A Katedrális Őrzői Mysterious Universe antológia
Az eredetileg ősi és idegen nyelven, ál klingonul (értsd: magyarul) íródott Mysterious Universe különös mérföldkő egy legalább 250 ezer fényévnyi, három és fél galaxison átívelő rendszer irodalmában, plusz még pár azon túl eső falucskáéban is. Roberto Quaglia olasz író, az Európai Science Fiction Szövetség alelnöke Lélekkel teli, szuperhightech, és természetfölöttien furcsa: ilyen a Mysterious Universe (…) Emlékeztet A.E. van Vogt vad szuperemberi és szupertudományos képzelgéseire (például The Pawns of Null-A) Charles Harnessel (Ring of Ritornel) keresztezve, bár több szellemességgel és kortárs magatartással – és ráadásként ott van még az az érdekfeszítő mitológia, ami a fikció mögött húzódik. Ian Watson az „Ian Watson teljes Warhammer 40,000 Univerzuma” Az „Úr világa” és a „Nehéz kérdések” szerzője Legyen bármilyen hihetetlen, a valóságtól bármennyire elrugaszkodott a fikció, a Mysterious Universe világának alakjai, amikor leteszik a szupermodern fegyvereiket, ugyanolyan hétköznapi problémákkal szembesülnek, mint mi mindannyian; néha úgy érzem, mintha itt laknának a szomszédban. Mi ez, ha nem színtiszta realizmus? Hódi Jenő rendező-producer Ez az intergalaktikus mitológia a megváltás, megváltódás lehetséges útjait keresve vezeti olvasóját a kozmoszba. A klasszikus teremtésmítoszokhoz hasonlóan építi fel azt a fantasztikus világot, amelyben bizonyos örökérvényűnek tekinthető karakterek, mentalitások és értékek harca folyik valamely lehetséges jövő megteremtése érdekében. Dr. Szabó Gábor irodalomkritikus
Tartalom A KATEDRÁLIS ŐRZŐI
F. Tóth Benedek: Nélküled a jövő I. M. Brod: Kismadár aranykalickában Leonard Stansky: Finomhangolás S. Ladislaw Cornelius: Mentsd meg Hitlert! Dave Howard: Hősök végzete Anthony Sheenard: A Katedrális Őrzői A MYSTERIOUS UNIVERSE VILÁGA
A KATEDRÁLIS ŐRZŐI Mysterious Universe antológia
F. Tóth Benedek: Nélküled a jövő Minden nagy ívű történet egy kis lépéssel kezdődik. A közeljövőben játszódik F. Tóth Benedek írása, aminek külön érdekessége, hogy a helyszín is ismerős: Budapest. Amikor a végére érünk, egyet ne feledjünk: 2125-ben a gazdasági nagyhatalmak ellentétei eszkalálódnak, és egy 65 éves világháború veszi kezdetét, amely sok mindent eltöröl. Jó és rossz emlékeket egyaránt 1. Kötelező nap. Így hívta Baron a szombatot, mert ezen a napon a legtöbb ember, mintha csak valami központi vezérlőelv irányítaná, vásárolni indul, elautózik a hegyekbe, beül a moziba, megnéz egy színdarabot, vagy – jobb ötlet hiányában – meglátogatja a rokonait. Mindezt persze elintézhetné hét közben is, munka mellett, munka után, csak a kirándulás igényel bonyolultabb szervezést, ráadásul senki sem tiltja a keddi vagy a szerdai rokon- és színházlátogatást, a csütörtöki esti bevásárlást, vagy éppen a kirándulást péntek délután. Így aztán, ahelyett, hogy megnyugodna végre szombaton, kialudná magát, nyújtózkodna délig az ágyban, programot szervez magának, barátainak, családtagjainak – mondván, ott van még a vasárnap, az úr napja a pihenésre, ám mire eljut odáig, hogy kiélvezze az egynapos szabadságminden pillanatát, máris azon jár az esze, mi minden vár rá hétfőn, a hét legutálatosabb napján. Baron az órájára pillantott: 8:30. Korai időpont az ébredéshez. Próbált visszaaludni, de a fejébe beköltöztek a szombat reggeli neszek. Feltápászkodott, kinyújtóztatta tagjait, az ablakhoz lépett. Aprószemű eső hullt az égből. Flore kirándulást tervezett erre a szombatra, de a paplanfelhő, amely a város felett terpeszkedett, szerda óta nem akart elvonulni. Ha kisüt is a nap délutánra, aligha lesz járható az erdő. Odalent a járdán összegyűlt tócsákat kerülgetett néhány imbolygó ernyő, az utak ezüstösen csillogtak a sűrű esőben. – Töltesz egy kávét? – nyílt a fürdőszoba ajtaja Baron mögött. Flore farmerben és vékony pulóverben lépett a szobába. Hajának vége nedves volt, sosem szárította meg. – Máris – lépett Baron a pulthoz, s míg a kávét készítette, Flore mögé lépett, és átkarolta.– Álomszagod van. – A kávéd… – fordult meg Baron. Bögréstül ölelte a lányt, az meg puha csókot nyomott az állára. – Mit csinálunk ma? – Maradhatunk itthon is. – Minek, úgyis felkeltünk már…Flore kibújt az ölelésből, belekortyolt a kávéba. A kanapéra ült, a bögrét maga mellé tette. – Majd én megmondom, hova megyünk –közölte, és magához vette a
programajánlót. Baron ismét az órára pillantott: 8:45. Máris fáradtnak érezte magát. Sok erőt kivett belőle az elmúlthét. Egy új, világméretekben jelentéktelen magyarországi gázlelőhely feltárásán dogozott. Mint a területszakértő geológusának, neki kellett elvégeznie a terepmunkát, a számításokat, s neki kellett megmondania, milyen hatással lenne egy esetleges mélyfúrás a kőzetlemezekre. Egyszer, régen, valamikor a 21. század elején próbálkoztak már a magyarok errefelé próbafúrásokkal, de az akkori technikai feltételek mellett költséges feladatnak bizonyult a válla alig húsz percig tartott volna a művelet, ám Baron alapos munkát végzett, és tudta, alighanem berogyna alattuk a fél Alföld, ha megrepesztenék a mélyben rejtőző gázlencse kőzetburkát. Baron igazolta, hogy a gáz jó része elszökött már a semmibe, ráadásul: amióta az afrikai lemez északi irányú mozgása felgyorsult, instabillá vált a Kárpát -medence; egy csapásra megtudta mindenki, mit is jelent, mivel jár a kettős alábukás fogalma. Tektonikailag labilis volt a térség, még ha a mélybe bukó lemezek egymás hátán támaszkodtak is odalent, szoros szövetségben fenntartva az egyensúlyt. Amióta viszont megnyílt a Zágráb-Kulcs-Hernád törésvonal, senkinek sem maradt kétsége a felől: radikálisan megváltoznak Magyarország domborzati és vízrajzi viszonyai. Baron jó szakember volt, tudta, ez csak a kezdet, hamarosan az egész kontinens arculata átrendeződik. Velence, Olaszország ékszerdoboza már évtizedek óta csak búvárhajókról látható, míg északon, a Skandináv-félsziget peremén új városok épültek olyan platókon, amelyek százhetven évvel ezelőtt még a víz alatt áztak. Baron hat éve hagyta el otthonát, Párizst, hogy az apjától örökölt cégével felkutassa a még megmaradt, föld alatt rejtőző szénhidrogénmezőket. olyan korba született, amikor beteljesülnek a jóslatok. Az ő életében ilyen volt a nem megújuló energiaforrások kiapadásának mítosza. Öt és fél év narviki szolgálat után, miután végleg kimerültek a Norvég-és az Északi - tenger mélységi telepei,Budapestre költözött, hogy megvizsgálja az Alföld alatt húzódó gázlelőhelyet, jóllehet tudta, ez csak versenyfutás az idővel; több százmillió évet kellene várni ahhoz, hogy a Föld újra feltöltse magát olajjal és gázzal – ha lesz egyáltalán ehhez elegendő szerves anyag. A kutatást ráadásul nehezítette, hogy a múltemberének számított mindenki, aki manapság olajat vagy földgázt keresett a mélyben, nem sorolták őket a legjobban fizetett és megbecsült szakemberek közé. Baron is váltani akart, be is nyújtotta életrajzát a Planetológiai Társasághoz. A Naprendszer bolygóinak és holdjainak feltérképezése sokkal jövedelmezőbb állásnak bizonyult, a gyakorlati értelemben használt űrkutatás számított húzóágazatnak világszerte. Sokan éltek a lehetőséggel, hogy lelépjenek a levegőjét és természeti környezetét elhasznált Földről, s bizonyos tekintetben, köszönhetően a kötelező légforgató és – tisztító berendezéseknek még a bolygókra, a holdakra kitelepült kolóniák levegője is tisztább volt, mint az anyabolygó légköre.
Baron nem vágyott ugyan a Marsra, sem az Uránuszra, legkevésbé a Jupiter légkörében lebegve száguldó kutatóbázisra, de tanulmányaiból jól emlékezett egy régi, bizonyos Cohen-tételre, amely szerint a Föld ivóvíz-készletét, valamint gabonatermelését és – felhasználását alapul véve alighanem ötmilliárd embert bír eltartani hosszú távon a bolygó. A számítás be is igazolódott - bár némileg magasabb határértékekkel: miután a bolygó elérte a 2102-es demográfiai csúcsot, a 24 milliárd főt, radikáliscsökkenésnek indult a populáció. A tudatos, megtervezett élet a 22. század elejére meghozta az eredményét. Az egykék világa, a megnövekedett élettartammal szemben is megoldást jelentett a népesség problémára, ám sokkal több leánygyermek született, mint fiú, ezért előbb programozni kellett a születendő gyermek nemét, később pedig biztosítani a születendő gyermekek számát is, mivel az ember reprodukciós együtthatója nem érte el a két főt. Baron és Flore is e kiszámolt világ gyermeke volt. Egy francia férfi és egy spanyol lány, 2117-ben Budapesten, akik alig fél éve találkoztak egy bálon. Egy geológus és egy űrhajóépítő mérnök, akik egy végigszeretkezett éjszaka után azt tervezték egy esős szombat reggelen, hogy hova menjenek szórakozni. Baronnak nem sok kedve volt kimozdulni az esőben, de Flore rendületlenül lapozta az ajánlót, és olyan pillantásokat vetett, amikor felnézett az olvasásból, hogy a férfinek kétsége sem maradt a felől, hamarosan elő kell keresnie az ernyőjét, csak tudná, hova tette tegnap éjjel, amikor hazaértek a színházból. 2. Csöngettek. Két rövid trilla volt, de elég ahhoz, hogy megzavarja a csendet. Baron összerándult. – Kinyitod? – kérdezte Flore. Feleslegesen, mert a férfi már az ajtó felé tartott. Az ajtómonitor egy ismeretlen alakot mutatott a túloldalról; egyenesen állt, kezében egy dobozzal. – Ki az? – Futár vagyok, Baron Flombertnek hoztam csomagot! Baron elhúzta tenyerét a személyazonosító - konzol előtt, mire az ajtó becsusszant a falba. Piros lámpa jelezte, hogy a biztonsági erőtér továbbra is működik, nem ajánlatos átnyúlni rajta. – Jó reggelt! – mondta a futár. – Átadnám ezt, ha kikapcsolná az erőteret… – váltott zöldre a férfisapkáján a holo azonosító, amely igazolta, hogy valóban a futárcég munkatársa, kézbesítési feladatokat lát el. Baron megnyomott egy gombot a falon. – Mi ilyen sürgős, amit szombaton kell megkapnom? – Én csak kézbesítek… – Persze, persze… hol kell azonosítanom magam? Vékony, fekete műszert nyújtott előre a futár.
– Ide nyomja a hüvelykujját!… Így ni, meg is volnánk. Jó hétvégét! Biccentett Baron is, és kezében a dobozzal visszasétált a lakásba. Automatikusan becsukódott mögötte az ajtó, a biztonsági rendszer élesítette magát. – Képzeld, csomagom jött! – Kitől? A feladó kijelző plakettjén ez állt: Planetológiai Társaság. Baron kibontotta a csomagot. A doboz azonnal elpárolgott. Bosszantó tulajdonsága volt ez a szublimáló műanyagnak, nem nagyon használták már kézbesítésre, ez csak a kifutó széria példánya lehetett; ha ugyanis szállításkor megsérült valamelyik doboz, azonnal eltűnt, felfedve a másra nem tartozó küldemény tartalmát. Holotesztet rejtett a csomag és egy reklámkártyát. Baron automatikusan átnyújtotta a kártyát Florenak, majd szemügyre vette a műszert. Távfelvételi vizsgára tervezték. Ezek szerint mégis állást kínálnak a társaságnál. A felismerés egyszerre tette boldoggá és gondterheltté. Örült, hogy kiléphet végre az űrbe, de Flore miatt maradt volna akár olajfúró is, ahogyan olykor nevezte őt a lány. Leült a készülék elé. Flore kíváncsian nézte, mi következik. Kivilágosodott a monitor, fénye kivetült, és megjelent egy háromdimenziós gömb. Láthatatlanletapogatók végezték Baron retina-és hangazonosítását, majd a vér –és neuron analízis eredményeit küldte a műszer a központi memóriába. Ezt követte a tíz-tíz kérdéses IQ-és EQ-teszt, valamint a húsz kérdésből álló szakmai rész. A vizsga ideje alatt Baron végig szemkontaktusban volt a masinával, tudta, ha csak egy pillanatra elveszi a tekintetét a kérdésekről, megbukik. A szisztéma lényege az volt, hogy a vizsgázó véletlenül se puskázzon. Neki esze ágában sem volt megkockáztatni ezt. Villámgyorsan oldott meg minden feladatot,és amikor végzett, a masina közölte, hogy Baron megfelel az elvárásoknak: hétfőn jelentkeznie kell a társaság Andrássy úti irodájában. – Felvettek. – Hallottam. – Lehet, hogy már hétfőn repülök… – Ühüm. Csak, ennyit tudsz mondani? –...addig van még két napunk! Baron nem tudta eldönteni, most szórakozik vele a lány, vagy valóban közömbös neki, hogy négy évre elcipelik mellőle a Titánra, vagy a Szaturnusz valamelyik holdjára. De végül is mindegy volt. Nem voltak házasok, jóllehet Baron titokban abban reménykedett, hogy ez a lány talán hosszabb időt tölt majd az életében, mint amennyi az összes eddigi barátnőjének megadatott. Flore felnevetett, a férfihoz lépett, karjával átkulcsolta a nyakát. – Veled megyek bárhová… – suttogta, majd hozzátette, hogy persze csak akkor, ha a társaság fizeti.
Baron erre felkapta és körberohant vele a szobán. – Ha elejtesz, kénytelen leszek itthon maradni! Törött csontokkal tudod,ki repít el engem bárhováis!… – kiabálta a lány, de Baron, mintha észre se vette volna, mit mondott Flore, arcát a lány hasába fúrta, és teli szájjal trombitálni kezdett a bőrén. Nem sokkal később kipirulva, lihegve dőltek a kanapéra. – Le kell… mennem a konditerembe… – fújtatott Baron. Flore a haját rendezgette. – De előbb elmegyünk a múzeumba. – Hova?… – A teszted mellé csomagolt reklámkártya egy meghívó a világ legnagyobb utazó tárlatára, a Jövő Múzeumába. Csak ezen a hétvégén vannak itt. Muszáj látni, nem gondolod? – Ez most komoly? – Itt lesznek a gyapjas ráják – olvasta a kártyáról Flore –, látható két, földtörténeti álmából felébresztett őshüllő, és kipróbálhatók a legkülönfélébb hiperkütyük. Nem vagy kíváncsi rájuk? – Most ráják vagy rájuk? – mosolygott Baron, és gyönyörködve nézte Flore -t, amint leesik neki apóén. Megcsókolta, majd így szólt: – Kapjunk be valamit, aztán induljunk, mert nem akarok sorba állni!
3. Hatalmas sor kígyózott a Jövő Múzeuma előtt. Baron azon töprengett, hogyan tudná elcsalni innen Flore-t, de a lány megmakacsolta magát. Beállt az utolsó ember mögé, ahogy illik, a vállára tette ernyőjét, burája eltakarta alakját. – Tényleg itt akarsz várni? – Ha muszáj… – Órákba telhet, mire bejutunk. – Rád négy évet is várnék, mi ez a pár óra… – Ez nem fair, Flore. A lány Baronra nézett. A sárga ernyővel a feje fölött úgy nézett ki, akár egy óriásira nőtt gomba. – Lehet, hogy ez az utolsó közös programunk. Baron gyűlölte, ha zsarolják. Különösen az érzelmi zsarolást viselte nehezen, de be kellett látnia, a lánynak igaza volt. Nem voltak házasok. Méltányossági kérelem kell ahhoz, hogy Flore is vele tarthasson,és semmi garancia nincs arra, hogy megkapják. Meglehet, valóban ez az utolsó közös hétvégéjük. Két óra múlva az épületben voltak. Húszfős csoportokra osztották a látogatókat, mindegyik társaságmás színű ruhát kapott. Az előttük lévők pirosba öltözve lépték át a detektoros kaput, nekik kék színű, pamutból készült kezeslábas jutott; lábukra mamusz került. Úgy néztek ki, mint valami festők, már csak a vödör és az ecset hiányzott a kezükből. Fejükre hálószerű sapkát húztak, kezükbe gézből készült maszkot nyomtak, amitől aztán végképp úgy néztek ki, mint akik jelmezbálba érkeztek. – Erre azért van szükség, hogy megóvjuk a kosztól és a portól a ruhájukat. Kérek mindenkit, ne maradjon le tárlatvezetés közben! – mondta reszelős hangján a kirendelt idegenvezető. Magas volt,feltűnően izmos, nő létére meglehetősen katonás jelenség. Rövidre nyírt haja csak erősítette Baronban azt az érzést, amit a legegyszerűbben így fogalmazott meg magának: hiányzik belőle a nő. – Uram, maga ott a végén, ne maradjon le! – A megszólítást Baronnak címezték, aki azzal volt elfoglalva, hogy vajon milyen kosz és por vár rájuk odabent. Az előtérben olyan tisztaság volt, akár egy műtőben. Az esőben ázott ruhákról gyorsan elpárolgott a víz, a padlózat pedig mintha önmagát tisztította volna, nyoma sem volt sárnak, tócsának. – Alig tudok járni ebben az izében… – Nem is kell– mutatta Flore –, csoszogjál, mint a többiek!… Így,ni. És a csoport, akár egy totyogó pingvincsalád, átcsúszkált a kapun. Baron úgy érezte, alighanem élete egyik legmókásabb múzeumi látogatása lesz a mostani, mert megtapasztalta végre a mamusz lényegét, a lapos élű korcsolyázás élményét. Van egy mondás, miszerint ha látsz egy templomot, akkor már az összest láttad. Így volt Baron a múzeumokkal is: csak a kép más a falon. Gyerekkorában sokat járta a múzeumokat, manapság ritkán nézte meg az állandó kiállításokat; albumból ismerte
csak a legnevesebb kortárs művészek munkáit. Ez a múzeum azonban már az első pillanatban megragadta a fantáziáját. Építészetileg is meghökkentő volt,hiszen a kívülről hangárra emlékeztető monstrum a legtitokzatosabb belső tereket rejtette. Már az aula kialakítása érzékeltette, hogy itt más világ fogadja, a falakból kitüremkedő holotérkép öt másodpercenként váltakozva mutatta, milyen termek várják a látogatókat. Lenyűgözve csoszogott a többiek után, és hitetlenkedve bámulta az első terem bejáratát, egy gigászi zsilipajtót, majd a mögötte húzódó kiegyenlítő kamra szerkezetét. A lélegzete azonban akkor állt csak el igazán, amikor kinyílt a másik falnyi ajtó is. Átlátszó, üvegből épített alagút nyújtózkodott a csoport előtt. A gigászi cső falán túl mintha az óceánterpeszkedett volna. Víz alatti felvételekről ismert kanyonok zuhantak a semmibe, és egy mélytengeri árokrendszer fura testű, világító lényei úsztak, lebegtek a maszatos sötétben. A látogatók forgolódtak,sehogyan sem fért a fejükbe, hogyan kerül ide ennyi víz, elképzelni sem tudták, mekkora a medence. – Ne nyugtalankodjanak, kérem! – mondta a tárlatvezető, majd közölte, hogy a hely teljesen biztonságos. Meg sem várta, hogy bárki kérdezhetett is volna, belefogott a kötelező múzeumi magyarázatba, amely lényegében arról szólt – már amennyire a csoport tagjai ezt megjegyezték –, hogy a legtöbb lény a világító baktériumoknak köszönheti fényét. Ámulva állt a csoport a látvány előtt, s míg a tudatukba behatolt a luciferin szó jelentése, szemükkel a fura testű élőlények mozgásában gyönyörködtek. A távolban feltűnt egy különös állat. Lomha mozdulatokkal lökte magát előre. Formára olyan volt,akár egy rája, testét mégis szőr borította, akár egy vastag, téli bunda. Baron megszorította Flore kezét,mire a lány bólintott, hogy látja, megérkezett a gyapjas rájája. – Lehetetlen lény – suttogta Baron, és maga is meglepődött, amikor felharsant a katonás tárlatvezető hangja. Mintha neki válaszolt volna, pedig ezt a megjegyzést aligha hallhatta. – Mutáns. Az emberi beavatkozás következménye. Pár évtized, és kipusztul ez a faj is. Viszont igenfejlett mentális képességekkel rendelkeznek, egyes elméletek szerint értik az emberek gondolatát, és arra is képesek, hogy áthangolják az emberek agyát. – Ugye csak viccel, kedves? – szólalt meg egy idős hölgy a csoportból. Az alagút falánál állt,tenyerét az üvegen tartotta. – Tegyen egy próbát, asszonyom! A hölgy zavarba jött, és megigazította fején a sapkát, mintha csak a fodrásznál volna. – Tengerbiológus voltam, tudja, amíg nyugdíjba nem mentem – kezdett bele mondandójába. Úgy érezte, beszélnie kell, az megóvja majd a megszégyenüléstől. – Ismerem a rájákat. Ilyet, mint ez itt, még nem láttam. Nem tagadom, kételkedem abban, amit maga állít. A gyapjas rája ugyanis élettanilag értelmezhetetlen. szőrre a felszínen van szüksége az élőlényeknek, hogy megóvja őket az időjárás viszontagságaitól, a víz alatt speciális zsírréteg alakul ki a bőrük alatt,
amely nem csupán a hidegtől véd,hanem azt is megakadályozza, hogy felázzon a testük. A szeme csillogott, ahogyan beszélt, az arca kipirult. Bájos asszony, állapította meg Baron, és nem tudta volna megmondani, miért, talán a nőből sugárzó szakmai elhivatottság miatt, de szimpatikus lett neki a nyugdíjas biológus. – Tegyen egy próbát, asszonyom! – ismételte az idegenvezető. – Nem is kell kimondania, csak gondoljon valamire! – Bármire? – dacolt az asszony. – Olyanra például, hogy hova ússzon a rája,vagy,hogy mit tegyen. Az idős hölgy nem felelt .Tekintetét a medence felé fordította. Szemében, ahogyan a lényre pillantott, megcsillant a kétkedés fénye. Csend volt. A rája lustán lebegett. A társaság feszülten várakozott. A tárlatvezető laza terpeszben állt, karját összefonta lapos mellkasa fölött. Baron ismerte ezt a pózt:csak azok állnak így, akik biztosak a dolgukban. A nyugdíjas tengerbiológus a tőlük alig négy méterre lebegő ráját szuggerálta. Az állat nem is kérette magát sokáig. Két lebbenéssel az üveghez siklott. Éppen oda, ahol az idős hölgy tenyere pihent. Az állat átmérője volt vagy hét méter, lenyűgöző látványt nyújtott az üveg előtt kifeszített teste. Hosszú farok úszóját előrehajlította, s úgy tett, mintha meg akarná érinteni a hölgy kezét. – Hihetetlen! – suttogta Flore. – Idomítás – jegyezte meg Baron. – Senki más nem ér az üveghez, csak a hölgy. S hogy bizonyítsa az igazát, az alagút falához lépett, tenyerét a hűvös üvegre tapasztotta, és arra gondolt, bárcsak felfalná a rája az idegenvezetőt. E vágy beteljesülésének ugyan csekély esélyét látta,mégis muszáj volt valami olyasmire gondolnia, amitől bizonyossá válik feltételezése: az utazó múzeum állatai alighanem olyanok, mint a vándorcirkusz ketreceiben sínylődő lények: kellőképpen háziasítottak. A gyapjas rájáról amúgy is azt gondolta, hogy egy bundába bújtatott közönséges tojásrakó vízi lény, ám elmélete, a legnagyobb meglepetésére, pillanatok alatt semmivé foszlott. – Mit művel? – hallotta a tárlatvezető kiáltását. A hang irányába fordulva pedig a nő arcát is meglátta. Ha a dühöt fotózni lehetne, alighanem ez a nő állna ehhez modellt, állapította meg Baron, ám mire eljutott volna odáig, hogy elnevesse magát, a rája villámgyorsan hátraúszott, és egyetlen kamikazelökéssel az alagút falának rontott. Tompa puffanás volt csak az üvegfalon. Az emberek ijedten az alagút másik falához ugrottak, néhányan sikoltoztak félelmükben. – Azonnal gondoljon valami másra! – ordította a tárlatvezető Baron arcától fél méterre, pár cseppnyálat fröcskölve a férfi arcába. A rája újra támadott. Ezúttal is visszapattant az üvegfalról. – Nem tudja áttörni, nem érti, ebbe csak belepusztul! – folytatta a nő, miközben néhányan futásnak eredtek, attól félve, hogy az állat mégis áttör. Az idegenvezető, látva, hogy kettészakadt a csoport,felhagyott azzal, hogy meggyőzze Baront, és a menekülők után vetette magát. – Álljanak meg! Az ajtót erőtér védi! Elkésett a figyelmeztetéssel. Az erőtér vörösen felizzott, és a kijárat felé
rohanók rongybabaként csuklottak össze. Testük kimerevedett, végtagjaik, akár a haldokló béka lábai, kocsonyásan rángatóztak. A rája harmadszor is nekilendült. Az alagút fala sértetlen maradt, az állat viszont ezúttal lassabban hátrált. Mozgása sutább lett, lebegése bizonytalan, mégsem adta fel. Erőt gyűjtött a következőtámadáshoz. Baront furcsa érzés járta át: ha ez a lény valóban tudja, mire gondol, és ráadásul végre is akarja hajtani azt, akkor ennek legnagyszerűbb bizonyítéka az, ha elveszi a kezét az üvegről. Óvatosan hátrált a csoport megmaradt tagjaihoz, mintha ezzel becsapná a ráját. – Mi volt ez? – kérdezte Flore. Remegett a hangja. – Nem semmi… – ámult el Baron. – Ez az izé olvas a fejemben, vagy tényleg gyűlöli a tárlatvezetőt! A tengerbiológus megigézve állt az állat előtt. A rája ismét a kezénél lebegett, mintha semmi sem történt volna. Akár egy békés háziállat, lustán csapkodott a vízben. – Hihetetlen – motyogta az idős hölgy Baronra pillantva. – Elárulja, mire gondolt, amitől agresszív lett? Baron megrázta a fejét. – Nekem sem mondod el? – nézett rá Flore, aki az elsők között szedte össze a bátorságát, és visszalépett az öreg hölgy mellé. – Nem tetszik nekem ez a múzeum… – Baron nem folytathatta, mert kinyílt a zsilipajtó az alagútvégén. Fegyveres őrök rohantak feléjük. Néhányan közülük lemaradtak, felszedték a földön fekvő, ájultembereket, és kivitték magukkal. Az őrök parancsnoka, egy tojásfejű, vörös hajú ír férfi angolul kiabált,majd megismételte tört magyarsággal is: – Mindenki álljon az alagút közepére! Senki ne érjen a falhoz!Engedelmeskedett a társaság,összebújtak szorosan, egymás mellé,mint a nyáj, amit a terelőkutyák egybegyűjtöttek. – Mit csinál maga, megőrült? – A kérdés ezúttal nem Baronnak szólt, hanem a tárlatvezetőnek. – Megrémíti ezeket az embereket, nem beszélve arról, hogy baja eshetett volna a rájának! – Csak egy próba volt… A parancsnok közbevágott. – Az a dolga, hogy végigvezesse a csoportot a múzeumon, semmi más! Felel a kérdéseikre,udvariasan. Ezúttal a parancsnok nem tudta befejezni a mondatot, mert a tengerbiológus kilépett a csoportból. Megállt a férfi előtt, épphogy a mellkasáig ért, és ezt mondta: – Ez egy múzeum, ha jól tudom. Minek ide fegyveres őr? Átsuhant egy árny a férfi arcán. A rája a társaság fölé lebegett, mintha csak kíváncsi lett volna a párbeszédre. – Mindenki hagyja el az alagutat! – parancsolta a férfi válasz helyett. – Kettesével álljanak, egymás mellett, mint az óvodában, és ne érjenek az üvegfalhoz! A gyapjas rája meglebbentette vitorláit, és eltűnt a semmiben.
4. Halk kattanással zárult mögöttük az alagút ajtaja. Egy tágas zsilipkamrában álltak, és várták, hogy nyíljon a következő ajtó. A levegő édeskés szagú volt, akár egy almaraktárban; finom szemcsék lebegtek az orruk előtt, mintha csak arra vártak volna, hogy kiszippantsa őket a mesterséges huzat. Feszült volt a hangulat, nem éppen múzeumba illő, de nem is tűnt úgy senkinek, hogy múzeumi látogatáson járnának. A csoport megmaradt tagjai szorosan egymás mellé álltak, a parancsnok valamivel távolabb tőlük fojtott hangon magyarázott valamit a tárlatvezetőnek, aki minden mondat után röviden bólintott, katonásan, kötelességtudóan. Jelzett az időzár, nyílt a második ajtó. Fény tört a zsilipbe. A csoport tagjainak árnyéka fenyegetően nyújtózott az alagút irányába. Felkúszott a zsilip ajtajára, mintha csak vissza akarna térni az alagútba. Az idegenvezető kipirult arccal tért vissza a csoporthoz. – Elnézésüket kérem az előbbi kellemetlenségért! – Kezével tétován a zsilip felé mutatott. – Előfordul olykor, hogy különösen viselkednek az állatok. A bezártság, tudják, még a legszelídebb élőlényeket is megvadíthatja. Már intézkedtünk, hogy különítsék el a ráját. A társaik jól vannak,hamarosan visszatérnek önökhöz. Nem is a társaink,gondolta Baron,csak egymás mellé sodort bennünket ez a szombat. Körbenézett a csoporton, kíváncsi volt, sikerült-e megnyugtatnia bárkit is a kápónak. Elégedetten látta, ennyi magyarázat senkinek sem elegendő. A tárlatvezető időközben már mézesmázos hangon terelte őket tovább. – Kérem, kövessenek! A következő teremben megtekinthetik a régmúlt fontosabb fűtőanyagait, a fát,a szenet, a kőolajat és a földgázt, majd láthatják az egyik leghatékonyabb energiaforrás, a hidrogén felhasználásának legújabb alkalmazásait. Az őrök anélkül, hogy elköszöntek volna, távoztak. Amint bezáródott az ajtó az utolsó vendég mögött, a fények kihunytak. Mint mindig, ha sötét helyrelép az ember, óvatosan araszolt a csapat. Egymás karját markolva keresték az egyensúlyukat, és amikor már éppen kezdtek volna zúgolódni, kigyulladt egy apró fény a távolban. Reménytelenül messzinek tűnt a világosság, mintha órákat kellene gyalogolni ahhoz, hogy odaérjenek. Apró, csalódott sóhajok szakadtak fel, ám két perc múlva, mintha valami csodát látna, megigézve torpant meg a társaság a fény forrásánál. Egy szénbánya ovális bejárata ásítozott előttük. – Trükk volt csak, ugye, ilyen gyorsan nem érhettünk ide? – szólalt meg valaki, mire azt a választ kapta, hogy könnyű megtéveszteni az emberi szemet, mert az csupán a fények és a színek játékának szolgája. Baron elmosolyodott, de ezúttal nem azért, hogy vitába szálljon. Itt minden eredeti, állapította meg. Tapasztalatból tudta, mire szolgálnak fejük felett az ívelt gerendák. Lábuk alatt sínpár futott a mélybe,meredeken lejtett a talpfás út.
Elindultak. Néhányan önkéntelenül is a válluk közé húzták a fejüket, mások fal mellett haladtak, megérintve olykor a gerendákat, újra csak keresve az egyensúlyukat. Egyre nehezebb lett a levegő, szuszogott a társaság, akár az indulásra váró gőzmozdony. Pár perc múlva vízszintes lett alattuk a talaj. Éles fény gyúlt, és ha eddig nehezen vették a levegőt a csoport tagjai,most elállt a lélegzetük a látványtól: egy valódi szénbánya mélyén jártak. Baron agya villámgyorsan pörgött, de még csak a nyomait sem fedezte fel emlékeiben annak, hogy Budapest alatt épült volna valaha bánya. Annak pedig még ennél is kevesebb nyomát találta, hogy széntelepek húzódnának errefelé a mélyben. A csoport tagjai a vitrinekben lévő tárgyakkal ismerkedtek. Néhányan kiváltak a társaságból, hogy kipróbálják a csákányt és a vájárok fegyverét, a fúrót. A falakról zsíros fényű kőszéndarabok hullottak a futószalagra, s még a szálló por illata is eredeti volt. Baronnak is felkínálták, hogy fejtsen magának egy kosárra való szenet, de nem volt kedve kipróbálni. Nem úgy Flore, aki lelkesen vetette bele magát a műveletbe. Baron a háttérben állt. Gyönyörködve nézte a lányt munka közben. Nem akarta elhagyni őt. Attól félt, ha egyedül kell utaznia, rámegy a kapcsolatuk a távolságra. A Naprendszer határvidékéről nem lehet csak úgy hazaugrani. A legközelebbi munkabolygóra, a Marsra is majdnem két hónapig tart az út. Hátával egy csillének támaszkodott, és próbált nem gondolni a holnapra. Halk zenét hallott. Mintha szimfonikusok játszottak volna korabeli szerzők darabjaiból. ilyet a bányászok aligha hallgattak a mélyben, hacsak nem kísérleti programban vettek részt. A zene időnként felerősödött, máskor pedig mély, búgó hang szólt helyette, hogy aztán újra a hegedűk húrja zengjen a vonók alatt. A tengerbiológus hölgy is kivált a csoportból. A maszkot az arcára húzta, így védekezett a szálló por ellen. Ruhája ráncaiban így is megült a szén. Próbálta kirázni belőle, de ettől még inkább kavargott körülötte a levegő. Felhagyott a próbálkozással. Baron mellé lépett. – Maga szerint kapunk új ruhát? – Alighanem lefújják majd rólunk, nyilván lennie kell itt valahol egy légzsilipnek is. – Különös, nem gondolja, fiatalember, nekem nagyon úgy tűnik, hogy ez egy valódi bánya. – Mert az is – felelte kurtán Baron. Próbálta összerakni fejben mindazt, amit eddig látott, de mindig ugyanarra a következtetésre jutott: ekkora terek nem férnek el ebben a múzeumban. A mellette toporgó asszonyra nézett. – Alighanem a segítségemre lehetne, kedves… A hölgy rámosolygott, és a kezét nyújtotta. – Verőczei Klára vagyok, de szólítson csak Klárának! Baron is bemutatkozott. – Maga tengerbiológus, biztosan felismeri a hangot a hangszóróból. – Én csak a zenét hallom, de azt is alig-alig. Tudja, ez én koromban már annak is örül az ember, ha meg tudja különböztetni a régi jó Corellit a modern Wengertől. Wengert ismerte Baron, édesbús szimfonikus zenéjét sokszor hallgatta, de
Corellit nem tudta hova tenni. – Corelli a 16. század második felében, és a 17. század elején élt barokk zeneszerző, a concertogrosso nagymestere. Mára sajnálatosan és méltánytalanul elfeledett muzsikus. – Köszönöm a segítséget, de ami itt, ezekből a hangszóróból árad az leginkább a bálnák énekére emlékeztet. Hallgassa csak!… Szinte reménytelen vállalkozás volt a fülelés, mert a bánya zajai mellett még Baron is csak alig hallotta a különös, elnyújtott hangot. Beletörődve nézte a bányászkodó múzeumlátogatókat. – Van a rájáknak hangjuk? – fordult Klárához. – Nem jellemző, a mi fülünk szerint legalábbis – mosolygott a hölgy. – Bár az is igaz, hogy gyapjasráját sem láttam még ezelőtt. – Miért ne énekelhetne úgy, akár egy bálna? – Végül is… ma már minden elképzelhető. Érzik környezetük rezgésének változásait,hanghullámokkal tájékozódnak. Gondolja, hogy a ráját hallja, fiatalember? Baron eltűnődött. – Nem olyan ördöngösség ez! – Flore tartott feléjük. Vidám volt és harsány. Megállt Baron előtt,csak a szeme látszott ki a maszk és fejháló között. – Nem is mondtad, hogy ilyen érdekes a munkád! – Maga bányász? – nevetett Klára, és végigmérte a férfit. Ezt a szakmát ötven éve törölték a foglalkozások névtárából. A gépesítés fejlettségi szintje száműzte az embert a föld alól, ha pedig mégis a mélybe kellett szállni valamiért, megtették azt a szondák az ember helyett. –.Hát hogyne,fővájár volnék! –.mosolygott a férfi, majd bemutatta Floret, aki egy gyors biccentés után már rohant is a fejtéshez. A csoporthoz időközben visszatértek azok is, akiket a zsilipből vittek el. Szemmel láthatólag nem volt semmi bajuk. Sőt. Vidámak voltak, tettre készek, és feltűnően túlmozgásosak. Be nem állt a szájuk,kézzel-lábbal magyarázták, milyen régóta nem érezték magukat ilyen fitten, majd, mintha valami pluszerő szállta volna meg őket, olyan nagy kedvvel vetették bele magukat a szénbányászatba, hogy egykor talán maguk a bányászok sem csinálták jobban. Baron Klárához fordult. – Komolyra fordítva a szót, elképzelhető, hogy az a rája értette a gondolataimat? – Meglepő talán, egy magamfajta tengerbiológustól minden bizonnyal érdekes megfogalmazás, de attól tartok, túlságosan is gyorsan változik a világ. A válaszom tehát ez: nem kizárt. – Éppen ettől tartok, ha nem veszi zokon, hogy nem érjük utol magunkat a fejlődésben. Mintha gyorsabban teremtenénk a körülöttünk lévő világot, mint amennyire képesek volnánk alkalmazkodni hozzá.
– Civilizációs deficit. Én már nyolcvanhét éves vagyok, és nem állíthatom, hogy tanulatlan volnék, s hogy ne láttam volna a világot, ne ismerném annak legalább ezer arcát. Magyar vagyok, használom az angolt, munkámból adódóan pedig érteni vélem számos vízi állat kommunikációját. Azt azonban ne várja el tőlem, hogy rosszul érezzem magamat csupán azért, mert nem tudom eldönteni, hogy egy mutáns rája belelát e a fejembe vagy sem, s hogy azon tűnődjek: egy jól megtervezett cirkuszi játék részese vagyok-e, avagy valóban túllépett rajtam a civilizáció. – Odabent az alagútban arra gondoltam, hogy a rája falja fel a tárlatvezetőnket, mire az állattámadásba lendült… – Megértem, kedves, nekem sem szimpatikus a mi kis pásztorunk – húzta résnyire cinkosan a szemét Klára –, de ettől még semmi sem igazolja azt, hogy rája ezért viselkedett így. Mit tippel, mire gondoltamén, amikor megérintettem az üveget? – Odahívta magához az állatot, nem? – Ugyan-ugyan, még csak az eszembe sem jutott. Először arra gondoltam, milyen mérhetetlenül szerelmes voltam az én drága jó, megboldogult uramba Francia Polinéziában, életem első óceáni gyakorlatán, majd mindjárt arra, hogy minden bizonnyal ezért nem vettem észre, viszonya van az asszisztensnőjével. Nevetett Klára, és kényszeredetten nevetett Baron is. – Fáj, tudja, fáj az emlék ma is – folytatta Klára, de a hangjában nem volt keserűség, sem bánat. – Ráébresztett arra, hogy milyen könnyű becsapni az embert… Mit gondol, a kedvese észrevenné, ha most maga meg én eltűnnénk egy félórára? Baron ezúttal teljes szívéből nevetett, és gyengéden megölelte Klárát. Nézték Flore-t, amint szenet válogat, akár egy gyerek, széles mozdulatokkal dobálta a futószalagra. Hajának egyik tincse minduntalan a homlokába hullott, jellegzetes mozdulattal söpörte hátra. Baron szerette a lányt, és nem akart arra gondolni, mi történne akkor, ha nélküle kellene utaznia. Egyre távolabb került tőlük a társaság, haladtak a munkafázisokon, a csoport eleje már a hidrogénerőművek termében járt. – Becsülje meg jól, kedvesem, ezt a lányt, és szép, boldog élete lesz! – Ha nem vagyok indiszkrét – köhintett Baron –, miért nem vált el, miután rájött, hogy a férjének viszonya van egy másik nővel? – Ezt kellett volna tennem… – Megbánta, hogy nem tette? – Hova gondol? Én a felesége voltam, az a másik csak a szeretője. És tudja, mi a szeretők sorsa? – Az igazat megvallva, fogalmam sincs. – Látja, ezzel én is így vagyok… Hatvanöt évig voltam házas. – Nem egészen értem… – Egyszer az uram elé álltam, nem sokkal azt követően, hogy rájöttem a kis titkára. Annyit kérdeztem csupán, hogy mennyire becsül engem. Két hónap múlva már új asszisztense volt, egy indiai férfi, Szárim Mahabi, isten nyugosztalja őt is, egy évvel az uram előtt halt meg,.Istenem, hogy tudott főzni… No, de siessünk, mert lemaradunk!
