt éves) szolgálatot megért, bősége­ sen írt (összes műve kb. 1000 oldalra rúg), és szervezett mozgalmat hagyott maga után. Ma a mennoniták sokban hasonlíta­ nak a baptistákhoz, de sajátos hangsúlyt fektetnek a tanítványi szerep radikális fel­ fogására és az erőszakmenetességre. A Szentírás sehol nem írja elő a csecsemőkeresztséget és sehol nem számol be arról, hogy az apostolok így cselekedtek volna, ezért józanul megfontolva a gyermekkeresztséget emberi találmánynak és gondolatnak, a krisztusi rendelkezések megrontásának vall­ juk, sokszoros utálatosságnak, mely a szent helyen áll, ahol nem szabadna állnia. DAT FUNDAMENT DES CHR1STELYCKEN LEERS

(A keresztyén tanítás alapja) 1:E

166 Jó testvéreim, mivelhogy Pál tanítása sze­ rint [Tit 3,5] a keresztség megújító fürdő, ezért abban senki nem fürödhetik meg Isten kedve és akarata szerint, hacsak Isten Igé­ jében meg nem újul. Mivel nem azért szüle­ tünk újjá, mert megkeresztelkedtünk - mi­ ként a megkeresztelt gyermekekről tartják -, hanem azért, mert hit által megújultunk az Isten igéjében. Mert a megújulás nem a keresztségből lesz, hanem a megújulásból lesz a keresztség. Ezt pedig senki nem cáfolhatja a Szentírás alapján. Szégyenkezzék hát Pálnak ezen passzusa előtt minden, még oly tanult ember, aki gyalázatos módon elhiteti az egyszerű emberekkel, hogy a gyermek a keresztségben

Reformáció és ellenreformáció újjászületik. Szeretett olvasó, az ilyen tanítás nem más, mint csalás és félrevezetés. Mert ha a gyer­ mekek újjászületnének, akkor egész életük­ ben az alázatról, hosszútűrésről, kegyelem­ ről, tiszta és szűzi szeretetről, igaz hitről, bizonyságos tudásról, biztos reménységről, Istennek való engedelmességről, lelki öröm­ ről, belső békességről és teljes jóságról tanúskodnának - mert ezeket a gyümölc­ söket termi az új, mennyei születés. De hogy milyen gyümölcsök teremnek a gyerekekben, azt minden olvasó megítélheti a maga tapasztalatából. VERCLAR1NGHE DES CHR1STELYCHEN DOOPSELS

(A keresztséből) 3

Tyndale

167

A brit reformáció William Tyndale Az angol Biblia atyja William Tyndale az 1490-es évek végén született Wales határán. (Mordban, majd Cambridge-ben tanult. Egy birtokon házitanítóskodva döbbent rá a vidéki papság m űveletlenségére. Egyszer állítólag azt mondta egy klerikusnak, hogy „ha Isten m egtart életemben, nem sok év múlva elérem, hogy az eke szarvát fogó legény jobban ismerje az Szentírást, mint magad”, amivel *Erasmusnak a görög Újtestamen­ tumhoz írt eló'szavát idézte. Hátralévő' éle­ tét Tyndale ennek a feladatnak szentelte. Tyndale azt a célt tűzte maga elé, hogy pontos fordítást készítsen az eredeti héber és görög szövegből. Angliában azonban nemigen lehetett biztonságosan Bibliát fordítani - egyebek mellett maga Morus Tamás követelte Tyndale megégetését for­ dítói tevékenységéért, úgyhogy 1524-ben Németországba távozott. 1525 elejére az Újszövetség fordítását már nyomdakész ál­ lapotba hozta. Kölnben hozzá is fogtak a nyomtatáshoz, de a hatóságok tudomást szereztek róla, és a nyomdát kifosztották. Tyndale-nek sikerült egérutat nyernie, és néhány ívet m egm entenie. Wormsban 1526-ban elkészült az első teljes angol Új­ testamentum. Ezt Tyndale többször is át­ dolgozta. 1530-ban Antwerpenben letele­ pedett, és itt adta ki a Pentateukhoszt (Mó­ zes öt könyvét). Tyndale Újtestamentum-fordítását sike­ rült becsempészni Angliába. 1526 végén azonban ünnepélyesen elégették néhány példányát a Szent Pál székesegyház előtt. A következő évben Warham canterbury-i érsek számos példányát felvásárolta, ami­ vel hatékonyan hozzájárult az új kiadás

költségeihez! Tyndale óriási hatást gyako­ rolt fordításával, és méltán nyerte el „az angol Biblia atyja” melléknevet. E századig csaknem minden angol Újtestamentum az ő fordításának az átdolgozását jelentette. Tyndale írt több önálló művet is, közülük a legismertebbek a Parable of Wicked Mammon (Példázat a hamis Mammonról), mely­ ben az egyedül hit által való megigazulásról értekezik, sokat merítve Luthertől, gyakran őt idézve, és a The Obedience ofa Christian Mán (A keresztyén ember engedelmessé­ ge), amely arról szól, hogy az embernek en­ gedelmeskednie kell az állami hatóságok­ nak, ha Isten iránti hűsége nem sérül. Tyndale az egész Ótestamentum lefordí­ tását tervezte, 1535-ben azonban Antwer­ penben egy honfitársa elárulta, mire letar­ tóztatták. A következő évben Brüsszelben megfojtották és megégették. Utolsó szavai állítólag ezek voltak: „Uram, nyisd meg Anglia királya szemét!” Hogy ez az imád­ ság meghallgatásra talált-e vagy sem, azt nem lehet tudni, de 1535-ben VIII. Henrik király *Cranmer bátorítására engedélyezte az angol bibliafordítások kiadását. E kiadá­ sok jócskán felhasználták Tyndale munká­ ját, és előkészítették a reformátori eszmék angliai elterjedését. A hit tehát eleven és kitartó bizodalom Is­ ten jóindulatában, m i által teljességgel oda­ szánjuk magunkat Istennek. E z a bizodalom oly szilárdan áll szívünkben és oly erősen kö­ tődik hozzá, hogy az ember soha nem is kételkedhetik benne, mégha ezerszer kellene meg­ halnia is. Ez a Szentlélek által a hit útján ké­ szített bizodalom az embert boldoggá, vágyakozóvá, vidámmá és igaz sztvűvé teszi Isten és minden teremtmény iránt. A P rologue upon the E pistle of st. Paul R omans (Előhang a Római levélhez)

to the

168 Thomas Cranmer Az istentisztelet nyelve Thomas Cranmer 1489-ben Nottinghamshire-ben született. A cambridge-i Jézus kollégiumban tanult, majd 1511-ben ennek tagja is lett. Az 1520-as évek elején néhány fiatal tudóstársával együtt rendszeresen találkozott a cambridge-i Fehér Ló fogadó­ ban, hogy megvitassák az *Erasmus által kiadott görög Újszövetséget. Cranmert voltaképpen a „király baja” vitte a közéleti szereplés irányában. VIII. Henriknek kétségbeesetten hiányzott a fiú örökös, hiszen Katalin királyné egyetlen túlélő lánygyermeknek adott életet. A dol­ got csak bonyolította, hogy Henrik azon az alapon kívánta házasságát semmisnek nyil­ váníttatni, hogy Katalin Henrik korán el­ hunyt bátyjának volt a felesége - márpedig ez ellentmondott a 3Mózes 20,21-nek -, és a törvénytelen házasságot Isten a fiú örö­ kös hiányával bünteti. (A 3Mózes 20,21 va­ lójában gyerm ektelenséget mond.) Az ilyesmit rendszerint minden további nélkül megoldották, de a pápát V Károly császár irányította, aki Katalin unokaöccse volt, és így ellenezte a semmissé nyilvánítást. 1529ben Cranmer azzal a szellemes ötlettel állt elő, hogy a kérdésben kérjék ki az egyete­ mek véleményét. Henrik elküldte Cran­ mert, hogy járja be Európa egyetemeit. A „reformációs parlament” (1529-1536) ebben az időben hozta meg az angol egyhá­ zat Rómától elszakító törvényeit. Ennek csúcsát az 1534-ben elfogadott A d of Supremacy (Fennhatósági törvény) jelentette, amely az uralkodót mondta ki „az angol egy­ ház egyetlen legfelső vezetőjének a földön”. 1532-ben Henrik Canterbury érsekévé tette a vonakodó Cranmert, aki igen alkal­ masnak tűnt erre a tisztre két okból is: egyrészt őszintén hitt az uralkodó egyház feletti hatalmában (nem egyszerűen takti­

Reformáció és ellenreformáció kai megfontolásból), másrészt pedig foko­ zatosan, a királyi akaratnak megfelelő gyorsasággal haladt a protestantizmus irá­ nyában. Amint később látni fogjuk, ez a hi­ te végül élete legnagyobb válságába sodor­ ta Cranmert. Henrik uralkodásának utolsó éveiben Cranmer jelentős sikereket é rt él: például kiadta és minden templomban elhelyezte a *Tyndale fordításából sokat merítő angol Bibliát. Amikor 1547-ben VI. Edward lé­ pett Henrik örökébe, az idő m egérett a va­ lóságos reformokra, és e törekvések élére Cranmer állt. 1549-ben kiadták az első an­ gol Boke o f Common Prayer-t (Általános imakönyv). Ezt a munkát a protestantiz­ mus hatotta át, de úgy fogalmaztak benne, hogy fölöslegesen ne sértse a hagyomá­ nyos katolikusokat. 1552-ben Peter Martyr és (a Cranmer által Oxfordba és Cambridge-be hívott) ^Martin Bucer javaslatai alapján átdolgozták az imakönyvet. Az 1549-es kiadás kétértelm űségeit kiküszö­ bölték, aminek eredményeként kétséget kizáróan protestáns mű született. Amint egy mai, katolikus beállítottságú vezető teológus mondja: ez az imakönyv „nem a katolikus rítusra való zavaros kísérletet je­ lent, hanem az egyetlen olyan hatásos pró­ bálkozást, amely »az egyedül hit által való megigazulás« tanát akarja liturgikusán ki­ fejezésre juttatni”. Edward uralkodása alatt a tanítás refor­ málására is sor került. 1547-ben megjelent a Book o f Homilies (Homfliák könyve). Az ebben foglalt evangéliumi prédikációkat jó részüket maga Cranmer írta - azokban a gyülekezetekben kellett felolvasni, ahol nem volt képzett lelkipásztor. 1553-ban Cranmer és Ridley londoni püspök kiadta a Negyvenkét Cikkelyt (Forty-two Articles), melyet később felváltott a *Harminckilenc Cikkely (Thirty-nine Articles), az anglikán egyház fő hitvallása.

Cranmer, Knox A fiatalon elhunyt Edward utódja „véres Mária”, a hitbuzgó római katolikus, hozzálá­ tott az edwardi protestáns rendezés felszá­ molásához. 1555-ben máglyára küldte a pro­ testáns eretnekeket, köztük néhány püspö­ köt is, például Latimert és Ridley-t. Latimer így buzdította Ridley-t: „Legyen vigasztalá­ sod, Ridley uram, játszd a férfit. E mai na­ pon Isten kegyelméből oly gyertyát gyúj­ tunk Angliában, melyet (bízom benne) soha nem oltanak ki.” Latimer gyorsan kiadta lelkét, de Ridley szörnyű kínok közt, lassú halált halt. Az egyik tanú maga Cranmer volt. A kormányzat mindent megtett, hogy Cranmerral visszavonassa protestáns meg­ győződését. Különösen kihasználták Cranmernak azt a nézetét, hogy az uralkodónak hatalma van az egyház fölött - az uralkodó most azt követelte tőle, hogy térjen vissza a katolicizmushoz. Az iszonyú lélektani nyomás alatt Cranmer engedett, és vissza­ vonta nézeteit. Mária ennek ellenére elren­ delte megégetését. Cranmernek kivégzése előtt, nyilvánosan meg kellett volna tagad­ nia protestantizmusát - ehelyett azonban éppen a visszavonását tagadta meg, és újra megerősítette teljes protestáns álláspont­ ját. Cranmert nyomban a máglyára vitték, aki jobb kezét (mellyel a visszavonást aláír­ ta) a lángok közé tartotta, míg el nem égett. Mária azonban a Spanyolországgal kö­ tött meggondolatlan és népszerűtlen szö­ vetséggel és a kivégzésekkel mintegy be­ leégette a protestantizmust az angolok tu­ datába. Cranmer, Latimer és Ridley, vala­ mint kétszáz másik protestáns vértanúsá­ ga a reformáció mellé állította az angolo­ kat. Edward ezt aligha érhette volna el bármilyen törvénnyel. Vedd és edd ezt, megemlékezve, hogy Krisz­ tus érted halt meg, és táplálkozzál Ővele szí­ vedben hit által, háládatosan. Idd ezt, meg­ emlékezve, hogy Krisztus vére érted ontatott ki, és légy háládatos.

169 Urunk és mennyei Atyánk, mi, a te aláza­ tos szolgáid, teljes szívből kívánjuk, hogy atyai jóságodban kegyesen elfogadd ezt a mi dicséret- és hálaáldozatunkat; alázatosan könyörgünk hozzád, add meg, hogy egyszü­ lött Fiad, a Jézus Krisztus érdeméért és ha­ láláért és vérébe vetett hitünk által elnyerjük a bűnök bocsánatát és szenvedése minden más jótéteményét. És itt most felajánljuk ne­ ked, ó Urunk, értelmes, szent és eleven áldo­ zatul magunkat, lelkünket és testünket, m i­ közben alázatosan kérünk téged, hogy mi, akik részesedünk most e szent közösségben, megteljünk kegyelmeddel és mennyei áldá­ soddal. Es noha sok bűnünk által méltatla­ nok vagyunk arra, hogy néked áldozatot ajánljunk fel, mégis kérünk téged, fogadd el ezt a m i kötelességünket és szolgálatunkat, ne mérlegeld érdemeinket, hanem bocsásd meg vétkeinket a m i Urunk, Jézus Krisztus által, akivel és aki által a Szentlélekkel egy­ ségben minden tisztelet és dicsőség téged illet, ó mindenható Atya, mindörökké. Ámen. T he B oke

of

C ommon P rayer (1552)

Úrvacsorái közösség

John Knox A mennydörgő skót John Knox 1513 körül született az Edin­ burgh melletti Haddingtonban. A St. Andrews-i egyetemen tanult, és ezután fel­ szentelték. Harmincéves lehetett, amikor áttért protestánssá. Mély benyomást tett rá George Wishart, aki bátran hirdette az evangéliumot, amiért 1546-ban St. Andrewsban máglyán megégették. Knox tizen­ kilenc hónapot szolgált francia gályarab­ ságban, miután részt vett egy sikertelen St. Andrews-i felkelésben. IV Edward ural­ kodása végén Angliában tartózkodott, és segített az 1552-es *Cranmer-féle ima­ könyv előkészítésében.

170 1553-ban, Mária trónralépése után Knox a kontinensre menekült. Egy darabig a frankfurti száműzött angol gyülekezet lel­ kipásztoraként tevékenykedett, de itt ko­ moly vitába keveredett. Knox határozottan református istentiszteleti rendet vezetett be, amiért az egyéb európai városokban tartózkodó angol, konzervatívabb felfogású száműzöttek nem lelkesedtek. Egy szópár­ bajban ezt mondták neki: „márpedig ne­ künk angol arcú egyház kell”, amire Knox így válaszolt: „adja Isten, hogy Krisztus­ arcú legyen!” A skót reformátornak azon­ ban távoznia kellett, és Genfbe ment. Knox rajongott a ^kálvini Géniért. Ott írta meg hírhedett, a First Blast o f the Trumpet against the Monstrous Regiment of Women (Első trombitaszó a nők rémuralma ellen) című röpiratát. A támadás persze Tudor Mária angol királynő ellen szólt, de amikor 1558-ban I. Erzsébet trónra lépett, ő sem szívlelte Knoxnak ezt az iratát. 1559-ben Knox hazatért Skóciába, és erejét nem kímélve bekapcsolódott az ottani reformációba. Részt vett a Book of Discipline (Fegyelmi könyv; 1561), a Book ofCommon Order (Általános istentiszteleti rendtartás; 1560) és a Scots Confession (Skót Hitvallás) megfogalmazásában. Ezt a hitvallást fogadta el a skót parlament, és használta a skót református egyház 1647ig, a *westminsteri hitvallás bevezetéséig. Knox keresztülvitte a skót reformáció ügyét. Legfontosabb műve, a History of the Reformation ofReligion uiithin the Realm of Scotland (A vallási reformáció története a Skót királyságban) 1644-ben jelent meg először a maga teljességében. 1572-ben hunyt el. ...m ert ha azt mondjuk, hogy nekünk új­ jászületetteknek bűnünk nincsen, megcsal­ ju k magunkat és Isten igazsága sincs ben­ nünk (ljános 1,8). Azért szükséges, hogy Jé­ zus Krisztust, aki a törvény betöltője és vége,

Reformáció és ellenreformáció igazságosságával és elégtételével megragad­ juk, aki által szabadságra vezéreltetünk, úgyhogy a törvény átka bennünket nem sújt­ hat (Galata 3,10; 5Mózes 27,26), habár minden pontját nem töltjük is be. Mert az Atya Isten, aki úgy tekint minket, m int az ő Fia, Jézus Krisztus testének tagjait, a mi tö­ kéletlen engedelmességünket úgy fogadja el, mintha tökéletes volna, és a m i sok folttal bemocskolt cselekedeteinket az ő Fiának igaz­ ságával fedi be (Efézus l,5k; Róma 4,25). Skót hitvallás 15 Ezért mindenekelőtt egy dolog szükséges, az, hogy az igaz egyházat a hamistól tiszta és világos jegyekkel megkülönböztessük, nehogy saját kárhozatunkra megtévesztetten, az egyiket a másiknak tartsuk és igeneljük. Ezek a jegyek, jelek és némely bizonyságok, amelyekben Krisztus szeplőtlen jegyese ama gonosz paráznától, az istentelen egyháztól különbözik, sem nem a régiség, sem bitorolt méltóság, sem egyenes utódlás, sem bizonyos helyek megkülönböztetése, sem a tévedést helybenhagyó emberek tömege... A m i hi­ tünk és hitvallásunk szerint Isten igaz egy­ házának jegyei: először Isten igéjének igaz hirdetése, amelyben Isten jelenti ki magát, am int azt nekünk a próféták és apostolok írásai bizonyítják (János 1,18; 15,30). Má­ sodszor a helyes kiszolgáltatása Jézus Krisz­ tus sákramentumainak, amelyek Isten igéjé­ vel és ígéretével vannak kapcsolatban, hogy azokat a m i szívünkben megpecsételjék és megerősítsék (Róma 4,11). Végül Isten igéjé­ nek rendelkezése szerint a gonoszság elnyo­ mására és erény megtartására komolyan gyakorolt egyházfegyelem (lKorinthus 5). Skót hitvallás 18

A Harminckilenc Cikkely A Harminckilenc Cikkely alkotja az ang­ likán egyház fő hitvallását, és részét képezi

171

A Harminckilenc Cikkely a The Book ofCommon Prayer-nek (Általá­ nos imakönyv). E hitcikkelyek első válto­ zatát VI. Edward idején *Cranmer és Ridley készítette Negyvenkét Cikkely címmel. 1563-ban, miután I. Erzsébet helyreállítot­ ta a protestantizmust Angliában, Matthew Parker érsek átdolgozta, és a Harmincki­ lenc Cikkely címet adta neki. Még ebben az évben a lelkészi tanács (Convocation) elfo­ gadta és kiadta latin fordítását. 1604-ben készült el a végső változat. Bár egyesek, a legmerészebben *Newman, igyekeztek az ellenkezőjét bizonyítani, a cikkelyek egyértelműen egyfajta m érsé­ kelt kálvinizmus jegyében fogalmazódtak. Ha valamiféle köztes utat képviselnek, ak­ kor az nem lehet más, mint amin a reformá­ torok mindig is járni igyekeztek, vagyis a római katolicizmus és az anabaptizmus hibái között. A múlt század közepéig minden ang­ likán lelkésznek, valamint oxfordi és cambridge-i egyetemi fokozatot igénylőnek el kellett ismernie a cikkelyeket. Az elismerés 1865-től csupán a lelkészekre vonatkozott, de kevésbé szigorú formában. A Szentírás magában foglalja mindazt, am i az üdvösséghez szükséges: úgyhogy ami benne nem olvasható vagy belőle nem bizo­ nyítható, annak m int hitcikkelynek, illetve az üdvösség feltételének vagy szükséges részének való elfogadása nem kívánható meg senkitől 6 . CIKKELY

Ádám bűnbeesése után az ember olyan álla­ potba került, hogy nem képes saját természetes erejéből és jótéteményeivel a hitre térni, arra felkészülni vagy Istent megszólítani. Ezért nincs hatalmunkban Istennek tetsző' és elfo­ gadhatójókat tenni Isten Krisztus által történt megelőző kegyelme nélkül, amely akaratunkat megjavítja, és akaratunkat megjavítván, ve­ lünk együtt munkálkodik. 10. CIKKELY Isten előtt csak a m i Urunk és Megvál­ tónk, Jézus Krisztus érdeméért, nem pedig

tulajdon jócselekedeteinkért és érdemeinkért számítunk igaznak. 11.

CIKKELY

Az életre való eleve elrendelés Isten örökké­ való szándéka, mely által ő (a világ alapjai­ nak megvetése előtt) előttünk titkos tanács­ végzésével örökké elhatározta, hogy az átoktól és kárhozattól megszabadítja azokat, akiket Krisztusban kiválasztott az emberi nemzetből, és őket mint dicsőségre készített edényeket Krisztus által az örök üdvösségre juttatja. 17. CIKKELY

Az egyháznak hatalmában áll meghatá­ roznia rítusait és szertartásait, és döntenie a hitbeli vitákban. Ugyanakkor törvénybe üt­ közik, ha az egyház bármi, Isten írott igéjé­ nek ellentmondó dolgot rendel el, továbbá nem magyarázhat valamely szentírási helyet úgy, hogy az ellenkezzék valamely másikkal. 20. CIKKELY Határozottan ellenkezik az Isten igéjével és az ősi egyház gyakorlatával, ha a templomok­ ban a nyilvános imádság vagy a sákramentumok kiszolgáltatása olyan nyelven törté­ nik, amelyet a nép nem ért. 24. CIKKELY Az evangéliumban Krisztus Urunk két sákramentumot rendelt el, nevezetesen a keresztséget és az Úr Vacsoráját. 25. CIKKELY A keresztség nemcsak a hitvallás jele és je­ gye, mely megkülönbözteti a keresztyén em­ bert a meg nem kereszteltektől, hanem az újjáteremtésnek vagy újjászületésnek is jele; a keresztség tehát m int eszköz beoltja a rendjén megkeresztelteket az egyházba; látható jele és pecsétje a bűnbocsánat ígéretének és annak, hogy a Szentlélek által Isten fiaivá fogadott minket; az Istennek mondott imádság által megerősödik a hit, és növekedik a kegyelem. A gyermekkeresztség minden tekintetben fenntartandó az egyházban, minthogy teljes­ séggel egyezik Krisztus rendelésével. 27. CIKKELY

172 Az Úr Vacsorájában Krisztus testét kap­ juk, vesszük és esszük, de csakis mennyei és lelki módon. A Vacsorában hit útján kapjuk és esszük Krisztus testét. 28. CIKKELY

William Perkins A mérsékelt puritán Nem minden vezető protestáns fogadta el az erzsébeti rendezést. Egyesek, különö­ sen akik Mária uralma alatt Genfben talál­ tak menedéket, további reformokat köve­ teltek. Genfben megtanulták, hogy az egy­ háznak nem kell feltétel nélkül engedel­ meskednie az államnak. Őket nevezték el puritánoknak. Tagjai voltak az angol egy­ háznak, de annak alaposabb megújítását követelték - az a kérdés nem merült föl, hogy vajon elhagyják-e az egyházat, vagy hogy több egyház kapjon működési enge­ délyt az országban. A puritánok ellenezték az anglikán egy­ ház által fenntartott hagyományos katoli­ kus szokásokat, például a jegygyűrű és a karing papi használatát. Azt tartották, hogy a Biblia pontosan előírja az egyházi élet minden vonatkozását, és semmilyen szer­ tartást nem szabad megengedni, ami nincs benne a Szentírásban. Nagy hangsúlyt fek­ tettek a személyes lelki életre. William Perkins 1558-ban Warwickshireben született. 1577-ben hallgatója, majd 1584-ben tagja lett a cambridge-i Krisztus kollégiumnak. Az 1580-as években meg­ tért, és felhagyott kicsapongó életével. Az Erzsébet-kori puritanizmus m érsékelt irányzatát képviselte. 1587-ben az egyetem helyettes kancellárja elé rendelték, m ert bi­ zonyos vádak merültek fel prédikációival kapcsolatban. Válaszaiból kitűnt, hogy az imakönyv némely vonásával (például térde­ lés az úrvacsoránál) kapcsolatban kételyei

Reformáció és ellenreformáció vannak, de a törvényes hatalomnak való en­ gedelmességbe vetett hite elég erősnek lát­ szott az ilyen aggályok legyűréséhez. Az 1580-as években egyes puritán csoportok titkos presbitériumokat szerveztek lelké­ szek és „laikus presbiterek” részvételével a meglévő püspöki egyházkormányzati rend­ szer mellett. Perkins valószínűleg vonzódott a presbiteriánus eszméhez, bár arra vigyá­ zott, hogy a kérdésben ne fejtse ki nyíltan véleményét, kivéve azt, hogy határozottan ellenzi az államegyháztól való elszakadást. Ebben az időben a kormányzat erősen üldözte az államegyházat elutasító puritá­ nokat (nonkonformisták). Perkins némely dolgot azonban előbbrevalónak tartott a li­ turgiáról vagy az egyházkormányzatról folytatott vitánál. A reformáció kiteljesíté­ sét éppúgy fontosnak tartotta, mint a puri­ tánok, de ő ezt inkább a személyes lelkiség és pásztori gondoskodás elmélyítésében kereste, semmint a törvényalkotásban. Perkins felfogása csaknem általánossá vált puritán körökben, ahogy azok egyre inkább belátták, képtelenek megváltoztatni az er­ zsébeti rendezést. A pásztorolásnak és a személyes lelkiségnek szentelve magukat, a puritánok rányomták bélyegüket az egész nemzetre: Angliára, az új világra, és más területekre is.7 Perkins 1584-től egészen 1604-ig, halá­ láig a cambridge-i Szent András templom­ ban szolgált prédikátorként. Igehirdetései révén óriási hatást gyakorolt egyetemi hallgatók egész nemzedékeire, és így a XVII. századi angol, illetve Új Anglia-i puri­ tanizmusra. Kiterjedt írói munkássága is legalább ilyen befolyásosnak bizonyult. írt Róma ellen, mint például a Reformod 1Magyarországon a XVII. században a puritán eszméket angliai egyetemekről hazatérő pereg­ rinusok (vándordiákok) terjesztették. Jeles képviselőik között volt Medgyesi Pál és Apáczai Csere János. (A szerk.)

Perkins, A Westminsteri Hitvallás Catholic (Reformált katolikus) című ira­ tában. „Reformált katolikuson azt az em ­ bert értem, aki a római egyházzal egyet­ értésben ugyanazon vallási vezetőket tart­ ja szükségesnek, de aki lenyesegeti és elutasítja mindazon dogmatikai hibákat, melyek a nevezett vallást megrontják.” Perkins teológiai tanulmányokat is írt, kü­ lönösen a predestináció kérdéséről. 1595-96-ban a predestinációról tartottak hitvitát Cambridge-ben, és itt csírájában már megjelent az *arminiusi álláspont. A harcosan puritánellenes Whitgift érsek is elfogadta a kilenc lambethi cikkelyt, m e­ lyek a predestinációtant erősen kálvini é r­ telmezésben fogalmazták meg. Perkins szintén e tanítás védelmében írt, sokban megelőzve a *dordrechti zsinatot. Perkins hírnevét mindenekelőtt gyakor­ lati kérdésekről szóló írásainak köszönheti. Protestánsként ő művelte először a kazuisztikát (általános etikai elvek sajátos lelkiismereti kérdésekre való alkalmazása). *Bucer nyomán a keresztyén tapasztalást hangsúlyozta. A megtérésnek jelentősebb szerepet tulajdonított, mint annak idején az első reformátorok. Perkins-szel kezdődik az „üdvösség rendje” - a megtérés és a megszentelődés eseményeinek szokásos rendje - iránti fokozott érdeklődés. A megtérés perkinsi hangsúlyozása erősen hatott a pietizmusra (lásd *Spener) és az evangéliumi mozgalomra (lásd a *Wesley fivérek). A sze­ mélyes tapasztalatnak tulajdonított kiemelt szerep az üdvbizonyosság kérdését vetette fel: honnan tudhatom, hogy Jézus Krisztus megváltása valóban enyém lett? Ezen a ponton számos puritán nem hallgatott Kál­ vin óvására: „ha mind csak magadat nézed, a kárhozat válik bizonyossá”. Ehelyett arra buzdították az embereket, hogy az üdvbizo­ nyosságot önmagukban, megtérésük bizo­ nyítékait feltárva keressék, aminek az lett az eredménye, hogy sokan hosszasan vívód­

173 tak önmagukban üdvbizonyosságot keres­ ve. Amíg *Luther és Kálvin az üdvbizonyos­ ságot az üdvözítő hit részének tartotta, ad­ dig a puritánok hajlamosak voltak e két dol­ got elkülöníteni, az üdvbizonyosságot a megtérést követő megtapasztalásnak venni. Mihelyt az ember a megtérés útjára lép, Isten gyermekévé lesz, még ha belül még m in­ dig inkább a testnek, semmint a léleknek él is... A bűnös ember első valóságos, kezdeti megtérése vagy a legcsekélyebb mértékű meg­ újító kegyelem ennek az életnek és az eljöven­ dő életnek az ígéretét hordozza... A z Istennel való megbékélés, a hit és a bűnbánat állandó és komoly vágyát, ha meghatott szívben van, Isten elfogadja, m int valóságos megbékélést, hitet és bűnbánatot... Meglátni és megérezni magunkban az üdvösséghez szükséges kegye­ lem hiányát, és emiatt keseregni annyi, mint maga a kegyelem... A ki elkezdte magát alá­ vetni Krisztusnak és igéjének, bár még a val­ lás legtöbb kérdésében tudatlan, de ha tudá­ sát növelni és gyakorolni igyekszik, azt Isten igaz hívőnek fogadja el... A kegyelem említett kezdetei hamisak, hacsak nem növekednek. A Grain of mustard seed or the Least Measüre of Grace that is or can be E f fectual to Salvation (A mustármag, avagy az üdvösséghez szükséges kegye­ lem legcsekélyebb mértéke).

A Westminsteri Hitvallás A westminsteri zsinat 1643 és 1649 között rendszeresen több mint ezer alkalommal ülésezett, rendszertelenül még ezután is többször. Összehívását az indokolta, hogy sok püspök az eredetileg a puritánokkal közösen vallott kálvini tanítással szemben tagadta a predestinációt (ezért arminiánusoknak mondták őket, habár teológiájuk erősen különbözött *Arminiusétól), to ­ vábbá mind több rituális istentiszteleti

174

Reformáció és ellenreformáció

vétség eszméje vált a teológia rendező el­ fomát kívánt, és a sákramentumokban való rendszeres részvételt tartotta az üdvös­ vévé. Ez főképpen az Isten és Ádám között séghez vezető útnak. 1637-ben Károly ki­ a bűnbeesés előtt meglévő „cselekedeti rály és Laud, Canterbury érseke, azt a sú­ szövetség” és az utána létrejött „kegyelmi lyos hibát követte el, hogy rá akarta kény­ szövetség” szembeállítását foglalta magá­ ban. Minderről szó nincs Kálvinnál. szeríteni a presbiteriánus Skóciára a Book A z első emberrel kötött szövetség a csele­ of Common Prayer-t (Általános imakönyv). Ez oly m értékű ellenállást váltott ki, amely kedeti szövetség volt, melyben Adám és benne idővel Károly és a parlament között polgár- az utókor a tökéletes és személyes engedel­ messég feltétele mellett az élet ígéretét kapta. háborúhoz vezetett. Ebben a küzdelemben a parlament győzött, Laudot, majd végül Mivel azonban az ember bűnbeesése folytán képtelenné tette magát az e szövetség szerinti Károlyt is kivégezték. A puritánok ezután nem fogadtak el mást, csak a radikális vál­ életre, Istennek tetszett, hogy második, úgy­ nevezett kegyelmi szövetséget kössön: ebben tozásokat. A püspöki rendszert „gyökeresingyen felajánlja a bűnösöknek az életet és az tül-ágastul” felszámolták. A westminsteri zsinaton résztvevő kép­ üdvösséget Krisztusban, csupán azt kívánja viselők többsége presbiteriánus volt - a tőlük, hogy megváltásukért higgyenek benne, nem presbiteriánusok jó része kilépett. A és megígéri, hogy mindazoknak, akik életre rendeltettek, a Szentlélek ajándékát adja, cél az volt, hogy egy közös presbiteriánus hogy hajlandóvá és hívővé tegye őket. egyházat létesítsenek a brit szigeteken. W estminster C onfession 7:2-3 Evégett a zsinat kiadta a Directory fór the 2. A hitvallás a „korlátozott vagy limitált Publick Worship of God-ot (A nyilvános is­ tentiszteletek rendtartása) a Book of kiengesztelést” tanítja, vagyis azt, hogy a Common Prayer helyett. Továbbá kibocsá­ kereszt csak a kiválasztottakat üdvözíti. Jé­ zus Krisztus azoknak nyert megváltást, totta a Shorter Cathecism-oí és a Larger „akiket az Atya neki adott” (8:5). Ez a ta­ Cathecism-ot (Rövid és Nagy káté), mely nítás egybehangzik a *dordrechti zsinat *Luther két kátéjához hasonló szerepet töltött be. A zsinat legnagyobb teljesítmé­ felfogásával, de idegen Kálvintól. 3. Mind Luther, mind Kálvin szerint az nye azonban a Westminsteri Hitvallás volt. üdvözítő hit magában foglalja az üdvbizo­ A református tanítás e XVII. századi nyilat­ kozata terjedelmében és rangjában a luthe­ nyosságot. A XVII. századi brit kálvinizránus *Ágostai Hitvalláshoz hasonlított. A mus a személyes bizonyosságot minden hívő számára elérhetőnek tartotta, de meg­ Westminsteri Hitvallás váltotta fel a jóval rövidebb *Harminkilenc Cikkelyt, továbbá különböztette az üdvözítő hittől. Ez azt je­ lenti, hogy lehet valakinek üdvözítő hite ennek mérsékelt kálvinizmusa helyett szi­ úgy, hogy mégis híjával van a bizonyosság­ gorúbb kálvini alapokra helyezkedett. nak. E rre az álláspontra helyezkedett a Ezen túlmenően azonban a XVII. századi Westminsteri Hitvallás. Ebből az követke­ brit kálvinizmust is erőteljesen tükrözi, mely jó néhány ponton eltért *Kálvin ere­ zett, hogy némely református egyházban deti tanításától. Ez három példából vilá­ nem vallják, sőt olykor megvetik az üdvbi­ zonyosságot, ami tökéletesen ellentmond gosan kitűnik: 1. A XVII. században széles körben el­Kálvin tulajdon tanításának. [Az üdv] bizonyosság nem tartozik a hit lé­ terjedt az ún. „szövetségi teológia” a kálvinyegéhez, és az igaz hívőnek talán sokáig kell nizmuson belül. E felfogás szerint a szö-

Owen várnia és sok nehézséggel kell megküzdenie, míg részesedhet benne: de mivel a Szentlélek segítségével képes megismerni az Istentől in­ gyen adatott dolgokat, különleges kijelentés nélkül, és a mindennapi eszközök helyes használatával is elnyerheti azt.

175 A Westminster! Hitvallást végül az ang­ likán egyház nem fogadta el, de az angol nyelvű református egyházak annál inkább. A skót egyház 1647-ben vele váltotta föl a *Knox és mások által írt Skót Hitvallást

Westminster C onfession 18:3

A láthatatlan katolikus vagy egyetemes egyház magában foglalja az összes kiválasz­ tottat, aki annak feje, Krisztus alatt egybe­ gyűlt, egybegyűlik vagy majdan egybegyűlik; az egyház a jegyes, a test, az 0 teljessége, mely betölt mindent mindenben. A látható egyház az evangélium szerint ugyancsak ka­ tolikus vagy egyetemes (nem korlátozódik egy nemzetre, miként a törvény alatt), és magá­ ban foglalja gyermekeikkel együtt mindazo­ kat, akik az igaz vallást vallják; továbbá az egyház az Úr Jézus Krisztus országa, Isten háza és családja, melyen kívül nincs rendes lehetőség az üdvösségre. Westminster C onfession 25:1-2

1.: - M i az ember legfőbb célja? - A z ember legfőbb célja, hogy Istent dicső­ ítse és benne örökké örvendezzék. 33. : - M i a megigazulás? - v4 megigazulás Isten ingyen kegyelmé­ nek cselekedete, melyben Isten megbocsátja minden bűnünket, és igaznak fogad el m in­ ket tekintete előtt, csak a Krisztus által ne­ künk tulajdonított igazságért, melyet egyedül hit által kapunk meg. 34. : - M i a fiúvá fogadtatás? - A fiúvá fogadtatás Isten ingyen kegyel­ mének cselekedete, melyben Isten az őfiaivá fogad minket, és ezáltal megilleti minket az ő fiainak minden előjoga. 35. : - M i a megszentelődés? - A megszentelődés Isten ingyen kegyelmé­ nek cselekedete, mely által Isten képére meg­ újulunk a teljes emberben, és egyre inkább képessé válunk meghalni a bűnnek és élni az igazságnak. S horter Cathecism

John Owen A cromwelli bíró A westminsteri zsinaton úgy tetszett, a presbiteriánusok győzedelmeskednek. Ám ők sem bizonyultak türelmesebbnek arminiánus elődeiknél, és népszerűségük ha­ mar megfogyatkozott. Ahogy John Milton mondta: „az új presbiter nem más, mint a régi pap nagyobb hanggal”. A presbiterianizmust a parlament tette kötelezővé, de a parlament hatalma a király felett győzedel­ mes hadseregtől függött. A hadsereget azonban az independensek uralták, akik a helyi gyülekezetek önállósága mellett száll­ tak síkra. Úgy vélték, hogy minden egyes gyülekezet szabadon intézheti a maga ügyeit. Olivér Cromwell, a kitűnő hadvezér, maga is independs volt, és amikor ő lett a főkormányzó, ezt az álláspontot támogatta. XX. századi mércével Cromwell aligha volt türelmes, de korában igen felvilágosult és nagyvonalú em bernek mutatkozott. Cromwell hatalomra kerüléséig - néhány szélsőséges szakadár kivételével - min­ denki egységes, mindenkire kötelező ál­ lamegyházat kívánt létrehozni, csak abban különböztek, hogy ez az államegyház m e­ lyik legyen. Cromwell változtatott a hely­ zeten. Kinevezett egy harmincnyolc, papi és laikus presbiteriánus, independens, bap­ tista tagból álló „bíráló” bizottságot. A bi­ zottság döntötte el, hogy valamely lelkész­ jelölt alkalmas-e a gyülekezeti szolgálatra avagy sem. A cél az volt, hogy minden gyü­ lekezetben istenes, evangéliumi keresz­ tyén lelkész szolgáljon, legyen bár presbi-

176 teriánus, independens avagy baptista. Mi több, megtűrték a parókiái rendszeren kí­ vüli gyülekezeteket. Noha a római ka­ tolicizmust és a szentháromság-tagadókat tiltották, a cromwelli rendszer sokkal nagyobb vallási türelemről te tt bizonysá­ got, mint korábban bármelyik. Ez a rend­ szer állt fenn egészen 1660-ig, a monarchia helyreállításáig, amikor II. Károly újból be­ vezette a püspöki rendszert, és betiltott minden más felfogást. A cromwelli rendszert másokkal együtt John Owen alakította ki. Ő 1616-ban szüle­ tett Oxford mellett, majd az oxfordi Király­ női kollégiumban tanult. 1637-ben azonban el kellett hagynia a kollégiumot a laudi egyházpolitika következtében. Az 1640-es években két essexi gyülekezetben szolgált. Kezdetben a presbiteriánusokhoz vonzó­ dott, de később az independens felfogást tette magáévá. 1651-ben elnyerte Cromwell támogatását, és kinevezték az oxfordi Krisztus Egyháza kollégium dékánjává. A következő évben ő lett az egyetem helyet­ tes kancellárja. 1660-ban a restauráció foly­ tán eltávolították a kollégiumból. Oxfordot ugyan elhagyta, de haláláig, 1683-ig folytat­ ta prédikátori és írói tevékenységét. Owen volt a legjelentősebb XVII. száza­ di independens gondolkodó. 1652-ben má­ sokkal együtt ő terjesztette be a parlament elé az úgynevezett Alázatos javaslatokat. Ezeken alapult az 1654-es cromwelli egy­ házügyi rendezés, és Owen tagja lett az ezt végrehajtó „bíráló” bizottságnak. Owen volt a „korlátozott kiengesztelés” tanának egyik legjelentősebb képviselője is. A Death ofDeath in the Death o f Christ (A halál halála Krisztus halálában; 1647) cí­ mű művében a tan klasszikusnak számító védelmét adta. Akik az egyetemes kien­ gesztelést (Krisztus minden ember vétké­ ért halt meg) hirdették, azokat a hatástalan kiengesztelés tanításával vádolta. A ke­

Reformáció és ellenreformáció reszt csupán lehetővé teszi az üdvösséget mindenki számára - nem biztosítja vagy éri el senki valóságos megváltását. A korláto­ zott kiengesztelés tana ellenben nemcsak lehetővé, hanem bizonyossá is teszi az üd­ vösséget a kiválasztottak, ámde csak a ki­ választottak számára Ennek a gyakorta használt érvelésnek két főbb hibája van. Először is a predestináció tanát alapelvként, más tanok (ez esetben a keresztről szóló tanítás) megha­ tározására használja. *Kálvin maga soha nem állította az eleve elrendelés tanát ilyen középponti és mindent meghatározó helyre - igyekezett azt a maga jogos he­ lyén tartani. Másodszor az érvelés a ke­ resztet elszigetelten vizsgálja. A kálvini ál­ láspont e tekintetben az volna, hogy a kivá­ lasztottak nemcsak üdvözülhetnek, hanem bizonyosan üdvözülnek is, de nem pusztán a kereszt folytán, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek közös munkája révén. A Szent­ lélek vezet minket a Jézus Krisztusba ve­ tett hitre, ami nem egyszerűen lehetővé, hanem bizonyossá is teszi üdvösségünket. [Akik azt állítják, hogy] „Isten hitet ad némelyeknek, másoknak meg nem", azok­ nak ezt mondom: Vajon [Jézus Krisztus] eme megkülönböztető kegyelmet [a hit aján­ dékát] nem olyan módon szerezte-e azoknak, akik azt megkapják, amely nem igaz azokra nézvést, akik azt nem kapják meg? Ha ez igaz, akkor Krisztus nem egyenlőképpen halt meg mindenki számára, hiszen azért halt meg, hogy némelyeknek legyen, másoknak ne legyen hitük. Ilyeténképpen valóban nem mondhatjuk, hogy Krisztus mindazon másokért meghalt. Mert nem azért halt meg, hogy nekik hitük legyen - és tudta, hogy hit híján minden egyéb [munkája] hasztalan és terméketlen. De máskülönben tegyük fel, hogy Krisztus nem szerzett [üdvözítő hitet] a kiválasztot­ taknak. Akkor az üdvözülteknek nem volna

A Második Londoni Hitvallás miért háládatosabbaknak lenniük Krisztus iránt, m int a kárhozottaknak - ez elégfurcsa volna, és ellentmond a Jelenések 1,5-6-nak: „aki szeret minket, és vére által megszabadí­ tott bűneinktől..." D eath

of

D eath

in the

D eath

of

C hrist

3:2

A Második Londoni Hitvallás (1677) Az Olivér Cromwell irányította köztársa­ ság idején jelentős erővé váltak az independensek, akiknek legjelesebb képviselő­ je *John Owen volt. A cromwelli rendezés vallási türelme folytán más egyházak, mint például a baptisták is gyarapodtak. Az ő ki­ emelkedő képviselőjük *john Bunyan volt. A baptisták, miként a kongregacionalisták, a gyülekezeti önállóságban hittek, az egyházat pedig a hívek önkéntes közössé­ gének gondolták, ahogy sok kongregacionalista is. Ők azonban továbbmentek en­ nél, és elutasították a csecsemőkeresztséget. A keresztség csak azokat illeti meg, akik személyesen bizonyságot tesznek az üdvözítő hitről. 1644-ben Londonban hét baptista gyüle­ kezet kiadta az ún. Első Londoni Hitvallást. 1677-ben megszületett egy másik hitval­ lás, a *Westminsteri Hitvallás baptista mó­ dosítása. Mivel ez időben az anglikán egy­ házat elutasítókat üldözték, a szerzők nem hozták nyilvánosságra nevüket. 1689-ben azonban a helyzet megváltozott, és száz baptista gyülekezet képviselői a Második Londoni Hitvallást ajánlották elfogadásra. Idővel ez lett a legtekintélyesebb baptista hitvallás. 1742-ben a Filadelfiában ülésező baptista szövetség is ezt fogadta el - azóta nevezik Filadelfiai Hitvallásnak.

177 A baptisták számos tekintetben hasonlí­ tanak a XVI. századi anabaptistákhoz, ők is elutasítják a csecsemőkeresztséget és az államegyházat. Más vonatkozásban azon­ ban eltérnek elődeiktől, például engedik a híveknek, hogy hatósági hivatalt vállalja­ nak, esküdjenek és harcoljanak. A XVII. századi angol baptisták többsége a puritá­ nok közül került ki, és teológiájukban vol­ taképpen a református teológiát módosí­ tották baptista elvek szerint. Ezen [helyi] egyházak tagjai elhívásuk szerint szentek, láthatón kinyilvánítván és bizonyítván (bizonyságtételükben és minden tevékenységükben) Krisztus eme hívása iránti engedelmességüket; hajlandók a Krisztus által rendelt közös életre; megadják magukat az Úrnak és egymásnak Isten aka­ rata szerint, az evangélium rendelkezéseinek megvalbttan alávetik magukat. Az így egy­ begyűlt minden egyes gyülekezetei Krisztus, igéjében kinyilvánított akarata szerint, felru­ házott minden hatalommal és tekintéllyel, amely az általa nekik előírt istentiszteleti rend és fegyelem megtartásához szükséges, továbbá minden paranccsal és szabállyal, amely ezen hatalom törvényes és rendes al­ kalmazását és érvényesítését biztosítja. S econd London C onfession (Második Londoni Hitvallás) 26:6-7 Az Újtestamentum rendelkezik a keresztségről, melyet Jézus Krisztus szerzett, hogy általa a megkeresztelt jelezze a Krisztus ha­ lálában és feltámadásában való közösségét; azaz a Krisztusba való beoltottságát; a bűnök bocsánatát; azt, hogy Jézus Krisztus által át­ adja magát Istennek, és a megújult életben él és jár. E rendelkezés csakis azokat illeti meg, akik megváltják Istenhez való megtérésüket, a Jézus Krisztusba vetett hitüket és az iránta való engedelmességüket. Second L ondon C onfession 29:1-2

178 John Bunyan

Reformáció és ellenreformáció

vesek találhattak követendő példára. Ellen­ ben A zarándok útja minden keresztyén em­ bernek ez életben bejárt útját mutatja be. Bunyan a keresztyén élet megpróbáltatásait John Bunyan 1628-ban született a Bedford és kísértéseit, örömeit és vigaszát írja le, melletti Elstow-ban, egy szegény üstfoltozó éspedig oly módon, hogy az vonzza azt is, aki fiaként. 1646-1647-ben szolgált a parlamen­ távol áll az ő sajátos kálvinista-baptista ha­ ti seregben. 1649-ben megnősült, és hívő gyományától. A zarándok útja számos más családban nevelkedett felesége indíttatására szerzőt is megihletett. Talán az egyik legfon­ kezdte keresni Istent. De csak hosszú évek tosabb közülük a XIX. századi amerikai keserves lelki gyötrelmei után békült meg Nathaniel Hawthorne, aki The Celestial Railvele (amiről lelki önéletrajzában, a Bővölköuiay (Mennyei vasút) című novellájában dö kegyelem-ben számol be). Ebben sokat hatásosan alkalmazza Bunyan történetét segítette őt John Gifford, a bedfordi Szent modem korunkra, liberálisabb értékeinkre. János templom independens lelkipásztora. E világ vadonában bolyongva, egyszer egy 1653-ban Bunyan tagja lett e gyülekezet­ nek, és hamarosan elkezdett prédikálni. Ki­ nyomorúságos odúhoz érkeztem. Ott azután lepihentem, s elaludván, álmot láttam. Egy tűnő prédikátornak bizonyult. II. Károly ember tűnt fel előttem: testét rongyok fedték, egyszer megkérdezte *John Owent, a kor­ szak egyik legműveltebb elméjét, hogy arcát a háztól elfordította, könyv volt a kezé­ ben és nagy teher a hátán. Ránéztem és lát­ ugyan miért hallgatja e tanulatlan üstfoldozó tam, hogy a könyvet kinyitotta, olvasott belő­ beszédét, és az így válaszolt: „Ha nekem megadatna ez üstfoldozó prédikátori képes­ le, s miután olvasott, sírva fakadt, és reme­ sége, engedelmeddel felség, boldogan le­ gés fogta el. Azután, mivel nem tudott erőt venni magán, jajgatásban tört ki és így kiál­ mondanék minden tudományomról.” tott: „Mit cselekedjem?”... 1660-ban helyreállították a monarchiát, és így haladva egy magaslathoz ért, amelyen II. Károly visszatért a trónra, ez pedig üldöz­ kereszt állott, s kissé lejjebb egy sírüreg volt. tetést jelentett mindazok számára, akik nem Most láttam álmomban, hogy mihelyt Keresz­ voltak hajlandók elfogadni az anglikán tyén a kereszthez eljutott, terhe leoldódott vál­ berendezkedést (ilyenek voltak a nonkonfor­ misták). Bunyant prédikálása miatt letartóz­ láról, lehullt hátáról, gurulni kezdett, s gurult a sír szájáig, melybe belezuhant, s nem láttam tatták, és 1672-ig csaknem megszakítás többé... nélkül börtönben sínylődött. 1677-ben rövid [Hiúság Vásárának lakói] kivezették tehát, ideig ismét raboskodott. Börtönévei alatt ír­ hogy törvényeik szerint elbánjanak vele [Hívő­ ta legfontosabb műveit, a Bövölködő kegyelem vel], Először megkorbácsolták, azután ököllel és A zarándok útja címmel. 1688-ban halt verték, majd késekkel szurkálták, utána meg­ meg, éppen amikor a nonkonformisták ül­ kövezték, kardokkal összevagdalták, és végül döztetése a végéhez közeledett. máglyán hamuvá égették. Ilyen véget ért Hívő. Legfőbb műve, a Zarándok útja 1678-ban Most láttam, hogy a tömeg mögött egy kétjelent meg filléres kiadásban. Azóta több lovas kocsi várt Hívőre. Mihelyt ellenségei mint száz nyelven és megszámlálhatatlanul sok kiadásban látott napvilágot. A Bövölködő végeztek vele, a kocsi hajtói felvették, és har­ kegyelemben Bunyan tulajdon tapasztalatai­ sonaszóval a felhőkön keresztül elragadták a legrövidebb úton a menny kapuja felé. ról számol be erősen személyes töltettel. A ZARÁNDOK ÚTJA Megtérésének módjában bizonyára csak ke­ Isten zarándoka

Bunyan, John és Charles Wesley John és Charles Wesley Evangéliumi ébredés John Wesley 1703-ban született, apja a lincolnshire-i Epworth parókus lelkésze volt. Amikor a gyermek ötéves lett, a parókia porig égett, és az emeleten rekedt kisfiút éppen csak sikerült kimenteni az ablakon át. Ezért anyja „tűzből kikapott üszögnek” (Zak 3,2), különleges feladatra megtartott embernek gondolta fiát. John az oxfordi Krisztus Egyháza kollégiumban tanult, és 1725-ben felszentelték. Később visszatért Oxfordba a Lincoln kollégium tagjaként, és itt megalapította a Szent Társaságot (Holy Club) azoknak, akik komolyan vették vallá­ suk gyakorlását. 1735-ben misszionárius­ ként Georgiába ment, de csúfos kudarcot vallott. Alkalmatlanságára már megérke­ zése napján rám utatott egy morva lelkipásztor. (A morvák a *speneri hagyományt követő pietisták voltak.) így szólt: „Testvérem, először is néhány kérdést kell föltennem neked. Van-e belső bi­ zonyosságod? Bizonyságot tesz-e Isten lelke a te lelked felől, hogy te Isten gyermeke vagy?" Meglepetésemben azt sem tudtam, m it mondhatnék. Ó ezt rögtön látta, és megkér­ dezte: „Ismered-e Jézus Krisztust?” Kis vá­ rakozás után ezt feleltem: „Tudom, hogy 0 a világ megváltója."„Igaz - válaszolta ő -, de tudod-e, hogy téged megváltott?" Mire én ezt mondtam: „Remélem, hogy azért halt meg, hogy megváltson engem. ” Ő csak ennyit tett hozzá: „De saját tapasztalatból tudod-e?”É n ezt feleltem: „Tudom”. Attól tartok, igen hiá­ bavalón. Journal (Napló), 1736. február 7. Amikor 1738-ban hazatért, Wesley méginkább tisztában volt hitének elégtelensé­ gével. „Elmentem Amerikába, hogy meg­ térítsem az indiánokat - de ó, ki térít meg engem!” A szabadulás azonban nem ma­ radt el. Wesley további segítséget kapott a

179 morváktól, különösen Peter Böhlertől, és a fordulat még az év végén bekövetkezett. Este kedvetlenül mentem az Aldersgate ut­ cai társaságba, ahol valaki felolvasta Luther­ nek a Római levélhez írt bevezetését. Három­ negyed kilenc táján, midőn a felolvasás ott tartott, hogy Isten milyen változást idéz elő a szívben a Krisztusban való hit által, szívemet furcsa melegség töltötte el. Azt éreztem, bízom Krisztusban, egyedül Krisztusban, üdvössége­ mért. Megkaptam a bizonyosságot, hogy elvet­ te bűneimet, még az én bűneimet is, és meg­ szabadított a bűn és a halál törvényétől. J ournal (Napló), 1738. m ájus 24. A hagyomány ezt tartja Wesley m egtéré­ sének. Bár valószínűnek látszik, hogy már korábban is elkötelezett keresztyén volt. Az újdonság itt az üdvösségről nyert sze­ mélyes bizonyosság volt. (Érdekes módon puritán, nonkonformista családból szárma­ zó apja a halálos ágyán azt mondta Johnnak, hogy a keresztyénség legerősebb bizonyí­ tékát a Szentlélek belső tanúságtétele ad­ ja.) Anglikán körökben az ilyen bizonyosság állítása önhittségnek tetszett. Wesley azon­ ban hamarosan ezt tartotta a „keresztyén­ ség fundamentumának” és a „metodisták legfőbb tanításának”. Nemcsak John Wesley élte át a megté­ résnek ezt a folyamatát. Charles öccse (1707-1788) három nappal, George Whitefield pedig néhány évvel megelőzte őt. A megtértek elkezdték prédikálni a Krisztus­ ba vetett hit által nyert üdvösség üzenetét. Ezt a fajta üzenetet azonban nem fogadták örömmel az anglikán szószékekről. Ebben az időszakban Anglia súlyos erkölcsi és vallási hanyatlást élt meg. A hitetlenség divattá vált, a papok gyakran meddőn mora­ lizáló üzenetet hirdettek. A Wesley fivérek és a többi evangéliumi keresztyén - „meto­ distának” nevezett m egtért - igehirdetése trombitaszónak tűnt, mely az evangélium­ hoz, a krisztusi megváltás örömhíréhez

180 való visszatérésre szólított fel. Ahogy a templomok bezárultak eló'ttük, Whitefield, majd Wesley is szabad ég alatt kezdett pré­ dikálni. A körülmények kényszere alatt megtalálták az egyháztól gyakran elidege­ nedett tömegek elérésének leghatásosabb módját. Evangelizáló prédikátorok járták be a piactereket és minden olyan helyet, ahol megszólíthatták a sokaságot. Maga John Wesley évente több mint 5000 mérföldet tett meg lóháton, olyan időszakban, amikor a legjobb utak is az év nagyrészében merő sártengerek voltak. (Nem véletlenül kapta John Wesley „az Isten lovasa” mellékne­ vet.) Útközben többször megállt, hogy hir­ desse az igét annak, aki hajlandó volt meg­ hallgatni. „Lassan az egész világot a gyüle­ kezetemnek tekintem. Ezen azt értem, hogy bárhol járok is, úgy ítélem meg, hogy helyénvaló és vállalt kötelességem hirdet­ ni az üdvösség örömüzenetét mindazok­ nak, akik hallani akarják.” Néha, különösen a kezdeti években John Wesley komoly el­ lenállásba ütközött, gyakran kővel is meg­ dobálták. De kitartott, és még halála előtt, nyolcvanhét évesen is a szabad ég alatt pré­ dikált. Alig akadt olyan angliai hely, ahová ne jutott volna el prédikációs útjain. Wesley és a többi evangélista tevékeny­ ségét sokan nézték rossz szemmel, mind a papság, mind a társadalom különböző ré­ tegei részéről. Ugyanakkor sokakat meg­ indított igehirdetésük. Hamarosan evangé­ liumi ébredés söpört végig a brit szigete­ ken, sokan nyertek személyes, élő ismere­ tet Krisztusról. Az ébredés nyomán az evangéliumi keresztyénség az egész an­ golszász protestantizmus jelentős - ké­ sőbb pedig uralkodó - tényezőjévé vált. A Wesley fivérek m egtért híveiket társasá­ gokba szervezték a helyi gyülekezetek mellett. Az anglikán egyház ellenkezése

Reformáció és ellenreformáció folytán azonban ezek a társaságok kisza­ kadtak az államegyház kebeléből, és létre­ hozták a metodista egyházat. Ugyanakkor maga az anglikán egyház sem maradt érin­ tetlen. Az ébredés folytán a megtért, evan­ géliumi keresztyének (vagy más, ma hasz­ nálatos szóval evangelikálok) a legnagyobb csoportot alkották az anglikán egyházon belül, és ezt a helyzetüket meg is őrizték egészen a XIX. század végéig. A hagyomá­ nyosan szabad egyházak (a presbiteriánusok, a kongregacionalisták és a baptisták), amelyek korábban hanyatlásnak indultak mind számban, mind elevenségben, most megújultak és gyarapodtak. Az ébredés drámai változást hozott az angol egyházak életében, és ez kihatott az egyházon kívülre is. Az ébredés folytán az evangélium m egérintette az alsóbb népré­ tegek tagjait is, ami az újdonság erejével hatott. Valójában az egész társadalom az ébredés hatása alá került, és ez megváltoz­ tatta az egész nemzet erkölcsi arculatát. Mondták már, hogy az ébredés nélkül Bri­ tanniában is fellángolt volna a forradalom, miként Franciaországban történt. A XIX. századi „nonkomformista lelkiism eret” döntő politikai tényezővé vált. Az angol szakszervezeti mozgalomnak és munkás­ pártnak a gyökerei ehhez az evangéliumi keresztyénséghez vezethetők vissza. A nemzet társadalmi és politikai élete is erő­ sen megváltozott. Az evangélizálók bátran prédikálták hi­ tüket, és meg is énekelték. Charles Wesley volt talán a legnagyobb angol himnusz- és dícséretszerző. Az evangéliumi üzenet alaptételeit - Jézus Krisztus központi je­ lentőségét, kereszthalálát, a m egtérést, az üdvbizonyosságot, az élet szentségét, az örömhír terjesztését - hatásos, közérthető és megható versekbe szedte, gyülekezeti éneklésre kiválóan alkalmas dallamokkal:

John és Charles Wesley

181

Lelkem drága Jézusa, Hozzád hajt a félelem, Míg üvölt a hab-tusa S nő a vész a tengeren. Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, Míg eláll a fergeteg; Biztonságos révet adj S majd fogadd el telkemet.