5. Öten hiányoztak a csoportból: két férfi és három nő. A tárlatvezető egy csöppet sem látszott idegesnek. Értesítette az őröket, majd vezette tovább a csoportot. – Itt nem lehet csak úgy eltűnni – mondta gúnyosan. – Az őrök intézkednek. Nekünk tartanunk kell az időkeretet. A hangja és minden mozdulata teátrális volt. – Jöjjenek, kérem, haladjunk! – hadarta sürgetően, a csoport pedig illedelmesen követte a jövőmű szereit bemutató terembe. Baront nem érdekelték a holovetítők, a szubdermális érzékelők, a retinába épített felvevőkészülékek,az álomrögzítő kapszulák. Egykedvűen sétált Flore kezét fogva, és arra gondolt, hétfőtől gyökeresen megváltozik az élete. – A legnagyobb problémát még ma is az energia tárolása jelenti – hallotta messziről a tárlatvezető hangját. Persze, a legfontosabb kérdés: az energia. Termelni még csak lehet, különböző módozatait dolgozták ki tudósok ezrei. Kivonható vízből, levegőből, a Nap fényéből, mozgásból, a legkülönbözőbb elemekből a legkülönbözőbb módon, de tárolni az így nyert energiát, ez a legnagyobb kihívás – tárolni,minél hosszabb távra, időre. Éveken, évtizedeken át, ha muszáj. Mert minden egy csapásra süllyedne vissza a 16. századba, ha nem volna energia, amely működteti ezeket a kütyüket. Energia nélkül nincs űrutazás, nincsenek modern városok, sem állam, semmiféle közösségi élet. Energia nélkül nincs civilizáció – ezen a szinten, legalábbis. Az ember pedig furcsa lény. Képes ölni kőért, fáért, szénért,fémért, olajért, bármiféle anyagért, amit a Föld termelt és tárolt évmilliókon át. Miután pedig mindezt elhasználta, képes ölni az energiatárolás kutatásának eredményeiért, terveiért. Mert az ember nehezen mond le az energia biztosította jólétről. Nincs is talán veszélyesebb élőlény e világon, mint az ember, ha ragaszkodni kezd megszerzett szintjeihez. Ideológiai értelemben már így is felosztott a világ, mert bár ugyanazt az ismeretlent áldja minden hívő, ugyanahhoz a megfoghatatlanhoz imádkozik Ázsiában,Afrikában, Amerikában, Ausztráliában és Európában, az ember mégis képes eltakarítani az útjából azt,aki más nyelven mormolja a szent szavakat, más néven szólítja istenét, más ételt és italt visz az oltárához,s mindezt csupán azért, mert a különbözőség olyan erőt ad egy uniformizált világban, amely szinte egyenértékű a fajfenntartás ösztönével. A vágy azonban az energia hosszú távú tárolásának titka után felülmúl minden vallási dogmához való ragaszkodást, hitbéli tévelygést és fizikai erőszakot, mert mindenki tudja, hogy bizonyos értelemben ez a jövő kulcsa. Belépőjegy az élet egy magasabb szintjére. Fél óra múlva előkerült az öt látogató. Egy oldalajtón át érkeztek, fegyveresek kísérték őket. Tekintetük fénylő volt, tartásuk laza, beszédük zavaros. Valamiért mindannyian úgy érezték, meg kell magyarázniuk eltűnésük okát. Egy kövér asszonyság volt a leghangosabb mind közül, a tokája remegett beszéd közben. – … és akkor ott volt az az ajtó, amin bementünk, mert azt hittük, hogy a bánya egyik rejtekébe vezet. és valami kincsre találunk, de egy folyosóra nyílt… és ott nem volt világítás, botorkáltunk, fogtuk egymás kezét…Még kiabáltunk is, hátha meghallja
valaki, de csak egymás hangját hallottuk, és amikor már végképp elveszettnek éreztük magunkat, megjelentek ezek a remek zseblámpás fiúk, és visszahoztak minket ide, vissza a fényre. Megütközve állt a társaság az öt ember előtt, de mielőtt bárki kérdezhetett volna bármit is, a tárlatvezető ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy ez nem óvoda, s ha valakinek nem tetszik,szóljon bátran, értesíti a biztonságiakat, és kivezetik az épületből. Baron már - már feltette a kezét, de Flore olyan szigorúan nézett rá, hogy jobbnak látta, ha csendben marad. A mozi terem felé tartottak,ahol levetítik nekik a jövőt. A sötétben meglesz majd valahogy, s ha szerencséje van, még aludni is tud fél órát. Így is történt. Már a Mars-kolóniák mindennapi életéről szóló film elején elaludt. Félálomban még látta, amint páran távoznak a teremből, de nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, nyilván más is hasonlóan gondolkodott, mint ő. Hiába, nem könnyű befogadni a jövőt – különösen akkor, ha nem sokban különbözik az a mától, és még dolgozni is kell. Látta, amint Klára is bevackolja magát a székbe. Ez volt az utolsó kép, amire emlékezett, aztán elnyomta az álom. Csöndre ébredt. A terem világos volt, élénk beszélgetés folyt a vászon előtti téren. Baron megszámolta, heten voltak mindössze. Nem látta köztük Floret, sem Klárát. Kitisztult a feje. Felpattant, a társasághoz sietett. A faarcú tárlatvezető fogadta. – Felébredt végre? – Bocsásson meg, elaludtam kissé. – Láttuk – mondta a nő többes számban, mintha ettől nagyobb volna a férfi bűne. A többiek azonban ügyet sem vetettek rá, folytatták a diskurzust. – Megmondaná, hol vannak?. – fordult Baron a katonás muzeológushoz, aki nem is hagyta, hogy befejezze a kérdést. – Mindjárt visszatérnek. Az életre kelt őshüllők termében vannak… – Óh, azokat én is megnézném – vágott fancsali képet Baron. – Attól tartok, erre csak akkor lesz lehetősége, ha újra befizet egy túrára. Sajnálom, de az időkeret szorít bennünket, minden csoportra másfél óra jut. Tíz perc múlva el kell hagynunk a múzeumot. – Szomorúan hallom – felelte Baron, de legbelül mégsem érzett csalódást. Látta, amint az elégtételfénye suhan át a nő arcán. Lehuppant egy fotelbe. Voltak napok, amikor gyűlölt emberek közé menni. Nem volt semmi baja velük, puszta létezésük zavarta csupán. Ilyenkor nyüzsgő rovaroknak, apró állatkáknak látta az embereket, akik nem tesznek mást, mint rohangálnak, gyűjtögetnek, állnak egymással szemben, beszélgetnek,és úgy tesznek, mintha érdekelné őket,mit mond a másik. Máskor meg éppen hogy szórakoztatónak tartotta az emberek nyüzsgését. Úgy próbálta elképzelni őket, mint a régi burleszkfilmeken. Gondolatban felgyorsította mozgásukat, beszédüket. Jól szórakozott sajátos, belső moziján. Ám Baron ezúttal gondban volt, mert az előtte álló társaság nem tartozott egyik kategóriába sem. Csupán annyi érzett, hogy valami nem stimmel ezekkel az
emberekkel. Volt a mozdulatukban valami kapkodás, a beszédük kiapadhatatlannak tűnt, és az sem zavarta őket, hogy egymás szavába vágnak. A tárlatvezető ezzel szemben nyugodt volt, gesztusai lassított felvételnek tűntek. Rossz érzés fogta el Baront. Elhatározta, mégiscsak megnézi az őshüllők termét. Bocsásson meg, kisasszony – emelkedett fel a fotelből –, ki kellene mennem a mosdóba. Merre találom? Baron úgy érezte, mintha a nő átvilágítaná a tekintetével. Végül az egyik látogató felelt helyette, egy kopaszodó, középkorú férfi. Félig oldalra fordult, karját könyökből kicsapta, előreszúrta mutatóujját, mintha fel akarna szúrni valamit vagy valakit a levegőben, Baron pedig illedelmesen megköszönte az útbaigazítást, és elindult a megjelölt irányba. Két ajtó közül választhatott. Ösztönösen lépett a jobb oldali szenzora elé, amikor felharsant a katonás hang mögötte. – A másik az! Baron oldalra lépett, megvárta, míg szétcsúsznak az ajtószárnyak, és anélkül hogy hátrapillantott volna, belépett egy gyengén megvilágított szervizfolyosóra. 6. A harmadik ajtó volt a férfimosdó, de Baron ugyanazzal a lendülettel indult tovább, ahogyan elhaladt a másik kettő előtt is. Kijáratot keresett, ám raktárakat talált csak, kapcsolószekrényeket és mélyedéseket, melyekben embernyi vastagságú levegő gáz és vízcsövek futottak. Attól tartott,zsákutcába jutott, és csakis ott mehet ki innen, ahol bejött. Ablakot sem látott, szellőzőrácsok sem voltak a mennyezeten. Ötvenméternyi gyaloglás után talált egy ajtót. Sötétebb színe volt, mint a többinek. Megállt előtte, felnézett az érzékelőre, de nem történt semmi. Pirosan villogott a konzol lámpája. Végignézett a folyosón. Fene nagy zsákutca, gondolta, és már indult volna visszafelé, amikor halk kattanást hallott. A konzol lámpája zöldre váltott. Annyi ideje maradt csak, hogy beugorjon a legközelebbi mélyedésbe,mert nyílt az ajtó. Szárnyai fémes surranással tűntek el a falban. A következő pillanatban két fegyveres őr lépett a folyosóra. Baron tudta, aligha hinnék el, miért is feszít egy mélyedésben a csövekhez lapulva, de az őrök a másik irányba indultak. Baron gondolkodás nélkül előrelendült, és akár egy árny, átcsusszant az összezáródó ajtószárnyak között. Vakító fény fogadta odaát, ösztönösen a szeme elé kapta kezét. Ujjai között vette szemügyre a helyet. Egy újabb folyosón állt. Fehérre festett falai simák voltak, a padlózatba épített fekete pöttyök sora mutatta, merre vezet az út. Körülbelül húsz méterre tőle elfordult a folyosó. Sietnie kellett, fogalma sem volt, hová is rejtőzhetne ebben a tükörsima csőben. Kocogóra fogta, s majd százméternyi futás után a kanyargófolyosó végére ért. Újabb ajtó állta útját. Konzolja zölden villogott, szárnyai automatikusan szétcsusszantak. Baron belépett a terembe, majd meg is torpant a látványtól.
– Kérem, lépjen el az ajtóból! Kérem, lépjen el az ajtóból! – ismételte a falból egy női géphang. Baron szökkent egyet, az ajtó pedig bezárult mögötte. Egy laborban állt. Tizenhat műtőágyat számolt, tizenkettőn egy-egy meztelen ember feküdt. Halványpiros lámpabura hajolt a testek fölé. A burából ívfények ezrei cikáztak, villámszerűen csaptak le az alattuk fekvő lábakra, mellkasokra, fejekre. A testek megfeszültek az elektromos kisülésektől, majd elernyedtek, és kezdődött minden újra. Frankenstein laborjára emlékeztette a látvány; az őrült doktor villámok segítségével keltette életre a hullák testrészeiből összevarrt, groteszk lényét. Ezek az emberek azonban nagyon is élők voltak, mert minden kisülésnél felnyögtek, hörögtek. Ráadásul ismerte őket. Klára feküdt hozzá a legközelebb. Nyolcvanhét éves kora ellenére meglehetősen jó bőrben volt. Ruhája és kék kezeslábasa a lábánál lévő kosárban pihent. A jeges rémület azonban csak akkor futott végig Baron tarkóján, amikor meglátta Flore-t a terem közepén. Az ágyhoz rohant, de mielőtt lekaphatta volna a lányt az ágyról, ívfény csapott ki a bura alól. Baron elkésett, áthúzott a fény karján, és három métert repült az ütéstől. Útközben keresztülzuhant egy másik asztalon, begyűjtve egy újabb villámcsapást. Félig bénultan feküdt a padlón, és éppen azon volt, hogy felküzdje magát, amikor bekapcsolt a riasztó. – Behatolás a laborban! Behatolás laborban! – ismételte folyamatosan és szenvtelenül a női hang a falból. Baron megpróbált talpra állni, de úgy érezte, mintha ezer tű szúrná keresztül izmait. Visszazuhant a padlóra. Tudta, ha itt marad, esélye sincs a menekülésre. Legyűrve fájdalmát elkúszott az egyik üres ágyhoz, felhúzta magát a szélére, és amilyen gyorsan csak tudott, vetkőzni kezdett. Fél szemmel az ajtót leste, és jóllehet nem volt hívő, az isten fogalma benne leginkább az emberiességgel kapcsolatos alapvető kérdésfelvetéseket, valamint az azokra adott, jelleméből és vágyaiból fakadó önző válaszait jelentette, halkan fohászkodott. izmaiba visszatért az élet,ruháját a kosárba rugdosta. Éppen ágyat ért a feje, amikor kinyílt az ajtó. Összeszorította a szemét, és azt kívánta, bárcsak láthatatlanná válna. Lábak dobogását hallotta, hangos és rövid parancsszavak pattogtak. Résnyire nyitotta pilláit, és nyomban vissza is zárta. Vörös színű lézerpontok pöttyözték a plafont. Baron szíve a torkában dobogott, ziháló mellkasát alig tudta nyugalmi állapotban tartani. Szemhéját próbálta lazán tartani, de érezte, remeg az is. Aztán megrándult, mintha az áram rázná, de valójában csak a felismerés miatt ugrott meg az ágyon: a föléje terülő bura nem bocsátott ki magából elektromos impulzusokat. Most már biztos volt benne, hogy felfedezik. Micsoda megalázó helyzet, nem elég hogy lebukik, ráadásul pőrén áll majd üldözői elé. Nem volt kedve szórakozni saját nyomorúságán, s bár átkozta magát, amiért ilyen helyzetbe került, már csak az őrök figyelmetlenségében bízott. Régi mondás az, hogy öröm az ürömben, de Baronnak ezúttal alkalma nyílt arra,
hogy felismerje ennek jelentését. Két őr állt az ágya mellett. Gyorsan, pattogó hangon beszéltek. Baron levegőt is alig mert venni, és attól félt, ha ilyen közel állnak hozzá, meghallják a mellkasában zakatoló szívének dobogását. – Lehetetlen, innen nem lehet csak úgy eltűnni! – Van másik kijárat is? – A tervrajz szerint csak az, amin bejöttünk. – Vakriasztás volt? – Az érzékelő szerint valaki járt itt. Megnézem az ajtónaplót, az feljegyez minden nyitást és zárást. Ha bejött ide valami vagy valaki, akkor az itt is van. Az őrök elléptek Baron ágya mellől, és kis idő múlva még nagyobb tanácstalanság volt a hangjukban. – Gondolkozzunk! – mondta az egyik őr, és éppen ez volt az, amit Baron nem nagyon szeretett volna. Csend lett, csak az ívfények zizzenése hallatszott. Kékes-pirosan villódzott a terem, a testek megfeszültek és elernyedtek az asztalon. Baron is homorított, visszazuhant, homorított, visszazuhant. Még két percig bírja a különös tornagyakorlatot, ezzel tisztában volt. – Minden őr menjen a központi elosztóba! Minden őr menjen a központi elosztóba! – szólalt meg a hangszóró a falban. Ugyanaz a szenvtelen női hang, ugyanaz a hangsúly. Újabb őrök érkeztek, de fordultak is azonnal. – Te itt maradsz, a többiek jöjjenek velem! – mondta az egyik őrnek a parancsnokuk. Ajtó csusszant, lábak dobogtak, ajtó csusszant. Baron szorgalmasan végezte a tornagyakorlatot. Edzett férfi volt, a monoton emelkedéstől és süllyedéstől azonban egyre keményebb lett a gerince mellett futó izom. Attól félt, begörcsöl, ha így folytatja. Az őr egy ideig az ajtóban állt, majd úgy döntött, szemlét tart. Várakozó álláspontjánál erősebbnek bizonyult a kíváncsisága, amint végignézett a rángatódzó testeken. Óvatosan lépdelt az ágyak között,meg-megállt a nők mellett, elidőzött, élvezte a látványt. Tehetetlen düh fogta el Baront. Flore is itt fekszik valahol. Már a gondolat is fájt neki, ahogyan egy idegen bámulja a melleit, ágyékának ívét, csípőjének formáját. Különös hasonlat jutott az eszébe, és minél közelebb járt hozzá az őr, annál erősebben hitte az igazát: aberrált étterem a világ, ahol az ember a főétel. A léptek lelassultak. Csoszogássá változott a csizmák koppanása, aztán csend lett megint. Fémesen zizzentek az ívfények, csápjaikkal fürgén nyaldosták a védtelen testeket. – Mi a fene?… – hallotta ekkor az őr hangját. Közvetlenül mellette állt. Baronnak nem maradt ideje végiggondolni, helyesen cselekszik -e. Felpattant a szemhéja. Tudta,egyetlen esélye, ha meglepi az egyenruhást, második lehetőséget aligha kap. Geológus versus katona:nem kétséges a küzdelem kimenetele. Az őr a jobbjánál állt, keze éppen az energianyalábokat irányító gombsoron matatott. Észrevette, amint megmozdult a fekvő férfi, de már nem tudta elkerülni a fellendülő
lábat. Alulról indított félköríves rúgás volt, Baron lábfeje az őr fején, éppen a füle tövén csattant. Az egyenruhás pupilláján átcikkant egy közeli ívfény villanása, a következő pillanatban pedig elhomályosult előtte a világ. Nem zuhant el, csupán elvesztette az egyensúlyát, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Baron leugorjon az ágyról, támadásba lendüljön, és elhelyezzen egy jól irányzott talpast ellenfele alhasán. Az őr összegörnyedt, a feje előrebukott, és csakis reflexeinek köszönhette, hogy elkerülte Baron térdét, amely a fülét súrolva száguldott el. Az őr megcsavarta testét, s bár láthatóan fájdalmai voltak,kifordult a következő rúgás síkjából. Könyökét fegyverként használva csapott vissza lendületből, ám nem számított arra, hogy ellenfele nem profi harcos, így Baron, egyensúlyát veszítve, az előző pontatlan rúgáslendületével, teljes súlyával előrezuhant. Kétségbeesetten próbált megkapaszkodni valamiben. A legközelebbi tárgy az ívfény kapcsolókonzolja volt. Megmarkolta, de hiába. Hosszú zsinórra kötötték a szikrairányítót, a végét pedig közvetlenül az ívfényeket kilövellő burához kapcsolták. Baron a földre zuhant, a zsinór megfeszült, a bura kilendült a függőlegesből. Baron megdermedt a rémülettől. Az őr felegyenesedett. Elővette fázispisztolyát, és nyújtott karral célzásra emelte. – Ügyes trükk volt, nagyon ügyes… – tapogatta szabad kezével a tarkóját. – Ha megmozdulsz, lelőlek… Baronnak eszébe sem jutott, hogy megmoccanjon. Szélsebesen járt az agya, hogyan keveredhetne ki ebből a helyzetből, de a pisztolycső jelentős érvnek bizonyult. – Majdnem túljártál az eszemen – folytatta az őr. Fiatal volt, de aligha ez volt az első kézitusája. Baron a talpában érezte a rúgás erejét, amit elhelyezett a férfin, és őszintén csodálta, amiért ilyen fegyelmezetten viseli ellenfele a fájdalmat. Az őr homloka gyöngyözött, tüdeje zihált, de a fegyvert a kezében olyan rezzenéstelenül tartotta, mintha csak a karja szerves része volna. – Sajnálom – nyögte ekkor Baron, és elmosolyodott. Nem mintha nevetni támadt volna kedve,hanem mert villámként hasított belé a felismerés. – Attól tartok, hogy mégiscsak sikerült túljárnom az eszén. Azzal megnyomta a kezében az ívfényirányító gombját. sisteregve csapott ki a kékes-piros energiacsáp a félrehajolt bura alól. Akár egy kobra, úgy csapott le az áldozatára. Az ívfény az őr arcába fúródott, végigszaladt homlokától az álláig, majd vissza, mintha csak letapogatná az arcvonásait. Azonnali bénulást okozott, s miután Baron elengedte a gombot, az őr úgy csuklott össze, mint akinek kirántották a gerincét. Karját még fektében is előrenyújtotta, szoborrá merevedő ujjait pár milliméterre az elsütő érintő előtt tartotta. Baron feltápászkodott. Megnézte az őr pulzusát. Gyenge volt. Megnyugodott, nem akarta megölni. Felöltözött, odarohant Flore ágyához. A lány öntudatlanul rángatódzott a lecsapó fénynyalábok alatt. Baron kikapcsolta a burát. Flore teste elernyedt. Arcvonásai kisimultak, mintha csak aludna. – Flore, ébredj!A lány nem mozdult.
– Flore, drágám, sietnünk kell! Baron megpaskolta a lány arcát. A lány nem mozdult. Baron megrázta gyengéden, majd erősebben. Egy pillanatig azt hitte, rosszat tett azzal, amikor kikapcsolta a villámlövő gépet, de a lány mellkasa ütemesen süllyedt és emelkedett. – Flore, ne tedd ezt velem, kérlek, térj magadhoz! – könyörgött Baron, és öltöztetni kezdte a lányt. Fehérnemű, trikó, nadrág, zokni, cipő, kék egyenruha, mamusz, hálósapka. Nem sikerült tökéletesre,a gézmaszkot sem találta, de nem törődött vele. Felnyalábolta a lányt, a vállára tette, akár egy zsákot, és elindult az ajtó felé. Hangtalanul tárult fel előtte a folyosó. Mégsem lépett ki a teremből. Rájött, azonosítás nélkül sosem jut át a következő ajtón. A folyosón nincs hová bújni, nincs mélyedés, se kapcsolószekrény, de ha lenne is, aligha maradna ideje elbújni a magatehetetlen Flore-ral. Megfordult. Flore testét óvatosan a legközelebbi üres ágyra tette, majd nekiállt átkutatni a termet. Hátha talál egy rést, repedést, illesztést a falon. Pár perc kutakodás után belátta, zsákutca, istenverte zsákutcában vannak. Egy hatalmas tükör előtt állt, abban nézte önmagát, mögötte a villódzó ágyakat, összeránduló testeket. Nyomorultul érezte magát. Mint az űzött vad, akit betereltek a karámba. Ekkor Flore megmozdult az ágyon. Óvatosan felemelte a fejét. – Hol vagyunk? – szólt gyönge hangon. Baron odarohant, átölelte, és nagyot sóhajtott. – Hála az égnek!…Felültette a lányt, lesimította az elektromossággal teli, égnek álló tincseit. – Baron, mi folyik itt? Flore végignézett a termen. Zúgott a feje. – Mit művelnek velük? – Pár perce ugyanígy feküdtél te is. Emlékszel, hogyan kerültél ide? Flore gondolkozott. – ...azt mondták, átvisznek minket az őshüllők termébe. De… nem emlékszem semmire. Azt mondod, itt feküdtem én is meztelenül. és ilyen izék rángatták a testemet?. Elhallgatott, kezét a szája elé kapta. – Uram isten, az ott Klára! Baron átölelte újból. – Nyugodj meg! – Mi folyik itt, Baron? – Csak annyit tudok, hogy találnunk kell egy kijáratot. El kell tűnnünk innen, és szólni kell a városbiztonságnak. Ez nem múzeum, hanem valamiféle annak álcázott kísérleti labor. Most már értem,miért osztják csoportokra a látogatókat, de azt továbbra sem, miért nem derült ki ez eddig. Ki kell jutnunk, érted?!Flore az ajtóra mutatott. Baron a fejér rázta. – Zsákutca. Ott jönnek be nemsokára az őrök, vagy a katonák, vagy mit tudom én, milyenegyenruhások. Az egyiket sikerült elintéznem. A földön fekvő férfire mutatott. – Meghalt?.– szörnyedt el Flore.
– Elájult csak. Azt hiszem. – De Baron, hogy tehetted? – Flore, erre most nincs időnk, elhiszed? Ki kell jutnunk innen! Zölden villant a konzol, és Baron tudta, a sorsuk beteljesedett 7. Nyílt az ajtó. Hat fegyveres őr állt a folyosón, közöttük egy alacsony, idős asszony. Ősz haja a válláig ért, tartása egyenes volt, tekintete melegséggel teli, arcbőre pedig… sima, akár egy csitrié. Meglehetősen groteszk látványt nyújtott. Baron és Flore szótlanul állt. Köröttük sóhajtozva, nyögve rándultak a testek. – Tőlem nem kell félniük, kedveseim, orvos vagyok – hangja bársonyos volt, és nyugodt. Akár egy lélekgyógyász szólt volna hozzájuk. – Ezek a fiúk pedig itt, körülöttem, csak arra vigyáznak, hogy ne derüljön ki a mi kis titkunk. Belépett a terembe a kis csapat. A hölgy megállt az egyik ágy mellett, gyengéden megérintette az egyik látogató testét. A burából kicsapódó ívfény áthúzott rá is, de mintha csak végigsimított volna bőrén, meg sem érezte a töltés erejét. – Kíváncsiak arra, ugye, hogy mi ez a hely? Baron és Flore továbbra sem mert szólni. Baron élesen emlékezett arra, mit mondott az őr, amikor ráfogta a fegyvert, Flore pedig nem is tudta, mit feleljen. Annyira zavarban volt, hogy inkább hallgatott. Az asszony ekkor az őrökhöz fordult, megkérte őket, hagyják el a termet. Egyetlen kérdést tett fel a rangidős tiszt, amire bólintás volt a válasz. Az őrök távoztak. Eszméletlen társukat magukkal vitték. – Jöjjenek, mutatok maguknak valamit – lépett előre az orvos. Megállt a tükörnél, elhúzta előtte a tenyerét, mire vízszerűvé változott a tükör. Előbb gyűrűzni kezdett a felszíne, mintha kavicsot dobtak volna a közepébe, majd a hullámok elfutottak a semmibe, és kitisztult a kép. Megjelent az űr sötétje. Apró, remegő fénypontok voltak a csillagok. – Ez a világmindenség, ahogyan mi látjuk – mondta a nő. Mutatóujját előrebökte. – A legtöbb csillag környezetéről elképzeléseink vannak csupán, úgy véljük, reméljük persze inkább, hogy lakható, élhető, valamelyik bolygója. Nem mintha az ember eldöntötte volna már, hogy elhagyja-e a bölcsőjét. – Különös – vetette közbe Baron –, szerintem a bölcső a koporsója is. A nő megfordult, a férfi szemébe nézett. Ennél tisztább kék szemet Baron még sosem látott. – Látom, nem az optimisták közé tartozik, fiatalember. – Ha lehetne választani, a túlélőkhöz csatlakoznék inkább, de attól tartok, még az sem biztos, hogy van választási lehetőségem. Miért tart nekünk előadást a csillagokból?
– Persze, a lényegről kellene beszélni… Nos, nem is a csillagok a fontosak, legalábbis nem úgy, ahogyan sokan gondolnak rájuk. Ami számít, az az energia, amely működteti őket. Az energia, amely mindenütt ott van a világegyetemben, amely áthatja, összehúz mindent egyetlen pontba, s amely szétfeszíti, darabjaira bontja az egészet. Szünetet tartott a nő. Megkerülte Baronékat, az egyik asztalhoz lépett. Végignézett az ívfényben feszülő testen. – Nem bántjuk őket, még csak fájdalmat sem okozunk nekik. Flore nem tudta tovább magában tartani a feszültséget. – Csak éppen kísérleteznek velük, anélkül, hogy ehhez hozzájárultak volna! – Megértem, kedves, hiszen pár perce még maga is itt feküdt. De hadd kérdezzek valamit: rosszul érzi magát? – Az nem kifejezés! – Nem a lelkére vagyok kíváncsi, hanem arra, hogy fizikailag jól érzi-e magát. – Ha megbocsát, lehet, hogy magánál nem, de nálam ez a két dolog összefügg. – Mint ahogyan mindenkinél, és ha jól sejtem, maga is képes különválasztani lelki gondjait a fizikai tulajdonságaitól. Baron érdeklődve várta, hova fut ki a beszélgetés. A nő folytatta, Flore pedig nem vágott közbe. – Valóban kísérletezünk, de ezzel nem teszünk rosszat senkinek, sőt… Bár – fordult Flore felé – a maga kezelése, kedves, mert valójában ez kezelés, sajnálatos módon nem fejeződött be. A barátja, nagyon is érthető módon meg akarta menteni magát valami olyasmitől, amiről fogalma sincs, hogy micsoda, de azok alapján, amit látott, úgy gondolta, az csakis rossz lehet. Bevallom, nem szép látvány a vergődőtestek tusája, de a végeredmény egyszerűen fantasztikus! – Mi volna az? – kérdezte Baron. – Nos, ha nem is az örök élet, de talán egy lépés feléje. – Talányos… A nő Baron felé fordult. – Hány éves vagyok, mit gondol? Baron sosem szerette ezeket a női kérdéseket, mert ebből csak az jöhet ki jól, aki vagy őszinte, és annyit mond, amennyit lát, és ezzel megússza a társalgás további részét, vagy bókolni kezd, amelyfelesleges hazugság, attól ugyanis nem lesz fiatalabb az illető. Baronnak nem volt kedve mosolyt csalni az orvos arcára. – Száznak látom. – Köszönöm az őszinteségét! – Baron mégis mosolyt csalt a nő arcára. – százötven éves vagyok, de valóban csak hatvannak érzem magam! Baron felnevetett. – Láttam százötven éves, bebalzsamozott testeket, másként mutatnak, mint kegyed!
– Nem hiszik el, tudom – nézte a nő Flore fürkésző tekintetét –, pedig tényleg 1967 ben születtem. Orvos lettem, az akkori besorolások szerint traumatológus. Negyven évet dolgoztam egy kórházban, majd a férjem halála után átvettem a kutatásaink irányítását. Fizikus volt a megboldogult uram, az energiahosszú távú tárolásának megoldása volt kutatásának fő területe. A nyersanyagok tárolása és felhasználása kezdetben evidens volt, hiszen ahogyan a fát is, a szenet is, a gázt is, az olajat is, és a különféle halmazállapotú alkotóelemeket is lehet tárolni, majd szükség esetén elővenni és felhasználni. A geotermikus energia, a nap-, a szél-vagy éppen az árapály energia felhasználása hamar közkedvelt lett. Már ahol ehhez hozzáfértek. Még a félelmekkel teli atomerőműveket is megszokta az ember, jóllehet, a nukleáris energia kinyerése valóban nem kockázatmentes. De továbbra is fejtörést okozott a már kinyert energia hosszú távú tárolása. Példa erre az elektromos energia, amelyet csak úgy tudtak tárolni, ha átalakították például másfajta energiaformává. Az elemek, az akkumulátorok, a különféle mobil tápegységek, kondenzátorok, vagy éppen a furmányos lendkerekes-rugós találmányok hasznos segítői voltak az emberiségnek, ám nem nyújtottak kellő biztonságot. Gyártási technológiától függően néhány évtized alatt lemerültek, elveszítették energiatárolási képességüket. Elillant belőlük az energia. Mintha az energia nem szeretné, ha sokáig bezárják egy helyre, vagy átalakítják. – Kezdem elveszíteni a fonalat – mondta Flore. A nő bólintott. – Nos, az uram talált egy érdekes megoldást. Kezdetben őrültségnek tűnt, sőt, még évekkel később is, de aztán bebizonyosodott, hogy a felfedezése működik. Még akkor is, ha nem egészen úgy, ahogyan azt ő gondolta. A bizonyíték erre én vagyok: százötven éve élek. Baron és Flore hitetlenkedve hallgatta a történetet. A lány egyenesen őrültségnek tartotta. Mint űrhajókat tervező mérnök jól ismerte az ember fizikai felépítését, szerveinek működését, a csontrendszer gyengeségeit. Egy százötven éves asszony, ha élne is, tolószékben ülne, vagy ágyban feküdne. Az előtte álló asszony azonban meglepően jó kondícióban volt. – És mi volt a férje fantasztikus felfedezése? – szólalt meg Flore. A nőnem reagált a gúnyos hangvételre. Kérdéssel felelt. – Tudja, kedves, hányszor dobban meg egy ember szíve, ha mondjuk hetven évet él? – Ez valami keresztkérdés? – Két és fél milliárdszor – közölte az idős asszony. – De tudja-e, miért dobog a szív? Mi az, ami hajtja, ami arra készteti, hogy dobogjon, akkor is, ha a gazdája alszik, ha fut, ha kirándul, ha szeretkezik? – Nyilván valamilyen ősi kódolás az oka… – próbálkozott Baron. – Pontosan. Jól mondja, az úgynevezett szinusz csomók ősi kódolása, amely biztosítja az összehúzódáshoz szükséges ingerültet. De a szív csak a test motorja, arra való, hogy szétpumpálja a vért a szervezet létfontosságú szerveihez, forrásként pumpálja az élet vizét az amúgy meglehetősen hamar kiszáradó sejtekhez. Ám csak
kevesen tudják, bár sokkal többen sejtik, hogy a lélek, amit a legtöbben csak isteni szikrának hívnak, nem csupán a lényünk valódi arca, hanem az egyik legnagyszerűbb energiaközpont. Hasonlattal élve: minden lélek egyetlen apró láthatatlan csillag. Folyamatosan gyűjti, termeli és továbbítja az élethez szükséges energiát. Nos, ez az, amire a férjem rájött. Matematikai alapon kiszámolta, mennyi energiát használ fel a lélek egy emberi test működtetéséhez. Ne kérdezzék, mi lett a végeredmény, de segítségül: az étel és az ital, amit beviszünk a szervezetünkbe, elenyésző energiát termel ahhoz képest, amennyit a lélek cellái őriznek és kibocsátanak magukból. A férjem úgy gondolta, hogy ezek a cellák idővel merülnek, ám ha merülnek, tölteni is lehet őket. A legnagyobb gondot azonban az jelentette, hogy fogalmunk sem volt arról, hogyan is nézhetnek ki ezek a cellák, s hogyan lehet azokat feltölteni. Fura világ a matematika világa, nem is tudtuk modellezni a lelket. Azóta sem. Olyan feladat elé állított ez bennünket, mintha csapdát akartunk volna építeni a megfoghatatlannak. S bár a férjem éjjel-nappal azon dolgozott, hogy bebizonyítsa feltevésének helyességét, a hiábavaló küzdelemben lelkének cellái lemerültek. Csak évek múltán nyitottam ki titkos fiókját, ahová elrejtette kutatási eredményeit a hitetlenkedők elől. Néhány barátjával folytattam a munkáját, s végül, ahogyan láthatják is, megalkottuk a szerkezetet, amivel feltölthetők a lélek cellái. Baron és Flore némán állt. A történet olyannyira hihetetlenül hangzott, hogy nem is tudtak mást tenni, mint némán állni. Az idős asszony végigsétált az ágyak között, mindegyiknél megállt egy pillanatra, mint az orvos, aki viziteli betegeit, s akinek nincsen nagyobb vágya annál, minthogy épen és egészségesen lássa újra őket. – A művelet mindjárt véget ér – mondta halkan, s valóban, kihunytak a villódzó fények. Nyílt az ajtó. Megjelent négy ápoló. A folyosón az őrök csoportja állt, köztük a férfi is, akit Baron kiütött. Kutya baja sem volt, barátságosan beszélgetett a többiekkel. Ránézett Baronra, biccentett, ahogyan a régi ismerősök köszöntik egymást, majd az ajtó becsukódott. Az ápolók az ágyon fekvő, magatehetetlen embereket öltöztették, Baron pedig elkerekedett szemmel bámulta az ajtó összezáródott szárnyait Az idős asszony eközben Flore-hoz lépett, és megkérte, hadd nézhesse meg a pupilláit. Flore vonakodva, de előrehajolt, és hagyta, hogy megvizsgálja a nő. – Sejtettem – hümmögte. – Kedvesem, magánál megszakadt a feltöltés folyamata. – Ez mit jelent? – Annyit csupán, hogy lelkének cellái nem telítődtek, és a memóriatörlése sem történt meg. – Memóriatörlés?… – Mielőtt rosszra gondolna, kedvesem, csupán azt a részét töröljük az emlékeknek, amelyik a cella feltöltésre vonatkozik. – De miért nem teszik ezt önkéntesekkel, ha már úgyis kísérleteznek? – Mert ez nem olyan egyszerű. A Föld lakosainak több mint a fele vallási révületben él. Képes volna bármit elpusztítani, csakhogy megvédje istenét, hitét, vallásának attribútumait. Vannak vallások, amelyek ha nyíltan nem is támogatják, de
túlvilági jutalmat ígérnek akkor is, ha hittestvérük megölne egy úgymond hitetlent. Nem, kedvesem, a világunk vészesen megosztott, és nem tehetünk úgy, mintha ezt nem vennénk észre. Ám a fejlődésnek sem fordíthatunk hátat, hiszen fajunk fennmaradásnak kérdése legalább annyira fontos egy túlnépesedett, háborúkkal terhelt világban, minthogy hiszünk -e egy láthatatlan erőben, egy megfoghatatlan teremtőben. – Maguk sem látják a lelket, mégis felöltik celláit – vetette közbe Baron. – Látja, fiatalember, ez az igaz hit lényege. Akarunk valamit, amely meggyőződésünk szerint jobbá teszi a világot. – Akkor is, és azon az áron is, ha ezt mások amúgy nem akarnák?… – Akkor is, és úgy is. Mert hiszem, rejtőzzék bennünk bárhol is a lélek, hogy azért vagyunk ezen a világon, hogy teremtsünk. Ha pedig megadatik nekünk, hogy tovább éljünk, értelmet nyer az életfogalma. Megtölthetjük értelemmel az éveket. Nem kell sietnünk, kapkodnunk, jut idő mindenre. Végiggondolni, megtervezni, megépíteni és nem utolsó sorban élvezni munkánk gyümölcsét Körbemutatott a termen az orvos. – Azok, akik itt fekszenek, mindannyian kétszer annyi ideig élnek majd, mint a génjük erre predesztinálta őket. Kezdetben senki nem tudja majd, miért is nőtt meg néhány ember élettartama ennyire drasztikusan, ráfogják majd a jólétre, a civilizációs vívmányok hatásaira. – Akkor ez már nem predesztináció… – Persze, nem az. Én már többször átestem a kezelésen, és bevallom, nem bánnám azt sem, ha még ugyanennyit élhetnék. A csontszövet azonban nem frissül olyan mértékben, mint ahogyan szeretnénk, így alighanem hamarosan át kell adnom a helyemet másnak. Semmi és senki sem él örökké, ezzel tisztában vagyok, de kaptam némi haladékot a sorstól, amiért hálás vagyok. Gondolja meg kedvesem, mit szólna hozzá, ha felkínálná magának valaki a lehetőségét annak, hogy láthatja a világot kétszáz év múlva is. Mit tenne, hogyan döntene? – Ezeket az embereket senki nem kérdezte meg… – Megértem, de magának és a barátjának sokkal többet kínálok, mint hosszú életet. Egy geológus és egy űrhajómérnök sok mindenre képes, ha összefog. Baron felocsúdott. – Mit mondott?… Honnan tudja, kik vagyunk? Elmosolyodott az ősz hajú asszony. – Ma reggel küldtem magának egy tesztcsomagot… – Az a Planetológiai Társaság felvételi tesztje volt. – Kedveseim, a társaság az én cégem. Azért hoztam létre, hogy magam mellé gyűjtsem azokat, akiket érdemesnek tartok arra, hogy tovább vigyék azt, amit a férjem elkezdett. Magát, Baron, figyelem már egy ideje, tehetséges geológus. Elférne a csapatomban. Nem titok, nem hívok akárkit. Keresem az arra érdemest. Az mindegy, hol él, a lényeg az, hogyan. Nem az érdekel, kicsoda az illető, hanem azt, mit csinál. Válogatok. Csak a legjobbra van szükségem, akiben erő van és elszántság, tudás és kitartás. Legyen az fiatal vagy idős, orvos vagy műszerész, ács, tanár, katona vagy éppen szakács. Akár egy nagycsalád, olyan a cégem. A cellakezelést mindenki
megkapja, kivéve a memóriatörlést. Hosszú, boldogéletünk lesz, arról nem beszélve, hogy mi irányíthatjuk az életünk menetét. – A kártya, a ma reggeli csomagban, azt is maga küldte – szólt Flore. – Természetesen. Nem tudtam, hogy eljönnek e vagy sem, de találtam volna más alkalmat a találkozásra, ha másként döntöttek volna, és mondjuk kirándulni, mennek. – Kicsoda maga? – nézett maga elé Baron. – Azt hiszi, csak úgy összegyűjtheti maga mellé az embereket? És mi történik akkor, ha valaki nemet mond? – Senkit nem kényszerítünk semmire, fiatalember. Mindenki úgy él, ahogyan akar. Én azonban olyan jövőt ajánlok, amire a szíve mélyén mindenki vágyik. A csillagokra mutatott a nő. – Mert a jövőnk ott van valahol. – A jelenünk pedig itt – felelte Baron. – A kettő nem zárja ki egymást. 8. Magukhoz tértek az első látogatók. Tétován botorkáltak az ágyak között az ápolókba kapaszkodva. Az ajtóban átvették őket az őrök, eltűntek velük a folyosón. Hárman maradtak a teremben. Az ablaknál álltak, és a csillagokat bámulták. Mindegyikőjük másért hallgatott. Flore és Baron a hallottakat emésztette, az orvos pedig hagyta, hadd gondolkozzanak. Baron törte meg a csendet. – Hogyhogy látjuk a csillagokat, hiszen Budapesten vagyunk egy múzeumban? Odakint nappal van, ráadásul esőfelhőtől szürke az ég. – Már vártam, hogy megkérdezik. Nos, egy űrhajón vagyunk, Föld körüli pályán. Olyan hosszú volt a csend, amely közéjük telepedett, mint az odakint remegő csillagok közti valódi távolság. Flore ösztönösen oldalra lépett, Baron mellé húzódott. – Hogy hol vagyunk? – A társaság űrhajóján – felelte az asszony. – Meg tudok különböztetni egy múzeumot egy űrhajótól – mondta Flore. – Ebben nem kételkedem, kedvesem, de gondoljanak csak bele: nem volt szokatlan már a bánya, vagy a víz alatti világ? Furcsa érzés fogta el Baront. Az orvos folytatta. – A lélek celláinak kutatása során rábukkantunk valami különösre, amit nevezhetünk úgy is, mint a térugrás egyik módozatát. Észrevétlenül, átmenet nélkül gyalogolhatunk a térben, oda és vissza. Tudom, ezt sem könnyű elhinni, de a rája a Csendes óceán mélyén lebegett, az üvegalagút pedig, amiben álltak, kilencezer méter mélyen húzódik most is a tengerszint alatt. Ezért van szükség a kettős zsilipre a
látványfolyosó két végén. Képzeljék el, mi történne, ha átszakadna a tér szövete… Egyelőre még csak a Földön, és a közelében tudunk a térben mozogni, de a tudósaink azon dolgoznak, hogyan léphetnék ki vele a Naprendszeren túlra. – És a bánya? – kérdezte Baron. – Dél afrikai, még feltáratlan. Az egyik az utolsók közül, amelyikre még nem bukkantak rá. A szén, amit fejtettek, valódi. Baron tűnődve hallgatta az idős asszonyt. – Akkor mi szükség van erre a hókuszpókuszra, erre a múzeumra? Miért nem tárja a világ elé felfedezéseit? Korai volna. Talán majd maguk megteszik, ha úgy döntenek, csatlakoznak hozzám. Mert remélem, így lesz. Talán a világ is változik, és érdemes lesz erre a felfedezésre. Remélem, ez is így lesz. De nem kell azonnal válaszolniuk, magukra hagyom önöket. Kapnak egy kis gondolkodási időt. – Nem hagyhatjuk el a termet? – kerekedett el Baron szeme. – Megértik, ugye, de a titok, az titok. Ha úgy döntenek, velem maradnak, mindent megmutatok maguknak. Ám ha a távozást választják, kénytelen leszek csordultig töltetni lelkük celláit, és törölni fogom a memóriájukból ezt a kis beszélgetést; amikor magukhoz térnek, csakis arra emlékezzenek majd, milyen kellemes volt ez a szombati múzeumlátogatás. Aztán hétfőn, maga Baron, jelentkezik a társaságirodájában, és négy évre elrepül a Jupiterre. Flore itthon marad. Kezdetben hosszú üzeneteket váltanak egymással, idővel azonban ezek majd rövidülnek, és egy év múltán úgy érzik, mintha mindig is barátok lettek volna, de semmi több. Amikor Baron visszatér, ha visszatér egyáltalán, Flore már régen másnak adta a szívét. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire kegyetlen – sziszegte Flore. – Realista csupán. A döntés a maguké. Kapnak tíz percet. Azzal kiment a teremből. Flore Baront nézte, Baron Flore tekintetét fürkészte. – Szerinted is őrült? – pislogott Flore. – Ellenkezőleg. – Hogy érted azt, hogy ellenkezőleg? – Minden zsigerem azt súgja, hogy igaz, amit ez a nő állít. – Hát én meg komplett bolondnak tartom. Baron tétova mozdulatot tett. Mintha meg akarta volna fogni Flore vállát, de aztán meggondolta magát. – Szeretlek, Flore. – Én is téged, Baron. – Akkor maradjunk együtt. – De hol, melyik oldalon? Téren innen vagy téren túl? – Ne gúnyolódj. Nincs más lehetőségem. Ha maradok, enyém minden tudás. Ha nemet mondok, legfeljebb csodálkozom majd azon, hogy milyen sokáig élek, de elveszítelek. – Baron, én nem hiszek ennek a nőnek. – Akár hiszel, akár nem, ez a választásunk. – Ráadásul megzsarolt. Hogyan hihetnék olyasvalakinek, aki erre is képes?
A férfi hallgatott, tenyerével végigsimított a lány arcán. – Flore, hát nem érted? Olyan lehetőséget kaptunk, amit nem lehet visszautasítani. – A mi döntésünk, nem? A tiéd meg az enyém, ugye? Közös?… Baron elnézett a csillagokig. – Flore, ennél okosabbak vagyunk. Visszafekszünk az asztalra, és este már a múzeumi élményeinket meséljük a barátoknak; vagy maradunk, és együtt ismerjük meg a világ igazi arcát. Azt, amelyiket soha nem mutatja nekünk, azt, amelyiket egyfolytában megismerni akarjuk. Baron megfogta Flore vállát. A szemébe nézett. Próbálta kiolvasni belőle a választ. – Ennyire könnyen lemondanál rólam? – szólalt meg a lány. – Most te zsarolsz, Flore… – Mindezt azért, mert egy múmia szépen nézett rád? Ennyi idő alatt, amíg vissza nem tér, hozhatunk-e bármiféle döntést is? Kaptunk e választ bármire is, ami segítene? Erre gondolj, Baron! Hallgass az ösztöneidre! – Hát éppen ez az – suttogta a férfi. – Csakis arra hallgatok… – De Baron… – Nem mondok le rólad, Flore. Nincs más lehetőségünk arra, hogy együtt maradjunk, mint hogy elfogadjuk az ajánlatot. Együtt maradhatunk úgyis, hogy nemet mondasz, de mennyivel jobb volna, ha együtt, közösen élhetnénk át a felfedezés örömét, ha mind a ketten tudnánk, mit miért teszünk. – Te bolond vagy, Baron! – Meglehet – szólt a férfi, és remegve átölelte a lányt. Így álltak akkor is, amikor visszatért a hölgy a laborba. Az őrök is vele tartottak. – Nos, hogyan döntöttek? Kemény kérdés volt, egyenes, pengeként hasított a levegőben. – Nem hiszünk magának! – mondta Flore. – Flore nem hisz magának – javította ki Baron. A lány szeme szikrákat szórt. Ellépett a férfi mellől. – Ha jól értem, Baron, maga más utat választ – közölte az asszony. Flore megsemmisülve állt. – Mi az, hogy más utat? Baron nem szólt. A lány felé nyúlt, hogy megsimogassa, de az elhúzta az arcát. – Baron, ez őrület. Én szeretlek, hát nem érted?! Mi történt veled? Térj már észhez! – Döntöttem… – mondta halkan Baron. A lány szemébe nézett, és ebben a pillantásban benne voltminden, amitől Flore rettegett. – Sajnálom, drága… Flore úgy érezte, minden erő elszáll a testéből. Megszédült, kezével az egyik ágy felé kapott. Az orvos és Baron egyszerre nyúlt utána. Az ágyra emelték. – Nem teheted – suttogta a lány. – Ez nem lehet, Baron. A férfi nem felelt. Mellkasa páncélként szorította a szívét, a tüdejét. Két ápoló lépett az ágyhoz, levetkőztették a lányt, beállították fölé a burát.
– Sajnálom, hogy így alakult – simított végig Flore arcán az idős hölgy. – De az élete ettől még lehet boldog. – Nem lehetne ezt valahogyan másként? – préselte ki Baron magából a szavakat. – Másként? – pillantott fel a hölgy. – Innentől kezdve minden azon múlik, mit is akar valójában. Baron nem felelt. Bénultan szemlélte, amint az ápolók bekapcsolják az ívfényt Flore teste felett. A lány könnyben úszó tekintetét nézte, és úgy érezte, hogy amíg Flore lelkének cellái lassan megtelnek energiával, az övéiből elillan az utolsó csepp életerő is.
I. M. Brod: Kismadár aranykalickában Ross Quinlan magánhekus. A figurája több száz éves: az ember, aki nem akarja tudni az igazságot, de bármit tesz is, minden útja afelé vezet. Néha ezért betörik a fejét, ami a Novus Ordo Seclorum (2190-2395) korában valljuk be, nem olyan nagy dolog. Akkortájt kicsit kevesebb a törvény, bár bizonyos szinteken sokkal nagyobb a rend. Annának, mert nélküle nem születik meg semmi, és az iszapba írt betűket elmosta volna a Balaton. 1. Vannak, akik a velük megtörténtekből sem képesek tanulni. Ilyen a másodszor is megnősülő férfi, vagy aki többször pénzt ad kölcsön a barátainak. Ilyen a bankrabló, aki a feltételes szabadlábról döntő bizottság előtt a Bibliára esküszik meg, hogy többé nem kocogtatja meg fegyverrel a pénztárosnő ablakát, és mégis, első útja a fegyvernepperhez vezet. Ilyen alak lehetett az a vékony, alacsony ipse is barna zakóban, aki már másodszorra repült ki a Wing's ajtaján, és terült el hason az aszfalton, s természetesen ilyen hülye manusz voltam én is, mert ahelyett, hogy egy másik kocsmát kerestem volna, beleavatkoztam valamibe, amihez addig nem voltközöm. A manusz nehézkesen felkaparta magát a járdáról, néhány pillanatig tétovázott, majd visszabicegett a kocsmába. Lemertem volna fogadni, hogy megint kidobják. Az ilyen manuszok tényleg nem tanulnak semmiből, nem fogják fel, hogy az italmérés mindig is veszélyes üzem volt. Kiszálltam a kocsiból, és odaballagtam a kék angyalszárnyas neonreklám alá. Kicsit hátrébb léptem, nehogy ledöntsön a lábamról, így amikor kivágódott a csehó ajtaja, az ürge előttem landolt a betonon. Tán nem is ütötte meg magát, mert a nap már lekvárpuhára hevítette a járdát, de mivel fekve maradt, ezért gyanítottam, hogy a padlófogása mégsem sikerült tökéletesre Lassan mocorogni kezdett. A környék csendes volt, mint máskor, vasárnap délben, a néhány kába járókelő pedig oda se bagózott az ürgémre, aki nagy nehezen feltornázta magát, visszabotorkált a csehó falához, és támolyogva belökte maga előtt az ajtót. Hamarosan megint kicsapódott az ajtó, és ekkor zuhant ki negyedszerre, ezúttal hasra érkezve. Alaposan odaverte magát, és fekve is maradt. Leguggoltam mellé. Orrából vékony patakban szivárgott a vér, állán ezüstdollárnyi folt sötétlett, inkább ököl, semmint egy vascső nyoma lehetett. Megérintettem a vállát, ettől összerándult. – Helló! – mondtam neki minden elhatározás nélkül. – Jól van? Valamit mormolt, amiből azt is kilehetett venni, hogy jól, de azt is, hogy egy leütött és földön fekvő manusztól hülyeség ilyesmit kérdezni. Felemeltem, és eltámogattam a kocsimig. Ráterítettem a motorházra, mint egy
zsebkendőt, csak épp a ráncokat nem vasaltam ki belőle. A vér lassan lecsöpögött a zakójára és az ingére. A vér meg a plezúr néhány évvel öregítette, de alig lehetett több mint én, feleennyi idősen. Haja kese volt, a szeme kék, szája keskeny, feszes vonalú. Szőkés pihék nőttek a borosta helyén, egyszóval kölyök volt még, mindenmakacssága ellenére. – Magát nem kedvelik különösebben odabent – mutattam rá a tényre feleslegesen, csak hogy elinduljon valami diskurzus, és elvezessen addig, hogy rájöjjek, mi a fenét csináljak az ipsével. – Ki maga? – szörcsögte nehézkesen. Kézháttal letörölte a vért az arcáról, majd hosszasan szemlélte vércsíkos kézfejét. A szeme is dagadni kezdett, gratuláltam magamnak, amiért egyből megállapítottam, hogy ököllel ütötték meg és nem vascsővel. – Az a pasi, aki felvakarta a földről. Jelenleg az én kocsimon fekszik, remélem kényelmesen. A nevem Ross Quinlan, hát a magáé? – Harper. Keane Harper. Szóval magáé a kocsi? – Pontosan. De ha más ingóságom is érdekli, van egy lakásom ide nem messze. Fél óra az egész út, felmegy a harmadik szintre, húz egy kicsit délnek, aztán meg nyugatnak és ott is van. Nem túl fényes különben, de megjárja. – Mindig ilyen hülyeségeket beszél össze?! – Csak ha zavarban vagyok. – Maga van zavarban? – kérdezte, és lekászálódott a motorháztetőről. – Én térek magamhoz, hogy egy idegen hapsi idegen kocsiján fekszem, és még ő van zavarban… – motyogta, de közben a Wing's kopott ajtaját nézte, mint aki újra neki akar indulni. – Most hogy mondja, lehet, hogy maga van jobban zavarban. De miért erősködik, ha nem látják bent szívesen? – Az nem a maga dolga. Nézze, hálás vagyok, hogy összekapart, de nem akarok a terhére lenni. – Hát azzal már elkésett… – Nem is tartom fel tovább – közölte hűvösen és elindult a csehó felé. Amikor elkaptam a zakója nyakát, majdnem megint fenékre ült. – Mi a fenét csinál?! – kiáltotta, miközben visszahúztam a kocsihoz. – Magyarázom. Ha bemegy, megint kidobják. Én megint felkaparom, mert jóságos vagyok. Aztán maga megint visszamegy, és kezdődik minden elölről. Erre nincs időm, zárjuk rövidre a dolgot. Elviszem, ha akarja – ezt már aközben mondtam, hogy betuszkoltam az anyósülésbe. Nehezen ment, mert mehetnékje volt. Kifele nyomakodott, de rácsaptam a térdére az ajtót, gyorsan megkerültem a kocsit, bevágódtam az ülésbe és még azelőtt elcsíptem, hogy kicsusszant volna a másik oldalon. Blokkoltam az ajtókat. – Engedjen ki! – kérte halkan. – Vissza kell mennem. – Maga betegesen kötődik ehhez a helyhez. Van ennél sokkal kellemesebb környék. Mondjuk, ahol nem verik meg. Árulja el végre, miért akar mindenáron visszamenni?
– Bent maradt a kalapom! 2. Odabent érezhetően működött a légkondicionáló, mert a hátamra tapadó nedves ing azonnal megfagyott. Legalábbis így éreztem, alig húsz másodperccel az után, hogy bementem Harper kalapjáért a Wing's-be. Fene modern egy hely volt. Amilyeneket mostanában csinálnak. Nem nekem való helyek. Szeretem a félhomályos, meghitt csehókat, de ez nem az volt. A kék és fehér neonok csak fokozták a hideg hangulatot, falakról lehámlott vakolat helyére pedig valaki lángoló angyalszárnyakat fújt dekorációnak. Lehetett vagy hat asztal odabent, de vendég alig, nem volt nehéz elszámolnom a háromig. Ezek egy asztalnál ültek, szorosan összehajolva. Amikor beléptem, rám néztek, arcuk közömbös volt és a hideg fénynél fakónak tűnő. A bárpult is kék színű volt, nemkülönben a piákat megvilágító lámpák. A csapos viszont fehér volt, szó szerint, egyedül a szeme piroslott elő az üregéből. Az albínó haja kékesfehéren világított, nem mondom, hogy nem ment a helyhez, de az biztos, hogy nem vettem volna föl a tagot a kocsimba. – Mi kell – kérdezte rekedten. Kezében cigaretta füstölt. – Whisky sour, dupla – mondtam, mert úgy éreztem az ilyen modern helyhez nem illik a megszokott konyakom. Ahogy körülnéztem, a kalapot sehol nem láttam. Megkaptam a poharamat. A jégkockák természetesen kékek voltak. Ittam egy nagy kortyot, és tovább bámultam a csapost. – Nem látott még albínót? – kérdezte mereven. – Még nem – mondtam. – A szeme miatt használ ennyi hideg fényt? – Talált. Érzékenyek vagyunk, mint a régi filmek a fényképezőkben. Ettől a fénytől nem gyullad be a szemem. – Nem lesz piros? Az albínó erre elnyomta a cigarettát. – Ha megitta, fizessen, és mehet is. Nem kell, hogy itt poénkodjon – mondta. – Ne haragudjon. A barátom kalapjáért jöttem. Egy barna kalap volt. – Nem tudom, miről beszél – felelte a csapos. A hátam mögül zajt hallottam, ahogy hátratolták a székeket. – Valami baj van, Roger? – Az egyik vendég könyökölt mellém a pultra. Őt se vettem volna fel a kocsimba, hanem inkább áthajtottam volna rajta százhússzal. A mancsa szőrös volt és egészen gorillaszerű, az állkapcsa vastag és előreugró. A hekusvér azt súgta, hogy köze lehetett az ipsém landolásaihoz A csapos felém biccentett a fejével. – Harper haverja. A gorilla erre tanulmányozni kezdte az arcomat. Állkapcsa lassan őrölte a rágót. A szeme kővé dermedt szőlőszemnek tűnt, ahogy ide-oda járatta rajtam. – Nem úgy néz ki, mintha Harper haverja volna – dörmögte.
– Tán, mert igazából nem is vagyok az – mondtam. – Akkor ismertem meg, amikor kivágták innen, és elterült a lábam előtt. – Akkor meg mi a fenét akar? – Nemigen hitte el, amit mondtam. – A kalapját. Egy barna kalapot – feleltem, mire a gorilla elkapta, és megmorzsolta a vállam. Közben megperdített, szakszerűen végigsimított a zakómon, és körbetapogatta a derekamat. Nem súlyfelesleget keresett. Amikor végzett a motozással, megszólalt: – Roger megmondta, hogy itt nincs semmiféle kalap. Se barna, se fehér, se fekete. El lehet pályázni, Jóska. Errefelé nem csípjük az ilyen tagokat. – Mint Harper? – kérdeztem – Mint Harper, meg te – egészítette ki a gorilla. Közben a társaság másik két tagja is odabillegett a pulthoz. Itt már csak szép lehettem, de okos nem, úgyhogy leráztam magamról a kezét, és kiittam a maradék italomat. A kék jégkockák hangos csengéssel hullottak vissza a pohárba. Megfordultam. – Távozom – jelentettem ki határozottan. A trió azonban nem adott helyet, ezért úgy tippeltem, van még mondanivalójuk. Úgy is lett. A szőrös kezű volt a szóvivőjük. – A haverodnak meg mondd meg, hogy legközelebb nem ússza meg ennyivel. Este nyolckor pedig várom őt meg a lányt a holodiszkkel, különben a város összes fejvadásza őket fogja keresni. – Megmondom neki – ígértem komolyan. Alighanem a kölyökképű sokkal nagyobb zűrben van, mint ahogy az első pillanatra tűnt. A kalap-ügy hirtelen zsarolásszagú sajttá vált, én pedig a kellős közepébe rágtam magam, mint egy mohó kisegér. – Akkor olaj – szólalt meg egy szürke öltönyös, karót nyelt alak a bal kezem felől. Nem sokat gondolkodtam, megfogadtam a tanácsát. Kifizettem hat dollár hetvenet a piáért és a kék jégért, majd elosontam mellettük. A tekintetüktől nem olvadt meg a hátamra fagyott ing. Odakint a tűző naptól azonnal fájni kezdett a szemem. Hirtelen megbántam, hogy megbántottam a csapost. Megdörzsöltem a szemem, és megvártam, hogy eltűnjenek a fekete fehér giliszták előlem. A levegőforró volt és bűzös, porosan fojtogató, a város zaja pedig dobhártyarepesztőnek tűnt. Los Angeles mocska csak a nagy tavaszi felhőszakadásokkor ülepedik le, az emberi pedig tán sohasem. Erre gondoltam, amint visszasétáltam a kocsimhoz, meg arra, még jó, hogy nem mentem ökölre a gorillával azért az átkozott kalapért. A kocsim természetesen üres volt, Harper elpályázott, ahová kívántam: jó messzire tőlem, hogy sose lássam viszont. Hazahajtottam, és istenesen leittam magam. 3.
Az ajtócsengőt olyan alak tervezte, aki gyűlölhette az embereket. Főleg azokat, akik alszanak. Tán valami alvásproblémával küzdő szerencsétlen volt, nem tudom biztosan, csak hogy engem éppen a legszebb álmomból vert fel az átkozott berregő. Ezerszer megfogadtam, hogy mihelyt elküldöm a fenébe az ajtó túl felén lévőt, azon nyomban kikötöm a csengőt, de természetesen rendre elfelejtem beváltani az ígéretem. Nagy nehezen konstatáltam, hogy így történt a legutóbb is. Közben kikászálódtam az ágyból, és az esti piának köszönhetően zúgó fejjel az ajtóhoz botladoztam. Bekapcsoltam a monitort, de nem lettem boldogabb a látottaktól. Sem a hallottaktól. – Los Angeles-i rendőrség, Martinez nyomozó hadnagy vagyok. Nyissa ki az ajtót, és lépjen hátra! Hangosan kattant a biztonsági zár előbb alul, aztán felül és oldalt, végül úgy éreztem, hogy a fejemben egy elektro-pneumatikus szögbelövővel szórakozik egy igen gonosz kis törpe. – Ross Quinlan? – Martinez elegáns, kétsoros, szürke öltönyben csörtetett be a lakásomba. A nyakkendője acélkék volt, vékony keretes szemüvege pedig fekete. Lábán barna papucscipő, az a fajta, amit a jobb helyeken háromezer dollárért vesztegetnek. Mondtam neki, hogy az vagyok, akit keres. Aztán rögtön megkérdeztem, hogy miért is van itt. – Magáé a csukott, fekete szedán a G szint hatvanhármas parkolójában? –kérdezte. – Az enyém. – Legyen szíves felöltözni, és velem jönni – mondta olyan hangsúllyal, hogy nem volt kedvem ellenkezni vele. Felrántottam magamra egy nadrágot, belebújtam a cipőmbe, aztán rájöttem, hogy a zoknit elfelejtettem. Cipő le, zokni fel, közben Martinez érdeklődve figyelte a mutatványomat. Aztán megpillantotta az ágyam melletti üvegeket, és mindent megértett. – Alighanem kicsit kiütötte magát, Mr. Quinlan – nyekegte. Ingkeresés közben felébredtem, és most helyeseltem. – Alighanem. De már igazán elárulhatná, hogy mit akar tőlem, mert gondolom, míg aludtam, nem lépett életbe újra a szesztilalom. – Ismer maga egy Keane Harper nevű férfit? Mondtam, hogy ismerek. Martinez figyelmét nem kerülte el, hogy egy pillanatra megállt a kezem a gombokon. – Jól ismeri Mr. Harpert? – Ezt már akkor kérdezte, amikor elindult az ajtó felé. Mentem mögötte, mint egy kiskutya. – Azt nem mondhatnám. Tegnap találkoztam vele először. – Nem közeli barátja tehát? – Ilyen gyorsan nem kötök mély ismeretségeket, hadnagy – mondtam. – Maga a gyilkosságiaktól van? Erre megállt a lift előtt, és visszanézett. – Mondjuk. Miből gondolja? – Mondjuk, a rutin. Mondjuk, nem tetszik nekem ez az egész…
– Akkor mit szóljon Mr. Harper, három golyóval a fejében? – kérdezte rezignáltan Martinez, én meg befogtam a számat. A kocsimnál Martinez kezet fogott egy kopasz taggal, aki nyomrögzítőként mutatkozott be. Rajta kívül még egy Thompson nevű őrmester várakozott ránk nagy türelemmel. Nagy állkapcsa monotonütemben őrölte a rágót. Különben nem szólt egy szót sem. Kinyitottam az autót, és hagytam, hogy a szakértő rácsodálkozzon a vércseppekre, amelyeket Harper hagyott maga után, amíg én a kalapjáért énekeltem odabent. A nyominger kis üvegcsébe kapargatta a mintáit, és közben nagyon elégedett képet vágott. Martinez szótlanul figyelte, hogy dolgozik, majd amikor az elzárta a mintákat egy táskába, megszólalt. – Akar valamit mondani Mr. Quinlan, mielőtt bemegyünk és megvizsgáljuk a mintákat? – Felesleges megvizsgálniuk, az ott Harper vére – mondtam lemondóan. – Ezt akkor most vallomásnak vehetem? – Igen, hadnagy. Azt vallom, hogy az ott Harper vére. Viszont azt nem fogja rám húzni, hogy én öltem meg. Erre Thompson válaszolt, vastag, dörmögő hangon: – Erre ne vegyen mérget, Mr. Quinlan. 4. A szobában csak hárman voltunk. Martinez jobbra tőlem, a falnak támasztotta magát, mint egyfogas, és papucscipőjével a kapitányi asztal lábát kocogtatta. Gorman körzeti kapitány időnként rosszallóan nézett rá, de a hadnagy nem foglalkozott vele. A kapitány az asztala mögött terpeszkedett egy magas támlájú, karfás székben, és időnként a karfába szerelt gombokat nyomogatta. Lehetett az holografikus rögzítő, vagy pszichotronikus igazságvizsgáló, de akár egy óriási tamagochi vezérlője is, bár ez utóbbi nem látszott valószínűnek. Ablak nem volt a szobában, és az ajtó, amelyen beléptem, egyre távolabbinak és elérhetetlenebbnek tűnt. A szék, amiben ültem arra volt tervezve, hogy kényelmetlen legyen. Ennek a funkciónak tökéletesen meg is felelt. Akkor már három órája kényelmetlen volt, és ahogy telt az idő, sem a helyzet, sem a szék nem vált kényelmesebbé. Már végeztünk a fölényeskedéssel és a keménykedéssel, most tartottunk a megfélemlítéses nyomásgyakorlásnál. – Az a helyzet, Mr. Quinlan – mondta a kapitány szelíd hangon nyomkodás közben –, hogy a jelenlegi információk alapján ez harminc évnek néz ki egy büntetőtelepen. Martinez, hol is nyitottuk meg azt az új közösséget a múlt hónapban? – A Nebulára gondol? – Ó igen, köszönöm – kedélyeskedett Gorman. – A Nebula egy szép kilátással bíró állomás csak egy köpésre a Jupitertől. Szereti maga a metánbányát? Mondtam, hogy nem különösebben. Legfeljebb az aranybányát,
azt is, csak ha az irodámban van. – Pedig jobb, ha megkedveli. Kap egy szkafandert, négy órára elegendő levegővel, meg néhány metáncsapdát, aztán ha négy óra alatt nem sikerül begyűjtenie az előírt mennyiséget, kint marad kicsit túlórázni. Különben semmi az egész, a mikro meteoritoktól sem kell tartania, alig néhány százezer fog maga körül elhúzni óránként. Megértett? Bólogattam, hogy minden világos. – Akkor adja elő még egyszer a mesét, de most már végre tegye oda magát!– csapott Gorman az asztalra. Martinez ellökte magát a faltól, és lassan mögém sétált. Elmondtam megint, hogyan ismertem meg az ipsémet, hogyan ültettem a kocsimba, és mentem vissza a kalapjáért a csehóba. Elmondtam azt is, hogy mire kijöttem, az ürge elpályázott, és az óta sem láttam. Elmondtam, ahogy már vagy tízszer, ugyanúgy. A Wing's-beli közjátékot azonban megint kifelejtettem. Gormannak tizenegyedszerre sem tetszett. – Tehát azt állítja, nem látta többé, és nem maga lőtte le Harpert? Nem maga engedett három golyót a fejébe, és dobta ki az ipartelepeknél? – Úgy van – mondtam, hideget érezve a gyomromban. Ha a zsaruk ennyire nyíltan beszélnek egy folyamatban lévő ügyről a gyanúsítottnak, az két dolgot jelenthet: már minden adu a kezükben van, vagy csak a hecc kedvéért Nem hittem, hogy csak kellemetlenkednének. – Tudja, hogy a régi szép időkben ilyenkor elővettünk volna egy csomag fogpiszkálót, és szépen egyenként betoltuk volna őket a körmei alá? Aztán egy gumicsővel addig vertük volna a fejét, amíg meg nem jön az esze? – Szerencsére már nem ilyen időket élünk – mondtam, mire a kapitány szomorúan intett. – Nem bizony. Mit gondol, mihez kezdünk most magával? – A gumicsövet tolják a körmöm alá, és fogpiszkálókkal verik a fejemet? Martinez halkan felnevetett mögöttem. A kapitány azonban nem volt humoránál. – Hadnagy, gondoskodjon róla, hogy vicces barátunknak kellemes napjai legyenek az előzetesben! Tüntesse el innen, mert összetöröm! Felálltam. Kimentünk az ajtón. – Azért a jogszerűség megkívánná, hogy értesíthessem az ügyvédemet – mondtam, útban a fogda felé. A folyosón mellénk szegődött két egyenruhás erre felröhögött. Martinez megjegyezte: – A legjobb ügyvéd se tudja eltüntetni Harper vérét a kocsijából. Maga teljesen kész van. Megnéztem az aktáját, a maga múltjával a legostobább kerületi ügyésznek is csak tíz perc legyalulni a védekezését. Gyilkosságért már egyszer elítélt, zűrös, alkoholista magánhekus. Nincs alibije, nincs ügyvéde, nincs pénze, nincs pártfogója, nincs magának semmije – foglalta össze szomorkásan, mintha sajnálna. – Azért annyit elárulhatna, hogy jutottak el hozzám. – Sajnos a hadnagynak igaza volt. Nem is szólt semmit. végiglépkedtünk a folyosón, és egyre tisztábban láttam a helyzetet.
A kerületi kapitányságon épp csúcsidő volt. A bűn szaga megülte a gyomromat. Sok százan zsibongtak a hatalmas termekben és a folyosókon, elegáns ügyvédek rázták égnek emelt karjukat védenceik ártatlanságát bizonygatva, arany és ezüstóráikon megcsillant a sápadt neonfény. Keményéveket lenyomott, sebhelyes arcú vagányok hüppögve tejet cucliztak a hosszú padokon, és elektromos béklyóba vert ártatlan óvodásként krokodilkönnyeket csorgattak. A kakofóniába belevegyült a holofonok sürgető visítása, ügyészek, hadnagyok, ügyvédek ordítottak ki belőlük olyan hangerővel, hogy egy beltéri sztatopajzs is elfüstölt volna tőlük. Az egyik szomorú arcú, táskás szemű héka unottan nézett fel a holofon képéből, az előtte ülő, hátközépig felsliccelt ruhájú pillangó pedig rekedt hangon valami striciről rebegett, aki szerinte megérdemelt volna néhány pofont, amiért a szerződésben meghatározott összeggel adós maradt neki. Egy pillanatra összeakadt a szemem a hékával, a tekintete olyan emlékeket ébresztett bennem, hogy összerázkódtam. Beszálltunk egy liftbe. A két egyenruhás szorosan mellém préselődött, beakasztották a cipőjük orrát a rögzítőkbe, Martinez pedig megnyomta a gombot, és a lift lezuhant a pinceszintre. Nekem nem jutott rögzítő, így egy pillanat alatt felkenődtem a lift plafonjára. Mivel közelről láttam, jól megfigyeltem a mennyezeten szétkenődött vércseppeket. Egy pillanatra elsötétedett a világ, arra tértem magamhoz, hogy a két kápó röhögve kapar fel a padlóról. Martinez elnézően mosolygott. – Bocsánat, elfelejtettem szólni – mondta. – Azt se mondta meg, hogy kerültem a képbe – tapogattam a fejem, amin az ütésnek megfelelő méretű púp nőtt. Akkora volt, mint a Mount Everest százszoros nagyításban, fél centiről nézve. – Nem volt nehéz. Amikor megtalálták, hason feküdt az ipartelep kerítésének a tövében. Az egyik keze alácsavarodott, amikor kihúzták, a maga kocsijának azonosítóját szorongatta, rajta a maga nevével meg címével. Touche, Mr. Quinlan! 5. Előbb két illegális szoftverletöltővel kerültem egy cellába, akiket megcsíptek néhány holomozi lemezzel, és még a kommunikátoraikon is lopott szoftver futott. Hamarosan értük jött pár rohamosztagos, és elvitték őket. Olyan pofákat vágtak az állig felfegyverzett biztosítók, hogy tutira vettem, a két tagot tárgyalás nélkül azonnal kivégzik. Meg is érdemli az ilyen. Aztán kedélyes órákat töltöttem egy Ramirez nevű mexikói, fekete hajú fiúval és kigyúrt, szőkített szeretőjével. Ezeket valami késes kéregetés miatt hozták be, de megkenték a kápót, hogy egy cellába kerüljenek. A szerelem őszinte, kitartó és mindent lebíró erőt ad. Az első tíz perc után a kapcsolatunk normalizálódott, és letettek arról, hogy bevonjanak az unalmas órák eltöltését feloldó szerelmi kalandozásaikba. Amikor eltörtem a kigyúrt szerető karját, és belevertem a fejét az összeszart kübli peremébe, a szép arcú mexikói nagyon gyorsan felmászott az ágyára, és égőszemmel bámult rám.
Lefeküdtem a büdös priccsre, s csak néztem az egyre gyorsabban forgó, penészes mennyezetet. Elkezdett rázni a hideg, és bármire hajlandó lettem volna fél pint konyakért. Hamarosan a mexikói is észrevette, hogy teljesen készen vagyok, és lecsúszott az ágyáról. Égő szemmel odalépett hozzám, de ahelyett, hogy három ujjal megragadta volna az ádámcsutkámat, és betolta volna egészen a tarkómig, rám dobott két szúrós takarót, és maga is bemászott mellém. A tenyere, amivel az arcomat simogatta, hideg volt és sima, mint egy nő keze. Arcát az enyémhez dugta, és a hangja lágyan csorgott, mint egy jobbféle konyak, vasárnap délután a kandalló mellett üldögélve, poharat szorongatva. – Édesem, ha tudom, hogy ennyire malotás vagy, nem kezdünk veled duruzsolta. A melege szinte perzselt, és jólesően feloldotta a csontjaimban sajgó hideget. – Guffy kicsit heves, de már untam a hevességét. Ha akarod, te leszel az új főtökösöm, én majd a gondodat viselem. Van pénzem, és meglátod, ásó, kapa, bíró vagy ügyész se választ el minket! – Guffy közben magához tért, és törött karját dajkálva nyöszörgött. A szerelem vak, rosszindulatú és legfőképp hűtlen. Lassan félálomba merültem, az arcomon ott éreztem a mexikói kezét, de nem volt erőm tiltakozni. Meg különben is, mindenkinek szüksége van néhány kedves szóra. Az én legjobb barátom ugyan a Glenn's konyak, egészen kevés jéggel és főleg tisztán, de az idők változnak, még az éghajlat is melegszik. A romantikus délutánnak a kóter kápó vetett véget, aki elektromos bunkójával végigvágott a rácson, és beordított: – Quinlan gyanúsított, kifelé! – Az, hogy a mexikói mellől támolyogtam fel, külön örömet adott a hangjának – Látom beilleszkedett, de most vége a románcnak. – Ramirez csalódott arccal nézett utánam, ahogy kibillegtem a fogdából. Néhány gyémántszín könnycsepp rezgett íves szempilláin, és gyanúsan szipákolt. Nem aggódtam miatta, a sebzett, fiatal szív gyorsan gyógyul. Legalábbis gyorsabban, mint a törött kar. A kápó jól szórakozott. Ezt meg is mondta nekem, ahogy felvitt a kihallgató szintre. Valami változott, mert rám szólt, hogy akasszam be a lábam a rögzítőbe. Mondtam, hogy most felfelé megyünk, és a gyomromnak nincs rögzítője, így ha turbó módba kapcsolja a liftet, kap némi gyomorsavat és emésztett nyálat az egyenruhájára. Bólogatott, hogy érti, és olyan finoman vitte fel a liftet, mintha bomlott egyensúlyú nitroglicerint szállítana. Odafent átadott egy irodistának, aki kipakolta elém a zsebemből kirámoltakat, és mentegetőzött, amiért a kocsimat lefoglalták, így kénytelen leszek gyalogosan távozni. Az idő szép, kiválóan alkalmas egy egészségügyi sétára – mondta–, ami garantáltan jót fog tenni a sápadtságomnak.
Olyan gyorsan dobtak ki a kapitányságról, hogy mire magamhoz tértem, már be is csukódott mögöttem az ajtó. Az idő valóban kellemes volt, a karórám szenzora negyvenhét fokot mutatott, kilencvenszázalékos páratartalommal. Hosszan néztem a számlapot, ahol elsorjázott előttem az összes fontosabb adat, volt ott széndioxid, szénmonoxid, csak az oxigén nem volt jelezve. A mellem elszorult, és kapkodtam a forró, büdös levegőt. Az izzadság pillanatok alatt elöntött, és szédülni kezdtem. Lefelé haladva markoltam a lépcsősor korlátját, és azon imádkoztam, hogy legalább az aljában essek össze, mert a vízszintesről én se tudok legurulni. Elbotorkáltam az első sarokig, aztán tovább támolyogtam. Minden lépés kínnak tűnt, és még azt mondják, hogy aki kikerül a kóterből, az kiélvezi a szabadság első pillanatait! Én egyre romantikusabb vágyakkal emlékeztem Ramirezre és az ágyra, amelyben kellemes órákat töltöttünk. Csak mentem, egyik lábamat a másik után téve, ahogy azt valaha olyan jól megtanultam. Az emberek elhúzódtak előlem, szóval valóban igen szarul nézhettem ki. Azt sem vettem észre, hogy egy szürke Nissan válik ki az első szint forgalmából, és lassan leereszkedik mellém. A kocsi végigkísérte a botladozásomat, majd megállt mellettem, és kivágódott az anyósülés ajtaja. Az ajtó szele csaknem felborított. – Szálljon be, Quinlan! Az ég szerelmére, meg ne haljon itt nekem! – Thompson őrmester széles, gorilla állkapcsa rágót őrölt, ugyanúgy, mint amikor a kocsimat vizsgálták át. Ugyanúgy, mint amikor mellém könyökölt a kék neonfényű bárban. Az őrmester belém erőltetett valami tejszerű, keserű löttyöt, aztán felszedte a kocsit a járda mellől, és besorolt a második szint hullámzó forgalmába. Alattunk és felettünk végtelen sorokban kígyóztak a színes gravoverdák, a kora esti csúcsforgalomban csak lépésben lehetett haladni, volt idő megbeszélni néhány dolgot. A sokszínű kavalkád előbb forogni kezdett a szemem előtt, majd egy hatalmas, pulzáló golyóvá összeolvadva lecsúszott a gyomromba. Thompson még elkapta a pillanatot, és lerántotta az ablakomat, hogy ne a kocsiba rókázzak. A keserű lötty alaposan kitakarította a gyomromat, percekig lógattam lefelé a fejemet hatszázról, és megöntöztem az alattunk elbillegő járgányokat. Hamarosan kitisztult a fejem, és újra működőképesnek éreztem magam. Felhúztam az ablakomat, és hátradőltem az ülésben. – Be fogok valami ilyesmit szerezni – mondtam a másnaposság elleni szerre célozva. A hangom rekedt volt a felöklendezett savtól és az erőlködéstől. – Túl sokat iszik. A koktél meg a pia együtt kimarná a gyomrát. – Az semmi, a napokban hallottam, hogy egy fószer fertőtlenítőszert szlopál, mert szerinte férgek vannak a gyomrában, és azok kívánják állandóan a piát – mondtam. Thompson ráduplázott: – Tele a város az ilyen elmebetegekkel. Két hete kaptunk egy feljelentést egy
tagtól, aki azt állítja, megerőszakolta egy wombat. Látott már maga wombatot? Mondtam, hogy szerintem a fószer se látott, az utolsó példányokat hatvan éve lőtték ki, és adták el a finneknek. Vodkáért. Thompson erre morgott valamit, aztán megkérdezte: – Martineznek nem köpött a mi kis randevúnkról, igaz? – Elfelejtettem megemlíteni – mondtam krákogva. – Ha felplankolom, hogy a helyi zsaruk könyékig benne vannak a Harper-gyilkosságban meg valami mocskos zsarolási bizniszben, csak magamat hozom még rosszabb helyzetbe. Maguk valahogy kimagyarázzák, nem dicsérik meg, de nem is meszelik el magukat. A kapitánynak nem érdeke, hogy ez kiderüljön, a városháza még valami kellemetlen vizsgálatot is elrendelne, az meg mindenkinek zavarná a köreit. És amúgy sem gondolom, hogy maguk lőtték le. – Folytassa!– dörmögte Thompson. – Ahhoz képest, hogy piás, egész jól kiókumlálta. A találkozónkra már el sem jött, addigra halott volt. – Olyan ez, mint egy iszappal teli gödör. Ha egymáson keresztül, erőszakkal akarunk kimászni, tuti, hogy ott fulladunk meg. Ha a maga vállára állok és kijutok, kihúzom magát is, mert az én szakmámban nem jó, ha eleven szenet gyűjt az ember a fejére. Én nem dolgozhatok a helyi zsaruk jóváhagyása nélkül, ha nem ma, akkor holnap tennének nekem keresztbe. – Ezzel már kissé elkésett – mondta Thompson.– Martinez szagot fogott, hogy nem stimmel a meséje, de a kapitány leállította. A legegyszerűbb, ha maga viszi el a balhét, és ezt nem lesz túl nehéz megmalotázni. – Tudom. Martinez is ugyanezt pöntyögte, mielőtt bevágott az előzetesbe. – A hadnagy jó zsaru, de a kapitány megrágja és kiköpi az ilyeneket, mint maga. Nem érdekli, hogy mi az igazság, csak hogy ne szarjanak fentről a fejére. Elvette Martineztől az ügyet, és egy Wilson nevű hékát állított magára. Azért engedték ki, hogy minden jogszerűnek tűnjön, és minden fedve legyen a letartóztatáshoz. Wilsonnak hetvenkét órán belül szállítania kell magát az indítékkal és a teljes megoldott aktával együtt. Ez nekem és a barátaimnak nagyon kellemetlenné válhat, még akkor is, ha elsőre senki nem foglalkozik azzal, mit hord össze egy rongyos valagú magánhekus. Valószínű, hogy megúsznánk, de senki nem üzletelne velünk többé, maga meg mehet a Nebulára metánt bányászni. Egyetlen lehetősége, hogy segít nekem meg a többieknek kimosakodni, akkor kihúzzuk magát is a szarból, világos? Mondtam, hogy teljesen világos a kör, nem kell ezt túlmagyarázni. Thompson elégedetten morgott valamit, és letette a kocsit az egyik bevásárlóközpont tetőtéri parkolójába. Matatott kicsit a műszerfalon, amitől pattogni kezdett a fülem, mert felhúzott egy sztatopajzsot a kocsi köré, ami kizárta a város zajait, és dinamikusan ellentétes irányú hanghullámokat generált kifelé, így az interferálódás miatt teljesen lehetetlenné vált a lehallgatásunk. Rutinos hekus volt, az ablakokat is elsötétítette, hogy még szájról olvasással se lehessen kihallgatni bennünket. Hacsak nem volt valami beltéri cucc a kocsiban, ami felvette az odabent elhangzottakat, nyugodtan beszélhettünk. – Teljesen őszinte leszek magával – kezdte.– Néhány barátommal nem vagyunk
megelégedve a várostól kapott fizetéssel, és időnként különféle szolgálatokat teszünk az üzleti köröknek. Nem lepődik meg ezen?– Fordult felém az őrmester. Előreugró, gorillaszerű állkapcsa és mélyen ülő disznószemei ellenére volt valami szomorúan őszinte az arcában. Talán a kötelékben lehúzott húsz év gyomorforgató pillanatai hagytak rajta nyomot, talán a heti fizetési csekket látva az asszony meg a gyerekek szemrehányó pillantásai marták az arcába azokat a ráncokat, amitől annyira fáradtnak és kiégettnek tűnt a tekintete. Mondtam, hogy engem már csak az időjárás tud meglepni, de az nagyon. – Maga is brancsbeli volt, tudja, hogy megy ez – mondta.– Az első alkalommal van még lelkiismeret-furdalása az embernek, aztán elveri a könnyen szerzett pénzt, és még többet akar. Könnyű beleszokni, az elején még plusz jövedelmet jelent, a végén már beletartozik a fizetésbe és számol vele az ember. Otthon persze mindenki kussol, drágám, elkaptunk egy bandát, és fejpénzt kaptunk a fiúkkal, irány Florida meg az édes élet egy hétre! Irány a kaszinó, nézz magadnak valami új ruhát! Persze drágám, a kis Tommy se járjon a cipője mellett, vegyél neki is valamit! Beiskolázás van, kell nyolcvanezer, hogy a kölök ne a külvárosba járjon, és legyen valami emberibb jövője? Itt a guba édesem, fogjad, vidd a gyereket valami jó iskolába, járjon tornára meg neurálképzésre, írasd be a szakkörökre is. Persze az asszonyok se hülyék, minden hétre nem juthat fejpénz, pontosan tudják, hogy honnan van a lóvé, de ha van, megszokják, és ha nincs… Hány és hány válás lett ebből! Csak addig vagy jó férj, pajtás, amíg tejelsz. Ha abba akarod hagyni, akkor töketlen, mocskos hekus leszel, mert te hiába hagyod abba, a többiek tovább csinálják, és az asszony azt látja, hogy a szomszéd felpakolt és jobb helyre költözik, amíg ti ott ragadtatok a külváros rohadt házai között, és olyan szegények vagytok, hogy a seggetek is két darabból van… Ez van, pajtás, hát csinálom én is, meg csinálja más is. Tettem egy esküt, amikor beléptem és tettem egy másikat is az asszonynak, amikor elvettem. Ebben a szemét világban nem lehet két esküt egyszerre teljesíteni. – Thompson úgy köpte a szavakat, hogy a méreg lecsorgott a szélvédőről. Nagyon kikívánkozhatott ez már belőle, nem is szóltam közbe, nem mondtam, hogy pontosan tudom, miről beszél. Hagytam, hogy végigkínlódja ez egészet. Az arca közben még jobban elszomorodott, és már nem tudtam, hogy csak őt hallom, vagy a Novus Ordo Seclorum minden hekusát egy szólamban dalolva. Amilyen én magam is voltam, sok évvel ezelőtt. – Ha felmentést akar, tőlem megkaphatja – mondtam, mire felkapta a fejét, és rám vicsorgott.– Nem kell a maga felmentése! Nem azért köptem. Mondtam, hogy tudom. Thompson úgy zihált, mint egy maratoni futó, és arcára kiült a hosszútávfutó magányossága. Amikor összeszedte magát, tovább. folytatta. – Mindegy, ez van, én választottam. Nem erről akarok beszélni. Van egy megbízónk, akinek már tettünk néhány apróbb szívességet. Szórakozóhelyekben utazik, vásárol és átalakít, néha besegítünk meggyőzni az eredeti tulajdonosokat, hogy
érdekeltek az eladásban, érti? Mondtam, hogy képben vagyok. A helyi zsaruk meg tudják keverni a dolgokat. Előbb néhány figyelmeztető razzia, és jelképes összegű bírság, aztán jönnek a komolyabb dolgok, engedély felfüggesztés néhány hétre, majd véletlenül pont a kiszemelt helyen csípnek el valakit, akinek olyan hosszú a priusza, mint egy ügyvéd nyelve. Aztán a hely már csak akkor van nyitva, ha éppen razzia van. A bevétel elapad, a szórakozni vágyók inkább más helyet keresnek. Ó, valóban nem kell komoly dolgokra gondolni, vér csak akkor folyik, ha az illető nem tér jobb belátásra. Finom munka ez, régen a bandák intézték az ilyen melókat, de így mindenkinek tisztább az ügy, nincs gyújtogatás, nincs lövöldözés. Az ártana az üzletnek. Mármint az új tulajdonos új üzletének. – Harper zsarolta magukat? – kérdeztem. – Azt hittük, mi kishalak vagyunk, olyan aprók, hogy nem éri meg a horgászatunk. De valahonnan felplankolta a dolgot. Az Aramis jól menő hely volt, az a fajta, ahova érdemes beugrani egy pénteki körre. Kaszinó, bár, étterem, néhány kellemes, emeleti szoba, ahova a vendégek félrevonulhatnak egy-egy lánnyal, vagy férfival. A megbízónknak érdekeltsége volt az Aramisban, nem sok, csak húsz százalék. Úgy gondolta, hogy érdemes volna átvenni a helyet, és megkért bennünket, működjünk közre az üzletben. – Ki volt a tulajdonos? – Egy Dan Simons nevű tag. Elbeszélgettünk vele néhányszor, és hamarosan el is adta az Aramist, persze fillérekért. Állítólag felvette az egyik beszélgetésünket, és Harper valahogy megszerezte a diszket. – És ki az a lány, akit a Wing'sben említett? Akinek át kellett volna adnia a holodiszket? – kérdeztem hátradőlve az ülésben. – Sejtelmem sincs – mondta Thompson, és széttárta a karját. – Ő keresett meg bennünket. Felhívott, és közölte, van egy felvételük arról, hogy megfenyegetjük Simonst. Olyan dolgokat mondott a lány, amelyek valóban elhangzottak, és ami a legrosszabb, a felvételen szerepel a megbízónk neve. Ezért nem dicsérne meg bennünket. Meg kell szereznünk a felvételt. – Semmit nem tudnak a nőről? – Semmit. Védett készülékről beszélt, nem adott ki képet vagy azonosítót magáról, így nem tudjuk, hogy néz ki, vagy mi a neve. – Minek akart magukkal Harper találkozni a kocsmában? Gondolom, megmotozták, és a felvétel nem volt nála, különben nem ülnénk itt – mondtam. – A megbízónkkal akart beszélni, hogy még jobban felsrófolja az árat. Tőlünk hatvan ezret akart, a főnöktől háromszázat – köpte ki Thompson. – Greese nem bírt magával, és lecsapta. Aztán Harper visszajött, és megint kapott egyet. Én is kirúgtam egyszer. Aztán jött maga.
– Bár ne jöttem volna – mormoltam el csak úgy, félhangosan. Aztán megkérdeztem: – Hol van Harper kalapja? Thompson értetlenkedve nézett rám. – Mit akar maga megint azzal az átkozott kalappal? Divatbolond? – Talán nem kellett volna negyedszer is kiütni anélkül, hogy odafigyeltek volna rá. Amikor odakint felkapartam, mindenáron vissza akart menni. Azt mondta, bent maradt a kalapja. Maguk megmotozták, és nem találtak nála semmit, de mindenáron vissza akart menni a kalapjáért. Most sem esik le valami? – kérdeztem, és figyeltem, hogy indulnak be a fogaskerekek az őrmester vastag koponyája mögött, majdhogy tűnik el az arcáról az értetlenkedő grimasz. Lassú mozdulattal bekapcsolta a motort, és felemelte a kocsit. A sztatopajzs halk pattogással bomlott le. Az ablakok hirtelen kivilágosodtak, a szemem lüktetni kezdett a fénytől. Thompson rákapcsolt, és a motor feldorombolt. Félig felém fordulva csak annyit mondott: – Alighanem igaza van, kispajtás. 7. Messze parkoltunk le a Wing's-től, gyalogoltunk vagy egy mérföldet a fülledt, párás melegben. Thompson nem akart a közelben megállni, így aztán sétáltunk, és a víz megint patakzani kezdett rólam. Közben az őrmester nem szólt egy szót sem, ormótlan állkapcsa péppé őrölte a rágót, és már a saját ínyét csócsálta, mire odaértünk a csehóhoz. Az ajtó zárva volt, így találomra megkerültük az épületet, és a személyzeti bejáróhoz mentünk. A séta és a gyaloglás eltompított, de Thompsonon látszott, hogy nem tetszik neki a dolog. Benyitottunk. Nedves pinceszag kísért végig bennünket a félhomályos folyosón. Elmentünk a raktár mellett, ládákban álltak ott a különféle piák. Csend volt, csak a lépteink kopogása és a légkondicionáló zúgása hallatszott. Az őrmester félrehúzta a függönyt, és beléptünk a bárba. A kék neonfény és a hideglevegő magamhoz térített, és kezdtem megérteni, hogy az őrmester miért tűnik feszültnek. Az órámra néztem, öt óra múlt, ilyenkor szokatlan, hogy egy kocsma zárt ajtóval várja a vendégeket. Aztán megéreztem valamit a levegőben. Kesernyés, égett szagú, nem tolakodó, hanem halk, sokáig megmaradó illat volt, mint egy úriasszony eltitkolt böfögése a kiadós sztékvacsora után. Thompson megállt, és lassan előhúzta a pisztolyát. Illett hozzá, kékesfekete,
vaskos jószág volt, hosszú és vastag csővel, mint egy porszívó. Nálam nem volt fegyver, de nem is volt rá szükség. Roger, az albínó csapos a pultra hajtotta a fejét, mintha csak aludna. Igazán mélyen aludt, erről a hiányzó koponyadarabok árulkodtak. A fényes asztallapra folyt vér majdnem feketének tűnt. Egy aprólégy sétált bele a tócsába, majd megmerevedett, mintha zavarná a fürdő hőmérséklete. Ahogy az őrmester odalépett a halotthoz, a légy arrébb szállt, és megállapodott egy felborított, sós mogyorós tálka alján. Thompson megérintette az albínó nyakát, no, nem életjeleket keresve. Arról szó sem lehetett egyakkora lukkal a fején, amiben egy mezei pocok is elfért volna. – Még meleg – dörmögte az őrmester. – Nagyon jó tipp volt, csak későn köhögte el, Quinlan. Félórája még nyerő lehetett volna, de Roger most már csak egy halott ötlet. – A hangja hideg volt és kegyetlen. Széttártam a karomat: – Mit vár tőlem? Ott volt maguk előtt mindvégig, de csak velem törődtek. Thompson eltette a stukkert. – Mi történhetett maga szerint? – Egyszerű, mint egy bot: A csapos gyorsabban kapcsolt, mint maguk. Hallotta, hogy a kalapról kérdezősködöm. Valamelyik pofontól elgurult, és beeshetett az egyik asztal alá. Roger előhalászta, és kifaggatta. Megtalálta benne, amit maguk kerestek. Azt nem tudta, hogy mit keresnek, de amikor megtalálta, már nem is kellett tudnia, ott volt előtte minden. Ellenőriztesse a hívásait. Meg fogja találni a megbízójuk számát. Roger felhívta, üzletet ajánlott. Meg is kapta a fizetségét – mutattam a vértócsára. Thompson a fogát szívta. – Erről nem volt szó. Ez több, mint amiért megfizetnek. Két gyilkosság huszonnégy óra alatt, ez túl sok a magamfajtának. Kiszállok. Megráztam a fejem. – Már késő, ezt így nem ússzuk meg, őrmester. Lehet, hogy egy metánbányában kötök ki a végén, de magukkal gyorsabban fog telni az idő. Barátokkal jobban esik a munka is. Thompson egy hirtelen lépéssel elém vágódott, és meglendült a bal keze. A trükköt ismertem, így blokkoltam a jobbját. Aztán csak álltunk, és néztük egymást. Thompson arcában megrándult az ideg, de lassan kihunyt szemében a harci tűz. Leengedte a kezét. – Ne haragudjon! – mondta lassan, fahangon. – Elveszítettem a fejemet – Spongyát rá! Nekem se kellett volna azt mondanom. – Nem jól jött ki – mondta Thompson. – Ezt valahogy el kell sikálnunk. Most menjen haza, nem akarom, hogy itt lássák. Fel fogom hívni, és kiókumláljuk, hogy mihez kezdjünk ezzel a tésztával.