Csak Te kellesz, én Uram, Benned mindent meglelek; Támogasd, k i elzuhan, Gyógyítsd meg, ki vak 5 beteg. Szent szavadra hallgatok, Tévedés az én bajom, Én hamisság s bűn vagyok, Te igazság s irgalom.

Nincs nekem más enyhelyem, Szívem téged hív s keres, Ó maradj itt, Mesterem, Őrizz, adj erőt, szeress! Véled állom a vihart, H it s erő Te vagy, Te szent, Szárnyad árnyával takard Fejemet, a védtelent.

Kegyelem vagy, égi jó, Mely minden bűnt eltörül, Hagyd, hogy gyógyító folyó, Tisztogasson meg belül. Élet-kút vagy, lüktetés, Vízmerítni drága hely, Ó buzogj fel bennem és Öröklét felé emelj.

182

Reformáció és ellenreformáció

A római katolikus válasz Loyolai Ignác Jézus Társasága Inigo López az 1490-es években született a Pireneusok déli lejtőjén, Loyolában, baszk nemesi családban. Katonai pályán indult, nem sokat törődve Isten dolgaival. 1521ben Pámplona ostrománál lábát ágyúlövés érte, ami megállásra kényszerítette. A so­ káig ágyhoz kötött Ignác Jézus és a szentek életéről olvasott. Olvasmányai hatására megtért, és elhatározta, hogy Jézus katoná­ jaként fog majd szolgálni. Amikor már lábra tudott állni, elzarándokolt a Barcelona mel­ lett lévő Montserrat kolostorába, ahol meg­ gyónt, és ruhát cserélt egy koldussal. Ez­ után egy évet Manresában magányos szem­ lélődéssel és imádsággal töltött. Ez idő alatt komoly lelki tapasztalásokon ment át, és ek­ kor írta meg Lelkigyakorlatos könyve első változatát. Megjárta Jeruzsálemet és Ró­ mát, majd Spanyolországban (1524-28) és Párizsban (1528— 35) tanult. 1534-ben megalapította a Jézus Társasá­ gát. Hat társával szegénységi és cölibátusi fogadalmat tett. 1537-ben Rómába mentek, hogy fölajánlják szolgálataikat a pápának. M egnyertek ügyüknek néhány egyházi vezetőt, és végül 1540-ben III. Pál pápa szentesítette a Jézus Társaságát. Ignác lett a jezsuiták első generálisa, és hozzálátott a rend megszervezéséhez. 1547 és 1550 között fogalmazta meg a rend alkotmányát, melyet haláláig, 1556-ig többször is módo­ sított. A jezsuiták hárm as célt tűztek maguk elé: az egyház belső megújítása (mindenekelőtt oktatással); harc az eret­ nekség (főként a protestantizmus) ellen; az evangélium hirdetése a pogányok között. A szokásos három, szegénységi, cölibátusi és engedelmességi fogadalom

mellett a jezsuiták egy negyediket is meg­ fogadtak: késlekedés nélkül elmennek bár­ hova, ahová a pápa küldi őket a lelkek meg­ m entésére. A jezsuiták közül kerültek ki a katolikus megújulás legjelesebb alakjai, mint például a misszionárius Xavéri Fe­ renc és a teológus *Roberto Bellarmino. Főművét, a klasszikusnak számító Lelki­ gyakorlatos könyvét Ignác Párizsban fejezte be. E munka nem az ember lelki épülésére szolgál, hanem azoknak nyújt útmutatást, akik mások lelki vezetését végzik. Som­ másan úgy is le lehet írni e lelkigyakorlaokat, mint Ignác tulajdon tapasztalatát betegágya és párizsi tanulmányai között. A könyv célja az, hogy a tanítvány végigjárja Ignác m egtérésének útját, és így maga is eljusson oda, hogy felismerje Isten akara­ tát saját életében, és Jézus Krisztus szol­ gálatának szentelje magát, lehetőleg je­ zsuitaként. A gyakorlatok terv szerint négy hétig tartanak, de az egyes „hetek” szükség szerint lehetnek hosszabbak vagy rövidebbek. Az első héten a hangsúly a bűntől való megtisztulásra esik. A tanítvány lelkiisme­ reti vizsgálatot tart, és megvallja vétkeit. A bűn és a pokol valóságán elmélkedik. Hálát ad, hogy eddig megmenekült ettől a vég­ zettől, és eltökéli magát, hogy hátat fordít a bűnnek. Ötödik gyakorlat: elmélkedés a pokolról. - Első pont: Lássam képzeletben az óriási tüzet és a lelkeket mintegy tűztestbe öltözve. - Második pont: Halljam fülemmel a pa­ naszkodásokat, jajveszékeléseket, kiáltozáso­ kat és a káromlásokat Krisztus Urunk és minden szentje ellen. - Harmadik pont: Szagoljam szagló érzé­ kemmel a füstöt, kénkövet, bűzt és szennyet és a rothadó anyagokat.

Loyolai Ignác, A tridenti zsinat - Negyedik pont: ízleljek ízlésemmel kese­ rű dolgokat, m int könnyeket, szomorúságot és ízleljem a lelkifurdalás férgét. - Ötödik pont: Tapintásommal is érzékel­ jem, hogy a lángok miként érik el és égetik a lelkeket. LELKIGYAKORLATOS KÖNYV, 1. HÉT

A második hét gyakorlatai Jézus Krisztus országára összpontosítanak. A tanítvány Jézus életének főbb eseményein elmél­ kedik, születésétől a virágvasárnapi bevo­ nulásig. E hét célja, hogy a tanítvány eltökél­ je magát, hogy Jézus Krisztus, nem pedig az ördög lobogója alatt szolgál. Ezen a ponton elhatározhatja, hogy hátat fordít a világnak, és a vallásnak él, különösen jezsuitaként. A harmadik héten a tanítvány Jézus Krisztus szenvedésén elmélkedik; a negye­ dik héten a feltámadott Krisztuson. A Lelkigyakorlatos könyv tartalmazza az „egyházon belüli gondolkodás tizennyolc szabályát” is, miszerint a jezsuitának tel­ jességgel alá kell vetnie gondolkodását a római katolikus egyháznak. Hogy azzal az igaz érzülettel legyünk a küzdő egyházban, amellyel lenni tartozunk, tartsuk meg a következő szabályokat: 1. Tegyünk félre minden ítéletet, és kész­ séges s elszánt lelkülettel engedelmeskedjünk mindenben a Krisztus, a m i Urunk igazi Je­ gyesének, aki a m i szent Anyánk, a hierar­ chikus egyház. 13. Hogy mindenben biztos úton járjunk, mindig azon az állásponton kell lennünk, hogy am it én fehérnek látok, feketének higygyem, ha a hierarchikus egyház úgy dönt; azért, mert hiszem, hogy ugyanaz a szellem, am i a Krisztus Urunk, a Jegyes és az Egy­ ház, az 8 jegyese között van, kormányoz és irányít bennünket lelkünk üdvösségére. Mert ugyanaz a Lélek és a m i Urunk - aki a Tízparancsolatot adta - irányítja és kormányoz­ za szent Anyánkat, az Egyházat. L elkigyakorlatos

könyv

183 A jezsuiták óriási befolyásra tettek szert a római katolikus egyházon belül, ami so­ kakban (például ^Pascalban) ellenszenvet szült. Ez odáig vezetett, hogy 1773-ban a pápa feloszlatta a rendet. 1814 óta azonban ismét szabadon tevékenykedhetnek, jelen­ tős hatást gyakorolva a római egyházra.

A tridenti (trienti, trentói)

zsin at(1545-63) 1539 és 1541 között Németországban szá­ mos hitvitát tartottak, melyen vezető pro­ testáns és római katolikus teológusok igyekeztek egyetértésre jutni. Római ka­ tolikus részről a legjelesebb katolikus hu­ manisták, *Erasmus tanítványai vettek részt, akik ugyan egyetértettek az egyedül hit által való megigazulás protestáns taná­ val, de óvtak a nyugati egyház szakadásá­ tól. Contarini bíboros, aki vezető szerepet vitt a regensburgi hitvitán, sok tekintetben a *Lutheréhez hasonló megtérési élmé­ nyen m ent át. Noha Regensburgban a fe­ leknek sikerült megegyezniük a hit általi megigazulásról, az átlényegülés és a pápai hatalom kérdésében egyik fél sem enge­ dett álláspontjából. A protestánsok megbékéltetésére irá­ nyuló törekvések kudarca a római ke­ ményvonalasok malmára hajtotta a vizet. A reformáció kezdeti időszakában a pápák mereven elutasították a zsinat gondolatát. Az 1530-as években III. Pál pápa többször kísérletezett zsinat összehívásával, mind­ hiába. Végül 1542-ben, a regensburgi ku­ darc folytán összehívta a tridenti zsinatot. A hely kiválasztása körmönfontságra val­ lott: legyen a zsinat a német császár terü ­ letén, de elég közel Rómához, hogy bizto­ sítható legyen felette a pápai ellenőrzés. A tridenti zsinat ülései három szakaszra oszlottak: 1545-47; 1551-52 és 1562-63.

184 Ez volt a római katolikus egyház által elis­ m ert tizenkilencedik egyetemes vagy öku­ menikus zsinat. Bár egyetemesnek mond­ ták, a résztvevő püspökök kétharmada itá­ liai volt. így a zsinat még a katolikus vilá­ got sem képviselte a maga teljességében, és term észetesen a pápa messzemenőn ér­ vényesítette befolyását az üléseken. A zsinat munkáját két irányban fejtette ki: egyrészt meghatározta a katolikus taní­ tást a protestantizmussal szemben, másfe­ lől fegyelmi reformokat foganatosított a római katolikus egyházon belül. A zsinat sok területen megfogalmazta a katolikus tanítást, jelesül: a Szentírás és a hagyo­ mány; az eredendő bűn; a megigazulás; a szentségek; a tisztítótűz; az ereklyék és a képek; a bűnbocsátó cédulák tekintetében. A tridenti zsinat több határozatot és ren­ delkezést hozott, mint az összes többi ti­ zennyolc zsinat együttvéve. 1564-ben, egy évvel a zsinat berekesztése után, IV Pius pápa megerősítette annak minden határo­ zatát. Még ebben az évben kiadta a Tridenti Hitvallást, amely később a „IV Pius hitval­ lása” nevet kapta. Ez röviden összefoglalja a zsinat protestánsellenes határozatait. Ezt a Rómához megtérő protestánsoknak for­ málisan el kellett ismerniük. A tridenti zsinatot term észetesen heve­ sen támadták a korszak vezető protestáns teológusai. Elsőként maga *Kálvin lépett fel, amikor kiadta a Tridenti zsinat határo­ zatainak cáfolata című iratát. Olyan biztos volt igazában, hogy könyvében előbb a ha­ tározatok teljes szövegét közölte, majd utána a cáfolatukat. Még részletesebb és alaposabb bírálatot fogalmazott meg Mar­ tin Chemnitz 1565 és 1573 között kiadott Examen Concilii Tridentini (A tridenti zsi­ nat vizsgálata) című munkájában. A zsinat első fontos határozata a Szent­ írás és a hagyomány kérdésével foglalko­ zott: a m i Urunk, Jézus Krisztus, Isten Fia

Reformáció és ellenreformáció először tulajdon szájával hirdette [az evangé­ liumot], majd megparancsolta, hogy az apos­ tolok minden teremtménynek prédikálják azt mint minden üdvözítő igazság és magatartá­ si szabály forrását. A zsinat úgy látja, hogy ez igazságot és efegyelmet magukba foglalják az írott könyvek és az íratlan hagyomány azon íratlan hagyomány ugyanis, amelyet az apostolok kaptak magának Krisztusnak a szájából, illetve amelyet átadtak az apostolok (miután azt lediktálta a Szentlélek), és amely ránk maradt, mintegy kézről-kézre járván. [A zsinat], követvén az ortodox atyák példá­ ját, egyforma jámborsággal és tisztelettel elfo­ gadja és elismeri mind az Ószövetség, mind pedig az Újszövetség összes könyveit (hiszen mindezeket az egy Isten írta) és az említett hagyományt - akár a hitre, akár a fegye­ lemre vonatkoznak - m int amelyeket vagy élőszóval Krisztus, vagy a Szentlélek diktált, és töretlen utódlás őrzött meg a katolikus egyházban. Határozat a kanonikus iratokról (1546) Ezt a határozatot idővel sokan félreér­ tették. Minthogy a latin szavak jelentése az idők során módosult, egyesek azt gon­ dolták, hogy itt az íratlan dogmatikai ha­ gyományról esik szó. Valójában azonban Tridentben a szertartásokról és szokások­ ról nyilatkoztak, mint például a csecsemőkeresztség és a vasárnapi istentisztelet. A *második vatikáni zsinat idején komoly vi­ ták folytak e határozat jelentéséről, amikor ugyanez a kérdéskör került szóba. A zsinat egyik legfontosabb, 1547-es ha­ tározata a megigazulás kérdését taglalta. Magára a megigazulásra [a felnőttek] úgy készülnek elő, hogy akik az isteni kegyelem által felindítva és segítve a hitet, amely „hal­ lásból van" (Róma 10,17), befogadják, sza­ badon haladnak Isten felé, s mindazt igaz­ nak hiszik, am it Isten kinyilatkoztatott és megígért, és elsősorban azt, hogy a bűnös Is­ ten kegyelme által megigazulttá lesz, a „meg­

Ávilai Teréz váltás által, amely Jézus Krisztusban van" (Róma 3,24). Midőn pedig magukat bűnös­ nek tartva az isteni igazságtól félnek és üd­ vösen reszketnek, az isteni könyörület szem­ léletére fordítva figyelmüket, reményük feléb­ red, hogy bízhatnak abban, hogy Krisztusra való tekintettel Isten kegyes lesz majd irán­ tuk, és ezért Ót m int minden igazság forrá­ sát, szeretni kezdik, és ezért gyűlölettel és el­ utasítóiig fordulnak szembe a bűnnel, még­ pedig azon bűnbánat által, melyet a keresztség előtt meg kell tartani. És végre előterjesz­ tik elhatározásukat a keresztség felvételére, ú j élet kezdésére, és Isten parancsainak meg­ tartására. Határozat a megigazulásról, 6. fejezet Ez a határozat valóban protestánsellenes éllel fogalmazta meg a megigazulás tanát. Ugyanakkor újabban a római katolikus teo­ lógus, *Hans Küng a megigazulásról szóló, nevezetes doktori értekezésében azt mond­ ja, hogy a megigazulás protestáns és római katolikus értelmezése igenis összeegyez­ tethető. Ráadásul állítását széles körben elfogadták. A tridenti határozat elsősorban a felnőtt megtérő megigazulására irányul. Még ha tekintetbe vesszük is, hogy a felek eltérőleg értelmezik az olyan szavakat, mint a „megigazulás” és „hit”, a két álláspont nem áll élesen szemben egymással. Ha azonban a határozat által taglalt egyéb kérdé­ seket - a keresztség után elkövetett bűnök hatása, az utolsó ítéletkor érdemként szer­ zett örök élet kérdéseit - vesszük, a különb­ ség már elevenbe vág. Azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a felnőtt megtérő megigazulása merőben elméleti kérdés: a római katolikusok legnagyobb többsége gyerek­ korban kapja meg a keresztséget. Nekik a keresztség után elkövetett bűnök valósá­ gával kell szembesülniük. Ha megbánják bűneiket és megvallják azokat egy papnak, akkor Trident szerint megszabadulnak a bűnért járó örök büntetéstől (a pokoltól).

185 Marad viszont az ideig való büntetés, melyet a bűnös kiválthat böjttel, jótéteményekkel, penitenciával, bűnbocsátó cédulákkal stb. Ha azonban „adós” marad, nem róva le tar­ tozását, a purgatóriumba kerül, ahol addig szenved, amíg tartozását ki nem egyenlíti, így a keresztyén élet valóságának Trident az érdem szerint szerzett üdvösséget tartja, habár az érdemszerzés Isten kegyelme révén történik. Trident tehát nem egyszerűen a római katolikus egyház egyik zsinatának, hanem a Zsinatának számított. Normatív módon fogalmazta meg az ellenreformáció protes­ tánsellenes, római katolikus tanítását. A korábbi zsinati határozatokat is Trident fé­ nyében értelmezték, ily módon Trident kö­ zel négyszáz éven át uralta a római katoli­ cizmust - ezért is nevezik „tridenti katoli­ cizmusnak”. Ezt a korszakot zárta le a "második vatikáni zsinat, mely egészen új légkört terem tett. Trident ma már csupán a múlt zsinatai egyikének számít.

Ávilai Teréz Isten nyughatatlan, kósza fehérnépe Teresa de Cepeda y Ahumada 1515-ben született Avilában, régi nemesi családban. 1528-ban anyja meghalt. Ebben az időszak­ ban gyermekkori áhítatosságának vége szakadt, Teréz inkább lovagregényeket ol­ vasott és a házasságra készülődött. 1531ben azonban apja ágostonos zárdába küldte tanulni, és itt úgy érezte, elhívást kapott a szerzetesi életre. Apja ezt ellenezte, mire ő 1535-ben megszökött otthonról, és belé­ pett az ávilai Encarnación (M egtestesülés) kármelita kolostorba. A kolostorba vonulás azonban nem oldotta meg minden lelki gyötrelmét. A lelki élet és az imádság ne­ hezére esett, mígnem 1554-ben mélyeb­ ben átélte a megtérést. Először megren­

186 dítette egy szobor, mely a megkorbácsolt Krisztust ábrázolta. „Oly gyötrőn tudatá­ ban voltam annak, hogy szegényes hálát adtam sebeiért, hogy úgy tűnik nekem, a szívem meghasadt. Könyörögve kértem, hogy erősítsen meg egyszer s mindenkor­ ra, hogy soha többé meg ne sérthessem , és leborultam előtte szívem legnagyobb ki­ csordulásával.” így vetette minden bizo­ dalmát Istenbe. Ekkoriban olvasta *Agoston Vallomásait, és bátorítást nyert Isten kegyelmének ott bem utatott példáiból. „Megfontolván Isten irántam tanúsított szerelm ét, visszanyertem bátorságom, m ert a kegyelmébe vetett bizodalmamat soha el nem veszítettem , a magamba v etettet annál többször.” E mélyebb megtérésélmény után Teréz mind nagyobb léptekkel haladt az imádságos élet útján. Bajok azonban így is akad­ tak. Gyóntatói eleinte azt hitték, hogy szo­ katlan tapasztalásai nem Istentől, hanem az ördögtől származnak. Egyik gyóntatója parancsára kezdte el írni lelki tapaszta­ latairól beszámoló önéletírását, a Jézusról nevezett Terézia életét. Első változatát 1562ben fejezte be, de néhány év múlva átdol­ gozta, és belefoglalta az 1565-ig terjedő időszakot is. Nagyjából ebben az időszakban írta az imádságról szóló, A tökéletesség útja című könyvét. Ezt 1566-ban fejezte be, de a cen­ zorok miatt később átdolgozta. Benne kom­ mentálja az Úr imáját, és védelmébe veszi a „belső imát”. Ez idő tájt számos spanyol teológus azt tanította, hogy az egyszerű nép csak szorítkozzék az imádságok hangos (minden meggondolás nélküli) felmondásá­ ra. Velük ellentétben Teréz a meggondolt imádságot hangsúlyozta: „Mert ha elmon­ dom a Hiszekegyet, mégiscsak illik érte­ nem és tudnom, hogy mit hiszek!”, bár nem utasította el teljesen az imádság öntu­ datlan ismételgetését. Tagadta azonban,

Reformáció és ellenreformáció hogy a „Miatyánk elismétlésével Istenhez szól az ember, miközben valójában csak a világ dolgaival gondol”. Teréz harmadik jelentős művét, A belső várkastély-t alig néhány hónap leforgása alatt írta. Ebben fejti ki immár teljesen ki­ érlelt gondolatait az imádságról. A várkas­ tély jelképezi az emberi lelket, benne hét lakás található. Isten a hetedik, legbenső lakásban lakik. Az imádságos élet célja, hogy az ember végigjárva e lakásokat, el­ jusson magához Istenhez. A várkastélyba az imádság kapuján át vezet az út. Innen az első lakásba jut az az ember, aki vágyik a jóra, néha imádkozik is, de még mindig elmerül a világban. Az ilyen embernek meg kell ismernie önmagát és a bűn rútságát. A második lakásba azok men­ nek, akik hajlandók megküzdeni a bűnnel, és kitartanak az imádságos életben. Ezután nyílik meg a harmadik lakás azoknak, akik tartózkodnak minden bűntől (még az ún. bocsánatos vagy csekélyebb bűnöktől is), de akiket visszatart a vagyon, a dicsőség és az egészség vágya. Az első bárom lakásba saját erőnkből eljuthatunk, Isten kegyel­ mének segítségével. A következő négy la­ kásba az Isten ajándékozta passzív vagy természetfeletti ima útján lehet eljutni. Ez közvetlenül Istentől származik, nem a ma­ gunk erőfeszítéséből. Az imádság megelő­ ző fázisai a víz öntözőcsatornában való te­ relésének munkájához hasonlítanak, a passzív imádság viszont olyan, mint a víz­ forrás, mely a szükséges helyen tör fel a talajból. Az utolsó négy lakás: a belénk ön­ tött szemlélődés, az Istennel egyesülés imája, a vele kötött lelki eljegyzés és végül a legbelső lakásban a lelki mennyegző őve­ le. Ezt a fokot Teréz 1572-ben érte el. Teréz könyve a misztikus imádság foko­ zatainak klasszikus bemutatását adja. Saj­ nálatos módon a Biblia spanyol fordítását betiltották, és talán emiatt is Teréz munká­

Bellarmino jából hiányzik az igazán biblikus tartalom. Az inkvizíció megszállott óvakodása folytán Teréz megannyi más lelki írást nem ismer­ hetett meg, ami miatt mélységesen bánkó­ dott is, de „az Úr így szólt hozzám: »Ne félj, eleven könyvet adok kezedbe.«” Teréz megkapta ezt az eleven könyvet, munkái ezért szólnak oly tisztán, oly megkapón. Ne úgy értsük ezeket a lakásokat, mintha sorjában, egyvonalban következnének egymás után, hanem így: a belső várkastély közepén van az uralkodói lakás, s benne a király. Ezt a többi lakás úgy veszi körül, m int ahogy a pálma-rügyben a levelek borítják egymást; szóval vannak lakások körülötte, felette, alat­ ta stb. Ne képzeljük az egészet kicsinynek: van ott bőven térségi terjedelem és nagyság. Nem kell túlzástól félnünk, mert a lélek nagysága messze felülmúlja mindazt, amit el tudunk képzelni. Valamennyi részét besugározza a nap, amely a belső várkastély közepén lakozik. Akár sokat, akár keveset elmélkedjék is a lélek, nem szabad azt soha béklyóba verni, vagy bármi módon korlátozni szabad mozgá­ sában. Ha már Isten akkora méltóságot adott neki, hadd járjon szabadon a lelki la­ kásokban, akár fent, akár lent, akár jobbra, akár balra. Nem lesz azzal kisebb, ha hoszszabb időt tölt is valamely alsóbb rangú la­ kásban, például az önismeretében. Értsétek meg jól: az önismeret rendkívül fontos; és bármily magasan áll is valaki; tartozzék bár azok közé, akiket az Úr már befogadott saját lakásába: az önismeretet mindig ápolnia kell magában. Ezt az önismeretet, ha akarná sem pótolhatná semmi mással, mert az alá­ zatosság olyan, m int a méh, amely szünet nélkül dolgozik odabent a kasban. Ennek munkája nélkül minden el volna veszve. Godoljuk azonban meg, hogy a méh is kiröpül a kasból, hogy mézet gyűjtsön a virágokon: így kell tennie a léleknek is, s abbahagyva önma­ gának vizsgálatát, fel kell emelkednie, hogy szemlélhesse Istenének nagyságát és szép­

187 ségét. Itt jobban fogja belátni saját kicsiny­ ségét s ennek megfontolásában itt nem fogják megzavarni azok a mérges fenevadak, ame­ lyek csak úgy nyüzsögnek a belső várkastély alsó lakásában, az önismeretében... Csak akkor értjük meg igazában kicsinységünket, ha az 0 nagyságát szemléljük; csak akkor vesszük észre piszkos voltunkat, ha gyönyör­ ködünk tisztaságában; csak akkor látjuk be, mily messzire vagyunk az igazi alázatosság­ tól, ha az Övéről elmélkedünk. A BELSŐ VÁRKASTÉLY 1:2:9 Teréz azonban nemcsak a szemlélődés­ nek élt. Erejét nem kímélve rendje megújí­ tására törekedett. Ekkorra a kármeliták sokat enyhítettek kezdeti szigorukon. Te­ réz olyan rendházat akart alapítani, ahol az 1209-es regulát szigorúan megtartják. Sok ellenkezés után, végül 1562-ben sikerült is megalapítania az ávilai Szent József kolos­ tort. 1567-től hasonló házak létesítésén fá­ radozott. Spanyolország-szerte az új ren­ det „sarutlan kármelitáknak” nevezték. Sokat szenvedett a hivatalos, „sarus” kár­ meliták ellenállása és az egyházi hatóságok gyanakvása miatt. A pápai nuncius „nyug­ hatatlan, kósza fehérnép”-nek nevezte. Megnyert azonban egy kitűnő szövetsé­ gest Keresztes János (1542-91) személyé­ ben, vele együtt alapította meg a sarutlan kármeliták rendjét. Keresztes János volt az egyik legjelesebb misztikus író és költő, a Kárrnel hegyére vezető út és A lélek éneke című verseivel e korszak lelkiségének ma­ radandó megfogalmazását adta.

Roberto Bellarmino A protestantizmus ellen Roberto Francesco Romolo Bellarmino, a majdani II. Marcellus pápa unokaöccse, 1542-ben született Toscanában. 1560-ban csatlakozott a jezsuitákhoz, és 1569-ben

188 Leuvenbe küldték, hogy segítsen megállí­ tani a protestantizmus ottani előretörését. 1570-ben ő lett a leuveni egyetem első je­ zsuita teológiai professzora. Hat év múlva azonban visszahívták Rómába, hogy a Collegium Romanum professzoraként a kétes teológiákról adjon elő. 1599-ben bíboros lett, és egy darabig (1602-1605) Capua ér­ sekeként szolgált, de ismét visszarendel­ ték Rómába tágabb feladatok ellátására. 1621-ben halt meg. Bellarmino a protestantizm us elleni vitának szentelte életét. Bár egyetlen protestáns vezetővel sem találkozott, de mindig igyekezett igazságosan bemutatni álláspontjukat. Hajlandó volt elismerni teo­ lógiájuk erényeit éppúgy, mint kimutatni gyengeségeiket. Megfontolt érvekkel pró­ bált válaszolni a protestantizmus által fel­ vetett kérdésekre, nem pedig körmönfont okoskodással vagy nyílt hatalmi szóval. A Biblia, a korai egyházatyák és az egyháztörténet alapos tanulmányozásával készült fel feladatára. Jelentős ellenfélnek számí­ tott; a protestáns egyetemeken külön tan­ székeket alapítottak nézetei cáfolatára. Fő művében, a háromkötetes Disputationes de controversüs christianae fid e i adversus huius temporis haereticos-szal (Viták a ke­ resztyén hit kétségbevont kérdéseiről a kor eretnekeivel; 1586-93) *a tridenti zsi­ naton meghatározott római katolikus teo­ lógiának elismerten e legjobb összefoglalá­ sát adta. A megigazulás kérdéséről így írt: Tizedszer: Bernátot meg lehet idézni [az egyedül hit általi megigazulás tanítójaként], és idézik is. A Salamon énekéről szóló hu­ szonkettedik prédikációjában ezt mondja: „Engedd meg annak, aki bűneiért való rossz lelkiismeretében áhítozza és szomjúhozza az igazságot, hogy higgyen benned, aki megiga­ zítja a bűnösöket, és ő megbékél veled, mert egyedül hit által igazul meg... ” Bem át itt az eleven hitről és a hozzákapcsolt szerétéiről be­

Reformáció és ellenreformáció szél. Az ilyen hit áhítozza és szomjúhozza az igazságot és lelkifurdalást érez a bűnökért nem a büntetéstől való félelemből, hanem az igazság szeretetéből. Következésképpen akár ezt is mondhatta volna Bemát: „Aki teljes szívvel elfordul a bűntől, és penitenciatevéssel óhajtja jóvá tenni azt Isten előtt, az ilyen em­ ber megbékél az Úrral, hit és buzgó szeretet által még a jótétemények elvégzése előtt"... A régi atyák tanúsága szerint tehát egyedül a hit igazít meg, de soha nem abban az érte­ lemben, ahogyan elleneink vallják. Bellarmino a pápaságról vallott nézetei miatt bajba keveredett. Elutasította azt a né­ zetet, hogy a pápának nincsen hatalma e vi­ lági dolgokban, hanem csak a lélek dolgai­ ban. Ám ugyancsak tagadta a pápa közvetlen e világi hatalmát. Az uralkodókat hatalmuk­ kal Isten ruházza fel. A pápának csak közve­ tett e világi joghatósága van: ha egy uralko­ dó prejudikálja alattvalói örök üdvösségét, a pápa beavatkozhat (elmehet akár az ural­ kodó trónfosztásáig és az alattvalóknak az uralkodó iránti engedelmesség alól való felmentéséig is). Ez látszólag jelentős hatal­ mat biztosított a pápának, de V Sixtus pápa mégis kevesellte, és 1590-ben Bellarmino Disputationes-ának első kötetét indexre tette. Bellarmino azonban jelentős szerepet vitt Rómában. Tagja volt annak a bizottság­ nak, amely 1592-ben kiadta a Biblia latin fordításának, a Vulgatának az átdolgozott változatát. Részt vett továbbá a Galilei el­ leni eljárás kezdeti szakaszában. Galileit végül elítélték, amiért azt tanította, hogy a föld forog a nap körül. Az Inkvizíció 1616ban kinyilvánította, hogy a föld, nem pedig a nap áll a mindenség közepében, és a nap forog a föld körül, nem pedig fordítva. Bel­ larmino kapta a feladatot, hogy ezt közölje Galileivel. Galilei egy darabig csendben maradt, és csak az 1630-as években került újabb konfliktusba az inkvizícióval.

Pascal

Blaise Pascal A szív érvei Blaise Pascal 1623-ban született a franciaországi Clermont-Ferrandban. Hároméves korában édesanyja meghalt, és ettől fogva őt, nővérét és húgát az apjuk nevelte és ta­ nította. Blaise kitűnő tanulónak bizonyult, különösen a számtan területén. Hamaro­ san számológépet szerkesztett, kikövezte az utat a barométer feltalálásához, és jelen­ tős eredményeket é rt el a valószínűség­ számításban. 1646-ban megismerkedett a janzenizmussal, ezzel a XVII. századi római kato­ likus mozgalommal, amely óriási vitákat váltott ki különösen Franciaországban. Cornelius Jansen, a mozgalom névadója, Ypres püspöke aggályosnak tartotta, hogy a római katolikus egyház erkölcsileg egyre inkább fellazul, és eltávolodik *Ágoston kegyelemtanától. Korábban mélyrehatón tanulmányozta Ágostont, és tanítását Augustinus című nagyszabású munkájában taglalta, kiadását azonban, amíg élt, óvatos­ ságból nem engedélyezte. A mű 1640-ben megjelent, és azonnal kiváltotta az ágostoni gondolkodást elutasító jezsuiták ellen­ zését. Ez utóbbiak rá is bírták a pápát, hogy ítélje el Jansen művének öt állítóla­ gos tételét. Ez azonban nem vetett véget a vitának. A janzenisták ugyanis elism erték a szóban forgó tételek eretnek voltát, de tagadták, hogy azok Jansen tanítását képe­ zik. Pascal idejére keserű csatározásokat vívtak a jezsuiták és a megmaradásért küz­ dő janzenisták. A janzenisták hatására a Pascal család komoly vallási meggyőződésre jutott. Blaise közben folytatta természettudomá­ nyos kutatásait. 1651-ban apja meghalt, és húga bevonult a Port Royal-i kolostorba, a janzenizmus központjába. Blaise ekkor még ellenezte ezt, de 1654-ben végleges

189 megtérésélményen ment át. Megvilágoso­ dott előtte, hogy „Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene nem a filozófusoké és a tudósoké. Bizonyosság, bizonyosság, ér­ zés, öröm, béke. A Jézus Krisztus Istene.” Az erről szóló följegyzést, a nevezetes Memorial-t (Emlékeztető) haláláig zekéje belsejébe varrva hordta magánál. Megtérése után Pascal egyre szorosabb kapcsolatot tartott a Port Royal-i janzenistákkal. 1655-ben a janzenizmus súlyos vál­ ságba jutott. Antoine Arnauld-t, a mozga­ lom vezetőjét nézeteiért perbe fogták a Sorbonne-on. Pascal a védelmére kelt az álnéven megjelent Vidéki levelek című soro­ zatában. E ragyogó, szatirikus, a jezsuiták­ ból gúnyt űző írások keretét az adja, hogy egy megütközött fiatalember leveleket ír vidéki barátjának a párizsi eseményekről. Pascal azt állítja bennük, hogy a janzenisták kegyelemtanukat nem *Kálvintól, hanem Ágostontól és a dominikánus teológusoktól vették át. Továbbá nevetségessé teszi a probabilizmus jezsuita tanát, mely lehetővé tette az erkölcsi mércék alacsonyabbra állí­ tását. E tan szerint ha a teológusok vala­ mely erkölcsi kérdésben eltérő álláspontra helyezkednek, a gyóntatónak azt az állás­ pontot kell képviselnie, amely a bűnösnek a leginkább kedvez. Ha tehát valamely tekin­ tély (pl. egy jezsuita) valamit nem tart bűn­ nek, akkor a gyóntató nem helyezheti szigorúbb elbírálás alá a bűnbánót, még ha minden más szerző egybehangzón bűnnek tartja is a szóban forgó dolgot. Ez eredetileg a bűnbánókat volt hivatott védeni a túlságo­ san szigorú gyóntatókkal szemben, akik önhatalmúlag megtagadták tőlük a feloldozást. A jezsuiták azonban arra használták, hogy a legcsekélyebb szintre egyszerűsít­ sék a bűn meghatározását - hiszen ha vala­ mely cselekedetet egy tekintély, ha mégoly felháborító módon is, a védelmébe vett, azt nem lehetett többé bűnnek tekinteni.

190

Reformáció és ellenreformáció

„Igazán, tisztelendő atyám - mondám -, az önök doktoraitól sokat tanulhat az ember. Hogy-hogy ha két ember ugyanazt a dolgot cselekszi, az, aki nem ismeri az ő tanukat, vétkezik, az pedig, aki ismeri, nem vétkezik! A z önök tana tehát egyidejűleg tanulságos és igazulást nyújtó. Isten törvénye Pál apostol szerint kötelességükről megfeledkezett embe­ reket csinált; az önök tana úgyszólván m in­ denkit megtisztít. Esedezem, tisztelendő' atyám, legyen kedves efelől jól útbaigazítani; addig nem hagyom el önt, míg ama legfőbb életelveket, amelyeket a kazuisták meg­ állapítottak, elő nem adja. ”

tesszük fel. Ha nyerünk, az örök életet nyerjük el. Ha pedig veszítünk (m ert nincs Isten), veszíteni ebben az életben csupán a bűnt veszítjük el, de nyerni erényes jelle­ met nyerünk. Az óvatos szerencsejátékos számára tehát csak egyetlen értelm es vá­ lasztás van. A szkeptikus legalább vegye ko­ molyan fontolóra a keresztyénség állításait. Pascal csak korlátozott szerepet tulaj­ donított a filozófiának és az észnek: Az ész legnagyobb cselekedete annak felis­ merése, hogy végtelen sok olyan dolog van, amely meghaladja; csak gyengeségét bizo­ nyítja, ha nem ju t el e felismerésig.

Vidéki levelek 6

G ondolatok 267

Pascal legnagyobb műve, a Gondolatok voltaképpen papírdarabokra vetett eszme­ töredékek sorából áll. Pascal eredeti szán­ déka az volt, hogy a kor szkeptikusainak és racionalistáinak, a libertinusoknak címezve megírja A keresztyén vallás védelmé-t - az első modern keresztyén apológiát - , és töredékes gondolatai ennek előkészületeit alkották. Pascal egészsége azonban 1658ban erősen megromlott, és 1662-ben bekö­ vetkezett korai halála megakadályozta a nagy mű megírásában. Pascal egyik legne­ vezetesebb érve a „fogadás" volt (Gondola­ tok, 233.). Van-e Isten vagy nincs? Van-e örök élet? Ebben az ész nem dönthet, arról azonban döntenünk kell, hogy mi módon élünk. Mi a tét? E rövid, földi életünket

A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk. G ondolatok 277

Pascal nem Isten filozófiai megragadásá­ ra akarta rávezetni az embereket, hanem rámutatni a Jézus Krisztusban kijelentett Istenre. Nemcsak lehetetlen, hanem hasztalan is Jézus Krisztus nélkül megismerni Istent. G ondolatok 547

Isten ismerete a magunk nyomorúságá­ nak ismerete nélkül kevélységet szül. Nyomo­ rúságunk ismerete Isten nélkül viszont két­ ségbeesést. Jézus Krisztus ismerete e kettő között foglal helyet, mert egyaránt megtalál­ ju k benne Istent és a mi nyomorúságunkat. G ondolatok 527

V rész

Keresztyén gondolkodás a modern világban (1800-tól napjainkig)

192

Keresztyén gondolkodás a modern világban

A reformáció nyomán a nyugati egyházban három főbb hitvallás alakult ki: a római katolicizmus (a *tridenti zsinat meghatározása szerint), a lutheranizmus (az *Agostai Hitvallás és a *Formula Concordiae szerint) és a kálvinizmus (a *Heidelbegi Káté és a *Westminsteri Hitvallás szerint). 1500 és 1800 között a teológiai vitákra nagyobb részt e hitvallások keretein belül került sor. Ezért is mondják ezt a konfesszionális teológia korszakának. Az utóbbi két évszázad folyamán azonban erősen megváltozott a helyzet. A középkortól egészen az 1700-as évekig a keresztyén világon belül nem­ igen vonták kétségbe a keresztyénség igazságát. A középkor sokat küszködött a hit és az ész kapcsolatával. A reformáció nyomán a viták az igaz keresztyén­ ség mibenléte körül forogtak. A XVIII. század folyamán azonban feltűnt egy jelentős, új mozgalom, a deizmus, mely észre alapozott, egyszerű és „tiszta” vallást hirdetett a keresztyén kinyilatkoztatás babonáival szemben. A deizmus rivális vallásként lépett fel, még ha ezt valamelyest leplezte is a primitív keresztyénséghez vagy a keresztyénség lényegéhez való visszatérésre történő hivatkozás. A deizmus kívülről jelentett kihívást az egyház számára: a XVIII. század végéig az egyházak teológiája döntően az ortodoxia keretein belül maradt. A XIX. és XX. században azonban ez a kép teljesen megváltozott. A modern világban a keresztyén hitet számos kihívás érte: - A racionalizmus. A XVII. században kisebb, a XVIII. században pedig mind nagyobb számban támadták a keresztyénséget az ész nevében. A deiz­ mus ezt csak új isten- és vallásfogalmával tette, de a támadás hamarosan ma­ gára Istenre és a vallásra irányult. A XIX. századra már csaknem általánosan elterjedt felfogássá lett az ateizmus és az agnoszticizmus (T. H. Huxley 1870ben alkotott szava) a keresztyén Nyugaton. Az ész hatalmába vetett bizodalom a modern világban jobbára letűnt, de a kinyilatkoztatás elleni támadás nem hagyott alább. Erre olyan korszakban került és kerül sor, amely kétség­ be von mindenfajta hagyományos tekintélyt - nemcsak a keresztyén tekin­ télyforrásokat. - A természettudomány. A modern tudomány a XVII. században a keresz­ tyénség által táplált talajból nőtt ki. Noha a tudományos felismerések nem­ igen érintették a keresztyénség igazságait vagy tévedéseit, a tudomány maga erősen hatott a keresztyénségre. A tudományos módszer minden állítás megpróbálását és minden (kritika fölött álló) tekintély elutasítását jelenti. Ez a módszer hallatlanul sikeresnek bizonyult a tudományban, ami olyan terü­ leteken is a tekintély iránti szkepszisre ösztönzött, ahol ez az eljárás nem lát­ szik oly könnyen alkalmazhatónak. Ráadásul a modern tudomány létrehozta

Keresztyén gondolkodás a modern világban

193

a technikát, amely egész életünket megváltoztatta. Mindenekelőtt aláásta az Istentől való függés emberi érzését. Mint Bertrand Russell mondta, egy lélekvesztőben imbolygó halász hajlamosabb Istenhez fohászkodni, mint mo­ torcsónakban ülő társa. A technika lehetőségei nyomán könnyebb pusztán e világnak élni és megfeledkezni az eljövendőről. -A történetkritika. A XIX. században alakult ki a történetkritika. Ezt az új, szigorú módszerességen alapuló történelemszemléletet a szakavatott törté­ nészek új nemzedéke kezdte művelni. A történetkritikus nem a korábban so­ ha kétségbe nem vont tekintélyek, hanem a források összefüggésében gon­ dolkozik. A forrásokat pedig kétségbe kell vonni és próbára kell tenni. E mód­ szer a keresztyénség történetét sem kerülte el, és alig maradt utána kő kövön. A bibliai forrásokat bonckés alá vetették, gyakran olyanok, akiknek vajmi kevés közük volt akár az ortodoxiához, akár a hithez. A Bibliát nem el­ fogadandó tekintélynek, hanem kritikailag elemzendő forrásnak vették. En­ nek megfelelően a Jézus Krisztus életéről szóló forrásokat ugyancsak hason­ ló vizsgálat tárgyává tették, és igyekeztek a róla alkotott képet gyökeresen megváltoztatni. A keresztyén tanítás történetét is hasonló módszeres vizsgá­ lat alá vetették, és fény derült arra, hogy az a századok folyamán mi módon változott meg. - A szekularizáció. Ahogy idővel a keresztyén hit nem követelt magának általános elfogadottságot, a társadalom más ideológiai alapokra helyezkedett. A világ tekintélyes részén új, „világi” vallás, a marxizmus-leninizmus beve­ zetésére tettek kísérletet - ismert eredménnyel. Nyugaton a társadalom vi­ lági, nem vallásos alapokra helyezkedett. A vallást egyre inkább az egyén ma­ gánügyének tartják, olyan személyes választás kérdésének, mint hogy valaki melyik teniszklubba lép be. Ezt a folyamatot erősítette a pluralista társadalom feltűnte, amelyben megannyi vallás gyakorolható. A keresztyén teológiát alapvető kihívások elé állító folyamatok mélyén a tekintély kétségbe vonása húzódik. A múlt századig az egész keresztyén vi­ lág „adottnak” vette a keresztyénséget mint Isten hit által elfogadandó kinyi­ latkoztatását. A különböző konfesszionális hagyományok belső és egymás közti teológiai vitái a kinyilatkoztatás mibenléte körül forogtak. A múlt szá­ zad óta azonban magát a kinyilatkoztatás tényét vonják kétségbe - és nem­ csak a nem hívők, hanem a főbb egyházakhoz tartozó némely teológusok is. A tekintélyek megkérdőjelezése a modern korszakban természetesen üdvö­ sen is hatott a teológiára. A nem kellően megalapozott feltételezések vitatása egészséges jelenség. A baj csupán az, hogy amíg a bevett tekintélyek iránti

194

Keresztyén gondolkodás a modem világban

szkepszis a tudományoknak éltető vizet, addig a teológiának amolyan halálos csókot ad. Minden vallásnak, amely nemcsak futólag hasonlít a keresztyénséghez, tekintélyen kell alapulnia. Ha a keresztyénség arról szól, hogy Isten kijelentette magát Jézus Krisztusban, és megszabadítja az embert nyomorú­ ságából, akkor az embernek valamilyen módon meg kell hódolnia az adott tekintélyt bíró kinyilatkoztatás előtt. De mi előtt kell meghódolnia és milyen feltételek mellett? A modern korszakban ezek a kérdések osztják meg a keresztyén teológusokat. Ma a legnagyobb teológiai nézeteltérések nem a különböző hitvallások között merülnek fel, és voltaképpen minden hitvallá­ son belül jelentkeznek. Ez igaz még a protestánsok és katolikusok közötti ellentétre nézve is. Egyre több protestáns és római katolikus teológus fedezi fel, hogy az, ami egyesíti őket (pl. a karizmatikus tapasztalás, liberalizmus, a *felszabadítás teológiája), legalább olyan fontos, mint az, ami saját protestáns vagy római katolikus testvéreikkel egyesíti őket.

Schleiermacher

195

A liberálisok A teológiai liberalizmus minden tekintetben a modern világhoz igyekszik igazítani a hittudományt. A liberálisok hajlamosak a hagyományos ortodoxia számos elemét feláldozni a keresztyénség jelenkori jelentó'ségét keresve.

Friedrich Schleiermacher A romantika vallása Freidrich Dániel E rnst Schleiermacher 1768-ban a sziléziai Breslauban (ma: Wroclaw) született, református tábori lelkész fiaként. A *speneri hagyományhoz ragasz­ kodó pietista neveltetésben részesült, ké­ sőbb pietista teológiai akadémiára iratko­ zott be. Ezt a teológiai hagyományt azon­ ban hamarosan elutasította, és tanulmá­ nyait a hallei egyetemen fejezte be. Fel­ szentelése után csaknem egész életében Berlinben szolgált. Ottani gyülekezeti munkája mellett segített a berlini egyetem megalapításában, ahol azután teológiai professzorságot is vállalt. 0 készítette fel az ifjú Bismarckot, a későbbi jeles államfér­ fiút a konfirmációra. 1834-ben halt meg. *Barth Károly joggal mondta, hogy Schleiermacher nemcsak teológiai iskolát, hanem egy egész korszakot is alapított. Tőle indult ki az egész modern teológiai gondolkodás, nemcsak a liberális teológiai iskola. Eszméit két alapvető művében fej­ tette ki: 1. Über die Religion. Reden an die Gebildeten unter ikren Verachtem (A vallásról. Beszédek a műveltekhez megvetőik kö­ zött; 1799). Voltaképpen ez a mű jelentette a liberális teológia beköszöntét. (Teoló­ giailag a „XIX. század” 1799-től az I. világ­ háborúig tart.) E beszédeiben Schleier­ macher a szkepticizmussal szemben vette védelmébe a vallást, de a vallásnak egy gyökeresen új felfogását. 2. A Dér christliche Glaube (A keresztyén hit) című művében nagyszabású rendsze­

res teológiai épületet hozott létre. Először 1821-22-ben, majd átdolgozva 1830-31ben jelentette meg. Az Über die Religion-ban Schleiermacher a vallás term észetét tárgyalja. Pietista ne­ veltetése nyomán tudta, hogy a vallás töb­ bet jelent mint puszta teológiát és etikát, a tudást és a cselekvést, a jó ism eretét és véghezvitelét. „A kegyesség aligha lehet metafizikai és etikai morzsák egyvelege utáni ösztönös vágyakozás.” A vallás egy harmadik területhez, az érzések világához tartozik. „Az igaz vallás nem más, mint a végtelen dolgok iránti érzék és vonzalom.” Fontos világosan látnunk, hogy mit is mond itt Schleiermacher. 0 ugyanis továbbmegy a hagyományos pietista állításnál, hogy tud­ niillik a vallás több, m int merő tudás és cse­ lekvés. Schleiermacher szemében a vallás különbözik a tudástól és a cselekvéstől. Hogy világossá tegyem Önök előtt, hogy mit jelent a vallás eredeti és jellegzetes birtoklása, nos, a vallás azonmód lemond minden olyan állításról, amely akár a tudományhoz, akár az erkölcshöz tartozik... A z eszmék és elvek idegenek a vallástól... Bárminek tekintjük is az eszméket és az elveket, egy bizonyos, a tudáshoz kell tartozniuk, márpedig az életnek ez a területe egészen más, m int a vallás. Ü ber

die

R eligion 2

Ebből nem következik, hogy a vallás nem kapcsolódik a tudáshoz és a cselekvés­ hez. „Nem kívánom azt mondani, hogy az egyik létezhet a másik nélkül, hogy példá­ nak okán valaki lehet vallásos és kegyes, ugyanakkor erkölcstelen is.” Éppen ellen­ kezőleg, a vallás képezi az igaz alapját mind a tudásnak, mind a cselekvésnek.

Keresztyén gondolkodás a modem világban

196

Vallás nélküli igaz tudományra vagy gya­ korlatra vágyni, vagy azt képzelni, hogy ilyen van, ez nem más, m int csökönyös és pimasz tévképzet és végzetes hiba... M i olyan, emlí­ tésre érdemes dolgot tud az ember létrehozni akár az életben, akár a művészetben, amely ne saját benső', eme végtelen iránti érzékéből fakadna? Ü ber

die

R eligion 2

Schleiermacher szemében a vallás kü­ lönbözik a teológiától, de ez nem azt jelen­ ti, hogy az utóbbinak nincsen helye. A taní­ tás és a dogma nem tartozik a valláshoz: „nincsen rájuk szüksége magának a vallás­ nak, még a vallás közvetítésének sem igen”. A teológia azonban aligha kerülhető meg, és akkor jut helyénvaló szerephez, ha reflektálunk a vallásra. Míg maga a vallás nem jelent tudást, addig a vallásról lehet tudást szerezni: nos, ez jelenti a teológiát. Akik néhány szűk látókörű teológus obskurantizmusa miatt ellenzik a vallást, szem elől tévesztik a lényeget, hogy ugyanis a vallás és a teológia különbözik. Schleierm acher ezzel gyökeresen új szem léletet vezetett be. Az átélt és megta­ pasztalt vallás pietista igényét szélsősége­ sen értelmezve a vallást csupán érzés és tapasztalás dolgának állította. A hittételek elfogadása értelmében vett hit idegen a vallástól: „Olyannyira távol áll a vallás leg­ magasabb fokától, hogy - állítása szerint mindenkinek el kell utasítania, aki be akar hatolni a vallás szentélyébe.” Ez a keresztyénség merőben új felfogását jelentette. Schleierm acherig úgy vélte mindenki, hogy a keresztyén teológia az Istennek - a Szentírásban, a hagyományban, a term é­ szetben vagy ezek valamilyen összekap­ csolásában található - kinyilatkoztatásáról számol be. Schleiermacher a teológiát a vallást, az ember vallási tapasztalatát vizs­ gáló tudománnyá tette. Egészen új értel­ m et ad a kinyilatkoztatásnak is. Az ugyanis

immár minden egyes egyén vallásos tapasztalatát jelenti. „Minden ihlet és min­ den eredeti érzés a kinyilatkoztatásból származik... Ha eddig semmi eredeti nem fogant meg benned, amikor megjön, kinyi­ latkoztatás lesz számodra.” Schleierma­ cher megnyitotta az utat ama „keresztyénség” előtt, amely immár nem tekinti m ér­ vadónak a Bibliát, amely nem kötődik va­ lamely külső mértékhez. A vallás és a teo­ lógia ily határozott elkülönítésével meg­ védte a vallást a szkeptikusok racionalista bírálataitól, csakhogy, úgy tűnik, oly mó­ don, hogy a formát m entette meg a tarta­ lom árán. A Dér christliche Glaubé-bán Schleierma­ cher a rendszeres teológia összefüggésé­ ben fejti ki új szemléletmódját. Az Über die Religion-bán elfoglalt álláspontját ugyan mérsékeltebben adja elő, de alapvetően nem változtat rajta. A kegyesség lényege nem a tudásban és nem a cselekvésben, hanem „az Istentől való végső függés vagy - az ezzel azonos - Istenhez kötődés tuda­ tában rejlik”. „A keresztyén tanítások a be­ szédbe foglalt keresztyén vallásos érzé­ sekről adnak számot”. Az Isten attribútu­ mait illető kijelentések nem magáról Isten­ ről szólnak, hanem arról, hogy a végső füg­ géssel kapcsolatos érzéseink mi módon köthetők Istenhez. A Biblia ebben a felfo­ gásban az ember vallásos tapasztalatáról számol be, nem pedig Isten kinyilatkozta­ tását alkotja, vagy Istennek a történelem ­ ben véghez vitt cselekedeteiről tu dósít Schleiermacher a teológia ism érvét nem az Újtestamentumban foglalt tanításnak, hanem az abban bemutatott tapasztalásnak való megfelelésben látta. Minden tanítást aszerint mérlegelt, hogy annak milyen je­ lentősége van a keresztyén tapasztalásra nézve. Ez talán ajánlható pozitív célként, de negatív ismérvként használni súlyos té­ vedésnek látszik. Habár a tanítást a tapasz­

Ritschl toláshoz viszonyítani kívánatos dolog, an­ nál veszélyesebb a tapasztaláshoz igazítani - hiszen a keresztyén tapasztalásról alko­ tott fogalmunk lehet hibás is, és hajlamo­ sak vagyunk a tanításokat megnyirbálni, m ert nem látjuk tapasztalati értéküket. Fontosabbnak látszik a Szentírás m érté­ kével mérni a tapasztalást, mint a tapasz­ talás fényében megnyirbálni a tanítást. Schleiermacher Jézus Krisztus személyé­ re és művére is alkalmazta módszerét. Azt követelte, hogy e két tanítás egyenértékű legyen. Nem szabad Jézus Krisztus szemé­ lyének nagyobb méltóságot tulajdonítanunk, mint munkájának. Máskülönben hiányzik az összhang - mintha azt kívánnánk, hogy herceg legyen az, aki a palota padlóját súrol­ ja. Ugyanakkor nem tulajdoníthatunk Jézus Krisztusnak olyan tevékenységet, amely nincs arányban méltóságával, hiszen az nem lenne valóságosan az ő tevékenysége. Jézus Krisztus munkáját és személyét egymáshoz viszonyítani ajánlatos dolog, de veszélyessé válik, ha ezt negatív ismérvként, a bibliai ta­ nítás megnyirbálására használjuk. Ha leér­ tékeljük Jézus Krisztus művét, előbb-utóbb leértékeljük személyét is. Schleiermacher túlságosan alábecsülte Jézus Krisztus munkáját, m ert nem látta be kellőképpen az ember bűnösségét (pél­ dául nemigen beszélt az embernek Isten­ nel szemben elkövetett bűnéről). Jézus Krisztus nem azért jött, hogy jóvátegye a bűnt, hanem azért, hogy tanítónk legyen, példát mutasson. Műve lényegében véve abból áll, hogy felébressze istentudatun­ kat. Ahhoz, hogy ezt a munkáját teljesítse, annál több isteni term észetre nem volt szüksége, mint hogy tökéletes legyen az istentudata. Míg a mi istentudatunk elho­ mályosult és erőtlen, addig az övé minden pillanatban tökéletes. Ettől válik istentudato „folytonos, eleven jelenlétté, és ezzel együtt Isten valóságosan létezik őbenne”.