– Még annyit mondjon meg, hogy kinek dolgoznak. Erre az információra szükségem van. Az őrmester megrázta a fejét. – Nem lehet. Meg kell beszélnem a többiekkel. – Ha nem bízik bennem, akkor nem boldogulunk ezzel – mutattam a halottra. – Megtárgyalom többiekkel – makacskodott az őrmester. – Ez túl sok egyszerre, és nélkülük erről nem beszélhetek. Most szívódjon fel, de gyorsan! Beleegyeztem, hogy este felhív, és megbeszélünk egy találkozót. Kiosontam ott, amerről jöttünk, és igyekeztem elpárologni a környékről. Lesétáltam négyutcányit, és hívtam egy taxit. Bemondtam az irodám címét, és fejemet az üléstámlára hajtva becsuktam a szememet. Hiába igyekeztem, a halott albínó képe nem tűnt el a szemhéjamról, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy bár jobban áll a szénám, mint két órája, mégis beletörhet a nyakam ebbe az ügybe. Ott volt Harper vére a kocsimban, és ha beköpöm Thompsonék magánügyeit és a titokzatos megbízót, talán kimoshatom magam a csapos halálából, de Harperéből semmiképpen. Csak abban bízhattam, hogy Thompson megadja az indító lépést, és valahogy felgöngyölítem az egész ügyet . Persze, el is tűnhettem volna a városból, de ha a kapitány rám állított valakit, néhány órán belül körözés lenne kiadva ellenem, és néhány üres zsebű denveri fejvadásszal a nyomomban nem sok ideig maradnék talpon. A taxis néhány tucatnyi szabálysértés elkövetésével ráfordult a West Castle felé menő légi sztrádára. A sebességhatáron belül húztunk, amennyire a forgalom engedte. Többnyire nem, de így legalább voltidőm gondolkodni. Az irodám az egyik kopott toronyház száznegyedik emeletén volt. Üzleti nyomor— negyed, de annak is drága. A folyosókon mindig otthonos a félhomály, amióta az örök üzemidejű lámpák kiégtek, és egyik bérlő sem nyúl a zsebébe, hogy megjavíttassa. Leparkoltunk, és kifizettem a taxist. Felkaptattam a bejárati lépcsőn, és megnéztem a postaládámat. Nem volt benne semmi érdekes, néhány számla meg a bankomtól egy fizetési felszólítás és egy plasztik levél arról, hogy már nem küldenek több elektronikus fizetési felszólítást. Letiltják a számlámat, és átadják az ügyet egy adósságrendezőnek, persze az adóssághoz hozzácsapják a levél postázási és az adósságrendezés költségét is. A levelek abban a pillanatban azonosítottak az íriszrajzolatomról, hogy rájuk pillantottam, és a cellulárison keresztül megküldték az átvétel tényét a pénzintézeteknek.
Begyűrtem az egészet a postaláda mellé kihelyezett megsemmisítőbe. Fellifteztem a száznegyedikre, és tenyeremet a panelra szorítva elsuttogtam a kódot: – Szezám, tárulj! Az ajtó halk csikorgással becsúszott a falba. Odabent csak a csóróság poros szaga fogadott. Persze volt valódi por is bőven, részint a padlón, részint az asztalon. A vázába állított művirág is elhervadt, egy kókadt pók hintázott unottan az egyik leveléről. Az irodai hűtőből elővettem egy bontott palackot, és csak úgy pucéran meghúztam. A gyomrom egyből kavarogni kezdett, de a kitörni készülő vulkánt elnyomtam még egy slukkal. Lehet, hogy mégis van abban valami igazság, hogy férgek laknak az ember gyomrában, és azok kívánják az alkoholt. Talán, nekem is meg kellene próbálkoznom a fertőtlenítőivással. Aztán, ha meg akar erőszakolni egy wombat, lelke rajta. Lezökkentem a forgószékbe, és néztem, ahogyan a legyek játékosan kergetőznek a lámpa körül. A balszélsőnek drukkoltam, bár ahogy forogtak és keringtek, nehéz volt megállapítani, hogy melyik a balszélső. Nem volt más dolgom, csak vártam, hogy megszólaljon a holofon. Amikor beleuntam a légyfogócskába, bekapcsoltam a számítógépet, és megpróbáltam utánanézni az Aramisnak. Nem sok sikerrel jártam, Dan Simonsról még kevesebbet találtam. A külön dohányzóengedéllyel rendelkező Aramis jelenleg egy Hokkaido Consulting nevű ingatlanforgalmazó cég tulajdonában volt. A Hokkaido többségi tulajdonosa a Globe Chemicals, amit a Brandon és Sezlon Könyvkiadó tulajdonolt. És így tovább, egy órával később a Kamper Translations környékén elveszítettem a fonalat; a cégek végtelen láncszemekként sorakoztak, de ha a jó isten adószakértő lenne, még ő sem bogozta volna ki. Éppen inni készültem, amikor megszólalt a csengő. Azt hittem, a holofon jelez, aztán rájöttem, hogy az ajtó berregője szól. Felkapcsoltam a külső kamera monitorát, egy nő állt az ajtóban, ujjával a gombot kocogtatva. Csinos darab volt, mármint nem a gomb, hanem a nő; haja barna, nyaka karcsú és finomvonalú, zöld pántos, nyári ruhája épp csak annyit mutatott testéből, amitől a férfiak agylobot kapva követelik a többit. Beengedtem, és elé mentem. A várószoba közepén találkoztunk. – Ross Quinlan? – kérdezte a tünemény, kellemes dizőzhangon, amitől minden nemzőképes férfinak megcsuklik a térde és elfelhősödik a szeme. – Az vagyok. Ki maga és miben segíthetek? – Így én, megcsukló térdekkel és elfelhősödött tekintettel. – Robina Harper vagyok – mondta, majd a táskájába nyúlt, gondoltam a
névjegyéért. Az ilyen nők apró, aranyozott tárcát hordanak maguknál, amely ízléses, de egyszerű névjegyeket rejt. Rajta csak annyi áll: Robina Harper, és esetleg egy holofonszám, amelyet persze egy üzenetközvetítő működtet, aki kellemes és tisztelettudó hangon csak annyit mond, a hölgy jelenleg nem elérhető, de bármilyen üzenetet átad a számára. Kedvem támadt felhívni egy ilyen üzenetrögzítőt, és kedvem támadt üzenetet hagyni egy ilyen nőnek. Robina közben előhúzta a kezét, amelyben egy apró, aranyozott pisztolyt tartott, és amelyet rám szegezve csak annyit mondott rekedtes, búgó hangon: – Keane Harper nővére vagyok. Adja ide a felvételt! Tudom, hogy magánál van! Ne kelljen ezt használnom! Miután közöltem vele, hogy nem tudom, miről beszél, és ha nem teszi el a fegyvert, eltöröm a szép kis kezét, vállat vont és kétszer meghúzta a ravaszt. 8. Amikor végre kinyitottam a szemem, azt nem azért tettem, mert kialudtam magam, hanem mert egy érdes kéz háromszor durván végigsimított az arcomon. Csak a zsibbadtságnak volt köszönhető, hogy a szemem nem ugrott ki az üregéből, és csak a saját ostobaságomon való feldühödésnek volt köszönhető,hogy a negyedik pofont röptében elkaptam, kicsavartam, megrángattam és nekivágtam a falnak. A hirtelen támadt zúgáson keresztül Thompson hangját hallottam, pár centire a fülemtől. – Magánál van végre? Vagy jöhet az ötödik? – Ezek szerint a pofont mégsem kaptam el, csavartam ki, rángattam meg és vágtam neki a falnak. Eldünnyögtem, hogy élek, és igen, már magamnál vagyok, bár ne lennék. Thompson feltámogatott, és a belső irodában belezökkentett egy székbe. Csörgedezést hallottam, majd koccanást. Egy pohár érkezett a kezembe, nem tej volt benne. A másodikban sem. – El tudja mondani, mi történt itt? – Thompson összehúzott szemmel nézett végig az irodán. Volt mit néznie, ilyen kupleráj az óta nem volt, amióta kifestettem, úgy tizenkét éve. Az iratfiókok kirángatva, összetörve, elhajlítva, az iratok szétszórva a földön, a forgószékem kárpitja felhasogatva, és még a legyek is eltűntek, szóval minden a feje tetején állt. Én egy székben ültem, csakúgy, mint a festés alatt. – Ismer egy Robina Harper nevű nőt, aki a halott Harper nővérének mondja magát, és apró, aranyozott pisztollyal rohangál? – Nem, de kedvem volna megismerni – mondta Thompson, és maga alá húzott egy széket. Nem zavarta, hogy szét van hasogatva a kárpit. – Annál is inkább, mivel Harpernek nem voltak testvérei. Sőt, igazság szerint egyetlen rokona sem ismert. Egy árvaházban nőtt fel. – Ez némileg megnehezíti a helyzetet – mondtam meglepődéssel. – Ha nem a nővére, akkor kicsoda, és miért lőtt rám?
– Ezt valóban nem ártana tudni – ismerte el a hekus. – Az lehet, aki a szálakat mozgatja. Akiről akkor sem és most sem tudunk semmit. Milyen a nő? – Vonzó, harmincas, és csapnivalóan lő – tapogattam meg a jobb felkaromat, amiben lávaként csordogált a fájdalom. Nehezen tapogattam, mert a másik golyó a bal vállamban akadt meg. Különben nem volt igazam, csak azért sértegettem a nő lövésztudományát, hogy jobban érezzem magam. Mielőtt meghúzta volna a ravaszt, elvetődtem balra. Pontosabban, a vetődésem úgy öt centire sikerült, de ez az öt centi megmentette az életemet. – Huszonkettesnek nézem, csökkentett lőportartalmú lőszer, csak akkor veszélyes, ha a szájában sül el – mondta Thompson a tapogatást látva. – Harpert nem ilyennel lőtték le, az harmincnyolcas volt. Harper mellett tócsákban állt a vér, maga meg alig vérzett, jó, ha fél liter volt az egész. – Nekem az a fél liter is hiányzik – mondtam nehezen forgó nyelvvel. – Alaposan kicsinált. – A nők roppantul bosszúállóak… Még az irodáját is szétverte – mondta Thompson, és igaza volt. Az iroda kopott berendezése romhalmazzá vált. Mintha mindent fejszével hasogattak volna szét. Thompson elismerően körbenézett, majd szakértő hangon így szólt: – Azért szívesen elbeszélgetnék a hölggyel. Ilyen munkát azóta se láttam, hogy az ultrahangfűrészes Richmond-bandát leültettük. Egyetértettem. Én is szeretném újra látni, a közelemben érezni, elnézni a szép, finom vonalú nyakat, majd megragadni, és istenesen megrázni. Esetleg a falhoz csapkodni néhányszor, hátha az ostobaság kirázkódik abból a szép fejéből. Leírtam Thompsonnak a nőt, zöld nyári ruhában, majd megkérdeztem: – Maga hogy került ide? – Hívtam néhányszor, hogy megbeszéljük a találkozót. Nem vette fel, rosszat sejtettem, így ide jöttem.– De jól tette – köszöntem meg. – Próbáltam utánanézni az Aramisnak, de nem sok sikerrel jártam. Már megmondhatja, hogy ki a tulajdonos? Mármint a tényleges tulajdonos. Ha elkezdi a cégcsoportokat felsorolni, oldalba hányom. – Azért akartam beszélni magával, hogy elmondjam, bevesszük a buliba. Mindent elmondunk, amit tudunk. Bár az nem sok, kevesebb, mint amennyi vére ma elfolyt. Azonban ez lövöldözés némileg megváltoztatja a dolgokat. – Amennyiben? – Maga az egyetlen, aki tudja, hogy néz ki a csaj. A sebe rosszabbul festett, mint amilyen a valóságban, és ha a nő rájön, hogy maga mégsem halt meg, talán megpróbál javítani a lőeredményén. Azt hiszem, magával maradok. – Isteni lesz együtt zuhanyozni – ismertem el. – Az előzetesben sajnos nem
sikerült ezt az élményt megtapasztalnom. – Ne szórakozzon! – Maga akar velem fürdeni, és én ne szórakozzak? Lesitteltek, lelőttek, fáj a karom, lüktet a vállam, és egy masszív héká velem akar maradni, amíg az ügyész el nem választ. És én ne szórakozzam! – Ha befejezte a panaszkodást, kéne valamit kezdeni a sebeivel. Orvoshoz ezzel nem mehetünk, ha van néhány jó ötlete, inkább azokat sorolja, ne a sirámokat. Ebben igaza volt. Nagy nehezen összekapartam magam, és elvánszorogtam az asztalom mögöttiszéfig. Thompson érdeklődve figyelte a botladozásomat. Ő az a zsaru, aki legtöbbször botladozva lát. A széfből elővettem egy mobil orvosi szettet, és kicsomagoltam az asztalra. Levettem a véres zakót meg az inget, és megnéztem a karomat. A seb valóban rosszul festett, de ha erősebben megnyomtam a húst, éreztem az elakadt golyót. Persze eszem ágában sem volt nyomogatni, úgy fájt, mintha egy karomban elakadt golyót nyomogatnék. Piszkosul. – Úgy néz ki, mint akin átment egy hatvantonnás, kanalas markoló meg egy ultrahangos falbontó – konstatálta a dolgokat az őrmester. A felsőtestemet borító többi golyónyomra, hegre, vágásra, égésre gondolt. – Viharos éveket nyomott le a különlegeseknél, mi? – Nagyon különlegeseket és viharosakat – zártam rövidre a témát. Felvettem egy szondát, és enyhén remegő bal kézzel betoltam a sebbe. Nehezen ment, a bal vállam némileg akadályozta a műveletet, és az szonda ide-oda mozgott, ami szintén nem esett jól. Éreztem, ahogy a szonda fémkeresője működésbe lép, és a vékony manipulátorok kicsúsznak a testéből, és maguktól rátalálnak a lövedékre. Amikor kihúztam, egy pillanatra elsötétedett előttem a világ. – Nem ártott volna valami fájdalomcsillapítás? – kérdezte enyhén sápadtan az őrmester, amikor a lövedék az asztalra koppant. – Jég nélkül, tisztán kérem – hallottam a saját rekedt hangomat. Nem akartam erősebb szert. Amikor lenyomtam az italt, némileg tisztábban kijelentettem: – A másikat magának kell csinálnia, a karom miatt nem tudom kivenni a golyót a vállamból. Az őrmester hevesen tiltakozott. – Vegye ki, aki odatette! Nem vagyok hentes!– Végül a vártnál sokkal ügyesebben oldotta meg a dolgot, csak háromszor csikorgott végig a szonda feje a csonton, mire a manipulátor rátalált a lövedékre. Nyomtam némi műhúst a sebekbe, ami beleköt, mint a beton, elzárja a véredényeket, és antibiotikumos tartalmával megakadályozza, hogy gyulladás lépjen fel. Volt benne fájdalomcsillapító is, jó megoldás, ha gyorsan kell harcképessé tenni a sérültet, és persze, ha nem számít, hogy a helyén nem fényes felületű heg, hanem sötétlila, szilvaszínű dudor marad. Idén nem akartam szépségversenyen indulni, úgyhogy ez most nem számított.
A széfből kivettem egy vállszíjat, és felcsatoltam a véres ingemre. A tokba belecsúsztattam a rövid, tömpe csövű Bull pisztolyomat, és felvettem a zakómat. Mivel kétszer lőttek rám, a vállszíj jobb hónaljpántjára felakasztottam egy ólmosbotot, és a vesém fölé csúsztattam egy másik stukkert, ezúttal egy halk szavú S&W lézerfegyvert, negyven lövésre elegendő teleppel. A jobb karomra egy csuklópántot is felcsatoltam, és belecsúsztattam a belevalót. Kipróbáltam, a vékony, ultrahang élezett, szénszálas, hosszú pengéjű tőrt fájó bal vállal is elő tudtam kapni. Az őrmester csak nézte a fegyverkezést, majd megkérdezte: – Nem gondoltam, hogy háborúba megyünk, Quinlan. – Nem is. De csak egy bolond száll szembe fegyvertelenül egy nővel. És ezzel mindent elmondtam. A zakóm véres elejét Thompson igyekezett kitakarni, amíg a kocsijához mentünk. Hazavitt, hogy átöltözzem. Persze otthon újra el kellett játszanom a fegyverkezési procedúrát, de a gyors zuhany és a sebtében összeütött étel minden fáradságot megért. Négy tojást csaptam bele két pohárba, és húsz másodpercre betoltam a mikróba. Amíg a pirítós készült, Thompson érdeklődve körüljárt a lakásban. Nem szóltam rá, a hekusok már csak ilyenek. Még a saját otthonukban is úgy közlekednek, mintha bűnügyi helyszín volna. – Drágám, mit csináltál négy és hat között, amíg a gravorakétás ablakmosó dolgozott? Látom, hogy erre dolgoztak, még nedvesek a külső párkányok. Eső meg nem volt. Csakhogy rosszul zárták be az ablakot, némi víz is befolyt. Nem, nem lehet, hogy a mosás előtt csuktad be rosszul, ahhoz kevés víz van a padlón. A mosás után nyitotta ki valaki az ablakot, a vízcseppek pontosan az ablakszárny nyitási ívében vannak a padlón. Szóval kinyitottad, mert bekopogott és vizet kért? Édesem, a száznegyvenediken vagyunk, hangszigetelt, két centi vastag üvegekből áll az ablak. Azt sem hallanád meg, ha nekimenne egy Boeing. Úgy, tehát bevallod, hogy beengedted az ablakmosót? A vízcseppek egyenes vonalban a hálószoba felé mutatnak, és a padlót felkarcolta valami. Talán a lecsatolt gravorakéta hátsó stabilizátorai… Jogodban áll hallgatni, mindent, amit mondasz, felhasználhatok ellened a bíróságon. A válópernél. Így megy ez… A gyors vacsora felett az őrmester végre elköhögte, ki a megbízójuk. Joachim Asper neve nem volt ismeretlen a számomra, foglalkozott vele az összes hírcsatorna eleget. Az ürge szemérmetlenül gazdagvolt, számos Novus Ordo Seclorum érdekeltséget tartott a markában, mellette persze szórakozóhelyek százait, kaszinókat és éttermeket. Nagymenő volt, aki kicsiben kezdte, aztán nagyon sokra vitte. Már ha ezt sokra tartja valaki. Thompson szemmel láthatólag így volt vele, és kizárólag Mr.Aspernek hívta az ürgét. – Nem jött be a tippje, Quinlan. Lenyomoztam a csapos hívásait, és nem találtam semmit, ami Mr.Asperhez vezetne – mondta pirítóst ropogtatva. – Mr.Aspert is aggodalommal tölti el az újabb gyilkosság, és nem szeretné, ha a
neve megjelenne az ügyben. – Gondolom, felvonná a bal szemöldökét, mire denveri fejvadászok, hekusok és államügyészek kezdenének el tempózni az érdekében. Erre nem válaszolt, mit is lehetett volna mondani. – Meg kell találnunk a nőt – mondta inkább. – Van valami sejtése, hogy foghatnánk hozzá? Ha elcsepegtetem a személyleírását, másfél órán belül húszezer ilyen nőt találnánk, és persze a főnökeim is érdeklődve hallgatnák a magyarázatomat. Ezzel nem megyünk semmire. – Van egy sejtésem, hogy hol kezdjük – mondtam, mire Thompson széles, gorillaszerű állkapcsa abbahagyta a pirítós őrlését. – Akkor meg mit bohóckodik, és hagyja, hogy hülyét csináljak magamból?! Miért nem vagyunk máris ott, hogy begyűjtsük és tisztázzuk magunkat? – Azért, jó Watsonom, mert még csak kilenc óra van – feleltem nyugodtan, amivel persze még jobban felbőszítettem. Egészen elvörösödött. – Hagyja ezt, ahogyan legyünk Sherlock Holmes játékot! Elegem van abból, hogy linkel! – Ne húzza fel magát, őrmester! Az a gyanúm, hogy a titokzatos pisztolyos szépség dizőz. Amikor beszéltem vele, olyan volt a hangja, mint egy bárénekesnőnek. A kiállása is olyan. Amúgy is körül akartam nézni az Aramisban, érdemes ott kezdenünk a keresést. Az őrmester megrágta a tésztát, és némi gondolkodás után kibökte: – Ez eléggé hervatag, Quinlan. – Ha tud jobbat, hallgatom – feleltem. Valóban nagyon sovány érv szólt az ötlet mellett, de valahol, nagyon mélyen adtam némi esélyt a dolognak. A stukkeres szépség hangja nagyon ott volt. Az ilyen hangból az értő ember megmondja, hogy énekesnő. Bár keveset beszélt, és sokat lőtt, mint egy westernhős, minden szaván éreztem a whisky és cigarettafüst ízét, a csillogás meg a pompa szagát…A csillogásét meg a pompáét, ami soha nem volt az övé. Mint egy énekesmadár az aranykalickában. Dalol az aranykalickában, amely nem az övé, mégis bezárva tartja őt. Talán ezért olyan szomorúak a bárénekesnők. Ha nem lennék nyakig az ügyben, és csak a véleményemet kérdeznék, akkor is azt mondanám, hogy énekesnő valami jobb lokálban. Talán pont az Aramisban. Az őrmester beszélt vele holofonon, de neki csak arra van füle, hogy ne hallja meg a tiltakozást, és buldog módjára fejét rázza a művészetekre. Márpedig, kérem, a dizőz maga a művészet. A modern Melphomené. Szomorúságból van a hangszála. Ezt nem lehet megmagyarázni, csak érezni. – Ha nincs igazam, akkor sem árt az Aramis környékén körülnézni, őrmester. – És mi ez a hülyeség a kilenc órával? – Megnéztem, az Aramis csak tízkor nyit – mondtam, és kimentem a konyhába, hogy feltegyek egy kávét. Egy csipet sóval, ahogy szeretem.
9. Az Aramisban telt ház volt. Nem tudom, hogy mehetett Simons idejében, de ha Asper vette át a helyet, akkor nem csodáltam, hogy hétköznap is tömve van. Az őrmestert lebeszéltem, hogy a jelvényével váltson belépőt, nem kell, hogy emlékezzenek ránk. Leszurkoltuk a beugrót, és beléptünk Melphomené világába. Sokan úgy gondolják, hogy a színjátszás a művészetek királynője. Ezek még soha nem voltak igazi lokálban. A színház tud szórakoztatni, megajándékozhat nevetéssel, szomorúsággal és a katarzis ál-fájdalmával, de azzal, amit egy profi bárénekes művel, soha nem fog tudni versenyre kelni. Amikor lekapcsolnak az asztalok felett égő spotlámpák, minden szem a pódium fénykörébe lépő nőre szegeződik. Nem kell társulat és jelmez. A pódiumra lépő nő persze maga a tökély. Ezüstflitteres, testhez tapadó, kígyóbőrszerű ruhája tökéletes alakot mutat. Combja hosszú és izmos. A vádlija karcsú és finom, apró bokákban végződik, amelyet még kecsesebbé tesz a magas sarkú cipő. A mell két félholdja úgy domborodik elő a ruhából, ahogy csak rajzolni lehet. A fej lehajtva, a nyak íve alig látszik. Az alázat pózából csak akkor lép ki, amikor a zenekar rákezd. Kitör, mint gubóból a színes szárnyú lepke. Életre kel, és hódít. Az ilyen helyeken csak élő zene szólhat. A belépés ritmusa is tökéletes. Felsír egy trombita vagy egy szaxofon. A nő felemeli a fejét, a nyak kiegyenesedik, és megmutatja tökéletes simaságát. Az igazi dizőz nem visel ékszert. Fülbevalót sem. Nyakláncot sem. Csak a szeme az egyetlen igazi ékszere. Az a bánatos, füstös, hosszú szempillájú szomorú pillantás, ami az első pillanatban lecsap a hallgatóságra, mint egy tájfun. Aztán elbúgja az első panaszos taktust. Hangja rekedtes, szomorú érzelmekkel teli. Megsemmisítő hatású. Thompson persze mindebből semmit nem fogott fel. Nem támadt benne a vágy, hogy megvigasztalja a pódiumon álló nőt. Nem akarta a karjaiban tartani, és magához szorítani, hogy ne sírjon. – Az istenit, micsoda nő! – konstatálta az őrmester. Megállapítottam, hogy nem ért a művészethez. Azért addig ő is mozdulatlanságba dermedt, amíg a dizőz énekelt. A dal arról szólt, hogy a férfi megütheti, megalázhatja őt, de a szerelmet, amit a nő érez, soha el nem taposhatja. A dalbeli férfi mindent megtett azért, hogy elűzze magától, persze sikertelenül. Korbáccsal ütötte, megcsalta a legjobb barátnőjével, elvette a pénzét, de a nő sírva arról dalolt, hogy
kitart mellette a halálig. A könnyei valódiak voltak, erre a bíróság előtt is megesküdtem volna, és a szívem eltelt azzal a jeges fájdalommal, amit csak akkor érezhetünk, ha elveszítjük azt, akit szeretünk. A dal persze hazudott, minden egyes sora az örök szerelemről szólt, amelyet úgy énekelt el a nő, hogy csak az érthette meg igazán, aki valóban elveszítette a szerelmét. A dalbéli férfi már réges-rég elveszítette őt, és a dalbéli nő csak egy álomképhez ragaszkodva marad vele. Csak a szerelem örök, aki iránt érezzük, az nem. – Körbenézek – morogta az őrmester, miután a nő elegánsan fogadta a tapsot és a felhajigált csokrokat, majd eltűnt a függöny mögött. Thompson eloldalgott. Álltam az egyik sarokban, és nagyszükségem lett volna egy italra. Az egyik felszolgáló levette a radarjelzésemet, és mellettem termett egy tálcával. – Először van itt? – kérdezte. – Eltalálta szarva közt a tőgyit – feleltem kiszáradt torokkal. – Akkor az első ital a ház ajándéka – mondta, és készségesen felém lebbentette a tálcát. Megköszöntem, és levettem egy szódás whiskyt. – A többi már méregdrága? – kérdeztem, mire felhúzta az orrát, és elvillámlott. Csak a válla fölött vetette vissza: – Csóringer! Mire nagyon apránként elszopogattam az italt, Thompson is visszatért. Közben háromszor cserélődött az énekesnő, de Robinát nem láttam felbukkanni. Thompson lehelete is whiskytől illatozott. – Szerintem lukra futottunk – mondta. – Nem baj – feleltem. – Megérte idejönni. – Nem az a cél, hogy maga jól szórakozzon – dörmögte dühösen az őrmester, és épp válaszoltam volna, amikor a fekete frakkos konferanszié felbukkant, hogy bejelentse az est főműsorát. Az Aramisban kihunytak a fények. – Fogadják szeretettel az aranytorkú pacsirtát, az Aramis legbájosabb és legigézőbb tüneményét, akitől minden férfi szíve darabokra tör, Louise Starkot! A sötétben felszikráztak a tapsok. Amikor visszakapcsolt a színpadi lámpa, Louise Stark, alias Robina Harper állt a pódiumon. Ruhája egyszerű, hófehér, selyemnek kinéző anyagból volt, és éppen a térdéig ért. Lábán fehér, ezüstcsatos magas sarkú, láttam, ahogy a trombita kezdőhangjára megmozdul a bokája és megfeszülnek az izmai. Magasnak tűnt, pedig a legutóbb, amikor láttam, épp a mellemig ért. Akkor a hangja helyett egy apró, aranyozott fegyvert használt. A haját gyöngyökkel kirakott háló szorította le, barna szeme hatalmas volt, és magába szívta az egész mulatót. Rákezdett.
„Ősz van és peregnek a sárgult levelek, Meghalt a földön az emberi szeretet.
Bánatos könnyekkel zokog az őszi szél, Szívem már új tavaszt nem vár és nem remél. Hiába sírok, és hiába szenvedek, Szívtelen rosszak és kapzsik az emberek… Meghalt a szeretet!” Mély, rekedt hangja lüktetett, lecsorgott a színpadról és végighömpölygött az asztalok között. Thompson épp mondani készült valamit, de benne szakadt a szó. Magam is így voltam vele, bár éppen nem készültem semmit mondani. De az első versszak után nem is tudtam volna, mert a zene és a hang egy pillanat alatt kiragadott a lokálból, és visszarepített egy másik világba. Egy égő ház előtt térdeltem, és a karom nem a lövés miatt fájt, hanem mert két markos egyenruhás csavarta hátra. Odabent a feleségem égett a gyerekeimmel, idekint egy triplextől veszett bolond feküdt szétlőtt fejjel. Az odabenti az ő műve volt, az idekinti az enyém. Elvettük egymástól, ami a legfontosabb, csak abban különbözünk, hogy az én ámokfutásom tovább folytatódik. Hogy visszakapcsoljam magam, ujjamat a műhús kemény dudorára szorítottam, és megnyomtam. A fájdalom kiragadott a múltból, és nem tudtam, a könnyeim a dalnak vagy a karomban izzó lávának köszönhetők. Úgy bámultam a színpadot, hogy egy jobb mentalista is fejet hajtott volna. A nő szeme csak egy pillanatra rebbent meg, ahogy észrevett. Egy villanásig összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy tűnt, mintha csak nekem énekelné a sanzon végét. „Még egyszer elmondom csendben az imámat: Uram, az emberek gyarlók és hibáznak…” Befejezte a dalt, és meg sem várva, hogy a közönség magához térjen, az utolsó futamok alatt a tapsot odahagyva, eltűnt a színpadról. Thompson zavart arccal nézett rám, és valamit mondott, de a tapstól nem lehetett hallani. – Mit mondott, őrmester? – hajoltam hozzá. A hangom kissé reszketett. – Rúgjunk be – morogta, és felém nyújtott egy poharat. – Szarjunk erre a mocsok világra, Quinlan. Lehet, hogy metánbányában végezzük, de tán az is jobb, mint ami idekint van. Egyetértettem vele. Bár „idekint alatt nem ugyanarra gondoltunk. Kerítettünk egy asztalt. Két ügyvéd kinézetű tagot dobtunk ki hozzá. Kissé tiltakoztak, de Thompson nem az a hapsi, akinek túl sokat számít a tiltakozás. A két nyikhaj a második keményebb beszólásra elpárolgott. Letelepedtünk az italfoltos, kerek asztalhoz. Felettünk félhomályban izzott a spotlámpa, a cigaretta és szivarfüst tovább tompította a fényét.
Magunkhoz intettük a pincért. Történetesen ugyanazt, aki le csóringerezett. – Fiam, öreg vagyok, szomjas és türelmetlen. Az elsőn meg az utolsón nincs módja változtatni – közölte vele Thompson, és közben valóban türelmetlen arcot vágott. – Whisky? – A pincér egyből levette, hogy mi a maradék lehetősége. – Hozza! Rekordsebességgel mozgott, pillanatok alatt két tele pohár állt előttünk. Nem a kisebb fajtából. Még a nagyobból se. – Pajtás, ez igen – csettintett Thompson. – Vén szaros zsaru vagyok, de élni azt tudok! – emelte ráma poharat. – Nem is az adófizetők pénzéből! – köszöntöttem vissza, mire elvigyorodott. Nagy, sárga fogai voltak, amivel egy meteoritot is megrágott volna. – Kapja be, Quinlan!Bekaptam. Az ital legurult a torkomon. A színpadra kitoltak egy zongorát. A zongorista viharvertvolt és sokat látott, az a fajta, amilyet a legtöbb lokálban meg lehet találni. Valamikor zongoraművésznek készülhetett, talán álmában még a zenekart is maga mellett látja, de ha körbenéz, tizenegy után már csak a magunkfajta hallgatja. Már nem zavarja, talán rájött, hogy bennünk értőbb hallgatóságra talál. Az első futamok elcsorogtak mellettem, aztán felismertem a Sehova tanúi dallamát. – Ez egy modern, nagyvárosi sanzon – mondtam Thompsonnak. – Figyelje meg, hogy sokkal tömörebben jönnek a rímek. Nemcsak a sorok végén, hanem a sorok közben is összecsengenek. – Mi maga, valami elcseszett esztéta? Kussoljon, művelődök! „Míg én korzózom, grasszálok, valami nonstopba a Hasszánhoz, és kiszolgáltatom magam a boltossal vagy a boltosnak. Melyik a pontos rag? Micsoda fontos nap. Itt a városomban, ez a helyem, véd,mint a hajléktalant egy emlékbe lopott selyempléd, ott az ellentét, hogy az íveden a nevem még nem jelenlét… Senki semerre,hiába hiszi, hogy újít,köszöntsd bennünk a Sehova tanúit Senki semerre,hiába bújik, üdvözöld bennünk a Sehova tanúit.” – Nem rossz – mondta Thompson. – Kezdem megérteni, miért járnak lokálba az emberek. A magam részéről általában a kocsmát preferálom, de ennek is megvan a maga értelme. – Mint mindennek. – Úgy van. Például a pohár azért van, hogy tele legyen. Ha nincs tele, a léte
értelmetlen. Mindent elkövetünk, hogy kiürítsük, közben meg arra vágyunk, hogy mindig tele legyen – filozofálgatott az őrmester, túl a negyedik adagon. – Összefoglalva? – Kispajtás, ha össze kellene foglalnom, nehezen menne, pedig nem vagyok hülye! – Az is csavargó, aki mást mond! De tán arra gondol, hogy mi gerjesztjük magunknak azokat az igényeket, amelyeket azért gerjesztünk, hogy a gerjesztésével gerjeszthetőek legyenek az igények? Érti, mire akarok kilukadni? – kérdeztem nehezen forgó nyelvvel. – Nem igazán, kispajtás. Maga érti? – Nem igazán, kispajtás… Hát így társalogtunk kedélyesen. Aztán megkérdezte: – Tényleg fertőtlenítőt iszik? – Kicsoda? – A fószer, aki azt állítja, hogy férgek laknak a gyomrában, és azok kívánják az alkoholt. – Sejtelmem sincs. Az ilyentől minden kitelik. – Az már igaz – helyeselt az őrmester. – Az ilyen bármire képes. De ha mégis igaza van, akkor nekem legalább ötméteres bélférgem van. Kisfiam! Hozhatod a következőt! – Ez a pincérnek szólt. Aztán a többi megint nekem. – Tudja mit, ha meglátok egy wombatot, azonnal kiluggatom a szőrös pofáját! Ekkor pillantottam meg Robinát, aki egy magas, nagyon jóvágású, stramm pasiba karolva libegett a kijárat felé. Mögöttük két testőrszerű testőr vitorlázott. – Őrmester, ki az a tag? – Melyik? – Loiuse Stark mellett, mindjárt a kijáratnál. Thompson a koordinációs problémák leküzdése után odafordította a fejét, aztán nagyon gyorsan vissza, mint aki nem akarja, hogy meglássák az érdeklődését. Közben felborította a poharát. Szerencsére a pohár épp létének értelmetlen állapotában volt, erről az őrmester gondoskodott percekkel korábban. – Az istenit…Az ott Mr. Asper – mondta Thompson. Nocsak. – Ő is pártolja a művészetet. – Kispajtás, az a nő belőlem is pártolót csinálna. De én kevés vagyok ahhoz, elhiheti. Az ilyen nők az ilyen pasikkal futnak, nem a magunkfajtával. Nekünk csak a hangja jut, kispajtás. Meg a pia. – De miért van ez így? – kérdeztem elmélázva néhány ötleten. – Mert maga meg én más pályákon futunk. Tíz évet nyomtam le meseautókban, aztán megint tízet nyomozóként. Ez nem az a pálya, amit megfizetnek. Nem az, ami egy ilyen nőnek vonzó. Véres, puskaporos meló, és a végén nincs semmi jutalom. Ha megélem, harmincötnél tán kapok egy ezüstözött órát, talán meg a bevésést is lespórolják majd róla, hogy harmincötöt lehúztam a testületben anélkül, hogy
megégettem volna magam. Aztán jön a nyugdíj, meg az üresség. Talán addigra a gyerek se ismeri meg a pofámat. otthon ülök majd egyedül, és ha szerencsém van, lesz annyi zöldhasúm, hogy ne kelljen a boltba eljárnom piáért. Beépíttetek egy részecskebontós gyorsküldőt a konyhába. Csak megnyomom a gombot, a rendelés elmegy, és húsz percen belül megjelenik az asztalon a pia. Szép kilátás, nem igaz? – Láttam már rosszabbat is. – Azt meghiszem. Két öreg zsaru egy asztalnál. Tán őszinték is lehetünk, nem igaz? – Az őszinteség órája jön? – kérdeztem vissza gyanakodva. – Ahogy akarja. Mi rágja magát? Olvastam az anyagát. Könyékig benne volt a bandaháborúkban. Túlélte, aztán amikor már minden rózsaszínűnek tűnt, egy drogos seggfej kinyírja a családját. Hirtelen felindulásból belerobbantja a tag fejét a betonba. olyan kapcsolatai voltak, hogy megúszhatta volna, mégse vette igénybe egyiket se. Kap néhány évet a nehézfiúk között. Kiengedik, magánhekus lesz. Néhányszor rálép a nagyok lábujjára, de eddig mindig megúszta. Pöttyös a kartonja, kispajtás. Eltűnhetett volna, szépen, nyugodtan halálra ihatta volna magát, vagy szétdurranthatta volna a fejét egy kültelki motelszobában. De maga még itt van, és szeretném tudni, hogy miért? Amikor nem válaszoltam, az őrmester ujjaival kopogtatott az asztalon. – Ne értsen félre, nem akarok a lelkében vájkálni. De magával együtt vagyok ebben a szarban, mondhatni, társak vagyunk. Tudni akarom, hogy nem fog-e bekattanni közben. Nem akarok egy olyan társat, akire jobban kell figyelni, mint az ellenségre. – Ne aggódjon, kispajtás. Nem elég a zene? Mese kell? Akkor mesélek magának – mondtam. – igaza van, öreg kiberek vagyunk. sok szart láttunk mindketten. Igaza van, könyékig benne voltam a bandaháborúkban. '12-ben a Stone-Middler- törvény után egymásnak estek a bandák és a nagyvállalatok biztonságinak nevezett katonái. Ment a harc a piacok újra felosztásáért. Állítólag a szervezett bűnözéselleni osztály kibere voltam, mintha létezne másféle bűnözés is… Valójában rohamosztagot vezettem, és felsőbb utasításra hol az egyiknek, hol a másiknak segítettünk be. Néha, de csak nagyon ritkán, valóban a jogot képviseltük. Elég volt. Amikor visszavonták a törvényt, átmentem kábszeresnek. A triplex fogyasztását akkoriban legalizálták, holott a tartós fogyasztása teljes leépülést okoz. Nézze meg, tele a város leállt agyú zombival. Élnek, lélegeznek, de gondolkodni nemigen tudnak. Vegetálnak. Néhány esetben a totális leépülés előtt jön a pusztítási vágy. A berserkereket csak megölni lehet, mást nemigen lehet kezdeni velük. Egy ilyen ölte meg a családomat. Én meg őt. Mondjuk bosszúból. Mondjuk, mert mást nemigen kezdhettem vele. Elég a meséből? – kérdeztem nehézkesen, mert az álkapcsom összeszorult. Thompson bólintott. – Ezt eddig is tudtam. Az a kérdés, hogy miért nem mosta ki magát? – Nem volt értelme. Nem volt hova hazamennem. – Most van hova hazamennie? – kérdezett rá a poharat kocogtatva. A kérdés talán nem is nekem szólt. Elgondolkodtam, majd a szemébe néztem.
– Ha arra kíváncsi, magának még van hova hazamennie. Sokáig hallgatott, emésztette a tésztát, majd összefoglalta: – Akkor menjünk haza, kispajtás. De előbb fejezzük be, amit itt elkezdtünk. 10. Be is fejeztük rendesen. Ahogy kell. Ahogy az orvos előírja, csupán két evőkanállal kúráltuk magunkat. Éjszaka nagykanállal fogyasztottuk az életet. Két nagy evőkanállal. Az egyiket valaki feltolhatta az agyamba, mert ébredés után hasogatott a fejem. Eltántorogtam a zuhanyig, és megnéztem, Thompson nem alszik -e benne. Szerencsére valamikor három körül úgy döntött, hazamegy. Így vigyáz a rendőrség az emberre. Elővettem a hűtőből egy csomag aprított szalonnát, és beledobtam egy serpenyőbe. Ütöttem rá négy tojást, sütöttem mellé két pirítóst és csak úgy, tálalás nélkül elkanalaztam. A pirítóst rágva az estén gondolkodtam, meg hogy van-e értelme bemennem az irodába. Nem sok kedvem volt hozzá. Nem vártam látogatót, csak késő délutánra. Addig meg foglalatoskodhatok azzal, hogy összerámoljam, amit Robina szétvert. Betettem a serpenyőt a mosogatógépbe, és a többi mosatlant is begyűjtöttem a lakásból. Az üres üvegek a porlasztóba kerültek. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a mosatlant is utánuk küldöm, aztán beláttam, bajosan ennék szalonnás tojást kézből. Remegő kézből meg pláne. Amíg járt a gép, felöltöztem. Megállapítottam, hogy meg kellene látogatnom a mosodát is. A véres holmimat elhelyeztem a porlasztóban, a lukakat úgysem stoppolnám meg. A kocsim még a zsaruknál vesztegelt, hívtam egy taxit, és elsöpörtem az irodámba. Dél körül be is értem. szomorú volt a kép, szomorú voltam én is a képben. Feltornyoztam az iratokat az asztalra,és szétválogatva megpróbáltam az épen maradt fiókokban elhelyezni a rengeteg kacatot. Jó logikai játéknak bizonyult, ép fiókból kevesebb volt. Felsöpörtem. A várószoba vérfoltos padlóját úgy hagytam. Ez jó hatással lesz az ügyfelekre. Látszik, hogy nálam zajlik az élet. Vagy a halál. A székek kárpitjával nem tudtam mit kezdeni, így nem is kezdtem velük semmit. Mire nagyjából végeztem a pakolással, visszatértek a legyeim. Ültem, néztem a kergetőzésüket, és hamarosan elaludtam. Öt körül ébredtem. A kommunikátorom üzenetjelzője arról adott hírt, hogy Thompson keresett néhányszor. Hagyott is üzenetet, hogy másnapos, és nem megy be dolgozni. Talán estére magánál lesz, és hív. Aztán volt üzenet Wilson nyomozótól, aki feltétlenül találkozni akart velem. No hiszen. Mi mondanivalónk lett volna egymásnak? Amíg nem jön értem, én ugyan nem hívom vissza. Vagy amíg nem tudom, hogy mibe keveredtem bele. Fél hat körül járt az idő, amikor végre megszólalt a külső ajtó berregője. Erre a találkozóra vártam. A Bullt csőre töltöttem, a kis lézer stukkert meg felkapcsoltam. Megnyomtam az ajtónyitó gombját, és a Bullt a belépő nőre szegeztem. Az S&W lézert komolyabb vitára tartogatva a combomon egyensúlyoztam. A kezében csak egy
táska volt. – A táskáját tolja ide lassan az asztalon – mondtam köszönésképpen. Robina tette, amit kértem. Halványkék kosztümöt viselt, gesztenyeszín haja puhán omlott a vállára és folyt le a háta közepéig. Szoknyája térd alatt végződött, harisnyás lábát csak pillanatra láttam, aztán eltűnt a látóteremből. Az a pillanat is szívfájdító volt. Kék, gyöngyös táskája lekerült a lábam mellé. – Vegye le a kabátját, és emelje fel a kezét. Forduljon körbe – folytattam. Erős, telt mellén megfeszült a fehér blúz. A szoknya úgy tapadt a fenekére, hogy majdnem elsült a fegyverem. Le is tettem a Bullt magam elé az asztalra, nehogy baj legyen. A tenyerem amúgy is izzadtan csúszkált a markolaton. – Üljön le, kérem! Ne törődjön a kárpittal, munkaköri ártalom – mondtam végül. Erre elmosolyodott. A legyek megálltak a kergetőzésben. – Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek – mondta, és leült. A hangja végigvibrált a szobán, majd becsúszott a fülembe, és végigcsorgott a gerincemen. – Nézze, ha azért kér elnézést, mert széthasogatta a székeimet, spongyát rá. – Azért, hogy meglőttem – felelte. – Kétségbeesett voltam, és elveszítettem a fejemet. Örülök, hogy jól van. Örülök, hogy nem tettem komolyabb kárt magában. – Maga azt nem tudhatja, milyen kárt tett bennem. Gondolom, azért jött, hogy finomabban megismételje a kérését. Robina bólintott. A szeme forró volt és sötétbarna, mint az olvasztott csokoládé. – Szükségem van arra a felvételre. Tegnap eljött az Aramisba. – Nem békülésnek szántam. – Megijedtem, amikor megláttam. Azt hittem, megöltem. – Azért ijedt meg, mert mégsem ölt meg? – Nem akartam megölni. – Csak át akarta kutatni az irodámat – mondtam. – Maga olyan nő, akinek ezt megengedném anélkülis, hogy két golyót kelljen belém küldenie. Robina tiltakozásul felemelte a kezét, mire én habozás nélkül a Bullért nyúltam. – Nem kell félnie tőlem, Mr. Quinlan – mondta, meglátva a mozdulatot. – Hölgyem, az ilyen nőtől minden épeszű férfi fél. Csak nem mindegyiknek van fegyverviselési engedélye. – Már mondtam. Össze voltam zavarodva. Azt hittem, megölte az öcsémet. – Aki valójában nem is az öccse. Nem én öltem meg, akárki is volt – mondtam. Robina csodálkozva nézett rám. – Már tudja, hogy Keane nem a vér szerinti testvérem? – Azt tudom, hogy Keane árvaházban nőtt fel. A rendőrség nem tud hozzátartozókról. – Én is abban az árvaházban nőttem fel. Mindkettőnket nevelőszülőkhöz adtak.
– Harperékhez. – Úgy van. Edmond Harper 2212-ben adoptált bennünket. Keane tizenkettő volt, én tizennégy. – Ritka, hogy ilyen idős korban adják ki a gyerekeket – mondtam. Robina megvonta a vállát. A mozdulattól melle megemelkedett és nekifeszült a blúznak. – Nem olyan ritka. Az állam ott spórol, ahol tud. Kedvezményekkel támogatja az ilyen korú gyerekek örökbefogadását. Persze ez a legnehezebb. Ennyi idősen beilleszkedni egy családba. Nem kedveltük őket. Keane néhányszor meg is szökött. Tizenhét volt, amikor végleg eltűnt. – Végleg? – Jó néhány évig nem is láttam. Aztán felbukkant, pénzt kért, majd megint nyoma veszett. – És maga? Robina hangja egy fokkal hidegebb lett. – Mi van velem? – Maga meddig volt a nevelőszüleinél? – Miért fontos ez? Kihallgat? – Nem fontos. Maga kezdett erről beszélni. Beszélhetünk másról is. A felvételről. Robina halkan kifújta a benntartott levegőt. – A felvételről – mondta. – De micsoda felvételről! Micsoda óriási felvételéről! A felvételek felvételéről – mondtam. – Maga látta? – A hangja most jéghideg lett, lecsapott rám, hogy a jégszilánkok végighorzsolták a bőrömet. – Nem. Nem tudom, milyen felvételről van szó. Erre felpattant. Mereven és feszesen állt, mint egy szobor. Ijesztő volt, a kezem a Bull markolatán remegett. Ettől dühbe gurultam. – Nem kötünk üzletet, Mr. Quinlan – mondta fagyosan. – Üljön vissza az imádnivaló fenekére! Elmondom magának, mi a helyzet. Maga meg az öccse, a maga kedves szeretőjét, Joachim Aspert zsarolták. Nem szép dolog, de ez van. Asper nem az a kimondott angyal. Nyakig benne van az ingatlanügyletekben, és számos mulatót üzemeltet. Az ilyen stramm hapsik nem szokták a törvényeket komolyan venni. sőt, megvan az anyagi tőkéjük, hogy a törvény nekik dolgozzon. Maga az Aramisban énekelt, feltételezem, nagyon jól ismerte Simonst – mondtam. Szép, szabályos arcáról most nem lehetett érzelmeket leolvasni. Hatalmas szeme kifejezéstelenül nézett rám, amikor megszólalt. – Folytassa! Vessen meg, ha úgy érzi, attól férfi lesz. – Nem ágy maga, hogy meg kelljen vetni, Robina. – Ahogy kimondtam a nevét, furcsa módon lesöpörtem magamról a hálót, amit rám borított. A végzet asszonyából egy pillanat alatt esendő emberré vált. Akikkel
amúgy is dolgom van: Ross Quinlan vagyok, magánhekus, innen Los Angelesből. A napidíjam háromszáz dollár plusz a költségtérítés: ennyit érnek az izmaim meg az a kevés működő agysejt a fejemben. Van egy kopott, majdnem üres irodám, és egy még kopottabb autóm. Feleségem és gyerekem már nincs, ha luxusra vágyom, öt dollárral drágább piát veszek. Folytattam hát. – Asper néhány körzeti hekust bízott meg, beszéljék rá Simonst, adja el a tulajdonjogát. A megbeszélés nem volt túlságosan finom. Mint Simons közeli, jó ismerőse, magának volt lehetősége, hogy lehallgatót helyezzen el az irodájában. Az egyik megbeszélésen a hekusok fenyegetőztek. Elhangzott Asper neve is, mint a megbízóé. Simons végül engedett. Vagy a véletlen, vagy Asper folytán öngyilkos lett. A Központi Biztonsági Iroda hivatalból érdeklődik Asper után. A szervezett bűnözés hozzájuk tartozik. Talán vevők lettek volna az anyagra, ha általa elkaphatják Asper tökét és ráhúzhatják, hogy Simons mégsem ölte meg magát. Maga meg az öccse tehát megpróbálták megpumpolni a helyi zsarukat,és általuk eljutni Asperhez, aki a maguk fajtával nemigen állt volna szóba. Maga felhívta a zsarukat, és közölte, hogy átadja az anyagot a KBI-nek, ha nem tejelnek. A zsaruk persze egyből beszélnek a góréval. De Asper nem az a fajta, akit zsarolni lehet. Az öccse ezt megmondhatja, ha maga felbérel egy jobb médiumot. – Szünetet tartottam, hogy ha van hozzáfűznivalója, megtehesse. Meg kellett a levegő is. Volt hozzáfűznivalója. – Ez nem egészen így történt, Mr. Quinlan. – Jeges hangja felengedett. Mintha kicserélték volna, nyoma sem maradt a szoborszerű merevségnek. – Joachim Asper a vőlegényem, és nem ölt meg senkit tudomásom szerint – mondta. Azt feleltem, hogy gratulálok, boldogságot és gyermekáldást kívánok, de közben igyekeztem átszervezni a fejemben a dolgokat. Nem ment. Ezért megkérdeztem: – Akkor talán maga mondja el, hogy mi történt. – Előbb arra feleljen, hogy hajlandó-e nekem dolgozni, Mr. Quinlan. Ha a bizalmamba avatom, tudnom kell, hogy az én érdekeimet fogja-e képviselni az ügyben. – Van magánál ötszáz dollár? – kérdeztem meglepve. Hirtelen nem is tudtam, mi mást is mondhatnék. El sem hittem, hogy valóban feltette nekem a kérdést, csak abban reménykedtem, hogy megy a hangrögzítés, amit belépésekor bekapcsoltam, és ha visszahallgatom a beszélgetésünket, ugyanezt fogom hallani. – Ennyi a foglaló, a napidíjam pedig háromszáz dollár. Nem mondom, hogy ennyiért sittre megyek maga miatt, de azt igen, hogy amíg a törvény engedi, képviselni fogom az érdekeit, és mindent megteszek, hogy kikeveredjen abból, amibe belekeveredett, legyen az bármi is – mondtam végül. Előbb elmosolyodott, amitől a legyeim boldog násztáncba kezdtek a lámpa körül, majd szomorkásan megszólalt: – Nincs nálam ötszáz dollár, Mr. Quinlan, de szükségem van a segítségére.
Sóhajtottam. – Álljon fel. Gombolja ki a blúza felső három gombját, és menjen a szoba végébe, hogy jól lássam – mondtam beletörődve. Robina csodálkozva emelkedett fel. Ujjai a blúza gombsoránál matattak. Elhátrált az asztaltól. Végre végigmérhettem selyemharisnyás lábát. – Tudja a Szomorú vasárnapot? – kérdeztem. – Azt akarja, hogy énekeljek?! – Igen. – És miért kell ehhez kigombolnom a blúzomat? – Szemében pajkos fények gyúltak. sokat ígérően,de semmit nem adóan. – Mert egy szexista állat vagyok – mondtam. – Na, kezdje!… Kezdte… 11. – Nem láttam Keane-t vagy másfél éve – mondta később. Megint az asztalomnál ült, és bennem még ott derengett a dal hihetetlen szomorúsága. Ha jól ismerem a Szomorú vasárnap történetét, háromszáz évvel ezelőtt egy magyar zseni alkotta. Az eltelt években számos alkalommal betiltották, mert a labilis idegrendszerre gyilkos hatással van. Öngyilkos hatással. Robinát hallgatva megértettem ezt. – Amikor eljött hozzám, természetesen megint pénzt kért. Mindig ez volt, felbukkant és pénzt kért .Ezúttal megmondtam, hogy nem tudok segíteni, le voltam égve. Úgy van, ahogy mondta, Dan szeretője voltam. A kapcsolat már a végét járta. Amikor elmeséltem Keane-nek, hogy Dan milyen gondban van, megpendítette, hogy tudnánk ebből pénzt csinálni. Nem vagyok szent, belementem, hogy lehallgatót rakjak az irodájába. Nem volt nehéz megtennem, szabad bejárásom volt hozzá. Amikor a rendőrök konkrétan megzsarolták, Keane jó lehetőséget látott, hogy megvágjuk őket. A bajok akkor kezdődtek,amikor Joachim átvette Simons helyét. Nem csak az Aramisban. Nálam is. Mondtam, nem vagyok szent. Megbotránkozik, Ross? – kérdezte ártatlanul. – Én már csak az időjáráson botránkozom meg. Nem török pálcát senki felett. Ami azt illeti, senkin nem török pálcát – mondtam. – Megszerettem Joachimot. Nem olyan, mint amilyennek mondják. Nem gyilkos. A gondomat viseli,és a tenyerén hordoz. Feleségül akar venni. Megint sok boldogságot és gyermekáldást kívántam nekik, de fel se vette. Valahova a jövőbe révedt. Nem tudom, mit láthatott ott, de bizonyosan nem egy kopott magánszimatot, széthasogatott kárpitokkal. – Dan halála után Keane kivárt, amíg beindult az üzlet az Aramisban, aztán felhívatta velem a hekusokat. Nehezen beszélt rá, akkor már közünk volt egymáshoz Joachimmal, és nem akartam ellene tenni. Keane mégis rávett, amit az óta is bánok. Nem voltam hajlandó Aspert Joachimozni.
– Ha Asper megtudja, hogy maga benne volt, fuccs az esküvőnek és a sírig tartó boldogságnak, igaz? Soha nem lesz Mrs. Asper. – Ezért voltam annyira kétségbeesve – bólintott rá. – Ezért akarom visszakapni azt a felvételt. Eltüntetem, és nyoma sem marad az árulásomnak. – Szereti őt? Egy pillanatnyi tétovázás nélkül felelt. – Igen, Mr. Quinlan. Szeretem őt. Talán úgy, ahogy még senkit nem szerettem. – Megéri embert ölni egy esküvőért? – kérdeztem erre. Robina megrázta a fejét. – Én nem akartam megölni, Mr. Quinlan. Azt hittem magánál van, és nem olyannak tűnt, aki önszántából visszaadja. Azt hittem, hogy zsarolni fog. Meg kell értenie, kétségbe voltam esve. – Spongyát rá. Azt mondja meg, hogy ha nem Asper, akkor ki ölhette meg az öccsét? A rendőröktől tudom, hogy Keane megbeszélt egy találkozót velük, ahol átadja a felvételt. A megbeszélésre nem ment el, nem is mehetett, mert addigra halott volt. Maga azt mondja, a szívszerelme nem gyilkos. Én ebben nem hiszek. Egyedül neki állt érdekében, hogy megölje Keane-t. Talán nem okozott volna neki gondot a felvétel, de az, hogy Keane halott, engem arról győz meg, hogy talán mégis terhelő rá nézve. Robina a fejét rázta. – Nem hiszem el, hogy Joachim ilyet tenne. – Az egyedüli, ami ez ellen szól, hogy maga még életben van,és boldog ara. Ha Asper intézte volna a dolgokat, Keane elköpi, hogy maga benne van. Akkor aztán fuccs az esküvőnek, és fuccs magácskának is. Erre felszívta magát. A harag pírja egészen a nyakáig kúszott, sőt, még annál is tovább. Láttam, mert elfelejtette visszagombolni a blúzát. – Nem értem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy Joachim képes embert ölni. Nem is ismeri! – Elég azt tudnom, hogy miben utazik. Abban a szakmában pedig kevesen vannak a misszióslelkészek, Robina. Nem lebeszélni akarom az esküvőről, dehogy is. Ugyan, mit nyújthatna magának egytisztességes pasas? Adóhátralékot meg nyaranta egy hetet Long Islanden? – Ne beszéljen így! – Ne haragudjon! A szerelme magának Grál lovag, de a zsaruknak egy gengszter. Aki felelős lehet az öccse és Simons haláláért. – Dan öngyilkos lett! – Talán. Talán a felvétel másképp magyarázza. Maga hallotta a felvételt? – kérdeztem. – Nem, Keane elvette tőlem. Aztán közölte, mit kell mondanom a zsaruknak. – Erről van szó, látja. Bármi hangzott ott el, az megölte az öccsét. Magának azt kell eldöntenie, hogy mit akar tenni. Felfogadott. Azt akarja, hogy találjam meg az öccse gyilkosát, vagy azt, hogy szerezzem vissza a felvételt, és maga hozzámehessen Asperhez? – kérdeztem. Robina hallgatott. Én is hallgattam. A legyeim pláne hallgattak. Ha a hallgatás arany, kisebb vagyont halmoztunk fel, míg végül megszólalt.
– Azt akarom, hogy szerezze meg a felvételt – mondta, és ezzel minden el volt döntve. Elmondtam neki, amit a kalapról tudtam. Hogy Keane ragaszkodott hozzá. Hogy a kalapban lehetett valami, nem hiszem, hogy a felvétel, hanem esetleg egy megőrző vagy tároló rekesz kódja. Amikor megkérdezte, hogy meg tudom-e szerezni a kalapot, nem mondtam el az igazságot, hogy a kalapért még egy embernek meg kellett halnia, és hogyha akarnám, se tudnám, hol keressem. Annyit mondtam, hogy utána fogok nézni Amikor Robina elment, nem éreztem ürességet vagy hiányt. Csak az illatát éreztem halványan a levegőben, ami olyan volt, mint a nárciszmező eső után, ahogy a nap rásüt és felszáll a pára. Csak ültem, gondolkodtam. Minden el volt döntve. 12. Thompson nem tűnt boldognak, amikor felhívtam. Bár korábban azt mondta, egész nap otthon és ágyban marad, egy kocsiból beszélt. Útban volt a kapitányságra. – Kispajtás, Martinez berendelt magához – recsegte. A hangja aggódó volt. – Ez nem jó jel. Alighanem most megropogtatják a mogyoróimat. – Szorítsa össze a combjait, kispajtás, akkor nehezebben férnek oda az erővágóval. Nem értékelte a humoromat. Elmondott sok mindennek, a felét nem is értettem. A kültelki zsaruszleng már csak ilyen. Megakasztottam a szitokáradatot. – Azt köhögje ki, hogy Harper melyik árvaházban nőtt fel! – Erre végre elhallgatott, és szinte magam előtt láttam, hogy forognak a fejében a rozsdás fogaskerekek. Végül kibökte: – Maga tud valamit, kispajtás. Legyek háti rakétás forgalomirányító a légisztrádán, ha nem csípett fel valami információt! – Ne kérdezősködjön, gondoljon az erővágóra! Hol nőtt fel Harper? – A Szent Anna Nevelőotthonban, Sunny Beachben. Szép neve van a helynek, de különben egy rozzant porfészek az egész. Kisvárosi környék, nagyvárosi nyomor. – Tudom, hol van – mondtam. – odamegyek kérdezősködni kicsit. – Nehezére esne elköpni, hogy minek? – Találkoztam a nővel, őrmester – mondtam, mire megint szitkozódni kezdett. Kivételesen nem velem ordított, hanem a forgalommal. A hangokból kiindulva meglepetésében elsodorhatott néhány verdát. – És elengedte?! – Zártam volna be az irodámba? – Elment magához?! – Kivételesen fegyver nélkül, őrmester. Elbeszélgettünk. – Azonnal mondja meg, hogy kicsoda! – Thompson most velem ordított. Kegyetlenül. – Maga is ismeri, kispajtás. Tegnap találkoztunk vele meg a maga jótevőjével, Asperrel. – Erre Thompson félrenyelte a nyelvét.
– Louise Stark? Nem mondja komolyan! – De bizony, Mr. Asper menyasszonya. – A jóistenit! – A jóistenit bizony! Kapisgál már valamit, kispajtás? – Maga igen? – Nem igazán, kispajtás… De valami nagyon büdös nekem. – Elmeséltem Robina sztoriját. Ami valóban büdös volt. Értékelte magában. Sokáig tartott. Végül azzal köszönt el, hogy megfogadta, nagyon összeszorítja majd a combjait, amíg én utánajárok néhány dolognak. Majd hozzátette: – Öreg, fáradt hekus vagyok, kispajtás. A combizmaim nem a régiek, nem tudom, meddig vagyok képes összeszorítani őket. igyekezzen! Megígértem, hogy sietni fogok, mint egy férj, a harmincadik házassági évfordulóra dukáló szex közben. Mivel a holomonitor kivetítőjét Robina letörte a nagy kutatás közben, és a kommunikátoromról nem fértem hozzá a nyilvántartáshoz, elrongyoltam a legközelebbi információs központba. Csak kétutcányit kellett gyalogolnom a hőségben, de az ingem a hátamra tapadt, és a homlokom meg a tarkóm úszott a nedvességtől. Az információs hipersztráda helyi templomában vagy hatvan pozitrontárú számítógép működött, mindegyik web 8-as hozzáféréssel. Kitúrtam egy ötvenes nőt az egyik gép elől,azzal a szöveggel, hogy elfelejtettem az imádott nő születésnapját (Washingtonban él az én drágám, és egy disznó vagyok, hogy nem köszöntöttem meg!), és kellene tíz perc gépidő, hogy csatlakozzak a neurálblogjához, és kiengeszteljem. A nő persze végig kíváncsian a vállam felett próbálta megnézni, hogy küld el az én drágám a fészkes fenébe, majd amikor rájött, hogy átvertem, disznónak nevezett, és pufogva elvonult. Kellett fél óra, amíg megtaláltam, amit kerestem. Hívtam egy taxit, és hamarosan útban voltam Sunny Beach felé. A Rio Cab taxiscég sárga kocsiját kivételesen nem ember vezette. Az újfajta, golyófejű robotsofőr merev, csillogó fémarccal köszöntött, majd bekérte a címet, és felkapta a verdát. Jobban vezetett, mint egy ember, de hát pontosan ezért is tervezték őket. A mesterséges intelligencia erősen le volt butítva, ezzel talán a hagyományos taxisokhoz akarták hasonlatossá tenni. Néhány udvariaskodó kérdéssel később azzal zártam le a beszélgetést, hogy megkérem, mondja ki hatszor gyorsan egymás utána taxiscég nevét. – Riocabriocabriocabriocabriocabriocab – sorolta monoton hangon, aztán az Mi rájött, hogy hülyének van véve, és egy gyors sértődési rutint lefuttatva elhallgattatta a robotot. Az út további részén csendben maradt, és meg sem köszönte a borravalót. Talán túlságosan is hasonlatos lett egy emberi taxishoz. A címen egy koszos, málló vakolatú bérház várt. Az utcán szomorú arcú emberek mentek a dolgukra, férjek, feleségek sétáltak csendes hallgatásba burkolózva. Nyoma sem volt a Los Angeles-i életnek, mintha egy másik világba hozott volna a taxi. Nem tudtam, hogy melyik világ az igazi,mindkettőben otthonosan rosszul éreztem magam. Az egyik fertő, a másik tán már a fertőhöz se elég jó.
A hatvankét emeletnyi kudarc messziről szaglott a rosszul leélt életektől, és arra gondoltam, ha én lennék az ördög, biztos, hogy ilyen helyről szedném a megkísérthető lelkeket. Nem volna bonyolult a meló, az biztos. Ó, nem akarok én felvágni. A Novus Ordo Seclorum világában milliárdnyi ember él így. Én is. Pontosan azért dühített a dolog. Amióta a nemesi rend és a tőke nászágyából felkelt az új világrend,egyre több rosszul leélt lelket vihet magával az ördög. Fogyassz, és dolgozz! Dolgozz, hogy fogyassz! Másra már nem jut idő, az ember olyanná vált, mint az a robot, akit kigúnyoltam. Ő egy foknyival tán mégis jobb ember, nem érzi magát attól többnek, ha kigúnyolja a fajtáját. A harmincnegyedik emeleten megzörgettem az ajtót. A külső kamera petyhüdten lógott a tartókarról,és a berregő is ki volt kötve. Ez is egy közös tünet, egyre többen kötik ki az ajtócsengőt, mintha tudnák, jót ne várjanak érkezni. A rossz meg úgyse az ajtót használja, felesleges a biztonsági kamera. Arnold Z. Smitheram először nem is akart beengedni. Az ajtón keresztül faggatott, hogy mi a fészkes fenét akarok tőle ilyenkor. Meg úgy általában, mi a fészkes fenét akarok tőle egyáltalán bármikor is? – Maga volt a Szent Anna Nevelőotthon igazgatója 2210 és 16 között? – kérdeztem. – Nem – mondta rá kapásból.– Mr. Smitheram Andreas Davidson vagyok, ügyvéd a Cityből – mondtam találomra. Egyszer ismertem egy ilyen nevű ügyvédet, akit etikátlan magatartás miatt kizártak a kamarából. – Egy végrendelet miatt vagyok itt. ismert egy Keane Dunstan nevű fiút a Nevelőotthonban? – Mondtam már, nem tudom, miről beszél. – Mr. Dunstan sajnos elhalálozott, és tetemes összeget hagyott magára – mondtam. Az ajtó erre azonnal kinyílt. A kapzsiság örök. Az ajtó kinyílt, és én beléptem. A következő pillanatban egy fotonvágóval megrövidített dupla csövű puska szaladt a hasamba. Aztán távozott a hátamon, és magával vitte a gyomromat. Legalábbis így éreztem. A levegő sípolva szökött ki a lukon, és a fájdalom ködén át hallottam Smitheram hangját. – Fiam, maga akkor ügyvéd, amikor ez egy lézer epilátor, amit a gazdag hölgyek használnak negyednaponként a lábukra. Teljesen hülyének néz?! – Távolítsa el a fegyvert a gyomromból – kértem, nehezen véve a levegőt. Vagy szőrtelenítse vele a lábamat! – Addig nem, amíg el nem mondja, ki a fene maga, és mit akar tőlem. Csak egy rossz mozdulat, és a szembe szomszéd hozza vissza a beleit, megértette? Smitheram hatvan körül járt, és sajnos nagyon jó erőnek és egészségnek örvendett. Azt kívántam,üsse meg a guta, de azonnal, különben nekem kell, és akkor esetleg meghúzza a ravaszt. Kék szeme okosan csillogott a vékony szemüveglencsék mögött, hegyes, ezüstszínű kecskeszakálla volt, és ráncos, barázdált arca. Haja egyáltalán nem volt, a feje apró volt a nyakához képest, úgy ült rajta, mint egy botra tűzött sárgadinnye. Azonban odabent nem dinnyemagok voltak, ez biztosnak tűnt. – Na, ki vele, ki maga, fiam? – kérdezte megint. – A neveltem nem lehetett,
ahhoz túl idős. Nem azért jött, hogy leverjen rajtam egy régi szobafogságot, igaz? – Ross Quinlan vagyok, magánhekus a Cityből. Smitheram bólintott.– Nagydarab, erős pasas, annyi szent. De nem valami szép szakma a magáé. – Elvenné a fegyvert a beleim közül? Nehéz így beszélni. – Mutasson valami papírt, ami igazolja. De csak lassan mozgassa a kezét, barátom! Elővettem a tárcámat, és lassan az orra elé tartottam az igazolványomat. Alaposan megszemlélte, majd leeresztette a fegyvert. – Látja, így már más – mondta, de a puskát lövésre készen tartotta. – Jöjjön be! Odabent kedélyes rendetlenség uralkodott és rengeteg könyv. Az öreg körülvette magát a könyvekkel, mintha csak erős falak lennének, a külvilágot visszatartani hivatottak. Mindenütt könyvek voltak, a falra szerelt polcokon, az asztalokon, a sárga, frottírszerű szőnyegen és a hatalmas,elterpeszkedő, a nappalit csaknem elfoglaló kopott zongorán is. Smitheram helyet csinált az egyik fotelban: az ott heverő köteteket ledobta a padlóra a többi közé.– Üljön le. Fáj még a gyomra? – Megéreztem – mondtam az igazsághoz híven. – Sajnálom, a fals dumája megijesztett. Most mesélje el, hogy mit is akar tőlem valójában! – mondta,és felém fordulva helyet foglalt a zongoraszéken. – Mint említettem, magánnyomozó vagyok – kezdtem. – Én meg mondtam, hogy nem szép szakma. – Valóban nem az. Azért kerestem meg, mert információkra lenne szükségem egy 2212-esörökbeadással kapcsolatban. Smitheram szemöldöke felugrott a kopasz feje búbjáig. – Mr. Quinlan, az nagyon régen volt. Igazat adtam neki, de nem azért, mert a puskát az ölében tartotta. – Keane Dunstan – mondtam. – Tizenkét éves volt, egy Harper nevű orvos fogadta örökbe. – Nem emlékszem,Mr.Quinlan. Sok száz gyerekről gondoskodtunk, legalább háromszáz örökbeadó szerződést írtam alá. Nem emlékezhetek ennyi névre. – Egy nyilvános adatbázisban megtaláltam a nevelőszülő nevét. Nem szokatlan ez? Mármint, nem gondoltam, hogy ez ennyire nyilvános és hozzáférhető adat. – Tizenkét évesen nem szokatlan, Mr. Quinlan. ilyen korban már nincs értelme a titkolózásnak. Ez egy nyílt, szerződéses örökbefogadás lehetett. Ne keverje össze a hagyományos örökbefogadással. A nevelőszülő szerződésben vállalja, hogy húsz éves korig eltartja az örökbevettet, és kész. Adókedvezményt kap és jelentős támogatást az államtól, cserébe, hogy nem a nevelőotthonnak, vagyis az államnak kell gondoskodni a gyerekről. sokan csinálják ezt, mert a támogatás valóban jelentős. Persze az államnak még így is megéri, olcsóbban megszabadul az árvától. A szerződéses örökbefogadási törvény azonban úgy rendelkezik, hogy egy magánszemély csak egy
gyereket fogadhat örökbe, hiszen tudni kell megfelelően gondoskodnia róla. Az állam így védi magát attól, hogy valaki szerződéses alapon magához vegyen hat gyereket, hatszoros támogatást kapjon, majd egyszerűen bejelentse, hogy nem tud gondoskodni róluk, és visszaadja őket a nevelőotthonoknak. Aztán az állam meg futhat a pénze után. számolgattam, majd rákérdeztem. – Nem hiszem, hogy ennyi idősen valóban be tud illeszkedni a gyerek az új családba. Smitheram szeme dühösen megvillant a vékony szemüveglencsék mögött. Aztán a harag, amilyen gyorsan jött, tovább is állt, mintha csak azért támadt volna, hogy emlékeztessen egy öreg tanárt a hivatására. Smitheram megvonta a vállát. – Pedagógus vagyok, nem közgazdász. Illetve, pedagógus voltam. Nyugdíjas vagyok, láthatja – mutatott körbe a könyveken –, én már csak az olvasásnak élek. – Mr. Smitheram, milyen volt a nevelőotthon? Smitheram szemében megint megjelent a harag. Nehezen mondta ki. – Milyen lehet egy hely, ahova összezárnak hatszáz négy és tizenhat év közötti gyereket?!Árvaházról beszélünk, Mr. Quinlan. Azt hiszi, ez olyan, mint a romantikus könyvekben? A gyerek csak vár és álmodozik, hogy egyszer megjelenik az apja, és magával viszi, aztán valóban belép egy magas,őszes halántékú, gazdag úr, és közli: – Luke, én vagyok az apád! Gyere velem, együtt bármire képesek leszünk!Megrázta a fejét, és szomorúan folytatta. Az az igazság, Mr. Quinlan, hogy egy árvaháznál nem sok pokolibb helyet lehet elképzelni. Nincs családi szocializáció, csak több, egymással szemben álló érdekközösség. Néhány nevelő egyenesen terrorizálja a gyerekeket, nem ritka a fizikai vagy a szexuális erőszak. Nemcsak a nevelők részéről mindennaposak ezek, hanem a nagyobb gyerekek is terrorizálják a kisebbeket. Amíg ott voltam,harmincnégy bántalmazási vizsgálatot kellett lefolytatnom. Tizennégy nevelőt küldtem el, részint szexuális erőszak miatt, részint mert bántalmazta a gondjára bízottakat. Persze, a gyerekeket sem kellett félteni, volt eset, amikor a nevelő esett áldozatul egy kisebb bandának, akik megelégelték a verést. Összefogtak és megkéselték a nevelőt. Mit lehet ilyenkor tenni?! Nem lehet ilyen környezetben nevelni,csak fogva tartani és fegyelmezni. Erőszakkal, büntetéssel. Ezért is mondtam le, elég volt, nem bírtam elviselni, hogy tehetetlenek vagyunk. Lehet, hogy nem voltam alkalmas igazgatónak – mondta végül szomorúan. Nem akartam a szavaiban bujkáló kudarccal foglalkozni. Az öreg pontosan illett
a környékre, és ezt ő maga is tudta. Ezért menekült el a könyvek közé, mert nem akart azzal foglalkozni, ami volt. – Mr. Smitheram, egy volt neveltje, Keane Harper ügyében nyomozok. Megölték két nappal ezelőtt. A nyilvántartásban megtaláltam, tizenkét évesen adták örökbe. Az eredeti neve Keane Dunstan volt. Megismertem egy nőt, aki azt állítja, hogy Keane-nel együtt fogadta örökbe Harper, de a nyilvános iratokban erre nem találok semmi megerősítést. Semmi nyoma annak, hogy Harper két gyereket fogadott volna örökbe. – Mr. Quinlan, szerződéses örökbeadásról beszéltünk. A törvény kimondja, hogy egy személy, csak egy, nyolc és tizenhat év közötti gyereket vehet szerződéses alapon örökbe. Így egész egyszerűen Mr.Harper nem szerződhetett két örökbevételre. – Akkor a nő hazudik – mondtam ki a már régen megfogalmazódott gyanúmat. Meglepetésemre azonban Smitheram elmosolyodott. – Ez nem feltétlenül van így, Mr. Quinlan. Kiskapuk mindenhol vannak. – Megnéztem az adatbázisban, Mr.Smitheram 2212. május 4én doktor Edmond Harper csak egy gyereket vett örökbe. Keane Dunstant. Smitheram még mindig mosolygott. – Lehetséges. De emlékezzék: egy magánszemély, egy gyerek. Így, ha az illető mégsem hazudik, a másik gyereket minden bizonnyal Mrs. Harper vette örökbe. Így szokták csinálni, Mr. Quinlan. Kiskapuk mindenhol vannak. Ezúttal nem robottaxis vitt vissza a városba, hanem igazi. Nem is tudtam gátat vetni a locsogásának. Alig negyven perc az út Sunny Beachből a Citybe, de legalább két órának tűnt. Mindennel megpróbálkoztam, de a taxis nem hagyta abba. Elmesélte, hogy filmszínésznek készült, aztán elütötték egy sorozatszereptől, és annyira megorrolt a filmvilágra, hogy inkább taxisnak állt. A filmvilág azóta is visszasírja a tehetségét. A filmsztárok kiválóságát ismerve, ebben akár igaza is lehetett. Thompsonnal egy kávézóban futottam össze. Egyenesen járt, nem terpeszben. A mogyorói még egyben lehettek. Ezt meg is erősítette. – Martinez egy nyomozási anyaggal kapcsolatban akart konzultálni –mondta kissé merev arccal. – Ettől függetlenül nincs sok időnk, mert Wilson letartóztatási parancsot kért maga ellen. Meg is fogja kapni, ebben biztos lehet. Legkésőbb holnap begyűjti. – Ha nem talál meg, néhány óra alatt körözést adat ki ellenem, igaz? Helyeselt. – Ha lenne egy kis esze, azzal kezdené. De nagyon igyekszik mindennek törvényes látszatot keríteni. Ha nem találja meg, akkor nyolc órán belül körözés lesz érvényben maga ellen. Számolgattam magamban, és megállapítottam, hogy nagyon szoros lesz a futam. – Talán elég lesz az idő – mondtam.
– Ide figyeljen, kispajtás, menynyi idő alatt tud nekem információt szerezni egy Edmond Harper nevű dokiról? Thompson összehúzta a szemét, ettől gorillaszerű állkapcsa még vaskosabbnak tűnt. – Fél óra, ha megsürgetem húsz perc. – És ha nagyon megsürgeti? – Minek kell az magának? Mit tudott meg? Elmagyaráztam neki, hogy ha nagyon akarja, én mindent elmondok,de akkor joggal fogja Wilson vagy a többi dekás azt firtatni, hogy vajon miért nem számolt be ezekről az információkról a folyamatban lévő nyomozás vezetőjének. – Elég sáros már így is, kell még több? – kérdeztem, mire nemet mondott és gyorsan felhívott valakit, akit nyuszikámnak hívott, és elkérte Edmond Harper anyagát, ha ugyan van. Nem szívesen ismerkedtem volna meg azzal, akit az őrmester nyuszikámnak hív. Hamarosan megjött az anyag, Thompson beleolvasott, majd szótlanul felém nyújtotta a kommunikátorát. Átfutottam én is, és nem lett tőle jobb kedvem. Edmond Harper jól menő plasztikai klinikát tartott fenn Sunny Beachtől néhány mérföldre egy farmon. Aztán néhány bemart, új arcú és ujjlenyomatú zuhanós azt állította, hogy Harper operálta át az arcukat és a kezüket jó pénzért, és egy razzia során a klinika alagsorában megcsíptek két pucolóst, akik épp az operációkra vártak. Ennyi volt a jól menő klinikának, Harper megtapogatta a maga tégláját a sitten. Két évet húzott le, persze jobbkapcsolatokkal távozott, mint korábban volt neki. A klinikát ugyan bezárták, de a felszerelés jó része megmaradt, így Harper a saját házának pincéjében tovább folytatta az átalakító üzletet. Rászokott az italra, néhány asszonyverés után a felesége elhagyta. Pár évvel később valaki két golyót küldött belé,majd rágyújtotta a házat. A rendőrség arra gyanakodott, hogy vagy egy elégedetlen, vagy egy olyan ügyfél volt az elkövető, aki minden szálat el akart varrni. – Szép história – mondtam az őrmesternek. Thompson épp a negyedik kávéját töltötte magába, és látszott a szemén a végiglumpolt éjszaka. – Az – közölte tömören. – De még mindig nem értem, minek ez magának? A csaj meg a halott Harper jóféle családba került, az biztos, de hol van ez kapcsolatban velünk? – Először is, amikor örökbe fogadta a gyerekeket, a doki még köztiszteletnek örvendő plasztikai sebész volt, másodszor meg, ha elmondom, jön velem a sittre. Akarja? Megrázta a fejét. – Csábító, mert ha maga is ott van, a sittesek fele magával akar majd aludni, így nekem csak a másik fele jutna, de jó nekem otthon a feleségemmel. – Na,akkor menjen haza a feleségéhez, és vigye el vacsorázni. Biztos, ami biztos, legyen még egy jó estéjük. Thompson néhány válogatott gorombaság után távozott. Tényleg nem
kisterpeszben járt, úgyhogy a mogyorói még a helyén voltak. Ez kissé furcsa volt, Martinez helyében én jó mélyen feltoltam volna az erővágót. Ittam még egy kávét, majd fizettem és távoztam. Az iroda felé vettem az irányt, de előtte még beugrottam az információs központba. Esti műszak ment. Odabent a holografikus képek villózását vagy harminc ember bámulta, fejükön neurotranszmitter sisakokkal. Ez egy újfajta kommunikációs forma kelléke, az agyi kémiai folyamatokat lehetett összekapcsolni a számítógépekkel. Egy vaskos aranytömböt két talicska majomszar ellenében, hogy virtuálszexhez használták, mindegyik pasi volt, és mindegyiknek olyan vigyor ült a képén, hogy az felért egy válóperrel. Találtam egy szabad gépet, a ragyás arcú operátort elhajtottam a fenébe a sisakkal együtt. Nekem információra volt szükségem, nem bitekből álló vaginára. Alaposan kifaggattam az adatbázisokat, és meg is találtam, amit kerestem. Amióta bevezették a Merras-féle keresőoptimalizálási algoritmusokat, az összekapcsolt adatbázisok az információk végtelen tárházát biztosítják. Régebben az összes érintett adatcsoportot át kellett volna nézni, ráment volna két napom, de hála a technológiának, a magamfajtamezei dekás is sokkal többet tudhat meg, mint amit régen kibendzsózott volna az informátorokból. Nagy szükségét éreztem egy cigarettának. Éppen a hetvennegyedik leszokási periódusomat éltem,megvettem az összes könyvet a témában, de most szükségem volt a füstre és az érzésre (az érzés csak beképzelt, az agyad védekezik ezzel az ingerrel a tudatos önpusztítás legalizációja érdekében), hogy rendezni tudjam a dolgokat. Az információval az a baj, hogy ha van, rendszerezni kell, anélkül szart sem ér az egész. Cigaretta nélkül meg az egész se ér szart se. Vissza is léptem hat szintet a leszokási programban, és vettem egy csomag cigit a sarki trafikos-robotnál. Alig vártam, hogy végre rágyújtsak, és átgondolhassam a dolgokat. Rágyújtottam, és átgondoltam a dolgokat. Ross Quinlan, öreg, szomorú, mezei dekás! Azt hiszed, hogy zsarolási ügyről van szó? Hát jól hiszed, de nem Asper az, akit zsarolnak, és nem azzal, amivel gondolod, hogy zsarolnak. Mint a tombolánál, minden a barna kalapban volt, csak az a kérdés, hogy ki húzta ki a főnyereményt? Nem nyúl az, és nem a nyúlon túl, a főnyeremény egészen más volt. Mert a végzet asszonya, az igazi nő úgy tudta,hogy a felvétel nálam van. Ezt összesen három ember közölhette vele. Ebből egy nem tudhatta biztosan és halott, egy, aki tudta, hogy egyáltalán nem igaz, és egy pedig be lett ugratva, de ő is halott. Hát így elmélkedtem, cigarettával a kezemben, a trafikos robot oldalának támaszkodva. Az félreértve a közeledésemet, újságokat szeretett volna eladni nekem. Meggyőztem, hogy a kapcsolatunk egyszeri volt, egyéjszakás és csak a cigarettára korlátozódott. Nem nevezett rohadéknak,nem hívott disznónak, vagy férfinak, beletörődött, hogy nekünk csak ennyi jutott. Szeretem a trafikos robotokat. Megértőek és tapintatosak. Igen ritkán féltékenyek. És ami a legfőbb: nem hasogatják fel a kárpitomat.