197 Krisztus csak „lényegi bűntelenségében és végső tökéletességében” különbözik min­ denki mástól. E különbözősége ruházza fel őt mindazzal, amire üdvözítésünkhöz szük­ sége van. Ehhez hasonlóan embersége ép­ pen azért válik számunkra elérhetővé, mert csupán tökéletességében különbözik a mi­ énktől. Jézus Krisztus tevékenysége Schleiermacher felfogásában feleslegessé teszi feltámadását, mennybemenetelét és második eljövetelét. Az e tanításokba vetett hit „nem független elem az eredeti Krisz­ tusba vetett hitben, olyan értelemben, hogy ne fogadhatnánk el Krisztust a megváltónak vagy ne ismerhetnénk el a benne lévő isten­ létet, ha nem tudnánk, hogy halottaiból feltá­ madt, felment a mennybe, és megígérte, hogy visszajön ítéletet mondani”. A keresz­ tyén tanítás szempontjából mindegy, hogy hiszünk-e ezekben vagy sem, aszerint, hogy mennyire tartjuk megbízhatónak a Bibliát. A liberális teológiában mindenütt vissza­ visszatér az emberi bűn leértékelése, Krisz­ tus munkájának ebből következő téves felfo­ gása, és személyének ez utóbbiból követke­ ző alábecsülése. Richard Niebuhr a követ­ kezőképpen írta le a liberális teológiát: „A nem haragos Isten bevitte a bűntelen em­ bereket az ítélettől ment országba a kereszt nélküli Krisztus szolgálata által.” E liberális optimizmusra azután súlyos csapást m ért az I. világháború, melynek poklában megszü­ letett Barth és mások neo-ortodox válasza.

Albrecht Ritschl Jézus a tökéletes ember Albrecht Benjámin Ritschl 1822-ben szüle­ tett Berlinben, egy lutheránus lelkipásztor, későbbi püspök fiaként. 1852 és 1864 kö­ zött Tübingenben, majd haláláig, 1889-ig Göttingenben tanított mint teológiai pro­ fesszor. Két alapvető munkát írt: Die christ-

198

Keresztyén gondolkodás a m odem világban

Hehe Lekre dér Rechtfertigung und Versöhnung (A megigazulás és a megbékélés keresztyén tanítása; 3 kötet, 1870-1874) és a háromkötetes Geschichte des Pietismus (A pietizmus története; 1880-886), mely­ ben elutasítja e mozgalmat. A liberális teo­ lógia atyja, *Schleiermacher nyomdokaiba lépett, bár némely fontos területen módo­ sította annak elgondolásait. Ő lett a XIX. század legbefolyásosabb liberális teológu­ sa, és a ritschli iskola erősen hatott a XIX század végének és a XX. század elejének teológiai gondolkodására. Mint Schleiermacher, Ritschl is a ke­ resztyén tapasztalásra alapozta teológiáját. De Schleiermacher szemléletmódját, az érzések és érzelmek hangsúlyozását túl­ zottan szubjektívnek és „misztikusnak” találta. Megoldásul a történelemhez for­ dult, mondván, hogy az kigyógyít mind a szubjektivizmusból, mind a racionalizmus­ ból. A teológiát az Istennek Jézus Krisz­ tusban történt önkinyilatkoztatására kell alapozni, amelyről az Újtestamentum szá­ mol be. Az individualizmussal és a szub­ jektivizmussal való szembenállása kitűnik abból is, hogy Ritschl a keresztyénség közösségi vonására is hangsúlyt fektet. Ki­ emelt szerepet tulajdonít annak, hogy a ke­ resztyén üdvösséget csakis a gyülekezeti közösségen belül lehet megtapasztalni. Nem azért, m ert a gyülekezet az egyén és Isten között helyezkedik el mint afféle tör­ vényesen kinevezett közbenjáró, hanem azért, m ert a keresztyénséget csak eleven közösségen belül lehet megélni. Éppúgy nem lehet az ember keresztyén elszigetelt magányban, ahogyan nem tud lejátszani egy futballmérkőzést egymagában. Az ember nem juthat el egyéni hitbeli meg­ győződéséhez, és azt nem tarthatja fenn a hit meglévő közösségétől elzárkózva... Az egyén a neki járó áldásokat egyazon üdvösség által, az egyházzal való egységben, mindazokkal

együtt kapja meg, akikhez elszakíthatatlan kötelékek fűzik... Az egyén tehát csak akkor nyerheti el a bűnbocsánatot hit által, ha hité­ ben egyesíti mind az Istenbe és Krisztusba vetett bizodalmát, mind pedig a hívők kö­ zösségéhez való tartozás szándékát. D ie

L ehre dér R echtsfertiV ersöhnung , 3. kötet, 2. fejezet

chtistliche

gung und

Ritschl hírhedett állítása szerint a teoló­ gia kijelentései inkább tekintendők érték­ ítéleteknek, semmint logikailag igazolható elméleti állításoknak. Ezzel nem akarta a teológiai kijelentéseket merőben szubjek­ tívnek vagy személyesnek mondani, mint amilyen például valamely színösszeállítás iránti egyéni vonzódás. Csupán azt kívánta hangsúlyozni, hogy a teológiai kijelentése­ ket nem lehet alávetni tárgyilagos, erköl­ csileg semleges vizsgálatnak. Meggyőző­ dése szerint a korai egyházatyák megron­ tották a keresztyénséget a görög bölcselet behozatalával, amivel a Biblia Istenét a fi­ lozófusok abszolútumává és az evangéliu­ mok Jézusát a platonizmus örökkévaló Igéjévé tették. E rontás részleteinek nyomonkövetése már Ritschl tanítványára, *Harnackra maradt. Ritschl a teológia kiindulási pontjának nem az „önmagában” létező Istenről való spekulációt, hanem Istennek Jézus Krisz­ tus által bűneink bocsánatára véghezvitt cselekedeteit tartotta. Ritschl Schleiermachernál komolyabban vette a bűn és az üd­ vösség fogalmát, habár aligha elég komo­ lyan. Tagadta az eredendő bűn gondolatát, és azt állította, hogy lehet bűntelenül élni. Istenben nincsen harag a bűn miatt, és a Jézus Krisztus által nyert kiengesztelés lényegében véve nem más, mint a m i is­ tenszemléletünk megváltozása, nem pedig fordítva. Ennek megfelelően Ritschl alábe­ csülte Jézus Krisztus személyét. Miként Schleiermacher, Ritschl is beszél Jézus is­ tenségéről, de ezen tökéletes emberséget

Hamach ért. Jézus abban az értelemben volt Isten, hogy tökéletes istenismerete volt, és Is­ tennel erkölcsi engedelmessége folytán egyesült. A keresztyének Jézus Krisztus­ ban tapasztalják meg Isten szeretetét, és ezért tulajdonítanak neki isteni értéket. Lé­ nyegében véve csak mennyiségileg, nem pedig minőségileg különbözünk Jézustól. Ritschl nem ismerte el Jézus eleve létezé­ sét, prae-existentiá-ját (hogy ugyanis Má­ riától való születése előtt is létezett), és a jelenben folytatott munkáját jobbára halála utáni hatásának tekintette. Ritschlt erősen foglalkoztatták az etika kérdései, és egész gondolkodását áthatotta a moralizálás. Igen nagy jelentőséget tulaj­ donított az Isten országának. Ezt a fogalmat az emberi nem erkölcsi, szeretetben való egyesüléseként értelmezte. A bűnről alko­ tott enyhe felfogása folytán maga is elfogad­ ta az akkoriban divatos eszmét, hogy az em ­ beriség fokozatosan a tökéletesedés irányá­ ban halad. E hiedelemre kemény, de nem halálos csapást m ért az I. világháború, hi­ szen ma, a II. világháború után továbbra is erősen hat. Ritschlnek az Isten országáról szóló tanítása nyomán alakult ki az ún. „tár­ sadalmi evangélium”, melynek legfőbb szó­ szólója az amerikai teológus, Walter Rauschenbusch (1861-1918) volt. E mozgalom központi jelentőséget tulajdonított az egy­ ház társadalomformáló, a társadalmat az Is­ ten országával összehangoló feladatának.

Adolf von Hamack A keresztyénség lényege Adolf Hamack 1851-ben született Dorpatban (ma: Tartu, Észtország). Teológiai tanár apja nyomdokaiba lépett, először Lipcsében kapott professzori széket (1876), majd Giessenben (1879), Marburgban (1886), végül pedig Berlinben (1888-1921). Libe­

199 rális teológiai nézeteit az egyházi hatósá­ gok rossz szemmel nézték, és igyekeztek is megakadályozni berlini kinevezését. Harnack azonban az államban támogatóra talált, II. Vilmos nem ességet is adott neki, így lett Adolf von Harnack. Harnack mindenekelőtt dogmatörténész volt, kora legnagyobb patrisztikusa. Legje­ lentősebb művében, a Lehrbuch dér Dogmengeschichte des Christentums in den ersten drei Jahrhunderten-ben (Az első három szá­ zad keresztyén dogmatörténetének tan­ könyve; 1886-1889), a korai egyházatyák tanítását mutatja be. *Ritschllel együtt meg volt győződve, hogy az evangéliumot megrontotta az idegen, görög filozófiai hatás. E „hellenizációs” folyamat történe­ tét kívánta feltárni. Jézus egyszerű vallását különösen Pál apostol változtatta át, még­ pedig a Jézusról szóló vallássá, amely azu­ tán átalakult a m egtestesült Fiú dogmájává. Harnack 1899-1900 telén népszerűsítő előadás-sorozatban foglalta össze nézeteit, melyeket egyik hallgatója gyorsírással le­ jegyzett, és a kézirat A keresztyénség lényege címen nyomban meg is jelent. Hamack a kérdést nem apologétaként, sem pedig filo­ zófusként, hanem történészként közelíti meg. Forrásként Jézus tanítását, az evangé­ liumot használta, de ezt nem tartotta elegen­ dőnek. Szükségesnek látta a jézusi tanítás korokat átfogó kidolgozásának vizsgálatát is, hiszen egy fa tanulmányozásánál sem állha­ tunk meg a gyökereknél, a törzset, az ágakat is elemeznünk kell. így azzal a kérdéssel szembesülünk, hogy az idők során hogyan változott meg a keresztyén üzenet. Itt csak két lehetőség képzelhető el: az evangyéliom vagy minden részletében azonos első alakjával - s akkor az az idővel jött és azzal ment el vagy pedig mindig érvényest foglal magában történetileg változó form ák­ ban. Az utóbbi a helyes. A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 1. előadás

200

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Meg kell különböztetnünk az evangéli­ um magját az azt körülvevő külső formák héjától. Akik ezt a különbséget nem látják be, és nem ismerik el a növekedést vagy a romlást, hanem „minden egyenértékűsé­ gét és állandóságát" állítják, tévednek. A dogmatörténetben feltárt történeti tények megcáfolják őket. Hamack három szem­ pontból vizsgálja Jézus tanítását: először Is­ ten országa és annak eljövetele, másodszor Isten az Atya és az emberi lélek végtelen érté­ ke, harmadszor a nagyobb igazságosság és a szeretet parancsa. A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 3. előadás Mindezek elmondása és taglalása után a három dolog mégis egybeolvad, „mert vég­ tére az ország nem más, mint a léleknek az örök és irgalmas Istenben birtokolt kincse”. Harnack ezután nyomon követi ez evan­ gélium fejlődését a keresztyénség történe­ tében. A történet igen szomorú, az evan­ géliumot megrontja a görög bölcselet, foj­ togatja az egyházi törvényeskedés, az ele­ ven üzenet változhatatlan dogmává kövesedik. Mindez azonban nem pusztíthatta el az evangéliumot. Az a történelem folya­ mán mindvégig tartotta magát, még a leg­ ádázabb körülmények között is. Ha jogunk volt azt mondani, hogy az evangyéliom Istennek Atyául való megisme­ rése és elismerése, a megváltás felől való bizonyosság, az Istenben való alázatosság és öröm, a tetterő és a felebaráti szeretet, ha e vallásnak lényegi vonása, hogy alapítóját nem felejtik el üzenete miatt, üzenetét az alapító miatt - a történelem fényes bizony­ ságot tesz arról, hogy ez valóban állandóan érvényben maradt, és újra meg újra fel­ színre tör. A KERESZTYÉNSÉG LÉNYEGE, 16. előadás Harnack a keresztyénség lényegét a Jézus Krisztus személyéről és tanításáról kialakított, saját elgondolásában látta. A

XIX. században számos kutató elkezdte a történetkritika módszereivel vizsgálni Jézus személyét. Rekonstruálták a „törté­ nelm ijézust”, amiből egy minden csodától mentes alak kerekedett ki, aki nem magá­ ról prédikált, hanem az emberi testvéri­ ségnek és Isten atyaságának „liberális” eszméit hirdette. Ezeket a beszámolókat szerzőik tudományosnak és objektívnek mondták - holott valójában csak kiszűrték az evangéliumokból mindazt, amit nem tudtak bevenni (pl. a természetfeletti ele­ meket). Harnack egyik római katolikus kritikusa így fogalmazott: „A Krisztus, akit Harnack tizenkilenc századnyi katolikus sötétségen át lát, csupán egy liberális protestánsnak egy mély k ú t fenekéről visszavert tükörképe.” Albert Schweitzer a Jézus-kutatásról szóló doktori értekezé­ sében (Die Geschichte dér Jesus Forschung) szintén bírálta e módszer önkényességét. Jézus liberális alakját, írta, „a racionaliz­ mus formálta, a liberalizmus keltette élet­ re, és a modern teológia öltöztette föl történelmi jelmezbe”. Schweitzer rávilá­ gított Jézus tanításának apokaliptikus ele­ meire, amelyek felett a XIX. század csak­ nem teljesen elsiklott. Ily módon a szó mindkét értelmében „leírta” a történelmi Jézus keresését - habár újabban ismét felbukkant ez a törekvés, igaz más eszköz­ tárral. Harnack nézetei teológiailag sem igen bi­ zonyultak tarthatónak. Ő volt az utolsó nagy XIX. századi liberális. Az I. világháború után egykori tanítványa, *Barth Károly és mások elindították a neo-ortodox mozgalmat, szá­ mos liberális nézetet megkérdőjelezve. 1920-ban egy hallgatói konferencián Har­ nack is, Barth is felszólalt, és a professzor a következő drámai szavakkal illette tanít­ ványának előadását: „Egyetlen szava, egyetlen mondata sem hangozhatott volna

Hamach el tőlem, nem merült volna fel bennem. Látom Barth beszédének őszinteségét, de a benne megfogalmazott teológia félelmet kelt bennem.” Ez 1923-ban a két teológus ma már híres levelezéséhez vezetett, de a két elme nem talált közös pontot.

201 A teológiai liberalizmus napja, úgy te t­ szett, leáldozott. Újabban azonban ismét felkelni látszik. A The Myth of God Incarnate (A m egtestesült Isten mítosza) című igen népszerű munka a liberalizmust kí­ vánja visszahelyezni jogaiba.

202

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Az evangéliumi keresztyének Az evangéliumi keresztyének vagy evangelikálok többé-kevésbé alkalmaz­ kodnak a modern világhoz. Ugyanakkor igyekeznek elkerülni, hogy ez a fo­ lyamat a bibliai örömhír torzulásához vezessen.

Charles Finney A z ébredés ösztönzése Charles Grandison Finney 1792-ben szüle­ tett a connecticuti Warrenben. Jogot hall­ gatott, majd ügyvédként praktizált. 1821ben a Biblia önálló tanulmányozása után m egtért Jézus Krisztushoz, feladva koráb­ bi szkeptikus álláspontját. Hamarosan elhí­ vást érzett arra, hogy felhagyjon a jogi pá­ lyával, és hirdesse az evangéliumot. Ami­ kor valaki felkérte, hogy képviselje őt a bí­ róságon, Finney így felelt: „Meghatalma­ zásom van az Úr Jézus Krisztustól, hogy az Ő ügyét védjem, így önt nem képviselhe­ tem .” Már javában hirdette az evangéliu­ mot, amikor 1824-ben felszentelték presbiteriánus szolgálatra. Ezután „ébresztése­ ket” tartott a keleti államokban. Szokatlan módszereit idővel „új intézkedéseknek” nevezték. Többek között „tudakozó gyűlé­ seket” tartott az üdvösséget keresőknek. Míg az uralkodó *kálvinizmus arra szólí­ totta fel az embereket, hogy passzívan vár­ ják Istentől megtérésüket, Finney úgy mu­ tatta be a m egtérést, mint amely elérhető emberi akarattal. Az „ébresztésekről” szó­ ló tanításában ugyancsak ezt az emberi fe­ lelősséget emelte ki. Hagyományosan az ébredést Isten szuverén cselekedetének vélték, melyért imádkozhatunk, de Isten kedve szerint dönt megadásáról. Finney az ébredésre való felkészülést is hangsúlyoz­ ta. Az ébredést lehet ösztönözni - tulaj­ donképpen azt mondta, hogy bizonyos fel­ tételek teljesültével az ébredés bizonyo­ san bekövetkezik. Erről értekezik a Lectures on Revivals ofReligion (Előadások a val­

lási ébredésről; 1835) című könyvében, mely óriási hatást gyakorolt, és megváltoz­ tatta az amerikai evangélizáció jellegét. Finney úgy vélte, hogy az emberi felelős­ ség és kezdeményezés hangsúlyozásával csupán ellensúlyozta az uralkodó kálvinista tanítást, mely szerint csak passzívan vár­ hatjuk Isten szuverén kegyelmi ajándékát. Sajnálatos módon Finney tanítását sokan túlzásba vitték - mondták már, hogy ha Finney ma visszatérne az Egyesült Álla­ mokba, bizonyosan az Isten kegyelmétől való függést tanítaná. 1835-ben Finney az ohioi Oberlin kollé­ gium teológiai professzora lett, majd 1851től 1865-ig az elnöke. Az Új Anglia-i teoló­ giai hagyományt követte. *Jonathan Edwards ortodox kálvinizmusát, különösen kiengeszteléstanát fia, ifj. Jonathan Edwards (1745-1801) módosította. Ezt a teológiai álláspontot fejlesztette tovább Nathaniel Taylor (1786-1858), akit az új kálvinista iskola vagy New Haven-i teoló­ gia megalapítójaként tartunk számon. Finney ebbe a hagyományba illeszkedett, különösen a Lectures on Systematic Theology (Előadások a rendszeres teológiáról) című munkájában. Az evangelizálással és lelkipásztori munkával (1835-től a kongregacionalista egyházban) soha nem hagyott fel. A társadalmi reformok érdekében is felemelte szavát, és harcolt a rabszolgaság ellen. 1875-ben hunyt el Finney az emberi akarat szabadságát és erejét hangsúlyozta. Ez következett az er­ kölcsi kormányzásról szóló elméletéből. Isten kormányozza a fizikai világminden­ séget az elkerülhetetlen term észeti törvé­

Finney nyék által. A feldobott kőnek nincs más vá­ lasztása, le kell hullnia. Isten azonban er­ kölcsileg is kormányozza a világot, mégpe­ dig erkölcsi törvényei útján. Ezek azonban megkerülhetők, van választási lehetősé­ günk. Isten erkölcsi törvénye azt mondja, hogy szeressük egymást, de a tömegvon­ zás törvényével ellentétben, ennek a tör­ vénynek szabad engedelmeskednünk vagy nem engedelmeskednünk. Isten megmond­ ja, hogy mi a helyes, büntetéssel is fenye­ get, de a döntés minket illet. Ez a döntés szabad, és az akarat hozza meg, melyet nem határoz meg semmilyen bűnös „ter­ m észet” vagy egyéb tényező. A szabad és meghatározatlan akarat hangsúlyozása folytán Finney elutasította az eredendő bűn tanát. A gyerekek nem akaratukat meghatározó bűnös term észet­ tel jönnek a világra. Akkor m iért vétke­ zünk mégis mindahányon? Finney elisme­ ri a bűn biztos, de nem szükségszerű vol­ tát. Ezt azzal magyarázza, hogy mindanynyian a testi romlottsággal együtt szüle­ tünk: hajlamosak vagyunk vágyaink önző kielégítésére. Nos, ez, a kísértés valóságá­ val együtt, bizonyossá teszi, hogy mire az erkölcsi számonkérhetőség korát elérjük, önként választjuk a bűnt. Finney el akarja kerülni az eredendő bűn tanát, de a testi romlottságról szóló tanával, illetve azzal, ahogyan a bűn bizonyosságát és önkéntes jellegét egyesíti, a hátsó ajtón át visszalop­ ja az eredendő bűn *ágostoni tanításának nagy részét. Nemrégiben egy kutatója az­ zal vádolta, hogy „szemantikai szaltókkal értelm ezte újra a teljes romlottság és az eredendő bűn tanát, lélektani, nem pedig élettani fogalmakat használva”. Finney rendszerének az az eleme áll a leggyengébb lábon, hogy az akarat teljes­ séggel meghatározatlan és véletlenszerű. A tekintetben igaza volt, hogy az önkéntes­ ség és a spontaneitás értelmében szabadon

203 választunk. Továbbá joggal mutatott rá an­ nak a gondolatnak a benső problémáira, hogy „bűnös” természetünk irányít ben­ nünket - ez a fajta nyelv nem található meg az Újszövetségben. Csakhogy tulajdon ál­ láspontja nem igazolja az erkölcsi jellem fo­ galmát. Finney erkölcsi jellemnek az e r­ kölcsi választást és cselekvést tartja, nem pedig valamit, ami befolyásolja az akaratot. Végső soron azzal magyarázza egy ember valamely cselekvésének miértjét, hogy az illető ezt választotta, nem pedig azzal, hogy ilyen személyiség. Az erkölcs tehát nem más, mint egymástól független erkölcsi döntések sorozata, nem pedig az erkölcsi jellem művelése. Az evangelizátor célja te­ hát az, hogy az akarat pillanatnyi döntését idézze elő, nem pedig gyökeres jellemvál­ tozást váltson ki, mely bizonyos értelem ­ ben élethosszig tartó folyamat. Finney teo­ lógiája tehát olyan evangélizálást szorgal­ maz, amely elszigetelt döntéseket, nem pe­ dig gyökeres belső változást teremt. Mivel Finney az akarat egyszerű erköl­ csi döntéseinek tartotta az erkölcsöt, sze­ rinte mindig és minden pillanatban két véglet, az önzés és a szeretet között vá­ lasztunk. Az „erkölcsi cselekvés egyszerű­ ségének" ez a tana azt jelenti, hogy nin­ csen köztes út; vagy a teljes szeretet, vagy a teljes bűn mellett döntünk. Az erkölcsi törvénynek való engedelmesség nem lehet részleges abban az értelemben, hogy az erkölcsi cselekvő nem teheti meg azt egyszerre, hogy részben engedelmeskedjék és részben ne engedelmeskedjék... Csak abban az értelemben lehet az erkölcsi törvénynek való engedelmesség részleges, hogy az enge­ delmesség megszakadhat. Másként szólva az alany olykor engedelmeskedik, olykor nem. Lehet egyszer önző, akarhatja saját kielégü­ lését, mert az a sajátja, anélkül hogy tekin­ tettel volna Isten vagy felebarátja jólétére; máskor pedig akarhatja Isten és az egész vi­

Keresztyén gondolkodás a modern világban

204

lágmindenség jólétét m int célt, és saját javá­ ra csak viszonylagos értékéhez mérten törek­ szik. Ezek ellentétes választások vagy végső szándékok. Az egyik szent, a másik bűnös. A z egyik Isten törvényének való engedelmes­ ség, teljes engedelmesség, a másik pedig ezzel a törvénnyel szembeni engedetlenség, teljes engedetlenség. Ezek, már amennyire tudhat­ juk, végtelenül sokszor követhetik egymást, de együtt nem létezhetnek soha. L ectures

on

Systematic T heology

(Előadások a rendszeres teológiáról) 15:1

Peter Forsyth Középpontban: a kereszt Peter Taylor Forsyth, egy aberdeeni postás fia, 1848-ban született. Miután az aberdee­ ni egyetemen klasszikafilológiát hallgatott, Göttingenbe ment, hogy *Ritschltől tanul­ jon teológiát. Tanulmányait a Hackney teo­ lógiai kollégiumban, a későbbi londoni New College-ban folytatta. Felszentelése után öt különböző kongregacionalista gyüleke­ zetben szolgált. Eleinte a liberális teológia alapjára helyezkedett, de utolsó szolgálati helyén evangéliumi m egtérésen ment át. Úgy tetszett Istennek, hogy szentsége és kegyelme kinyilatkoztatásával, melyet a nagy teológusok tanítása szerint a Bibliában kel­ lett keresnem, oly módon értesse meg velem bűnömet, hogy az iskolai kérdések súlya, jelentősége és éle ne számítson. Keresztyén­ ből hívő, a szeretet szerelmeséből a kegyelem tárgya lettem. P ositive P reaching

and

M odern M ind

(Pozitív igehirdetés és modern gondolat), 7. fejezet 1901-től haláláig, 1921-ig Forsyth töltöt­ te be a Hackney kollégium igazgatói poszt­ ját. Forsyth számos tekintetben meghalad­ ta korát. Különös módon megelőlegezte a későbbi neo-ortodox iskola nézeteit.

*Barth Károly, miután valaki Forsyth-et idézte neki, így szólt: „Ha nem Forsyth, és nem akkor mondta volna, amikor mondta, akkor azt mondom, engem idézett.” Forsyth a liberalizmusból evangéliumi hitre tért, de nem fordult vissza a régi ortodoxiához. Teológiáját minden tekintet­ ben a Bibliára alapozta, de a bibliakritika módszereit és eredményeit teljességgel elfogadta - amelyek például vitatták bizo­ nyos helyeken a Biblia megbízhatóságát és némely könyv szerzőségét. Az úgyneve­ zett „hívő kritika” álláspontjára helyezke­ dett, azaz igyekezett összeegyeztetni a bibliakritikát az evangéliumi tanítás elfo­ gadásával. Forsyth Isten legfőbb kinyilat­ koztatását Jézus Krisztusban és különös­ képpen a keresztben látta. Ezt hirdették az apostolok, és prédikálásukat az Újtestamentum foglalja magában. így a keresztyén teológia tekintélye a Bibliában lejegyzett evangéliumból, nem pedig a Bibliából mint könyvből származik. A Biblia annyiban tekintendő tekintélynek, hogy az adja Jézus Krisztusról a legfőbb bizonyságtételt. Forsyth az evangéliumi üzenethez tért meg. Mint maga az Újszövetség, ő is a ke­ resztben látta a keresztyén hit lényegét. A liberalizmus az Isten szeretetét tanította, és tagadta Istennek a bűn miatti haragját s ezzel fölöttébb érzelgős szeretetfogalmat alakított ki (amely hibába sok más mai teo­ lógia is beleesik). Forsyth újra felfedezte Isten szentségét és bűn miatti haragját. „Isten szeretete nem valóságosabb a ha­ ragjánál. M ert igazán csak azokra haragud­ hat, akiket szeret.” Természeténél fogva minden ember fellázadt Isten ellen és el­ idegenedett tőle. De Isten Krisztus ke­ reszthalálával magához békít minket. Áldozatával Krisztus büntető áldozatot hozott. Milyen értelemben?... A bűnt bünte­ tés és átok sújtotta; és Krisztus beleegyezett abba, hogy e területre behatoljon. Önként

205

Forsyth vállalta azt a fájdalmat és borzalmat, amely Istennek a bűnre mért büntetése. Krisztus, mivel mélységesen együtt érzett az emberrel, magára vette az ember bűnéből következő nyo ­ morúságot és ítéletet, melynek következnie kel­ lett az ember bűnéből, ha Isten szent és ezért ítélkező Isten... Ezért mondható tehát, hogy bár Isten nem büntette Krisztust, Krisztus hordozta Istennek a bűnre rótt büntetését. T he W ork 5. fejezet

of

C hrist (K risztus munkája),

Forsyth ugyancsak hírnevet szerzett ma­ gának Jézus Krisztus megtestesülésére vo­ natkozó értelmezésével. A XIX. században széles körben elterjedt az a nézet, hogy az inkarnáció hagyományos tana nem veszi kellőképpen tekintetbe Jézus Krisztus em­ ber voltát. A *khalkedóni zsinat meghatáro­ zása ugyan teljes ember voltát erősítette meg, de ezt elhomályosította teljes istensé­ ge. Azt mondani, hogy Jézus Krisztus meg­ tapasztalta az emberi nyomorúságot, miköz­ ben teljes isteni mindenhatósággal rendel­ kezett, vaskos ellentmondásnak látszik. Ezt Németországban a kenószisz elméletével magyarázták. A Filippi 2,7 szerint Jézus Krisztus „megüresítette” (görögül: ekénosze) magát. A megtestesülés során a Fiú Is­ ten megüresítette magát istenségétől, vagy legalábbis némely isteni vonásától, például mindenhatóságától, mindentudásától és mindenütt-jelenvalóságától. Ez az elmélet, bár egy darabig igen nagy népszerűségnek örvendett, súlyos bírálatot kapott. Isten nem hajíthatja egyszerűen sutba némely tu­ lajdonságát. Forsyth és néhány brit kortárs teológus megpróbálta úgy módosítani az elméletet, hogy a bírálatnak megfeleljen. Forsyth azt állította, hogy Jézusnak az evangéliumokban leírt emberi gyengesége (fáradtsága, korlátozott tudása stb.) két le­ hetőséggel állít minket szembe: Jézus vagy eltitkolta istenségét, vagy megüresítette magát. Az előbbi erkölcsileg elfogadhatat­

lan, m ert álruhás játékká egyszerűsíti az inkarnációt. Tehát az utóbbi a helyes. Ugyanakkor Forsyth elismeri, hogy Isten nem veszítheti el tulajdonságait. Viszont lappangóvá vagy lehetőséggé teheti őket. A megtestesüléskor Jézus Krisztus önként korlátozta magát, egyszerűsítette vagy visszavonta isteni tulajdonságait, hogy lehe­ tőséggé, nem pedig jelenvalóvá tegye őket. Ez tehát a kenószisz, az önmegüresítés. Van azonban ellentétes folyamat is, a plerószisz, azaz önbeteljesítés. Földi élete folyamán Jézus visszanyerte isteni jellemvonásait, egyfajta fokozatos erkölcsi visszahódítás so­ rán. Ez a felfogás Forsyth szerint nem kor­ látozza Isten mindenhatóságát - éppen el­ lenkezőleg, azt jelenti, hogy Isten mindent megtehet, amit a szeretet igényel. A meg­ testesülés során véghezvitt önkorlátozásá­ val valójában az erkölcsi szabadság legnagy­ szerűbb gyakorlatát teljesítette. „Az embert szabadon teremtő Isten soha olyan szabad nem volt, mint amidőn emberré lett.” Tisztában vagyok a kenotikus elmélettel szemben felhozott érvekkel. A z ember magá­ tól is nyomban észreveszi a nehézségeket. Itt nehézségek között kell választanunk. Egyfelől az eleven hit nehezen hiszi el, hogy az azt teremtő Krisztus nem Isten. Másfelől az ész nehezen látja be, hogy Isten m i módon válik Krisztussá. Azt azonban meg kell jegyez­ nünk, hogy az igazi nehézségek az utóbbi tekintetében merülnek fel, vagyis azzal kap­ csolatban, ahogy a tény valóra válik, nem annyira a tény tény voltával kapcsolatban. Más szóval e nehézségek inkább tudomá­ nyosak, sem mint vallásosak. Amikor nem annyira a tényt, hanem annak módját fir­ tatjuk - nem a mibenlétét, hanem a hogyan­ já t -, akkor ez a kérdés a teológiai tudo­ mányra, nem pedig a vallásos hitre tartozik. Nos, a tudomány ráér, a vallás nem. T he person and place of J esus C hrist Qézus Krisztus személye és helye), 11. fejezet

206

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Benjámin Warfield A tévedhetetlen Biblia Benjámin Breckenridge Warfield 1851-ben a kentucky-i Lexingtonban született. Princetoni és lipcsei tanulmányai után, 1878 és 1887 között a pittsburghi teológiai szemi­ náriumon tanított. Ezután a princetoni teo­ lógiai szemináriumon a didaktikus és pole­ mikus teológia professzora volt egészen haláláig, 1921-ig. Nem sokkal házasságkö­ tése után, alig huszonöt évesen, feleségé­ vel együtt viharba keveredett, és párjának maradandón elborult az elméje. Warfield hűségesen gondozta nejét annak haláláig, 1915-ig. Ezért nemigen mozdult ki Princetonból. Warfield volt a „princetoni iskola” egyik legjelesebb alakja. Az 1811-ben alapított princetoni teológiai szemináriumon taní­ tott Charles Hodge (1797-1878), aki ra­ gaszkodott a „régi kálvinista iskolához”, elutasítva *Finney és mások „új kálvinista iskoláját”. Hodge hírnevét háromkötetes Systematic Theology-]ámk (Rendszeres teo­ lógia) köszönhette. Professzori székét fia, A. A. Hodge örökölte, és őt követte B. B. Warfield. A princetoni teológusok egy meghatározott református teológiai irány­ zathoz ragaszkodtak, és a bibliakritikusok­ kal szemben fenntartották a Biblia téved­ hetetlenségét. Páratlan műveltségükkel és felkészültségükkel vették védelmükbe a hagyományos evangéliumi református ál­ láspontot, de hajlíthatatlanságuk némely­ kor vaskalaposságnak bizonyult. Egy mai szerző így fogalmazott: „A teológia ne­ héztüzérségét vetették be minden mozgó eszme ellen, és már-már az arcátlanságig agyafúrtan különböztették meg a bibliai és református igazságot minden egyéb téve­ déstől.” A XX. század elején persze akadt bőven ellenezni való tévedés. 1929-től fog­ va a szeminárium egyre erőteljesebb libe­

rális befolyás alá került, és John Gresham Machen (1881-1937), a kálvinista iskola legjelesebb képviselőjének segítségével megalakult a Westminster Teológiai Sze­ minárium, amely máig is kitartóan folytat­ ja a régi hagyományt. Warfield a Szentírással kapcsolatos taní­ tás terén alkotott jelentősét. Korában ő volt ama hit legjelesebb védelmezője, mely a Bibliát Isten sugalmazott és tévedhetetlen Igéjének tartotta. Rámutatott, hogy ebben a kérdésben milyen világos mind Jézus taní­ tása, mind pedig az Újtestamentum többi szerzője. Ok a Szentírást (az Ószövetséget) Isten beszédének fogták föl; számukra az „azt mondja az írás” annyi, mint „azt mond­ ja Isten”. „A teljes írás Istentől ihletett” (2Tim 3,16). Isten a szerzője. Ez a hit nem egy-két bizonyítékul előrángatott textuson alapszik, hanem számos, különféle bibliai bi­ zonyítékon, melyet Warfield idéz. Kimagyarázni azt a tényt, hogy a Biblia teljes ihletettségröl vall, olyan, m int amikor valaki biztonságos laboratóriumában ülve részletesen megmagyarázza, hogy... egy lavi­ nában minden kőnek megvan a maga meg­ határozott pályája, és előle könnyen kitérhet az, akinek van egy cseppnyi lélekjelenléte. Képzeljük csak el, hogy ez a szórakozott tudós mily győzedelmesen elemzi a lavinát alkotó minden egyes elemet, és bizonyítja be kőről kőre, hogy pályája meghatározott és könnyű­ szerrel kikerülhető. Sajnálatos módon azon­ ban a lavinák nem külön-külön kövenként jönnek le, udvariasan lehetőséget biztosítva, hogy a kövek pályája elől kitérhessünk - ha­ nem egyszerre zúdulnak alá, a pusztítás egyetlen dühöngő tömegében. Ugyanígy ki­ magyarázhatunk egy-két teljes ihletettséget tanító textust, mélységesen megelégedhetünk magunkkal, elzárkózván attól, hogy utaljunk e textusok egymáshoz való kapcsolatára csakhogy ezek a textusok sem egyenként, művi elszigeteltségben jutnak el hozzánk.

Warfield

207

Ráadásul számuk sem csekély. Rengeteg, sok száz van belőlük, és egy tömör tömegként törnek ránk. Magyarázzuk ki őket? A z egész Újtestamentumot kellene. Milyen kár, hogy a bennünket betemető textuslavinát nem láthatjuk oly világosan, mint amilyen vilá­ gosan látjuk és érezzük a kőlavinát! T he Inspiration ihletettsége)

of the

B ible (A Biblia

Ha Isten a Biblia szerzője, akkor ez azt jelentené, hogy csupán lediktálta, hogy emberi szerzői csak írnokként, netán affé­ le gépíróként tevékenykedtek? Némely konzervatív evangéliumi teológus csak­ nem idáig ment, de ebben Warfield aligha volt vétkes. A Biblia Isten szava, és egyút­ tal az emberé is. Tagadni bármelyiket sú­ lyos hiba. Isten gondviselésével kormá­ nyozza az emberek dolgait, és kegyelme ál­ tal magához von bennünket, de Isten mun­ kája egyik esetben sem kárhoztat minket tétlenségre. Ugyanígy a Biblia teljességgel Isten szavából áll, és egyben teljességgel emberi szerzőinek szavaiból. Kitűnik ez a bibliai könyvek eltérő stílusjegyeiből és az egyéni szerzők egyéb sajátságaiból. Vajon hogyan lehet Isten és ember egy­ aránt a Biblia szerzője? A baj az, mondja Warfield, hogy a kettőt sokan egymás el­ lentétének látják, mintha az egyik átvenné a dolgot ott, ahol a másik abbahagyja. Ez tévedés. Az írásban... az újszövetségi szerzők m in­ denestül Isten könyvét, minden részletében Is­ ten gondolata kifejeződését látják. Úgy fogják föl, hogy az írás emberek révén adatott meg, oly módon, amely nem erőszakolja meg em­ beri természetüket, ugyanakkor amellett, hogy Isten könyvévé, az emberek könyvévé is teszi azt, kifejezve emberi szerzőinek gondolatát. T he B iblical I dea of Inspiration (Az ihlete ttsé g bibliai eszm éje)

Az emberi szerzők szabadon írtak, de feladatukra Isten készítette fel őket, kije­

lentette magát nekik a feladatuk által meg­ kívánt mértékben. „Ha Isten olyan levelek sorozatában kívánta megszólítani népét, mint Pál levelei, akkor felkészítette Pált azok megírására - és az a Pál, akit a fel­ adatra rendelt, az a Pál volt, aki term észe­ tes módon éppen ilyen leveleket írt meg.” Ennek eredm ényeként a szerzők pontosan azt írták le, amit Isten akart; ilyen érte ­ lemben beszélhetünk „verbális ihletésről” vagy a szöveg szavainak ihletettségéről (ellentétben azzal az elgondolással, hogy Isten pusztán a gondolatokat töltötte az emberek fejébe, és rájuk hagyta, hogy írják meg legjobb tudásuk szerint). Mivel a szerzők azt írták le, amit Isten akart, a Biblia üzenete nem más, mint Isten üzene­ te, és ezért nevezhető a Biblia Isten Igéjé­ nek. Ebből következik tehát, hogy mindaz, amit a Biblia tanít: igaz. A XX. század elején a teológiai liberaliz­ mus mélyen behatolt az evangéliumi egy­ házakba és szervezetekbe. Az Egyesült Ál­ lamokban koncentrált erőfeszítésekkel igyekeztek ezt a folyamatot megfordítani. 1910 és 1915 között minden amerikai teo­ lógiai hallgató és egyházi alkalmazott in­ gyen megkapta a The Fundamentals (A fundamentumok) című tizenkét könyvecs­ kéből álló sorozatot. E könyvecskék nem valamely felekezet sajátos meggyőződését, hanem a protestáns keresztyénség alapve­ tő igazságait vették védelmükbe, úgymint: Jézus Krisztus istensége, engesztelő áldo­ zata, feltámadása és második eljövetele; a Biblia ihletettsége és tekintélye. Mindez általános vitát eredményezett. Ez persze nem akadályozta meg a liberálisokat abban, hogy a főbb protestáns felekezetekben az élre álljanak, de m egterem tette a konzer­ vatív evangelikálok szilárd szövetségét az evangéliumi álláspont védelmére. A szö­ vetség egybefogta a legkülönbözőbb hit­ vallási hátterű evangéliumi keresztyéné­

208

Keresztyén gondolkodás a m odem világban

két: lutheránusokat, reformátusokat, bap­ tistákat stb. Az evangéliumi hit alapvető tanításai egyesítették őket. A jelszó a Szentírás ihletettsége és té­ vedhetetlensége lett - ez volt ugyanis az ortodoxia próbaköve, ez egyesítette a libe­ ralizmusellenes mozgalmat, és az ortodox protestantizmus egyéb elemeinek is hor­ dozója volt. Kezdetben a konzervatív evangelikálizmus az egyházi élet hátterébe szo­ rult. Mostanra azonban drámai módon megerősítette állásait, miközben az ameri­ kai és egyéb vezető liberális egyházak épp ily drámaian visszaszorultak. Az 1974-es *lausanne-i kongresszus óta a konzervatív evangéliumi mozgalom immár a világkeresztyénség harmadik fő erejének számít a római katolicizmus és az *Egyházak Világ­ tanácsa mellett. A konzervatív evangéliumiakat egy tá­ borba hozta a Szentírásról szóló tan, de ez korántsem jelenti azt, hogy mindegyik egyazon tanítást vallja. Warfield álláspontja középutasnak tekinthető. Különösen erős­ nek mutatkozik az Egyesült Államokban a „fundamentalista” mozgalom, amely nem­ igen ismeri el a Biblia emberi vonatkozá­ sait és a nevezetes Scofield Biblia által népszerűsített diszpenzacionalista értel­ mezéshez kötődik. A fundamentalizmus igen erős antiintellektualizmusról és kultúraellenességről tanúskodik. Warfield má­ sik oldalán azok helyezkednek el, akik fenntartják a Biblia ihletettségét és tekin­ télyét, a Szentírást a hit végső normájának tartják, és nem merészkednének bírálni teológiáját, de ettől még elismerik a Biblia ténybeli tévedéseit, például a történelem és a földrajz tekintetében. Ezt az álláspon­ tot foglalta el Warfield skót kortársa, James Orr (1844-1913), és számos más vezető brit evangéliumi gondolkodó. A The Fundamentals szerzői között mindhárom iskola képviselőit megtaláljuk, így magát

Warfieldet és O rrt is. Orr felfogásának népszerűsége egy időben visszaesett kon­ zervatív evangelikál körökben, de újabban ismét előtérbe került - legjelesebb szószó­ lójaként *G. C. Berkhouwer lépett föl.

Gerrit Berkhouwer A Biblia emberi oldala G errit Cornelius Berkhouwer 1903-ban született Hollandiában. Az amszterdami Szabad Egyetem en tanult, majd a Gereformeerde Kerkben, a hollandiai kü­ lönvált reform átus egyházban szolgált. 1945-ben dogmatikaprofesszorként vissza­ került a Szabad Egyetemre, és ott tanított nyugalomba vonulásáig. Berkhouwer termékeny szerző. Rend­ szeres teológia megalkotása helyett azon­ ban arra vállalkozott, hogy tizennégy dog­ matikai tanulmányból álló sorozatot írjon. Ezekben egy-egy témát, például a hit és a megigazulás vagy a bűn kérdését tárgyalja, miközben kitér a mai vitákra. Több tanul­ mányt írt *Barth Károlyról, közülük a leg­ fontosabb: De triomf dér genade in de theologie van Kari Barth (A kegyelem diadala Barth Károly teológiájában; 1954). Az évek során Barth erőteljes hatása alá került, bár némely vonatkozásban fenntartásait han­ goztatta. Jelentős munkát írt 1948-ban a Rómával való konfliktusról Conflict met Romé címmel. írásai nyomán meghívást kapott a ^második vatikáni zsinaton hivata­ los megfigyelőként való részvételre, ez alapján írta Vaticaans Concilie en nieuwe theologie (A második vatikáni zsinat és az új teológia; 1964) című könyvét. Berkhouwer mindig hangsúlyozza, hogy a teológusnak nem célja az önmagáért való, logikailag következetes rendszer alkotása. A teológia mindig a Bibliának és a szószék követelményeinek kell megfeleljen.

Berkhouwer A teológia Isten igéjétől függ. E függésnek döntő fontossága van a teológia módszerére és jelentőségére nézve. Azt jelenti ugyanis, hogy a teológia folyamatosan és engedelme­ sen figyel Isten igéjére. Es mivel a figyelem az emlékezéssel ellentétben a jelen pillanattal áll összefüggésben, a teológia kérdéseinek mindig időszerűnek kell lenniük. A teológia nem olyan összetett rendszer, amelyet nyugo­ dalmas elefántcsonttornyukban tudósok szerkesztenek egybe tulajdon szórakozásuk­ ra. A teológiának a nyugtalan időket kell megszólítania; ezt csakis engedelmes odafi­ gyeléssel érheti el, de elsősorban nem az idők­ re, hanem az Igére. G eloof an R echtvaardiging (H it és m egigazulás), 1. fejezet

Berkhouwer a legtöbb vitát kétkötetes, De Heilige Schrift (A Szentírás; 1966) című könyvével váltotta ki. Fiatalabb korában *B. B. Warfield tanítását követte a Szentírás te ­ kintetében. Professzori kinevezése után azonban kevésbé konzervatív álláspontra helyezkedett - ezt fejti ki könyvében. Elismeri a Biblia „Istentől való ihletettségét” (2Tim 3,16), ami „rámutat arra a ti­ tokra, hogy a Biblia jellemzője az igazság és a megbízhatóság”. Berkhouwer távolról sem kívánja tagadni, hogy a Biblia Isten igéje. De Warfieldnél erőteljesebb hang­ súlyt fektet a Szentírás emberi jellegére. A Biblia isteni eredete nem zárja ki az em ­ beri elemet. „Isten igéje nem úgy jön hoz­ zánk, mint valami rendkívüli csoda, amely visszariad minden emberitől, hogy valóban isteni legyen. Ellenben, ha Isten szól, em­ beri hangok csengenek fülünkben.” Fontos tehát elism ernünk, mondja Berkhouwer, a Szentírás emberi voltát. A fundamentalisták csak a Biblia isteni ere­ detére fektetnek hangsúlyt és tagadják emberi vonását, azt gondolván, hogy így tisztelik meg Isten igéjét, csakhogy az em ­ beri vonások elhanyagolásával félreértik

209 és valójában félremagyarázzák az igét. Csak az emberi vonások felismerésével, az egyes passzusok történelembe ágyazottságának kimutatásával tudjuk helyesen értelmezni a Bibliát. így, ironikus módon, akik a legtöbbet emlegetik a Biblia tekinté­ lyét (isteni eredetét hangsúlyozva), azok közelítik meg tévesen és forgatják ki üzenetét (m ert nem veszik tudomásul em ­ beri, történelmi jellegét). A Szentírás emberi jellegének hangsú­ lyozása nem akadályozza meg Berkhouwert abban, hogy „azonosítsa” az em­ beri szavakat Isten beszédével. De a Biblia emberi jellegéből fakadó következménye­ ket komolyan kell venni. A bibliai szerzők láthatólag nem tudnak többet kortársaiknál a tudományról. Adott korokban írtak, és koruknak megfelelő eszközökkel fejezték ki magukat. „Időtlen” üzenet nincsen: még a Bibliában sem. De vajon nem érinti-e ez a Biblia igaz voltát? A Biblia megbízhatósá­ gát, mondja Berkhouwer, a cél szemszögé­ ből kell vizsgálnunk, és ezt a célt a 2Timóteus 3,16-17 írja le: „hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jócselekedetre fel­ készített”. Berkhouwer Bibliáról szóló tanításának summája megtalálható az általa és Hermán Ridderbos által írt, és a Hollandiai Refor­ mátus Egyházak Általános Zsinata által 1974-ben elfogadott Egyhangú Hitvallás­ ban. Isten kijelentette magát „Izráel törté­ netében, és az ember szolgálata révén ne­ künk adta a kijelentéséről tanúságot tevő Szentírást... az egyháznak ezt a tévedhe­ tetlen és megingathatatlan fundamentu­ mát”. „Isten a Lelkét adta a bibliai íróknak, hogy szavuk által világosan, megbízhatóan és hitelt érdemlően közvetíthesse és értel­ mezhesse igéjét, és írásba foglaltassa min­ den idők egyháza számára”. Ezen írások

210

Keresztyén gondolkodás a modem világban

„különböző módokon magukon viselik emberi jellegük jegyeit, és csak ezek meg­ felelő vizsgálatával érthetjük meg a Szent­ írást”. Ezek a módok magukban foglalják a használt nyelveket és irodalmi formákat, illetve az írás idejének körülményeit. A Szentlélek ihletése nem küszöböli ki az emberi korlátokat. Itt azt kell megfontol­ nunk, hogy mely cél végett adatott a Szentírás: márpedig „nem azért, hogy té­ vedhetetlen, isteni tájékoztatást adjon mindenféle önkényes dolgokban, hanem hogy m egértesse velünk Istennek azon akaratát, hogy mi módon kell őt helyesen megismernünk és félnünk”. Ez azt jelenti, hogy örömmel kell fogadnunk a Biblia tu­ dományos vizsgálatát. A Szentírás emberi jellege azonban nem jelenti azt, hogy nem Isten igéje számunkra. A Szentírás úgy szólít meg minket, hogy Isten igéjének is­ merjük meg. Mi több, maga Jézus Krisztus is Isten igéjének tartotta azt. Az egyháznak a Szentíráson kívül nincsen semmije, amire alapozhatná vagy amihez igazíthatná hitét. „Igaz módon nem vallhatjuk meg hi­ tünket másként, mint hogy tisztelettel alá­ vetjük magunkat ez Igének, és csakis ez Igének.” A hetvenes-nyolcvanas években ameri­ kai evangéliumi körökben heves viták foly­ tak a Szentírás megbízhatóságáról. Jelen­ tékeny kisebbségük azt szorgalmazta, különböztessük meg, hogy mit tanít és mit érint a Biblia. A Biblia tanítása csupán a hit és a gyakorlat, a teológia és az etika terüle­ tére vonatkozik. Ezzel szemben a Biblia csupán „érinti” a tudomány, a földrajz és más területek kérdéseit, és ezekben nem biztosan helyes. A Biblia tehát tévedhe­ tetlen a teológiáról és az etikáról szóló ta­ nításában. Ezzel az állásponttal szemben sokan a Szentírás „csalatkozhatatlanságára” (inerrancia) fektetnek igen erőtel­ jes hangsúlyt, hogy ti. a Biblia még a tu­

domány és a földrajz dolgaiban sem téved. Ez a vélemény néha igen szélsőséges és türelmetlen kifejezésre jut. Óvatosabb, ki­ egyensúlyozottabb megfogalmazást kapott a Chicago Statement o f Biblical Inerrancy (Chicagói nyilatkozat a Biblia csalatkozhatatlanságáról) című dokumentumban, m e­ lyet 1978-ban 284 evangelikál lelkész és kutató szerkesztett. Az ihletés, „bár nem nyújtott mindentudást, biztosította az igaz és megbízható megnyilatkozást minden olyan kérdésben, amely tekintetében írás­ ra vagy szólásra indíttattak a bibliai szer­ zők”. A Szentírás „igaz és megbízható min­ den olyan kérdésben, amelyről szól”, kö­ vetkezésképpen „a Szentírás teljességgel tévedhetetlen, mentes minden hamisságtól, csalástól vagy ámítástól”. Bár a Biblia óva int attól, hogy mások vitáiba beavatkozzunk (Péld 26,17), ilyen fontos kérdésben mégsem kerülhető el néhány megjegyzés. 1. Az olyan szavak mint „tévedhetetlen­ ség” vagy „csalatkozhatatlanság”, nem oldják meg a kérdést, m ert használóiknak a félreértések elkerülése végett nyomban tisztázniuk kell jelentésüket. Végső soron csak annyit jelentenek, hogy a Biblia igaz, amely talán hasznosabb szó lenne. Nem újabb jelszavakra van szükség, hanem an­ nak józan tárgyalására, hogy mit értünk azon, hogy a Biblia igaz. 2. A megbízhatóság és az értelm ezés kérdését gyakorta összekeverik. Azt állíta­ ni, hogy az lM ózes 1 igaz, önmagában nem mond semmit arról, hogy ezt betű szerint, vagy másképpen kell értenünk. Eredetileg nyilván nem természettudományos érte ­ kezésnek írták, akkor tehát milyen jelen­ tést szántak neki? 3. Ha tévedhetetlenségről esik szó, nem szabad nagyobb pontosságot tulajdoníta­ nunk a szövegnek az eredetileg szándé­ koltnál. Hogy egy nyilvánvaló példát említ-

Thielicke síink: a szigorúan vett tévedhetetlenség azt jelentené, hogy Jézus pontosan 5000 em bert etetett meg (Mk 6,44). Csakhogy ennek az értelm ezésnek ellentmond a Má­ té 14,21: „mintegy ötezer”. Helytelen önkényesen megtiltani a Bib­ liának, hogy a földrajzról vagy a történe­ lemről tanítson. Helyes azt mondani, hogy a Biblia igaz. De az ilyen állítással nem sza­ bad eredetileg nem szándékolt fokú pon­ tosságot erőltetni a szövegre, elsiklani az értelmezés kérdései fölött vagy tagadni, hogy a bibliai üzenet formáját a múlt sajá­ tos kultúrája határozta meg.

Helmut Thielicke A ma emberéhez szólni Helmut Thielicke 1908-ban született Barmenben. Számos ném et egyetemen hallga­ tott teológiát, majd 1936-ban a heidelbergi egyetem professzora lett. Nyílt náciellenességéért 1940-ben elmozdították, majd rövid katonai szolgálat után lutheránus lel­ kipásztorként tevékenykedett. 1945-ben visszatért a tudományos életbe, a tübingeni egyetem professzoraként rendszeres teológiát adott elő. 1954-ben Hamburgba költözött, ahol szintén dogmatikát tanított, és egyben az újonnan alapított teológiai kar dékánja lett. Tudományos munkája mellett rendszeresen prédikált, nagy népszerű­ ségnek örvendve. Igehirdetésében és teo­ lógiájában mindig azon igyekezett, hogy az evangéliumot a modern világhoz kösse. Számos prédikációs kötetet adott közre. Két legfőbb műve: a többkötetes Theologische Ethik (Teológiai etika; 1955-58) és a háromkötetes Dér evangelishe Glaube (Az evangéliumi hit; 1968-78) című dogmatika. 1985-ben halt meg. A Theologische Ethik-ben mindenekelőtt a modern em bert akarja megszólítani. A

211 mai prédikációk sokasága egészen túlvilági szinten mozog, még csak nem is érintve világi létünket. Thielicke m élységesen eg y eté rtett *Bonhoefferrel és *Bultmannal abban (másban már kevésbé), hogy a modern em bert kell megszólítani. Figyel­ meztetett is ennek megannyi veszélyére. Egyrészt a modern ember megszólítására törekedve egyesek oly mértékig át akarják értelmezni az evangéliumot, hogy „mármár megfulladnak a hermeneutikai reflexi­ óban”. Mások pedig „óvakodnak az esetle­ ges eretnekségektől, és tettetett naivitás­ sal úgy prédikálnak, mintha még mindig a XVI. századot írnánk”. A prédikálásnak és az etikai tárgyalásnak ma a világi emberhez kell viszonyulnia. Thielicke ki akarja „menteni a keresztyén tanítást a túlvilági szférából, kihozni az egyházat a gettóból, vissza a földre, oda, ahol az ember valójá­ ban él, a maga világi mivoltában, és ahol megélheti hitét”. A tudathasadásos keresz­ tyén ember miatt aggódik, aki két világban él, vasárnap elmegy templomba, de azt találja, hogy mindennek semmi köze világi életének hétfőtől péntekig tartó valósá­ gához. Thielicke tiltakozik azon felfogás ellen, mely az etikát a dogmatika gyakorlati utó­ szavának tartja. Az etika több, mint a hit gyakorlati kidolgozása. Ha a dogmatika „a tárgyára reflektáló hitnek” tekinthető, ak­ kor az etika „az arra rákérdező hit, hogy a hit milyen magatartást szab meg az ember­ nek önmaga, társa, a világ és a világrend irányában”. A gyakorlati engedelmesség nem toldalékként egészíti ki a hitet. A hit vagy valóságos - ez esetben átalakul en­ gedelmességgé -, vagy pedig nem való­ ságos, azaz hazugság (ljn 2,4). Thielicke teológiai etikája nem más, mint evangéliumi etika. Nem arról szól, hogy mit kell tenni a megigazulásért, ha­ nem arról, hogy a megigazult ember mit

212

Keresztyén gondolkodás a modem világban

tesz. Thielicke olyan „evangéliumi etika megfogalmazására törekszik, amelyben a megigazulás ténye döntő szerepet játszik”. Noha kiindulása igen hagyományosnak mondható, Thielicke a hagyományos etika által elhanyagolt terü letek re is bem e­ részkedik. Nem elég az egyént Istenhez, családjához és közvetlen környezetéhez való viszonyában taglalni. Az etikának vizs­ gálnia kell politikai, társadalmi és gazdasá­ gi életünket is, hiszen többségünk leg­ inkább ezeken a területeken szembesül lelkiism ereti kérdésekkel. Egy másik, gyakran háttérbe szorított kérdés az egy­ mással versengő etikai elvárások konflik­ tusára vonatkozik. Nem elég kibontani az elveket azon helyzetek vizsgálata nélkül, ahol ezen elvek egymással ütköznek, vég­ tére éppen itt merülnek fel a súlyos etikai kérdések. A keresztyén igazságnak a modern vi­ lágra való alkalmazását Thielicke még részletesebben taglalja a Dér evangelische Glaubé-bán. Ennek első kötete már a címé­ vel is jelzi törekvését: „A teológia viszonya a modern gondolkodási formákhoz”. A teo­ lógia kísérlet, hogy a keresztyén hit meg­ szólítsa a kortárs világot. Ahogy a világ nemzedékről nemzedékre változik, a meg­ szólítás formájának is változnia kell. Ezért tévedés időtlennek és változatlannak gon­ dolni a teológiát: „sem az igehirdetésnek, sem a teológiai rendszernek nincs időtlen érvényű formája, melyet a későbbi nem­ zedékek minden további nélkül elfogadhat­ nak”. A teológiának, egyszerűen szólva, azt kell kitapintania, ami fáj. Ma a kortárs gondolkodáshoz való vi­ szony kérdése osztja meg leginkább a teo­ lógusokat. E tekintetben azonban fontos felismernünk az igazi kérdést, és ennek elemzésében Thielicke igen körültekintő­ en jár el. Igazában nem arról van szó, hogy kell-e a teológiának a kortárs gondolkodás­

hoz viszonyulnia. Minden magára valamit is adó teológus ezt teszi. A vita ennek a mi­ kéntje körül forog. A teológusokat szem­ léletmódjuk alapján gyakran „konzervatív­ nak” vagy „modernnek” mondják. Thie­ licke elismeri e különbség létét, de szerin­ te egyik minősítés sem írja le kielégítően a vitatott kérdést, m ert mindkettő merő jel­ szóvá korcsosulhat, és nem tapint a lénye­ gre. Az úgynevezett konzervatívok nem tagadják a „modernség” követelményét, és nem egyszerűen konzerválni akarják a múltat. Thielicke inkább kedveli a teoló­ giák kartéziánus és nem-karteziánus cso­ portra osztását. A „kartéziánus” szemlélet - mely a filo­ zófus D escartes-ról (latinul: Cartesius) kapta nevét - elsősorban a modern világ­ gal, a keresztyén üzenet modern befogadó­ ival foglalkozik. Ez a felfogás önmagában aligha mondható tévesnek, minden valami­ re való teológia foglalkozik a közönségével. Csakhogy a kartéziánus teológia ebből in­ dul ki, mi több, mindvégig ehhez igazodik. Az ember „nagykorúságát” feltételezi, és ezután az ember világi elemzésére alapoz­ za, illetve ehhez igazítja a keresztyén teo­ lógiát. Ez a megközelítés a keresztyén taní­ tás felbomlásához és a hit mai értelm ezésé­ nek módszertanába való belefeledkezéshez vezet. Thielicke *Karl Rahner egyik idevá­ gó szellemes megjegyzését idézi: „Folyvást fenegetik késeiket, pedig már nincsen vágnivalójuk.” Thielicke a kartéziánus szemléletet olyan gondolkodókban éri te t­ ten, mint *Schleiermacher, *Bultmann és *Tillich. Tragikusnak tartja ezt a megköze­ lítésmódot, m ert a teológust az evangéli­ um szerkesztésére kényszeríti úgy, hogy tartalmának csak bizonyos elemei „csúsz­ hatnak át az előzetes feltételek hálóján”. Márpedig a teológus nem erre törekszik, és így ellentét feszül személyes hite és aközött, amit intellektuálisan ki tud fejezni.

Az evangéliumi teológia ma A másik, „nem-karteziánus” szemléletmódot gyakran konzervatívnak mondják, de ez igen félrevezető minősítés. A nemkarteziánus szemlélet nem egyszerűen a múltat kívánja megőrizni. Egyesek persze csak újból felmondják a korábbi századok teológiáját, és ezt a modern kommuniká­ ciós technikák alkalmazásával próbálják leplezni, ami „azt a benyomást akarja kel­ teni a kiterített hulláról, hogy még mindig él". Ez több, mint hiba. A múlt merő hagyománytiszteletből való konzerválása valójában módosítja, nem pedig megőrzi a múltat. A változatlan is­ métlés hűsége nem más, m in t álhűség. A demokrácia korában változatlanul fe l­ mondani Luthernek a kormányzattal kap­ csolatos mondásait ahelyett, hogy az új helyzethez igazítanánk őket, annyi, m int meghamisítani Luthert. D ér

evangelische

G laube, I. k ö tet, 1,6:2

A nem-karteziánus teológia igyekszik kortársinak lenni, a modern em bert meg­ szólítani. Ez azt jelenti, miként a kartéziá­ nus teológia esetében is, hogy komolyan veszi a kortárs világszemléletet. Ha sze­ retjük felebarátunkat, és el kívánjuk juttat­ ni hozzá az evangéliumot, addig nem lehe­ tünk elégedettek, amíg meg nem értettük őt. Az evangéliumot elutasító magatartását vagy közömbösségét nem tulajdoníthatjuk egyszerűen önfejűségének. Ha valóban ko­ runkhoz tartozunk, akkor készségesen föl kell tennünk a kérdést, vajon ez nem a mi hibánk-e. Noha a kortárs világszemléletet a nem -karteziánus teológia komolyan veszi, nem tekinti mérvadónak, normatív­ nak. Nem ebből indul ki teológiája. Az evangéliumot aktualizálni kell; a modern ember tényleges helyzetét figyelembe vé­ ve kell megszólaltatni. De ezt a folyamatot nem az alkalmazkodás, nem az evangéli­ umnak a modern világszemléletre való át­ szabása alkotja. Föl kell ismernünk, hogy

213 végső soron a term észeti ember nem ké­ pes befogadni az evangéliumot: azt csak a Szentlélek alkalmazhatja. Ennek tudomá­ sulvétele korántsem mentesít a kortársi jelentőségű teológia megalkotásának köte­ lezettsége alól, ez jellemzi az elevenbe vá­ gó nem-karteziánus teológiát.

Az evangéliumi (evangelikál) teológia ma A XIX. században az evangelikál teológia egyet jelentett az angolszász teológia főbb áramlataival. A század végére azonban, fő­ ként a bibliakritika és a darwinizmus hatásá­ ra, a teológiai liberalizmus lépett a helyébe. A XX. század elején az Egyesült Államokban kemény küzdelem folyt a főbb protestáns felekezetekért, melyből többnyire a liberal­ izmus került ki győztesen. Az evangelikalizmus inkább visszavonult a közélettől, bezár­ kózott a szeparatizmus, a fundamentalizmus vagy a túlvilági pietizmus gettójába. Az 1940-es években ez a helyzet jelen­ tősen megváltozott mind Nagy Britanniá­ ban, mind az Egyesült Államokban. 1943ban megalakult a London Bibié College (Bibliai Főiskola) azzal a céllal, hogy a legmagasabb tudományos színvonalat kép­ viselje. 1944-ben a brit evangelikálok Cambridge-ben létrehozták a Tyndale Ház bibliakutató központot. Ötven év leforgása alatt az evengéliumi hívők nemhogy beke­ rültek a bibliakutatás főáramába, hanem a legjelesebb egyetemeken kaptak kinevezé­ seket. Nagy Britanniában az evangelikálok alkotják a protestáns templomba járók több­ ségét, egyikőjük a canterbury-i érsekségig vitte. A század valószínűleg legnagyobb hatású brit evangelikál gondolkodóját, John Stottot, a *lausanne-i kongresszus egyik fő szervezőjét, a William Temple utáni legbe­ folyásosabb anglikánnak nevezték.

214

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Hasonló folyamat ment végbe az Egye­ sült Államokban is. Az 1940-es években sokan terhesnek találták a fundamenta­ lizmus korlátáit. Erről tanúskodik Cári Henry meghatározó műve, a The Uneasy Conscience of Modem Fundamentalism (A m odern fundamentalizmus rossz lelki­ ism erete; 1947). Jelentős esem énynek számított a National Association of Evangelicals (Evangelikálok Országos Szövet­ sége; 1942), a Fuller teológiai szeminárium (1942) és a Christianity Today (A keresztyénség ma; 1956) című folyóirat megala­ pítása. Az új evangelikálizmus jelentős egyházi erővé vált, és határozottan elkülö­ nült a fundamentalizmustól. Ugyancsak jelentőségteljes volt az evangelikál Jimmy Carter elnökké választása 1976-ban. Billy Graham világszerte ism ertté vált, mint az amerikai evangéliumi hívők nem hivatalos szószólója. A brit evangelikálizmus jelentős ered­ m ényeket m utatott fel a bibliakutatás terén, de sajnos elhanyagolta a teológiai tanulmányokat, igaz, mára örvendetes változások történtek. Az amerikai evange­ likálok e téren nagyobb kínálattal álltak elő. Míg a korábbi teológusok inkább a régebbi következtetések újbóli megfogal­ mazására törekedtek, mint például Louis Berkof a Systematic Theology (Rendszeres teológia; 1939) című munkájában, addig a mai teológusok már nem riadnak vissza az

újítástól. Egyesek engedtek *Barth Károly hatásának, mások felismerték a régi litur­ gikus hagyomány gazdaságát és az angli­ kán útra tértek, néhányan a katolikus, sőt az ortodox egyházhoz való csatlakozásig is elm entek. Egyre nagyobb hajlandóság mutatkozott a kortárs világ kérdéseivel és a modern tudományokkal való szembe­ sülésre. Két teológust érdemes kiemelnünk. Az amerikai metodista Thomas Olden a libe­ ralizmustól jutott el az általa posztmodem ortodoxiának nevezett álláspontra. A The Living God (Az élő Isten; 1989), The Word o f Life (Az élet Igéje, 1989) és Life in the Spint (Élet a Lélekben; 1992) című háromkötetes, rendszeres teológiai munkájában azt a célt tűzte maga elé, hogy a keresztyén hagyomány egyfajta konszenzusát mint a mai igények kielégítésének forrását mutas­ sa be. Másodszor a kanadai baptista Stanley Genzet kell említenünk, aki Theology fór the Community ofGod (Teológia Isten közössé­ ge számára; 1994) című könyvében egy „poszt-konzervatív” teológiát ajánl a poszt­ modem világ számára. Míg Olden a Szent­ írás, a hagyomány, a tapasztalat és az ész wesleyánus négyes egységét szorgalmaz­ za, addig Genz a teológia három pilléréről vagy normájáról beszél: a bibliai üzenet, az egyház teológiai öröksége és a kortársi összefüggésrendszer, melyben Isten népe beszélni, élni és cselekedni akar.

Barth

215

Az új ortodoxia Az I. világháború után a teológiai liberalizmussal szemben ortodox irányult­ ságú reakció bontakozott ki. Bár sok mindenben osztozott az evangéliumi keresztyénséggel, új ortodoxia volt, de nem a régihez tért vissza.

Kari Barth Isten legyen Isten Kari Barth 1886-ban Bázelben, egy refor­ mátus lelkipásztor legidősebb fiaként szü­ letett. A berni, berlini, tübingeni és marburgi egyetemen hallgatott teológiát, majd református lelkészként szolgált Svájcban. Az Aarau melletti Safenwil parókusaként írta 1919-ben kiadott kommentárját a Ró­ mai levélhez (Römerbrief). Ez a műve, mint egy római katolikus teológus megjegyezte, „bombaként robbant a teológusok já t­ szóterén”. Barth nyomban a teológiai libe­ ralizmus elleni reakció vezéralakja lett. Ezután professzorként tanított a göttingeni, münsteri és bonni egyetemen. Hitler hatalomra kerülése után vezető szerepet játszott a Hitvalló Egyházban és az 1934-es *Barmeni Hitvallás megfogalmazásában. A következő évben Hitler eltávolította állásá­ ból, és ő kénytelen volt hazatérni Svájcba. Ezután egészen nyugalomba vonulásáig, 1962-ig a bázeli egyetemen adott elő teoló­ giát. 1968-ban hunyt el. Barth a századelő legjelesebb liberális teológusaitól tanult. Az I. világháború alatt azonban egyre erőteljesebben vitatta taní­ tásukat. A háború szörnyűsége is megin­ gatta az emberi haladással és tökéletese­ déssel kapcsolatos liberális optimizmust. Barth különösen azon ütközött meg, hogy 1914-ben csaknem minden korábbi tanára aláírta a Vilmos császár háborús politikáját támogató nyilatkozatot. „Számomra leg­ alábbis a XIX. századi teológia ezzel el­ vesztette jövőjét.” Barth gondolkodását erőteljesen meghatározta k ét barátja,

Christoph Blumhardt és Eduard Thurneysen, továbbá *Kierkegaard és Dosztojevsz­ kij, illetve magának a Bibliának a tanul­ mányozása. Egyre inkább úgy vélte, hogy a teológiai liberalizmus csődöt mondott azál­ tal, hogy Isten ellenében az embert maga­ sztalta fel, és Isten kijelentésének tanul­ mányozása helyett az ember vallását vizs­ gálta. „A hajó már-már zátonyra futott; nem lehetett késlekedni, a kormányt az el­ lenkező irányba kellett fordítani." Ezt tette Barth a Római levélhez írt kommentár­ jában. Ebben Isten istenségét, Istent mint a „teljességgel m ást”, és az Isten és az ember közötti „végtelen minőségi különb­ séget” hangsúlyozta. Nem mondunk „Is­ ten t” azáltal, hogy zengő hangon ejtjük ki a szót: „ember”. A teológia nem az emberi filozófiát vagy vallásos tapasztalást, hanem Isten Igéjét vizsgálja. Barthot magát is meglepte a könyv fogadtatása. Ha visszatekintek megtett utamra, úgy látom magamat, m int aki a sötét templomtoronyban meg akart kapaszkodni, de a kor­ lát helyett a harangkötelet ragadta meg, s rémületére végig kellett hallgatnia azt, am it fölötte s nemcsak őfölötte a harang mond. Christliche Dogmatik im Entwurf (A ke­ resztyén dogmatika vázlata) 1927-ben Barth kiadta többkötetesre tervezett Christliche Dogmatikainak (Ke­ resztyén dogmatika) első kötetét. Ám azt a bírálatot kapta, hogy művét az egziszten­ cialista filozófiára alapozta. Erre úgy dön­ tött, újrakezdi vállalkozását, és 1932-ben kiadta a Kirchliche Dogmatik (Egyházi dog­ matika) első kötetét. A nagy mű végül tizenkét vaskos kötetre rúgott (a tizenhar­

216

Keresztyén gondolkodás a modem világban

madik befejezetlen kötet anyaga más szer­ zők kiegészítésével együtt jelent meg). A Kirchliche Dogmatik-xak sem terjedelmé­ ben, sem mélységében nincs párja. Még *Aquinói Tamás Summa theologicá-\a is elmarad mögötte. XII. Piusz pápa (aki *Munificentissimus Deus kezdetű bullá­ jában „csalatkozhatatlan” meghatározást adott Mária mennybe való felvételéről) az „Aquinói Szent Tamás utáni legnagyobb teológus”-nak nevezte Barthot, ami aligha­ nem igen nagy megtiszteltetésnek számít. Érdekes, hogy bár Barth erőteljesen bírál­ ta a római katolicizmust, írásait számos római katolikus tudós, köztük *Hans Küng, alaposan tanulmányozta, és igen nagyra é r­ tékelte. Maga Barth meg is jegyezte, hogy „a Kirchliche Dogmatik-x(A és egyéb mun­ káimról a legátfogóbb magyarázatokat, a legmélyebb elemzéseket, sőt a legérdeke­ sebb értékeléseket eleddig T1958] a katoli­ kus táborban készítették" - egy-két kivé­ teltől, például *Berkhouwertől eltekintve. Barth teológiája az ige körül forog. Isten Igéje, Isten kijelentése képezi a teológia tárgyát. Barth nagy hangsúlyt fektetett Is­ ten kijelentésére, a Bibliára, és úgy vélte, a reformátorok, különösen *Kálvin felis­ meréseihez tér vissza. Ugyanakkor nem egyszerűen a Biblia hagyományos értel­ mezését porolta le, nem a régi ortodoxia álláspontját vette föl, hanem merőben új ortodoxiát hozott létre. Barth Isten igéjét inkább a mozgás, semmint az állandóság összefüggésében fogta fel. Az Igét nem ta­ nításnak, szavaknak vagy állításoknak kell elgondolni, hanem eseménynek, olyasvala­ minek, ami történik. Isten Igéje tehát nem más, mint az az esemény, hogy Isten Jézus Krisztus által megszólítja az embert, Igé­ jében Isten személyesen jelenti ki magát nekünk. A régi ortodoxia Barth szemében tévedett, amikor Isten Igéjét mozdulatlan, statikus tárggyá (mint amilyen a Biblia)

tette, amelyet az ember elemezhet és bon­ colgathat, akár egy tetemet. Isten Igéje ez­ zel ellentétben nem általunk irányítható tárgyként, hanem olyan alanyként szem­ besül velünk, amely irányít és befolyásol minket. A tudós nem készíthet vagy tárolhat villámlást a laboratóriumában, hogy tanul­ mányozza azt, csupán megfigyelheti, amikor bekövetkezik. Ehhez hasonlóan a rendőrség Hasfelmetsző Jackkel nem mint vizsgálható és irányítható tárgygyal, hanem mint olyan tevékeny alannyal szembesült, aki válasz­ lépésre késztette. így van ez Isten Igéjével is, mert az megtörténik velünk: esemény, amelyben Isten Jézus Krisztus által megszó­ lít minket. Isten Igéje nem holmi statikus tájékoztató füzet (mint egy menetrend), hanem választ követelő dinamikus esemény (mint egy házassági ajánlat). Isten kijelentett Igéje tehát nem más, mint az esemény, amelyben Isten megszó­ lítja az embert, és kijelenti magát Jézus Krisztus által. De honnan szerezhetünk ró­ la tudomást? A Biblia, Isten írásba foglalt igéje tesz tanúságot Isten magakinyilat­ koztatásának eseményéről, éspedig ahhoz hasonlóan, ahogyan egy festő „megragad­ ja” a villámfényt a vásznán. Az Ószövetség a várakozásban mutat előre Jézus Krisz­ tusra; az Újtestamentum az emlékezés út­ ján visszatekint rá. Az a feladata mind­ kettőnek, miként Keresztelő Jánosnak, hogy rám utassanak Jézus Krisztusra: „íme, az Isten báránya”. (Kezdő lelkész korától fogva Barth íróasztala fölött mindig ott lógott a falon Grünewald festménye, amelyen Keresztelő János a keresztfán függő Jézus Krisztusra mutat.) A mai egy­ ház a hirdetett Ige (az igehirdetés, a teoló­ gia, a sákramentumok) révén ugyancsak tanúságot tesz a kijelentett Igéről. Ennek a meghirdetésnek az írott Igén, a Biblián kell alapulnia: az egyháznak nincs jogában mást prédikálnia.

Barth Az írott Ige és a hirdetett Ige maga nem azonos a kijelentéssel, de rámutat Isten kinyilatkoztatására, ha mégoly esendő em­ beri ige is. Minthogy emberi szavak, meg­ vannak a korlátái és gyengeségei, de ami­ kor Isten úgy dönt, Isten Igéjévé válhat­ nak. Isten Jézus Krisztus által megszólí­ totta az embert. Erről tesz bizonyságot a Biblia. Ezt a bibliai bizonyságot hirdeti az egyház. Ahogyan a Bibliát ma is olvassák és hirdetik, úgy Isten ism ét megszólal az írott és a hirdetett Ige által. így, amikor Isten is úgy akarja, az írott és a hirdetett Ige valóban azonosul azzal, amiről tanúsá­ got tesz, azaz Isten Jézus Krisztusban személyesen hozzánk szól. Következés­ képpen a Biblia attól válik Isten Igéjévé, hogy az elmúlt kijelentésről tanúskodik és eljövendő kinyilatkoztatást ígér. Isten Igé­ jének ez a három - kijelentett, írott és hirdetett - formája nem választható el egy­ mástól. Csak egy Ige van, de három formá­ ban, akárcsak a Szentháromság-tanban. Mivel Barth Isten Igéjét eseménynek, történésnek gondolta, a Bibliát nem mond­ hatja Isten Igéjének. A Biblia csak abban az értelem ben mondható Isten Igéjének, hogy tanúskodik Isten múltbeli megszóla­ lásának eseményéről, és általa Isten meg­ szólal ma is. Barthot gyakran bírálták ami­ att, hogy tagadta a Biblia és Isten Igéjének azonosságát. De ha Isten Igéjét „megszó­ lításunk esem ényeként” határozzuk meg, nem lehet a Bibliát és Isten Igéjét azonos­ nak tartani. Egy könyvet aligha mondha­ tunk eseménynek, ahogyan egy elefántot sem tekinthetünk írásjelnek. Ám azt mon­ dani, hogy mindez „Isten Igéjének” barthi meghatározásából következik, nem azt je­ lenti, hogy tagadnánk a valóban meglévő különbséget. Barth joggal tiltakozik Isten Igéjének túlzottan statikus felfogása ellen, mely azt egyszerűen egy könyvvel azono­ sítja, ugyanakkor át is esik a ló másik olda­

217 lára. Vegyük ism ét a házassági ajánlat pél­ dáját: egy leánynak levélben kéri meg vala­ ki a kezét. Bizonyos értelemben ez ese­ ménynek tekinthető. Amikor a leány fel­ bontja a levelet, az házassági ajánlattá vá­ lik. Ha azonban nem jut el hozzá a levél, akkor bizonyos értelemben soha nem ke­ rül sor az ajánlatra. De egy másik, ugyan­ csak valóságos értelemben mégiscsak be­ következettnek kell tekinteni az ajánlatot, akár megkapta a levelet a leány, akár nem, és megmarad ajánlatnak a felek halála után is. Ugyanígy Isten Igéjét egyaránt elgon­ dolhatjuk annak az eseménynek, amelyben Isten megszólít minket, és e megszólítás Bibliában található tartalmának. Barth meg volt győződve, hogy a teoló­ gia kizárólag Isten Igéjén, nem pedig az emberi filozófián alapulhat. (Ezért hagyott fel a Keresztyén dogmatikában megkezdett vállalkozásával, akkor még ezt nem látta ilyen világosan.) Elutasította a természeti teológia minden formáját, amikor a teoló­ gia a keresztyén kinyilatkoztatástól függet­ len terem tésre vagy emberi észre épül. Aquinói Tamás olyan kétszintű rendszert dolgozott ki, amelyben az emberi ész meg­ állapítja Isten létét és némely attribútu­ mát, miközben a kijelentés erre az alapra emel fel bizonyos sajátosan keresztyén ta­ nításokat. A reformátorok odahagyták ezt a szemléletmódot, és teológiájukat kizárólag a bibliai kinyilatkoztatásra alapozták. A XVIII. századi deisták pusztán a term é­ szetre és az észre alapozott ellenvallás kia­ lakítására törekedtek. Ezt elutasítandó az ortodoxia védelmezői a Tamáséhoz hason­ ló álláspontot vettek föl: elismerték a ter­ mészeti teológia érvényességét, de tagad­ ták alkalmasságát vagy teljességét. A teo­ lógiai liberalizmus a szekularizált világ programjából indult ki, és teológiáját erre az alapra helyezte - ismert következmé­ nyekkel.

218

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Barth mindezt azzal kívánta orvosolni, hogy elutasított mindennemű természeti teológiát, és egyben ragaszkodott Isten Igéjéhez mint a teológia kizárólagos funda­ mentumához, ezzel kifejezett elvet alko­ tott a reformátorok jobbára meg nem fogal­ mazott szemléletéből. Ez az elv szilárd ta­ lajt biztosított a nácizmusnak az egyházba történő behatolásával szembeni ellenállás­ hoz, és ez jutott kifejezésre a Barmeni Hit­ vallásban is. De éppen a náciellenes küzde­ lem tetőfokán Barth egyik barátja, Emil B runner kilépett a sorból, N atúr und Gnade (Természet és kegyelem; 1934) című munkája megjelentetésével. Szerinte Isten kétféleképp jelentette ki magát: a term észetben és Jézus Krisztusban. Míg az előbbi valószínűleg nem bizonyul ele­ gendőnek valamely term észeti teológia megalkotásához, valamilyen „kapcsolódási pontot” mégiscsak nyújt az evangélium­ nak. Például lelkiismeretünk folytán tuda­ tára ébredünk a bűnnek, és az evangélium ezt a tudatot szólítja meg. Bizony joggal állította Brunner, hogy kevésbé szélsősé­ ges álláspontja Barthénál közelebb áll a reformátorokéhoz. Barth azonnal és Brunnert nem kímélve válaszolt Nein! (Nem) című írásában. (Kíméletlensége megbo­ csátható a ném et helyzetre való tekintet­ tel.) Isten egyedül és csakis Jézus Krisz­ tusban jelentette ki magát. Az evangélium nélkül nem alkothatunk valóságos fogalmat a bűnről. Az evangélium nem úgy jön hoz­ zánk, mint egy repülő, alkalmas pályát keresve tudatunkban, hanem bombaként robbant utat magának. Kinek volt igaza? Barth attól félt, hogy Brunner megnyitja az utat egy új liberaliz­ mus előtt, melyben az ember term észetes istenfelfogása kormányozná és eltorzítaná Isten kinyilatkoztatását. Barth attól félt, hogy Brunner (zürichi biztonságából) aka­ ratlanul is megnyitja az egyházat a náci be­

folyás előtt. Barth azonban egy másik ve­ szélytől is tartott. A filozófus Ludwig Feuerbach a Keresztyénség lényege (1841) című könyvében azt állította, hogy a teoló­ gia (az Istenről való beszéd) voltaképpen nem más, mint antropológia (emberről való beszéd). Istent szerető Istennek és bölcs­ nek mondani annyi, mint az emberi szeretetet és bölcsességet legfőbb értéknek állítani. A kultúrák azokat a minőségeket tulajdonítják Istennek, amelyeket dicséret­ re méltónak gondolnak. A vallás nem más, mint az ember primitív és közvetett önis­ merete, melyet a filozófia fog felváltani. Feuerbach eszméi óriási hatást gyakorol­ tak egyebek közt Marxra, aki bennük látta a vallás magyarázatát, és Freudra, aki Is­ tenben az apafigura égi kivetítését látta. *Schleiermacher és a liberális teológiai ha­ gyomány, mely az ember vallásos tapaszta­ latára alapozta a teológiát, különösen tá­ madható ebből a szemszögből, ahogy ké­ sőbb *Bultmann is. Barth egész teológiáját felfoghatjuk úgy is, mint Feuerbachra adott hajlíthatatlan választ, arra való kísérletet, hogy bemutassa, Isten nem az ember ké­ pére formálódott. Ahhoz, hogy megértsük Istent, nem Isten elvont fogalmából kell ki­ indulnunk és aztán ezt viszonyítanunk a keresztyén Isten eszméjéhez. Ezt tette Aquinói Tamás, aki a természeti teológiára alapozott, és a legtöbb hagyományos dog­ matika is, mely előbb Isten tanát, majd pe­ dig Isten önkijelentését vizsgálja. Ehelyett a Jézus Krisztusban kijelentett Istennel kell kezdenünk. Isten nem elvont kategória, amelyhez a szónak még a keresztyén értelmezését is mérnünk kell, de az, aki [a Bibliában] Isten nevét viseli, nem más, m int az egy Isten, az egyedüli Isten, a kizárólagos Isten.

Das christliche Verstándnis dér Offenbahrung (A kijelentés keresztyén értel­ mezése).

Barth A term észetes istenismeret barthi el­ utasítása azt jelenti, hogy a keresztyén Is­ ten teljességgel ismeretlen Jézus Krisztu­ son kívül, a hitetlent tökéletes idegenként közelíti meg. Barth elég sok bírálatot ka­ pott, amiért túlságosan komolyan vette az em ber istentelenségét állító ateizmust. Pedig még az ateista emberben is van vala­ mi „Isten formálta űr”. Amíg Barth joggal óvott attól, hogy valamiféle keresztyénség előtti felfogás uralja a keresztyén tanítást, túl messzire ment a keresztyén üzenet tel­ jes idegenségének állításában. Élete végén Barth kissé módosított álláspontján. Szem­ beállította Jézus Krisztust, Isten egyetlen Igéjét és a világ egyetlen világosságát más „igaz igékkel” és „csekélyebb világossá­ gokkal”, melyek révén Isten szól. Ezek magukban foglalják a nem keresztyén vilá­ got és a fizikai terem tést. De Barth ragasz­ kodott ahhoz, hogy ezek nem függetlenek Istennek a Jézus Krisztusban történt egye­ düli kijelentésétől. Isten emberhez szóló egyetlen Igéje Jé ­ zus Krisztusban van. Isten az emberrel mindent Jézus Krisztusban és Jézus Krisz­ tus által tesz. Ez az elv eleve kizárja a te r­ mészeti teológiát, viszont helyes irányt mutat minden keresztyén teológia számá­ ra. Minden tanítást krisztológiailag kell ér­ telmezni. Ezt a törekvést gyakran mondják „krisztomonizmusnak”, Barth azonban in­ kább kedvelte a „krisztológiai összpontosí­ tás” kifejezést. Ez az elv némely hagyomá­ nyos keresztyén tanítás gyökeres újraér­ telmezéséhez vezetett. Helytelen azt fel­ tételeznünk, hogy Isten bizonyos embere­ ket mint „Krisztusban levőket”, másokat pedig mint „Ádámban” vagy „Krisztuson kívül levőket” lát. Isten mindenkire úgy néz, mint aki Krisztusban megbocsátást nyert, még ha ezt sokan nem is ismerik fel. Jogtalan az embereknek bűnösségüket a törvény (pl. a Tízparancsolat) prédikálásá-

219 val bemutatni. A bűnről szóló tanítást nem lehet Jézus Krisztustól függetlenül m egér­ teni. Akik nem ismerik Krisztust, igazában nem ismerhetik a bűnt sem. Ismét hangsú­ lyozandó, a bűnt úgy kell felfognunk, mint az Isten kegyelmére adott válaszunkat, nem pedig fordítva. Helytelen azt feltételez­ nünk, hogy Jézus Krisztus a bűneink miatt testesült meg. Barth tehát ragyogó elem­ zéseket ad a hagyományos tanításokról krisztológiai elvének fényében. S bár meggondolkoztató dolog minden keresztyén ta­ nítást a krisztológia szemszögéből vizsgál­ ni, ennek uralkodó elvként való, gépies al­ kalmazása eltorzíthatja a bibliai képet. Barth mindvégig következetesen kitar­ tott álláspontja mellett. De idősebb korára valamelyest megenyhült, és némely ítéle­ té t módosította. A XIX. századi teológiai li­ beralizmussal szemben kezdetben tanúsí­ tott ellenségességét idővel mérsékelte. A XIX. századi teológusokban (még Schleiermacherben is) felfedezte az emberi nagy­ ságot, a nehéz időkben vívott szellemi küz­ delmeiket, amelyekből jócskán van mit ta­ nulnunk. Továbbra is tisztában volt hibáik­ kal, de ráébredt szellemi nagyságukra. A neo-ortodox mozgalom kezdetén másokkal együtt Isten istenségét hangsúlyozta, ho­ vatovább odáig, hogy a Schleiermacherral ellentétes hibába esett: „Isten nagyságát az ember lealacsonyítása árán állította”. Később, 1956-os Die Menschlichkeit Gottes (Isten embersége) című előadásában beis­ merte egyoldalúságát, bár ezt az idők szo­ rítása te tte szükségessé. Most irányt kell változtatni, nem ellentmondva az Isten is­ tenségére fektetett hangsúlynak, de attól valamelyest eltérve. Isten istensége ma­ gában foglalja Isten emberségét is: Jézus Krisztusban. „Jézus Krisztusban nem szigetelődik el az ember Istentől vagy Isten az embertől.” Vagy ahogyan másutt, 1948ban írta: „Az Isten kegyelméről szóló üze­

220

Keresztyén gondolkodás a modern világban

net fontosabbá vált, mint az Isten törvényé­ ről, haragjáról, vádjáról és ítéletéről szóló üzenet.” Igen érdekes változás volt az is, hogy kései éveiben Barth elutasította a csecsemőkeresztséget. A Kirchliche Dogmatik tizenharmadik kötetének töredékeiben hatá­ rozottan elutasítja a gyakorlatot, melyet korábban védelmébe vett. Barth egész életében nevezetes volt alá­ zatos hitéről. Róla szóló nekrológjában Hans Küng felidézte, hogy egy vita végén elism erte Barth jóhiszem űségét, mire Barth így válaszolt: Szóval maga elismeri jóhiszeműségemet. Én soha nem ismertem el a magam jóhisze­ műségét, És amikor eljön az a nap, hogy meg kell jelennem az én Uram előtt, nem állhatok elő tettemmel, dogmatikám köteteivel a ba­ tyumban. Az angyalok amúgy is m ind kine­ vetnének. Meg aztán azt sem mondhatom, hogy „jó szándékkal voltam, jóhiszeműen jártam el”. Nem, csak egyetlen dolgot mond­ hatok: „ Uram, légy irgalmas hozzám, nyava­ lyás bűnöshöz!”

Gustaf Aulán A győztes Krisztus Gustaf Aulén 1879-ben született. Anders Nygren és Gustav Wingren mellett a szá­ zad egyik legjelesebb svéd teológusa volt. Aulén és Nygren számos ponton egyezett *Barth és mások neo-ortodoxiájával, de teológiai szemléletüknek megvoltak a ma­ guk sajátos jegyei. 1913 és 1933 között Aulén a lundi egyete­ men professzorként adott elő teológiát. Ez­ után strangnasi püspökként szolgált nyuga­ lomba vonulásáig, 1952-ig, majd visszatért Lundba. 1977-ben hunyt el. Vezető szerepet vitt az ökumenikus mozgalomban, elnökölt az 1937-es edinburghi „Hit és Egyházalkot­ mány” konferencián. Ugyancsak jelentős

részt vállalt az Egyházak Világtanácsának el­ ső, 1948-as amszterdami közgyűlésén. A há­ ború alatt határozottan kiállt a nácizmussal szemben. Egyházi zenét is szerzett. Aulén számos könyvet írt, köztük egy rendszeres teológiát, Den allmannliga kristna trón (A keresztyén hit embersége; 1923) címmel. Legismertebb művében, az 1930-as előadás-sorozatát tartalmazó Den kristna försoningstanken (A keresztyén ki­ engesztelés) című kötetében azt a célt tűz­ te ki maga elé, hogy a kiengesztelés taná­ nak *Ritschl, *Harnack és mások által be­ mutatott, hagyományos történetét helyrei­ gazítsa. Ritschl ezt a történetet két ellen­ tétes tanítás konfliktusának vélte: az egyik volt az *Anzelm megfogalmazta objektív tanítás, a másik pedig az *Abélard szorgal­ mazta szubjektív tanítás. Az objektív taní­ tás szerint Krisztus azért halt meg, hogy Isten igazságának eleget tegyen, hogy Is­ ten számára elfogadhatóvá tegyen minket. A szubjektív tanítás szerint Krisztus azért jött el és halt meg, hogy megváltoztasson minket, nem pedig azért, hogy megváltoz­ tassa Isten irántunk való hozzáállását. Min­ ket kell megbékéltetni Istennel. Ritschl úgy vélte, a korai egyház nem dolgozott ki részletes tanítást a kiengeszte­ lésről. Aulén ezzel nem értett egyet. Sze­ rinte a korai egyház klasszikus vagy drámai megfogalmazását adta a kiengesztelés taná­ nak, éspedig a szó szoros értelmében vett teljes tant dolgozott ki, távolról sem holmi zavaros gondolkodásról tanúskodva. Ez a tanítás markánsan különbözött a későbbi kettőtől, és Aulén szemében ez látszott a magasabbrendűnek. Úgy értelm ezte a kiengesztelődést, mint „isteni küzdelmet, és a világ gonosz hatalmai felett aratott győ­ zelmet”. A két másik felfogással szemben úgy „mutatta be a kiengesztelést vagy megbékélést, mint teljes egészében Isten munkáját”. Aulén ezt a felfogást a korai

Aulén, A Barmeni Hitvallás egyházban, de különösen *Irenaeusnál mu­ tatta ki. Továbbá azt is állította, hogy ez a felfogás uralja az Újtestamentumot is. A lutheránus Aulén szerint ez a szemlélet *Luthernél is megjelenik, „elevenebben és mélyebben, mint valaha”. Miért kerülte el ez a tanítás a későbbi dogmatörténészek figyelmét? Aulén szerint egyebek közt azért, mert nem kapott olyan egyértelmű kifejezést, mint a későbbi két tanítás. A legfőbb akadályt a korai egyház­ nak a Krisztus megváltó munkáját illető „mitológiai” nyelve és az a gyakran tagad­ hatatlanul groteszk képiség jelentette, amely Krisztusnak az ördög felett aratott győzelmét vagy az ördög megtévesztését rikító színekben és realisztikusan ábrázolta. A baj az volt, hogy a dogmatörténészek kép­ telenek voltak „a külső forma mélyére, a mögöttes eszméhez hatolni”. Itt Aulén kor­ társának, Nygrennek a „motívumkutatásai­ ra” utalt. Ez a módszer azon igyekezett, hogy a tanításokat felöltöztető formák és ki­ fejezések mélyére hatolva feltárja a mögöt­ tes szándékot. Aulén munkája megtermékenyítőleg ha­ tott a kiengesztelésről szóló tudományos vi­ tákra. Aulén azonban úgy látszik, számos ponton tévedett. Az anzelmi objektív taní­ tásról kialakított értelm ezésében nem volt teljességgel igazságos. De ennél nagyobb bajnak bizonyult, hogy ő is beleesett a ritschli hibába, m ert a három tanítást egy­ más riválisának, egymást kizárónak tartot­ ta. Holott hasznosabb úgy elgondolni, hogy a három felfogás kiegészíti egymást, nem pedig ellentmond egymásnak. A korai egy­ házatyák közül többen is úgy vélték, hogy Krisztus a halálával megigazított bennün­ ket Isten előtt (az objektív felfogás), irán­ tunk tanúsított szeretetével felébresztette bennünk az istenszeretetet (a szubjektív felfogás), és győzelmet vett a gonosz erők fölött (a klasszikus vagy drámai felfogás).

221 Aulén arra ösztönözte a dogmatörténé­ szeket, hogy a korai írók műveiben Krisztus munkájával kapcsolatos különböző nézete­ ket ismerjenek föl. Az „objektív” és a „szub­ jektív” felfogást többé-kevésbé sikerült tisz­ tázni, de a „klasszikus vagy drámai” felfo­ gásnak számos értelmezése alakult ki. Sok magyarázó hajlamos kettéosztani Aulén klasszikus felfogását: Krisztusnak a Sátán fölött aratott győzelemére és második Adámként teljesített munkájára, a halhatat­ lanság és a romlatlanság elhozására. E kettő aligha választható el egymástól, ahogy a töb­ bi felfogás sem. Mindent egybevetve a négy felfogás egyazon valóságnak négy nézőpont­ ból való vizsgálatát jelenti, nem pedig telje­ sen elkülönülő és eltérő elméleteket. Krisz­ tus munkájának, mint egységes egésznek négy különböző vonatkozását mutatják fel.

A Barmeni Hitvallás (1934) 1933-ban Adolf Hitler és a Nemzetiszocia­ lista Párt hatalomra került Németország­ ban. Ezzel párhuzamosan a német protes­ tantizm uson belül feltűnt a „Deutsche Christen” (Német keresztyének) nevű cso­ port. Ennek tagjai azon igyekeztek, hogy ötvözzék a szélsőséges német nacionaliz­ must és a keresztyénséget. Azt akarták, hogy az egyház vallási alapon szentesítse a nácizmust. 1933-ban elsöprő győzelmet arattak az egyházi választásokon. Egyebek mellett bevezették a hírhedett „árjaklau­ zulát”, amely tiltotta a fajilag tisztátalannak minősítettek (nem árják, pl. zsidók) egyhá­ zi alkalmazását, illetve a velük való házas­ ságkötést. A Deutsche Christennel szemben Mar­ tin Niemöller lépett föl először 1933-ban, megalapítva a Lelkipásztori Segélyszerve­ zetet (Pfarrernotbund). Ebből nőtt ki a Hit­ valló Egyház - onnan a név, hogy tagjai el­

222

Keresztyén gondolkodás a modem világban

utasították H itlert és a N ém et keresztyé­ neket azáltal, hogy Krisztust vallották az egyház egyedüli Urának és tanítójának. A Hitvalló Egyház afféle egyházi árnyékkor­ mányként működött a Német keresztyé­ nekkel szemben. A Deutsche Christennel szemben a legfőbb eszmei érveket *Barth Károly szolgáltatta. Még a nácizmus bekö­ szönte előtt Barth a modern protestantiz­ mus legfőbb hibájának a term észeti teoló­ giát tartotta, azt a kísérletet, hogy a ke­ resztyén teológia Isten Igéjén kívül más alapra helyezkedjék. Amikor ezt a „más alapot” valami meg nem nevezett filozófia adta, ezt elvont és lényegtelen teológiai vitának lehetett feltüntetni. Ám amikor ezt a „más alapot” már a nácizmus szolgáltat­ ta, a dolog mindjárt elevenbe vágott. Barth következetesen és határozottan elutasítot­ ta a Deutsche Christent úgy politikailag, mint abból az alapvető teológiai megfonto­ lásból kiindulva, hogy a term észeti teoló­ gia téved. A Német keresztyének azt a ha­ tást váltották ki, hogy Barth teológiai prog­ ramja a figyelem középpontjába került, és szélesebb vonzerőt gyakorolt, mint amire máskülönben talán számítani lehetett volna. A Német Evangélikus Egyház első hit­ valló zsinata 1934 májusában Barmenben ült össze. Elfogadta a jórészt Barth által megfogalmazott hitvallást (mely azon az ugyancsak Barth írta nyilatkozaton alapult, amelyet a német református egyház foga­ dott el). A Barmeni Hitvallás hat cikkely­ ből áll. 1. Az első cikkely kimondja, hogy nin­ csen más isteni kijelentés, csak Isten Igéje Jézus Krisztusban. „Jézus Krisztus, amint a Szentírás tanúsítja előttünk, az Isten egy Igéje, őt kell hallgatnunk, benne kell bíz­ nunk és neki kell engedelmeskednünk éle­ tünkben és halálunkban.” 2. A második cikkely elveti azt a gondo­ latot, hogy az életnek vannak olyan terüle­

tei, amelyek nem tartoznak Jézus Krisztus alá - mint például a politika. 3. A harmadik cikkely elutasítja azt a gondolatot, hogy „az egyház megváltoztat­ hatja üzenetének formáját és rendelkezé­ seit tetszés, illetve valamely uralkodó ideo­ lógia vagy politikai meggyőződés szerint”. 4. A negyedik cikkely elutasítja azt a gondolatot, hogy az egyháznak követnie kell a náci államot, és magáévá kell tennie a „führerelvet” például azáltal, hogy nagyha­ talmú egyházkormányzókat állít a szabá­ lyos pásztori szolgálat fölé, ellentmondva a Máté 20,25-26-nak. 5. Az ötödik cikkely elutasítja azt a lehe­ tőséget, hogy az állam bitorolja az egyházi funkciókat (azáltal, hogy „az emberi élet kizárólagos és totális rendjévé válik”), il­ letve azt, hogy az egyház kiterjessze tevé­ kenységét az állami feladatokra, és így „ál­ lami szervvé váljék”. 6. A hatodik cikkely elutasítja azt a gon­ dolatot, hogy az egyház missziói tevékeny­ sége alárendelhető világi céloknak. Végül a hitvalló zsinat kimondta, hogy ezek az igazságok jelentik a „Német Evan­ gélikus Egyház soha el nem kerülhető teo­ lógiai alapját”. A Barmeni Hitvallásnak nem sikerült egyesítenie a Hitvalló Egyházat, mert szá­ mos lutheránus elfogadhatatlannak találta annak túlságosan barthi felhangjait. A Hit­ valló Egyház kitartóan fellépett az egyházon belül érvényesülő náci politika ellen, ha nem is túl hatékonyan. A Barmeni Hitvallás mint teológiai nyilatkozat, jelentékeny hatást gya­ korolt eredeti összefüggésén kívül is.

Dietrich Bonhoeffer Vallástalan keresztyénség Dietrich Bonhoeffer 1906-ban született Breslauban (ma: Wroclaw). Apja pszichi­

Bonhoeffer átria-professzor volt és agnosztikus, mi­ ként testvérei is, édesanyja pietista örök­ séget hozott magával. Bonhoeffer Tübingenben és Berlinben hallgatott teológiát, majd lutheránus lelkipásztor lett. Egy da­ rabig a barcelonai ném et gyülekezetben szolgált, majd a New York-i Union Seminary-n töltött egy évet (itt megismer­ kedett *Reinhold Niebuhrral), és 1931-ben hazatérve, a berlini egyetemen lett előadó. Hitler 1933-as hatalomra kerülése azonban megtörte pályafutását. Két nappal azután, hogy Hitler megkapta kancellári kinevezé­ sét, Bonhoeffer egy rádióbeszédben eluta­ sította a führerelvet - az adást persze meg­ szakították. Ősszel Londonba ment, hogy az ottani német gyülekezetben szolgáljon. Tel­ jes szívvel támogatta a Hitvalló Egyházat és a *Barmeni Hitvallást. 1935-ben hazatért, és a Hitvalló Egyház egy kisebb teológiai szemináriumát vezet­ te, amíg 1937-ben a hatóságok be nem zár­ ták. Magát Bonhoeffert fokozatosan korlá­ tozták tevékenységében: előbb megtiltot­ ták, hogy Berlinben adjon elő, majd hogy prédikáljon, és végül 1941-től, hogy írjon és publikáljon. Bonhoeffer 1939-ben csat­ lakozott a német ellenállási mozgalomhoz, és úgy volt, hogy ennek titkosszolgálatánál fog dolgozni. Bekapcsolódott a Hitler elle­ ni merényletre és a náci hatalom megdön­ tésére szőtt összeesküvésbe. De 1943 áp­ rilisában, nem sokkal eljegyzése után a Gestapo letartóztatta, bár az még nem volt ekkor világos a hatóságok előtt, hogy mi­ lyen mértékben vett részt az ellenállásban. 1944 őszén azonban erre is fény derült, és Bonhoeffer sorsa m egpecsételtetett. 1945. április 8-án hadbíróság elé állították, és másnap fel is akasztották, Canaris admirá­ lissal és az összeesküvés többi résztve­ vőjével együtt. Amikor a tárgyalásra elhur­ colták, ezek voltak utolsó szavai: „Ez a vég - számomra az élet kezdete.”

223 Bonhoeffer a háború előtt megjelent, egyik legismertebb munkájában, a Követés­ ben (1937) megkülönbözteti az olcsó és a drága kegyelmet. A z olcsó kegyelem bűnbánót nélküli bűn­ bocsánat meghirdetését, gyülekezeti fegyelem nélküli keresztséget, bűnök megvallása nél­ küli úrvacsorát, személyes gyónás nélküli f el­ oldozást jelent. Az olcsó kegyelem követés nélküli, kereszt nélküli kegyelem, az emberré lett Jézus Krisztus nélküli kegyelem. K övetés, 1. fejezet

Az olcsó kegyelem azzal kezdődik, hogy még a legjobb keresztyének is bűnösek maradnak, és ezt a bűnös élet igazolására használják. Ha valaki komolyan követni akarja Krisztust, azt törvényeskedésnek vagy „rajongásnak” bélyegzik. Drága [a kegyelem], mert követésre hív, kegyelem, mert Jézus Krisztus követésére hív; drága, mert az emberéletébe kerül; kegyelem, mert csak így ajándékoz életet; drága, mert a bűnt elveti, kegyelem, mert a bűnöst meg­ igazítja. Mindenekelőtt azért drága a kegyelem, mert Istennek került sokba, Isten­ nek Fia életébe került. K övetés, 1. fejezet

De vajon ezzel Bonhoeffer nem a refor­ máció tanítását utasítja-e el? Vajon az „ol­ csó kegyelmet” nem a lutheri „egyedül hit által való megigazulással” kell-e azonosíta­ nunk? Nem. Az olcsó kegyelem a reformá­ ció tanítását rontja meg. Luther szemében az egyedül hit által való megigazulás vi­ gasztalást nyújt a tanítványnak, Krisztus követőjének. „Nemhogy nem zárja ki a tanítványságból, hanem még elszántabb ta­ nítvánnyá teszi őt.” Csakhogy a későbbi nemzedékek kihagyták Krisztus követé­ sének kötelességét. „A drága kegyelem tanítványság híján olcsó kegyelemmé fajul.” Aláássa a tanítást. „Akik e kegyelem révén akarnak felm entést szerezni K risztus követése alól, csupán becsapják magukat.”

224

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Minden a kegyelemtan alkalmazásmód­ ján áll. Ha a kegyelem a keresztyén élet Krisztustól ajándékozott „eredménye”, akkor ez az élet egyetlen pillanatra sem mentesül a követéstől. Ha viszont a kegyelem keresztyén életem elvi adottsága, akkor azzal eleve adva van az éle­ tem során a világban elkövetett minden bű­ nöm igazolása. Vétkezhetem tehát erre a kegye­ lemre tekintettel, hiszen a világ a kegyelem ál­ tal elvben elnyerte a megigazulást. Ezért, mint eddig, megmaradok polgári-világi létemben, minden marad a régiben, és biztos lehetek abban, hogy Isten kegyelme betakar engem. Követés, 1. fejezet A bűnbocsánat igéje azokat szólítja meg, „akik igaz szívükből naponta elutasítják a bűnt és krisztuskövetésük minden akadá­ lyát, de mégis naponta gyötrődnek hitet­ lenségük és bűnük miatt”. A kegyelem nem buzdíthat a bűnös élet folytatására azzal, hogy amúgy is mindenki megbocsá­ tást nyer. A börtönből Bonhoeffer számos levelet írt szüleinek és barátainak, amelyek össze­ gyűjtve láttak napvilágot a háború után, pá­ ratlan hírnevet szerezve szerzőjüknekS. Utolsó évében Bonhoeffer rejtélyes módon a „vallástalan keresztyénségről” írt. Korai halála azzal a kettős következménnyel járt, hogy gondolata magyarázat és bővebb ki­ fejtés nélkül maradt, ugyanakkor a mártírium révén felmagasztalódott. A börtönben megfogalmazott tanítását vagy korábbi né­ zeteivel összhangban értelmezzük, vagy pedig gyökeresen új kiindulásnak vesszük, mint az 1960-as években az ún. „világi keresztyénség” tette. *Helmut Thielicke íté­ lete fölöttébb tanulságosnak látszik: „Bonhoeffer hátrahagyta jelszavait mint tüskéket a lelkűnkben, hogy üdvösen fur­ daljanak bennünket.” “Magyarul 1999-ben jelentek meg B ö rtö n le v e le k címmel

Bonhoeffer világi családban nevelkedett és nagyon is világias tevékenységekben (pl. az összeesküvés) vett részt, melyeket aligha hagyott volna jóvá az egyház, és így rendkívül erőteljesen kellett szembesülnie a modern, szekularizált világgal. Sokat töp­ rengett azon, hogy mi módon kell a világi, vallástalan emberhez viszonyulnia. Körül­ belül a XIII. század óta az emberiség foko­ zatosan az Istentől való függetlenség irá­ nyában haladt. Isten lassan kirekesztődött a tudományból, a művészetekből, sőt az etikából is. Az oktatás és a politika lerázta magáról az egyházi irányítást. Ahogy a filo­ zófus Kant mondta, az emberiség és a világ „nagykorúvá vált”. Az ember egyre inkább az Istenre való utaltság nélkül intézi dolgait. Összekuszálhatja őket - miként a II. világ­ háború alatt -, de ebben nem lát okot arra, hogy visszatérjen Isten fennhatósága alá. Egy fiatalember tönkreteheti egész életét, de nem mehet vissza gyereknek szülei gon­ doskodása alá. Bonhoeffer gyökeresen új felfogást szorgalmazott, mert ebben a folya­ matban nem az ember hitehagyásának tör­ ténetét, hanem helyes és rendjén való fejle­ ményt látott. Isten tudtunkra adja, hogy úgy kell élnünk, m int akik nélküle is boldogulnak az életben. [ ...] Isten színe előtt és vele együtt élünk Isten nélkül. Isten megengedi, hogy a kereszten ki­ szorítsák a világból, erőtlen és gyönge lesz a világban, s éppen így és csakis így van velünk. B örtönlevelek, 1944. július 16.