Az iroda helyett mégis inkább hazamentem, de mielőtt lefeküdtem aludni, felhívtam Thompsont. Megint nem örült nekem. Egy étteremben volt a feleségével. Remélve, hogy az Aspertől kapott piszkos pénzt költi a feleségére, megkértem, hogy szervezzen meg egy találkozót a góréval. Azt mondta, hogy majd jelentkezik. Levetkőztem és lefeküdtem. Az álom lassan és nehezen jött. Aztán, amikor jött, szerepelt benne egy énekesnő, aki ketrecbe volt zárva, de nem is akármilyenbe. Az ismerős arcú és hangú nő az aranyketrec rácsait markolva sanzonokat énekelt. Egy kismadár volt aranykalickában
14. Tuti, hogy az ajtócsengőt olyan alak tervezte, aki gyűlölhette az embereket. Főleg azokat, akik alszanak. Biztosan egy alvásproblémával küzdő szerencsétlen volt, és már megint a legszebb álmomból vert fel az átkozott berregő. Ezeregyedszer megfogadtam, hogy mihelyt elküldöm a fenébe az ajtó túlfelén lévőt, azon nyomban kikötöm a csengőt, de természetesen ezeregyedszerre is elfelejtem beváltani az ígéretem. És el fogom felejteni ezerkettedszer is. Kikászálódtam az ágyból, és odavánszorogtam az ajtóhoz. Bekapcsoltam a monitort, de nem lettem boldogabb a látottaktól. sem a hallottaktól. – Martinez hadnagy. Beszélnünk kell. – Tudom, nyissam ki, és lépjek hátra az ajtóból – sóhajtottam. – Ha be tud engedni, hogy az ajtóban áll, felőlem maradhat – közölte a hadnagy. Erre hátraléptem, és beengedtem. Ma fekete kasmíröltönyben volt, kék ingben és lila nyakkendőben. A lábán fekete papucscipő, az se az olcsóbbik fajtából. Martinez benyomult a lakásba, elment mellettem, és megállt a konyha előtt. – Innék egy kávét – mondta. – Már, ha megkínál. Feltettem a kávét, és amíg lecsorgott,megkérdeztem: – Letartóztatni jött? – Nem kértem erősítést, Quinlan – mondta. – Leülhetek? – mutatott az egyik műanyag székre. A műanyag szék az emberiség legnagyobb tévedései közé tartozik,mindjárt az atomfegyverek és a demokrácia után, viszont tagadhatatlan előnye, hogy nem lehet felhasogatni a kárpitját, mint az irodai székeimnek. Vagy a demokráciának. Aki meg egy atomfegyvert akar felhasogatni, az magára vessen. Mondtam neki, hogy ez csak természetes, és érezze otthon magát. Amikor elhelyezkedett, válaszolt a kérdésemre. – A Harper-gyilkosság nem az én ügyem, tehát letartóztatni sincs jogom. – Akkor minek köszönhetem? – kérdeztem a látogatására célozva. – Talán, hogy ne aggódjon a letartóztatás miatt. Tárgytalanná válhat. Ezen meglepődtem, de csak egy fél pillanatra. Azután megkérdeztem: – Talán összekapták magukat? A kávéba tettem egy csipet sót. Martinez elismerően nézte, majd elismerően csettintett, amikor szervíroztam és belekóstolt. – Kiszedték a golyókat Harperből, és összehasonlították az elmúlt évek operatív anyagaiban szereplőekkel. Mit ad isten, találtak egy lezárt, bár nem megoldott ügyet, ahol ugyanazzal a fegyverrel gyilkolt valaki Rákérdeztem. – Talán csak nem Edmond Harperből szedtek ki ugyanilyen fegyverből kilőtt golyókat? Martinez bólintott, mint aki meg sincs lepődve. – Pontosan. Ugyanarról beszélünk. Mind a kettőt ugyanazzal a pisztollyal lőtték le, csak jó néhány év különbséggel. Nincs az az ügyész, aki magát összefüggésbe
hozná Edmond Harper meggyilkolásával kapcsolatban, és nincs az a bíró, aki a jelen információk alapján magát ítélné el. – Keane megölésével kapcsolatban sem? – kérdeztem, majd belekortyoltam a kávéba. Egyből megkívántam a cigarettát (A reggeli kávé és cigaretta szertartása a szakrális és profán tér, az álom és a valóság elkülönítésére szolgál. Éld úgy az életed, hogy a mindennapjaid is a szakrális térben-időben teljenek, és megszabadulsz az elkülönítés kényszerétől.). Vissza is léptem még két lépcsőfokot a programban. – Zavarja, ha rágyújtok? – Martinez mutatta, hogy nyugodtan, sőt, átnyúlt az asztalon, és kivett egy szálat. Tüzet adtam neki, és békésen pöfékelni kezdtünk. – Maga is tudja, hogy mindkét gyilkosságot ugyanaz a személy követte el – mondta Martinez. – Így maga kiesik a képből. – Köszönöm, hogy ezt elmondta. Megkönnyebbültem. – Igazán nincs mit. A rendőrség szolgál és véd. – De maga nem rendőr, kispajtás – mondtam, mire széttárta a kezét, tanácstalanul, mint aki mindenlapját kijátszotta, majd elmosolyodott. – Maga a Központi Biztonsági Iroda tisztje – folytattam. – Joachim Asper után nyomoz, aki már régóta szúrja a szemüket. Túl hangos, túl rámenős és túl nyilvánvalóan veszi meg a helyi zsarukat strómannak. Martinez bólintott. – Odabent igencsak lebecsülik magát, Mr. Quinlan, annak ellenére, hogy néhányszor kellemetlen meglepetést okozott nekünk. Legutóbb Weight nagyherceg ügyével kapcsolatban éppen hogy megúszta a sittet, de ne higgye, hogy mindig szerencséje lesz. Azért jöttem, hogy megkérjem, szálljon le az Asper -ügyről. Fogja fel úgy, hogy nincs ügy. Menjen szabadságra, élvezze a tengert és a napot. Megteheti,Wilson nyomozó felsőbb utasításra lezárja az ügyet. – Azt, ami maga szerint nincs is? – kérdeztem egyből vissza, mire Martinez arca roppant szigorú kifejezést öltött. – Ne kekeckedjen velünk, Quinlan! – mondta fenyegetően. – Értsünk szót egymással. Nekem Asper kell, és el is fogom kapni, még ha ehhez magát le is kell csukatnom. – Maga volt az, aki megszerezte Harper kalapját, igaz? Csak maga lehetett. Négyen tudtunk arról,hogy abban a kalapban van valami. Harper, aki beletette, én, aki furcsának találtam a ragaszkodását ahhoz a kalaphoz, maga, akinek a kapitány irodájában elmeséltem a sztorit, és jó szimattal ugyanúgy levette,hogy a kalapban kell keresni a válaszokat és természetesen az, aki lelőtte Harpert. – Elfelejtkezik a kapitányról, Quinlan – mondta Martinez merev arccal. – A kapitány ki nem mozdulna az irodájából semmi pénzért. Még a végén kapcsolatba kerülne a valódi világgal. Maga volt, aki, míg én a sitten ültem, elment a
csehóba, és kimasszírozta a csaposból a kalapot. Aztán rávette, hogy bárkit, aki a kalapot keresi, etessen meg azzal a maszlaggal, hogy nálam van. Csaléteknek használt, és be is jött a dolog – mondtam egyre dühösebben – , mert a gyilkos elment, és beszélt a csapossal. Roger szépen leadta a sztorit, hogy a kalap nálam van. Meg is kapta érte a jutalmát. Ugyanabból a fegyverből, amivel Harperrel meg a nevelőapjával is végeztek. Nem gondolja, hogy kissé furcsa módszereket használ, hadnagy? Martinez szótlanul nézett vagy egy percig, közben azon járt az agyam, hogy nem mentem-e túl messzire, és nem kevertem-e Thompsont még nagyobb bajba azzal, hogy elköptem, tudok az albínólelövéséről. – Ne várja, hogy mentegetőzzek, vagy bocsánatot kérjek! Az a feladatom, hogy kapjam el Aspert, és meg is fogom tenni. A módszerem célravezető, és csak ez számít. Nem gondoltam, hogy maga, pont maga növeszt rózsaszín angyalszárnyakat, Quinlan. Maga azt hiszi, hogy már kiszállt a háborúból? Csak mert nincs a keze alatt rohamosztag? Csak azért, mert egy kis lukban lakik, és kisemberek kis ügyeiben szimatol? Attól,hogy homokba dugja a fejét, még nem változott semmi. Ugyanaz a helyzet, mint amikor zsaru volt. A bűnüldözés nem szike, hanem bunkósbot, és ha azt hiszi, hogy egy bunkósbottal lehet agyat műteni, akkor jobban megbolondult, mint gondoltam. Operáltassa meg magát! Egy bunkósbottal. – Maga lenne a bunkó, igaz hadnagy? – kérdeztem, mire Martinez arca megrándult, de aztán nem vette fel a sértést. Talán nem tartott méltónak, hogy megsértsem, vagy biztos volt az igazában. – Egy háborúban mindig vannak ártatlan áldozatok. A szükséges rossz. Így működik a világ – mondta végül. – Nem fogok erkölcsi vitába szállni magával, mert nincs miért. Igaza van, minden háborúban vannak áldozatok. Nem attól erkölcstelen a háború, mert vannak ártatlan áldozatok. Attól válik erkölcstelenné,hogy akik kirobbantják őket, soha nem válnak áldozatokká vagy résztvevőkké. Maga is könnyen prédikál nekem. Nem magát rángatták bele tökig. Persze, mondhatja, hogy nem vagyok ártatlan áldozat, hiszen magamtól akartam segíteni valakin. Ettől válik ez erkölcstelenné, Martinez. Volt lehetősége, hogy beavasson. Nem tette meg. Csaléteknek használt. Ezek után ne várja, hogy együtt akarjak működni magával. Belekevert, és amikor már magamtól ki tudok mászni a szarból, segédkezet akar nyújtani, és jó messzire elküldeni, nehogy szagolnia kelljen. Ez az erkölcstelen, hadnagy. Martinez arrébb tolta a kávéscsészét, mint akit zavar a kilátásban. Lassan felemelkedett az asztaltól. – Akkor nem fogunk megegyezni, igaz? – kérdezte metsző hangon. – Megegyezni lehet. Együttműködni azonban nem fogok magával. Martinez visszaült. Mindketten tudtuk, hogy a színjáték mögött nincs más lehetősége. – Akkor mit akar, Quinlan? – A felvételt. Kiszedett a kalapból egy csomagmegőrző kódot. Magának volt lehetősége, hogy kiderítse, melyik csomagmegőrzőről van szó. Elment a felvételért, de nem azt találta, amit várt, igaz?
– Tölt még egy kávét? Jó ez a trükk a sóval – mondta. Felálltam, és töltöttem neki még egy csészével. sót is kapott bele. Éppen csak egy csipettel. Van, aki tojáshéjat is tesz bele, de az már nekem is sok. Két slukkra beküldte. Én meg folytattam. – Talán arra gondolt, hogy elcseréli a felvételt arra, amit tényleg fel tud használni Asper ellen. Aztán rájött, hogy ezzel nem sokra menne. – A jogtanácsosaink szerint ezzel semmissé tenném a bizonyítékot. Illegálisan megszerzettnek nyilvánítaná a bíróság, és annulálná az esetleges perből – mondta dühösen. Valóban nagyon el akarta kapni Aspert, és ennek fényében nagyon is érthető volt a bíróság elleni dühe. Ez komoly zsaru problémavolt mindig is, a bíróságok formai hibára hivatkozva olyan bizonyítékokat is kizárhattak, amelyek egyértelműen a bűnösség mellett szóltak. – Adja nekem a felvételt! – Azzal meg mit érek? Ha maga cseréli el, az attól még ugyanolyan nyomásgyakorlással, zsarolással megszerzett bizonyíték lenne. – Nem feltétlenül, hadnagy. Akkor nem az, ha megbízásom van tőle, hogy szerezzem meg a felvételt. Martinez furcsán nézett rám. Meglepve. – Azt tudtam, hogy magánál járt, de azt nem, hogy megfogadta. Nem tudtam, hogy Robina Harper az ügyfele. Elmosolyodtam. Beigazolódott két gyanúm. Martinez figyeltette az irodámat, és jobban bánik az erővágóval, mint hittem. – Kisemberek, kis ügyek, ahogy maga mondta. – Nem akartam megbántani. – Nem is sikerült – mondtam. – Egyszerű az üzlet. Keane felvételéért cserébe megkapja azt az anyagot, ami bizonyíthatja, hogy Asper sáros az Aramis átvétele körüli üzletben. Hogy zsarolt, és fenyegetéssel vette rá Simonst, adja el neki áron alul az érdekeltségét. Hogy talán felelős Simons halálában. – És mit kér maga cserébe? – kérdezte Martinez, immár mosolyogva. – Thompsont. Meg a társait. – Erre megrázta a fejét. – Nem értem miről beszél. – Maga erkölcstelen, de nem hülye. Tudom, hogy figyeltette az irodámat. Tudott arról, hogy Thompson nálam járt. Behívatta magához. Az őrmester azt mondta, valami nyomozati anyag miatt kereste, de az, hogy ma beállított hozzám, és le akart állítani, azt bizonyítja, hogy Thompson combizmai nem a régiek – mondtam. Amikor értetlenkedett, folytattam. – Kigyurmázta belőle, hogy mi a szerepe az ügyben. Tudja, de talán eddig is tudta, hogy az őrmester rajta van Asper fizetési listáján. Hogy benne volt Simons megzsarolásában. Thompson elmondta, hogy utánajártam a Harper kölkök örökbefogadásának, és hogy olvastam az öreg Harper anyagát. Ezért jött el hozzám, hadnagy, mert a felvétel nélkül is csaknem minden összeállt, és tudta, hogy ha nem állít le,keresztbe teszek magának. Martinez megint széttárta a karját, mint akinek minden aduja az asztalon van.
– Thompson azt nem mondta el, hogy Robina Harper az ügyfele. – Mert nem tudta – mondtam. – Volt némi sejtésem, hogy az őrmester nem az a titoktartó fajta, és nem avattam be mindenbe. – Akkor sem tehetek érte semmit. Nem akarok azzal jönni, hogy bemocskolódott és korrupt. Minek jönnék ilyesmivel? Ezzel az erővel a helyi zsaruk nagy részét pellengérre állíthatnám. Legyen ez a belsőellenőrzés gondja. De Thompson meg a társai nyakig benne vannak az ügyben, és a hangjuk szerepel a felvételen. Nem lehet elkerülni, hogy a vádlottak padján kössenek ki. – Akkor nem lesz üzlet, hadnagy – mondtam. – Magának ki az ügyfele, az őrmester vagy a lány? – kérdezte dühösen. – Gyakorlatilag mindkettő. Etikailag azonban az őrmester, mert ő kérte előbb a segítségem – feleltem eltöprengve. Ezen nem gondolkodtam még, de ahogy kimondtam, nem tűnt logikátlannak. – Elmondom, mit tudok ajánlani – mondta szintén némi gondolkodás után Martinez. – Nem helyeztetem őket vád alá. A tárgyaláson tanúskodniuk kell. Aztán eltüntetem őket, talán új életet is kezdhetnek. De a rendőrséghez nem lehet közük többé. És mélyen hallgatunk az egészről, mert nem szeretném, ha az összes korrupt zsaru tanúvédelmet meg új életet kérne. Belerokkanna a Novus Ordo Seclorum kormányzata, nem is beszélve a KBi-ről. – Elfogadható. – Akkor megegyeztünk? – kérdezte Martinez a kezét nyújtva. Megszorítottam, hogy gyöngyözni kezdett a homloka. Zsibbadt kezét rázogatva felkelt, és elindult kifelé. A kávéscsészéje mellett átlátszótokban egy apró holodiszk feküdt. Martinez az ajtóból még visszaszólt. – Azt azért tudja, hogy nagy balek maga? Thompsonnal már tegnap megegyeztem a tanúvédelemről. Ez volt a feltétele annak, hogy beszél. A becsukódó ajtót bámulva konstatáltam, hogy valóban egy balek vagyok 15. A kidobó nem akart kidobni. Beengedni nem akart bennünket. Thompsonnal az Aramis bejárata előtt ácsorogtunk. Fél három múlt, hívta fel a benga kidobó a figyelmünket a tényre, és a hely csak tízkor nyit. – Mr. Asperhez jöttünk – mondta Thompson szigorúan. – Fél háromra várt bennünket. A kidobó erre megveregette az őrmester arcát, mintha csak egy rossz kisfiút akarna meginteni. Nem sok embert ismertem, aki Thompson ábrázatát látva megengedett volna magának egy ilyen gesztust, de a kidobó még nála is vaskosabb volt. Úgy két fejjel magasabb is, engem bármikor a hóna alá csapott volna,mint egy vekni kenyeret. – Hapsikám, tuggya hányan akarnak jegy nélkül bejutni? Ha mindenkit beengednék, aki ezzel jön,tönkremennénk. Jöjjenek vissza tízkor, ma Pezsgőkoktél is
fellép, ő a legjobb sztripper a városban – mondta kissé üveges tekintettel. Thompson az arcveregetéstől ellilult fejjel felfeszített. A kidobó megérezte, hogy még a város legjobb vetkőző táncosnője sem fogja lenyugtatni az előtte álló lila arcú tagot, és dinnyényi öklét felemelve hátralépett. Thompson hangja recsegett. – Pete Preisler, a Bivaly! Fel kellett volna, hogy ismerjelek, akkora nagy barom vagy! Hova tettem a szemem?! Négy éve varrtunk be illegális izomfejlesztő szerek csempészése miatt. Akkor se voltál kisdarab, de az óta jól megnőttél. Azt hittem, hogy még a sitten gyúrsz. Mikor engedtek ki? Thompson felém fordulva magyarázott. – Majdnem ketté akartuk vágni, mert nem fért bele a meseautóba. Kiskorától zabálja a gyurmaport,attól ennyire kicsi az agya. Másról meg ne is beszéljünk. – Maga meg ki a fene? – kérdezte a kidobó. A hangjából ítélve nem örült a népszerűségnek. Thompson elé tartotta az igazolványát. – Marvin Thompson őrmester a kerületi kapitányságról. Hát nem emlékszel rám? Négy éve ott voltam a tárgyalásodon, amikor Gentry bíró rád húzta a hat-tizennyolcast meg a négy negyvenhármast. Tiltott, testi elváltozást okozó szerek tartása meg egészségre káros szerek kereskedelme. Úgy sírtál, mintegy csecsemő, akinek kicsavarták a cumit a szájából, amikor a kóter mellett még elvonóra is küldtek. Pete leeresztette az öklét. Csodálkozva nézett az őrmesterre, mint aki először látja. Hogy felismerte,abban nem vagyok biztos. – Az őrmester úr tényleg Mr. Asper vendége? – kérdezte még mindig üveges tekintettel. Némi értelem azért megmozdult benne, mert félreállt, hogy bemehessünk. – Na végre! – Thompson eldübörgött a kidobó mellett. Azért még visszafordulva odadobta neki: – Az arcveregetésért még megmázsállak egyszer, Pete! Legközelebb meg, ha jövök, magadtól félreállsz, nem kell majd áriáznom neked, ugye? – Úgy lesz, őrmester – ígérte a kidobó, de ahogy elmentem mellette, megragadta a galléromat. – Apafej, a hely csak tízkor nyit. Akkor gyere vissza. Pezsgőkoktél is fellép ma este, ő a legjobb sztripper a városban – mondta, és kipenderített az ajtón. A földön ülve tanácstalanul néztem az őrmesterre. Thompson sóhajtott egy nagyot, felnyúlt, elkapta Pete fülét, és lehúzta a fejét magához. Egy perc alatt sikerült vele megértetnie, hogy együtt vagyunk. Pete előzékenyen felsegített és leporolt. Persze a sérült vállammal kezdte. Odabent a korai időpont ellenére nagy volt a sürgés-forgás. Főleg a színpad környékén voltak sokan. Éppen egy tánckar próbált. A székek még az asztalok tetején sorakoztak, néhány takarító az előző esteszeméthalmait, padlóra szórt csikkeket, kiömlött italok foltjait igyekezett a padlóról eltávolítani. Két apró,hordótestű robot is körbe-körbesiklott az asztalok körül, ezek forró gőzzel igyekeztek felpuhítani a
mocskot, amit aztán a takarítók feltöröltek vagy felkapartak. A tánckar koreográfusa, egy vézna, csapott vállú ürge a színpad elé húzott széken üldögélt, és ordított. Főleg a lányokkal, de néha a robotokkal, akik mellette elhaladva forró gőzt fújtak a cipőjére. A táncosok szomorúnak tűntek és fáradtnak, elmázolódott sminkjük alatt unottság vibrált. Tudtam, ha este felgyúlnak a fények a színpad felett, ezek a lányok a város legkívánatosabb nőivé válnak. Ez a színpadvarázsa. – Mr. Asper vár bennünket – mondta Thompson két jól öltözött testőrnek, akik erre félrehúztak egy vörös brokátfüggönyt, és bekísértek a személyzeti folyosóra. Ők már megismerték az őrmestert. A kinti zajok tompává szelídültek, ahogy végighaladtunk a folyosón. Elöl az egyik testőr, mögötte az őrmester meg én. A második brávó annyira igyekezett rám tapadni, hogy a lehelete szétfújta hátulról a választékomat. Amikor megálltunk egy aranycirádás, rézkilincses ajtó előtt, a brávó nekem ütközött. Az első testőr bekopogott. – Mr. Asper, Thompson őrmester van itt. A választ hallva lenyomta a nagy rézkilincset, és besorjáztunk az igazgatói szobába. Asper egy hatalmas cseresznyeszín asztal mögött ült elegánsan, strammul. Fekete volt a haja, fekete a szeme. A képe divatosan sápadt és sima, csak vékony, határozott vonalú szája piroslott elő az arcából. olyan piros volt,mintha vért nyalogatott volna, vagy mintha most csókolt volna meg egy erősen kirúzsozott nőt. Felállt. Magas volt és karcsú, a vállán megfeszült a fekete zakó. Nem viselt nyakkendőt, lekerekített gallérú mályvaszín inge ujját lehúzogatta, mielőtt kezet nyújtott. – Mr. Quinlan, sokat hallottam már önről. Jókat és rosszakat. Megfogtam a kezét, szorítása erős volt és határozott. stramm fiú volt, az utolsó inggombig. Lentről küzdötte fel magát, előbb erőszakkal és fegyverrel, aztán a stukkert félrerakva jogászokkal, tanácsadókkal, pénzügyi manőverekkel. – Én is hallottam már magáról, Mr. Asper– mondtam. – Jókat és rosszakat. Elnevette magát. Barátságosan kezet nyújtott az őrmesternek. – Marvin, nem hazudott. Tényleg fene egy becsületes képe van, és tényleg nem ajánlatos lekezelően bánni Mr. Quinlannel. Henry, lennél szíves megmotozni őket? – nézett a brávóra, aki mögöttem lihegett a folyosón. Majd hozzánk fordult. – Ne haragudjanak, de ugye megértik, hogy biztosra kell mennem. Mondtuk, hogy megértőek vagyunk, és égnek emelt kézzel hagytuk, hogy a brávó végigtapogasson. Elvette az őrmester vaskos, porszívó-csövű fegyverét, tőlem meg elkobozta a lézer stukkert meg a Bullt. Letette őket Asper elé az asztalra. Aztán elővett egy kézi szkennert, és azzal is végig simogatott, aktív kimenő jeleket keresve. – Tiszták, uram. Nincs rajtuk poloska. Asper bólintott. – Elmehettek. A testőrök távoztak. – Italt, uraim? – kérdezte, miután becsukódott a nagy,rézkilincses ajtó a testőrök
mögött. Én nem kértem, de Thompson elfogadott egy jeges whiskyt. Nagyot nyeltem, ahogy eltüntette. – Thompson őrmester úgy tájékoztatott, hogy magának, Mr.Quinlan, van némi információja egy zsarolási üggyel kapcsolatban – mondta Asper. Várakozóan nézett rám, elegáns, manikűrözött ujjait egymásba fonva az asztalon. – Pontosítsunk egy kicsit – kezdtem. – Magát, Mr. Asper, még nem zsarolták. Az őrmestert és néhány kollégáját azonban egy Keane Harper nevű tag meg akarta vágni egy olyan felvétellel, ami azt bizonyította, hogy a kerületi rendőrök alaposan benne voltak egy homályos üzleti tranzakcióban, mert arra kényszerítették Dan Simonst, hogy adja el magának az Aramist – mondtam. – Harper halott, lelőtték. Asper megvonta a vállát. – Tudom, hogy így történt, de nem én voltam, Mr. Quinlan. Nem így intézem az ügyeimet. – Az őrmester szerint a felvételen elhangzik a maga neve is. A felvétel akár bizonyíték is lehet maga ellen, hogy Simons az eladás után mégsem öngyilkos lett. Asper nyomatékosan kijelentette: – Semmi közöm nem volt Dan halálához. Nekem nem volt ügyem vele, az után, hogy megvettem a helyet. – Én nem állítottam az ellenkezőjét. Csak elmondom, hogy kezdődött az egész. – Rendben. Folytassa. – Egy ismeretlen nő felhívta az őrmestert, és közölte, felvétele van arról, hogy megzsarolják Simonst. Természetesen pénzt akart cserébe a holodiszkért. – Erről is tudok – mondta Asper. – Marvin beszámolt nekem erről. – Marvin sok mindenkinek beszámolt – néztem az őrmesterre, aki csendben rágta a rágóját, és nem szólt semmit. – Keane megkereste őket, és pénzt akart. De már nem csak a felvett anyagért. Volt valami más is a kezében, amit kifejezetten magának akart eladni. Háromszázezret kért érte. – Nem hiszem, hogy lenne bármi, ami megérne nekem ennyit – mondta Asper. – Nem tagadom,régebben benne voltam egy-két dologban. Ha jól tudom, maga abban az időben a bandák megfékezésére életre hívott egységekben szolgált. Akár találkozhattunk volna, és akkor most az egyikünk nem ülne ennél az asztalnál. – Akár – mondtam. – Úgy gondolom, hogy az az anyag valóban megért volna ennyi pénzt. Harpert valaki lelőtte, és nem a zsaroló felvétel miatt. A magának szánt anyag miatt. – Maga tudja, hogy mi lehetett az? – kérdezte Asper. – Pontosan tudom, Mr. Asper. Mivel nálam van. De előbb elmondom, hogyan került hozzám. Harper elment az őrmester és cimborái törzshelyére. Természetesen pénzt akart. Egyszer a rendőröktől, hogy ne plankolja fel a magával folytatott üzleti viszonyt, illetve, hogy magának esetleg köze volt Simons halálához, egyszer pedig magának üzent, hogy van még valami értékesebb a birtokában. Nem hallgatták meg, és a rendőrök nem bántak kesztyűs kézzel vele. Alaposan átkutatták, majd helybenhagyták és kidobták. Harper azonban visszament. Megint megverték és
kidobták. A Wing's előtt feküdt, amikor én rátaláltam. Eltámogattam a kocsimhoz, de mindenáron megint be akart menni. Amikor megkérdeztem miért, azt mondta, bent maradt a kalapja. Megígértem, hogy bemegyek érte. Majdnem én is megkaptam a magamét, Harper pedig kereket oldott a kocsimból. Alaposan összevérezte az ülést, és megpattintotta a kocsim azonosítóját, amin rajta volt a nevem meg a címem. Az is, hogy magánhekus vagyok. Néha jól jön az azonosító, néha a járőrök nem bírságolnak meg, ha tilosban parkolok. Harper elvitte, és később meg is találták nála. Akkorra már halott volt. Engem vittek be, mint gyanúsítottat, és egészen ma reggelig úgy is gondolták, hogy én lőttem le. – Érdekes, amit mond, de nem értem, hogy kapcsolódik ez hozzám? – Hadd folytatom. Azért ragaszkodott annyira a kalapjához, mert volt benne valami. Egy kalap nemideális rejtekhely, ha egy teherautót akarunk eltüntetni, de egy papírszeletet, rajta egy csomagmegőrző kombinációjával simán el lehet rejteni a bélése alá, és nemigen gondolnak a kalapra, mint rejtekhelyre. – Tehát a kalapban volt a csomagmegőrző kódja – mondta töprengve Asper, és nagyon csúnyán nézett az őrmesterre. Az meg úgy tett, mintha nem látná, és igyekezett elkerülni Asper pillantását. – Amikor bevittek, eldaloltam mindent a zsaruknak. Kivéve, hogy Thompson meg pár körzeti zsaru is ott volt. Erre jó okom volt, mert ha belekeverem a zsarukat, azonnal a belső ellenőrzés veszi át az ügyet, azok pedig nem kispályások, elhiheti. Ráadásul azt sem tudtam, mibe keveredtem, de abban biztos voltam, hogy nem vet rám jó fényt, ha korrupt rendőrökre mutogatok az ügyben. A kapitány meg az ügyészség nagyon gyorsan feltett volna egy fegyencjáratra, csak hogy a városháza ne kaparja meg az ügyet. Az őrmester is tudta, hogy bajban vannak, és csak együtt keveredhetünk ki az ügyből. Elmentünk a kocsmába, ahol találkoztunk, hogy beszéljünk a csapossal, és megkeressük a kalapot. A csapost holtan találtuk. Valaki megelőzött bennünket. A kalapnak persze semmi nyoma. Asper köhintett. – Maga tudja, hogy a Wing's is az én tulajdonomban van? – kérdezte. Nem. Részvétem a csaposért. Nehéz lesz pótolni. Hol talál még egy albínót? – Erre Asper dühösen az asztalra csapott. – Ne játsszon velem! Roger jó ember volt, és az én emberem. Az én tulajdonom a hely, és az én emberemet lőtték le! Ez egyáltalán nem humoros, Mr. Quinlan. Amikor az őrmester beszámolt, hogy ott jártak és Rogert holtan találták, megfogadtam, hogy elkapom, aki kicsinálta, akkor is, ha ezer mérföldre szalad előlem! – Talán nem kell olyan messzire mennie érte, Mr. Asper – szólt az őrmester. A hangja szomorú volt és bizonytalan, mintha nem hitt volna nekem, és előre mentegetőzne azért, ami következik. Asper rámeredt. Fekete szeme mintha behatolt volna Thompson vastag koponyája mögé, hogy kifürkéssze, mit akarunk előadni. Amikor megelégelte, rám nézett.
– Köpjön! De gyorsan, nagyon gyorsan – ezt már suttogta, és olyan kegyetlen volt a hangja, hogy egy csapásra megértettem, hogyan juthatott ilyen magasra. Egy pillanat alatt levetette az úriember külsőt,és visszaváltozott olyan kemény vagánnyá, akiket annak idején ismertem. – Messziről kell kezdenem – mondtam. – Emlékszik egy Edmond Harper nevű plasztikai sebészre? – kérdeztem. Asper sima arcán bizonytalanság futott végig. – Harper – mondta. – Edmond Harper, Sunny Beachben volt a klinikája. Nagyon jól menő praxisa volt, főleg, mert pucolós bűnözőket operált át, és tüntetett el a zsaruk elől. – A név… csak véletlen azonosság? – kérdezte. – Nem, Mr. Asper. Keane nevelőapja volt, aki tizenkét évesen örökbe fogadta. – Még mindig nem értem, mi az összefüggés – mondta Asper. – Az öreg Harpert később lelőtték, és rágyújtották a házat. Az ügyet lezárták, a tettes ismeretlen. Arra gyanakodtak, hogy egy rossz kuncsaft végzett vele, aki nem akarta, hogy tanúja maradjon az átalakulásának. Az ügyet tán újra előveszik, mivel ugyanazzal a fegyverrel lőtték le a nevelt fiát és a maga csaposát, mint a dokit. Hadd kérdezzem meg, maga ugye boldog vőlegény? Asper megrázkódott az oda nem illő kérdéstől. Csodálkozva nézett rám. – Mi a fenét akar ez jelenteni? Ember, összevissza hadovál! Részeg?! – Kivételesen teljesen józan vagyok, Mr. Asper – feleltem. – Akkor mi a fenét akar a menyasszonyomtól? – Én semmit, de ha maga végezni akar Roger gyilkosával, akkor nem sokáig lesz boldog vőlegény. Inkább most tegye meg, mint később, mert özvegynek lenni mostanában nem sikk.
16. A pisztoly úgy jelent meg a tenyerében, mintha egy varázsló intette volna oda a pálcájával. Esküszöm, nem láttam, hogy megmozdult volna a keze, mégis, mire észbe kaptam, egy hosszú csövű stukker nézett a szemem közé. Asper arca olyan dühöt sugárzott, hogy egy pillanat alatt vagy tíz fokot esett a szoba hőmérséklete. Thompson kissé sápadt lett, és én is komolyan megijedtem. Még fénykoromban sem tudtam így fegyvert előrántani, pedig hosszú órákat gyakoroltatták velünk a kiképzés alatt. Rákészülve, zakó nélkül, rugós tokból talán… De Asper nem készült rá, zakó volt rajta, a rugóstokok pedig már kimentek a divatból, mint a magamfajta, beijedt magánkopók. – Ember, most…Asper nehezen vette a levegőt, de a keze nem remegett meg. Thompson dünnyögve nyögdécselt. – Uram, hallgasson meg bennünket… kérem! – Kuss Marvin! Neked kuss van! Quinlan, pofázzon, fél percet kap! Nagy levegőt vettem. – Louise Stark. Nem az eredeti neve. Talán egyáltalán nincs eredeti neve. Keane és ő egy árvaházban nőttek fel. Harperékhez kerültek. Majdnem testvérek voltak – mondtam, aztán arra gondoltam, hogy tényleg csak majdnem. A fegyvercső továbbot intett. – Keane pénzzel pumpolta a lányt. Robina Simons szeretője volt, és amikor nem tudott pénzt adni,elmondta Keane-nek, hogy hekusok zsarolják Simonst. Keane jó üzletet látott benne, és rávette, hogy rakjon poloskát Simons irodájába. Aztán később, amikor maga átvette a helyet, és Simons meghalt,felhívatta a lánnyal az őrmestert. Asper leeresztette a fegyvert, de nem engedte el. – Tudtam, hogy Dan nője volt. De ez így még kamu. Ócska blöff, hogy beugrassanak valamibe. – Nem kamu. De van ennél sokkal rosszabb is – mondtam, mire valami gonosz mosoly-félére húzódott a szája. – Maga azt a nőt vádolja előttem, akit szeretek. Ne gondolja, hogy simán megússza a linkelést,Quinlan. – Hát abban biztos lehet, hogy ő is szereti magát. – Mire céloz? Elmondtam neki, hogy Robina eljött hozzám, és hogy két golyót küldött belém egy apró, aranyszínű pisztolyból, mert nem adtam oda a felvételt, amiről azt hitte, hogy nálam van. Elmondtam, hogy amikor másodszor találkoztunk, megbízott, szerezzem vissza azt a felvételt. Nem azért kezdett hinni, mert megbízott bennem és nem is azért, mert elmondtam, felvettem a beszélgetésünket. – A pisztolyt… tőlem kapta – mondta, és sápadt arca még haloványabb lett. – Eljegyzés után. Hogy ne csak a testőrök vigyázzák.
– Csökkentett lőporú, huszonkettes kaliber – mondta Thompson gépiesen. – De Keane és Roger testéből harmincnyolcasból kilőtt golyókat vettek ki. Csakúgy, mint Edmond Harper megégett testéből. Ugyanaz a fegyver, a próba kimutatta. – Milyen bizonyítékokat akar még? – kérdeztem. – A rendőrség… tudja, hogy ő volt? – Hivatalosan nem. Még nem. Nem tudhatják, mert Louise Stark sohasem létezett. Csakúgy nem létezett, mint Robina Harper. Erre már Thompson is meglepődött, akinek nem számoltam be a Martinezzel folytatott beszélgetésről és arról sem, hogy nálam van a felvétel. – Nézze meg ezt – vettem elő a zsebemből a holodiszket. – Ez volt az, amiért Keane meghalt, nem a maga üzlete vagy a zsaruk meg vágása miatt. Asper elvette a lemezt, és egy gombnyomással aktivizálta a holomonitort. A lejátszó előbújt az asztallapból, és Asper behelyezte a diszket. Némi villódzás után megjelent a képen egy kopaszodó, borostás férfi. A tekintete kissé zavaros volt,szeme pedig véreres. Edmond Harper. Színtelen, orvosi hangon magyarázott. Átalakításról és alanyról beszélt. Asper értetlenkedve nézett rám. – Mi akar ez lenni? – Nézze tovább! A kamera elfordult, és egy vékony, lányos arcú fiút mutatott. Nem lehetett több tizenhét évesnél. A szempillája hosszú volt és sűrű, az orra finoman metszett és fitos, a szája kissé kifelé forduló és duzzadt,mintha megcsípte volna egy darázs. A bőre egészen tiszta, nem volt nyoma a kamaszkori pattanásoknak. vagy tág pórusoknak. ismerősnek tűnt. Csak az arcán futó vékony, biztos kézzel meghúzott vonalak zavarták a képet. A fiú egy műtőasztalon feküdt, sötétbarna szeme nyitva volt. Asper megállította a lejátszást. – Ki ez? – kérdezte. – Egy Philip Rowle nevű fiú. Nehéz volt megtalálni a nevét, mert őt nem Harper fogadta örökbe,hanem a felesége, a leánykori nevét használva. A nő neve Robina Stark volt. Asperből valami furcsa, ide nem illő hang szakadt fel. Már tudta, hogy miről van szó. A hang valahonnan nagyon mélyről jött fel, talán a gyomrából, talán a szívéből. Volt benne undor és volt benne fájdalom is. – Igen Joachim, ő Robina Harper – mondtam. – Vagy Louise Stark, ahogy maga ismeri. Megsajnáltam Aspert, az az igazság. Ilyesmivel egyetlen szerelmesnek sem lenne szabad szembesülnie, még akkor sem, ha valamikor gengszter volt, és tán ma is az egy kicsit. Egyetlen szó nélkül nézte végig a felvételeket. Harper valóban páratlan kezű plasztikai sebész volt. A felvételek az átalakító műtét fázisait örökítették meg. Átszabta az arcot, az orrot, de meghagyta a szájat. Ahhoz nem nyúlt, csókolni való volt az már akkor is. Végignéztük,
ahogy felnyitotta a torkot, és láthatatlanná faragta a gégeporcot. Eltüntette az ádámcsutkát, amitől a fiú nyaka még karcsúbb és kecsesebb lett. Elmagyarázta, hogy a jelen műtéti sort egy-két év múlva meg kell ismételni, hogy a növekvő test vonalaihoz alakítsa a művet. Amikor a nemi szervhez ért a bemutató, Asper megint felnyögött. A péniszt és a heréket Harper egy monitorhoz kapcsolt manipulátorral egyszerűen kivágta, majd egy protézist ültetett be. Hosszasan beszélt az idegszálak bekötéséről, mintha csak számítógépet rakna össze. Megtudtuk, hogy a szerves protézis beültetése sokkal valósabb eredményt hoz, mintha a pénisz befordításával alakítaná ki az új szervet. A sebszélekből megformálta a szeméremtestet, valami fehér, rostos anyaggal kiegészítve, ahol kell. Thompson öklendezni kezdett, és nekem is kavargott a gyomrom, pedig egyszer már végignéztem az egészet ma délelőtt. Hát ezért nem ittam, nem voltam biztos benne, hogy újra megnézve nem teszem-e ki a taccsot. Végül az őrmester is visszanyelte a kitörni készülő vulkánt. Kapkodta a levegőt egy darabig,mintha el akarná szívni előlem az utolsó molekuláig. – Az utolsót. ugorjon az utolsóra – nyögtem ki nehezen, savval a torkomban. Asper kábán engedelmeskedett. Az utolsó rész már egy gyönyörű, fiatal nőt mutatott. Meztelenül állt a kamera előtt. Az arca már egészen olyan volt, mint Loiuse Starké. Néhány korrekciós műtét még következhetett, mert az arccsontja még nem domborodott úgy, mint ma, de egyértelműen a fiatal Louise-t láttuk. A teste olyan volt, mint a legtökéletesebb szobor. A combja izmos volt és hosszú, a hasa lapos, a melle pedig kerek és telten ágaskodó. A szája mosolyra húzódott, de a szeme… A száj mindig hazudik. A szem soha. Edmond Harper belépett a képbe, és átkarolta a lányt. – A lányom, Robina Harper – mondta, majd felkuncogott. A felvételek és pláne a nevetése alapján egyértelműen őrült volt. – Ő fogja a gondomat viselni, helyetted, Robina! – nyekeregte bele a kamerába. Asper lekapcsolta kivetítőt. A csend úgy terült fölénk, mint a vihar előtti szürkeség. Lassan mozogva, de mindent elborítva. – Ez iszonyatos – hörögte az őrmester. Nagy arca egészen kivörösödött, és verejtéktől ragyogott. Asper szeme mellett vékony ér futott le. Én hallgattam. Tudtam, hogy a felvétel nélkül nem hitt volna nekem. Ugyan, melyik férfi hitt volna nekem? – Ezt a felvételt akarta mindenáron megszerezni – mondtam sokára. – Nem akarta, hogy maga megtudja. Asper két percig maga elé meredt, látszott, hogy minden erejét össze kell szednie, hogy a vékony,gyémántszínű ér elapadjon. Lenyomta a belső kom gombját. – Kéretem Louise Starkot az irodámba. Azonnal! A hangja nem reszketett, meglepően nyugodtnak tűnt. – Italt, uraim? – kérdezte. Az őrmesterrel becsápoltunk vagy három felnőtt adagot, és Asper is töltött magának. Csak a jégkockák csörgése hallatszott egy ideig. Kopogtak. – Gyere be! – Asper felemelkedett az asztaltól. Sima arca fénylett, mint az üveg. szája szinte egyenes vonalra húzódva vöröslött Loiuse belépett. Barna lovaglónadrágját fényes fekete csizmába tűrte. Blúza
napsárga volt, haját szorosan hátrafogva viselte. Amikor meglátott, a kezét a nagy rézkilincsre tette, mintha kifelé indulna. – Ülj le… Philip! – mondta Asper, és úgy vágott a hangja, mint az alkaromhoz szíjazott fotonélezett tőr, amit a motozásnál nem vettek észre, mert a kezem a magasban volt. Louise elsápadt, és reszketni kezdett. Szinte rázuhant a székre, amire Asper mutatott. Hallgattunk egy darabig. Asper meg csak állt a nő fölé magasodva és addig nézte, amíg a szeme mellől újra elindult a vékony, gyémántszín ér. Majd feltette a kérdést, amit az idők kezdete óta sokmilliárd férfi tett már fel sokmilliárd nőnek. – Miért?! Louise erre elmosolyodott. Nem, nem megjátszott grimasz volt. Tényleg mosolygott. Szomorúan, beletörődve mindenbe. Ahogy a haldokló küld egy búcsúpillantást az ágya körül állóknak. – Mert szeretlek. Asper erre felhörrent, mint akit meglőttek. A pisztoly ott termett a kezében, mintha csak egy varázsló intette volna oda a pálcájával. Thompson nagy teste megrezzent mellettem. Tudtam, hogy semmi esélyünk megakadályozni, hogy lelője a nőt. Az az igazság, hogy talán nem is akartuk. Louise mosolyogva nézte a fegyvert rászegező férfit. Már nem félt, nem volt mitől. Amitől rettegett,már bekövetkezett. – Lőj csak, Joachim! – mondta szinte kedvesen. A hangja ugyanúgy körülfolyt, mint amikor énekelt. – Ugyan, mit számít ez már, nem igaz? Asper kezében megremegett a fegyver. Előbb csak apró rezgésnek tűnt, aztán a fegyvercső mintha nagyon lassan körbejárt volna. Louise folytatta. – Nekem csak te voltál. Ha csak kicsit is szerettél, lőj le, mert nagyobb fájdalmat okozol, ha életben hagysz. Lőj csak le, Joachim, mert megaláztalak és becsaptalak. Nem mondtam el, mi vagyok, vagy ki voltam. Elárultalak, mert segíteni akartam valakinek, aki fontos volt egy másik életben. Bajt hoztam rád,mert nem akartam, hogy megtudd, ki voltam, és ellökj magadtól. Asper leengedte a fegyvert. Teste mintha összezsugorodott volna és a válla előreesett. Leült. A fegyvert maga elé tette. A hangja megtört volt. – Tudni akarom az egészet. Az operációkat. A gyilkosságokat. – Biztos vagy benne? – Azt hiszem, jogom van hozzá. – Gondolom Mr. Quinlan már jórészt elmondott mindent – mondta kérdő hangsúllyal Louise, és felém fordult. – Nem, nem mindent – mondtam, és a hangom rekedt volt. – Megnéztük az operációkról készültfelvételeket, és elmondtam, hogy maga ölte meg Keane és Edmond Harpert. Kérem, beszéljen neki az árvaházról, Louise! Meg kell tudnia miért, és hogy kezdődött az egész. – Rendben. Akkor mesélek maguknak a Szent Anna Nevelőotthonról. Keane-nel mindketten ott nőttünk fel. sok verést kaptunk, a nevelőktől és az idősebb gyerekektől. A gyerekek sokkal kegyetlenebbek tudnak lenni, mint a felnőttek. Nem
érzik a tettek súlyát. Amikor odakerültünk, voltak nálunk sokkal idősebbek is. Tizenkettő lehettem, amikor megerőszakoltak. Négyen voltak, mind idősebb és sokkal erősebb. Lefogtak, és egymás után megtették. Keane nem tudott segíteni. Elszaladt. Másnapmindent elmondtam az egyik nevelőnek. Nem törődött vele, azt hiszem. Miért is tette volna? Velünk nem kellett elszámolni senkinek. Aztán voltak mások is. Nevelők. Vékony voltam és gyenge. Nem tudtam védekezni. Talán a végén már nem is akartam. Talán a végén már nem is úgy gondoltam magamra, mint egy fiúra, akit megerőszakolnak. Talán a végén már úgy tekintettem magamra, mint ők rám. Lányként – mondta halkan Louise. Nem volt gyűlölet a hangjában, csak tapintható fájdalom, mint a szomorú vasárnap sorai között. Asper nem szólt közbe. Thompson néha szívott egyet az orrán, és a szeme vörös lett. – Aztán eljött a megváltás. Annak hittük, amikor Robina és Edmond Harper elvitt bennünket. Harper nem akarta az egészet, ezt meg is mondta az első este. Robina sorra elvetélt, nem született gyerekük. Aztán már nem akart kisbabával vesződni, a szerződéses örökbefogadás sokkal egyszerűbb volt. Ő választott ki bennünket, és azt hiszem, tényleg megszeretett. Én tizennégy voltam, Keane tizenkettő. Mivel egy személy csak egy gyereket vehet örökbe, ezért Harper Keanet, Robina pedig engem adoptált. Jó életünk volt. Harpert lefoglalta a klinika, Robina pedig törődött velünk. Sokat énekeltünk együtt. Aztán jött a nap, amikor Harpert letartóztatták. Elítélték, és a klinika bezárt. Két évvel később Harper hazajött,és az maga volt a pokol. Kötekedő lett és erőszakos. Rendszeresen ütött bennünket, mintha mi tehettünk volna a lebukásáról. Robina nem sokáig bírta, csak egy levelet hagyott Keane-nél, hogy bocsássunk meg neki, amiért elmegy. Harper aznap este nagyon megvert. Egy kötéllel. Összesodorta és bevizezte, hogy jobban fájjon. Hát fájt is. Le kellett vetkőznöm, és rá kellett dőlnöm a kanapé oldalára. Nagy, fekete bőrkanapé volt. Mindig átmelegedett és hozzám ragadt, ha beleültem. Ráfeküdtem letolt nadrággal, és nekilátott megverni. Amikor elkezdtem sírni, azt kiabálta, hogy csak a lányok sírnak. csak a lányok. Aztán belém hatolt. Ha lány vagyok – mondta –, akkor úgy is fog bánni velem. onnantól majdnem minden este vele kellett aludnom . Újra kezdődött az egész. Nem mehettünk sehova. Tulajdonképp a foglyai voltunk. Keane nehezen tűrte, néha kiszökött. Harper ilyenkor is engem vert meg. Minden este elmondta, hogy Robina miattunk ment el. Mert rosszak voltunk. Mert én rossz lány voltam. Közben a pincében berendezte a műtőt. Sokan jöttek, hogy változtassa át őket. Egyre többen. Egyre több pénze volt. Tizenhét voltam, amikor elkezdte velem a műtéteket. Azért hogy megint legyen felesége. Mert én üldöztem el a feleségét, nekem kell pótolnom. Persze mindenkinek úgy mutatott be, mint a lányát. Alighanem azt gondolták, hogy felszedett egy fiatalszeretőt. Ugyan, kit érdekelt? Jöttek, és új arccal távoztak. Egy-két hetet töltöttek az emeleti szobákban,nekünk oda tilos volt felmenni. Keane egyszer fellopózott, és az egyik bekötözött arcútól ellopott egy pisztolyt, amíg aludt.