Az új helyzetben Bonhoeffer azt kérdez­ te: „Mi hát a valóságos keresztyénség, sőt ki voltaképpen Krisztus nekünk, maiak­ nak?” A keresztyénség tizenkilenc száza­ don át feltételezte a vallás tényét és magát az egy igaz vallásnak mutatta be. De ho­ gyan szóljunk a szekularizált, vallástalan vi­ lághoz? Felszólításunkat csupán az egyre fogyó hívek körére korlátozzuk? Próbáljuk meg elragadni a modern embert, amikor

Bonhoeffer gyenge - amikor gyászol vagy más válsá­ gon megy át és visszanyerni a vallásnak? Bonhoeffer az ilyen igyekezetei tisztesség­ telennek és keresztyénietlennek tartotta. Hagyjunk fel azzal a feltevésünkkel, hogy a keresztyénné váláshoz vallásosnak kell lenni! Ez ahhoz a követelményhez fogható, hogy a m egtért pogányok metélkedjenek körül, és váljanak zsidóvá - amit Pál olyan határozottan elutasított. Bonhoeffer a „vallástalan keresztyénséget” szorgalmazta, hogy Krisztust a „vallás­ talanok urának” lássuk. A mítosznak az evangéliumból való kiiktatásán fáradozó *Bultmannt Bonhoeffer egyfelől azzal vá­ dolta, hogy a liberális hibába esik, amikor megtisztítja az evangéliumot „mitológiai” elemeitől, és merő „lényegére” egyszerűsí­ ti a keresztyénséget. Ám szemére veti azt is, hogy nem elég radikális. A modern em­ ber számára nemcsak a „mítosszal” van baj, hanem magával a vallással is. A keresztyén embernek meg kell tanulnia, hogy világi módra beszéljen Istenről, és élje keresztyén életét. „»Világi« módon kell élnünk, s éppen ezáltal osztozunk Isten szenvedésében... Az embert nem a vallási aktus teszi keresz­ tyénné, hanem az Isten szenvedésében való osztozás a világi életben.” Mit akar itt Bonhoeffer mondani? Létez­ het-e vallástalan keresztyénség? A vallásos­ ság ellenzésében Bonhoeffer *Barthot kö­ vette, aki nagy hatással volt rá, és aki meg­ különböztette azt, hogy az ember Istent ke­ resi a vallásban (ami bálványimádáshoz ve­ zet), és azt, hogy Isten a kinyilatkoztatásá­ ban megszólítja az embert. Bonhoeffer va­ lójában a barthi negatív vallásfelfogást ter­ jeszti ki. A „vallástalan keresztyénség" szor­ galmazásával meg akarja tisztítani a keresz­ tyénséget némely nyárspolgári vonástól: - Metafizika: a vallás filozofikusan szem­ léli Isten transzcendenciáját, és így Istent elvonttá és távolivá teszi. Az üdvösséget

225 pedig mint egy másik világba való mene­ külést mutatja be, ily módon leértékelve és elhanyagolva ezt a világot. - Individualizmus: A metafizikához köz­ vetlenül kötődik az individualizmus, hiszen az egyén csak saját kegyességével van elfoglalva. Bonhoeffer tisztában volt az egyéni, személyes hit szükségességével, de a „vallás” ezt az egyház és a világ kárá­ ra hangsúlyozza. - Részlegesség: A vallás az életnek csak egy - a szekularizáció folytán egyre szű­ külő - részletére korlátozza a keresztyén­ séget. Ennek eredményeképpen a keresz­ tyének mindinkább bezárkóznak gettójuk­ ba, távol a világ minden kérdésétől. A keresztyénség „vallásos” változata olyan egyházat eredményez, amely csupán egyéni üdvösségükkel törődő egyénekből áll. Vallásuk miatt visszavonulnak a világi társadalom ügyeitől, és minden erejüket a „vallásos” tevékenységnek szentelik. A „világ” csak mint lehetséges regruták for­ rása tűnik föl, a világba csak ezért kell ki­ menni, hogy onnan kimentsenek másokat, és visszavonultassák őket is a vallás biro­ dalmába. Bár ez valamelyest torz képet fest, kétségtelenül van benne annyi igaz­ ság, hogy okot adjon a meggondolásra. Bonhoeffer vissza akarta vezetni Istent és az egyházat a szekularizált világba. Isten az élet középpontjában helyezkedik el, nem a határán. Isten transzcendens, de ez nem azt jelenti, hogy végtelen távolság vá­ lasztja el tőlünk. „Isten fölöttünk van, éle­ tünk sűrűjében.” E zért kell a keresztyén embernek megtanulni, hogy világi módra élje meg keresztyénségét, és beszéljen Is­ tenről. Az egyháznak nem szabad beleme­ rülnie saját vallásos ügyeibe, hanem a vilá­ got kell szolgálnia. Jézus, „a másokért élt ember” példáját kell követnie. Ki kell ala­ kítani a keresztyénség és az egyház szeku­ larizált felfogását.

226

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Hogyan értelmezzük mindezt? Bonhoeffer nem szűnt meg Istenről beszélni, és elképzelésében „az új stílusú” keresztyén em ber ugyan imádságos életet él, de legalábbis magányosan. A szemtanúk be­ számolóinak tanúsága szerint utolsó meg­ szólalásában a halál utáni életbe vetett bizalmát fejezte ki, és az akasztófa alatt imádkozott. Nem tudhatjuk, mi módon bon­ totta volna ki nézeteit. Feladatunk az, hogy szigorú bírálataira tulajdon, mai helyze­ tünkben igyekezzünk hitelesen válaszolni.

Reinhold Niebuhr A keresztyénség társadalmi jelentősége Reinhold Niebuhr 1892-ben született a missouri Wright Cityben. Lutheránus lel­ kész apja Németországból vándorolt az Egyesült Államokba. Maga Niebuhr 1915ben kapta meg felszentelését, és a követ­ kező tizenhárom évben a detroiti Bethel Evangélikus Gyülekezetben szolgált. 1928tól nyugalomba vonulásáig, 1960-ig a New York Union Seminary-n tanított alkalmazott keresztyénséget. 1971-ben hunyt el. Öccse, H. Richard Niebuhr szintén jeles teológus volt, akinek legismertebb műve: Christand Culture (Krisztus és kultúra; 1951). Lelkészi szolgálata idején Niebuhr a tár­ sadalom etikai kérdéseire összpontosított. Detroitban prófétai hangon hívta fel a fi­ gyelmet a kapitalizmus igazságtalansága­ ira. Le akarta leplezni annak a Henry Fordnak az álnokságait, aki a „napi öt dolláros bér adásával a nagylelkűség hírében állt vi­ lágszerte”. 1927-ben Ford kihozott egy új gépkocsit, melyet mindenütt nagy lelkese­ déssel fogadtak. Niebuhr azonban rámuta­ tott mindarra az emberi szenvedésre is, amit Ford alkalmazottainak el kellett visel­ niük. Számos munkást több mint egy évre kitettek állásából minden jövedelemforrás

nélkül. Ez és egyéb tapasztalatok ráéb­ resztették, hogy „a modern technikai tár­ sadalom hatalmi valóságáról mennyire nem tud semmit az az enyhe, moralizáló idealiz­ mus, amelyet a keresztyén hittel azonosí­ tottam". Elutasította ifjúságának liberális optimizmusát, mely az ember eredendő jó­ ságába és az emberi haladás elkerülhetet­ lenségébe vetett hiten alapult. És így az eredendő bűnnek, különösen társadalmi és történelmi megnyilvánulásainak az egyik legjelesebb szószólója lett a században. A modem, mind keresztyén, m ind világi liberalizmus azzal az esztelen gondolattal állt elő, hogy az emberi bűnösség keresztyén ér­ tékelését Adám bűnbeesésének bibliai elbe­ szélése határozza meg, és hogy ezt minden to­ vábbi nélkül elutasíthatja az, aki nem tartja hihetőnek ezt a primitív beszámolót. Valójá­ ban azonban ezt az értékelést messzemenően alátámasztja m ind a józan megfigyelés, mind a befelé forduló vizsgálat. Intellectual Autobiography (Szellemi önéletrajz) Lelkipásztorként Niebuhr naplót veze­ tett, melyből 1929-ben részleteket adott ki Leaves from a Notebook of a Tamed Cynic (Lapok egy megszelídített cinikus naplójá­ ból) címmel. Egyszer följegyezte, hogy egy gyülekezet mi módon tudott lelkészt alkal­ mazni, miután sikerült neki évi 15000 dol­ láros fizetést biztosítani - nem csekély summa volt ez 1924-ben. Nem tudom, hogy végül ez jelentette-e a megoldást, mindenesetre a gyülekezet meg­ kapta azt, akit akart. Gondolom, nehéz ma Arisztotelészt és Démoszthenészt egyben meg­ kapni, és a mai piacon ez biztosan megéri a 15000 dollárt. Akárhogy is, valami módon rendezni kellene a túlméretezett fizetések dolgát. Az egyházaknak azt a mind erősödő hajla­ mát is firtatni kellene, hogy a gyülekezetek a szószéki ékesszólás köré szerveződnek. Ho­

Niebuhr gyan bizonyíthatja ékesszólását alapvető eti­ kai kérdésekben az az ember, aki ilyen sum­ mákat vág zsebre, főleg ha annak nagy részét egy vagy két Krőzus adja? Fogalmam sincs az Urnák arról a prófétájáról, aki ezt a hívást elfogadta, de merem prófétáim, hogy abban a pogány városban egyetlen bűnös sem fog resz­ ketni az Úr eljövetelétől való félelmében. Elég sokat gyötrődünk a szakmájánál fog­ va jó ember gondolatával mi, akik szak­ mánknál fogva az erkölcsi eszményt tanítjuk. Természetesen „az embernek élnie kell”, és azt az ígéretet kaptuk, hogy ha Isten országát és annak igazságát keressük, „mindez meg­ adatik nekünk ”. De aligha hiszem, hogy Jézus 15000 dolláros fizetésre gondolt. Ha túlságo­ san sok „adatik”, ez szörnyen elvonhatja az ember figyelmét. És ha az ember a szemét mégis a fő célra igyekszik szegezni, a végén még bandzsítani fog. Mindenesetre remélem, ez új próféta nem e textus alapján fog először prédikálni: „Őérte kárba veszni hagytam, és szemétnek ítélek mindent". L eaves from a notebook of a Tamed Cynic Niebuhr Amerika egyik legjelesebb poli­ tikai filozófusa is volt. Kezdetben a libera­ lizmus derűlátásával hitte, hogy a tudo­ mány és az oktatás elkerülhetetlenül fel­ számolja a társadalom bajait. Detroiti ta­ pasztalatai aztán ráébresztették e szemlé­ let tévedéseire, és így magáévá tette a liberalizmus marxista bírálatának egyes elemeit - kritikátlanul soha nem fogadta el a marxizmust. Később mind erőteljeseb­ ben bírálta azt, megjegyezve: „korunk egyik legnagyobb tragédiája..., hogy a ka­ pitalizmus alternatívája összehasonlítha­ tatlanul rosszabbnak bizonyult, mint az

227 általa gyógyítandó kór.” Első jelentősebb művében, a Morál Mán and Immoral Society-hzn (Az erkölcsi em ­ ber és az erkölcstelen társadalom; 1932) a liberalizmust bírálva kifejti, hogy a társada­ lom bajai éppúgy köszönhetők a csoportos, mint az egyéni önzésnek. Ráadásul „az osztály, a faj és a nemzet kollektív érdekér­ vényesítése makacsabb minden egyéni egoizmusnál”. E zért nem lehet a társadal­ mat megváltoztatni pusztán az egyének megváltoztatásával, akár oktatás, akár eti­ kai nevelés útján. Be kell látni, hogy a poli­ tika végső soron nem más, mint vetélkedő csoportok hatalmi küzdelme. Következésképpen a csoportok közötti vi­ szonynak döntően politikai, nem pedig etikai jellegűnek kell lennie - vagyis az egyes cso­ portokat az általuk birtokolt hatalom nagy­ sága legalább annyira meghatározza, mint viszonylagos szükségleteik és követeléseik racionális és erkölcsi értékelése. M orál M án and I mmoral S ociety, beve­ zetés A társadalmi igazságosságot a hatalom­ nak a különböző csoportok közötti arányos megosztása biztosíthatja, mely megakadá­ lyozza, hogy az egyik a másikat uralja. „A hatalom bizonytalan egyensúlya látszik a legmagasabb célnak, melyre társadalom törekedhet.” Niebuhr legjelentősebb munkája, a k ét­ kötetes Natúré and Destiny ofM an (A te r­ mészet és az ember végzete; 1941-43) 1939-es edinburgh-i előadás-sorozatát tar­ talmazza. Ebben a tudós társadalmi és politikai nézeteit teológiai szemszögből fejti ki.

228

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Az egzisztencialisták A XX. század egyik legfontosabb filozófiai irányzatát az egzisztencializmus jelentette. Számos keresztyén teológus igyekezett a keresztyénséget egzisz­ tencialista szemszögből újraértelmezni.

Sörén Kierkegaard A feneketlen mélység S0ren Aabye Kierkegaard 1813-ban Kop­ penhágában született, idősödő szülők utol­ só gyermekeként. Magányos és boldogta­ lan gyermekkora után egyetemre ment, és ott a világi hívságoknak adta magát. Bús­ komorságából azonban soha nem tudott ki­ vetkőzni. Hosszúra nyúlt tanulmányai vé­ geztével teológiából szerzett diplomát, de nem szentelték fel. Eljegyezte magát, de később ezt felbontotta, és soha nem nősült meg. Életét a szemlélődésnek és az írás­ nak szentelte, mígnem 1855-ben elvitte a korai halál. Kierkegaard minden írásához tulajdon tragikus és magányos életéből m erítette az ihletet. Joggal hasonlították őt az olyan prófétához, mint Jeremiás, aki mélyen sze­ mélyes tapasztalatából kiindulva bírálta kortársait, de meggyőzni nem tudta őket. Elutasította az akkoriban uralkodó hegeli filozófiát (amely egyébként nagy hatással volt rá). Támadta a lutheránus államegy­ házban gyakorolt névleges keresztyénség felszínességét, keserűen jegyezve meg, hogy „a keresztyénséget felszámolta a ter­ jeszkedés". Kierkegaard magányosan és követők nélkül halt meg. Viszont páratla­ nul nagy hatást gyakorolt a következő, a XX. század filozófiájára. Meghatározta a fiatal *Barth Károly gondolkodását is. Mára őt tekintik mind a világi, mind a keresztyén egzisztencializmus atyjának. Kierkegaard gondolkodásában döntő szerepet játszik az Isten és ember között húzódó feneketlen mélység. A kortársi dán

lutheranizmus kényelmes folytonosságot látott Isten és ember, az ember erkölcsi erőfeszítései és Isten szentsége között. Ezt Kierkegaard határozottan elutasította. Feneketlen mélység választja el egymástól az időt és az örökkévalóságot, a végest és a végtelent, az embert és Istent. Isten az „abszolút Ismeretlen”. Ugyancsak végte­ len űr választja el az ember bűnösségét Is­ ten szentségétől. Kierkegaard joggal állí­ totta, hogy bűntudat nélkül nem lehet igaz keresztyénség. „Vedd el a megriadt lelkiis­ meretet, és a templomokat bezárhatod, és táncteremmé alakíthatod.” Prófétai szavak ezek, ma is sodró erővel hatnak, amikor a keresztyénség számos elevennek látszó formája gyökértelennek és sekélyesnek bizonyul, m ert hiányzik belőlük a bűnnek ez a tudata. Kierkegaard gondolkodásának ez a vonása döntően hatott Barth Károlyra és a neo-ortodox mozgalomra. 1921-ben Barth így írt: „Ha van rendszerem, az arra a felismerésre korlátozódik, amit Kierke­ gaard az idő és az örökkévalóság »végtelen minőségi különbségének# nevezett.” Az Isten és az ember között húzódó fe­ neketlen mélységet csak Isten hidalhatja át. Ezt m egtette Jézus Krisztus m egteste­ sülésében. Ettől azonban Kierkegaard egy­ általán nem üdvözli a „történelmi Jézus” korabeli kutatását, és nem látja be Jézus történelm i szem élyisége rekonstruálá­ sának fontosságát. Isten kijelentette magát Jézus Krisztusban, de ez leplezett kijelen­ tés. Jézus Krisztusban Isten incognito jelenik meg. Isten nyilvánult meg benne, de ezt a közömbös megfigyelő nem láthat­ ta meg. Csak hívő szemmel lehet meglátni

Kirkegaard Istent Jézus Krisztusban. Semmi előny nem származott abból, hogy valaki Jézus kortársa volt, ha híjával volt e hitnek. Jézus valóságos kortársai azok, akik hisznek benne, csak ők és csakis ők találkozhatnak vele igazában. Ebből következik, hogy Jézus pusztán történelmi ismerete fabatkát sem ér. Még ha a kortárs nemzedék nem is hagyott volna mást hátra, mint e szavakat: „Mi hit­ tük, hogy az Isten azokban az esztendőkben így és így mutatkozott meg szegényes, szolgai alakban, miközöttünk élt és tanított, s azután meghalt " - e z is több, mint elegendő. A kortárs nemzedék megtette, ami szükséges; mert ez a rövidke bejelentés, ez a világtörténeti nóta bene elegendő ahhoz, hogy késztetésül szolgáljon a későbbi tanítványok számára; és a leg­ bőbeszédűbb beszámoló sem érne - a világ végezetéig sem -, a későbbiek számára többet. (Filozófiai morzsák, 5. fejezet). Ezzel Kierkegaard ismét erőteljesen ha­ tott az ifjú Barthra, aki átvette a leplezett kijelentés és az isteni incognito gondolatát. De ehhez a szemlélethez azok is erősen vonzódtak (például *Bultmann), akik nem­ igen tartották m egism erhetőnek Jézus történelmi alakját. Kierkegaard maga nem kételkedett az evangéliumi beszámolók tö rténeti hitelességében. De az imént említett elvét sokan arra használták, hogy teológiai erényt faragjanak az evangéliumi beszámolók történetiségével kapcsolatos szélsőséges szkepszisből. Kierkegaard elutasította az igazság m e­ rőben objektív mivoltának és tárgyilagos vizsgálódással való elérhetőségének gon­ dolatát. Az igazság, mondta, a szubjektivi­ tásban rejlik. Kitűnik ez a felfogása naplója (Dagboger) 1835-ös bejegyzéséből: A dolog abban áll, hogy magamat kell meg­ értenem, hogy lássam, m it akar Isten tőlem, hogy megtegyek; olyan igazságot kell meg­ találnom, amely nekem igazság, hogy meg­ találjam azt az eszmét, amelyért élhetek és

229 halhatok. M it érek én azzal, hogy felfedezem az úgynevezett objektív igazságot... m i hasznom van nekem abból, hogy meg tudom magyarázni a keresztyénség értelmét, ha ennek nincs semmi jelentősége magamra és életemre nézve; m i hasznom van nekem ab­ ból, hogy az igazság oda áll elébem, hidegen és mezítelen, oda se hederítve rá, hogy felis­ merem őt vagy sem, és borzongó félelmet, nem pedig bizalomteljes odaadást vált ki belőlem? A hit nem racionális. Hinni annyi, mint elfogadni az értelm etlent, a paradoxont. Kierkegaard *Tertullianust követte: „Hi­ szem, m ert ésszel fölfoghatatlan.” A hit: személyes döntés, az igenlés cselekedete, ugrás a sötétbe. A hívőt nem lehet egy­ bevetni egy vegyésszel, aki higgadtan, tár­ gyilagosan, racionálisan elemzi vegyületét. Hinni annyi, mint kockázatot, személyes elkötelezettséget vállalni. A hit nem lehet egy számtani egyenlet végeredménye. Istent csakis személyes elkötelezettség útján ismerhetjük meg, nem pedig fordítva. Azt mondják: „a szerelem vak, a házasság felnyitja a szem et” - nos, ez igaz, ha nem is jár a cinikus által feltételezett kiábrán­ dulással. Csak elkötelezett kapcsolatban jelenik meg a mélyebb tudás. így van ez a hittel is: hinni annyi, mint kockázatos elkötelezettséget vállalni. Kierkegaard személyisége és írásmódja folytán gyakran szélsőségekben fogalma­ zott. Ő maga saját munkáját „csipetnyi fa­ héjnak” mondta. Nem kidolgozott rend­ szerrel állt elő, hanem helyreigazításul né­ mi fűszert kínált fel. Talán amolyan hajós­ legényhez hasonlított, aki egész testével kihajol a megdőlt vitorlás oldalán, hogy fel ne boruljon. Ha Kierkegaard némely nézete teoló­ giailag vitatható is, prófétai hangja ma is figyelm eztet a keresztyén önhittség, triumfalizmus és felszínes vallásos gyakor­ lat veszélyeire.

230

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Rudolf Bultmann Mítosztalan evangélium Rudolf Bultmann 1884-ben született az Oldenburg melletti Wiefelstedében, Né­ metországban. A tübingeni, a berlini és a marburgi egyetemen hallgatott teológiát. A marburgi, a breslaui (ma: Wroclaw) és a giesseni egyetemen kezdett tanítani. Tu­ dományos pályafutása legnagyobb részt azonban a marburgi egyetem újtestamentumi tanszékéhez kötődik, ahol 1921-től 1951-ig, nyugalomba vonulásáig tanított. Ez­ után tiszteletbeli professzori címet kapott a marburgi egyetemtől. 1976-ban halt meg. Bultmann inkább mondható Újtestamentum-kutatónak, mint szorosan vett teoló­ gusnak. Valójában ő volt a XX. század leg­ nagyobb hatású Újszövetség-kutatója. Első jelentős munkájában, a Die Geschichte dér synoptischen Tradition-ban (A szinoptikus hagyomány története; 1921) az úgynevezett formakritikai módszert, melynek ő volt az egyik úttörője, alkalmazta az evangéliu­ mokra. Az evangéliumi elbeszélések kü­ lönböző típusait vagy formáit határozta meg. Ily módon megpróbálta nyomon kö­ vetni fejlődésüket a szájhagyomány korai szakaszában, valamint a korai egyházban betöltött szerepüket, és így akarta értékel­ ni történetiségüket. Bultmann arra a kö­ vetkeztetésre jutott, hogy Jézus lejegyzett mondásainak a többsége nem magától Jé­ zustól, hanem a korai keresztyén közössé­ gektől származik. így egyre inkább szkep­ tikussá vált a tekintetben, hogy Jézus éle­ téről bármit is megtudhatunk a legsommásabb vázlaton kívül. A XIX. századi liberalizmus rekonstruálta a „történelmi Jézust”, ámde kiderült róla, hogy nem más, mint egy derék liberális pro­ testáns. Albert Schweitzer Die Geschichte dér Jesus Forschung (A Jézus-kutatás törté­ nete; 1906) című művében bemutatta és

leleplezte ezt az eljárást. Bultmann a libe­ rális teológiai hagyományon nőtt fel, de miként *Barth Károly is, föllázadt ellene, ha nem is olyan radikálisan. Mindkét teoló­ gus egyetértett a történelmi Jézus felkuta­ tásának elutasításában. Barth a történelmi Jézus rekonstrukciójával kapcsolatos nö­ vekvő szkepszist arra használta, hogy az újszövetségi üzenet Jézusához való vissza­ térést szorgalmazza, ily módon „apologetikus fügét szedett a szkepszis tüskebokrá­ ról”, miként *Harnack fogalmazott. Bultmann három oknál fogva utasította el ezt a liberális keresést. Először is erős szkepszissel közelítette meg az evangéliu­ mokat, és ez eleve lehetetlenné tette a tör­ ténelmi Jézus alakjának rekonstrukcióját. Oly kevés történelmi ismeretünk van Jé­ zusról, hogy életrajzát képtelenség lenne megírni. Az evangélium nem kíván szilár­ dabb történelmi alapot annál a ténynél, hogy Jézus élt és meghalt, mondja Bult­ mann *Kierkegaard-t visszhangozva. Má­ sodszor a történelmi Jézus keresésének nincsen jogalapja. Pál állítását, hogy Krisz­ tu st már „nem te s t szerint ism erjük” (2Kor 5,16), Bultmann úgy értelmezi, hogy Pált már nem a történelmi Jézus érdekelte. Továbbá azt is állította Bultmann, hogy a reformáció szerint egyedül hit, nem pedig a történelem által igazulunk meg. (Valójá­ ban azonban a reformátori alapelv így szól­ na pontosan: az egyedül hit által elfogadott - történelmi - Jézus Krisztus által igazu­ lunk meg. A reformátorok az üdvözítő hitet term észetesen messze többre tartották az evangéliumok történelmi eseményeibe ve­ te tt hitnél, de föl nem m erült volna bennük ezek történetiségében való kétely.) A történelmi Jézus liberális feltalálásá­ nak elvetése után azonban Barth és Bult­ mann útjai elváltak. Barth (többé-kevésbé) ortodox teológiai rendszerének kidolgozá­ sán fáradozott, melynek során igyekezett

Bultmann elszakadni a történetkritikai vizsgálódástól, egykori tanára, Harnack szörnyülködésére. Bultmann azonban mind erőteljesebb szkepszist tanúsított a történelmi Jézus iránt; ez a szemlélet uralta a német teoló­ giát egészen az 1950-es évekig, amikor Bultmann némely tanítványa ismét a „tör­ ténelmi Jézus” felé fordult, habár ez már nem is hasonlított a liberális változathoz. Bultmann a liberalizmust alkalomadtán a keresztyénség egzisztencialista felfogásával cserélte fel. Maga is így értékelte azt, hogy Barth-hoz hasonlóan Isten Igéjének teoló­ giájához fordult, ám a liberalizmussal nem szakított olyan gyökeresen, mint kollégája. „Egész életemben azon igyekeztem, hogy a »liberális« teológia által kidolgozott törté­ netkritikai módszert továbbvigyem, és ezál­ tal újabb teológiai ismereteinket terméke­ nyebbé tegyem.” Noha Bultmann módsze­ rei eltértek a liberalizmusétól, következte­ tései még annál is inkább elütöttek az orto­ doxiától. Hírnevét elsősorban demitologizálási programjának köszönhette. Amíg Barth Isten Igéjére fektette a hangsúlyt, Bultmann mindenekelőtt a hermeneutika (az értelmezés tudománya) Barth által több­ nyire hanyagolt kérdésével foglalkozott. Hogyan hidalhatjuk át az I. és XX. század között tátongó szakadékot? Hogyan alkal­ mazhatjuk az újszövetségi üzenetet a ma­ gunk nemzedékére? E rre a kérdésre Bultmann Das Neue Testament und Mythologie (Az Újtestamentum és a mitoló­ gia; 1941) című nagyhatású tanulmányában kereste a választ. Bultmann szemében az értelmezői prob­ léma az Újtestamentum „mitikus” világké­ pében rejlik. Ezen a háromszintű világmin­ denséget (fent a mennyország, lent a pokol és középen a föld), illetve a természetfe­ lettibe, az angyalokba, ördögökbe és cso­ dákba vetett hitet érti. Az újszövetségi írók eleve feltételezik ezt a világképet,

231 amely azonban m ár elavult. A mai ember nem tudja elfogadni az újszövetségi üze­ netet, m ert nem tudja felfogni a mitikus világképet. Képtelenség villanylámpát és rádiót hasz­ nálni, az orvosi és sebészeti felfedezések lehe­ tőségeivel élni, ugyanakkor hinni a lelkek és csodák újszövetségi világában. Das N eue T estament

und mythologie

Képtelenség ezt a mitikus világképet ma elfogadni, de nem is szükséges. Nem hor­ doz sajátos keresztyén tartalmat. Csupán a tudomány előtti világ szem léletmódját jelenti. Hogyan járjunk el ebben a helyzetben? Lehetetlen azzal megoldani a kérdést, mondja Bultmann, hogy kiválogatjuk a hinnivalókat és a kihajítanivalókat. A mitikus világkép elemei teljességgel összefonód­ tak és egységet alkotnak. Bultmann megoldásként a demitologizálást ajánlja. Ez nem az Újtestamentum mi­ tikus elemeinek a kiiktatását jelenti, ha­ nem értelm ezésüket. Bultmann erősen bí­ rálta a liberálisokat, például Harnackot, amiért kiküszöbölték a mitológiát, és né­ hány „alapvető vallási és etikai elvre” egy­ szerűsítették az evangéliumot. Szerinte ezzel szemben értelmezni kell az újszövet­ ségi mitológiát, mégpedig az egzisztencia­ lizmus jegyében. Ezt az eljárást szerinte maga a mítosz term észete indokolja. A mítosz igazi célja nem az, hogy objektív képetfessen a való világról, hanem hogy kife­ jezze azt, ahogyan az ember önmagát értel­ mezi a világban, amelyben él. A mítoszt nem kozmológiailag, hanem antropológiailag kell értelmezni, vagy még inkább egzisztenciá­ lisan. D as N eue

testament und myithologie

Ez a fajta egzisztencialista értelm ezési mód meg tudja kerülni az elavult világkép akadályát, és képes a modern embernek felmutatni az evangélium igaz botrányát.

232

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Bultmann ezen értelm ezésével az újszö­ vetségi üzenetet már-már marburgi kollé­ gája, Martin Heidegger (1889-1976) világi egzisztencialista filozófus tanítására egy­ szerűsíti. Ezt maga Bultmann is beismer­ te, de azzal védekezett, hogy a filozófia ugyanazt mondja, mint az Újtestamentum, csak éppen függetlenül mondja. Bultmann mítosztalanított evangéliuma tehát azt az üzenetet hirdeti, hogy az em bernek auten­ tikusan kell cselekednie a félelem és a szo­ rongás ellenére. A hitnek „meg kell nyit­ nia, szabaddá kell tennie bennünket a jövő előtt”, „engedelmes elkötelezettséget és a világtól való belső elkülönülést” jelent. Úgy látszik, az objektív mitikus állítások az emberről szóló egzisztenciális állításokká váltak. Bultmann elismeri, hogy ezzel az antropológiát állítja a teológia helyébe, hogy az Istenről szóló állításokat emberről szóló állításokként értelmezi. „Világos te ­ hát, hogy ha az ember Istenről szól, akkor magától értetődőn önmagáról beszél.” Bultmann-nak számos bírálattal kellett szembesülnie. Noha a keresztyén hit tar­ talmának liberális egyszerűsítését tagadta, következtetései éppúgy nem adnak helyt a hagyományos tanításoknak, mint a libera­ lizmus. Jézus Krisztus m egtestesülésé­ nek, kiengesztelésének, feltámadásának és második eljövetelének hagyományos ta­ nára ugyancsak rásüti a „mítosz” bélyegét, és feloldja egzisztencialista értelm ezésé­ ben. A feltámadást, példának okán, törté­ nelmi eseményként „teljességgel felfoghatatlannak” mondja. A valóságos húsvéti esemény nem más, mint a hit csodája a keresztről szóló üzenetben. Ez a fajta „ér­ telmezés” sokak szemében kevés dolgot hagy meg érintetlenül az ^Apostoli Hit­ vallásban. Valószínűleg joggal mondják sokan, hogy Bultmann nemcsak a mítoszt, hanem a tör­ ténelm et is kiiktatja az Újszövetségből. Ta­

nítása szerint egyedül a (személyes, eg­ zisztenciális) hit, nem pedig a történelem (az evangéliumokban lejegyzett üdvözítő események) által igazulunk meg. A mai prédikálás során meghirdetett Krisztussal, nem pedig a történelem Jézusával szembe­ sülünk. Ezt valaki így fogalmazta meg: „A hatalmas isteni színjátékból »egzisztencialista magánszám« lett”. Bultmann joggal hívta föl a figyelmet az értelmezés bonyolult kérdéseire, a mai és a bibliai világkép(ek) között tátongó szaka­ dékra. Csakhogy, úgy tűnik, két különböző kérdést összemos. Először is felmerül a világmindenség alakjára, nagyságára és ko­ rára vonatkozó kérdés. E tekintetben el kell ismernünk, hogy a mai emberek többékevésbé elfogadják a világmindenségről ki­ alakított tudományos képet, és ez minden­ képpen eltér a bibliai szerzők világképétől. De ez nem okoz különösebb problémát, mert a bibliai üzenet nem ezeket a kérdé­ seket feszegeti. Másodszor a modern világkép szerint a mindenség zárt fizikai, az ok-okozat törvé­ nye által uralt gépezet, és semmi nem történik benne, amit ne lehetne ebből a szemszögből magyarázni. Szorosan össze­ függ ezzel a természetfelettinek, illetve a világba való isteni beavatkozás lehetőségé­ nek a tagadása. Mindez közvetlenül ütkö­ zik az újszövetségi üzenet számos elem é­ vel. Csakhogy e tekintetben nem lehet „a modern, em bert” általánosítani. Az élet megannyi területén tevékenykedő számos művelt ember ma is hisz abban, hogy a te r­ mészetfeletti Isten beavatkozott a világ dolgaiba azáltal, hogy elküldte és halottai­ ból Jeltám asztotta Fiát, amit Bultmann igyekezett mítosztalanítani. Ráadásul szá­ mos jel (pl. az okkultizmus elterjedtsége) vall arra, hogy a zárt fizikai világmindenség „hivatalos” dogmája korántsem elégít ki mindenkit.

Tillich

233

Bultmann nem különbözteti meg a világmindenség struktúrájáról nyert te r­ mészettudományos eredményeket a te r­ mészetfelettit elutasító filozófiai álláspont­ tól. Azt állítja, hogy az újszövetségi világ­ képet csak a modern helyzetből - nem pe­ dig eltérő filozófiai álláspontokból - kiin­ dulva lehet érvényesen értékelni. E krité­ rium alapján a világmindenség szerkezeté­ nek természettudományos értelm ezését, nem pedig a természetfelettit elutasító fi­ lozófiai álláspontot kellett volna érvényes­ nek tekintenie. Bultmann a keresztyénséget az egzisz­ tencialista filozófia összefüggésrendszeré­ be helyezi át. Miben különbözik ez attól, amit *Agoston tett a platonizmussal vagy *Aquinói Tamás az arisztotelianizmussal? Az utóbbi kettő határozottan ragaszkodott a keresztyén kinyilatkoztatás elsőbbségé­ hez és tekintélyéhez. Mindketten eltértek filozófiájuktól, ha az a Szentírásnak ellent­ mondott - pl. a terem tés jósága és a világegyetem kora tekintetében. Ezzel szem­ ben Bultmann nem tulajdonít a Szentírás­ nak ilyen normatív szerepet, és nem is volt olyan kritikus az egzisztencializmussal szemben, mint az említett két hittudós a maga filozófiájával szemben. Azért is bírál­ ták Bultmannt, m ert a modern világképet tekintette normatívnak, miközben nem en­ gedte meg, hogy a Szentírás vagy a keresz­ tyén üzenet ellentmondjon neki. Erre a vádra ő így válaszolt: Igaz, hogy a demitologizálás a modern vi­ lágképet teszi kritériummá. De nem a Szent­ írást vagy a keresztyén üzenetet veti el, ha­ nem a Szentírásnak egy elmúlt korszakhoz tartozó világképét, melyhez túlságosan sok­ szor ragaszkodik a keresztyén dogmatika és igehirdetés. Demitologizálni annyi, m int ta­ gadni, hogy a Szentírás és az egyház üzenete egy ősi és elavult világképhez kötődik. J esus C hristus

und mythologie,

3. fejezet

Paul Tillich A fundametumok is megrendülnek Paul Tillich, egy lutheránus lelkész fiaként 1886-ban született Brandenburg tarto ­ mányban, Németországban. Teológiát ta­ nult a berlini, a tübingeni, a hallei és a breslaui egyetemen. Az I. világháborúban tábori lelkészként szolgált. 1919 után teo­ lógiát és filozófiát tanított a berlini, a marburgi, a drezdai, a lipcsei és a frankfurti egyetemen. 1933-ban azonban a nácik el­ mozdították állásából szociáldemokrata meggyőződése miatt. Ezután az Egyesült Államokba emigrált, és a filozófiai teológia professzora lett a New York-i Union Seminary-n (*Reinhold Niebuhrnak köszönhe­ tően), egészen nyugalomba vonulásáig, 1955-ig. Ezután a Harvardon és a Chicagói Egyetemen tanított. 1965-ben hunyt el. Tillich legnagyobb művében, a vaskos Rendszeres teológiá-bán így foglalja össze teológiai szemléletmódját: A teológiai rendszernek két alapvető szük­ ségletet kell kielégítenie: az egyik a keresztyén üzenet igazságának megállapítása, a másik ennek az igazságnak az értelmezése az újabb és újabb nemzedékek számára. A teológia két pólus között mozog: alapjának örök igazsága, valamint az időhöz kötött szituáció között, melyben az örök igazságot kell felfognunk. (R endszeres

teológia ,

1:3).

Tillich ellenezte az ortodoxiát, azzal vá­ dolta, hogy összekeveri az örök igazságo­ kat sajátos, időleges kifejezésükkel. Az or­ todoxia valamely múltnak szóló teológiával igyekszik megszólítani a jelent, pedig az sehogyan sem illik rá. Ugyancsak ellenez­ te *Barth és mások „kérügmatikus teoló­ giáját”, amely ugyan nem téveszti össze az evangélium örök üzenetét a Bibliával vagy a hagyományos ortodoxiával, de túl nagy hangsúlyt fektet az örök igazságra, miköz­ ben az adott, időbeli helyzetet hanyagolja.

234

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Következésképpen „az üzenetet - akár­ csak egy követ - neki kell hajítani az időbe­ li helyzetben lévőknek”. Tillich szerint a kérügmatikus teológia által megbillentett egyensúlyt „apologetikus teológiával” kell helyreállítani. Az apologetikát Barth és kö­ vetői csaknem szitokszónak tartották, Til­ lich azonban vissza akarta állítani jogaiba. Az apologetikus teológiának méltányol­ nia kell a neo-ortodox teológusok óvását: nem engedheti meg, hogy a kortárs hely­ zet bekebelezze a keresztyén tartalmat; ennek a veszélynek ellenére is végre kell azonban hajtania feladatát: a kortárs hely­ zetet figyelembe kell vennie. Az apologeti­ kus teológia „a »szituációből« következő kérdéseket válaszolja meg, az örök üzenet erejével és annak a szituációnak az eszkö­ zeivel, amelynek kérdéseit megválaszolja.” Az apologetikus teológia olyan módszert keres, amely az örök üzenetet kapcsolatba hozza a kortárs helyzettel, ámde egyiket sem fojtja el. Evégett dolgozta ki Tillich a „korrelációs m ódszert”, amely sajátos jegyeinek elvesztése nélkül alkalmazza a keresztyén üzenetet a modern gondolko­ dáshoz. E módszer mindenekelőtt komo­ lyan veszi a modern helyzet fölvetette kér­ déseket (amit a kérügmatikus teológia nem tesz meg), és ezután az örök üzene­ ten alapuló (nem egyszerűen a kortárs helyzetből származtatott) válaszokat ad. A teológusok legnagyobb többsége minden bizonnyal érvényesnek tartja ezt a mód­ szert. Ugyanakkor azonban számosán úgy gondolhatják, hogy Tillich nem érte el cél­ ját, beleesett az általa leírt hibába, azaz az örök igazság némely elem ét mintha fölál­ dozta volna a kortárs helyzet oltárán. A ke­ resztyén tanítást alapjában véve filozófiai­ kig adja elő. Rendszeres teológiájában csak ritkán idézi a Bibliát. Istent „végső megha­ tározottságnak” vagy „létezésünk talajá­ nak” mondja. Isten nem egy Létező (aki

vagy létezik, vagy nem), hanem maga a Lét. Valójában éppúgy ateizmus Isten létét állítani, mint tagadni. Istent leírhatjuk mint személyest, de nem személy. A „Lét mély­ ségéről” szóló prédikációjában Tillich eképpen ad számot Istenről: A létezés végtelen és kimeríthetetlen mély­ ségét és talaját mondjuk Istennek. E zt a mélységet jelenti az Isten szó. És ha e szónak nincs különösebb jelentése számodra, for­ dítsd le, beszélj életed mélységeiről léted for­ rásáról, végső meghatározottságodról, arról, amit minden fenntartás nélkül komolyan ve­ szel. Ahhoz, hogy ezt megtedd, talán félre kell tenned mindazt, amit hagyományosan meg­ tanultál Istenről, talán magát a szót is. Mert ha tudod, hogy Isten mélységet jelent, sokat tudsz róla. Ha ezt tudod, aligha mondhatod magad ateistának vagy hitetlennek. Igazában csak az lehet ateista, aki teljes komolysággal mondja sekélyesnek az éle­ tet. Ezzel Tillich néhány hagyományos ha­ tárvonalat lebont, és ebből következik gyakran idézett állítása: „a vallás alkotja a kultúra lényegét, a kultúra pedig a vallás formáját”. Tillich kora egyik legbefolyásosabb és egyben legvitatottabb teológus-filozófusa volt. Hatása mára talán alábbhagyott, de Istenről alkotott fogalmát sokan magu­ kévá teszik. Nézeteit John Robinson a Honest to God (Isten igazában; 1963) című munkájában népszerűsítette. Újabban Don Culpitt hevesen támadta az Istenről szóló hagyományos keresztyén tanítást a Taking Leave o f God (Búcsú Istentől; 1980) című könyvében, melyben egyfajta, a Tillichéhez hasonlítható, „keresztyén-buddhista" Isten-fogalmat szorgalmaz. Az egyházon belül ma is számosán beszélnek úgy Isten­ ről, hogy közben az Istenről mint élő Léte­ zőről alkotott hagyományos keresztyén fogalom tekintetében ateistának mondják magukat.

235

Folyamatteológia

Újabb fejlemények Ma számos protestáns teológus követi a liberális, evangéliumi, neo-ortodox vagy egzisztencialista hagyományt. Mások új szemléletmódot alakítottak ki. A folyamatteológia új Isten-fogalommal állt elő. Moltmann és Pannenberg pedig önálló utakon jár.

Folyamatteológia Az alakuló Isten Az I. világháború után Alfréd N. Whitehead, Charles Hartshorne és mások kidolgozták az úgynevezett folyamatfilozófiát, melynek részét képezi egyfajta istenfogalom. E filo­ zófia hatására alakult ki az Egyesült Álla­ mokban befolyásos folyamatteológia. Legis­ mertebb szószólói: J. B. Cobb, S. M. Ogden és W. N. Pittenger. Hasonló eszmei irá­ nyultságot fedezhetünk föl a római katoli­ kus *Teilhard de Chardin írásaiban. A *görög bölcselet a létezést és az állan­ dóságot tartotta elsődlegesnek, a létesülést és a változást azonban másodlagosnak és viszonylagosan valótlannak. Ez azt jelentette, hogy Istent változatlannak, az érzelmektől és a szenvedéstől mentesnek, a létesülés és a változás világától távolinak gondolták el. A megváltás egyet jelentett a létesülés világától való menekülés folya­ matával és az Istenre jellemző szenvtelenség állapotával. Isten változatlan örökké­ valóságban lakozik. Kívül van az időn, mely másodlagos és ideiglenes jelenség. E filozófiai elmélet következményeit az ön­ magunkról alkotott kép megfontolásával mutathatjuk be. Egyén vagyok-e „én”, aki nagyjából hetven esztendőn át különféle tapasztalatokat és helyzeteket élek át? Ha igen, akkor mit takar ez az „én”, hiszen a hetven év leforgása alatt drámai változáso­ kon esem át? A folyamatfilozófia az elsőd­ leges, leginkább valóságos dolognak nem az „én”-t mint az időn áthaladó egységet vagy egyént, hanem az életem folyamatát

alkotó tapasztalatok sorozatát tartja. Az időn áthaladó „én” mint egyén eszméje nem jelent illúziót, csak elvonatkoztatást. Az elsődleges valóságot életem folyamata alkotja: az „én” mint egyén gondolata nem más, mint másodlagos elvonatkoztatás. A folyamatfilozófia a folyamatot, a létesülést és a változást tekinti elsődlegesnek és végsőnek, homlokegyenest ellentmondva a görög felfogásnak. A folyamatfilozófia tökéletesen beleillik a modern világba, melyben a valóság az evolúció összefüg­ gésében mutatkozik meg, mozog, kibonta­ kozik, nem pedig áll és „adott”. A görög felfogás Istent abban az érte­ lemben tartja örökkévalónak, hogy az időn kívül áll, változatlan és állandó, oka min­ dennek, de nem hat rá semmi („mozdulat­ lan mozgató”). Ez azonban szemben áll a Biblia Istenével, aki cselekszik, viszonyul hozzánk, időben élőkhöz, dinamikusan be­ kapcsolódik a világ dolgaiba, és oly m érté­ kig hat rá népe, hogy bánkódik rajta. A ha­ gyományos filozófiai teológia elfogadja Is­ ten görög eszméjét, és ezt igyekszik öszszebékíteni a bibliai képpel. *Anzelm nyíl­ tan fölteszi a kérdést: hogyan lehet Isten egyszerre könyörületes [ahogy a Biblia ta­ nítja] és szenvtelen [ahogy a filozófia tanít­ ja]? A válasz így szól: Isten könyörületes tapasztalatunk szemszögéből nézve, de nem könyörületes tulajdon léte szemszö­ géből nézve. Mert ha reánk tekintesz nyomorultakra, m i érezzük könyörületességed ránk-hatását, de Te nem érzed Rád-hatását. Egyrészt tehát könyörületes vagy, mert megmented a nyo­

236

Keresztyén gondolkodás a modern világban

morultakat és megbocsájtasz az ellened vét­ kezőknek; másrészt pedig nem vagy könyö­ rületes, amennyiben nem érint Téged a nyo­ morúsággal való együttszenvedés semmine­ m ű érzelme.

Anzelm: Proslogion 8 Ez nem bibliai paradoxon, hanem csupán bemutatja a könyörületes Isten (bibliai) képének és a szenvtelen Isten (görög) képének feloldhatatlan konfliktusát. A folyamatteológia elutasítja a klasszi­ kus teizmust, és helyébe Isten „kétpólu­ sú” fogalmát állítja. Ez az „elvont létezés” és a „konkrét ténylegesség" megkülön­ böztetésén alapul. Balczó András öttusa világbajnok „elvont létezése" abban áll, hogy ragyogó sportoló, ez azonban külön­ féle „konkrét ténylegességekben” nyilvá­ nul meg, azaz nagyszerűen lovagol, lő, úszik stb. A folyamatteológia hajlandó elis­ merni Istennek mint örökkévalónak, válto­ zatlannak és minden okozójának görög eszméjét, de csak elvont létezésére utalva. Isten abban az értelemben örökkévaló, hogy mindig volt és mindig lesz. Csakhogy velünk együtt utazik az időben. Most Isten számára 1996 a múltba tartozik, 2096 pedig a jövőbe. Isten abban az értelemben nem változik, hogy szeretete állandó marad, de nem marad mozdulatlan és tétlen. 0 az oka mindennek, m ert minden tőle kapja létezé­ sét és tőle függ. De terem tése kihat rá. A világmindenségnek valóságos, bár korláto­ zott szabadságot biztosít, hogy mi lehes­ sünk az ok, ő pedig az okozat. Ha elutasí­ tom, meg is bántom őt. így kapjuk Isten „kétpólusú” felfogását: Isten tehát egy­ szerre ok és okozat. Isten folyamatfilozófiai felfogását gyak­ ran mondják „panteizmusnak” vagy „neo­ klasszikus teizmusnak”. Isten nem kerül a világ hatása alá (klasszikus teizmus), de nem is azonosul a világgal (panteizmus), hanem Isten és a világ kölcsönösen hat

egymásra. Mindaz, ami történik, Istenben történik: a világ nem más, mint Isten te s­ te. Úgy viszonyul Isten a világhoz, akár az elme a testhez. Isten és a világ együtt ha­ lad át az időn. A folyamatteológia ékesszólóan és bibli­ kusán tiltakozik a klasszikus teizmus ellen, és úgy véli, visszatérést jelent a biblikusabb Isten-felfogáshoz. A klasszikus te­ izmus ellen felhozott folyamatteológiai é r­ vek többsége érvényesnek látszik, és ma már általánosan elismerik a görög bölcse­ let Isten-fogalmának és a bibliai Istenkép­ nek a kibékíthetetlen ellentétét. Sajnálatos módon azonban a folyamatteológia is be­ leesik a klasszikus teizmus hibájába, mivel engedi, hogy filozófiai kiindulása eltorzítsa Isten-értelmezését. Ez világosan kitűnik két példából: 1. A folyamatteológia tagadja, hogy Isten ismeri a jövőt, mondván, hogy az még nem létezik. Isten mindentudó, ez azt jelenti, hogy Isten minden létezőt és minden megismerhetőt ismer, de nem jelenti azt, hogy ismeri a még nem létezőt. Abban minden­ ki egyetért, hogy a mindentudó Isten nem tudja VIII. Henrik hetedik (soha nem léte­ zett) feleségének nevét. Ehhez hasonlóan az, hogy nem ismeri a (még nem létező) jö­ vőt, nem ássa alá mindentudó mivoltát. Csakhogy a Biblia olyan képet fest, hogy Isten igenis ismeri a jövőt. Ennek mélyén Istennek az időhöz való viszonya rejlik. Ha a klasszikus teizmus azt a hibát követi el, hogy Istent az időn kívülre helyezi, akkor a folyamatteológia abban téved, hogy mint rabot bezárja az időbe: az idő uralja őt is, akárcsak minket, minthogy Isten velünk együtt utazik az időben. Ha komolyan vesszük Istennek mind az immanenciáját, mind a transzcendenciáját, akkor úgy kell felfognunk őt, mint aki egyaránt tevéke­ nyen cselekszik az időben, és meghaladja a mi időnket. Kissé köznapi hasonlattal szól-

Moltmann

237

va Isten nem az úton mellettünk haladó Jürgen Moltmann rendőrautóhoz, sem pedig a távolról, az ű r­ A megfeszített Isten ből bennünket figyelő műholdhoz, hanem egy helikopterhez hasonlítható, amely ve­ Jürgen Moltmann 1926-ban Hamburgban lünk együtt tud haladni az úton, de föl is született. 1945-től 1948-ig hadifogoly volt emelkedhet a magasba. Belgiumban és Angliában. Ez idő alatt tért 2. A folyamatteológia elutasítja a klasz- meg, mint írta: „én lettem felvilágosult szikus teizmus azon állítását is, hogy a te­ hamburgi családom első fekete báránya”. remtés nem hathat Istenre, de ebben az el­ 1952-ben, teológiai tanulmányai után lelkiutasításában odáig megy, hogy Istent a vi­ pásztorként szolgált. 1958-ban a wupperlágegyetemtől függővé teszi. Gyakran tali szeminárium professzora lett, ezt kö­ mondják, hogy Istennek szüksége van a vi­ vetően 1967-től a tübingeni egyetemen ta­ lágmindenségre, és hogy a világmindenség nított rendszeres teológiát. Felesége, Eliörökkévaló. De a Biblia szerint Isten hívta sabeth Moltmann-Wendel a ^feminista életre a mindenséget a semmiből. Amíg a teológia ism ert szerzői közé tartozik. bibliai szemlélet szerint Isten egyfelől hat a Moltmann igen termékeny szerző. Fő világra és a világ hat rá (miként a folyamat­ műveit két csoportra oszthajuk. Első há­ teológia állítja), másfelől azonban Isten füg­ rom jelentősebb munkájában azt a célt tűz­ getlen a világtól, nem pedig függ tőle, mi­ te maga elé, hogy „a teológiát mint egészet ként az elme-test hasonlat fölveti. egy sajátos nézőpontból” vizsgálja. E kötetek számos ragyogó és friss meglátást A folyamatteológia friss, megvilágító tartalmaznak a keresztyén hitről, ugyanak­ erővel szemléli a Biblia Istenképét. De mi­ helyt megengedjük, hogy a folyamatfilozó­ kor az egy nézőpontúság elkerülhetetlenül egyoldalúságokhoz vezetett. Moltmann ez­ fia irányítsa Isten-fogalmunkat és cenzú­ után „Messiási teológia” címen új soro­ rázza a bibliai beszámolót, a folyamatteoló­ gia éppúgy eltorzítja a bibliai tanítást, mint zatot, „rendszeres teológiai hozzászóláso­ a görög bölcselet tette. kat” jelentetett meg. E kötetek annyiban rendszeresek, hogy a különböző tanításo­ Mivel az egész létezés... nem más, m int „létesülés " és „kötődés ” - amely folyamatnak kat egyenként, alaposan elemezve végig­ társas jellege van a folyamatteológia Istent veszik. De megmaradnak „hozzászólások­ nak” - egy sajátos teológusi nézőpontot mint az ilyen kategóriák fő példáját a létesü­ képviselve -, és nem alkotnak kerek dog­ lés és a kötődés legfőbb esetének veszi. Az előbbivel voltaképpen ahhoz ragaszkodik, matikai rendszert. Más szóval Moltmann nem kívánja megismételni *Barth Kirchhogy Isten nem áll annyira felette az időbeli liche Dogmatikait. egymásutánnak, hogy a történelmet semmit­ mondónak lássa... Az utóbbi (a kötődés)pe­ Első jelentős munkájában, a Theologie dig éppen azért igaz Istenre nézve, mert oly dér Hoffnung-bm (A remény teológiája, szoros viszonyban áll a világgal, hogy közte és 1964; magyarul: A reménység fényei - válo­ a világ között „adok-veszek” kapcsolat áll gatás), a keresztyén hitet általában az eljö­ fönn... Isten hatása alá kerül a történteknek. vendő reménység, és különösen Krisztus W. N. P ittinger : P icturing G od (Képet feltámadása szemszögéből vizsgálja. E alkotni Istenről 4. fejezet) könyvével egycsapásra megalapozta hírne­

Keresztyén gondolkodás a modern világban

238

vét, mint a Barth és *Bultmann utáni teo­ lógusnemzedék egyik legkiválóbb tagja. A bibliai teológia ekkor már jó ideje fölismerte az eszkatológiának (a végidőkről szóló taní­ tás) az Újtestamentumban betöltött döntő szerepét, hogy ugyanis ez nem csupán az idők végének eseményeivel kapcsolatos hitet, hanem az egész keresztyén teológiát formáló tényezőt jelent. Moltmann volt az egyik első dogmatikus, aki ebben a megvi­ lágításban magyarázta a teológiát. Fölpana­ szolja, hogy a végső dolgokról szóló tanítás­ nak „az utolsó napra” való vonatkoztatása az eszkatológiát holmi teológiai mellékletté, a rendszeres teológia utolsó, a többivel össze nem függő fejezetévé tette. Moltmann az eszkatológiát ismét a teológia középpontjá­ ba kívánja állítani. A keresztyénség az elejétől a végéig, s nem csupán az epilógusban, nem más, m int eszkatológia, reménység, előre néz és előre megy, és ezértforradalmasítja és átalakítja a jelent. A z eszkatológia nem pusztán egyik eleme a keresztyénségnek, hanem médiuma, min­ denben eligazító kulcsa magának a keresz­ tyén hitnek, eszkatológiai ragyogás tölt be mindent itt, a várt nap hajnalán... Eszka­ tológiai szemlélet jellemez minden keresztyén igehirdetést, minden keresztyén életet és az egész egyházat. T heologie

dér

H offnung , b ev ezetés

Az eszkatológiai távlat a kinyilatkoztatás ígéreteként, a jövendő rem énységeként való értelm ezését jelenti. Ez veti meg az alapját a missziónak, mely átalakítja a vilá­ got az ígért új terem tést megelőlegezve. Az egyház olyan, „akár egy nyílvessző, kiküldve a világba, a jövő felé m utat”. A ke­ resztyén misszió célja nem csupán a sze­ mélyes „lelki” üdvösséget foglalja magá­ ban, hanem a remélt igazságosság megva­ lósítását, az emberiség társadalmi felelős­ ségtudatának felébresztését és az egész teremtés békéjét is. Az Istennel való meg­

békélésnek ezt a „másik oldalát” a keresz­ tyén egyház elhanyagolta, mondja Moltmann. Az egyháznak társadalmi válto­ zásért kell dolgoznia a jelenben, a jövő re ­ ménysége alapján. Az Újszövetség az eljö­ vendő isteni üdvösség várásában nem m entséget lát a mai tétlenségre, hanem bátorítást, „hiszen tudjátok, hogy fáradozá­ sotok nem hiábavaló az Úrban” (lK or 15,58). A társadalmi cselekvés a keresz­ tyén reménységen alapul. A reménység teológiája igen nagy hatással volt az *Egyházak Világtanácsára és a *felszabadítás teológiájára. A Dér gekreuzigte Gott (A megfeszített Is­ ten; 1972) a kereszt szemszögéből tárgyal­ ja az Istenről szóló tanítást. Ez a világtól távoli, szenvtelen Isten eszméinek a végét jelenti. A keresztyén Isten nem más, mint a szeretet szenvedő Istene. Moltmann annyi­ ban elfogadja Isten változatlanságát és szenvtelenségét, hogy Istent valami rajta kívül álló dolog nem kényszerítheti a válto­ zásra vagy szenvedésre. De ez nem zár ki két másik lehetőséget. Isten szabadon megváltoztathatja magát, de ami ennél is fontosabb, hogy Isten engedi másoknak, hogy megváltoztassák őt; engedi, hogy má­ soktól szenvedjen. Ez nem csorbítja fel­ ségét. Isten nem külső kényszerből vagy gyengeségből, hanem szeretetből szenved, éspedig tevékenyen szenved. Isten önként kiteszi magát annak, hogy teremtményei hassanak rá. így a szenvedést elfogadja, szabadon és szeretetből szenved, nem pe­ dig akaratlanul. Ilyen szenvedés nélkül nem beszélhetünk a szeretet Istenéről. A szenvedő Istennek ezt a gondolatát Molt­ mann összefüggésbe hozza a zsidóság tapasztalatával, Elie Wieselnek, a vészkor­ szak egyik túlélőjének könyvéből idézve. Az SS-ek felakasztottak két zsidó férfit és egy ifjút az egész tábor előtt. A férfiak hamar meghaltak, de az if]ú haláltusája legalább fél­

Moltmann

239

óráig tartott. „Hol van most Isten? Hol van most?” kérdezte valaki mögöttem. Az ifjú kínszenvedése a kötélen nem akart megszűnni, és a mögöttem álló megint felkiáltott: „Hol van most Isten? ”Én pedig magamban hangot hal­ lottam: „Hol van? Hát itt. Itt függ az akasz­ tófán...’’ D ér gekreuzigte

Gon; 6:9

„Minden más válasz istenkáromlás lett volna - vonja le a következtetést Molt­ mann -, e gyötrelemre nem lehet más keresztyén választ adni.” A Kirche in dér Kraft des Geistes-ben (Egyház a Lélek hatalmában; 1975), Moltmann pünkösd és a Szentlélek szem­ szögéből vizsgálja az egyháztant. Az egy­ háznak nyitottnak kell lennie: „nyitottnak Isten és az ember iránt, és nyitottnak az Is­ ten és az ember jövője iránt”. Az egyház­ nak tehát meg kell újulnia a gyorsan válto­ zó világban. Ámde „ma nem arra van szük­ ség, hogy az egyház pontosan alkalmaz­ kodjék a megváltozott társadalmi viszo­ nyokhoz, hanem hogy Jézus Lelke, az eljö­ vendő ország ereje által belül újuljon meg.” Talán joggal mondják Moltmann-nak ezt a könyvét többi művéhez képest kevésbé mélyenszántónak. Moltmann első három könyvének mind gyengesége, mind erőssége az, hogy a teo­ lógia egészét egy szűkös és sajátos néző­ pontból tekinti. Későbbi könyveiben Molt­ mann a hibát kiküszöböli, korábbi meglátá­ sait sikeresen építi be egy kiegyensúlyo­ zottabb és átfogóbb távlatba. Az új sorozat első kötetében, a Trinitat und Reich Gottesben (A Szentháromság és az Isten országa; 1980) különösen A Megfeszített Isten né­ hány témáját fejleszti tovább. Az Isten szenvtelenségéről szóló tanítást részlete­ sebben dolgozza ki. A Megfeszített Istenben a Szentháromságot a kereszt eseményére és különösen is az elhagyatott Jézus felki­ áltására alapozta. A Szentháromság és az

Isten országában ezt kiterjeszti, és a Szent­ háromság-tant a Fiú „teljes”, a m egteste­ süléssel kezdődő és a parúsziában végződő történelmére alapozza. Moltmann szakít azzal a nyugati hagyo­ mánnyal, amely Isten egységével kezd, majd továbbmenve rákérdez háromságára. Moltmann ezzel szemben „Isten trinitárius történelmével” kezd, dinamikusan bemu­ tatva a három személy együttes cselekede­ teit a világ terem tése és megváltása során. Ennél fogva dolgozza ki „a Szentháromság társadalmi tanítását”, melyben a háromság tényét komolyan veszi. A könyv írása köz­ ben Moltmann erős ihletet kapott Andrej Rubljov, a nagy XV századi orosz ikonfestő „Szentháromság” című ikonjától, mely a Szentháromságot mint három tökéletes benső összhangban ülő személyt (a Szentháromság ószövetségi előképét, az Ábra­ hámot meglátogató három férfit, lM ózes 18,1-15) ábrázolja. Moltmann azt állítja, hogy Isten egységének a hangsúlyozása önkényes és elnyomó rendszerekhez ve­ zetett mind az egyházban, mind a társada­ lomban. Ezzel szemben ő a Szentháromság társadalmi tana révén és *Gioacchino da Fiore eszméiből merítve alkotja meg az „Isten országa trinitárius tanát”, illetve a „szabadság trinitárius tanát”. A Szentháromság-tan nem az elvont teológiai elmél­ kedést szolgálja, hanem megveti az alapját az egyház mai társadalomfelszabadító missziójának. Az 1985-ös Gott in dér Schöpfung (Isten a teremtésben) című művében Moltmann a „teremtés ökológiai tanát” fejti ki. Korábbi köteteiben azon igyekezett, hogy teológiá­ jának politikai vetületét írja le; e mostani és a következő kötetében az ökológiai k é r­ désekre összpontosít. A jelen válság - írja - Isten immanenciájának kihangsúlyozását kívánja meg, transzcendenciájának a múlt­ ban uralkodó hangsúlyozásával szemben.

240

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Ilyenformán Moltmann a Szentlélekre összpontosít, akit a terem té st belakó Istennek fog föl. Nemcsak azt kérdezi, mit jelent a mindenségnek az, hogy Isten terem tette, hanem azt is, hogy mit jelent Istennek, hogy ő a teremtő. Ez a könyve, miként a többi is, a zsidó teológiával való szoros kapcsolatáról tanúskodik. 1989-es Dér \Vég Jesu Christi (Jézus Krisztus útja) című kötetében Moltmann más szemszögből és sok irányból közelíti meg Jézus Krisztus személyét, szem előtt tartva az ökológiai aggályokat. A „poszt­ modern” világ számára kíván ebben új szemléletmódot kidolgozni, különösen az olyan kortársi kérdésekre összpontosítva, mint a szegénység, a nukleáris fenyegetés és az ökológiai válság. Igyekszik építeni a Jézus Krisztussal kapcsolatos hagyomá­ nyos felfogásokra, miközben a jelen hely­ zetről szól. Mint minden könyvében a Theologie dér Hoffnung óta, a hangsúly eb­ ben is a jövő reménységére esik. Ahogy a könyv címe is sugallja, Moltmann nemcsak a helyes Krisztus-szemléletre, hanem Jé­ zus etikai tanítására, a „christopraxisra" is figyel. A hegyi beszéd tanítását nem csupán a magánéletre, hanem a közéleti és politikai küzdőtérre is alkalmazza.

Wolfhart Pannenberg Történelemben gyökerező hit Wolfhart Pannenberg 1928-ban született az akkor németországi Stettinben (ma: Szcze­ cin, Lengyelország). A háború után a berli­ ni és a göttingeni egyetemen tanult, és ez idő alatt keresztyén hitre tért. 1950-ben Bázelbe ment, hogy *Barth Károlytól ta­ nulhasson. Egy év múlva átment Heidelbergbe. Ott csatlakozott egy fiatal kutatók­ ból álló csoporthoz, mely később a „Pan­ nenberg kör” nevet kapta. A beszélgeté­

sek és viták nyomán a csoport kiadta az Offenbarung als Geschichte (A kijelentés mint történelem; 1961) című közös kiad­ ványt. A csoport rendszeresen találkozott 1969-ig, amikor azonban a feltámadás tör­ ténetisége körüli nézeteltérések aláásták a közös munkát. Pannenberg még 1955-ben előadó lett a heidelbergi egyetemen. 1958tól a rendszeres teológia professzoraként a wuppertali szemináriumon tanított, ahol egy darabig *Moltmannak is kollégája volt. Ezután 1961-től a mainzi egyetemen adott elő rendszeres teológiát, majd 1968-tól a müncheni egyetemen oktatott. Pannenberg ugyancsak erősen Barth ha­ tása alá került, de némely ponton vitatta nézeteit. Különösen azt a kísérletét utasít­ ja el Barthnak, *Bultmannak és másoknak, hogy elszakítsák a teológiát a történetkriti­ kától. Ellenezte azt a XX. századi hajlamot, mely eltekint a „történelmi Jézustól” (a történetkritika által bemutatott Jézus-kép­ től), és a teológiát kizárólag a „hit Krisztu­ sára” (a korai egyház által hirdetett Jézus­ ra) alapozza. Pannenberg ragaszkodott ah­ hoz, hogy a teológia a történelmen alapul­ jon, és nyitott legyen más tudományágak vizsgálódása előtt. Azt állítani, hogy egy olyan esemény, mint Krisztus feltámadása, csak a hit számára hozzáférhető, annyi, mint kivonni az evangéliumot az emberi tudás piacáról és a teológiát a beavatottak ezoterikus tudományává tenni. A kijelentésről kialakított gyökeresen új elgondolását Pannenberg az Offenbahrung als Geschichte-ben hét dogmatikai tételben adja elő. A kijelentés a történelem től elszakító neo-ortodox és egzisztencialista felfogással szemben Isten kinyilatkozta­ tását a történelem eseményeibe - különö­ sen Jézus Krisztus személyébe és főként feltámadásába - helyezi. Barth hevesen el­ lenállt a feltámadás történetiségét bizonyí­ tó minden kísérletnek, szemében a feltá­

Pannenberg madáshoz csak a hívő ember férkőzhet. Pannenberg szerint ez a nézet a teológiát a hívő ember magánelméletévé teszi, mely elszakad minden más emberi tudásfor­ mától. A keresztyén hit így csupán a cso­ porton belüliek igazává válik. Pannenberg ragaszkodik ahhoz, hogy a keresztyénség állításai és különösen a feltámadás törté­ netisége nyitva álljon a bizonyító eljárások előtt. Állítása szerint a bizonyítékok vilá­ gosan Krisztus feltámadására vallanak. Hinni Jézus feltámadásában egyszerűen annyi, mint elismerni az előttünk álló igaz­ ságot. Az igazság elfogadása „term észete­ sen következik a tényekből”. Ha az igazság el van rejtve a legtöbb ember elől, ez nem azért van így, hogy értelm üket a tudás más eszközeivel kelljen kiegészíteni, hanem azért, hogy „értelmüket a helyes látás vé­ gett használják”. A hit nem olyasvalami, ami a feltámadás eseményéhez hozzáren­ delődik: a hitet maga az esemény ébreszti föl. Vajon nem válik-e ezáltal feleslegessé a hit? Nem. A történetkritika nem bizonyos­ ságot, hanem eshetőségeket terem. Nem bizonyítható, hogy az ókori történetírók nemcsak kitalálták-e Julius Caesar alakját, hogy megtréfálják vele az utókort. Ez a feltételezés igen valószínűtlennek látszik, de az ellenkezőjét nem lehet bebizonyítani. A történetkritika a bizonyítékok alapján a fel­ támadás valószínűségét mutatja ki. A hit meghaladja a tudást (de nem mond neki el­ lent) azzal, hogy a bizonyosságot adja ne­ künk. Ehhez hasonlóan észérvekkel kimu­ tathatom feleségem szinte bizonyos hűsé­ gét, de iránta való bizalmam meghaladja e csupán valószínűsíthető véleményt, és így válik fenntartás nélküli hitté. Bár az ilyen hit meghaladhatja a bizonyítékokat, szilár­ dan a mindenkinek hozzáférhető bizonyíté­ kokon alapul. Pannenberg szemében a kijelentés a tör­ ténelemben is föllelhető, a történelemnek

241 nemcsak az „üdvtörténet” című fejezeté­ ben, hanem az egészben, az egyetemes történelemben. Ez azt jelenti, hogy Isten kinyilatkoztatása csak a történelem végén válik teljessé. De nem kell sötétben tapo­ gatóznunk. „Jézus sorsában a történelem vége előre, megelőlegezetten tapasztalattá válik.” Jézus feltámadásával a történelem vége voltaképpen már be is következett, „mert a történelem vége a mindenség szintjén ismétli majd meg a Jézussal tör­ ténteket”. Következésképpen nem várható további isteni kinyilatkoztatás. Isten persze továbbra is, Jézus ideje után is kijelenti ma­ gát a történelemben, „de nem alapvetően új módon, hanem csak úgy, mint aki már egy­ szer kijelentette magát Jézus sorsában”. Pannenberg nagyszerűen helyreigazítja a XX. századi teológia legfontosabb irány­ zatait. A feltámadás mint objektív, igazol­ ható esemény hangsúlyozásával helyreál­ lítja a teológia és a történelem kapcsolatát. Ugyanakkor nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a hit több, mint a bizonyítékok racionális értékelése. A Jézus Krisztusra adott válaszunknak erkölcsi és lelki vonat­ kozása is van. „Az ítélet pedig azt jelenti, hogy a világosság eljött a világba, de az em ­ berek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, m ert a cselekedeteik gono­ szak” (Jn 3,19). Ezért nem mondhatja sen­ ki: „»Jézus Ur«, csakis a Szentlélek által” (lKor 12,3). Pannenberg számos könyvet írt az évek során, de közülük a legismertebb és talán a legnagyobb a Jesus - Gott und Mensch (Jé­ zus - Isten és ember; 1964). Ebben azt fej­ tegeti, hogy a krisztológiát, a Jézus Krisz­ tusról szóló tanítást kétféleképpen közelít­ hetjük meg. Az egyikben a „krisztológia fe­ lülről jön”, elindul Isten Fiától, és azután megkérdezi, hogyan s miért lett belőle em­ ber. A másikban a „krisztológia alulról jön”, elindul a Názereti Jézus nevű ember­

Keresztyén gondolkodás a modem világban

242

tői, és azután megkérdezi, mi módon volt ő Isten. Pannenberg az előbbi megközelítést elutasítja. A „felülről jövő krisztológia” eleve feltételezi Krisztus isteni mivoltát, holott ma a krisztológia legfőbb feladata pontosan az volna, hogy bebizonyítsa iste­ ni mivoltát. A „felülről jövő krisztológia” ugyancsak csökkenti a történelmi Jézus iránti érdeklődést, mivel elsősorban arra a kérdésre összpontosít, hogy mi módon egyesülhet egy személyben „a két term é­ szet”, az istenség és az emberség. Ezzel szemben Pannenberg arra törekszik, hogy „alulról induljon el", a történelmi Jézustól, és innen jusson el annak istenségéhez. Is­ tenségét a feltámadás bizonyítja. „Ha Jé­ zus, miután halottaiból feltámadt, felment Istenhez, és ha ezáltal elkezdődött a törté­ nelem vége, akkor Isten Jézusban jelentet­ te ki magát.” A feltámadás bizonyítja Jé­ zusnak az Atyával való egységét. Ezzel iga­ zolja Isten minden korábbi állítását, amely máskülönben mind üres malaszt maradt volna. így Pannenberg a megtestesülést, Isten emberré válását, a krisztológia kö­ vetkezményének, nem pedig kiindulásá­ nak látja. A z Istennel való kijelentett egységében - ez alkotja Jézusnak a saját istenségét -Jézus to­ vábbra is különbözik Istentől m int Atyjától. Ebből indul ki a Szentháromság-tan. J esus - G ott

und

M ensch , 4. fejezet

Feminista teológia A XX. század a választójog nőkre való kiterjesztésének követelésével kezdődött. Idővel jóval radikálisabb követelések is megfogalmazódtak az igazságosság és az egyenlőség egyéb területein is. Mindez meghatározólag hatott az egyházra és a teológiára, és a legszembeszökőbb módon a nők felszentelésének kérdésében nyilvá­

nult meg. A teológiát azonban talán még ennél radikálisabb kihívás érte az Isten mint Atya ábrázolásában és a hímnemű megváltó fogalma tekintetében. Sokan vi­ askodnak azzal is, hogy a hagyományos keresztyénség döntően patriarchális volt, a férfiuralmon alapult, és a nőkre nyilvánva­ lóan alárendelt szerepet rótt. Jó példa erre, hogy némely egyházatya állítása szerint csak a hímnemű bírja Isten teljes képét. A feminista teológia, miként a *felszabadítás teológiája is, igen tág fogalom, számos irányvonalat foglal magában. Némelyeket a feminista meggyőződés a keresztyén hit elutasítására ösztönzött. Kö­ zülük a korábbi római katolikus Mary Dalyt kell megemlítenünk, aki a The Church and the Second Sex (Az egyház és a második nem; 1968) című könyvével jelentékenyen hozzájárult a feminista teológiához. Am mi­ re megírta a Beyond God the Father (Túl az Atya Istenen; 1973), búcsút mondott a ke­ resztyén hitnek. Nem hitt immár azoknak, akik szerint a Bibliát ki lehet szabadítani a patriarchális hagyományból. „Érdekes len­ ne elmélázni egy »depatriarchizált [atyátalanított] Biblia« terjedelmén. A menthető anyagból talán futná egy érdekes brosúrára." Ezzel szemben az ugyancsak római ka­ tolikus Rosemary Radford Ruether, talán az egyik legtermékenyebb feminista teoló­ gus, azon igyekezett, hogy nyomon köves­ se a keresztyén hagyományon belül felta­ lálható nem patriarchális lehetőségeket. A The Liberation of Christology Jrom Patriarchy (A krisztológia felszabadítása a pat­ riarchátus alól) című tanulmányában azt fejti ki, hogy Jézus az örömhírt a megvetetteknek, köztük a nőknek is hirdette. A feltámadás első tanúi nők voltak. Jézus ma­ gatartása felborította a bevett hatalmi hie­ rarchiát. Az egyháznak azonban kora pat­ riarchális, hierarchikusan berendezett tár­ sadalmához kellett alkalmazkodnia. Ez két

243

Feminista teológia szemléletmódhoz vezetett. Az egyik to­ vábbra is hangsúlyozta az egyenlőséget, azt az eljövendő kor előzményének tartot­ ta, és összekapcsolta a cölibátus gyakorla­ tával. A másik szemlélet magáévá tette a patriarchális és hierarchikus társadalmi szerkezetet. Az első szemlélet később eret­ neknek nyilvánított csoportok kialakulásá­ hoz vezetett. Ugyanakkor az egyház főára­ mán belül megteremtette a szerzetesi moz­ galmat, bár a patriarchális hierarchiának alá­ rendelten. A protestantizmus felszámolta az első szemléletmódot, és ezzel megerősí­ tette a patriarchális hangsúlyt. Az „eszkatológikus ellenkultúra” azonban újból fel­ tűnt a különböző szekták képében. Ruether azt sürgeti, hogy lépjünk túl a mindkét szemléletmódot meghatározó előfeltevé­ sen, hogy ugyanis a patriarchátus jelenti a természet eredeti rendjét. Be kell végre lát­ nunk, hogy az eredeti rend az egyenlőségen alapult, és a patriarchális állapot eltorzította a természetet. A megváltás ily módon hely­ reállítja az eredeti, autentikus és egyenlő­ ségen alapuló természetet. Nagy visszhangot váltott ki Elisabeth Schüssler Fiorenza In Memory o f Her-]e (Az ő [nőnem ben] emlékezetére; 1983), melynek címe a Márk 14,9-re utal. Fioren­ za szerint föl kell ismernünk a nőknek a korai egyházban betöltött jelentős szere­ pét, amely felett a férfi egzegéták többnyi­ re elsiklanak. „A keresztyén feminista teo­ lógia és bibliai értelm ezés egyre inkább új­ ból fölfedezi, hogy a keresztyén evangéliu­ mot nem lehet meghirdetni, ha elfeledke­ zünk a női tanítványokról és tetteikről.” Könyvének két célja van: „rekonstruálni a korai keresztyén történelm et mint a nők történelmét, s nemcsak azért, hogy a korai keresztyén történelembe visszakerüljenek a női történetek, hanem azért is, hogy ez a történelem mint a nők és férfiak történel­ me visszanyerhető legyen”.

Végül a feminista teológia evangéliumi irányzata azon igyekszik, hogy a feminista kérdést beépítse a Öiblia tekintélyének va­ ló engedelmesség és az evangéliumi meg­ győződéshez való hffség keretébe. E szem­ léletmód legjelesebb brit képviselőjeként Elaine Storkeyt érlelhetjük ki. A What's Right with FeminisW (Miben van igaza a feminizmusnak; 1985) című munkájában bibliailag megalapozott keresztyén femi­ nizmust szorgalmaz, mely amolyan „har­ madik útként” helyezkedik el a keresztyén antifeminizmus és a bibliai tanítástól elsza­ kadó feminizmus között. A keresztyén feministák nem akarnak be­ lebonyolódni valamifék hatalmi harcba a fér­ fiakkal. Ez tökéletesén idegen volna prog­ ramjuktól. Nem is akarnak holmi csupa nő­ nemű valóságot szerkeszteni, mely a kezét mossa a másik nemntel való bármilyen kap­ csolat tekintetében. Viszont ahhoz sem fűlik a foguk, hogy csendbén belesimuljanak a „nőnek" nevezett skatulyába, és előírt kultu­ rális és lényegében vélte nem is biblikus érté­ kek szerint éljék életüket. A szabadság üze­ netét hozzák, és ez a férfiaknak is szól.

What’s right with fPminism? Ilyen evangéliumi feminizmus jegyében alakult meg Nagy-Britanniában a Mén, Women and God (Férfiak, nők és Isten) nevű szervezet (ennek anierikai megfelelője a Christians fór Biblicat Equality [Keresztyé­ nek a bibliai egyenlőségért]), mely szerint a Biblia, miként a Gadata 3,28-ból is kitű­ nik, a nők és a férfiak, minden faji és etni­ kai csoport, minden gazdasági osztály és korcsoport alapvető egyenlőségét tanítja. Hitnyilatkozata, m ely sokban hasonlít a többi evangelikál nyilatkozathoz, a követ­ kező pontokban fejezi ki a szervezet sajá­ tos álláspontját: Hisszük a nők és a férfiak, minden nép, osztály és korcsoport egyenlőségét és lényegi méltóságát. Elismerjük, hogy minden sze­

244

Keresztyén gondolkodás a modern világban

mély Isten képére teremtetett, és minden sze­ mélynek ezt a képet kell tükröznie a hívők kö­ zösségében, a családban és a társadalomban. Hisszük, hogy a nőknek és férfiaknak szorgalmasan kell fejleszteniük és használ­ niuk Isten adta ajándékaikat otthonuk, egy­ házuk és családjuk javára, hiszünk a csa­ ládban, a cölibátusi egyedülállóságban és a hűséges heteroszexuális házasságban, melyet Isten m int mintát nekünk alkotott. Amerikában a CBE-vel ellentétes szer­ vezetként működik a Council on Biblical

Manhood and Womanhood (Tanács a bibliai férfiasságról és nőiességről), amely a férfi­ aknak a családban és az egyházban betöl­ tött vezető szerepét a nemek egymást ki­ egészítő, nem pedig egyenlő jellege alap­ ján képzeli el. A feminista mozgalom gyökeres változá­ sokat idézett elő a nyugati társadalomban. Bár a változások többsége (pl. a női válasz­ tójog) egyetemes elfogadásra talált, a nemi különbségek kitartó valósága továbbra is feszültségforrás maradt.

Newmann

245

A római katolikusok A legutóbbi időkig a római katolikus egyház döntően elutasítólag viszonyult a modern világhoz. XXIII. János pápa óta azonban kulcsszóvá lett a „moder­ nizálás”.

John Henry Newman A tanfejlődés John Henry Newman 1801-ben született angol, protestáns családban. Tizenöt éves korában néhány kálvinista írásmű hatása alá került, és megtért: „Egy meghatározott hitvallás ragadott magával, és elmémbe a tanítás olyan benyomásait fogadtam, ame­ lyek Isten kegyelméből soha nem törlőd­ tek ki onnan, vagy homályosultak el”. Oxfordban tanult, majd 1822-ben tagja lett az Oriel College-nak. Itt protestáns evan­ géliumi meggyőződése megingott. Először a liberalizmus irányába hajlott. Ám ezután más irányú ösztönzést kapott John Keblé­ től. Keble hatására a korai egyházatyákat kezdte olvasni, és ettől „katolikus” irányba mozdult el gondolkodása. 1833-ban Keble elmondta híres prédiká­ cióját a „nemzeti hitehagyásról”, és hagyo­ mányosan ezt tekintik az úgynevezett ox­ fordi mozgalom89 kezdetének. A mozgalom indulásához minden bizonnyal az is hoz­ zájárult, hogy az anglikán (állam)egyháznak bizonyos fokú fenyegetettséggel kel­ lett szembesülnie, amikor 1829-ben meg­ hozták a katolikusok emancipációjáról szó­ ló törvényt. Ennek nyomán katolikusok is betölthettek közhivatali tisztségeket, ami­ nek főképpen a katolikus Írországban volt jelentősége. Az oxfordi mozgalom a követ­ kező elvek mellett te tt hitet: a püspökség mint az egyházkormányzat Istentől elren­ delt módja; az apostoli szukcesszió (utódlás) tana (a püspökök egyenes ágon öröklik 8 Nem tévesztendő össze a száz évvel későbbi, azonos nevű evangéliumi lelkiségi mozgalommal.

az apostolok hatalmát); az egyház állami beavatkozástól mentes önkormányzati jo­ ga; a szentségek fontossága, köztük a keresztségben történő újjászületés dogmája, Krisztus testének és vérének valóságos je­ lenléte az eucharisztiában, és az eucharisztia mint Istennek ajánlott áldozat. Az ox­ fordi mozgalom számos tekintetben a ha­ gyományos óegyházi (high church) néze­ teket erősítette meg az anglikán egyház­ ban. Alapítói azonban gyökeresen új fordu­ latot hoztak, a korai egyházra való hivatko­ zással ugyanis a protestáns reformációt bí­ rálták. Némelyük egészen szélsőséges hangot ütött meg a reformátorokkal szem­ ben. (Oxfordi ellenfeleik erre azzal vála­ szoltak, hogy közadakozásból emlékművet állítottak a vértanú püspököknek, *Cranmernek, Latimernek és Ridleynek, ezzel kényszerítve az oxfordi mozgalom tagjait arra, hogy kiterítsék lapjaikat.) Nézeteiket a mozgalom tagjai a Tracts fór the Times (Traktátusok a kornak) című kiadványaikban fejtették ki, ezért nevez­ ték őket „traktáriusoknak” is. A protes­ tánsellenes hangvételen sokan megütköz­ tek. Maga Newman, másokkal egyetem­ ben, ekkor még az anglikán egyházat a köztes útnak látta a protestantizmus és a katolicizmus között. A hagyományos felfo­ gást követve a pápát még mindig az Antikrisztusnak vélte. A korai egyházat pedig aranykorként eszményítette, és az ehhez való visszatérést tartotta a mozgalom cél­ jának, keresve a tiszta, a középkori Rómá­ tól még meg nem rontott katolikus hitet. Newman szerint az igaz katolikus hitet az V századi szerzetes, Lérins-i Vince elve (a

246

Keresztyén gondolkodás a modern világban

„vincei kánon”) alapján kell meghatározni: „azt tartjuk, amit (a katolikus egyházban) mindenütt, mindig és mindenki hitt". Az 1841-ben megjelent Tract Ninety-ben (Ki­ lencvenedik traktátus) Newman azt fejte­ g ette, hogy a *Harminckilenc Cikkely egyezik a ^tridenti zsinat tanításával. A hitcikkelyek ugyan protestáns értelmezés­ re törekszenek, de megengedik a katolikus értelm ezést. Ez a traktátus viharos til­ takozást váltott ki, ami végül a sorozat be­ fejezését eredményezte. Egy vezető sze­ mélyiség megjegyezte, hogy ezután nem bízná Newmanra az ezüstjét. Newman ebben az időben csalódottságá­ nak adott hangot, m ert a püspökök olyan döntéseket hoztak, amelyekből kitűnt, hogy a traktáriusok minden állításának el­ lenére az anglikán egyház végső soron mégiscsak protestáns egyház. Newman végül elvesztette az anglikán egyházba ve­ te tt bizodalmát, és fokozatosan megszakí­ totta vele minden kapcsolatát. Elhagyta (M ordot, és visszavonult a littlemore-i lelkigyakorlatos házba. Itt ösztönösen arra az álláspontra jutott, hogy végtére csak Róma jelenti az igaz katolikus egyházat. Noha a szíve arra húzta, az esze tudta, hogy a ró­ mai egyház erősen különbözött a korai egyháztól) amelyhez ő visszatérni óhajtott. Ennek az ellentmondásnak az áthidalására dolgozta ki a tanfejlődésről szóló elméletét az Essay on the Development o f Christian Dodrine (Tanulmány a keresztyén tanítás fejlődéséről) című írásában. Ezt még mint anglikán írta Rómához Való áttérése védel­ mében. Az E ssay-t 1845-ben, áttérése után változatlan formában adta ki, de utó­ szót csatolt hozzá, melyben az egyház íté­ letére bízza írását. Newman annak leszögezéséből indult ki, hogy „akármi légyen is a történelmi keresztyénség, az nem a protestantizmus. Ha valamilyen igazságban bizonyosak lehe­

tünk, akkor ebben igen.” És ezt a protes­ tánsok is tudják. Legszívesebben megfe­ ledkeznek a középkorról, és a korai egy­ háztól sincsenek elragadtatva. (Kitűnik ez abból, hogy amikor a protestánsok a „tör­ ténelmi keresztyénségről” beszélnek, ak­ kor csak a „XVI. század utáni protestantiz­ musra gondolnak”.) Newmannak persze, mint jó történésznek, be kellett ismernie, hogy a római katolikus egyház sem azono­ sítható a korai egyházzal. Ennek ellenére a lényeget tekintve azonosnak tartotta a mo­ dem római katolikus egyházat a korai ka­ tolikus egyházzal. Ha Szent Athanasius vagy Szent Ambrus netán váratlanul új életre kelne, egy pilla­ natra sem kétséges, hogy mely közösséget tar­ tanák a magukénak. Azzal mindenki bizo­ nyosan egyetértene, hogy ezek az atyák, véle­ ményük bármennyire különbözik, netán bármennyire tiltakoznának is, közelebb áll­ nának, mondjuk, Szent Bernáthoz vagy Loyolai Szent Ignáchoz, vagy a cellája magá­ nyában élő paphoz, a kegyes apácák szent kö­ zösségéhez, az oltár elé járuló névtelen töme­ gekhez, m int bármely más vallási közösség vezetőihez vagy tagjaihoz. E ssay on th e D evelopment D octrine 3:1

of

C hristian

Miután megállapítja, hogy a római kato­ likus egyház közelíti meg leginkább a korai egyházat, Newmannak számot kell adnia a változásokról. Nem fogadja el a hagyomá­ nyos állítást, mely szerint a római katoli­ kus egyház „mindig ugyanaz maradt”, soha nem változott. Nem teszi zárójelbe a tör­ ténelm et a változatlanság dogmatikus állí­ tásával, miként az Hneffabilis Deus kez­ detű pápai bulla nem sokkal később tette. Hanem elismeri, és igyekszik megmagya­ rázni a változásokat. Változásokra a tanfejlődés miatt kerül sor. A tanítás elkerülhetetlenül növekszik vagy fejlődik: az idők során az egyház mind

Newman többet és többet megért; a Biblia rendszer­ telen tanítását rendszerezni kell; a hamis tanításokra válaszolni kell; az újabb s újabb korok kérdései újabb s újabb válaszokat követelnek. A változást és a fejlődést nem lehet elkerülni. De nem minden fejlődés vagy változás bizonyul egészségesnek, vannak beteges kinövések is. Mi módon lehet próbára tenni a változásokat? Newman hét próbát sorol fel, mellyel igazolható a tanfejlődés hűséges volta. Ezek közé tartozik: az alapelveknek a fej­ lődés során mindvégig megmutatkozó foly­ tonossága, az egyik tanításnak a másikból való logikus következése és az idő próbája. Newman mindezen próbák alkalmazásával veszi védelmébe a római katolikus változá­ sokat. Soha nem gondolta azonban önma­ gukban elégségesnek ezeket a próbákat: az egyén vagy a tudós pusztán ezek révén soha nem állapíthatja meg valamely fejle­ mény hamis vagy igaz voltát. Az egyház­ nak szüksége van valamilyen csalhatatlan döntőbírára, hogy meg tudja különböztetni az igazat a hamistól. Ilyen kalauz híján az egyház mindig megrekedne valamely vá­ laszút előtt. Vagy fenntartja a szervezeti egységet a dogmatikai egységet feláldozva (ez olyan átfogó egyházhoz vezetne, mint a jelenlegi anglikán egyház), vagy pedig fen­ ntartja a dogmatikai egységet a szervezeti egység feláldozásával (ez pedig kis, dog­ matikus és szektárius, a tanításuk tiszta­ ságán őrködő egyházakat eredményezne). A csalatkozhatatlan kalauz összehangolhat­ ja a szervezeti és a dogmatikai egységet. De hol van ilyen csalatkozhatatlan kalauz? Erre csak egy komoly pályázó akad, mond­ ja Newman. Csak a római egyház köti össze a kiválóságot az állandósággal. A ró­ mai tanítás olyannyira következetes, hogy ellenfelei „emberfelettinek látják, bár ettől még nem gondolják isteninek” csupán esetenként sátáninak.

247 Newman igen hatásosan adta elő érvét, és nem csoda, hogy számos traktárius tár­ sát meggyőzte. (Furcsamód a traktáriusok közül éppen a korábbi evangelikálok, mint például Henry Manning és a Wilberforce testvérek követték Newmant a Rómához való áttérésben. Az óegyházi felfogásúak nem érezték igazán meggyőzőnek New­ man érveit.) Érvelésének persze van szá­ mos gyenge pontja is. M ert egy dolog meg­ magyarázni a tanfejlődés mikéntjét (ezt Newman hibátlanul meg is teszi), megint más dolog azonban a fejleményeket igazol­ ni. Newman például bemutatja, hogy a keresztség után elkövetett bűnökért Isten­ nek adandó elégtétel (*Tertullianusnál és *Cyprianusnál is szereplő) gondolatából természetesen következik a penitencia, az érdemszerzés, a bűnbocsátó cédulák, a purgatórium és a halottakért mondott mise gon­ dolata. Mindez valóban egyfajta fejlődésről tesz bizonyságot, csak éppen az nem bizo­ nyos, hogy a keresztség után elkövetett bűnök bocsánatáról kialakított kezdeti té­ vedésből az igazság bontakozott-e ki, avagy további romlás következett. Ráadásul Newman anélkül utasítja el a görögkeleti egyházat, hogy állításait megvizsgálná. Ám ha van csalatkozhatatlan kalauz, akkor miért inkább a nyugati, semmint a keleti egyház tekintendő annak? A keleti ortodox egyház tekintélyelve régebbre megy vissza, mint a nyugati pápai rendszer. Newman első látásra jól érvel a csalatkoz­ hatatlan egyház kívánatossága mellett, csak­ hogy számos érv szól ellene is. Ha egyszer az egyház válik a Szentírás csalatkozhatatlan értelmezőjévé, akkor a Szentírás elveszíti tekintélyét. Ha egyszer az egyház megnyi­ latkozik valamiről, a Biblia többé nem mond­ hat neki ellent. A keresztyének az Újszövet­ ség szemszögéből olvassák az Ószövetsé­ get. Egyetlen, minden étel tisztaságát kimondó újszövetségi ige (Márk 7,19) elég

248

Keresztyén gondolkodás a modem világban

az összes ótestamentumi étkezési szabály megsemmisítéséhez. Az Újtestamentum elfogadása folytán az Ószövetségnek csak viszonylagos tekintélye marad, hiszen az Új mondja meg, hogyan kell olvasnunk az Ószövetséget. Newman maga elismeri, hogy az egyház tanítása úgy viszonyul a Bib­ liához, mint az Új- az Őtestamentumhoz. Amíg azonban Isten Jézus Krisztusban való egyedülálló önkijelentése igazolja azt, hogy ilyen tekintéllyel ruházzuk fel az Újszövet­ séget, milyen alapon relativizálhatja az egy­ ház az Újtestamentumot? A pápa nem viszo­ nyulhat úgy Jézus Krisztushoz, ahogyan Krisztus a judaizmushoz. Ráadásul, ha megvizsgáljuk a csalatkozhatatlan egyház által kihirdetett megváltoztat­ hatatlan dogmákat, mint például Szűz Mári­ ának (az Ineffabüis Deus-bán és a *Munificentissimus Deus-bán meghatározott) a szeplőtelen fogantatásáról és a mennybe va­ ló felvételéről szóló dogmákat, akkor ebből azt szűrhetjük le, hogy a dogmatikai egy­ ségért talán túlságosan is súlyos árat kell fizetnünk. Az ilyen dogmák azt bizonyítják, hogy minden tanítást a Biblia alapján kell mérlegelnünk, még ha ezzel meg kell nyit­ nunk az ajtót több értelmezés előtt is. Newman eszméi igen fagyos fogadtatás­ ra találtak a szélsőségesen dogmatikus XIX. századi római katolikus egyházban. Newman egykori anglikán evangelikál tár­ sa, Henry Manning lett Westminster bíbo­ ros érseke (bár végül 1879-ben Newman is megkapta az érseki címet), aki egészen más szellemiséget képviselt. „A történe­ lemre való hivatkozás nem más - mondta, - mint eretnekség és árulás.” De Newman napja előbb-utóbb felkelt. Ha a pápai csalatkozhatatlanságot kimondó *első vatikáni zsinatot Manning zsinatának mondhatjuk, akkor a tanfejlődést kimondó ^második va­ tikáni zsinatot bízvást mondhatjuk Newmanénak. Valaki epésen meg is jegyezte,

hogy a római katolikus egyház té rt meg Newmanhoz, nem pedig fordítva.

Ineffabilis Deus (1854) A középkor elején némelyekben felmerült a gondolat, hogy Szűz Mária bűntelenül élt. Ennek lehetőségét *Ágoston megengedte. A VII. századra Mária bűntelensége általá­ nosan elfogadott gondolattá vált. De vajon mikor szabadult meg a bűntől? *Anzelm úgy tartotta, hogy Mária az eredendő bűn­ ben született. *Clairvaux-i Bernát, *Bonaventura és *Aquinói Tamás azon az állás­ ponton volt, hogy Mária eredendő bűnben fogant, de még születése előtt megtisztult. *Duns Scotus kezdte hangoztatni, hogy Mária szeplőtlenül fogantatott, vagyis már fogantatása pillanatában megszabadult a bűntől, nemcsak utána. Azzal érvelt Duns Scotus, hogy nagyobb tökéletesség valakit megóvni, mint megszabadítani az eredendő bűntől. Jézus Krisztus, a tökéletes meg­ váltó bizonyára a lehető legtökéletesebben váltotta meg anyját. A szeplőtelen fogantatás tana azután okot adott a perlekedésre a ferencesek (Duns Scotus rendje) és a dominikánusok (Aquinói Tamás rendje) között. A vita oly­ annyira elfajult, hogy 1483-ban IV Sixtus pápa kijelentette, hogy az egyház nem döntött az ügyben, és egyik álláspont sem eretnek. Ehhez hasonlóan a *tridenti zsi­ nat egyszerűen kihagyta Szűz Mária kér­ dését az eredendő bűnről szóló határoza­ tából. Végül a szeplőtelen fogantatás tana általánosan elfogadottá vált a római kato­ likus egyházban. 1854-ben IX. Pius pápa az Ineffabilis Deus kezdetű (a pápai bul­ lákra kezdő szavaikkal szokás hivatkozni) bullájában dogmaként határozta meg: ...kijelentjük, kihirdetjük és meghatároz­ zuk, hogy az a tan, amely azt tartja, hogy a

Inneffabilis Deus, Az I. vatikáni zsinat Boldogságos Szűz Mária fogantatásának el­ ső pillanatában, a mindenható Isten egye­ dülálló kegyelméből és kiváltságából, az em­ beri nem Üdvözítőjének, Jézus Krisztusnak érdemeire való tekintettel, az eredeti bűnnek minden szennyétől eleve megőrizve mentes volt: Istentől való kinyilatkoztatás és ezért erősen és állhatatosan kell hinnie minden hívőnek. E kijelentésből számos dolog következik a Máriáról szóló tanításon túlmenően is. Először is mire alapul a dogma? Nem a Szentírásra, m ert az nem tanítja sem Mária bűntelenségét, sem szeplőtelen fogantatá­ sát. Alapulhatna a hagyományon, minthogy a bulla kijelenti: „ez a tan mindig is meg­ volt az egyházban, őseinktől öröklődött, és magán viselte az isteni kinyilatkoztatás je­ gyeit”. A bulla tehát mintha a változatlan hagyomány tanúságára hivatkoznék, de a valóság, a történelem pontosan az ellenke­ zőjét bizonyítja: e hagyomány kiemelkedő alakjai (pl. Ágoston vagy Aquinói Tamás) nemhogy nem tartották dogmának, hanem kifejezetten tagadták azt. A bulla tehát nem a hagyomány gyümölcsét, hanem a dogmának a hagyomány felett aratott győ­ zelmét képviseli. Min alapul tehát a dog­ ma? A kortárs egyház egyetértésén. 1849ben Pius kikérte püspökei véleményét a kérdésről, és bullájában az erősen igenlő válaszok jutnak kifejezésre. Hogy a triden­ ti zsinat kihagyta Szűz Mária kérdését az eredendő bűnről szóló határozatából, ezt mint arra való bizonyítékot idézi a bulla, hogy a hagyomány nem ellenzi e dogmát. De pozitív bizonyítékként csak a kortársi egyházban meglévő egyetértést hozza föl. Másodszor, ha a bulla egyre inkább a kortársi egyetértésre hagyatkozik a Szent­ írással és a hagyománnyal dacolva, akkor a pápai hatalom bővülését is képviseli. Az 1854-es meghatározás számos tekintetben afféle erőpróbáját jelentette a pápai csalat-

249

kozhatatlanság dogmájának, m elyet az 1870-es *első vatikáni zsinat mondott ki. A következő Mária-dogmát, a mennybe való felvételéről szólót az 1950-es, *Munificentissimus Deus kezdetű apostoli konstitúció mondta ki.

Az I. vatikáni zsinat (1869-70) A reformációt követő századokban a hata­ lom tekintetében két nézet fogalmazódott meg a római katolikus egyházon belül. A kisebbségi vélemény, a „gallikanizmus” onnan a név, hogy főként Franciaországban terjedt el - a pápát alkotmányos uralkodó­ nak fogta föl. A XIV és XV. századi *William of Ockham és a konciliárius moz­ galom nyomdokaiba lépő gallikánok azt ál­ lították, hogy az egyetemes zsinat fölötte áll a pápának, s hogy a pápa ítélete csak a zsinat egyetértése után válik megváltoztathatatlanná. Ezt az álláspontot tükrözte az 1682-ben Párizsban megfogalmazott Déclaration des quatre articles (Nyilatkozat négy cikkelyben). A XIX. századra azonban a gallikanizmus hanyatlásnak indult. A többség a pápát abszolút uralkodónak tekintette, és az egyetemes zsinatok te ­ kintélyét tőle származtatta. Ezt az állás­ pontot nevezték „ultramontánizmusnak” (a hegyeken, az Alpokon túli Rómához hű). A XIX. században az ultramontán tábor igen megerősödött, és mind határozottab­ ban követelte a pápai csalatkozhatatlanság kinyilvánítását. IX. Pius pápa ennek az ál­ láspontnak volt harcos képviselője. 1868ban összehívta az első vatikáni zsinatot, amely 1869-70-ben tartotta üléseit. A zsinatra azzal egy időben került sor, amikor az egységesülő Olaszország veszé­ lyeztette a hagyományos pápai, közép-itá­ liai államokat. Ezeket a területeket francia seregek védték. 1870-ben azonban kitört a

250

Keresztyén gondolkodás a modern világban

francia-porosz háború, és a francia sere­ geknek el kellett hagyniuk Itáliát. Az olasz seregek bevették Rómát, és a pápa határo­ zatlan ideig elnapolta a zsinat üléseit. Nyolchónapos tevékenysége alatt a zsinat két dogmatikai konstitúciót adott ki. Az el­ ső, a katolikus hitről szóló Dei Filius kez­ detű konstitúció az Istent mint teremtőt, a kinyilatkoztatást, a hitet, illetve a hit és az értelem viszonyát taglalta. A második, a Krisztus egyházáról szóló konstitúció fon­ tosabbnak bizonyult, kimondta ugyanis a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját. A zsinat idejére a római katolikus püspö­ kök többsége hitte a pápa csalatkozhatatlanságát. De mit is kell értenünk ezen a fogalmon. Mikor csalatkozhatatlan a pápa? Az anglikanizmusból áttért W. G. Ward azt a szélsőséges, valójában kisebbségi állás­ pontot foglalta el, hogy „a pápa minden dogmatikai megnyilatkozását csalatkozhatatlanul a Szentlélek irányítja”. A többség sokkal szerényebb felfogást vallott. Mely területeken nyilatkozik meg a pápa csalatkozhatatlanul? íly módon szól mondjuk, a történelem kérdéseiről? Végül pedig csalatkozhatatlansága elszakad-e az egyháztól és a püspököktől? A zsinat e kérdéseket vitatta meg. A püspökök jelentős, ámde kisebbségi csoportja nem akarta a pápai csalatkoz­ hatatlanság dogmáját meghatározni, több oknál fogva sem. Némelyük nem hitt ben­ ne. Némelyük tartott a Ward-féle szélsősé­ ges állásponttól. Mások pedig inopportunusnak, időszerűtlennek tartották a dogma meghatározását, még ha az igaznak tűnik is - ezért nevezték őket „inopportunistáknak”. Attól féltek ugyanis, hogy a dogma kihirdetése károsan hatna a görögkeleti és a protestáns egyházakkal való kapcsolatra - ebbéli félelmük be is igazolódott. *John Henry Newman, aki nem vett részt a zsi­ naton, ugyancsak e félelmeknek adott

hangot. Püspökéhez írt magánlevelében megjegyezte, hogy a zsinatnak az egyház m egerősítésén kellene fáradoznia, ehe­ lyett azonban félelmet es megbotránkozást szít „fényűző jámborságával” [ti. a meg­ határozással]. Amikor végre megnyugszunk, kételyeink­ től megszabadulva... hirtelenében dörögni kezd az ég, és azt halljuk, készüljünk fel valamire, amiről semmi fogalmunk sincs, próbáljuk meg hitünket, de nem tudjuk, mimódon. Nincsen semminemű elkerülni való veszély, mégis nagy nehézséget támasztanak. Ez volna az egyetemes zsinat hivatása? Az ultramontán tábor uralta a zsinatot. Manning bíboros (a korábbi anglikán evangelikál) és társai úgy intézték, hogy a csalatkozhatatlanságot ellenzők közül egy se kerülhessen be a dogmatikai meghatározá­ sok megszövegezéséért felelős bizottság­ ba. Ennek ellenére az általuk kijelölt hu­ szonnégy bizottsági tag egyike az utolsó pillanatban meggondolta magát, és ellenez­ te a dogma kihirdetését. A döntő szavazásra 1870 júliusában ke­ rült sor. Az utolsóelőtti szavazáson a püs­ pökök háromnegyede voksolt a szöveg mellett. A kisebbségi álláspont képviselői­ nek küldöttsége elment a pápához, hogy mérsékeltebb megfogalmazást kérjen, de hiába. A dogma ellenzői úgy döntöttek, hogy a végső határozathozatalkor nem sza­ vaznak sem rá (m ert nem hinnének nekik), sem ellene (mert botrányt okoznának). E zért levelet írtak a pápának, benne ismét m egerősítették a dogmát ellenző állás­ pontjukat és tájékoztatták őt, hogy a zsi­ natról távoznak, nehogy Őszentsége ellen kelljen szavazniuk, és visszatérnek m e­ gyéikbe, „sajnálkozva a dolgok szomorú ál­ lásán, lelkiismereti békénk és nyugalmunk megzavartatván”. A kisebbségi csoport kivonulása miatt a végső szavazás ered­ ménye ez volt: 533 igen 2 nem ellenében.

Az I. vatikáni zsinat M i tehát híven ragaszkodván a keresztény vallás kezdetétől származó hagyományához, üdvözítő Istenünk dicséretére, a katolikus vallás felmagasztalására és a keresztény né­ pek üdvére, a szent zsinat helyeslésével tanít­ juk, és Istentől kijelentett hitágazat gyanánt meghatározzuk: hogy a római pápa, midőn püspöki székén tanít, vagyis midőn m int az összes keresztények pásztora és tanítója lép fel, és legfőbb apostoli tekintélyénél fogva, va­ lamely a hitre vagy erkölcsre vonatkozó tant m int olyat határoz meg, melyet az egész egy­ háznak el kell fogadnia, a szent Péterben ne­ ki megígért isteni segély folytán épp oly tévmentességnek örvend, amilyennel az isteni Megváltó a hit és erkölcs tanainak megha­ tározásában egyházát is felruházd; azért a római pápának ilyen meghatározásai, ko­ rántsem az egyház beleegyezése által, hanem önmaguknál fogva változhatatlanok. A ki pe­ dig, amitől Isten ments, ezen határo­ zatunknak ellen merészkedik mondani, kizáratik. Az I . VATIKÁNI ZSINAT HATÁROZATA KRISZTUS e g y h á z á r ó l , 4. fejezet Néhány dolgot érdem es m egjegyez­ nünk. Először is csak az ünnepélyes, „ex cathedra” megnyilatkozások tekintendők csalatkozhatatlannak. Másodszor a csalatkozhatatlanság csak a teológia és az etika kérdéseire teljed ki. Harmadszor a pápai csalatkozhatatlanság közvetlenül Istentől származik. A határozat nem kívánja meg, hogy a pápa kikérje a püspökök vagy az egyház véleményét, a csalatkozhatatlanság nem függ a püspökök vagy az egyház jóvá­ hagyásától. Negyedszer a dogma meghatá­ rozása a hagyományra hivatkozik. Ugyan­ akkor a dogma ellen felhozott kifogások éppen azon alapultak, hogy a dogma ellent­ mond a hagyománynak. Pius felfogása vilá­ gosan kitűnik a zsinaton résztvevő egyik püspöknek adott feleletéből: „Még hogy a hagyomány? Én vagyok a hagyomány.”

251 Végül minden püspök elfogadta a dog­ mát, némelyikük hosszú gyötrelmek után. Amint a dogma egyes francia ellenzői a zsi­ nat előtt megjegyezték: a római katoli­ kusok különbözhetnek a pápa vagy a zsinat csalatkozhatatlansága tekintetében egy­ mástól elkülönülten, ám amikor egybe­ gyűlnek, immár nincs helye a kétségnek. „A főpapi egyetértéssel felruházott zsinati határozatban vagy a püspöki egyetértéssel m egerősített főpapi megnyilatkozásban je­ len van a csalatkozhatatlanság, vagy pedig nincsen sehol.” A római katolikusok szá­ mára az egyetlen logikus lépés a dogma el­ fogadása volt. Mégsem fogadta el minden­ ki. A csalatkozhatatlanság egyik legfőbb ellenfele, a jeles német egyháztörténész, Ignaz von Döllinger nem hajolt meg a hatá­ rozat előtt, emiatt ki is közösítették. Az új dogmát elfogadni nem tudók alkotják az „ókatolikus egyházat”. 1870 óta csak egyetlen csalatkozhatatlansági meghatározásra került sor: a Mária mennybe való felvételéről szóló 1950-es konstitúcióra. Sokan úgy vélekedtek, hogy az első vatikáni zsinat után immár nem lesz többé szükség zsinatra, hiszen a pápa abszolút hatalomra te tt szert. De 1961-ben XXIII. János pápa összehívta a ^második vatikáni zsinatot, melyen igyekeztek hely­ reállítani a korábban felborított egyensúlyt a püspökök szerepének hangsúlyozásával. A pápai csalatkozhatatlanság dogmáját term észetesen nem fogadták el sem a gö­ rögkeleti, sem a protestáns egyházak. Manning és társai ugyan azt jósolták, hogy általa tömegesen fognak az emberek meg­ térni Róma kebelébe, de ez távolról sem következett be. Viszont a Róma és a többi egyház közötti szakadék még áthidalhatatlanabbá vált. Ma a dogmát a római katoli­ kus egyházon belül is ellenzik némelyek, például *Hans Küng. Újabban egy tanul­ mány az első vatikáni zsinat érvénytelen­

252

Keresztyén gondolkodás a modem világban

ségét állította, minthogy ülésein korlátoz­ ták a véleménynyilvánítás szabadságát, ám ez a nézet nem sok támogatóra lelt.

Munificentissimus Deus (1950) Az a gondolat, hogy Szűz Mária a mennybe felvétetett (mint Enok és Illés az Ószövet­ ségben), először IV századbeli iratokban merült föl, majd fokozatosan elterjedt, és főként ^Damaszkuszi János hatására Kele­ ten általánosan elfogadottá vált. Nyugaton ez a folyamat tovább tartott. Újabban, fő­ ként a XVII. századtól fogva azonban egyre nagyobb lett a nyomás, hogy dogmaként határozzák meg az elgondolást. Ezt 1950ben XII. Pius meg is tette, Munificen­ tissim us Deus kezdetű apostoli konstitúciójában. Meg kell jegyeznünk, hogy a meghatározás nem mondja ki, hogy Má­ riának a mennybe való felvételére még életében, vagy halála után került sor, vagyis, hogy Mária m egm enekült-e a haláltól vagy feltámadt. A római katolikus teológusok többsége szerint Mária való­ jában meghalt. Márpedig hinni kell, hogy az Jézus Krisz­ tus], aki őt [Máriát] oly igen nagy tisztelettel fölmagasztalni tudja, hogy őt sértetlenül megőrizze a sír romlásától, ezt valóban meg is tette, Isten szent Anyja végre elnyerte azt, kiváltságainak mintegy legfőbb koronája­ ként, hogy a sír romlásától mentes maradt, s úgy, m iként már Fia, aki legyőzte a halált, testével és leikével a mennyei legfőbb dicső­ ségbe fölvétetett, ahol Fiának, a századok halhatatlan királyának jobbján Királynő­ ként tündököl. M unificentissimus D eus 3900,3902

A Mária mennybe való felvételéről szóló dogma nem egyszerűen Mária életének egy (állítólagos) történelmi eseményéről szól. Ezen alapul ugyanis számos más Má­

ria-hiedelem, nevezetesen, hogy ő az ég királynője, aki közvetít Isten és köztünk. Az utóbbi századok során Mária szerepe fokozatosan bővült a római katolicizmuson belül, habár a *második vatikáni zsinaton ellenálltak a vele kapcsolatos további hatá­ rozatoknak. 1891-ben XIII. Leó pápa Octobri mense kezdetű enciklikájában ki­ mondta, hogy amiként a legfőbb Atyához senki sem juthat el, hacsak nem a Fiú által, éppen így senki sem juthat el Krisztushoz, hacsak nem az anyja által. Miként a szeplőtelen fogantatást kimon­ dó, 1854-es *Ineffabilis Deus kezdetű bul­ lából, ebből is számos dolog következett. A dogmát nem támasztja alá sem a Szentírás, sem a legkorábbi hagyomány, habár állító­ lag a végső fundamentumot ezek adják. A konstitúció a dogmának inkább a teológiai alkalmasságát és a kortárs egyházban ta­ pasztalható egyetértést emeli ki. Miként a szeplőtelen fogantatás dogmája esetében, ez a meghatározás is azt mutatja, hogy az egyháznak hatalmában áll dogmákat kinyil­ vánítani a Szentírás vagy a korai hagyo­ mány ellenére. Miként a Máriáról kimondott dogmák, ez is Jézus Krisztus értelmezésével függ össze. A IV és az V századi viták Jézus Krisztus istenségének a megerősítéséhez vezettek. S bár teljes embersége ugyanígy megerősítést nyert (pl. a *khalkedóni zsi­ naton), a gyakorlatban inkább csak feloldó­ dott istenségében. A közfelfogásban Jézus egyre kevésbé volt olyan ember, aki épp­ úgy kísértést szenvedett, mint mi, de nem vétkezett (például Zsid 2,17-18; 4,14-16). A népies jámborságnak arra volt szüksége, hogy a mennyben legyen valaki, aki együtt érez az emberi esendőséggel és gyenge­ séggel. Egyebek között Jézus Krisztus tel­ jes emberségének a háttérbe szorítása ve­ zete tt a Máriáról szóló dogmák kialakulá­ sához.