Eldugtuk. Féltünk, hogy rájönnek, de nem történt semmi. Ezzel a fegyverrel lőttem le, amikor húsz lettem. Addigra Keane megszökött, én pedig végleg nő lettem. Ezt akartad hallani,Joachim? – emelte tekintetét Asperre, ahogy befejezte. Asper nem válaszolt, és Louise felelet nélkül is tovább mondta. – Los Angelesbe jöttem. Keane egy bárban felismert. Boldog voltam, hogy újra együtt vagyunk. De állandóan bajban volt, mindig pénzre volt szüksége. Jó időre eltűnt, de tudta, hol érhet el. Amikor visszajött a városba, már Dannel voltam. Nem szerettem, de szükségem volt rá, a segítségére. Keane belekeveredett valamibe, és megint pénz kellett, hogy végleg eltűnhessen. Talált egy sebészt, aki megoperálta volna az arcát, de nagyon sokat kért. Nem tudtam adni, de elmondtam neki, hogy Simons bajban van. Kitalálta, hogy juthat hozzá a pénzhez, és hogy tűnhet el örökre. Adott egy lehallgatót, amit el kellett helyeznem. Könnyen ment… Az őrmester többször járt Dannél – mutatott Thompsonra. – Megvártam, amikor következő alkalommal megjött, az ajtóhoz mentem, és bekapcsoltam a lehallgatót. Hallottam, hogy kiabálnak, és rólad beszélnek, Joachim. Este elhoztam a felvételt. Keane Mexikóban volt, valami szállítmányt kísért. Amikor néhány hónap múlva visszajött, Dan már halott volt, te pedig Joachim, már fontos voltál nekem. Azon az estén, amikor először meghívtál vacsorázni, emlékszel? – mondta szinte suttogva. – Rögtön éreztem, hogy ez valami más lesz. Mindenki félt tőled, de én nem. Asper elmosolyodott. Őszintén. Egy pillanatra eltűnt szeméből a fájdalom. – Gyönyörű voltál, Louise. Kék blúz volt rajtad, sárga és piros virágokkal. A nő keze megrebbent, mintha át akart volna nyúlni az asztal felett, és megsimogatni a másik kezét. A mozdulat azonban megtört, és a pillanat tovaszaladt. – Megmondtam Keane-nek, nem akarom, hogy zsaroljon. Szerettelek. Nem adtam oda neki a felvételt. Otthon őriztem. Egyik este Keane betört hozzám, és átkutatta a lakást. Nem találta meg… csak ezt – mutatott Louise a holomonitor halványan izzó sziluettjére. – Miért tartotta meg, Louise? – Thompson szinte kiesett a székből, úgy hallgatta a történetet. – Amikor eljött Harpertől… miért hozta el? – Talán, hogy mindig emlékezzek, mi voltam – mondta bizonytalanul a nő. – Néha, amikor boldognak éreztem magam, elővettem és megnéztem. Hogy tudjam, ha boldog is vagyok, ez a boldogsággyűlöletből és gonoszságból fakad. Hogy soha ne felejtsem el, nem bízhatok senkiben. – De bennem bíztál, Louise – mondta halkan Asper. Legalábbis azt hittem. A nő megrázta a fejét. – Bízni akartam, de még mennyire akartam! De ott volt Keane, akivel együtt mentünk át a sok kegyetlenségen. Benne is bíztam, és mégis elárult. Ellopta a diszkemet, hogy odaadjam neki, amivel téged meg az őrmestert zsarolhatja. Pénzért árult el engem! Azt mondta, ha nem adom oda neki, amit felvettem,megmutatja neked mi voltam. Asper arca megint elkomorodott. – Ezért lelőtted. Ugyanazzal a fegyverrel, amivel végeztél Harperrel. – Felhívtam, és azt mondtam neki, hogy találkozni akarok vele. Hogy
odadoblak téged, magamért. Találkoztunk, kint az ipartelepeknél. De az én felvételem nem volt nála. Egy csomagmegőrzőbe tette a Lincoln pályaudvaron. A kódszámsort felírta, és a kalapjába rejtette. Azt hitte, hogy meg is tanulta a kódot, de a számokkal, ha csak nem pénzösszegekről volt szó, nehezen boldogult. Maguk – mutatott az őrmesterre –, megverték, és a kalapja ott maradt a bárban. Amikor este találkoztunk, elmondta, hogy megpróbálta kivenni a megőrzőből a diszket, de rosszul emlékszik a számsorra. Elveszítettem a fejem. Kiabáltunk. Akkor mondta, hogy egy magánhekus bement a kalapjáért, de én pont akkor hívtam, és elrohant kivenni a diszket a csomagmegőrzőből. Arra gondolt, hogy tudja a kódot, és ha kiveszi a lemezt,akkor a kalapnak most nincs jelentősége. Ott hagyta. Később akart érte menni, vagy a bárba, vagy magához, hogy ne maradjon nyom. Megmutatta az azonosítóját, Mr. Quinlan. Akkor is azt szorongatta,amikor lelőttem. Thompson akkorát nyelt, hogy visszhangzott. Louise szomorúan folytatta. – Már nem az a Keane volt, akit ismertem. Nem tudtam úgy gondolni rá, mint az öcsémre, akit meg kell védenem. Zsarolni akart téged Joachim, és engem is. Tudtam, hogy másképp nem szabadulhatok meg tőle. Mindig szipolyozni fog. Asper szinte szelíden válaszolt. – Bolondság volt azt hinned, hogy engem meg lehet zsarolni. Miért lőtted le a csapost a Wing's-ben? Tudtad, hogy az a hely az enyém, és ezzel bajba keverhetsz. Louise a szelíd hangtól sírni kezdett. Nem nagyon, talán az őrült Harper kiverte belőle a legtöbb könnyet. Talán eleget siratta már magát. – Elmentem a bárba. Roger azt mondta, hogy a kalapot elvitte egy magánhekus. Maga – nézett rám fátyolos, barna szemmel. – Felismert, és telefonálni akart neked. Lelőttem – mondta Louise. Asper rám nézett. Kérdés nélkül mondtam: – Nem nálam volt, hozzám csak később került. Az a zsaru, aki kihallgatott, egy Martinez nevű hadnagy ment el a kalapért, mert ő is rájött, hogy lehet benne valami, ami érdekelheti. Egyébként nem közönséges rendőr – folytattam, mire az őrmester fészkelődni kezdett. – A Központi Biztonsági Irodatisztje, és hivatalból maga ellen nyomoz. Úgy gondolta, hogy ha megfigyeltet engem, eljuthat addig, aki a szálakat mozgatja. És így is történt. Martineznek nem volt nehéz lenyomoznia, hogy hol van a holodiszk. Azt hitte, hogy így elkaphatja magát. – Honnan tudott Martinez a lehallgatásról? Maga nem beszélt neki róla – nem kérdezte, hanem állította. Közben Thompsonra nézett. Az őrmester nagy, vaskos teste szinte láthatatlanná zsugorodott attól a nézéstől. Asper nem is kérdezett többet, csak megjegyezte, hogy erre még visszatérnek. Nem irigyeltem az őrmestert, de ennyi azért kijárt neki. Talán több is, de ha a hadnagy nem linkelt, a cimboráival együtt biztonságban lesznek. – Mivel figyeltette az irodámat, tudott arról, hogy az őrmester járt nálam – mondtam. – Én akkor éppen eszméletlen voltam, mivel Louise kissé erőszakosan követelte rajtam a felvételt. Martinez elbeszélgetett az őrmesterrel, és kivette a megőrzőből a diszket. Nem azt találta, amit keresett. Az utolsóképeken
felismerte Louise-t, hogy őt is látta bemenni az irodámba. Louise bizonytalan volt, ki akarta deríteni, hogy mit tudok a diszkekről, aztán amikor rájött, hogy én is azt hiszem, Harper az őrmestert és magát zsaroló diszket rejtegette, falból megbízott, hogy szerezem vissza. Martinez hadnagy közben azon töprengett, mihez kezdjen. Arra gondolt, hogy kicsikarja Louise-ből a terhelő bizonyítékot maga ellen. Több lap is volt a kezében, a felvétel alapján tudta, hogy kicsoda Louise, és hogy ki ölte meg Keane és Edmond Harpert. A lőpróba alapján világos volt, hogy ő lőtte le Rogert is. Aztán rájött, hogy így nem használhatná fel bizonyítékként maga ellen. Az ügyvédei azt szirénázták volna, hogy zsarolással jutott hozzá, és a bíróság nem fogadta volna be bizonyítékként. Ekkor jött el hozzám. Megállapodtunk, hogy mivel Robina Harper az ügyfelem, aki arra bérelt fel, szerezzek vissza egy felvételt, legfeljebb az engedélyemet vonnák be, ha én cserélem el vele. – Megismerkednék ezzel a Martinez hadnaggyal – mondta Asper jéghidegen. A düh, mint a konyak,csakis jéghidegen az igazi. – Erre jó esélye van, szerintem hamarosan vendégül láthatja – mondtam, mire csak bólintott. Közben Louise úgy nézett rám, mintha csótány lennék a menyasszonyi tortán. – Akkor mire volt jó ez az egész színjáték? – kérdezte a nő. – Minek kellett visszahozni a múltat? soha nem adtam volna ki Joachimot! – Pontosan ezért, Louise – mondtam. – Akkor nyilvánosságra hozta volna a felvételt magáról inkább így jusson a vőlegénye tudomására,mint az újságok hasábjairól. Mert megtette volna, ebben biztos lehet. Magát elítélik a három gyilkosságért, és mindenki megtudta volna a titkát. – Ez tönkretett volna – mondta Asper. – Legalábbis üzletileg – toldotta meg néhány másodpercnyi csend után. – Nem értem, Mr.Quinlan, hogy magának mi ebben a bolt? – kérdezte meg végül. – Minek csinálta ezt végig? Louise miután felfogta, hogy miről van szó, értetlenkedve nézett rám. – Talán, mert azt akartam,hogy a kismadár szabad legyen. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte Louise. – Egyszer megmondtam magának, hogy nem tudom megvetni. Engem nem érdekel Keane vagy Roger halála. Nekem ők senkik. Maga érdekel, Louise. Maga nem kerülhet börtönbe megint, eleget élt bezárva. Akkor sem, ha gyilkolt. Nem romlottságból tette vagy anyagi haszonért. Az a maga számára nem is volna büntetés. A büntetésnek csak akkor van értelme, ha jobbá lesz általa az ember. Különben csak értelmetlen kínzás. Felesleges és megrontó. – Elmondhatta volna csak nekem. Nem kellett volna megaláznia mások előtt. – Ha elmondom, elment volna? Magától? Megértette. Kinyitottam neki a kalitka ajtaját. – Nem, nem tudtam volna elmenni – mondta. – Ezért hoztam ilyen helyzetbe, Loiuse. Ha akarja, most már kisétálhat és eltűnhet. Ez az egyetlenesélye. A vőlegényének is – tettem hozzá végül.
A mosoly úgy ragyogott fel az arcán, ahogy a dal megárad és körbevesz. Lassan, édesen. Asper közben felemelte az asztalról a fegyverét. A csövénél fogta, mintha csak azt mutatná, hogy megadja magát. – Mr. Quinlan, nem gondoltam, hogy egy magánzsaru ennyire szentimentális lehet – mondta Louise. – Ne gondolja! Talán túl sok sanzont hallgattam. Talán Joachim Asper nem az az ember, aki eltűrné,hogy elárulják,vagy megalázó helyzetbe hozzák. Talán arra vártunk, hogy lelövi magát, Louise. Akkor Martinez hadnagynak lenne egy jó napja, ha ketten is a szemtanúi vagyunk. – Marvin, magának igaza volt. Ez tényleg fene egyenes ember – mondta Asper. A nő közben csak nézett, barna szeme végigperzselt és magába szívott. – Ha igaz, amit mond, köszönettel tartozom magának. – Ne köszönje meg – mondtam. – Ne köszönjön semmit. Tudja, hogy csak egyetlen lehetősége van. A nő Asperre nézett. – Elmegyek, Joachim. Eltűnök a városból. Talán a kontinensről is. Nem hallasz többé rólam. Asper ujjai a pisztoly markolatán doboltak. Az arca sima volt és áttetsző. A hangja megint fájdalommal és haraggal teli. – El kellett volna mondanod. Segítettem volna. Én végig őszinte voltam hozzád. Louise felemelkedett. – Ha elmondom, mi voltam, együtt maradtál volna velem? Asper egyetlen másodpercig habozott csak. Egyetlen másodperc volt csupán, de mindent jelentett. Az a másodperc volt, amit minden férfi elhibázik. Későn mondjuk ki az igent. Csak egyetlen másodperccel később, de az is elég, hogy mindent elrontson. Louise szó nélkül kiment. Nem köszönt el, csak elment. illata még sokáig közöttünk lebegett. Mint a nárciszmező eső után, ahogy a nap rásüt, és felszáll a pára. 17. Thompsonnal odakint ültünk az Aramis egyik műviesen kopott, italfoltos asztalánál, és a dizőzt hallgattuk. Egyik pohárral ittuk a másik után. Már jócskán túl voltunk a részegségen, de még vártunk valakit, hogy teljes legyen az este. Louise után Asper is távozott. Ő nem köszönte meg, csak kezet nyújtott. Thompsonon végignézett,de nem szólt hozzá. Bedobta a porlasztóba a diszket, és némán kiment a szobából. Egy darabig néztük egymást Thompsonnal, majd mi is távoztunk. Leültünk odakint, és elkezdtünk inni. Végül az őrmester nehezen formálva a szavakat, megszólalt: – Ez pontosan olyan, mint a maga sanzonjai, kispajtás. Szomorú egy história sok sírással. És a végén a nő elhagyja a férfit. – A sanzonokban nem szerepelnek korrupt és hazudós kiberek mondtam kissé mérgesen. Bosszantott, hogy így fogja fel.
– Nem értem. Maga végig tudta, hogy Martineznek gyónok? – kérdezte. Azért persze nem kért elnézést, hogy köpött. – Volt ilyen sejtésem. De biztosan csak akkor tudtam, amikor a hadnagy elmondta. – Az a szemét! – Maga meg ne játssza a sértődött óvodást, akinek elvették a gravo dömperét! szépen megegyezett vele, amikor megcsavarta a mogyoróit. Thompson széttárta a karját, hogy most mit mondjon erre? Közben úgy hátba verte a mögöttünk lévő asztalnál ülő egyik tagot, hogy az majdnem lefejelte az asztallapot. – Öreg vagyok már, nehezen szorítom össze a combjaimat. – Egy frászt, maga szar stüszivadász! – mondtam dühösen a képébe. – Az elejétől fogva köpött neki. Ő küldte utánam, amikor kiengedtek a kóterból. Akkor se lepődnék meg, ha maga a belső ellenőrzés hékája lenne. Keresztet vetett, elűzve még a gondolatot is. – Na olyan mocskos még én se vagyok, kispajtás – mondta. Mögöttünk megszólalt egy jól ismerthang. – Az őrmester annyira hülye, hogy vétek lett volna nem kihasználni. Martinez maga alá húzott egy széket. – Látom, iszogatnak – mondta. Össze kellett dugnunk a fejünket, mert rákezdett a zenekar. Martinez elegáns arcvizének illata megtöltötte az orromat. – Jól látja. Ünnepelünk – mondtam. – Ha jól gondolom, nem azt, hogy Asper lelőtte a nőt, és maguk készek tanúskodni. – Nem azt. Sem azt, hogy odaadhatom a felvételt, amivel sittre vághatja az ürgét. – Nem szeretem ezt a hangot, Mr. Quinlan – mondta a hadnagy. – Nem szeretem, ahogy intézi az ügyet. – Én meg azt, ahogy maga intézi az ügyet, hadnagy. – Nyögje már ki, mi történt, ember! Miközben regéltem, Thompson a poharát nézegette, mintha valami rendkívül érdekeset látna benne. Nagyjából felvázoltam a történteket. Minél tovább beszéltem,annál jobban torzult Martinez arca. Végül megjegyezte: – Ezért mindketten ülni fognak. Maga bűnpártolásért, mert futni hagyott egy többszörös gyilkost. Maga meg, őrmester, készülhet a belső ellenőrzés kínzókamrájára. Garantálom! – Nem garantál maga semmit, hadnagy. Semmi nincs a kezében. Meg akar vádolni? Ugyan mivel? Lezáratta a nyomozást Keane ügyében, nehogy a gyilkosságiak belerondítsanak a piszkos kis játékába. Két ütőkártyája lenne, ha megtalálná a nőt, és kiszedné belőle az igazságot. Ez nem fog megtörténni, ezt én garantálom magának. Ugyanígy semmi esélye, hogy a kezébe kaparintsa a felvételt, amit Robina készített. Annak a nővel együtt nyoma veszett néhány órája. Ahogy a nőt,
úgy a diszket se találja meg,kispajtás – mondtam neki egy szuszra. – Csak ne bízzon ennyire abban a nőben, Quinlan! El fogom kapni, ha addig élek is. Erre Thompson kijött a kussból, és azt dörmögte: – Abban biztos lehet, hogy csak addig él, hadnagy. Martinez odakapta a fejét. Elértette, hogy az őrmester Asperre gondol. – Magának pofa be, barom! Maga is a sitten fog megrohadni! Thompson felfeszített. Martinez hátra is kapta a fejét. – Elég volt. Öreg zsaru vagyok fiam, lehet, hogy nem a legjobb, lehet, hogy alaposan bemocskoltam magam, de bármennyi szart is kenjek magamra, soha nem fogok úgy bűzleni, mint a maga pofája,seggfej! Tűnjön el az asztalomtól, különben kihajíttatom! Martinez keze meglendült. Elkaptam, és szelíden megráztam. Az őrmester a nyakánál fogta meg, és lelökte a székről. Mivel szorosan tartottam a karját, akkorát esett, mint egy télikabát. Pete, a Bivaly jelent meg mellettünk. – Valami gond van őrmester úr? – kérdezte, és a dörmögése szinte elnyomta a zenekart. – Dobd ki innen ezt a szart, fiam! Pete felkapta a földről a tiltakozó hadnagyot és kicipelte. Martinez úgy lógott a karján, mint egy törölköző. – Azért ez túlzás volt, kispajtás – mondtam neki, ahogy visszaültünk a helyünkre. – Ezért még megütheti a bokáját. Mégis csak a KBI tisztje –mondtam. – Meg ott lóg a levegőben az is, hogy Asper nem örül túlságosan, hogy kijátszotta. Védelem kéne magának. Közben Pete intett, hogy minden rendben. Elindult az asztalunk felé üres kézzel. Martinezt elhagyta valahol. – Ne féltsen engem, kispajtás! – mondta az őrmester. – A felvétel nélkül Martinez semmit nem tud bizonyítani. Mr. Asper ma még haragszik rám, holnapra majd megbocsát. Miért ne tenné? Kell neki, aki elvégzi helyette a piszkos munkát. Tetszik itt nekem, kispajtás. Lehet, Pete mellé elkel itt valaki. Talán holnap leadom a jelvényemet, és gatyába rázom ezt a nagy mamlaszt – mutatott a hegynyi izomra és csontra. – Az öreg Thompsont nem kell félteni. Meg fogom találni a számításomat. Talán elmegyek magánhekusnak – tette hozzá és rám villantotta nagy, sárga fogait. – Na kapja be, őrmester! Thompson szomorúan mutatta az üres poharát. – Nincs mit, szimatkám. Nincs mit. Pete közben visszaért az asztalunkhoz. Hatalmas mancsából az asztalra pottyantott egy átlátszó műanyag tokot.
– Ezt Mizz Stark küldte magának – tette a kezét a vállamra. Persze a sérültre. Thompsonnal az asztalon heverő holodiszket néztük meredten. Pete folytatta. – Azt mondta… hogy… azt mondta, hogy… – Pete itt elakadt. – Valamit mondott még különben mielőtt elment – morogta végül. – Nyögd már ki, fiam! – Thompson megbökdöste a lemezt, mintha valami döglött rovar lett volna. – Na valami olyat mondott, hogy a papagáj elrepült – mormogta Pete. Egymásra néztünk az őrmesterrel. – Talán, hogy a kismadár szabad… Pete hordónyi feje rábólintott. – Hát azt mondtam én is! A kismadár szabad.
Leonard Stansky: Finomhangolás A Novus Ordo Seclorum erős kézzel kormányzott világában a technikai fejlődés létkérdés az egymással is hadakozó pearlöknek. És a csendes küzdelemben minden eszköz megengedett. A legnagyobb hatalom persze akkor is a Katedrális marad, hiszen kezében az időutazás lehetősége, amivel megbolygatja a mágikus erőket is. Az Új Világrend nemesei duplán nem tudják, kivel kezdenek ki… 1. Maho szellemképes, szürke formák egymásba olvadó masszájaként érzékelte az anyagi valóságot. Az égbe törő épületek, a belőlük kinyúló gravoplatformok, hidak a köztes lét perspektívájából is felismerhetőek voltak, és csaknem tökéletes színtelenségük segített könnyen meglátni a lényeget: az előttük, körülöttük és bennük vibráló légies fényszövedéket. Mint korábban mindig, Maho ezúttal is céltudatosan cselekedett. Úgy tűnt, mintha a város díszletet rejtett kottaként átrezgő finom energiaszálak régi ismerősként integetnének felé, ahogy a sorsával régen megbékélt ember nyugalmával felvértezve haladt célja felé. A felhőkarcolók jókora, pompás dísz kutakkal, NOS-, barokk szoborcsoportokkal és neogótikus toronypavilonoknak álcázott kommunikációs transzmitterekkel tűzdelt parkot öleltek körül. Normál tudatállapotban azonnal ráismert volna a helyre, de lényének ebben a valóságban lebegő részének teljesen érdektelen volt a név, amit az emberiség a parkra és az azt körülölelő városra aggatott. Őt csupán a középen elterülő tölgyliget, pontosabban az ott összefutó energiaszálak foglalkoztatták. A famatuzsálemek körül örvénylő éteri fényindák itt egymás erejét meghatványozva fonódtak össze, energiájuk a környező tárgyakhoz képest ragyogóan eleven színekbe öltöztette a növényóriásokat. Maho tudta, hogy a fizikai világban most éjszaka van – nem utolsósorban éppen ezért választotta mindig ezt az időpontot a kísérletekhez. Így valószínűtlennek látszott, hogy emberek zavarják meg: segítői könnyedén máshová irányították annak a néhány embernek a figyelmét, akik ezen a késői órán a parkba tévedtek. A férfi a tölgyliget közepén, az erővonalak metszéspontjánál állapodott meg. Érzékei lassan kiterjedtek, ahogy munkába vette az energiaszálakat. A transz kiteljesedésével párhuzamosan a fényszövedék lüktetése fokozatosan sebesebbé, izzása egyre erőteljesebbé vált. Maho érezte, hogy ezúttal közelebb került a sikerhez, mint korábban bármikor. A megnövelt erejű fényhúrok egyre intenzívebb vibrálását egy lénye mélyéről felzengő, hosszan elnyújtott alaphanggal vette munkába, majd hipnotikusan lüktető kántálásba fogott. Szavai az éteri síkon rezegtek, érintetlenül hagyva az anyagi világ tartományát. A különös szavak mágikus ritmusban hangzottak el újra és újra. Az energiaszövedék magába itta, átvette erejüket, és minden ismétléssel erősebbé vált a
fény. Ragyogó energiaimpulzusok száguldottak végig a csomópont felé, hogy egyre tündöklőbbé hizlalják a fókuszban növekvő éteri gócot. A levegő előbb finom, majd egyre gyorsabb hullámzásba kezdett a liget körül, akár a sivatagi látóhatár a hőségben. Amikor úgy érezte, hogy az erők már már fölé kerekednek, Maho kimondta a nyitóformulát, irányt adva a felduzzadt energiáknak. Nem maradt benne kétség, hogy ezúttal sikerült elérnie a kritikus töltésszintet. A kéken ragyogó fényszövedék örvényleni kezdett, összesűrűsödött, és egy vakítóvillanással feltárult a Kapu. 2. Benedetto Francese bíboros intésére fiatal titkára összehúzta a vastag bársonyfüggönyöket, kirekesztve a nyári Rómát hevítő napsütést a jókora dolgozószobából. Az Opus Dei feje elégedetten hunyorogva fordult az ébenfa intarziás íróasztal túloldalán ülő vendégéhez. – Tehát ha jól értem, Wilson testvér, ön azt gyanítja, hogy a Perkins házaspár nem csak kvantum és erőtérfizikával, hanem okkult praktikákkal is foglalkozik? – Ez a határozott véleményem, excellenciás uram, és ez több mint puszta gyanú. – Olvastam a jelentését, és egyetértek a következtetéseivel. A kérdés csak az, hogy lépjünk -e az ügyben, és ha igen, mennyire avatkozzunk bele. Kíváncsi lennék rá, van-e kialakult elképzelése. – Azt javaslom, helyezzük szoros megfigyelés alá a tudóspárt. Ki kellene derítenünk, hogy transzcendens érdeklődésük összefüggésben van-e a Perseus Projekttel. – Elképzelni sem tudom, mi köze lehetne hozzá, de mindenre fel kell készülnünk. A Gillian-ügy óta nem lehetünk elég óvatosak a parafenoménekkel, főleg, ha jó kapcsolatot ápolnak a felsőbb körökkel. Márpedig Perkinsék nem kapták volna meg Ázsia pearljének támogatását, ha holmi habókos szobatudósok lennének csupán, nem is beszélve arról a temérdek NOS-dollárról, amit a Perseus Projekt felemészt. – Excellenciád engedelmével már ki is választottam azt a testvért, akit az üggyel megbízhatnánk. Tervem szerint a Perseus Projektet felügyelő Waikato Egyetem gazdasági dékán helyettese mellé építhetnénk be, ahol a megjelenése nem adna okot felesleges kérdésekre. – Magára bízom a részletek kidolgozását, Wilson testvér. Minden fejleményről azonnal tájékoztasson. – Természetesen, excellenciás uram. – Van itt még valami. A jelentéséből nem derült ki pontosan, menynyire van közel a befejezéshez a Perseus Projekt. Bár ezt az eshetőséget nem tartom valószínűnek, de számításba kell vennünk, hogy valami összefüggés lehet Perkinsék kutatási céljai, és természetfeletti iránti érdeklődésük között. Ha ez bizonyítást nyer, elképzelhető, hogy csak a Perseus Pajzs aktiválása előtt lesz lehetőségünk beavatkozni, ha ez válna szükségessé. Azt akarom, hogy ezt figyelembe véve készítsen terveket az ügy kezelésére. – Ahogy méltóságod óhajtja.
Benedetto Francese felállt, jelezve, hogy az audiencia véget ért. Kinyújtotta a kezét, hogy a másik csókkal illethesse a rubinköves bíborosi gyűrűt. Jonathan Mortimer Wilson érsek, az Opus Dei óceániai műveleti igazgatója előrehajolt, ajka az alkalomhoz illő áhítattal érintette az O és D betűkkel metszett ékkövet, majd sietve elhagyta a dolgozószobát. 3. Az új-zélandi Hamilton felett hasas, szürke felhők úsztak lomhán, havas esőt ígérve a ködbe burkolózó város lakóinak. Dr. Maho Perkins végigsétált a campus tavacskája, és a modern művészetek tanszékének otthont adó három ódon, a XX. századi Bauhaus stílusában készült épület között kanyargó gyalogúton, és belépett a dékáni hivatalba. Reménykedett benne, hogy a megbeszélés nem fog sokáig elhúzódni, mert a Perseus Pajzsfőpróbáját megelőző tesztsorozat bőségesen ellátta tennivalókkal. Ennek ellenére hiba lett volna nem megjelenni – még egyetlen hasonló alkalmat sem mulasztott el –, hiszen ilyenkor nyílt rá lehetőség, hogy kielégítse a pajzsfejlesztés felett bábáskodó hatalmasok kíváncsiságát, és meggyőzze őket: dollárjaik jó helyre kerültek. A földszinti tárgyalóban a legtöbb meghívott már elfoglalta helyét a jókora ovális asztal mellett, mire megérkezett. Biccentéssel viszonozta a köszöntéseket, majd ő is leült. Dr. William McIntire, az egyetem gazdasági dékán helyettese az utolsók között futott be, és a Maho melletti széket választotta. Miután mindenki elhelyezkedett, McIntire megköszörülte a torkát, és sietve belekezdett mondókájába. Röviden ismertette a Perseus Projekt – vagy ahogyan maguk között emlegették, a PP”– pillanatnyi állapotát. Beszámolója hátteréül egy, a központi kivetítőn látható animáció szolgált. A film a Pajzsállomást, az antarktiszi földi bázissal összekötő űrliften felfelé vándorló konténerek mozgását mutatta be. A többség már unalomig ismerte. Maho végigtekintett az egybegyűlteken. Gyakran voltak új arcok, ezúttal is talált néhány ismeretlent. Alapossága nem engedte, hogy a projektet átjáró háznak használó, többségében a NOS különböző érdekcsoportjai által szalajtott tisztségviselőket, képviselőket, pénzügyi tanácsadókat és ügyvédeket ne vegye figyelembe. Megszokta már, hogy az emberek jönnek -mennek, de mindegyiküket személyesen is meg akarta ismerni, még akkor is, ha csupán egyszer jelentek meg. Ki tudja, melyikük lehet hatással a projektre. Időközben McIntire áttért a pénzügyi jelentés ismertetésére. Maho nem lepődött meg, hogy az anyagiak ezúttal is megelőzik a tudományos kérdéseket. A NOS urai minden dollárjuk felhasználását nyomon követték. – Mint tudják, a PP abba a fázisba került, hogy augusztus elsejére kitűzhetjük a pajzs első próbaaktiválásának időpontját – folytatta a dékán helyettes. – Dr. Perkins, kérem, számoljon be a tesztek jelenlegi eredményeiről és a kilátásokról!
– Jelenleg a pajzsgenerátorok finomhangolásánál tartunk. Ha jól tudom valamennyi jelenlévőhöz eljutott a legutóbbi összefoglaló jelentés, ezért most csak néhány dolgot emelnék ki – vette át a szót Maho. – Mint tudják, az erőtér felépítése az általunk kidolgozott kvantumrezonancia-elmélet alapján történik. A szubatomi rezgési frekvenciák egymást erősítő összehangolása kulcsfontosságú. A legjobban egy szimfonikus zenekar által létrehozott összhangzathoz lehet hasonlítani a végeredményt. A cél az, hogy a különböző szinteken ható rezgések kölcsönhatását kiismerve megtaláljuk azt a „dallamot” amely kiváltja az általunk kívánt válaszreakciót, nevezetesen a napszelet alkotó nagy energiájú, rövidhullámhosszú sugárzás optimális visszaverését. – Rájöttünk, hogy nem célszerű a teljes spektrum visszaverése, ahogy eredetileg gondoltuk, e helyett egyes hullámhossztartományok sugárzását beengedjük. Ezeket azután a „hangszerek ”, vagyis a különböző frekvenciákra hangolt pajzsgenerátorok oly módon transzformálják, hogy a kapott energiát felhasználhassuk a Perseus összteljesítményének növelésére, tehát paradox módon a pajzs „repedései” csak tovább erősítik azt. – A tesztelés jelenlegi fázisában azt igyekszünk kitapasztalni, hogy melyek azok a hullámhosszok, amelyek a leghatékonyabban képesek növelni a pajzs teljesítményét, tehát azt szeretnénk kideríteni, hogy milyen legyen a „repedések” elhelyezkedése, melyik a legmegfelelőbb „partitúra” a zenekar játékához. Lényegében itt tartunk most. Van esetleg kérdésük? – Professzor úr, ha megengedi… – szólt közbe egy középkorú, szőke férfi. – Ő Bernard Dobson, most csatlakozott a NOS-backup teamhez, ezért még nem ismerheti. Ázsia pearljének kutatási főtanácsadója mellett dolgozik – súgott előzékenyen McIntire Mahónak. – Ha jól tudom Muranovszkij a „repedésekkel” kapcsolatban egyáltalán nem osztja az önálláspontját – mondta Dobson. Maho elmosolyodott. – Az idősebb Muranovszkij tekintélye nem jelenti, hogy a fia tévedhetetlen lenne. Ő elsősorban a masszív gamma-sugárzás és lökéshullám elhárító pajzsot igyekszik tökéletesíteni, ami némileg más megközelítést igényel. Mindazonáltal én meg vagyok győződve róla, hogy a „repedések” használata egy-két módosítással ott is remekül beválna. Dobson bólintott, de látszott rajta, hogy még rengeteg kérdése lenne. Maho elhatározta: alkalomadtán meghívja egy munkaebédre, hogy megadhassa neki a válaszokat. Kapott még néhány kérdést. Miután tömören megválaszolta őket, visszaadta a stafétát McIntire-nek. A dékánhelyettes nem szaporította tovább a szót, hanem mindenkinek megköszönte a részvételt, jelezve, hogy a megbeszélés véget ért. Az emberek felálltak. Volt, aki dolga után sietve hamar elhagyta a tárgyalót, mások beszélgetni kezdtek. Maho körbejárta a termet, mindenkivel váltott néhány szót, szerénymosollyal fogadta a biztatásokat és a jókívánságokat. Bernard Dobson köszönettel elfogadta az ebédmeghívását, és a lehetőséget, hogy jobban megismerheti a PP elméleti hátterét. Rajta kívül csak egy ismeretlen maradt, Maho nem mulasztotta el, hogy
bemutatkozzon neki. Dr.Alejandro Shackley Európában végezte matematikai tanulmányait, hogy azután egy japán kutatóintézetben kamatoztassa tudását. Később komoly eredményeket ért el a haladó húr-elmélet gyakorlati alkalmazása területén, így sikerült felhívnia magára Masaru Okawa figyelmét. Immár két évtizede élvezte Ázsia pearljének bizalmát, biztosítva ezzel a kutatásaihoz szükséges bőséges forrásokat. Érdekelte, hogy Perkinsék kvantumrezonancia-elmélete összeegyeztethető lenne-e az ő kutatási eredményeivel. Maho elnyomva magában a tesztsorozat időigényére figyelmeztető hangot, neki is ígért egy konzultációt. Este nyolc is elmúlt, mire végre útnak indult. Sötétkék Mitsubishi gravója az egyetem elkülönített VIP parkolójában várta. Beszállt, megadta az úti célt a fedélzeti számítógépnek, és elindította egyik kedvenc Bach-kantátáját. Szemét lehunyva átadta át magát a varázslatos orgonamuzsikának, miközben a gravó egyre gyorsulva elérte az utazómagasságot. 4. A Cook-szigetekhez tartozó Mangaián a téli hónapokban is csak ritkán fordult elő, hogy a hőmérőhiganyszála 20 Celsius-fok alá essen, ez a nap pedig különösen kellemes időjárással kényeztette el az itt élőket. A pajzsgenerátorok tesztsorozata után a Perkins házaspár lopott magának egy szabad délutánt, hogy együtt lehessenek végre: a Waikato Egyetem által a Perseus tesztek kiértékelésére rendelkezésre bocsátott nagy teljesítményű számítógépek egyelőre nélkülük is kiválóan boldogultak a kapott adattömeg kiértékelésével. Egyik kedvenc helyük, a Tiriara-tó, a sziget egyik gyöngyszeme, félórányi sétával volt elérhető az otthonuktól. Elidőztek itt pár órát, a piknikkosárban hozott finomságok és a XX. század derekán palackba került Chateau Beaucastel csak tovább fokozták az együttlét, a kikapcsolódás és a paradicsomi környezet keltette összhatást. Amikor az amúgy jól kézben tartott érzékeiket izzásig hevítette a szépség, az együtttöltött idő ritka öröme és a finom ízekkel összhangban előadott évődő játék, előbb követelőző, szenvedélyes türelmetlenséggel, majd forrón, végül az időtlenség ragyogó óceánjának mélységébe merülve szeretkeztek. Miután a kéj hullámai elcsendesedtek, egymás karjában engedték át magukat a jóleső pihenésnek. Amikor a napkorong a horizont közelébe ereszkedett, kéz a kézben sétáltak le a tótól a tengerpartra, hogy megcsodálják a trópusi sziget egét díszbe öltöztető alkonyi színorgiát. Amikor a nap már eltűnt a szemük elől, és sötétedni kezdett, még mindig egymás karjában élvezték a hullámokat tápláló lágy esti szellőt. Egyiküknek sem akarózott még hazaindulni. A csendet végül Laura törte meg: – Mit gondolsz az új jövevényekről? Maho csak hosszabb hallgatás után válaszolt, mintha lénye csak lassan akarna visszatérni a gondolatok, hangok, megoldandó feladatok és követendő stratégiák világába: – Dobson és Shackley? Sokkal inkább szolgálják saját nagyra hízott egójukat, mint Okawát. Mindkettejükben van valami feneketlen éhség, mintha fel akarnák falni
a világot, bár tökélyre vitték mohóságuk elkendőzését. – Pontosan mit akarnak tőlünk? – Dobsont a résmintázatok érdekelték. Úgy tűnik, elsősorban arra kíváncsi, hogy Muranovszkij eredményei összeegyeztethetőek e a mi repedésrajzolatos elképzelésünkkel. – Lehet, hogy tévedek, de ezen a Dobsonon Craig Fich szagát érzem. – Amerika pearlje? – gondolkodott el a férfi. Ez beleillene a képbe. – Kérlek légy nagyon óvatos vele! Maho elmosolyodott, és beleegyezése jeléül bólintott. – És a másik? Shackley? – Azt hiszem, őt sem csak a tudományos érdeklődés hajtja. Bár nagyon finoman játszott, de egy kérdése elárulta, honnan fúj a szél. – Ez kezd bonyolult lenni… – Szívem, ez sosem volt egyszerű! – nevetett Maho, majd folytatta: – Rákérdezett, hogy honnan származik a keresztnevem. – Ó, hát erről van szó! És mit mondtál neki? – Őszinte voltam vele. Meséltem neki Mahoihoiról, a nagy maori varázslóról, aki után a szüleim elneveztek. – Elment az eszed?! Még jó, hogy nem kezdtél neki pentagrammákat rajzolgatni! – Ugyan édesem, ez csak egy kis kultúrtörténeti kitekintés volt. A végén már a maori tetoválásokról és a hagyományos táncokról csevegtünk. Amúgy meg ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból. – Sikerült? – Úgy látszik, Dr. Alejandro Shackley professzor úr sokkal agyafúrtabb annál, hogy ilyesminek bedőljön. De ne aggódj, a fél szemem rajta fogom tartani – mondta Maho, és futó csókot lehelt Laura ajkára. – Önjelölt mágus lenne? – Könnyen lehet. Úgy vélem, alaposan ismeri az ezoterikus bölcseleteket, bár mindent megtesz annak érdekében, hogy ez nehogy kiderüljön róla. – Gondolod, hogy Okawa titokban az okkult tanok iránt érdeklődik, és ilyen szempontok szerint válogatja a kutatásvezetőit? – Ez bizony előfordulhat. Még az is lehet, hogy Shackley irányította ránk Okawa figyelmét. Aki tud olvasni a sorok között, a publikációink alapján gyanút foghat. – Hallottam egy pletykát, miszerint a pearl többször is találkozott Nathan Gilliannel. Persze nem ő lenne az első NOS-oligarcha, aki a rejtett valóság után érdeklődik. Maho hümmentett egyetértése jeléül. Egy darabig átengedték magukat a hullámok morajából és az aludni térő madarak énekéből szövődő természetes szimfónia élvezetének. – Valamit el kell mondanom – szólalt meg végül Laura. Maho figyelmesen hallgatott, és nem mozdult, de pillanatok alatt teljesen éberré
vált. – Valaki járhatott tegnap a házban. Nem vagyok benne teljesen biztos, de amikor hazaértem, valami idegenszerűt éreztem. Azután alaposan körülnéztem, és egy-két dolgot nem egészen úgy találtam, ahogy hagytam. Maho pontosan értette, hogy párja mire gondol. Laura egy pofonegyszerű, ám hatásos „biztonsági rendszert” eszelt ki ráadásnak a technikai eszközök mellé. Bizonyos tárgyakat – melyeket egy behatoló kénytelen elmozdítani, ha alaposan át akarja kutatni otthonukat –, egészen precízen helyezett el, milliméter pontossággal megjegyezve helyüket, mégis megőrizve a látszatot, mintha az a dolog minden különösebb átgondolás nélkül csak úgy oda lenne téve, ahol van. Ahogy ő mondta, ez a rendszer „bolondbiztos”, hiszen még a legprofibb kém sem ügyelne arra, hogy hajszálpontosan ugyanoda helyezzen vissza mindent, ahol találta. Mahónak ez önmagában elég volt, hogy higgyen a feleségének, de tudta, hogy Laura intuíciói is rendkívül megbízhatóak. – Akkor jártak is. Ilyesmiben soha nem tévedsz – bólintott a férfi. – Azt hiszem, kezd a helyzet igazán komolyra fordulni. – Ne félj, hamarosan véget ér ez az egész. Laura felkacagott: – Kedves maori varázslóm, hát mikor láttál engem utoljára cidrizni, he? – mosolygott a férjére. Szemében pajkos tüzek gyúltak. – Milyen szerencsés is vagyok! – nevetett Maho, ráébredve, hogy előbb felvillanó aggodalma milyenostobaságot mondatott vele. Felpislákoltak az első csillagok, és lassan a zenit fölé emelkedett a hold. Bár hűvösödni kezdett a levegő, egymás testének heve még sokáig elegendő volt, hogy ne kelljen felcserélniük a mangaiai éjszaka csodás panorámáját otthonuk melegével. 5. Dr. Alejandro Shackley szitkozódott a pocsék időjárás miatt. Aucklandet sűrű köd borította, ráadásul kitartóan szemetelt a havas eső, latyakos pocsolyákat hagyva a város alsó szintjét borító aszfalton. Elegáns, kisebb vagyont érő cipőjébe utat talált a fagyos víz. Kétszer is megbánta már, hogy gyalog indult el, de a legutóbb tudomására jutott fejlemények megkövetelték, hogy lehetőséget adjon magának gondolatai rendezésére, és erre a séta eleinte alkalmasnak tűnt. Perkinsékkel kapcsolatban legsötétebb gyanúit látta igazolódni, és a kapott utasítások megerősítették meggyőződését, hogy jól mérte fel a helyzetet. A döntés megszületett: tudományos eredmények ide, vagy oda, a házaspárt mihamarabb ártalmatlanná kell tenni, még mielőtt késő lesz! – Dr. Shackley? – hasított egy ellentmondást nem tűrő hang a párás levegőbe, közvetlenül a háta mögött. A matematikus megpördült, és ijedten mérte végig a kérdezőt. – Maga?! Hogy kerül ide? Úristen, tudja, hogy halálra rémített?– Nyugodott meg, kissé, amikor felismerte ki az. – Nézze el nekem, kérem! – mondta Bernard Dobson. – Követtem, hogy egy
nyugodt helyen beszélgethessünk. – Ez egy nyilvános hely, hiába elhagyatott! Itt bárki lehallgathat minket. – Aktiváltam egy interferencia pajzsot. – Mi a fenét akar tőlem? – Nos, egyrészt úgy tűnik, hogy valamennyire közös a problémánk. Másrészt pedig… nem szeretném, ha a pearl érdekeit sértő megoldáson törné a fejét, kedves doktorom! – mosolyodott el Bernard Dobson minden vidámság nélkül. Akár egy éhes farkas, amikor bégetést hall. – Maga fenyegetni merészel?! – Shackley engedte erőre kapni ingerültségét. – Én Ázsia pearljének bizalmasa vagyok, maga mitugrász senki! – Kérem, ne izgassa fel magát, professzor úr! Beszélgessünk. – Ezek után végképp nincs beszédem magával, maga idióta! És biztos lehet benne, hogy a karrierjének befellegzett! Gondoskodom róla, hogy Okawa san értesüljön erről az incidensről! Hálás lehet, ha egyszerűen csak kipenderíti magát, de ahogy ismerem, jobban jár, ha elkezd könyörögni az életéért! – Ó, én biztos vagyok benne, hogy könyörgésre nem lesz semmi szükség. Legalábbis az enyémre nem. Szerintem a pearl érdekesnek fogja találni az üzenetemet, amelyben kitérek az ön vatikáni barátaira. Shackley elsápadt. – Nahát, doktor úr, úgy látom, most már hajlandó lesz velem beszélgetni – villantott Dobson egy újabb farkasmosolyt a halálra vált matematikusra. – Örülök neki – Higgye el, én hűen szolgálom Okawa-sant. A vatikáni kapcsolataim csak értékesebbé teszik a szolgálataimat, amelyeket neki nyújthatok – Válaszolta Shackley, és igyekezett minél magabiztosabbnak tűnni. – Nagy ívben leszarom Okawát. Fejezze be a seggnyalást, és térjünk a tárgyra, hogy mehessek végre szaunázni! – reccsent rá Dobson. Shackley szeme elkerekedett, most már nemcsak rettegett, hanem teljesen össze is zavarodott. Dobson határozottan élvezte a helyzetet, igazán elemében érezte magát. Úgy gondolta, ennyi igazán jár neki a hosszú hónapokig tartó fáradságos munka után. – Engem az érdekel, hogy mire jutott Perkinsékkel kapcsolatban. A matematikus értetlenül pislogott. – Mire gondol? – Doktor úr, kérem, ne kezdje játszani a hülyét. Ön pontosan tudja, hogy mire gondolok. Meglepne, ha kiderülne, hogy Francese bíboros úr a szabadidejét fizikai kísérletekkel üti agyon, és ezért érdeklődik a Perseus Projekt iránt. – Úgy látom, ön igazán jól értesült, Mr. Dobson, bár gondolom nem ez az igazi neve. – Briliáns következtetés, doktor úr, nem hiába koptatta az egyetem padjait annyi éven át! A matematikus belátta, hogy vereséget szenvedett, és kénytelen feladni az ellenállást – legalábbis látszólag. Úgy látszott, rejtélyes fenyegetője eleget tud ahhoz, hogy ne lehessen félrevezetni, de talán blöfföl is valamennyit.