Munificentissimus Deus, Teilhard de Chardin Pierre Teilhard de Chardin Az evolúció misztikusa Marie-Joseph-Pierre Teilhard de Chardin 1881-ben született Franciaországban, vidé­ ken. Jezsuita iskolába járt, és később csat­ lakozott is a rendhez. Egyetemi tanulmá­ nyai után paleontológus (őslénytan-kutató) lett, és 1929-ben részt vett a pekingi em­ ber felfedezésében. Kimagasló természettudományos mun­ kássága mellett Teilhard a keresztyénség és az evolúció kapcsolatával is foglalkozott. Darwinnak A fajok eredete (1859) és Az em­ ber származása (1871) című munkáiban ki­ fejtett evolúciós elmélete három alapvető választási lehetőséggel állította szembe a teológusokat. Először is elutasíthatják, amit kevesen tettek akkor is, és ma is. Má­ sodszor kereshetik az evolúciós elméletnek a hagyományos keresztyén tanítással való összeegyeztetésének módjait. A teológusok nagy része változó fokú ortodoxia fenn­ tartásával erre a megoldásra hajlik. Har­ madszor pedig újraértelmezhetik a ke­ resztyén teológiát az evolúciós elmélet is­ meretében. Teilhard de Chardin erre tett nagyszabású kísérletet. Szemléletmódja kí­ sértetiesen hasonlít a protestáns *folyamatteológiai törekvésekhez. Teilhard teológiai nézeteivel nem nyerte meg jezsuita rendfőnökei támogatását. Teo­ lógiai és filozófiai írásainak kiadására nem kapott engedélyt, amit engedelmesen elis­ mert. Ugyancsak nem kapott engedélyt ar­ ra, hogy elfogadja a nagy megtiszteltetést jelentő professzori kinevezését a Collége de France-tól. Miután 1955-ben Teilhard meghalt, barátai megkezdhették műveinek kiadását. Legismertebb művei: Az emberi jelenség, a Le Milieu Divin (Az isteni miliő) és a LAvenir de l ’homme (Az ember jövője) 1955 és 1959 között látott napvilágot. A *második vatikáni zsinat szellemi nyitott­

253

sága idején Teilhard de Chardin nagy nép­ szerűségnek örvendett a katolikus világ­ ban, bár mára ez a népszerűsége alábbha­ gyott. Nézeteire nemcsak keresztyén kö­ rökben figyeltek föl. Az emberi jelenség an­ gol kiadását Sir Julián Huxley, a neves ag­ nosztikus gondolkodó látta el meleghangú előszóval: Bár számos természettudós, mint magam is, képtelen követni őt ama magasröptű kísérletében, hogy a keresztyénség természetfeletti elemeit összehangolja az evolúció fé­ nyeivel és következményeivel, ez semmikép­ pen nem csökkenti általános naturalista szemléletének értékét. Teilhard az evolúciót a létezés egyete­ mes törvényének látja, és ennek megfele­ lően értelmezi a keresztyénséget. Ez né­ mely alapvető keresztyén téma újraértel­ mezésére indította. A terem tést evolúciós folyamatnak ta rt­ ja. A bűn nem más, mint az evolúció folya­ matában elkerülhetetlen tökéletlenség. Az evolúció és a tökéletesség olyannyira öszszeegyeztethetetlen, mint ahogy a kör nem négyszögesíthető. A gonosz az evolú­ ciós folyamat melléktermékeként jelenik meg. Ahogy Huxley helyesen megállapítja: A teológus szemében Teilhard-nak a bűn­ ről és a szenvedésről szóló fejtegetései elégtelennek, vagy legalábbis nem eléggé ortodoxnak tűnhetnek. Teilhard nem utasította el a történelmi Jézusnak mint Isten megtestesült fiának a hagyományos felfogását, de a hangsúlyt a „kozmikus K risztusra” fektette. A „teljes Krisztus” vagy Krisztus misztikus teste az emberi evolúció keretén belül bontakozik ki. Az üdvösséget ezen evolúciós folyamat­ nak kell látnunk. Az emberi történelem akkor jut el tető­ fokára, amikor minden egyesül Krisztussal. Ezt nevezi Teilhard Omega pontnak. Ez új Istenfogalomhoz vezet, Isten nem áll változ-

254

Keresztyén gondolkodás a modem világban

hatatlanul a világ felett, hanem tevékenyen részt vesz az evolúciós folyamatban, sőt el sem választható tőle. Teilhard-nak a keresztyénség és az evo­ lúció összeegyeztetésére tett nagyszabású és bátor kísérlete talán ahhoz fogható, aho­ gyan *Ágoston a keresztyénség és az új­ platonizmus, illetve *Aquinói Tamás a ke­ resztyénség és az arisztotelészi bölcselet összeegyeztetésére törekedett. Teilhard azonban a keresztyénséget túlzottan hát­ térbe szorította az új eszméhez, az evolú­ cióhoz képest, habár eszméit soha nem te­ kintette valamely kérdés végleges megol­ dásának, inkább afféle gondolatkísérletnek szánta őket, hogy újabb távlatokat nyisson meg. A leginkább talán *Origenészhez ha­ sonlítható, aki bár újszerű és nagyhatású gondolkodó volt, eszméi nem mutatkoztak maradéktalanul elfogadhatónak. A keresztfán függő Jézus egyszerre jelképe és valósága annak a hatalmas és századokon át­ ívelő munkának, amely felemelte, és az isteni miliő mélységeibe visszahozta a teremtett lel­ ket. Jézus képviseli az Isten fenntartotta terem­ tést (aszó igaz értelmében azonos a teremtés­ sel), amint az megmássza a létezés emelkedőit, némelykor kapaszkodókat keres rajtuk, né­ melykor teljességgel elszakítja magát tőlük, hogyfelülemelkedhessen rajtuk, és mindig fizi­ kai szenvedésselfizet az erkölcsi bukások okoz­ ta hátráltatásokért.

Le Milieu divin És akkor bekövetkezik a vég. M int hatal­ mas áradat, a Létező uralja minden létező remegését. A világ páratlan kalandja eljut végéhez a nyugodt óceánban, melynek mégis minden egyes cseppje tudatában lesz önnön létének. Minden misztikus álma kielégül és beteljesül. Isten lesz minden mindenekben. (lKor 15,28).

LAvenir de l’homme

A II. vatikáni zsinat (1962-65) Az *első vatikáni zsinat ugyan kimondta a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, de ez korántsem számolta fel a vitákat a római katolikus egyházon belül. Pius utódja, XIII. Leó (1878-1903) alatt lépett föl a „katoli­ kus modernizmus”. Az Alfréd Loissy és George Tyrrell fémjelezte mozgalom volta­ képpen katolikus párja volt a protestáns li­ beralizmusnak. A katolikus modernisták elfogadták a bibliakritika legszkeptikusabb következtetéseit, elutasítottak minden csalatkozhatatlan - akár bibliai, akár egy­ házi vagy pápai - tanítást vagy dogmát, ugyanakkor *Harnack és mások támadása­ ival szemben védelmükbe vették a római katolikus egyházat, ámde liberális alapo­ kon, tehát mint folyamatosan fejlődő vallá­ si intézményt. Leó utódja, X. Pius pápa elítélte a m odernistákat és vezetőiket kiközösítette, a papságnak pedig antimodernista eskütételt írt elő. Ez béklyóba verte a szabad gondolkodást és a bibliakutatást a római egyházon belül. A II. világháború után valamelyest enyhült a szigor; de lényeges változás nem történt. 1958-ban azonban új pápát választottak XXIII. János személyében. A már koros, hetvenhetedik évét taposó öregembert amo­ lyan „gondnok pápának” szánták, aki úgy­ sem változtat majd a status quón. Pápasága azonban az egyik legnagyobb fordulatát je­ lentette a katolicizmus történetének, XXIII. János jelszava az „aggiomamento” volt: az egyháznak naprakésszé kell válnia, utol kell érnie a modem világot. A dogma nem válto­ zik, de kifejezésének módja változhat és vál­ toznia kell. A protestánsokat nem megátal­ kodott eretnekeknek, hanem elszakadt test­ véreknek kell látni. 1961-ben János egybe­ hívta a második vatikáni zsinatot.

A II. vatikáni zsinat A zsinat 1962 és 1965 között ülésezett. XXIII. János leemelte az üstről a fedelet. Amikor a püspökök összegyűltek, nagy meglepetésükre azt vették észre, hogy a haladók vannak többségben. A zsinat nap­ világra hozta mindazokat az alapvető szem­ léleti változásokat, amelyek a felszín alatt végbementek az első vatikáni zsinat óta. A második vatikáni zsinat terjedelmes doku­ mentumai egészen más lelkűiéiről tesznek bizonyságot, mint az előző zsinaté. A más keresztyénekhez, más vallásokhoz és a modern világhoz való viszonyt illetően sokkal inkább tanúskodnak pásztori, békülékeny, sem m int dogmatikus, támadó hangvételről. A vallási üldözést, amelynek korábban igen jelentős szerepe volt a ró­ mai katolikus egyház történetében is, a zsinat elutasította, és hajlandónak mutat­ kozott az egyház hibáinak beism erésére is. A zsinat számos dokumentumot fogadott el, köztük a két legfontosabb az egyházról és az isteni kinyilatkoztatásról szóló konstitúció. Az egyházról szóló konstitúció igyeke­ zett helyreállítani a pápa abszolút felségét hangsúlyozó első vatikáni zsinat folytán felborult egyensúlyt. Ha az első vatikáni zsinat a pápának mint P éter utódjának a szerepét emelte ki, akkor a második a püs­ pököket úgy írja le, mint akik a tekintély és a pásztori rend tanításában az apostolok karának örökébe lépnek. A püspöki karnak legfelső és teljes hatalma van az egyete­ mes egyház fölött, de csak fejével, a római főpásztorral együtt, és soha nem nélküle. A pápának van teljes, egyetemes és legfel­ ső hatalma az egyház felett, és ő ezt szaba­ don gyakorolhatja. A zsinaton nézeteltérés támadt azok kö­ zött, akik további Máriával kapcsolatos dogmákat óhajtottak meghatározni, és azok között, akik ezt meg akarták fékezni. A két tábor azon is vitatkozott, hogy önálló

255 dokumentumot fogadjanak-e el Máriáról, ezzel növelendő rangját, avagy sem. Kis többséggel (1114 szavazat 1074 ellenében) a zsinat nem szavazta meg az önálló Máriadokumentumot. Máriáról az egyházi kon­ stitúció utolsó fejezete szól. Ez jelzi, hogy Mária az egyház részének, nem pedig tőle elkülönülőnek tekintendő. Az összes hagy­ ományos Mária-dogmát újra megerősíti, köztük a szeplőtelen fogantatásáról és a mennybe való felvételéről szóló tant (me­ lyet az *Ineffabilis Deus, illetve a *Munifkentissimus Deus határozott meg). Egyesek Máriát mint társmegváltót (aki Jézus Krisztussal együtt váltotta meg a vi­ lágot) akarták meghatározni. E fogalmat ugyan nem említi a dokumentum, de vilá­ gosan meghatározza Máriának az üdvösség rendjében betöltött szerepét. Jézus Krisz­ tus m egtestesüléséhez szükség volt Mária egyetértésére, továbbá ugyancsak tevéke­ nyen kivette a részét az ember üdvözítéséből; életet adott a világnak: Éva által lett a halál, Mária által az élet; egy volt Jézussal a szenvedésben, amikor meghalt a keresz­ ten; közvetít Isten és köztünk, habár ez semmi módon nem homályosítja el vagy csökkenti Krisztus közvetítését, hanem in­ kább kimutatja annak erejét. Az isteni kinyilatkoztatásról szóló kons­ titúció meghozatalát a konzervatív és a ha­ ladó tábor még ennél is nagyobb küzdelme előzte meg, minthogy a dokumentumnak csak az ötödik változatát fogadták el. Az el­ ső, szélsőségesen konzervatív tervezetet a zsinati atyák hatvan százaléka elutasítot­ ta. Különösen öt pont tűnt elfogadhatatlan­ nak: a kinyilatkoztatás nem más, mint ki­ nyilatkoztatott dogma; a hagyomány és a Szentírás képezi a kinyilatkoztatás két for­ rását; a hagyomány kiegészíti a kinyilat­ koztatást; az ihletettségből következően a teljes Szentírás m entes minden tévedés­ től; a teológiának nincs más feladata, mint

256

Keresztyén gondolkodás a modem világban

hogy összehangolja a Szentírást az egyház tanításával. János pápa a tervezet átdolgo­ zását egy merőben új testületre bízta. Há­ rom év múlva a negyedik változat után a zsinat 2344 szavazattal 6 ellenében elfo­ gadta a konstitúciót. A vitatott öt pontot teljesen átdolgozták. 1. A dokumentum végül kimondja, hogy a kinyilatkoztatásban Isten önmagát (tehát nem a tanítást) nyilatkoztatja ki tettben és szóban: E z a kinyilatkoztatás eseményekben és a hozzájuk bensőleg kapcsolódó szavakban bontakozik ki: Istennek az üdvösség törté­ netében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal kifeje­ zett valóságokat. A szavak viszont a tetteket hirdetik, és a bennük rejlő misztériumot vilá­ gítják meg. Az Istenről és az ember üdvös­ ségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl szemünk előtt. 0 az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége. I steni

kinyilatkoztatás

1:2

2. A dokumentum az evangéliumot tart­ ja minden üdvözítő igazság egyedüli forrá­ sának. Az evangéliumot a hagyomány és a Szentírás közvetíti. A hagyomány szerint az egyház tanításával, életével és istentisz­ teletével minden nemzedék számára ál­ landósítja és továbbadja mindazt, ami őt magát alkotja, és mindazt, amit hisz. 3. A dokumentum külön kihangsúlyozza, hogy a Szentírást nem egészíti ki a hagyo­ mány. Korábban széles körben elterjedt a hiedelem, hogy a ^tridenti zsinat ezt taní­ totta, de a második vatikáni zsinat előtt néhány római katolikus tudós meggyőzően vitatta Trident ilyetén értelm ezését. Maga a zsinat a kérdést nyitva hagyta. Ugyan­ akkor *Newmant követve utalt a tanfejlő­ désre: m ert ahogy a századok követik egy­ mást, az egyház folyamatosan halad az is­ teni igazság teljessége felé, mígnem Isten igéi beteljesednek az egyházon. Ez azt je ­

lenti, hogy noha minden tanítás magja a Szentírásban található meg, önmagában a Szentírás nem elég a katolikus dogmák tanításához. Az egyház nemcsak a Szent­ írásból meríti bizonyosságát a kinyilatkoz­ tatott dolgok felől. Ezt a kiegészítést az utolsó pillanatban VI. Pál pápa (1963-78) kérésére fogadták el. 4. Módosították a Szentírás tévedhetet­ lenségének gondolatát: Mindazt, am it a sugalmazott szerzők vagyis a szentírók - állítanak, a Szentlélek állításának kell tartani. Ezért hinnünk kell, hogy a Szentírás könyvei biztosan, hűségesen és tévedés nélkül tanítják az igazságot, ame­ lyet Isten le akart íratni a szent iratokban üdvösségünkre. Isteni

kinyilatkoztatás

3:11

Ez a szöveg számos értelm ezési lehető­ séget enged meg, attól függően, amit ki-ki arról gondol, hogy Isten mit akart közölni a Szentírásban üdvösségünkre. Vajon min­ denre vonatkozik-e, ami a Bibliában szere­ pel, vagy csak a teológiai és etikai kijelen­ tésekre? Avagy csupán az evangéliumra? Ha igen, akkor talán le lehet szűkíteni arra az igazságra, hogy Isten szeretet ? 5. A második vatikáni zsinat szabadjára engedte a Bibliát. A laikusoknak is olvasni­ uk kell, mert, *Jeromos szerint „nem is­ merni a Szentírást annyi, mint nem ismer­ ni Krisztust”. A katolikusok működjenek együtt a protestánsokkal a Biblia fordítá­ sában. A szent lapok tanulmányozása nem más, mint a szent hittudomány lelke. Ez messze távol áll azon katolikus apologéták nem is oly régi állításától, mely szerint az egyház boldogul a Biblia nélkül is. A zsinat a Biblia kutatását buzgón támogatta, te r­ mészetesen az Egyházi Tanítóhivatal vi­ gyázó gondoskodása alatt, és az Egyház lelkületéhez való hűségben. A Tanítóhivatal nem áll a Szentírás fölött, hanem azt szol­ gálja, de „Isten Igéjének hiteles értelme-

Rahner zésére” kizárólag az Egyházi Tanítóhivatal kapott megbízást. A zsinat tehát sokat tett a bibliakutatás újbóli felvirágzásáért, de a csalatkozhatatlan egyház megmarad a vég­ ső mércének. A második vatikáni zsinattal lezárult a tridenti katolicizmus négyszáz éves kor­ szaka: a római erődből zarándok egyházzá lett. A vatikáni rab immár folyvást úton (pontosabban repülőn) van, és tömegeket vonz. Párbeszéd és tudásszomj váltotta föl az ellenségességet, egyebek mellett a pro­ testantizmussal szemben is. Istentiszteleti és egyéb reformok léptek életbe. Oly sok változás történt, hogy némelyek elbizony­ talanodtak és megzavarodtak. Csak Isten a megmondhatója, hogy ezután m erre megy a római katolikus egyház, de a második va­ tikáni zsinat előtti korszakba már nincs visszatérés.

Kari Rahner Anonim keresztyénség Kari Rahner 1904-ben született Freiburg im Bresgauban. Belépett a jezsuita rendbe, és 1948-ban dogmatikaprofesszor lett az innsbrucki egyetemen. Azóta a mün-cheni és a m ünsteri egyetem en is tanított. Tematikusán elrendezett írásait a tizen­ négy kötetes Schriften zűr Theologie-bm (Teológiai írások; 1954-1984) adta ki. írt rendszeres teológiát is A hit alapjai cím­ mel. Kétségkívül ő volt a XX. század leg­ nagyobb katolikus teológusa. Hírnevét többek között az anonim keresztyénségről kialakított elméletének kö­ szönhette. A hagyományos római katolikus álláspont szerint, melyet egész világosan *Cyprianus fogalmazott meg és a N egye­ dik lateráni zsinat újból m egerősített, nincs üdvösség az egy látható és szerve­ zett katolikus egyházon kívül, így semmi­

257 lyen más egyházban sem. Ezt 1302-ben VIII. Bonifác pápa még pontosabban fogal­ mazta meg Unam Sanctam kezdetű bullá­ jában: Kinyilvánítjuk, kimondjuk és meg­ határozzuk, hogy az üdvösségért minden emberi teremtménynek szükséges alávet­ nie magát a római főpásztornak. E nyilat­ kozatok máig érvényben vannak, bár azóta új értelmezést kaptak. 1854-ben IX. Pius új­ ból megerősítette a hagyományos dogmát egy döntő módosítással: akik leküzdhetet­ lenül tudatlanok az igaz vallás tekintetében (vagyis akik nem tehetnek tudatlanságuk­ ról), azok elfogadtatnak. 1949-ben újabb módosításra került sor. A keményvonalas bostoni Feeney atya a hagyományos dogma tanítása mellett kardoskodott. Róma azon­ ban azzal válaszolt, hogy „az egyházon kívül nincs üdvösség” állítás igaz, de ennek értel­ mezése az Egyházi Tanítóhivatalra tartozik, nem pedig az egyéni emberre. A vita 1953ig folytatódott, amikor Feeneyt mint meg­ átalkodott rigoristát kiközösítették. A *má­ sodik vatikáni zsinat határozottan elutasí­ totta a régi értelmezést. Elnyerhetik ugyanis az üdvösséget mind­ azok, akik önhibájukon kívül nem ismerik Krisztus evangéliumát és egyházát, de őszin­ te szívvel keresik Istent, és a kegyelem hatása alatt arra törekszenek, hogy teljesítsék aka­ ratát, amelyet lelkiismeretük szavában fedez­ nek fel. Még azoktól sem tagadja meg az isteni Gondviselés az üdvösségre szükséges támogatást, akik önhibájukon kívül nem ju ­ tottak el Isten kifejezett ismeretére, de - ép­ pen nem az isteni kegyelem nélkül - iparkod­ nak becsületesen élni. Az egyház 2:16 [Üdvösségre] nemcsak keresztények ju t­ hatnak, hanem minden jóakaratú ember is, akinek szívében a kegyelem láthatatlan mó­ don munkálkodik. Mivel Krisztus minden emberért meghalt, és mivel az ember végső hivatása egy, mégpedig isteni, ezért hinnünk

258

Keresztyén gondolkodás a modern világban

kell, hogy a Szentlélek - csupán Isten előtt is­ mert módon - minden embernek felkínálja e húsvéti misztériummal való társulás lehe­ tőségét. Az EGYHÁZ A MODERN VILÁGBAN 1:22 Ugyanakkor a második vatikáni zsinat azt is kimondja, hogy „aki tudja, hogy a ka­ tolikus egyházat Isten Jézus Krisztus által szükségessé tette, de nem válik tagjává, és nem marad meg tagjának, az nem nyerhet üdvösséget”. Kari Rahner elméletével e kijelentése­ ket igyekszik magyarázni. Isten azt akarja, hogy mindenki üdvözüljön (lTim 2,4), és az üdvösséghez hinni kell Jézus Krisztus­ ban. Ez pedig azt jelenti, hogy mindenki­ nek megadatik a lehetőség, hogy hitre jus­ son - ez valóságos történelmi, nem csupán elméleti lehetőség. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy Isten kegyelme mindenkiben munkálkodik. Ha valaki nem szembesül magával a keresztyén evangéliummal, Isten kegyelme Jézus Krisztusban elérheti őt más, nem keresztyén vallás révén is. Mi több, Isten kegyelme munkálkodhat még egy ateistában is, akinek ezáltal megadatik az igaz keresztyén hit, rem énység és szeretet, bár ateistának vallja magát. „Még egy ateista... sem zárható ki az üdvösség­ ből, feltéve, hogy ateizmusa következté­ ben nem tett lelkiismerete ellen”. De mi­ lyen alapon mondhatjuk az ilyen embert istenhívőnek? Azon az alapon, hogy lelki­ ism erete Istennel szembesül, még ha ezt nem is ismeri föl. Rahner „transzcenden­ tális filozófiája” szerint amikor bárki és bárhogyan megtapasztalja a transzcen­ denciát, az „abszolút titkot”, Istenről nyer tapasztalatot. A ki valamely lelkiismeretéből fakadó er­ kölcsi követelmény abszolút érvényességét el­ fogadja, azt szabadon magáévá teszi - bár­ mily reflektálatlanul is -, az az ember Isten abszolút létezését állítja, akár tudja vagy

megragadja fogalmilag, akár nem, hogy Isten léte az egyedüli oka annak, hogy lehet ilyen abszolút erkölcsi követelmény. Schriften ZŰR T heologie 9. köt., 9. fejezet

Az „anonim keresztyének” nem term é­ szetes erkölcsiségük miatt jutnak üdvös­ ségre, hanem azért, mert megtapasztalták Jézus Krisztus kegyelmét, noha ezt nem ismerték föl. Meg kell különböztetnünk a kimondott és a valóságos, bár kimondatlan hitet, mely a szívből még nem hatolt át az értelembe. A z „anonim keresztyén” értelmezésünk szerint nem más, mint a keresztyén misszió kezdete utáni pogány, aki hit, remény és szeretet által Krisztus kegyelmi állapotában él, de kifejezett módon nincs tudatában a ténynek, hogy élete a kegyelem adta üdvös­ ségben Krisztusra irányul... Kell lennie olyan keresztyén elméletnek, amely számot tud adni ama tényről, hogy minden egyén, aki semmilyen abszolút és végső értelemben nem cselekszik lelkiismerete ellenében, az a maga lelkében kimondhatja és ki is mondja hittel, reménységgel és szeretettel: „ABBA", és ennél fogva Isten szemében igaz testvére minden keresztyénnek. S chriften jez et

zűr

T heologie 14. köt., 17. fe­

E Rahner és mások által megfogalma­ zott eszmék mára széles körben elterjed­ tek, közülük is különösen az, hogy valaki lehet anonim keresztyén mindenfajta vallá­ si elkötelezettség nélkül. Az anonim ke­ resztyén „erkölcsi döntések meghozójá­ nak látja magát”, még ha e döntésekre nem „vallási” vagy „teista” módon jutott is. Ez­ zel válik igazolhatóvá a „szekuláris keresztyénség”, az egyház üzenetének és misszi­ ójának egyre inkább szekuláris módon való értelm ezése, amely kitűnik az *Egyházak Világtanácsának és a *felszabadítás-teológia képviselőinek újabb nyilatkozataiból. Ha Krisztus követése mindenfajta tudatos

Küng vallási elkötelezettség nélkül is megnyil­ vánulhat, akkor az egyház joggal hanyagol­ hatja vallási törekvéseit a mindennapok súlyos és sürgető társadalmi és politikai gondjaival szemben. Rahnernek talán az a legnagyobb hibája, hogy egy kivételes lehetőségből (hogy valaki, aki nem hallotta az evangéliumot, az is lehet kegyelmi álla­ potban) normát alkotott, amely szerint az egyháznak úgy kell minden emberhez viszonyulnia, mint egy esetleges anonim keresztyénhez, márpedig a bibliai szemlé­ let szerint őket elveszettnek kellene tarta­ ni. Kari Rahner 1984-ben halt meg.

Hans Küng Katolikus fenegyerek Hans Küng 1928-ban született a svájci Lu­ zern kantonban. Rómában készült fel a pa­ pi szolgálatra, majd Párizsban írta meg va­ lóban korszakalkotó doktori értekezését (Megigazulás: Barth Károly tanítása és egy katolikus reflexió; 1957) címmel. Ebben, miután bemutatja a megigazulás barthi fel­ fogását, arról értekezik, hogy a barthi és a *tridenti tanítás között nincs áthidalhatat­ lan ellentét. Kétségkívül rendkívüli jelentősége van annak, hogy ma alapjaiban egyezik a katoli­ kus és a protestáns teológia a megigazulás teológiájában, tehát éppen azon a ponton, amelyből a reformáció teológiája kiindult. E négyszáz év után vajon minden nehézség ellenére nem jutottunk-e mégis közelebb egymáshoz a teológia szintjén? M egigazulás, 33. fejezet

A könyv legérdekesebb vonatkozása talán éppen a fogadtatása volt. Barth maga meleg hangon így reagált: „Ha az, amit Ön bem utat... valóban a római katolikus egy­ ház tanítása, akkor feltétlenül el kell is­ mernem, hogy a megigazulásról kialakított

259 véleményem egyezik a római nézettel; ha csak azért is, m ert így a római katolikus tanítás megdöbbentő módon az enyémmel volna összhangban!” Barth ezután megjegyzi, hogy a katoli­ kus testvéreknek kell eldönteniük, hogy vajon Küng helyesen értékelte-e Tridentet. Nos, a többségük azonosult Küng véle­ ményével. A könyv hatására a katolikus teológusok körében csaknem általánossá vált az a nézet, hogy az egyedül hit által való megigazulás tana elfogadható, és nem osztja meg szükségképpen a felekezete­ ket. Mivel a római katolikus egyház az idő haladtával újraértelmezi hitét, ez a tény legalább olyan fontosnak mondható, mint az az elvi kérdés, hogy vajon valóban öszszeegyeztethető-e a két tanítás vagy sem. Cinikusan megjegyezhetnénk, hogy Küng ugyanazt tette, mint annak idején *Newman a Tract Ninety-ban, csak éppen for­ dítva és sikerrel. 1962-ben XXIII. János pápa a *második vatikáni zsinat hivatalos teológiai tanács­ adójává nevezte ki Küngöt, és ő tevéke­ nyen részt is v e tt a tanácskozásokon, mégha némely határozat csalódást váltott is ki belőle. Még 1957-ben a Szent Offícium (korábban az Inkvizíció) aktát nyi­ tott Küngről a Megigazulás miatt. Ahogy Küng egyre kritikusabban szólt egyes hagyományos dogmatikai álláspontokról, egyre több figyelmeztetésben részesült a Szent Offíciumtól, melyet a második vati­ káni zsinat megújított, és átnevezett Hittani Kongregációvá. Küng legtöbb könyve rosszallást váltott ki Rómából, talán ez is hozzájárult népszerűségükhöz. 1970-ben Hans Küng azzal ünnepelte a pápai csalatkozhatatlanságot kimondó *első vatikáni zsinat századik évfordulóját, hogy kiadta Unfehlbar? Eine Bilanz (Csalatkozhatatlan? Számvetés) című könyvét. Ebben nemcsak a dogma állítólagos bibliai

260

Keresztyén gondolkodás a m odem világban

és hagyománybeli alapjait, de azt is kétség­ bevonja, hogy van-e egyáltalán csalatkozhatatlan kijelentés, akár a pápa vagy az egyház, akár a Biblia részéről. A csalatkozhatatlanság gondolata helyett az eltévelyedhetetlenséget ajánlotta. A részletkér­ désekben elkövetett minden félreértelm e­ zés és hiba ellenére Isten megtartja az egyházat az igazságban. A negatív állítást, hogy egyes kijelentések nem tartalmaz­ hatnak hibát, felváltja a pozitív állítás, hogy az evangélium igazsága megmarad az egy­ házban minden hiba ellenére. Emellett Küng a pápa szerepének módosítását is javasolta. A csalatkozhatatlan, abszolút uralkodó váljék immár valóban P éter utód­ jává, aki pásztori tevékenységével a szol­ gálat elsődlegességéről tanúskodik az egész egyház javára, miként XXIII. János tette. Ez a felfogás az egyházról és a pápá­ ról, állítja Küng, összhangban van a Szent­ írással és az első évezred hagyományával. A péteri értelemben vett egyházi szolgálat­ nak van értelme, amelyet minden katolikus elfogad, de a pápa az egyházért van, nem pedig fordítva. Elsősége nem a szuverenitás elsőségében, hanem a szolgálat elsőségében áll. A péteri hivatal birtokosa nem tehetné magát az egyház vagy az evangélium vezérlő urává, am it ma egyébként megtesz, amikor a múlt annyi rossz tapasztalata és a zsinat elő­ remutató határozatai után valamely kriti­ kátlanul elfogadott hagyomány fényében értelmezi a teológiát és az egyházpolitikát.

Unfehlbar? Eine Bilanz Hans Küng sokat ír, és teológiai művei­ ben mesterien, a modern kor igényeinek megfelelően tudja megszólítani a nem teo­ lógus, sőt nem keresztyén közönséget. Ki a keresztény? című könyve fölkerült a né­ met könyvek bestseller listájára - amit kevés (hétszáz oldalas) teológiai értekezés é rt el. Ugyancsak nagy sik ert aratott

Existiert Gott? (Vajon van-e Isten?) című könyve. Róma azonban nem nézte jó szemmel Küng munkáit. 1978-ban II. János Pál meg­ választása után szigorúbban lépett föl vele szemben. 1979 végén a Hittani Kongregá­ ció a pápa jóváhagyásával kijelentette, hogy Küng többé „nem tekinthető római katolikus teológusnak és mint ilyen, nem taníthat többé”. Ezzel tehát nem közösítet­ ték ki és nem fosztották meg papi tisztétől, csak római katolikus teológusnak nem lehetett Küngöt tekinteni többé. Ezzel a ravasz lépéssel akarták aláásni befolyását anélkül, hogy mártírrá tennék őt. Az egyház követelte, hogy a tübingeni egyetemen ne taníthasson többé mint a katolikus teológia professzora - amire válaszul az állam önálló tanszéket létesített Küng számára. Az egyházi fellépés haté­ konyságát kétségbe vonja az a tény, hogy számos, Küng nézeteit egyébként nem ­ igen osztó katolikus teológus kiállt meg­ hurcolt társa mellett. Más oldalról viszont valóban nem lehet komolyan venni egy olyan vallási szervezetet, amelyik nem ellenőrzi a nevében előadott tanítást. Nem egy egyháznak okoz fejtörést ez a kérdés. Mindez nem gátolta meg Küngöt abban, hogy további műveket jelentessen meg. Egyik újabb könyvében, Theologie im Aufbruch (Ébredő teológia, 1988) a „poszt­ modern korszak” teológiai kihívásait vizs­ gálja. A modem korszak a XVII. és XVIII. században köszöntött be a felvilágosodás­ sal, és annak a haladásba vetett hitével. Ezt a hitet porig rombolta az I. világháború. Ezzel eljött a „posztmodern kor”, amint azt egyre többen állítják. Küng maga ezt inkább „ökumenikus kornak” mondaná, „abban az értelemben, hogy a különböző vallások, felekezetek és térségek tekinte­ tében új, globális egyetértés bontakozik

A katolikus egyház katekizm usa

261

ki”. Ezért teológiai szemlélete „a világval­ lások teológiájának kialakítása irányában” mozdult el.

és püspök közreműködésével készült el az új katekizmus, mely A katolikus egyház katekizmusa címen 1994-ben jelent meg. Ez volt az első, a teljes római katolikus egyháznak szánt katekizmus a XVI. száza­ di, V Pius-féle katekizmus óta. Célja az volt, hogy bemutassa a római katolikus hagyományt a második vatikáni zsinat fényében: Ennek a katekizmusnak az a célja, hogy szerves és rendezett módon tárja elénk a katolikus tanítás lényegi és alapvető tartal­ mát, a hit és az erkölcs igazságait, a II. Vati­ káni Zsinat és az egyházi szent Hagyomány egészének fényében. Elsődleges forrásként a Szentírásra, az egyházatyákra, a liturgiára és az egyházi Tanítóhivatalra épít.

A katolikus egyház katekizmusa (1994) 1566-ban V Pius pápa kiadta a Római Kate­ kizmust, mely a tridenti zsinat tanításának foglalata. A mű a világ római katolikus egy­ házát, elsősorban a papságot volt hivatott szolgálni. A gyakorlatban azonban vala­ mennyi ország, sőt olykor egyházmegye rendelkezett a saját maga katekizmusával. A *második vatikáni zsinat nyomán a római egyház új liturgiát vezetett be, és új katekizmust bocsátott ki. Továbbá számos helyi katekizmus igyekezett kifejezni a zsinat lelkiségét. A leghírhedtebb új kate­ kizmust a hollandok adták ki 1966-ban. Ezt Róma túlságosan progresszívnek találta, három év múlva új változatot készíttetett, és ehhez kiegészítésképpen hozzátette a bíborosi testület által követelt javításokat. 1985-ben a zsinat befejezésének husza­ dik évfordulóján püspöki zsinat ült össze Rómában. A résztvevők jelezték, hogy új katekizmus készítését tartják szükséges­ nek. 1986 és 1992 között számos bíboros

E lőszó 3.11

A katekizmus szerkezete a hagyomá­ nyos négyrészes formát követi. Az első rész, a „Hitünk megvallása” különösen az *Apostoli Hitvallást taglalja. A második rész, „A keresztyén misztérium ünneplé­ se” a hét szentséget magyarázza. A harma­ dik rész, az „Élet Krisztusban” a Tízparan­ csolatot mint az Isten- és a felebaráti sze­ retet legfőbb parancsolatának kifejezését mutatja be. A negyedik rész, „A keresz­ tyén imádság” elsősorban a Miatyánkot elemzi.

262

Keresztyén gondolkodás a modern világban

A hit világszerte Az utóbbi évtizedekben megszűnt az a helyzet, hogy a teológia művelése a fehér európaiak előjoga legyen. Számos kísérlet történt eredeti ázsiai, afrikai éslatin-amerikai teológiai rendszerek kidolgozására.

Az Egyházak Világtanácsa Az Egyházak Világtanácsát formálisan 44 ország 147 egyházának küldöttei 1948-ban alapították meg Amszterdamban. A szer­ vezet három korábbi mozgalomból nőtt ki, és ezekre az ösztönzést az 1910-es edinburgh-i Világmissziói Konferencia adta. - A Hit- és Egyházalkotmány szervezet az edinburgh-i konferencia hatására jött létre azzal a céllal, hogy munkálkodjék a megosztott felekezetek újraegyesítésén. Konferenciát tartott 1927-ben Lausanneban és 1937-ben Edinburgh-ban. - Az Élet- és Munka szervezet elsősor­ ban a keresztyén hit és a társadalmi, politi­ kai és gazdasági kérdések kapcsolatát vizs­ gálta. Konferenciát tartottak 1925-ben Stockholmban és 1937-ben (Mordban. - A Nemzetközi Missziói Szövetség közvetlenül az edinburgh-i konferencia nyomán 1921-ben jött létre, 1961-ben pe­ dig formálisan betagozódott az Egyházak Világtanácsába. A Hit- és Egyházalkotmány, illetve az Élet- és Munka szervezet 1937-es konfe­ renciája elhatározta az Egyházak Világta­ nácsa megalakítását, és az 1938-as utrechti konferencia elfogadta a szervezeti sza­ bályzatot. A háború azonban tíz évre elo­ dázta a szervezet formális létrejöttét. A római katolikus egyházat és némely (tehát nem minden) evangelikál egyházat leszá­ mítva minden jelentős keresztyén egyház tagja az Egyházak Világtanácsának. 1961 óta a római katolikus egyház hivatalos megfigyelőket küld az általános közgyű­ lésekre.

A genfi központban folyó munkán túlme­ nően az Egyházak Világtanácsa rendszere­ sen szervez konferenciákat a Hit- és Egy­ házalkotmány, illetve a Világmisszió és Evangelizáció Bizottság keretén belül. Azonban a szervezet legjelentősebb ese­ ményeit az eddig megtartott hét általános közgyűlés jelentette. 1. Amszterdam (1948). Ez volt az alapító közgyűlés. A szervezet „mint azon egyhá­ zak közössége jött létre, amelyek Jézus Krisztust Istennek és Megváltónak isme­ rik el”. 2. Evanston, USA Illinois Állam (1954). A konferencia a Krisztus - a világ remény­ sége cím alatt az evangelizáció következő céljait fogalmazta meg: az embereket sze­ mélyes kapcsolatba hozni Jézus Krisztus­ sal mint Megváltóval és Úrral, bevonni őket az egyház életébe, illetve a világot át­ alakítani Isten szándékainak megfelelően. 3. Új-Delhi (1961). A Jézus Krisztus - a világ világossága című közgyűlés volt az el­ ső nem Nyugaton szervezett közgyűlés. Ekkor léptek a szervezetbe a görögkeleti egyházak. A tagság alapját kiterjesztették. Az Egyházak Világtanácsa azon egyházak közösségét képezi, amelyek az Úr Jézus Krisztust Istennek és Megváltónak vallják a Szentírás alapján, és ezért közös hivatásukat együtt kívánják teljesíteni az egy Isten, Atya, Fiú és Szentlélek dicsőségére. 4. Uppsala (1968). Ezúttal a konferencia az íme, mindent újjá teszek címet kapta. Hat munkacsoport tárgyalta meg a külön­ böző témákat, és módosította a megfelelő dokumentumokat. A leghevesebb vitákat a Renewal in Mission (Megújulás a misszió­

Az Egyházak Világtanácsa bán) című dokumentum váltotta ki. A ko­ rábbi világtanácsi dokumentumok világo­ san megfogalmazták a nem keresztyének krisztusi hitre való juttatásának fontossá­ gát, azonban a mostani dokumentum ter­ vezete meg sem említette ezt. A misszió „függőleges” vonatkozása, az Istennel való megbékélés tulajdonképpen kimaradt az anyagból. A hangsúly csupán a „vízszintes” vonatkozásokra, az emberiséggel való meg­ békélésre esett. A dokumentum az „anonim keresztyénség” eszméjét tette magáévá, és ezzel a m egtérés jelentőségét másodla­ gossá tette. Emiatt kérdezte az amerikai evangelikál Donald McGavran: „Uppsala cserben fogja hagyni a kétmilliárdot (a meg nem térítetteket)?” Visser't Hooft az EVT nyugalmazott főtitkára szintén az egyen­ súly fenntartását hangsúlyozta: Ha a keresztyénség elveszíti függőleges vonatkozását, elveszíti sóját, íztelenné válik, és a világ se látja hasznát. De ha a keresz­ tyénség a függőleges irányultság orvé alatt kibújik az ember közösségi életében és életé­ ért viselt felelősség alól, ezzel megtagadja a megtestesülést, Istennek a világ iránt Krisz­ tusban megnyilvánult szeretetét. T he Mandate ment

of the

E cumenical M ove-

(Az ökumenikus mozgalom mandá­

tuma). A vita következtében elfogadott doku­ mentum világosan kimondta a Jézus Krisz­ tushoz való m egtérés szükségét, „habár a fordulat nem mindig látszik vallási döntés­ nek”, és vannak, „akik öntudatlanul is »a m ásokért élt em bert10« szolgálják”. A dokumentum a missziót a teljes emberi lét korszerű követelményének szemszögéből határozza meg. Életbevágóan fontos, hogy Isten misszió­ ját, melyben részt veszünk, az új teremtés ajándékaként határozzuk meg, amely gyöke10Bonhoeffertől vett kifejezés, amely Jézus Krisz­ tusra utal Lásd a Bonhoefferről szóló cikkben.

263 résén megváltoztatja a régit, és arra hívja az embereket, hogy az új emberben, Jézus Krisz­ tusban felnőve kiteljesítsék emberségüket. R eneval

in

M ission 1:1

Az új emberség ajándékát hitből kapjuk. Ez a válaszunk kihat másokkal való kap­ csolatunkra. „M ert nincs Istenhez fordulás anélkül, hogy az em ber ne nézzen szembe embertársaival új módon. Ez az új élet fel­ szabadítja az embereket a közösségre.” Ez az erőfeszítés ledönti a faji, nemzeti és val­ lási határokat. Az igaz emberség Krisztus­ ban való helyreállítása magában foglalja a nagyobb igazságosság, szabadság és méltó­ ság irányába te tt minden lépést. A keresz­ tyéneknek tehát nyitottabbaknak és aláza­ tosabbaknak kell lenniük azokkal szemben, akik osztoznak velük e célokon. Az uppsalai gyűlés heves vitát váltott ki. Az EVT néhány ném et tagja 1970-ben kiadta a „Frankfurti nyilatkozatot”, amely elutasította Uppsala néhány irányvonalát: például az üdvösség mint „teljes em berré válás”, az univerzalizmus, az anonim keresztyénség stb. Más evangelikálok ugyan pozitívabban viszonyultak a gyűlés­ hez, de bírálatukat ők sem rejtették véka alá. John Stott vezető brit evangéliumi teo ­ lógus a misszió meghatározásába belefog­ lalta úgy az evangelizációt, mint a szolgála­ tot. A vita folytatódott a Világmisszió és Evangelizáció Bizottság Megváltás ma címen, 1973-ban Bangkokban megrende­ zett konferenciáján, ahol az uppsalai irány­ zat erősödött meg. A megváltást döntően „horizontális” szempontból határozta meg a *Moltmann által megfogalmazott doku­ mentum: A megváltás munkálkodik a gazdasági igazságosságért, az ember ember általi k i­ zsákmányolása ellen folyó küzdelemben. A megváltás munkálkodik az emberi mél­ tóságért, az emberek embertársai általi poli­ tikai elnyomása ellen folyó küzdelemben.

264

Keresztyén gondolkodás a m odern világban

A megváltás munkálkodik a szolidaritá­ Többen is felhívták a figyelmet a Nairo­ sért, az emberek elidegenedése ellen folyó biban elfogadott „Krisztus megvallása ma” című dokumentum, a Lausanne-i Szövet­ küzdelemben. Salvation and Social Justice (Megváltás ség és a VI. Pál által 1975-ben kiadott (az előző évben Rómában ülésező püspöki zsi­ és társadalmi igazságosság), bevezetés. nat munkáján alapuló) „Evangelizáció a A konferencia római katolikus megfigye­ modern világban” című dokumentum kö­ lője megiegyezte: „Nem hallottam senkit a zös alapjára. E három, ökumenikus, evanhit általi megigazulásról beszélni. Nem hal­ gelikál és római katolikus nyilatkozat szá­ lottam senkit az örök életről beszélni. Hová mos ponton egybecseng, bár a különbsé­ lett Istennek a bűnért való jogos haragja?” Egy évvel a bangkoki konferencia után ke­ gek is jelentősek. 6 . 1983-ban Jézus Krisztus - a világ élete rült sor az evangéliumi keresztyének *laucímen Vancouverben rendeztek konfe­ sanne-i világevangelizációs kongresszusá­ ra, amely igyekezett helyreállítani az egyen­ renciát. Ezt m egelőzte a Missziói és Evangelizációs Bizottság Misszió és evan­ súlyt a vertikális és horizontális, illetve a személyes és a társadalmi vonatkozás kö­ gelizáció - ökumenikus megerősítés című dokumentuma (1982), amely igyekezett zött. Bangkok után az EVT is kiegyensú­ összehangolni az EVT és az evangelikálok lyozottabb álláspont felé mozdult el. 5. A Jézus Krisztus megszabadít és egyesítLausanne-ban felvázolt álláspontját. Ugyancsak 1982-ben került sor a Hit- és címmel Nairobiban tarto tt konferencia (1975) megerősítette a társadalmi és a víz­ Egyházalkotmány Bizottság limai é rte ­ kezletére, amely elfogadta a Keresztség, szintes vonatkozásokra Uppsalában illetve Bangkokban fektetett hangsúlyt, ugyan­ úrvacsora és lelkészi szolgálat című, sok év türelm es munkájával elkészített doku­ akkor ezt határozottabban beillesztette a mentumot. Ennek páratlan jelentősége lelki és a függőleges vonatkozásba. A gyű­ abban áll, hogy a nyilatkozatot megfogal­ lés hangulatát hatásosan fejezte ki a jelszó: mazó küldöttek majd minden felekezetet „Az egész egyház viszi az egész evangéli­ képviseltek: római katolikus, görögkeleti, umot az egész embernek az egész világ­ evangélikus, református, anglikán, pün­ ban”. Az egész evangélium magában fog­ kösdista, baptista stb. A dokumentum nem lalja mind az Istennel való megbékélést, a teljes egyetértés jegyében fogalmazó­ mind pedig „az igazságosságért és méltó­ dott, de a közös alapok jelentős bővülésé­ ságért folyó küzdelemben való részvétel ről számol be. felelősségét”. A misszió nem más, mint Jé­ A köztük meglévő különbségek legyőzése zus Krisztus megvallása tettben és szóban. érdekében a Jelnőttkeresztséget és a csecseA keresztényeknek elhívásuk szerint ki kell mőkeresztséget gyakorlóknak újból meg venniük részüket mind az evangelizációból, kellene fontolniuk gyakorlatuk bizonyos mind a társadalmi cselekvésből Azt a megbí­ vonásait. A z előbbiek megpróbálhatnák lát­ zatást kaptuk, hogy az egész világon hirdes­ hatóbban kifejezésre juttatni, hogy a gyerme­ sük Krisztus evangéliumát Egyúttal azt a kek Isten kegyelmének a védelme alá helyez­ parancsot is kaptuk, hogy valósítsuk meg Is­ tettek. A z utóbbiaknak óvakodniok kell a ten akaratát, a békét, az igazságosságot és a nyilvánvalóan válogatás nélküli keresztelés szabadságot a társadalom minden szintjén. Confessing Christ Today (Krisztus meg­ gyakorlatától, és komolyabban kellene ven­ niük felelősségüket, hogy a megkeresztelt vallása ma).

Martin Luther King

265

gyermeket a krisztusnak való érett elköte­ A XX. század óriási lépéseket te tt a lezettségre neveljék. keresztyén egység irányában. Ha ez nem is A KERESZTSÉG 16 jelentette egyházak egyesülését, megvál­ 1989-ben a Missziói és Evangelizációs toztatta az egyházak egymás iránt tanúsí­ Bizottság újabb jelentős gyűlést tartott tott magatartását. Az együttműködés és a Legyen meg a Te akaratod: misszió Krisztus barátság lelkülete mind jobban erősödött. módján címmel a texasi San Antonióban. A legtöbb egyház felismerte, hogy nem Itt az 1982-es „Misszió és evangelizáció” bírja a teljes igazságot, és ezért csak tanul­ című dokumentum került az előtérbe. Az hat a másiktól. Még a római katolikus egy­ „Elő Istenhez fordulás” című jelentés a ház is m ódosított korábbi kizárólagos más hitűek előtti bizonyságtétel nyugtala­ m agatartásán. Az evangelikálok eltérő nító kérdését taglalta, és azt az álláspontot módon ítélik meg az ökumenikus egységfejezte ki, hogy a párbeszéd és a bizony­ mozgalmat, de többségük elismeri a többi­ ságtétel nem zárja ki egymást. Az egyház ek keresztyénségét, és hajlandó tőlük tegyen bizonyságot Krisztusról „minden tanulni. más vallású és nem vallásos meggyőződé­ 1968 óta az EVT programjában az sű ember előtt”. Ugyanakkor Isten „jelen evangélium társadalmi vonatkozásai vál­ van és munkálkodik a más hitű emberek­ tották ki a legtöbb és leghevesebb vitát. A ben is”. Az előttük való bizonyságtétel te ­ kérdés a nem nyugati egyházak növekvő hát feltételezi, hogy együtt legyünk ve­ befolyása nyomán került a viták közép­ lünk, hitükkel szemben érzékenységről pontjába. Az utóbbi huszonöt év során min­ tanúskodjunk, készek legyünk szolgálni den - a római katolikus, az evangelikál és őket, megerősítsük mindazt, amit Isten az ökumenikus - hagyomány komoly szeretetében tett és tesz velük. Az EVT figyelmet szentelt a kérdésnek. S bár ki­ még mindig nem oldotta föl a feszültséget alakultak szélsőséges álláspontok, miként aközött, hogy az egyházak hivatásuk sze­ Uppsalában és Bangkokban, illetve az eze­ rint mindenki számára hirdetik az evangé­ ket elutasító ugyancsak szélsőséges vála­ liumot, és aközött, hogy Isten Krisztuson szok, a vita eredményeként minden oldal kívül is üdvözítő módon munkálkodik. igyekezett kiegyensúlyozott fogalmat al­ 7. Az 1991-es Jöjj, Szentlélek - újítsd megkotni a misszióról és az üdvösségről, elke­ az egész teremtést címen rendezett konfe­ rülve a régi hibát, a kérdés pusztán lelki és egyéni felfogását. rencia a Szentlélekre összpontosított, oly­ kor Krisztus személyétől elszakadva. A gyűlés közben bemutattak egy szertartást, amely a koreai sámánizmus szellemében Martin Luther King megidézte „a föld, a levegő, a víz és a ten­ Az igazságosság álma geri teremtmény szellemét”. Ez oly m ér­ tékig nyugtalanította a görögkeleti küldöt­ Martin Luther King 1929-ben született a teket, hogy közleményben adtak hangot georgiai Atlantában. Nagyapja és apja bap­ abbéli aggodalmuknak, hogy az EVT elsza­ tista lelkész volt, és ő úgy döntött, a nyom­ kadt alapelveitől és a különböző tanítások dokaikba lép. 1951-ben, bölcsészeti és teo­ „Biblián alapuló keresztyén értelm ezésé­ lógiai tanulmányai után a bostoni egyetem­ től”, és azon tűnődtek, hogy át kellene gon­ re ment, hogy megírja doktori értekezését *Pául Tillichről. 1954-ben lett az alabamai dolniuk az EVT-hez fűződő kapcsolatukat.

266

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Montgomery egyik baptista gyülekezeté­ nek lelkipásztora, de hamarosan a politikai küzdelmek sűrűjében találta magát. 1955. december 1-én a fekete Mrs. Rosa Parksot letartóztatták a város fajvédő tör­ vényei alapján, m ert a buszon nem volt haj­ landó átengedni helyét egy felszálló fehér utasnak. Ennek hatására a város fekete közössége Martin Luther King vezetésé­ vel bojkott alá vette a közlekedési válla­ latot. Egy év múlva a város fölszámolta a faji elkülönítést a buszokon. King ki akarta használni a győzelem adta lendületet, és 1957-ben megalapította a Déli Keresztyén Vezetők Konferenciáját az erőszakmentes polgárjogi küzdelmek öszszehangolására. A mozgalom vezére maga King lett. Rendkívül erőteljes személyisé­ gével, páratlan szónoki képességével és sajátos stratégiájával valóban meghatároz­ ta az országos mozgalom tevékenységét. Mahatma Gandhi eszmei hatására az erőszakmentes polgári engedetlenség mód­ szerét tette magáévá, valamint hangsú­ lyozta a meglévő jogok kiaknázását, példá­ ul szorgalmazta, hogy a feketék iratkozza­ nak fel a választói névjegyzékbe és éljenek választójogukkal. Martin Luther Kinget kétszer is letar­ tóztatták, először 1960-ban, majd 1963ban. Első alkalommal az elnökjelölt, John F. Kennedy beavatkozására szabadult. Máso­ dik börtönbüntetése alatt írta híres Letter from Birmingham Jail-jében (Levél a bir­ minghami börtönből): „Fájdalmas tapasz­ talatból tudjuk, hogy az elnyomó önként soha nem adja meg a szabadságot; az elnyomottaknak ki kell harcolniuk azt.” 1963-ban ő vezette a történelmi jelentő­ ségű washingtoni menetelést. A Lincolnemlékműről több mint 200000 ember előtt mondta el legismertebb beszédét: Van egy álmom, hogy kis gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem

bőrszínük, hanem jellemük szerint ítélik meg őket. Van egy álmom, ma. Van egy álmom, hogy egy napon Alabamában, ahol ma a kormányzó szája a kato­ nai bevetés és megsemmisítés véres szavaitól habzik, holnap átalakul a világ, fekete kis­ gyerekek megfoghatják a fehér kisgyerekek kezét, és testvérként járhatnak együtt. Van egy álmom, ma. King 1960 és 1965 között tett szert a legnagyobb befolyásra. A Kennedy- és a Johnson kormányzattól tevékeny támoga­ tást kapott. 1964-ben fogadta el a kong­ resszus a Polgárjogi Törvényt, amely lehe­ tővé tette, hogy a központi kormányzat kikényszerítse a faji megkülönböztetés felszámolását. A következő évi alabamai tüntetések után elfogadták a Választójogi Törvényt. 1964-ben Martin Luther King megkapta a Nobel-békedíjat. A következő évben azonban sokan megkérdőjelezték a polgárjogi mozgalomban betöltött vezető szerepét. A „Feketehatalom” csoportok kétségbe vonták az erőszakmentes polgári engedetlenség hatékonyságát. 1968-ban a Tennessee állambeli Memfisben egy fehér fegyveres golyója meggyilkolta. Egy nap­ pal azelőtt mondott beszédében csaknem megjósolta halálát: É n már följutottam a hegyre. Lenéztem, és megláttam az ígéret földjét. Meglehet, nem mehetek oda be veletek, de tudjátok meg, hogy m i m int nép, bemegyünk az ígéret föld­ jére. Nem félek semmitől. Nem félek senkitől. Láttam m ár az Úr érkezésének dicsőségét. Martin Luther King elérte, hogy a nem­ zet felfigyeljen a polgárjogi kérdésre. A feketék mozgósításával és a fehérek lelki­ ism eretének felébresztésével pedig valódi politikai változást kezdeményezett. Tud­ ván tudta, hogy a fajgyűlölet ördögét nem lehet kiűzni egyhamar. Tisztában volt a faji kérdés és a nyomor bonyolult összefüggé­

Koyama seivel. A feketék helyzetét Délen minden­ esetre sikerült csaknem teljesen megvál­ toztatni. Északon, ahol a faji kérdés sokkal erőteljesebben összefonódik a társadalmi elnyomás kérdéseivel, már jóval kevesebb eredményt sikerült elérni. Martin Luther King mindenesetre örök érvénnyel bebi­ zonyította az erőszakmentes polgári enge­ detlenség fölényét és lehetőségét minden­ fajta erőszakkal szemben. A XX. század nemigen bővelkedett hősökben, Martin Luther King egy volt a kevesek közül. Va­ lóban krisztusi hős volt: hűségben, ke­ gyességben, türelem ben, alázatban és következetességben; példát mutatott min­ den embernek, de legfőképpen a keresz­ tyéneknek. Méltán emlékeznek meg róla az amerikaiak 1983 óta hivatalos ünneppé nyilvánított születésnapján - ebben a tisz­ teletben korábban csak George Washing­ tont részesítették.

Kosuké Koyama Isten egy nyugodt kultúrában Kosuké Koyama 1929-ben született Tokió­ ban. Ott járt egyetemre, és tanulmányai befejeztével 1959-ben a princetoni teológi­ ai szemináriumon szerzett doktori fokoza­ tot. 1961 és 1969 között Thaiföldön miszszionáriusként tanított egy ottani teológiai szemináriumon. 1969-ben Szingapúrba ment, és az ottani posztgraduális teológiai iskola dékánja lett. 1974-ben Új Zélandra költözött, hogy az otagói egyetemen val­ lástudományt adjon elő. 1979 óta a New York-i Union Seminary-n tanít. Koyama hírnevét a Waterbuffalo Theology (Bivalyteológia; 1974) című könyvé­ nek köszönheti. Amikor falusi templomok­ ba járt prédikálni, útközben látta a rizsföl­ deken igát húzó bivalyokat, és rádöbbent, hogy gyülekezete hogyan él, s hogy igehir­

267 detésében ebből kell kiindulnia. „A valósá­ gos emberi helyzetet mutatom be, majd kérem Istent, ebben a helyzetben jelenjék meg.” Koyama úgy határozott, hogy e pa­ rasztok szükségleteinek alá kell rendelnie a nagy teológiai eszméket, *Aquinói Ta­ mást és *Barth Károlyt, végtére nem Ang­ liában, Olaszországban vagy Svájcban, ha­ nem thaiföldi parasztoknak prédikál. Koyama teológiájából sajátos üdeség árad, például egyik-másik fejezetének címe így szól: „Isten megázik-e a mon­ szunesőben?”; „Arisztotelészi bors és buddhista só”; „Isten haragja a nyugalom kultúrájában”. Ez utolsó cím alatt az Isten haragjáról való thaiföldi prédikálás nehéz­ ségeiről számol be. Miként a görög bölcse­ let is, a buddhista szemlélet a szenvtelenséget, a háboríthatatlanságot és a nyugal­ mat tekinti a legfőbb erénynek. Isten ha­ ragjának, a bűn miatti háborgásának gon­ dolata botrányszámba megy ebben a kultú­ rában. Koyama nem azt a megoldást vá­ lasztotta, hogy enyhítse Isten haragját, amint tették sokan. Hiábavalóság Isten szeretetéről beszélni, ha nem hozzuk szóba ha­ ragját. A thaiföldi gondolkodásmódban Is­ ten azért szenvtelen, m ert a történelmen és az időn kívül helyezkedik el. A thai buddhista gondolkodás elhanyagolja a tör­ ténelmet. Ezt a fajta gondolkodást a vi­ szonylag kiszámítható és nyugodt term é­ szeti körforgás is alátámasztja, hiszen Thai­ földön ritka a természeti katasztrófa. Min­ denesetre e mélyebb szinten Isten haragjá­ nak gondolata kihívás elé állíthatja a thai­ földi gondolkodást, és ezután immár lehet hirdetni a történelemben is cselekvő Istent. 1979-ben Koyama kiadta Three Mile an Hour God (Az óránként három mérföldes Isten; 1979) című kötetét, melyben szin­ tén délkelet-ázsiai szemszögből vizsgálja a Bibliát. A kötet címadó tanulmányában szembeállítja a modern technika azonnali

Keresztyén gondolkodás a modern világban

268

hatását Isten tanítási módszerével. Isten negyven évig készítette fel népét a pusztá­ ban - gyalogmenetben (óránként három mérföld). A tanteremben elméletet tanu­ lunk, de Isten valóságos élettapasztalatok útján tanít. „A negyvenéves pusztai ván­ dorlás” Isten alapvető pedagógiai elvére mutat rá. Az Ótestamentum további részei is ezt igazolják. Isten lassan jár, mert szeret. Ha nem ten­ né, mehetne gyorsabban is. A szeretetnek megvan a maga sebessége. Ez a belső sebes­ ség. Lelki sebesség. Merőben más, m int a technika megszokott száguldása... Isten szeretete életünk mélységeibe hatol, akár észrevesszük, akár nem, akár viharba keve­ redünk, akár nem: óránként három mérföl­ det tesz meg. Ilyen sebességgel gyalogolunk, és ezért Isten szeretete sem gyorsabb. T hree M ile

an

H our G od , 1. fejezet

Koyama 1984-es Mount Fuji and Mount Sinai (A Fudzsi-hegy és a Sínai-hegy) című könyvében, ebben a „teológiai zarándok­ latban” az 1945 utáni japán történelmi ta­ pasztalatot hozza összefüggésbe a kereszt teológiájával. Végül négy következtetést szűr le. Először is mindannyian a terem té­ sért, nem pedig a rombolásért állunk ki. Másodszor nem bennünket illet az utolsó szó a világ és a végzetünk tekintetében. Harmadszor ráébredünk számos isten - a szín istene, a fegyverek istene stb. - lété­ re. Ezek az istenek gyors megoldásokat kí­ nálnak. Végül a kereszt teológiája nyújtja azt az ismérvet, melynek alapján megkü­ lönböztethetjük az igaz Istent a hamis iste­ nektől, az igaz prófétákat a hamisaktól.

John Mbiti Az importkeresztyénség elutasítása John Mbiti 1931-ben született a kenyai Kituiban, az African Inland Church-ben

(Afrikai Belföldi Egyház) nevelkedett, melyet az Africa Inland Mission alapított. Tanulmányait az ugandai Makarere Egye­ temen, a Rhode Island-i Barrington kollé­ giumban és Cambridge-ben végezte, ahol 1963-ban nyert doktori fokozatot. 1971ben adta ki disszertációját New Testament Theology in an African Background (Újtestamentumi teológia afrikai háttérben) cím­ mel. Az Afrikai Belföldi Egyház miatti elé­ gedetlenségében átlépett az anglikán egy­ házba, ahol lelkésszé szentelték. Miután vendégelőadóként tanított a birminghami és a hamburgi egyetemen, a Makarere Egyetem vallástudományi és filozófiai pro­ fesszora lett. 1972-ben megbízást kapott, hogy irányítsa az Egyházak Világtanácsa svájci, céligny-i székhelyű Ökumenikus Intézetét. Mbiti az egyik legtermékenyebb afrikai teológus, érdeklődése számos terü­ letre kiterjed: bibliakutatás, keresztyénség előtti afrikai vallási hagyományok és szem­ besülésük a keresztyén hittel, afrikai kul­ túra és teológia. Mbiti, a legtöbb afrikai teológushoz ha­ sonlóan erősen bírálja az afrikai missziói mozgalmat. Hálát ad Istennek azokért a misszionáriusokért, akik elhozták az evan­ géliumot Európából Afrikába, és elismeri, hogy Afrika kívánja és szükségesnek tartja az evangéliumot. Ugyanakkor Afrikának semmi szüksége „az importkeresztyénségre, m ert az lelki nyomorékká tesz min­ k e t”. A misszionáriusok nyugatiasított keresztyénséget hoztak magukkal, és azt igyekeztek rákényszeríteni Afrikára, nyu­ gati öltözetet, zenét, épületeket, gondolko­ dási formákat stb. Az afrikaiakat szóval és példával arra tanították, hogy „előbb kultu­ rálisan körül kell metélkedniük, hogy ke­ resztyénné válhassanak”. Afrikának hiány­ zott Pál apostol, aki váltig állította, hogy a pogányoknak nem kell körülmetélkedniük és zsidóvá válniuk. Mbiti elismeri a korai

Mbiti misszionáriusok „hitét, őszinteségét és odaszántságát”. De e misszionáriusok nem teológusok voltak, és oly korban éltek, amikor az európai kultúra felsőbbrendűsé­ ge magától értetődőnek tetszett. Ennek következtében a keresztyén misszió még csak szembe se nézett a hagyományos afri­ kai vallásokkal és filozófiákkal. Ennek a súlyos hiányosságnak köszönhető a szá­ mos „független egyház” elburjánzása, am elyet Mbiti kritikus együttérzéssel szemlél. Ha a keresztyénség valóban gyökeret akar verni Afrikában, akkor figyelembe kell vennie a hagyományos afrikai vallásokat. Mbiti legjelentősebb tanulmányai éppen az afrikai hagyományos vallásokról szólnak: African Religions and Philosophy (Afrikai vallások és filozófia; 1969); Concepts ofGod in Africa (Afrikai Isten-fogalmak; 1970) és The Prayers of African Religion (Afrikai imádságok; 1975). Legújabb, Bibié and Theology in African Christianity (Biblia és teológia az afrikai keresztyénségben; 1986) című könyvében áttekinti a kortárs afrikai keresztyénséget. Mbiti nem egyszerűen néprajzi vagy antropológiai szempontból tanulmányozza az afrikai vallásokat, hanem teológiai fel­ adata szerves részeként. Az afrikai valláso­ kat a misszionáriusok nagy része démoni bálványimádásnak és ezért gyökerestől kiirtandónak tartotta, Mbiti viszont az evangéliumra való felkészülésnek fogja fel őket, közben utal *Alexandriai Kelemen­ nek és más korai egyházatyáknak a *görög bölcselethez való viszonyulására. A ke­ resztyénség előtti afrikai ember nem ateis­ ta volt. „Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja ugyanaz az Isten, akit évezredeken át az afrikaiak ismertek és különféle módo­ kon tiszteltek... Istent ismerték Afrikában a misszionáriusok megjelenése előtt is.”

269 Amikor Mbiti pozitív szerepet tulajdo­ nít az afrikai vallásoknak, nem kívánja ta­ gadni Jézus Krisztus egyedülálló és végső mivoltát: A keresztyénség egyedülállósága Jézus Krisztusban van. Minden ideológia és m in­ den vallási rendszer Krisztusban botlik meg... Krisztus az „Ember, aki másokért él”, de meg is haladja őket. Ezért 8, és csakis 8 lehet célja és mértéke az egyéneknek és az emberiségnek... A hagyományos vallásokat, az iszlámot és egyéb vallási rendszereket elő­ készületnek, sőt szükséges alapnak tartom a Végső keresésében. De csak a keresztyénség viseli azt az óriási felelősséget, hogy megmu­ tassa az utat e végső identitáshoz, a bizton­ ság fundamentumához és forrásához. A frican R eligions jezet

and

P hilosophy, 20. fe­

Az „importkeresztyénség” elutasítása mélyén az rejlik, hogy Mbiti megkülönböz­ teti az örökkévaló evangéliumot és a keresztyén hitet a keresztyénségtől, azaz az előbbiek valamely sajátos kultúrában való megnyilvánulásától. „A keresztyén­ ség annak eredményeképpen jön létre, hogy az evangélium behatol valamely kul­ túrába, melynek népe a hit által válaszol az örömhírre.” Afrikai keresztyénségre van tehát szükség. Ez nem azt jelenti, hogy a meglévő nyugati keresztyénséget és teoló­ giát le kell fordítani afrikai fogalmakat használva, hanem azt, hogy az afrikai kul­ túrából kibontakozzék a valódi afrikai ke­ resztyénség és teológia eredeti afrikai istentiszteleti móddal, közösségi élettel, oktatással, értékrendszerrel stb. Mbiti szerint az evangélium mint idegen érkezik minden kultúrába, és ott m egte­ lepszik, nem hajítja ki a kultúrát, hanem hat a benne élőkre. Az afrikai kultúrának be kell fogadnia az evangéliumot úgy, mint egy megtisztelt jövevényt. Vajon ez nem

270

Keresztyén gondolkodás a modern világban

jelenti-e azt, hogy az evangélium nem bí­ rálhatja a kultúrát? Nem. Bármily gyönyö­ rűséges és bármily nagyszerű is, minden kultúrát beszennyez a bűn. Az evangélium nem elutasítja, hanem átalakítja a kultúrát. Az evangélium irgalmas ítéletet mond a kultúra felett: értékeli, megítéli és átfor­ málja. Mi több, az evangélium meghaladja a kultúrát, átveszi helyét, midőn az eléri ha­ tárait (mint például az élet és halál kérdé­ sében). Következésképpen Mbiti a keresz­ tyén embert „nem telepesnek, hanem kul­ turális zarándoknak” látja, aki „kulturális poggyászával vándorol az evangélium eszkatológiai célja felé”.

A felszabadítás teológiája Forradalmár keresztyének Dél-Amerika bővelkedik a term észeti erő­ forrásokban, népei jórészt mégis szegény­ ségben és nyomorúságban tengődnek. Az országokat egy szűk elit uralja, a többség rovására. Az 1950-es és 1960-as években számos kísérlet történt Latin-Amerika „fejlesztésére”, mivel a problémát sokan a térség „alulfejlettségével” magyarázták. Ezek az erőfeszítések azonban nem javí­ tottak a szegények sorsán, és sokan más kiutat kerestek. Latin-Amerika nemcsak az „alulfejlettség”, hanem az igazságtalan, elnyomó rendszerek miatt is szenved. Ez a fajta felfogás a kolumbiai Medellínben tartott második latin-amerikai püs­ pöki konferencián (1968) került előtérbe. A püspökök utolsó nyilatkozata kimondta, hogy „Latin-Amerikában számos területen olyannyira igazságtalan állapotok uralkod­ nak, amelyeket csak intézményesített erő­ szaknak nevezhetünk, m ert a létező rend­ szerek sértik az emberek alapvető jogait: ez a helyzet sokoldalú, bátor, sürgős és m é­ lyen megújító változásokat követel”. A

püspökök elismerték, hogy ebben a hely­ zetben sokan engednek a forradalmi erő­ szak kísértésének, és ez szélsőséges eset­ ben még igazolható is. Ugyanakkor felhív­ ták a figyelmet arra, hogy „a fegyveres for­ radalom általában új igazságtalanságokhoz vezet, újabb elemek egyensúlyát borítja föl, és új csapásokat eredményez”. A medellíni konferencia szerint tehát a fennálló elnyomás felszabadítást követel. Ez az elgondolás hívta életre a felszabadí­ tás teológiáját, mely a társadalmi-politikai felszabadítás ügyének szenteli magát. Ez a teológiai irányzat ösztönzést nyert a ^második vatikáni zsinat szellemiségéből, sokat m erített nyugati teológusok, például *Moltmann nézeteiből, de eredendően la­ tin-amerikai teológiának vallja magát, és erősen bírál minden nyugati teológiai irányzatot. A felszabadítás teológiája 1968 óta a viták kereszttüzébe került az *Egyházak Világtanácsa gyűlésein, és páratlan befolyásra te tt szert Latin-Ameri­ kában. Jelentős szerepe volt abban, hogy Nicaragua egyesült a sandinista mozgalom mögött, s így Somoza diktatúrájának meg­ döntésében (1979) is. Számos kiváló szószólója volt és van a felszabadítás teológiájának. A mozgalom első jeles aktivistája, Camillo Torres, kolumbiai pap csatlakozott a baloldali parti­ zánokhoz, és 1966-ban a kormányerőkkel való összecsapás során elesett. Tőle szár­ mazik a nevezetes mondás: „Az a katoli­ kus, aki nem forradalmár, halálos bűnben él.” A felszabadítás-teológia első fontos műve, a Teológia de la liberación (A fel­ szabadítás teológiája; 1971) Gustavo Gutiérrez perui lelkész tollából származik, és máig ez jelenti az irányzat legfontosabb és leginkább mérvadó bem utatását. Gutiérrez újabb művében, a Beber en su proprio pozo (Saját kutunkból iszunk; 1983) a lelkiséget vizsgálja a felszabadítás teoló­

A felszabadítás teológiája giájának távlatából, és a Hablar de Diós desde el sufrimiento dél inocente (Az istencsevelyről és az ártatlan szenvedéséről; 1986) a gonosz kérdésén tűnődik. A mozgalom vezető egzegétája Jósé Porfirio Miranda mexikói akadémikus. Művei: Marx y la Biblia (Marx és a Biblia; 1971), El Ser y el Mesías (A lét és a Messiás; 1973), amely János evangéliumáról szól, és Comunismo en la Biblia (Kommunizmus a Bibliában; 1981). El cristianismo de Marx (Marx keresztyénsége; 1978) című köny­ vében azt fejtegeti, hogy Marx sokkal keresztyénibb volt, mint gondolni szokás. Juan Luis Segundo uruguayi jezsuita az irányzat pásztori vonatkozásait bontotta ki ötkötetes Teológia abierta para el laico adulto (Nyílt teológia laikus felnőtteknek; 1968-72) és a Liberación de la teológia (A teológia felszabadítása; 1975) című mun­ kájában. 1982-től Segundo elkezdte egy ötkötetes krisztológiai munka kiadását El hombre de hoy ante Jesús de Nazaret (A ma embere a Názáreti Jézus előtt) címmel. Érdemes még megemlítenünk az igen termékeny szerzőt, Leonardo Boff feren­ ces szerzetest, akit Rómába idéztek, hogy számot adjon tevékenységéről, továbbá Jón Sobrino spanyol jezsuitát, aki El Salva­ dorban tevékenykedik, és az igen nagy ha­ tású Cristología desde America Latina (Krisztológia Latin-Amerika óta; 1976) cí­ mű könyvet írta. A Liberación con espíritu (Felszabadítás a Lélek által; 1985) című művében a lelkiség kérdéskörét vizsgálja. A felszabadítás teológiája mögé felsora­ koztak államférfiak és egyházi vezetők is, nemcsak aktivisták és teológusok. Oscar Roméra, Salvador érseke 1980-ban m ártír­ halált szenvedett. Helder Camara recifei érsek, a szegények bátor szószólója mint magas egyházi tisztség viselője áll a moz­ galom mögött. Kiállását a következő é r­ zékletes szavakkal igazolta: „Embereket,

271 nem pedig birkákat akarok a mennybe ju t­ tatni. És bizonyosan nem üres gyomrú és összetört heréjű birkákat.” Roméra és Ca­ mara inkább szimpatizánsnak, mint felsza­ badítás-teológusnak tekinthető. A felszabadítás teológiája római katolikus mozgalomként indult, de a protestáns teológiára is hatott. Az irányzat legismer­ tebb protestáns képviselője, az argentin Jó­ sé Míguez Bonino írta a Doing Theology in a Revolutionary Situation (Teologizálni for­ radalmi helyzetben, 1975), a Christians and Marxists: The Mutual Challenge to Revolution (Keresztyének és marxisták: a forra­ dalom közös kihívása; 1976) és a Toward a Christian Political Ethics (Keresztyén poli­ tikai etika felé; 1983) című műveket. Nehéz általános képet adni a felszabadí­ tás teológiájáról, hiszen az irányzatot elté­ rőn ítélik meg a képviselői is. A mostani áttekintés elsősorban Gutiérrez tanításán alapszik. 1. A felszabadítás teológiája nem tartja magát minden időben és helyzetben alkal­ mazható, „egyetemes teológiának”. A mai latin-amerikai helyzetre irányul. Képvise­ lői valójában elutasítják az egyetemes teo­ lógia gondolatát, m ert az csupán eltorzítja a Biblia gyakorlatias gondolkodását az el­ vont görög gondolkodás szerint. Az ilyen teológia, amely állítólagos időtlen igazsá­ gokon nyugszik, „csupán statikus lehet, hosszú távon pedig term éketlen”. 2. A felszabadítás teológiája, mint Gu­ tiérrez mondja, „nem új témákkal áll elő a teológiai reflexió számára, hanem a teoló­ gia művelésének új módját jelenti (ezért beszélhet Segundo »a teológia felszabadí­ tásáról*). A hagyományos teológia elvon­ tan mutatja be a kinyilatkoztatás igazsá­ gait. Az etikai gondolkodást és a gyakorlati cselekvést évszázadokon át ezen teológiai fundamentumra kellett alapozni. A baj ez­ zel csak az, hogy az egyház (különösen

272

Keresztyén gondolkodás a modem világban

Latin-Amerikában) minden figyelmét az igazság megfogalmazására fordította, de nem tett semmit a világ megjobbításáért”. A felszabadítás teológiája másképpen kö­ zelít. A konkrét latin-amerikai helyzetből, az elnyomásból indul ki. A keresztyén em­ bernek elkötelezettnek kell lennie arra, hogy az elnyomottak nevében lépjen föl. Ekkor, tehát a tevékeny részvétel helyze­ téből kiindulva kezdi művelni a teológiát. A felszabadítás teológiája „kritikailag reflek­ tál a keresztyén gyakorlatról az Ige fényé­ ben”, azaz a teológus elm életet alkot tulaj­ don gyakorlati részvételéről. Az egyház pásztori tevékenysége nem teoló­ giai premisszákból következik. A teológia nem vezet pásztori tevékenységhez - hanem sokkal inkább reflektál róla... Ez a fajta teo­ lógia nem áll meg a világról való gondolko­ dásnál, hanem igyekszik részt venni a világ átalakításának folyamatában. Theología de la liberación, 1. fejezet 3. A felszabadítás teológiája a helyzetből, jobban mondva a helyzet, a latin-amerikai helyzet egyfajta, mégpedig marxista - az osztályharc, a kapitalista kizsákmányolás és a forradalmi küzdelem fogalmait alkal­ mazó - elemzéséből indul ki. A marxizmus alkalmazását többféleképpen igazolja. Elő­ ször is a hagyományos teológia ugyanígy felhasználta a filozófiát (Platónt, Arisztote­ lészt stb.). Továbbá a politikai semleges­ ségre nincsen lehetősége az egyháznak. Semlegességet vallani annyi, mint az el­ nyomó status quót támogatni. A római katolikus egyház évszázadokon át a kormá­ nyokkal kötött szövetséget. Ennek véget kell vetni. Az egyháznak a szegények mel­ lett kell elköteleznie magát. Nem elég beszélni a szegények egyházáról. Az egy­ háznak szegény egyháznak kell lenni. 4. Gutiérrez e szemszögből értelmezi újra a főbb, hagyományos teológiai fogal­ makat. Újraértelmezi az üdvösséget a poli­

tikai felszabadítás szemszögéből. Tévedés­ nek tartja a „szent” és a „világi” történe­ lem elkülönítését - Isten a teljes emberi történelemben végzi üdvözítő munkáját. Az egyháznak nem az a feladata, hogy az üdvösség határait megszabja. Az anonim keresztyénség gondolata (a ^második vati­ káni zsinattól és *Karl Rahnertől átvéve) azt jelenti, hogy a felebarátja iránt szeretetben nyitott ember ismeri Istent. Az egy­ háznak az üdvösség szentségévé vagy jelé­ vé kell válnia, azaz a felszabadítást ki kell nyilvánítania a világ előtt. Az üdvösségre vonatkozó kérdés ma nem mennyiségi (ki üdvözül?), hanem minőségi (milyen az üdvösség természete?), mondja Gutiérrez. 5. 1984-ben a Vatikán kibocsátotta a „Tanítás a felszabadítás teológiájának né­ mely vonatkozásáról” című dokumentu­ mot, ez újból megerősíti „a szegények elő­ térbe állítását”, és arra szólítja fel a keresz­ tyéneket, hogy „vegyenek részt az igazsá­ gosságért, szabadságért és emberi méltó­ ságért folytatott küzdelemben”. A doku­ mentum ugyanakkor felhívja a figyelmet néhány veszélyre, különösen egyes marx­ ista fogalmak kritikátlan használatának veszélyeire. Ha az osztályharcot tekintjük a történelem egyik alapvető tényének, akkor ennek fényében értelmezünk min­ den keresztyén tanítást, és el is torzítjuk azokat. Ha a forradalmi „gyakorlatból” vagy cselekvésből, nem pedig a hitből in­ dulunk ki, akkor minden ellentétes eszmét eleve hiteltelennek minősítünk, mondván, hogy az az elnyomók osztályérdekét fejezi ki. Továbbá „korunk egyik alapvető tényén el kellene gondolkozniuk azoknak, akik őszintén akarnak felebarátaik felszabadítá­ sáért dolgozni: sokmillió kortársunk joggal áhítozik mindazon alapvető szabadságjogok után, amelyektől az erőszakos és for­ radalmi úton hatalomra jutott, totalitárius és ateista rezsimek fosztották meg őket,

A lausanne-i kongresszus mégpedig éppen a nép felszabadítása nevében... Az osztályharc mint az osztály­ nélküli társadalomhoz vezető út nem más, mint mítosz, mely csupán lassítja a refor­ mokat és növeli a szegénységet és az igaz­ ságtalanságot.” E kritika nem azok ellen irányul, akik az elnyomottak felszabadításán fáradoznak, hanem „a felszabadítás teológiájának azon formái ellen, amelyek kellő kritika nélkül vesznek át fogalmakat a különböző marxis­ ta irányzatoktól”. A felszabadítás teológiá­ jának szószólói nyomban válaszoltak is. Segundo a következő évben kiadta „válaszát Ratzinger bíborosnak és az egész egyház­ nak szóló figyelm eztetését”. Majd Gutiérrez is válaszolt La verdad los hará libres (Az igazság felszabadít téged) című könyvé­ nek harmadik részében. A vita ezzel min­ den bizonnyal nem ért véget. Érdekes kér­ dés, hogy a marxizmus kelet-európai össze­ omlása miként hat majd a mozgalomra.

A lausanne-i kongresszus (1974) Az 1974 júliusában Lausanne-ban rende­ zett nemzetközi világevangelizációs kong­ resszus vitathatatlanul minden idők legje­ lentősebb evangelikál összejövetele volt. 150 országból 3000 résztvevő gyűlt egybe „Hallja a föld az 0 hangját” jelszóval. A kongresszus fordulópontot jele n te tt az evangelikalizmus XX. századi fejlődésé­ ben. Számos tekintetben olyan jelentősége volt az evangelikálok számára, mint a ^második vatikáni zsinatnak a római kato­ likus egyházra nézve. A kongresszus lelkületét híven tükrözte a záródokumentumként elfogadott Szövet­ ség (Covenant), melynek első tervezete a vezető szónokok előre benyújtott beszédei nyomán készült el hónapokkal a kongreszszus előtt. Ez alapján egy tanácsadó bizott­

273 ság megszerkesztette a második terveze­ tet, m elyet a kongresszus fogalmazó bizottsága (John Stott elnökletével) átdol­ gozott. Ezt a harmadik változatot a kong­ resszus minden résztvevője kézhez kapta azzal, hogy módosításokat javasoljanak. A javaslatok fényében a fogalmazó bizottság elkészítette a végleges változatot, amely tizenöt cikkelyből, egy bevezetésből és egy következtetésből áll. A Szövetség nem más, mint számos kérdést érintő hitvallás, az evangelikál hit legreprezentatívabb és legmérvadóbb nyilatkozata. Ugyanakkor több is, mint hitvallás. Aki ugyanis a Szö­ vetséget elfogadja, ünnepélyes és szemé­ lyes fogadalmat tesz arról, hogy imádkozik és munkálkodik az evangelizációért. A kongresszus jelentősége három vonat­ kozásban nyilvánult meg. Először is, mi­ ként a hatvanas évek végétől az *Egyházak Világtanácsa gyűlésein, a harmadik világ hangja itt is meghatározó volt. A har­ madik világ képviselői adták a résztvevők, a felszólalók és a tervező bizottság tagjai­ nak felét. Továbbá a legkihívóbb és legha­ tásosabb felszólalók latin-amerikaiak vol­ tak, különösen Sámuel Escobar és Rene Padilla. Másodszor, ahogy a római katolicizmus­ sal m egtörtént a második vatikáni zsina­ ton, az evangéliumi keresztyénség koráb­ bi, triumfalista szemlélete helyébe a bűn­ bánat lépett. A lausanne-i kongresszus bebizonyította az evangelikalizmus világ­ szerte növekvő jelentőségét és befolyását, ugyanakkor elism erte a múlt hibáit és a másoktól való tanulás szükségét. Harmadszor ez a bűnbánat különösen a keresztyének társadalmi felelőssége terén nyilvánult meg. Míg a múlt században az evangelikálok a társadalmi küzdelmek élharcosai voltak, ebben a században csak­ nem teljességgel visszahúzódtak e terület­ ről. Az ezzel kapcsolatos elégedetlenség

274

Keresztyén gondolkodás a modern világban

Lausanne-ban tetőfokára hágott, és a Szö­ vetség ötödik cikkelyében kapott kifeje­ zést. A cikkely persze nem mindenkit elé­ gített ki, és egy „radikális tanítványi cso­ port”, amely többet akart elérni, kisebbsé­ gi véleményt fogalmazott meg. A társadal­ mi felelősség hangsúlyozása mellett azon­ ban minden résztvevő egyetértett abban, hogy életbevágóan fontos az evangéliumot hirdetni az egész világ számára. A Szövetség kitűnően összefoglalja, hogy az evangelikalizmus milyen hitet és elkö­ telezettséget vall a modern világban. - Mi, a Jézus Krisztus egyházának 150 or­ szágból egybegyűlt tagjai... mélyen meg va­ gyunk rendülve Isten mai tettein, hibáink bűnvallásra késztetnek, és az evangelizálás befejezetlen feladata ösztökél minket. Hiszszük, hogy az evangéliumban Isten örömhírt mondott az egész világnak, és kegyelme által eltökélten engedelmeskedünk Krisztus pa­ rancsának, hogy hirdessük az evangéliumot az egész emberiségnek és tanítványokká tegyünk minden népet. Lausanne-i Szövetség, bevezetés

- Valljuk az ószövetségi és újszövetségi írá­ sok teljességének isteni ihletettségét, igaz voltát és tekintélyét. A Szentírást valljuk Isten egye­ düli, minden állításában hibátlan igéjének, a hit és gyakorlat kizárólagos mércéjének. Ugyancsak valljuk, hogy Isten igéjének hatal­ mában áll megvalósítani az üdvösség célját. Lausanne-i S zövetség 2

- Valljuk, hogy Isten minden ember terem­ tője és bírája. Ezért magunkévá tesszük Isten abbéli kívánságát, hogy az egész emberi tár­ sadalomban érvényre jusson az igazságosság és a megbékélés, illetve az emberek felszaba­ duljanak mindenfajta elnyomás alól... Kife­ jezzük bűnbánatunkat az e téren tanúsított hanyagságunkért, továbbá amiért néha az evangelizálást és a társadalmi felelősséget egymást kizáró fogalmaknak vettük. Noha az emberrel való megbékélés nem azonos az

Istennel való megbékéléssel, a társadalmi cselekvés nem azonos az evangelizálással, a politikai felszabadulás nem azonos az üdvös­ séggel, az evangelizálást és a társadalmi­ politikai cselekvést egyaránt keresztyén köte­ lességnek valljuk. Mert mindkettő szükség­ képpen kifejezi az Istenről és emberről, a fele­ baráti szeretetről és a Jézus Krisztus iránti engedelmességről szóló tanításunkat. A z üd­ vösség üzenetéből ugyancsak következik mindenfajta elidegenedés, elnyomás és meg­ különböztetés elítélésének üzenete, és nem szabad félnünk elítélni a gonoszt és az igaz­ ságtalanságot, akárhol létezik is. Lausanne-i Szövetség 5

- Több mint 2700 millió ember, azaz több m int az emberiség kétharmada nem része­ sült evangelizálásban. Szégyelljük, hogy enynyi embert elhanyagoltunk. E z állandó figyelmeztetés számunkra és az egész egyház számára... Mélyen megdöbbent bennünket a szegénység, melyben milliók élnek, és az ezt okozó igazságtalanság. A kik közülünk bő­ ségben élnek, kötelességünknek tartjuk, hogy egyszerű életmódot alakítsunk ki, és ily mó­ don még többel járuljunk hozzá mind a segé­ lyezéshez, mind az evangelizáláshoz. L ausanne-i Szövetség 9

- A kultúrát mindig a Szentírás alapján kell mérlegre tenni és megítélni. Mivel az ember Isten teremtménye, kultúrája bővelke­ dik a szépségben és jóságban. Mivel az ember bűnbe esett, egész kultúráját beszennyezi a bűn, és némely elemét áthatja a démoni erő. A z evangélium egyetlen kultúrát sem feltéte­ lez magasabbrendűnek egy másikkal szem­ ben, hanem minden kultúrát a maga mércé­ je és igazsága szerint ítél meg, és minden kultúrától erkölcsi abszolútumokat kér szá­ mon. A misszió gyakran idegen kultúrát exportált az evangélium hirdetése közben, és az egyházak gyakran szorosabban kötődtek a kultúrához, m int magához a Szentíráshoz. Lausanne-i Szövetség 10

A lausanne-i kongresszus - Következésképpen, eme hitünk és emez eltökéltségünk fényében ünnepélyes szö­ vetségre lépünk Istennel és egymással, hogy imádkozzunk és felkészülve együtt m un­ kálkodjunk az egész világ evangelizálásáért.

Lausanne-i Szövetség, következtetés A lausanne-i kongresszus és az Egyhá­ zak Világtanácsa gyűléseinek kapcsolata számos tanulsággal szolgál. A kongresszus összehívását részben az EVT 1968-as és 1973-as gyűlésén tapasztaltak miatti evangelikál aggodalom indokolta. E gyűlések oly mértékig hangsúlyozták a társadalmi és a politikai vonatkozásokat, hogy már-már megfeledkeztek az Istennel való megbéké­ lés szükségességéről. Noha a lausanne-i kongresszus az EVT némely irányvonala ellen lépett fel, nem vonhatta ki magát éppen ezen fejlemények - a harmadik világ és a társadalmi kötelezettségvállalás meg­ növekedett szerepének - hatása alól. A kongresszus lendületét a Lausanne-i Világevangelizációs Bizottság a későbbiek­ ben is fenntartotta. Nemzetközi szakértői konzultációkat szervezett, melyeken a kongresszus által felvetett egyes kérdése­ ket alaposabban megvizsgálták. Közülük hármat érdemes kiemelnünk. Az 1978-ban a bermudai Willowbankben tartott konzul­ táció az evangélium és a kultúra összefüg­ géseit elemezte. Az angliai Hoddlestonban 1980-ban az egyszerű életmód kérdéseit vizsgálta egy kisebb csoport. Talán a legje­ lentősebb konzultációra a michigani Grand Rapidsben került sor 1982-ben, ahol az evangelizáció és a társadalmi felelősség viszonyát vitatták meg a küldöttek. Lausanne-ban csupán a kettő együttes fon­ tossága került szóba, viszonya azonban nem, és ez a kérdés élénk vitákat váltott ki a következő években. Noha a Grand Rapids-i konzultáción csaknem minden evangelikál álláspont megjelent, a képvise­

275 lőknek mégis sikerült átfogó egyetértésre jutniuk, ezt tükrözte a gyűlés Evangelism and Social Responsibility (Evangelizáció és társadalmi felelősség) címen kiadott zárójelentése is. 1980-ban a thaiföldi Pattayaban is világ­ evangelizációs konferenciát rendeztek, ezúttal nagyszámú résztvevővel: 87 or­ szágból 650 küldött vitatta meg a Hogyan hallják meg? témáját, külön hangsúlyt fek­ tetve az evangelizációra és az egyház nö­ vekedésére. A résztvevők tizenhét cso­ portban jelentéseket készítettek a külön­ böző népcsoportok (kínaiak, muzulmánok, menekültek, nagyvárosi lakók stb.) közötti keresztyén bizonyságtételről. Több részt­ vevő azonban abbéli aggodalmának adott hangot, hogy a Lausanne-ban még oly hangsúlyos társadalmi-politikai törődés kérdése most háttérbe szorult. Kétszáznál is többen hamarjában nyilatkozatot írtak alá, felkérve a lausanne-i bizottságot, hogy a társadalmi felelősség kérdése is kapjon kellő hangsúlyt. Ezen aggodalmaknak han­ got adott a konzultáció zárónyilatkozata, amely tizenkét, Krisztus mellett te tt fo­ gadalommal zárul, a tizenharmadik „az elnyomottak és a szükséget szenvedők szolgálatára, illetve segélyezésük és jogvé­ delmük támogatására” vonatkozik. 1989-ben Manila (Fülöp-szigetek) adott otthont a második nemzetközi világ­ evangelizációs kongresszusnak, melynek mottója ez volt: „Hirdesd a Krisztust, amíg el nem jön!” 173 országból hivatalosan csaknem 3500 képviselő, összesen 4700 ember vett részt rajta. A kongresszus egy kiáltványt fogalma­ zott meg „Felszólítás az egész egyháznak, hogy terjessze az egész evangéliumot az egész világban” címmel. Ez huszonegy tö­ mör nyilatkozattételből áll: 3. Valljuk, hogy a bibliai evangéliumban Isten tartós üzenetet mond világunknak, és

276

Keresztyén gondolkodás a modem világban

eltökéljük magunkat ennek védelmére, hir­ detésére és megtestesítésére... 4. Valljuk, hogy Isten szeretetét látható mó­ don ki kell mutatnunk az azokkal való törő­ désben, akiket megfosztottak az igazságtól, méltóságtól, élelemtől és lakhelytől. 9. Valljuk, hogy Isten igazságos és békés országának a meghirdetése követeli minden, akár személyes, akár szerkezeti igazságta­ lanság és elnyomás elítélését; e prófétai tanú­ ságtételt nem hanyagoljuk el... 19. Valljuk a világevangelizáció fontossá­ gát és az el nem ért népek elérhetőségét. Ezért a XX. század utolsó évtizedében újból elszán­ ju k magunkat e feladatok teljesítésére. 20. Valljuk, hogy Isten arra szólítja fel az egész egyházat, hogy terjessze az egész evangé­ liumot az egész világban. Ezért eltökéljük ma­ gunkat, hogy azt híven, késedelem nélkül és áldozatosan hirdetjük, míg az Úr el nem jön. A kiáltvány mindezt tizenkét szakasz­ ban bővebben is kifejti „Az egész evangé­ lium”, „Az egész egyház” és „Az egész világ” alcím alatt. Végül ismét felszólítja az egész egyházat, hogy „hirdesse Krisztust, amíg el nem jön”.

A pünkösdi és a karizmatikus mozgalom Az evangéliumi teológiában régi hagyomá­ nya van a m egtérést követő újabb áldásta­ pasztalat keresésének. Néhány XVII. szá­ zadi puritán ebben a fényben látta a ke­ resztyén megbizonyosodást. A XVHI. szá­ zadban a *Wesley fivérek és mások a hit­ ben kapott teljes megszentelődés vagy keresztyén tökéletesség második tapasz­ talatát hirdették - ezt a hagyományt köve­ ti ma a főként amerikai Szentéleti Mozga­ lom (Holiness Movement). A XIX. századi ébredési mozgalom több prédikátora a Szentlélek keresztségét kereste, amely

erőt ad a keresztyén bizonyságtételre és a szolgálatra. A XX. században ez a szemlé­ let ismét feltűnt, de összekapcsolódott a nyelveken szólás ajándékával és egyéb látványos karizmákkal. A modern pünkösdista mozgalom szüle­ tését a kansasi Topekában a múlt század első napján, 1901. január 1-én történtekre vezetik vissza. Az emberek nyelveken szóltak, amit a Szentlélek keresztségének mondtak. E helyi esemény nemzetközi jelentőségűvé vált azáltal, hogy 1906-ban hasonló ébredés kezdődött és tartott há­ rom éven át a Los Angeles-i Azusa utcá­ ban. A mozgalom gyorsan terjedt az egész világban. A történelmi egyházak mindezt gyanús szemmel nézték és elutasították. Következésképpen a pünkösdisták önálló gyülekezetekbe tömörültek. Ez persze nem jelenti azt, mint egyesek gondolják, hogy a pünkösdisták nem evangéliumi ke­ resztyének és a római katolikusoktól, or­ todoxoktól és a protestánsoktól elkülönülő negyedik csoportot alkotnak. A pünkösditák többé-kevésbé ortodox hűséggel ra­ gaszkodnak az evangéliumhoz, ha vannak is köztük „Jézus-név” vagy Isten egységét hirdető pünkösdisták, akik a *Tertullianus által megcáfolt monarchiánus eretneksé­ get tették magukévá. A legtöbb pünkös­ dista csoport átvette a XIX. századi evan­ géliumi hitben gyökerező adventista és/vagy szentéleti hangsúlyt. Sajátos tana­ ik is vannak, főképpen a megtéréstől kü­ lönböző, a Szentlélek keresztségbe vetett hit, mely a nyelveken szólásban nyilvánul meg. Egyéb karizmákat (pl. a prófétálás és a gyógyítás) is fontosnak és érvényesnek tartanak. A pünkösdista mozgalom a szegényebb réteg köreiben bizonyult vonzónak, aho­ gyan a XVIII. században a metodizmus is. Talán éppen ezért terjedt el Latin-Amerikában, számszerűleg meghaladva minden

A pünkösdi és a karizmatikus mozgalom más protestáns csoportot együttvéve és csaknem utolérve a többségi római katoli­ cizmust is. A pünkösdistáknak Afrikában is jelentős számú követőjük van, miként a velük sok tekintetben rokon független egyházaknak. Ennek egyik oka az lehet, hogy a pünkösdisták komolyan veszik a hagyományos afrikai világszemléletre is jellemző szellemvilágot. A második hullámban, az 1960-as évek­ ben a vezető egyházakon belül, így a római katolikus és a görögkeleti egyházakon be­ lül is bekövetkezett egy pünkösdista meg­ újulás. Ezúttal a karizmatikus mozgalom általában a hagyományos egyházakon be­ lül, nem pedig tőlük elszakadva törekedett a megújulásra. Némelyek azonban a meg­ újulás alternatív útját választották, és ki­ váltak a meglévő egyházakból. így alakul­ tak meg sorra az ún. házigyülekezetek, míg később ki nem nőtték a családi ottho­ nok kereteit. Amíg hagyományosan a pünkösdisták ragaszkodnak a m egtérést követő Szentlélek-keresztséghez, mely különösen a nyelveken szólásban nyilvánul meg, a karizmatikusok nem bizonyulnak ilyen dogmatikusnak e téren. Többségük elutasítja a második áldás teológiáját, bár erősen hangsúlyozzák a Lélek kiáradásá­ nak megújuló gyakorlati megtapasztalását. A karizmatikusok szerint a látványos ka­ rizmákba nyelveken szólás, a prófétálás és a gyógyítás mindenkor megilleti az egy­ házat, de nem feltétlenül és mindig minden egyes keresztyént. A karizmatikusoknak a Szentiélekre, a túláradó istentiszteletre és a lelki ajándékokra fektetett hangsúlya

277

óriási hatást gyakorolt az egyházban, így vagy úgy csaknem minden egyházi csopor­ tosulást megérintett. A pünkösdi és a karizmatikus mozgalom elsősorban tevékenységével, nem pedig teológiájával tűnt föl. A pünkösdisták még adósak maradnak olyan teológussal, akire mások is felfigyelnek, bár a Journal of Pentecostal Theology (Pünkösdista teológiai folyóirat) az önálló pünkösdista teológia ki­ bontakozásáról tanúskodik. A mozgalom sajátos vonásaira, a Szentlélek-keresztségre és a karizmákra sok figyelmet fordítot­ tak, önálló teológiai álláspont kialakítására már annál kevesebbet. A karizmatikus mozgalom, melynek számos tagja a törté­ nelmi egyházakon belül tevékenykedik, ezt a hiányt mintha valamelyest pótolná. Ez a teológiai törekvés a katolikus és más felekezeteken belül is megnyilvánul. Erre példaként felhozhatjuk az anglikán Tóm Smailt, aki trinitárius teológiáját a Refleded Glory: The Spirit in Christ and Christians (Tükrözött dicsőség: a Lélek Krisztusban és a keresztyénekben; 1975); a The Forgottén Father: Rediscovering the Heart o f the Christian Gospel (Az elfelejtett Atya; a keresztyén evangélium magvának újrafelfedezése; 1980) és a The Giving Gift: The Holy Spirit in Person (Az adó aján­ dék: A Szentlélek személye; 1988) című munkáiban dolgozta ki. Másik példaként pedig az amerikai presbiteriánus teoló­ gust, Rodman Williamst hozhatjuk fel, aki háromkötetes munkát adott ki Renewal Theology (A megújulás teológiája; 1988-92) címmel.

Irodalomjegyzék Bettenson, Henry, The Early Christian Fathers, London, Oxford University Press, 1956. Vanyó László: Ókeresztyén írók I-X., Budapest, Szent István Társulat, 1988. Kühár Flóris: Keresztény remekírók I-XVI. Fila Béla - Jug László (szerk. és ford.): Az egy­ házi tanítóhivatal dogmatikai megnyilatkozá­ sai, Budapest, Örökmécs, 1989. Lossky, Vladimír, The Vision of God, Leighton Buzzard, Faith Press, 1973. Meyendorff, John, Christ in Eatern Christian Thought, New York, St Vladimir's Seminary Press, 1974. Meyendorff, John, St Gregory Palamas and Orthodox Spirituality, New York, St Vladimir's Seminary Press, 1974. Pelikán, Jaroslav, The Spint of Eastem Christendom, Chicago és London, University of Chicago Press, 1974. John of Damascus, On the Divine Images, New York, St Vladimir's Seminary Press, 1980. Lossky, Vladimír, The Mystical Theology of the Eastem Church, Cambridge és London, James Clarké, 1957. Simeon the New Theologian, The Discourses, London, SPCK, 1980. Boethius.A filozófia vigasztalása, Budapest, Európa, 1986. Leith, John, The Creeds of the Churches, Atlanta, John Knox Press, 1973. O'Meara, John, Eriugena, Cork, Mercier Press, 1969. Fairweather, Eugene, A Scholastic Miscellany: Anselm to Ockham, London, SCM, 1956. Luddy, Ailbe, The Case of Peter Abelard, Dublin, M.H. Gill, 1947. Bemard of Clairvaux, Five Books on Consideration, Kalamazoo, Cistercian Publications, 1976. Bemard of Clairvaux, Treatises III, Kalamazoo, Cistercian Publications, 1980. Bemard of Clairvaux, Treatises 11, Kalamazoo, Cistercian Publications, 1977 Bemard of Clairvaux, On the Song ofSongs IV, Kalamazoo, Cistercian Publications, 1980. Gilson, Etienne, History of Christian Philosophy in the Middle Ages, London, Seed and Ward, 1955. McGinn, Bemard, Visions o f the End, New York, Columbia, 1979.

Schroeder, H.J., Disciplinary Decrees ofthe General Councils, St Louis és London, Herder, 1937. Szent Bonaventura misztikus művei, Budapest, Szent István Társulat, 1991. Thomas of Aquinas, Compendium of Theology, St Louis és London, Herder, 1947. Thomas of Aquinas, Summa Theologiae, 58. köt., London, Eyre and Spottiswoode, 1963. Miegge, G., The Virgin Mary, London, Lutterworth, 1955. Oberman, Heiko, Archbishop Thomas Bradwardine, Utrecht, Remink, 1957. De Jaegher, Paul, An Anthology ofMysticism, London, Burns and Oates, 1935. Oberman, Heiko, The Forerunners ofthe Reformation, London, Lutterwirth, 1967. Spinka, Matthew, Advocates of Reform, London, SCM, 1953. Kempis Tamás, Krisztus követéséről, Budapest, Franklin, 1943. McSorley, Harry, Luther: Right or Wrong?, New York, Newman, 1969. Erasmus./wtóís Exclusus, Bloomington és London, Indiana University Press, 1968. Erasmus, A balgaság dicsérete, Budapest, Európa, 1987. Luther, Martin, Works, 31. köt., Philadelphia, Muhlenberg Press, 1957. Woolf, Bertram Lee, Reformation Writings of Martin Luther, I. London, Lutterworth, 1953. Pauck, Wilhelm, Melanchton and Bucer, London, SCM, 1969. Bromley, Geoffrey, Zwingli and Buliinger, London, SCM, 1953. Melanchton, Philip, Loci Communes, New York, Oxford University Press, 1965. Tappert, Theodore, TheBook ofConcord, Philadelphia, Fortress, 1958. Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere, Budapest, Kálvin, 1995. Cochraine, Arthur, Reformod Confessions of Sixteenth Century, London, SCM, 1966. Wenger, John, „The Schleitheim Confessim", Mennonite Quarterly Review, 19,1945. Simons, Menno, Complete Writings, Scottdale, Héráid, 1956. Duffield, Gervase, The Work of William Tyndale, Applefort, Sution Courtenay, 1964.

Bunyan, John: A zarándok útja, Budapest, Evagéliumi Kiadó, 1995. Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve (szerk. Bálint József et al.), Budapest, Szent István Társulat, 1986. Avilai Szent Teréz, A tökéletesség útja és A belső várkastély, Budapest, Szent István Társulat, 1979. Pascal, Blaise, Vidéki levelek, Tahitótfalu, 1925. Pascal, Blaise, Gondolatok, Budapest, Gondo­ lat, 1987. Schleiermacher, Friedrich, On Religion, New York, Harper and Row, 1958. Berkhouwer, Gerrit, Faith and Justification, Grand Rapids, Eerdmans, 1954. Barth, Kari, On Houi I Changed my Mind , Edinburgh, St Andrew, 1969. Barth, Kari, Against the Stream, London, SCM, 1954. Háring, Hermann és Kuschel, Karl-Josef, Hans Küng: His Work and His Way, Glasgow, Collins, 1979. Bonhoeffer, Dietrich, Követés, Budapest, Evangélikus Sajtóosztály, 1996. Bonhoeffer, Dietrich, Börtönlevelek, Budapest, Harmat, 1999. Niebhur, Reinhold, Morál Mán and Immoral Society, New York, Charles Scribner's, 1960. Niebhur, Reinhold, Leaves from the Notebook of a Tamed Cynic, New York, Da Capo, 1976. Niebhur, Reinhold, Intellectual Autobiography, New York, Macmillan, 1956. Kierkegaard, Sörén, The Joumals, London, Oxford University Press, 1962. Kierkegaard, Sörén, Filozófiai morzsák, Budapest, Bultmann, Rudolf, Jesus Christ and Mythology, London, SCM, 1960. Bultmann, Rudolf, „New Testament and Mythology", in: Bartsch, Werner H. (szerk.), Kerygma andMyth, London, SPCK, 1964. Tillich, Paul, The shakingofthe Foundations, London, SCM, 1949. Tillich, Paul, Rendszeres teológia, Budapest, Osiris, 1995. Pittenger, Norman, Picturing God, London, SCM, 1982. Moltmann, Jürgen, Theology o/Hope, London, SCM, 1982.

Moltmann, Jürgen, The Crucified God, London, SCM, 1974. Moltmann, Jürgen, The Trinity and Kingdom of God, London, SCM, 1981. Pannenberg, Wolfhart Jesus - God and Mán, London, SCM, 1968. Storkey, Elaine, What's Right with Feminism, London, SPCK, 1985. Butler, Cuthbert, The Vatican Council, London, Collins and Harvill, 1962. Bettenson, Henry, Documents of the Christian Church, London, Oxford University Press, 1963. Teilhard de Chardin, Pierre, Le Milieu Divin, London, Collins, 1960. Teilhard de Chardin, Pierre, The Future ofMan, London, Collins, 1959. Teilhard de Chardin, Pierre, Az emberi jelenség, Budapest, Gondolat, 1973. Abbott, Walter, The Documents of Vatican II, London, Geoffrey Chapman, 1965. Rahner, Kari, Theological Investigations, 9. köt, London, Darton, Longman and Todd, 1976. Küng, Hans, Justification, London, Bums and Oates, 1964. Küng, Hans, Infallible?, London, Collins, 1971. Egyházak Világtanácsa, „Keresztség, úrvacsora és lelkészi szolgálat", in Református Egyház, 1985. március. McGavran, Donald, The Conciliar-Evangelical Debate, South Pasadena, Willian Carey, 1977. Bassham, Rodger, Mission Theology, South Pasadena, Willian Carey, 1979. King, Martin Luther, Strength to Lőve, London és Glasgow, Collins, 1969. Benett, L., What Manner of Mán?, London, George Allén and Unwin, 1966. Koyama, Kosuké, Three Mile an Hour God, London, SCM, 1979. Mbiti, John, African Religions and Philosophy, London, Heinemannm 1969. Gutiérrez, Gustavo, Teológia de la liberación, London, SCM, 1974. Vatican, „Instruction on Certain Aspects of the Theology of Liberation ”, Evangelical Review of Theology 10,1986. Douglas, J.D., Let the Earth Hear His Voice and Proclaim Christ until He Comes, Minneapolis, World Wide Publications, 1975.

Tartalom III. A középkori Nyugat

I. Az egyházatyák A platonizmus és a görög bölcselet Az apostoli atyák Jusztinosz vértanú Irenaeus Tertullianus Alexandriai Kelemen Origenész Cyprianus Kaiszareai Euszebiosz Az I. niceai zsinat (325) Athanasius Szír Efrém A kappadókiai atyák Az I. konstantinápolyi zsinat (381) Ambrus Aranyszájú János Jeromos Ágoston Alexandriai Kürillosz Az efézusi zsinat (431) Küroszi Theodorétosz Nagy Leó A khalkedóni zsinat (451) Az Apostoli Hitvallás

11 13 14 16 18 21

22 26 28 29 32 35 35 38 40 42 43 45 50 52 53 54 56 57

II. A keleti hagyomány Areopagoszi Dénes A II. konstantinápolyi zsinat (553) Maximus Confessor A ül. konstantinápolyi zsinat (680-81) Damaszkuszi János A II. niceai zsinat (787) Simeon, az Új Teológus Gregoriosz Palamász Doszitheosz hitvallása (1672)

Az Athanasius-féle hitvallás Boethius Az orange-i zsinat (529) Benedek Nagy Gergely Johannes Scotus Erigena Canterbury Anzelm Pierre Abélard Clairvaux-i Bernát Petrus Lombardus Gioacchino da Fiore AIV lateráni zsinat (1215) Assisi Ferenc Bonaventura Aquinói Tamás Johannes (John) Duns Scotus William of Ockham Thomas Bradwardine Johannes Tauler Sienai Katalin John Wyclif Húsz János A firenzei zsinat (1438-45) Kempis Tamás Gábriel Biel

IV. Reformáció és ellenreformáció

63 64

Desiderius Erasmus

66

Az evangélikus hagyomány

67

Luther Márton Philip Melanchton Az Ágostai (Augsburgi) Hitvallás (1530) A Formula Concordiae (1577) Philip Jákob Spener

68 69 72 73 75

81 83 85 87 89 91 93 95 98 100 102 102 104 106 108 113 114 116 118 119 121 123 124 126 127

133 136 141 142 143 145

A refo rm átu s hagyom ány Ulrich Zwingli Martin Bucer Kálvin János A Heidelbergi Káté (1563) Jákob Arminius A dordrechti zsinat (1618-19) Jonathan Edwards Az a n a b ap tisták A Schleitheimi Hitvallás (1527) Menno Simmons A b rit reform áció William Tyndale Thomas Cranmer John Knox A Harminckilenc Cikkely William Perkins A Westminsteri Hitvallás John Owen A Második Londoni Hitvallás (1677) John Bunyan John és Charles Wesley A ró m ai k atolikus válasz Loyolai Ignác A tridenti zsinat (1545-63) Ávilai Teréz Roberto Bellarmino Blaise Pascal

148 150 152 157 159 160 161 163 164 167 168 169 170 172 173 175 177 178 179 182 183 185 187 189

V K e re sz ty é n g o n d o lk o d ás a m o d e rn v ilág b a n A liberálisok Friedrich Schleiermacher Albrecht Ritschl Adolf von Harnack Az evangélium i k e re szty én e k Charles Finney Peter Forsyth Benjámin Warfield

195 197 199 202 204 206

Gerrit Berkhouwer Helmut Thielicke Az evangéliumi (evangelikál) teológia ma Az új ortodoxia Kari Barth Gustaf Aulén A Barmeni Hitvallás (1934) Dietrich Bonhoeffer Reinhold Niebuhr Az e g ziszten cialisták Sóren Kierkegaard Rudolf Bultmann Paul Tillich Újabb fejlem én y ek Folyamatteológia Jürgen Moltmann Wolfhart Pannenberg Feminista teológia A ró m ai k ato lik u so k John H enry Newman Ineffabilis Deus Az I. vatikáni zsinat (1869-70) Munificentissimus Deus (1950) Pierre Teilhard de Chardin A II. vatikáni zsinat (1962-65) Kari Rahner Hans Küng A katolikus egyház katekizmusa (1994) A h it v ilág sz e rte Az Egyházak Világtanácsa Martin Luther King Kosuké Koyama John Mbiti A felszabadítás teológiája A lausanne-i kongresszus (1974) A pünkösdista és a karizmatikus mozgalom

208 211 213 215 220 221 222 226 228 230 233 235 237 240 242 245 248 249 252 253 254 257 259 261 262 265 267 268 270 273 276