– Ám legyen. Elmondom, amire eddig rájöttem, de kérem, árulja el, kinek dolgozik. Az információim nem kerülhetnek illetéktelen kezekbe! – Csak annyit mondhatok, hogy a NOS legfelsőbb köreinek érdekét védem. Esetleg majd többet is elárulok, ha meghallgattam a mondandóját, de jelen pillanatban egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy feltételeket szabjon! Ennek ellenére biztosíthatom, hogy értesülései a legmegfelelőbb helyre fognak kerülni. És most ne rabolja tovább a drága időmet, mert az én türelmem is véges! – Jól van hát – sóhajtott Shackley, és beszélni kezdett. – Az Opus Dei a Gillian-ügy óta különösen odafigyel a NOS-oligarchák köreiben felbukkanó spiritisztákra. A pearl mellett az egyik fontos feladatom, hogy az ilyen fenyegetések felbukkanásáról minél előbb tájékoztassam a Vatikánt, és higgye el, ez nem csak a mi érdekünk, hanem az egész fennálló hatalomé! A legtöbben képtelenek felmérni az ilyen alakok jelentette veszély mértékét, mert csupán földhözragadt keretek között képesek gondolkodni, a természetfeletti jelenségek pedig túl vannak ezeken a határokon… Ön talán azzal is tisztában van, hogy Róma régóta azt az álláspontot képviseli, hogy az ilyesféle tudás veszélybe sodorhatja az egyszerű emberek hitét és világról alkotott felfogását, ezért komoly erőfeszítéseket tettünk és teszünk a mai napig is, hogy a transzcendens valóság bizonyos aspektusai csak a tudás befogadására alkalmas és felkészült személyek előtt válhassanak ismertté. – Megható ez a gondoskodás, de kérem, hagyja a rizsát, és térjen a lényegre! – szakította félbe Dobson. – Máris! – fintorodott el dr. Shackley. – A Perkins házaspár publikációit tanulmányozva felfigyeltem néhány összefüggésre, amelyek az okkult tudományokban való tájékozottságra utaltak. – Nevezetesen? – Nem akarom elméleti fizikai és ontológiai kérdésekkel fárasztani… – Csak fárasszon nyugodtan, ezért kapom a fizetésemet. De csak tömören! – A hullámterjedéssel és a szubatomi rezonanciákkal kapcsolatosan olyan megközelítést alkalmaztak, és olyan magabiztosan léptek át a hagyományos fizikai gondolkodás bizonyos korlátain, amit csak az tesz meg, aki pontosan tudja, hogy miről beszél, és hová tart a fejtegetése. Általánosságban ennyit tudok mondani erről, a többi talán már nehezen érthető lenne. – Azt hiszem, értem. Olyanok, mint a bennfentes tőzsdei kereskedők, akik tudnak valamit, amit a többség nem. – Kiváló hasonlat. – Rendben, erről ennyi elég is. Inkább arról beszéljen, hogy ezután mit lépett! – Amikor felismertem a veszélyt, egyrészt felhívtam Okawa figyelmét a két fizikus munkáira, másrészt tájékoztattam a Vatikánt a felfedezésemről, és kidolgoztam egy tervet a fenyegetés kezelésére. A pearl érdeklődik a titkos tanok iránt. Az Opus Dei Okawa érdekszféráját egyfajta kivetett hálónak használja, amiben a Perkins-félék fennakadnak. – Ügyes! – biccentett Dobson.
– Az én ötletem volt – mosolyodott el a matematikus, majd folytatta: – Ezen kívül persze a tudományos eredményeiket is érdekesnek találtam. Elintéztem, hogy a pearl meghívja Pearkinséket, és támogatást ajánlottunk nekik. Persze én mindvégig a háttérből kísértem figyelemmel az eseményeket, nehogy feleslegesen felhívjam magamra a figyelmüket. – Perkinsék nagyon hamar, mondhatnám gyanúsan hamar előálltak a Perseus Projekt ötletével, amit én persze közvetett eszközökkel bátorítottam. Abban reménykedtem, hogy így elárulják magukat, és kideríthetem valódi szándékaikat, és akár még arra is lesz lehetőségem, hogy fülön csípjem őket. Okawának nagyon tetszett az ötlet, egyrészt azért, mert így utolérheti Craig Fitch Muranovszkij-csoporttal elért eredményeit a pajzsfejlesztésben, másrészt az egész köré egy remek PR –kampány kerekíthető, tekintve, hogy a Perseus Projekt megoldást kínált az ózonlyuk jelentette problémára. A pearl ezzel népszerűbbé válhat a probléma által elsősorban sújtott angolszász alattvalói körében, akik finoman szólva nem éppen a legkedvezőbben ítélik meg japán urukat. Így két legyet üthetett egy csapásra, és mindeközben az Opus Dei is lehetőséget kaphatott a veszély elhárítására. – Ez gyönyörű, de árulja már el, miért fosik a Vatikán ennyire ettől a párocskától? – Kérem, ne essen abba a hibába, hogy bedől az ártatlan képnek, amit mutatnak magukról. Az effélék mindig valamilyen nem evilági hatalomtól nyerik a tudásukat és erejüket, ezért óriási veszélyt jelentenek a számunkra. – Miért, nem ezt mondják maguk is? Vagy az a baj, hogy elmondják a népnek mi mindent titkol előlük az egyház? – A római katolikus egyház felelősségéhez tartozik a hívek lelki üdvének védelme, de itt nem csak erről van szó. A veszély sajnos komolyabb, de kérem, kíméljen meg attól, hogy itt és most bevezessem a démonológia alapjaiba. – Áhá, tehát Perkinsék az ördöggel cimborálnak, aki remek tippeket szállít nekik a kutatásaikhoz? – Látom, önt kétségei a szarkazmus védőpajzsa mögé hajszolják, de higgye el nekem, az ilyesfajta fenyegetés nagyon is valós! Ez persze egyházi ügy, nem várom, hogy megértse. – Rendben, ez a maguk dolga. Most arról beszéljen, hogy mit gondol a két feketemise között kidolgozott kvantumrezonancia-elméletükről és a repedésmintázatos újításukról. Használhatóak? – Konzultáltam Perkinssel, és áttekintettem az eredményeit. Ezek alapján azt gondolom, hogy helytállóak a következtetései. – Tehát a résmintázatok valóban növelhetik a pajzs hatékonyságát? – Méghozzá komoly mértékben. – Mit gondol, össze lehetne ezt a technológiát fésülni Muranovszkij eredményeivel? – Talán igen, de ahhoz, hogy ebben biztos legyek, további analízisekre lenne szükség – válaszolta Shackley elgondolkodva. Most már szinte biztos volt benne, hogy ez a faragatlan alak kinek a szekerét tolja.
– És most elárulná mi a terve? Ellopja a dokumentációkat, és elviszi Craig Fitchnek? Dobson válaszul csak elvigyorodott. Shackley felsóhajtott, és folytatta: – Nézze, engem nem igazán érdekel, hogy Amerika pearlje ráteszi a kezét a technológiára, de figyelmeztetem, hogy bajba sodorhatja magukat, ha felhasználják! Nekem az a lényeg, hogy Perkinsék ne okozhassanak kárt. – Önben egy inkvizítor veszett el, kedves doktorom. Abba, hogy Lord Fitch mit tesz, vagy nem tesz a technológiával, ön a legkevésbé sem szólhat bele, de azt megígérhetem, hogy gondom lesz a vérivó gerlepárocskára is. Nekünk sincs szükségünk elvarratlan szálakra és okvetetlenkedő tudósokra. Shackley sóhajtott. Nagy kő esett le a szívéről. – Mit szándékozik most tenni? – Mint mondtam, elvarrom a szálakat. – Nos, úgy látom az érdekeink lényegében azonosak. Remélem, segítségére voltam, és az ügy mindannyiunk számára megnyugtató módon fog lezárulni. – Minden rendben lesz, ne aggódjon! Ami a beszámolóját illeti, igazán elégedett vagyok önnel, doktor úr! Nagy segítségemre volt, irgalmatlanul hálás vagyok önnek! – vigyorodott el Dobson, majd előhúzta kezét a kabátzsebéből. Egy Heckler&Koch gyártmányú nagy teljesítményű sugárpisztolyt tartott benne, a legfrissebb sorozat egy példányát. Maximális fokozatra kapcsolta a fegyvert, és füstölgő lyukat robbantott a döbbent Shackley mellkasába. A matematikus rongybabaként csuklott össze. Ezután Dobson körültekintő, alapos munkával nekilátott hamuvá égetni a holttestet, csak a jobb alkart és kézfejet kímélte meg, ahová a NOS-elit tagjainak biztonsági azonosító chipjét ültették. A kart egy fóliazsákba tömte, és eltüntette a kabátja alatt a fegyverrel együtt. Elégedett volt: most, hogy a konkurenciát eltakarította az útból, az akció első része sikeresen lezárult. Áttérhetett a második fázisra. 6. Az ezüstszínű Chrysler luxusgravó közel végsebességen tört előre a Csendes-óceán felett a Hawaii-szigetek irányába. Egyetlen utasa Kelly Mason – akit az óceán nyugati felén Bernard Dobsonként ismertek – elégedetten dobolt a műszerfalon ujjaival, miközben egy réges-régi együttes – bizonyos Queen – „We are the champions” című száma szólt csaknem teljes hangerővel. Úgy érezte, ez a zene – egyike a kedvenceinek – tökéletesen illik az alkalomhoz, ezért már vagy hatodjára hallgatta meg indulás óta, nemegyszer együtt énekelve a refrént Freddy Mercuryval.
A digitális kalendárium augusztus másodikát mutatott: egy nappal korábban kezdte meg működését a Perseus Pajzsállomás, hogy megvédje Masaru Okawa déli alattvalóinak érzékeny bőrét a nap ibolyántúli sugaraitól, és az elkövetkező évek során fokozatosan annyi ózont juttasson a légkör felső rétegeibe, hogy a természetes védelem helyreálljon. Az Antarktiszon felépített földi bázist az alacsony orbitális pályán keringő pajzsállomással összekötő űrfelvonó lassan emelkedő konténerei mostantól kezdve napi tíz tonnasűrített ózont szállíthatnak a megfelelő magasságba. Ráadásul a pearl egy elsőrangú teherűrállomást nyer az ózonpajzs helyreállítása után – azaz hosszú évek múlva –, amit a Perseus átkalibrálásával akár katonai bázisnak is használhat. Mindez persze Kellyt hidegen hagyta, az új pajzs működésével járó vatikáni aggodalmak pedig fikarcnyit sem izgatták. Valahányszor eszébe jutott az ostoba Shackley figyelmeztetése, miszerint óriási veszélyeket rejt magában az ellopott technológia használata, nevethetnékje támadt. Egyszerűen elképesztő, hogy milyen babonákban képesek hinni egyesek, annak ellenére, hogy egyébként természettudományos szaktekintélynek számítanak. Hihetetlen! Legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy Perkinséket valami idegen faj támogatta, bár már ezt a lehetőséget is inkább a holofilmek világába sorolta volna. Lelki szemei előtt megjelent egy vörös szőrű, rücskös szarvakat viselő, patás idegen, aki Maho Perkins fülébe suttog, Shackley pedig ezt meglátva lángoló feszülettel ront rá az összeesküvőkre. Kirobbant belőle a röhögés. Időnként azzal szórakozott, hogy lekapcsolta a robotpilótát, és zuhanórepülésben megközelítette az óceánt, majd pár száz méterre a hullámoktól felkapta a gravó orrát. – We are the champions! – bömbölte ilyenkor. Visszatérve eredeti gondolatmenetéhez meg kellett állapítania, hogy a Perseus átállítása komolynehézséget vethet fel, tekintve, hogy a Perkins házaspár vezette laboratórium egy sajnálatos üzemi balesetsorán a levegőbe repült, maga alá temetve a kutatócsoport szinte összes tagját, köztük Dr. Alejandro Shackleyt, akinek csak elszenesedett karját találták meg a romok között – szerencsére éppen azt, amelybe azonosító chipjét ültették –, és Bernard Dobson felismerhetetlenségig összeégett holttestét. Egy darabig aggódott, hogy nem sikerül megfelelő hullát kerítenie a célra, de szerencsére a Triádok hongkongi szervezetére megfelelő díjazás ellenében mindig lehetett számítani. Craig Fitch ügynöke maradéktalanul büszke volt az eredményekre, és még az sem zavarta különösebben, hogy az áldozatok között sem Dr. Maho Perkinst, sem a feleségét nem sikerült azonosítani,de a fél kilotonnásra becsült robbanásban nem csak őket nyilvánították eltűnt személlyé. Komoly gondot persze nem okozott Perkinsék hiánya, hiszen a Perseus Projekt teljes kutatási dokumentációját tartalmazó holodiszkek utolsó létező példánya a Chrysler csomagtartójában egy biztonsági fémtáskában várta, hogy Kelly átadja Amerika pearljének.
Muranovszkij csoportja biztosan jó hasznát fogja venni, hiszen a résmintázatok segítségével éppen az a probléma lesz kiküszöbölhető, amely a nagyobb méretű pajzserőterek generálásának útjában állt. A repedések alkalmazásával ugyanis megkerülhetővé vált az a probléma, amelyet az egyre nagyobb erőterek exponenciálisan növekvő energiaigénye okozott, így ugyanis a felvett energiamennyiség a korábbi négyzetes növekedés helyett egyszerű lineáris növekedéssé szelídült. Ezt a forradalmi újítást nevezte Maho Perkins szerényen „teljesítménynövekedésnek” Perkinséket végső soron senki sem hiányolta igazán, hiszen a munkát elvégezték, és a végeredmény használható maradt Okawa számára is. A feltaláló általában pótolhatatlan, eredményeit azonban a kevésbé tehetséges kollégák is képesek alkalmazni. Összességében tehát Kelly Masonnak minden oka megvolt az elégedettségre. – „We are the champions!”– gajdolta ismét, ahogy maximális sebességre gyorsítva az óceán felé fordította a Chrysler orrát egy újabb zuhanórepülés kedvéért. 7. Bár a Perseus Projekt laboratóriumában történt pusztító erejű robbanást hivatalosan balesetnek minősítették, az orbitális pályán keringő Pajzsállomáson és az antarktiszi földi bázison is fokozott biztonsági protokollt léptettek életbe. A különleges intézkedések azonban nem készíthették fel a személyzetet a behatolásnak azon módjára, amit a Perkins házaspár alkalmazott. Két nappal a Perseus Pajzs aktiválása után teljesen észrevétlenül léptek a Föld körüli pályán keringőállomás fedélzetére. A fizikusok körében néhány teoretikus játszott csak el a gondolattal, amit Perkinsék rutinnal alkalmaztak a gyakorlatban. A „helyet” ahol éppen tartózkodtak egyesek „köztes térnek”, „fázison kívüli állapotnak”, „negyedik térdimenziónak” vagy egyszerűen „mezsgyének” nevezték. Maho és Laura kevesebbet törődött az elméleti megközelítésekkel – legyen ez bármilyen furcsa is egy tudósnál –, inkább csak használták ezt az állapotot, elfogadva, hogy a „mezsgye” az univerzum azon jelenségei közé tartozik, amelyeket pusztán elmével nem lehet leírni. Az uralkodó természettudományos paradigma azonban szigorúan az elme keretei között írta le a természet jelenségeit, így természetesen az ennek a nézőpontnak alárendelt ipar sem volt képes olyan eszközöket előállítani, melyek lehetővé tették volna az univerzum más oktávjainak érzékelését. Így vált lehetővé, hogy a Perkins házaspár testének anyagát egy különleges transzállapot segítségével áthangolva észrevétlenül bejusson előbb az antarktiszi Csillagfelvonó- bázisra, hogy onnan potyautasként „itt és ott is” a magasba emelkedve beléphessenek a Pajzsállomásra. Mindezt azonban még ők sem tehették volna meg ilyen egyszerűen. A tölgyesben nyitott Kapun utat talált éteri energia bősége segítette őket megmaradni állapotukban. A neheze azonban csak ezután következett: a Perseus céljaiknak megfelelő
átkalibrálásához ki kellett lépni a felsőbb dimenzióból, mivel fizikai hatások előidézésére onnan csak nagyon korlátozottan nyíltlehetőségük. Az irányító központ ügyeletes éjszakás személyzete egy pajzstechnikusból és két biztonságisból állt, akik a vezérlőkonzoloknál foglaltak helyet. Maho keresett egy olyan pontot a teremben, ami kívül esett a látóterükön, majd elkezdett fokozatosan kilépni a transzból, így lassan visszacsúszott a fizikai valóságba. A testét behálózó energiarendszer fókuszát finoman elmozdította, hogy új irányba terelje az éteri erőket. Laura enyhe aggodalommal figyelte ténykedését: ez volt akciójuk legkockázatosabb része. Ha észreveszik a férjét, biztosan megpróbálják elfogni, lehetetlenné téve, hogy elvégezzék, amiért jöttek. Ráadásul a dimenziólépés ideális esetben is legkevesebb félórás meditációt igényelt, így Mahónak már nem lenne ideje újra eltűnni a szemük elől. A maori mágus előbontakozott a magasabb sík valóságából, teljesen visszatérve a fizikai világba. Figyelmét befelé fordította, kizárva a vezérlőterem műszerei és a három ügyeletes keltette neszeket. Tudata kiterjedt, ahogy ismét transzba került, ám ez az állapot már más célt szolgált, mint a korábbi. Hagyta, hogy előbb az irányító központban tartózkodók, majd a Pajzsállomáson szolgálatot teljesítő valamennyi ember kisugárzása utat találjon tudatába. Homloka gyöngyözni kezdett, ahogy pulzusa megemelkedett, és testét átjárták a tölgyliget Kapujához vezető finom fényszálon érkező energiaimpulzusok. Megnyitotta magát, hogy minél jobban feltöltődhessen. Amikor már úgy érezte, többet nem képes befogadni, megálljt parancsolt az áramlásnak, és megrezgette lénye belsejében azokat a hangokat, melyek a megfelelő módon alakították át az energiát. Amikor az átalakulás végbement, nagysóhajjal útjára bocsátotta a testébe fogadott erőket.Az egyik technikus meghallhatta az erőteljes kilégzés hangját, és megfordult. Szeme meglepetten kerekedett el, és szólásra nyitotta a száját, de már elkésett a figyelmeztetéssel. Szemhéja elnehezült és ellenállhatatlan, ólmos fáradtság vett erőt rajta. Feje előrecsuklott, ahogy eszméletlenségbe zuhant. Két társa is pillanatokon belül követte: a biztonságis a padlóra hanyatlott, a másik technikus pedig a vezérlőkonzolra roskadt. Mellkasuk lassan emelkedett és süllyedt – mély álomba merültek, ahogy az állomás személyzetének többi tagja is. Maho az irányítópulthoz lépet, és dolgozni kezdett a billentyűzeten. A Pajzsállomás operációsrendszerének programozásakor beépített egy kiskaput, ami erre a napra várva észrevétlenül lapult a kódsorok között. A férfi begépelte a kiskapuhoz tartozó jelszót, és belépett a hálózatba. Előbb kikapcsolta a biztonsági rendszert, majd hozzálátott a pajzs áthangolásához. Közben Laura is visszatért a normáltérbe, és csatlakozott férjéhez. Hosszú ideje dolgoztak együtt, így tökéletes összhangban végezhették el a Perseus újraprogramozását. – Mindjárt készen is vagyunk – mosolyodott el Laura, majd döbbenten felkapta a fejét, mintha hallott volna valamit. – Mi az? – kérdezte Maho. Laura pár pillanatig adós maradt a válasszal, de amikor megszólalt, a férfi ereiben meghűlt a vér:– Van itt valaki – mondta, és a férje felé hátrált, aki eléje lépve testével takarta el Laurát a láthatatlan jövevény elől.
Maho egy nagy sóhajjal kiürítette tüdejét, és pár pillanatnyi koncentrációval kiterjesztette tudatát. A fantom így számára is érzékelhetővé vált: éteri kisugárzása határozottan emberi lénynek mutatta. A behatoló számára nyilvánvalóvá válhatott, hogy a házaspár láthatatlansága ellenére is képes érzékelni őt, ezért deaktiválta álcázását. Éjfekete rohampáncélos alak jelent meg Perkinsék csodálkozó szeme előtt. A jövevény sisakja szilárd állapotát meghazudtolva félrefolyt az arc elől, majd az egész fejről visszahúzódott, feltárva viselője vonásait. Harmincöt körüli, fekete hajú, kék szemű férfinek bizonyult. Laura kezében ekkor már ott volt az egyik biztonságis fegyvere, egy Stockbauer pisztoly… Az idegen felé irányozta a csövét. – Ki maga? – kérdezte Maho bizalmatlanul. A másik kifejezéstelen arccal nézett a házaspárra. Vonásai semmit nem árultak el, de végül megszólalt: – Jean-Francois Grimoir őrnagy vagyok, a Katedrális beavatkozó tisztje. 8. Az őrnagy nem nyúlt a fegyveréhez. Maho csodálkozva emésztette a hallottakat néhány pillanatig. – Bevallom, alaposan meglepett, márpedig ez csak keveseknek szokott sikerülni. Sok mindenre fel voltam készülve: a NOS oligarcháinak bérgyilkosaitól az Opus Dei ügynökéig, de erre nem. Minek köszönhetjük a jelenlétét? – Be kell gyűjtenem bizonyos adatokat – válaszolta a látogató. – Nem is miattunk van itt? A páncélos férfi töprengeni látszott. Kétségkívül őt is meglephette a tudóspár felbukkanása. – Elmondhatok valamennyit, ha már így alakult – válaszolta. – Korábban a ténykedésük észrevétlen megfigyelésével bíztak meg, dr. Perkins, de a Waikato laborjának pusztulásakor szem elől veszítettem önöket. Itt és most a legkevésbé sem számítottam magukra. – Értem… Csak néhány pletyka terjeng a Katedrálisról. Mint fizikus, az időutazás lehetőségét lebilincselőnek találom, de attól tartok ez az a témakör, amiben hiába is várnék öntől válaszokat, őrnagyúr. Az intervenciós kimérten bólintott. – Sebaj! – mondta Maho. – Talán meglepi, de ezt most nem is tartom annyira fontos kérdésnek. Mondjuk úgy: elég konkrét elképzeléseim vannak az időfizikáról. A kvantumrezonancia-elméletünk rugalmassága miatt képes a téridő bizonyos szabályszerűségeire is magyarázattal szolgálni. – Ez a tény nem kerülte el elemzőink figyelmét, dr. Perkins – válaszolta az őrnagy szárazon, elhallgatva, hogy főleg ebből az okból küldték ide. – Ez logikusan hangzik. Tehát, ha jól értem, az érdeklődésüknek ez csak az egyik oka. – Valóban. Maguk ketten nem éppen hétköznapi tudósok. Hogyan jutottak be ide? Valamilyen teleport technológiát használtak? A műszereim különös adatokat
mértek. – Mondja csak ki nyugodtan, amire gondol! – nevetett Maho. – Mágia? – kérdezte a másik olyan hangsúllyal, mintha nehezére esne kipréselnie magából a szót. – Mágia! Milyen ostoba kifejezés! Annyi tévhit, babona és képzelgés tapad hozzá. Ugyanazok az alapvető törvények működtetik az univerzum minden szintjét. Aki ismeri és összhangban mozog velük, a többiek számára szokatlan cselekedeteket vihet végbe. De talán azt is tudja, hogy a „mágus”szó honnan ered… – Vizsgáztat? – kérdezte Grimoir. – A szó a Krisztus előtti 7. századi Mezopotámiából származik. A zoroasztrizmus beavatott papjait nevezték így, akik „Istentől származó valódi tudással” rendelkeztek. Amúgy éppen a terület alapos ismerete tett kételkedővé. Meg sem próbálom összeszámolni, mennyi csalóval találkoztam eddig. – A kételkedés hasznos, ha egyensúlyban tartja a hittel, de ha túlteng, éppoly pusztító lehet, mint a vakhit. A mester pedig útja elején gyakran lelkes amatőr, akit egyesek talán csalónak néznek. – Maho Laurához fordult. – Kedvesem, azt most már leteheted! Grimoir különös mosollyal nézett a Stockbauer pisztolyra. Nem törődött vele, mert ez a Stockbauer semmilyen veszélyt nem jelentett rá nézve. A fegyver nagyot csattanva hullott a padlóra. Laura furcsán nézett a kezére, amiben eddig szorongatta, mintha őt is meglepte volna, hogy az előbb egy halálos eszközt tartott benne. – Pontosan mi volt a céljuk a Perseus Projekttel? – érdeklődött az intervenciós. – Feltételezem, hogy nem csak az ózonlyukat szerették volna befoltozni. – Valóban nem – mosolyodott el a fizikus. – Jelentős események ritkán történnek csupán egyetlen okból, és ez ebben az esetben is így van. Lényegében mi is azoknak az értékeknek a letéteményesei közésoroljuk magunkat, mint a maguk Katedrálisa vagy eredetileg az egyház, bár elismerem, ez különösen hangzik. Volt egy sejtésem, amit a találkozásunk megerősített, de nem kívánom felfedni ön előtt a Katedrális vezetőségének lapjait, majd ők megteszik, ha jónak látják. De hogyan is nevezik a legfőbb vezetőjüket? Bíborosnak, ugye? – Úgy van – erősítette meg Grimoir, és ellenőrizte a mentális pajzsainak állapotát. A rendszer nem jelzett behatolást. Maho tényleg csak beszélgetni akart, nem tett közben semmit. – Nos, nekünk is volt egy megbízatásunk, nem csak önnek. Nevezetesen az, hogy közvetett módon a megfelelő mederbe tereljük az emberiség pajzsfejlesztési törekvéseit. Ezzel nemcsak azt értük el, hogy a további kutatások elkerüljék az egész földi civilizáció számára katasztrofális következményekkel járó vakvágányokat, hanem azt is, hogy olyan irányba léphessenek előre, ami végül szükségszerűen feltár majd az emberiség előtt bizonyos összefüggéseket. Reményeink szerint ezek a felismerések az ember saját magáról alkotott képének teljesebb megértését fogják szolgálni. – Mégis kik bízták meg ezzel? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva az őrnagy.
– Ha helytálló a következtetés, amire az imént jutottam, akkor helyesebb, ha ezt a kérdést nem nekem teszi fel. De ha megengedi, vissza is térnék az eredeti témához… Mint az a Katedrális előtt is nyilván világos, a tudás csak fokozatosan adható át. Hogy egy egyetemi példával éljek: ha egy másodikos fizikahallgató beülne a posztgraduálóknak szánt haladó hullámelméleti előadásra, kevés esélye lenne a megértésre. És nincs ez másként akkor sem, ha nem egy emberről, hanem emberek egy csoportjáról, vagy népekről van szó. Amíg pedig nincs igazi tudás, csak sejtések, féligazságok és félelem az ismeretlenről, addig forgalomban maradnak az afféle szavak, mint „varázslás” és „ördög” – Ezt akár az elemzőink is mondhatták volna. És most mit akarnak tenni? – Feltéve, ha nem akar lelőni minket, odébbállnánk – vette át a szót Laura. – Nem kaptam rá parancsot, hogy feltartóztassam magukat, tehát mehetnek. De mégis hogyan akarnak kijutni innen? Az egyetlen kivezető út a lift, mivel űrjármű nincs a közelben. – Van más megoldás is. A Perseus. – Ha féregjáratot akarnak vele generálni, akkor azt kénytelen leszek megakadályozni. Ebben a korban ez nem történhet meg, ezt maguk éppen olyan jól tudják, mint én – emelte fel a fegyverét Grimoir. – Látom, pontosan tudja, mi mindenre lehet alkalmas egy kellően flexibilis erőtér, ezért nyíltan megmondom, mit akarunk tenni. – válaszolta Laura, nem véve tudomást Maho villámló tekintetéről. – Abban nem téved, hogy egyfajta kaput akarunk létrehozni. Ez azonban nem jár azzal a kockázattal, hogy túl korán kerül ismertté egy kulcsfontosságú technológia. Az átjáró ugyanis csak itt és most, és csak nekünk kettőnknek nyílik meg. – Ezt jól kifundálták. És mégis hová lenne a séta? A nő megmondta. – Senki nem mondta még önnek hölgyem, hogy ne szórakozzon olyan katonákkal, akik fegyvert fognak magára? – Gondoljon, amit akar, de már nincs sok időnk arra, hogy használjuk a kaput, ezért arra kérem, döntsön minél előbb. Ha azonban úgy dönt, hogy nem enged át minket, akkor inkább lőjön, mert a halálnál is rosszabb lenne, ha itt maradnánk. 9. – Elégedett vagyok a munkájával, őrnagy. Kérem, kövessen! – állt fel a Katedrális Bíborosa a semmiben lebegő székéből, ami szolgálatkészen visszaolvadt a nemlétbe. Tett néhány lépést, és egy pillanattal később ő is eltűnt. Grimoir úgy érezte, mintha magára maradt volna az űrben. A feje felett csak az Orion csillagköd lenyűgöző színorgiája és egy közeli vörös szuperóriás tündökölt, más nem voltlátható. Se falak, se bolygófelszín, se űrállomás. Vetett egy utolsó pillantást a lenyűgöző látványra, és követte a Bíborost. Egy társalgónak berendezett, kellemes kis helyiségbe jutott, ahol a Bíboros már elfoglalt egy fotelt, és bátorítóan az őrnagy felé intett, hogy üljön le ő is. – Tudja, a fogadóterem nyújtotta lehetőségek gyakran a segítségemre vannak.
Inspirálják a távlati gondolkodást – magyarázta a Katedrális feje. – A Kronoszi Rend tagjait is ott szoktam összehívni, ha olyasféle döntéseket kell meghoznunk, mint amire doktor Perkins is utalt. – Sajnálom uram, de még mindig nem értem önt. – Ne is törődjön vele! Elég, ha annyit megért, hogy a Katedrális, bár látszólag mindentől és mindenkitől függetlenül folytatja tevékenységét, időnként szövetségeket is köt. Persze ez csak kivételesen és nagyon ritkán fordul elő. Inkább azt mondja meg, hogy megértette-e már a saját döntését. – Attól tartok, nem teljesen. Képtelen lettem volna őket csak úgy lelőni, ezért nem tehettem mást, minthogy félreállok az útjukból és hagyom, hadd menjenek. Úgy éreztem, egyszerűen ez a helyes döntés. Mintha befolyásolt állapotban lettem volna, pedig hozzá sem értek a mentális pajzsomhoz. – Nem lehet, hogy egyszerűen csak megkedvelte őket? – nevetett a Bíboros. Látszólag felettébb szórakoztatónak találta az őrnagy feszengését. – Uram, ha ilyen könnyen befolyásolható lennék, már régen kérnem kellett volna a leszerelésemet. – Nehogy azt higgye! Az ő fajtájuk igazán elbűvölő tud lenni. Számunkra komoly dilemmát jelentett ez az elemi erejű kedves báj, ami belőlük sugárzik. Pont a befolyásolás miatt.– Értem. – Dehogy érti! De talán ért belőle valamennyit, és ez elég is lesz. Ugyanis magát fogjuk kijelölni egy feladatra, ahol hasonló személyekkel fog találkozni. Grimoirnak ezt emészteni kellett pár pillanatig, majd megkérdezte: – Kik ők tulajdonképpen? – Nevezzük őket Testvériségnek. Egyébként könyveket lehetne megtölteni azokkal a nevekkel, amiken nevezték őket. A szükséges információkat meg fogja kapni. És gratulálok! – Mégis mihez, uram? – Tagja lett a kiválasztottaknak. Ha úgy tetszik bejutott a Katedrális sekrestyéjébe – mosolygott a Bíboros. – Uram? – Nem így terveztem, de most már maga is benne van, és alkalmas a feladatra. – Köszönöm uram. Igyekezni fogok. – Azt el is várom. Ha nincs több kérdése, most távozhat. Pihenje ki magát a következő feladat előtt. Szüksége lesz rá! Az őrnagy szótlanul felállt, és a kijárat felé indult, amikor a Bíboros utána szólt. – Maga mostantól a legkülönösebb úton jár, amit ismerek, őrnagy. Ezért úgy búcsúzom magától, ahogy maga köszönt el Perkinséktől: bon voyage!
S. Ladislaw Cornelius: Mentsd meg Hitlert! Ha Isten útjai kifürkészhetetlenek, akkor úgy a Katedrális bíborosának szándékai még inkább azok. Történetünk a Novus Ordo Seclorum korában játszódik – kivéve persze, amikor nem ott, hanem a náci Németországban. Az időutazás azonban veszélyes móka: soha nem tudhatjuk, ki van velünk, és kiellenünk. 1. 1943. március 13, Szmolenszk Miközben a Führer ellépdel a díszszázad előtt a repülőgép felé, én Tresckow tábornokot várom, mert az utolsó pillanatban jutott eszébe a konyak. A hideg orosz szél utat talál a gallérom alá, hópelyheket sodor az arcomba, könnyeket csal a szemembe. A gép egyhangú zakatolása, a rövid parancsszavak és a szél vigasztalan süvítése összemosódik, s ezzel zord, szürreális befejezést kölcsönöz a napnak. Idegesen toporgok a hidegben, semmi kedvem nincs Hitler monológját hallgatni arról, hogy ez háború, és nem gyerekek felelőtlen játszadozása, és hogy a szent német nép többre hivatott annál, semhogy a Vezérük egy üveg vacak konyak miatt várakozzon a járó motorú repülőgépben, különben is, szükség van minden csepp üzemanyagra a fronton. Ezt én is tudom, és sajnos azzal is tisztában vagyok, hogy a katonák meleg ruha és ennivaló helyett csak egy fényképet kapnak szeretett vezérükről azzal a szöveggel, hogy étel nincs, ki kell tartani a végsőkig… de ez már egy másik történet. Tresckow az ebédnél kért meg, hogy vigyek el két palack különleges örmény konyakot Stieff tábornoknak, és én természetesen igent mondtam; közben fél füllel hallottam, amint Hitler megkérdezi Schlabrendorff főhadnagyot, örült-e a felesége annak a gyöngysornak, amit legutóbbi berlini látogatása alatt vásárolt neki. Szerencsétlen főhadnagy csak pár pillanatnyi hápogás után vette a bátorságot a válaszadáshoz, mivel, mint utóbb kiderült, nem szolgálati úton járt a fővárosban. Ez is csak egy trükk volt Hitler eszköztárából, amivel minden tudásának legendáját táplálta, és a fegyelmezetlen tiszteket igyekezett némileg megregulázni. Ma elég nyugodt, jó kedélyű volt a Führer, Tresckow beszámolójára is csak annyit kérdezett: nem túlságosan borúlátó ön, vezérőrnagy úr? Pedig mindenki, aki behatóan foglalkozott az orosz front helyzetével, tudta, hogy a vezérőrnagy még szépített is a tényálláson. Még hogy borúlátó? A fogolytábor szögesdrót kerítése mögött összegyűlnek az elfogott szovjet katonák, jönnek látni a Sátánt, amint szemlézi csapatait. A nagydarab, magas SS-katonák sorfala között elhaladó alacsony alak bárki más esetében komikus lenne, Hitlert azonban körülveszi a hatalom és erő aurája, a természetes, királyokkal született gőg, és a hihetetlen akaraterő szinte természetfeletti kisugárzása. Az embernek olyan érzése támad, hogy Hitler szó szerint bármit képes elérni, és aki vele tart, az a
mennybe jut. Inkább a hadifoglyokat nézem, amint sóváran bámulják az elérhetetlen szabadságot, a meleg ruhába öltözött, jóllakott német tiszteket, és nem látok bennük semmi félelmetest, vagy alacsonyabb rendűt. Egyszerű falusi parasztok, akiket besoroztak, kihajtottak a csatatérre, sokszor fegyver, lőszer nélkül, és ha egy lépést hátráltak, akkor a saját tisztjeik lőtték agyon őket. Ha most szabadon engednénk minden oroszt, holnap Sztálin lövetné halomra őket, mindet, kivétel nélkül, egyszerűen azért, mert hagyták magukat elfogni. Éhes tekintetükön látom, hogy egy falat ételért, vagy egy korty piáért odaadnák további életük felét. Végre megérkezik von Tresckow is, kezében csomag, alakja két üveget formáz. – Akkor ahogy megbeszéltük, kedves Heinz, lekötelezne, ha átadná ezt Stieff tábornoknak. Biztosítom róla, hogy megteszem, de közben azon gondolkodom, milyen rossz bőrben van az én öreg barátom. Sápadt, ideges, keze remeg, de betudom elhúzódó influenzájának, a hideg orosz télnek, a pocsék körülményeknek, a katasztrofális hadi helyzetnek; és akkor még idejön Hitler is okoskodni, akit a vezérkari tisztek – köztük főleg Tresckow – egyértelműen taktikai analfabétának tartanak. Az tény, hogy vannak jó meglátásai, a megérzései pedig hihetetlenül élesek, de ha nem ezek alapján dönt, hanem a saját feje után megy, akkor bizony marhaságot csinál. Szerintük Hitler egy felkapaszkodott senki, politikusnak megfelel, de hadvezérként egy nagy nulla. Ennek ellenére támogatják, mert a hadsereg lételeme a háború, és azt a Führer biztosítja nekik. Még azok is, akik a belső ellenállást szervezik, mint Tresckow barátom, csak azért akarják Hitlert eltávolítani, hogy nyugaton békét köthessenek, és a felszabaduló haderőt átcsoportosítsák keletre, ahol aztán kedvükre háborúzhatnak. Nem tudják, hogy ez eleve kudarcra ítélt ötlet, Churchill és Roosevelt csak a feltétel nélküli megadást fogadja el alternatívaként. Fölösleges volt a sietség, Hitler még mindig a gép lépcsőjénél áll, mereven előrelendített karral, arcán gőg és elszántság. Megint játszik, ez is csak egy az előadásai közül, így akar példát statuálni a didergő katonáknak, megmutatni, hogy ő bírja a hideget, együtt érez velük, de minden áldozatra kész a szent hazáért. Végül leereszti a karját, szúrósan néz Tresckowra, még ebből a távolságból is érződik paranoid pillantásának ereje. Magam is megindulok a gép felé, mire odaérek, a Führer beszállt, egy segédtiszt elvette a kabátját, leverte róla a havat, a motorok járnak, pillanatok kérdése az indulás. Mégis maradunk, Hitler összehúzott szemmel áll az ülés mellett, majd előremegy a pilótához; beszélgetéshangjait hallom, aztán elmegy hátra, hívatja a gép őrizetével megbízott SS-osztag parancsnokát, vele is beszél, visszajön, és mint egy veszélyt szimatoló róka, lassan körbefordul. Én addigra a csomagot letettem egy ülésre, rádobtam a kabátom, és egy jelentést kezdtem olvasni, most mégis felnézek, és összeakad tekintetem a Führerével. Ettől megnyugszik, kisimulnak ráncai, parancsot ad az indulásra. Ő is iratokat pakol elő az aktatáskájából, és igyekszik elmélyedni a munkájában, mert igaz, hogy profi sofőrrel szereti a száguldozást – ő maga nem tud vezetni –, de repülni nagyon utál.
A gép rövid nekifutás után elrugaszkodik, és belemerül az Oroszhon egét borító piszkosszürke felhőtakaróba. Az az igazság, hogy én sem rajongok a repülésért, főleg a felszállást szenvedem meg, amikor a gyorsulás és a gravitáció együttes ereje az alfelem felé préseli a gyomrom. Nem szeretek eltávolodni a biztonságot adó földtől, ráadásul útközben légvédelmi ütegek leshetnek ránk, s mindennek tetejébe most a hófelhőktől alig látszik valami az alant elterülő tájból. A beszámoló nem mond semmi újat, hamar le is teszem, és azon kapom magam, hogy a csomaggal az ölemben elgondolkodva bámulok ki a repülőgép ablakán, és miközben átgondolom a nap eseményeit, ujjaimmal szórakozottan dobolok a konyakos palack oldalán. Azt hiszem itt az ideje lépni, mielőtt túl késő lenne. Derékszíjamhoz nyúlok, az övcsaton bekapcsolom a parányi műszert, néhány gombnyomással beállítom, és elindítom a szkennelést. Az eredményt mentálisan közvetíti a komputer: az egyik palack konyak helyett bomba van a csomagban. Így már érthető Schlabrendorff főhadnagy zavara, azt hitte, leleplezték őket, és Hitler most játszik velük, mint macska az egérrel… hiszen nem nyakéket venni ment Berlinbe. ott adták át neki az angoloktól zsákmányolt időzíthető bombát, ő szállította le Szmolenszkbe, ahol továbbította a főnökének… aztán Tresckow az utolsó pillanatban visszament érte az irodájába. Nem felejtette el, hanem akkor indította az időzítőt, és utána gyorsan átadta nekem. Ezért volt sápadt, ideges. Maga a bomba nagyon egyszerű: adva van egy acélhuzal, amit erős savval maratnak szét. A huzal elszakad, a biztosítószeg lecsap a gyutacsra, az gyújtja a hexitet, ami robban. Ekkora mennyiség épp elég lenne a repülőnk megsemmisítéséhez, de ezt nem fogom megengedni, és egyáltalán nem magam miatt. Ismét állítok a műszeren, megvárom, míg egy koncentrált energianyaláb megváltoztatja a sav molekuláris szerkezetét, aztán reménykedve dőlök hátra az ülésen. Ha nem sikerült az operáció, az nagyon hamar ki fog derülni… de mint tudjuk, Hitler gépe nem zuhant le 1943 márciusában. El tudom képzelni, mit érzett Tresckow, amikor megtudta, hogy mintegy két óra repülőút után egészben érkeztünk meg Rastenburgba. Hihetetlen sebességgel intézkedett, rám telefonált, hogy ne is adjam át a palackot, sajnálatos csere történt, a következő futárgéppel küldjem vissza. Még aznap megérkezett Tresckow segédtisztje, Schlabrendorff főhadnagy, visszakérte a csomagot, elnézést kért a kellemetlenségekért, aztán kutyafuttában távozott. Nem tudta, miért nem robbant föl a csomag, és szerette volna minél előbb szétszerelni… amit meg is tudok érteni. 2. Elég sűrű hónapok köszöntöttek a német hadvezetésre. A keleti fronton a helyzet nem javult, ezért Hitler parancsot adott egy átfogó hadművelet kidolgozására, amellyel magunkhoz ragadjuk a kezdeményezést.
Afrikában április elején Stauffenberg konvoja belefutott a szövetségesek egyik légitámadásába, az alezredes rendkívül súlyos sérüléseket szenvedett… Mivel tudtam, hogy az ő Hitler ellenes tevékenysége eredményeképpen fogok meghalni 1944 júliusában, figyelemmel kísértem a sorsát. Aztán májusban az egész afrikai front összeomlott; ott már elvesztettük a háborút, de ezt senki nem merte kimondani. Zeitzler végül kidolgozta Kurszk térségére a támadási tervet, amit „Citadella” fedőnéven indítottak volna útjára július ötödikén. A probléma az volt, hogy mindjárt az első hajnalon a szovjet nehéztüzérség óriási erejű csapást mért a német vonalakra, ezzel egyrészt sikerült összezavarnia a támadást, másrészt bizonyította, hogy ismeri a német csapatok helyzetét, erejét, és az egész támadási tervet. Kém férkőzött a vezérkarba, méghozzá nagyon magas szinten, valószínűleg Hitler közvetlen környezetében rejtőzködött. Persze tudtam, hogy a fedőneve Harkály, és Svájc közvetítésével küldi üzeneteit Moszkvába, de a titokzatos hírszerző kilétéről fogalmam sem volt. Mindössze öt nappal a „Citadella” indítása után, július tizedikén, angol-amerikai csapatok hídfőállást létesítettek Szicíliában. Hatalmas pofon volt ez a német vezetésnek. Aztán jött a következő: ugyan ezen hónap végén letartóztatták Mussolinit. Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy az olaszok kilépnek a náci szövetségből, és ha nem is állnak át a másik oldalra, a továbbiakban semmiképpen sem lehet számítani rájuk. Közben azonban történt egy-két dolog, amire ki kell térnem. 3. 1943. május, Rastenburg, Wolfschanze A földalatti bunker tárgyalótermében hárman ülnek: Heinrich Himmler SS birodalmi vezető, Ernst Kaltenbrunner, aki nemrég vette át a Birodalmi Biztonsági Főhivatal irányítását, és persze Adolf Hitler. A helyiséget csupasz villanykörték világítják meg, a falakon kopott, agyonjelölgetett térképek, ám most nem a hadi helyzet a téma; Hitler előtt csak egyetlen nagy alakú, 20x30 centiméteres színes fénykép fekszik. Éppen Himmler beszél. – A tulajdonos, Arthur Mitchell-Hedges hallani sem akart az eladásról, pedig anyagi nehézségei miatt kénytelen volt zálogba adni a… műtárgyat. Tárgyaltunk a múzeummal is, amelyik ezt kihasználva kiállította, de ők sem hajlottak a megegyezésre. Sem fenyegetésre, sem pénzre nem reagáltak. Kaltenbrunner nem hazudtolja meg önmagát, idegesen fölhorkan. – El kell tenni láb alól a fickót és kész, nem értem, mit tökölnek annyit… – de Himmler leinti a brutális arcú SS-tábornokot. Ő és Adolf Hitler ezt megteheti. – Ez nem olyan egyszerű. Az illető angol, ami nem is lenne akadály, de épp expedíciót vezet valahol Brazília őserdejében Mire megtalálnánk, megnyerjük a háborút… – Kaltenbrunner tudja, hogy ez a vézna, alacsony, aktakukac külsejű férfi már készült a témában, sőt, a háta mögött valószínűleg tett bizonyos lépéseket is. Végzetes hiba lenne lebecsülni ezt a jelentéktelennek tűnő alakot, mert ha megtenné,
hamar a föld alatt találná magát, és Himmler nyilván azzal a jellegtelen, fűzöld ceruzával írná alá a halálos ítéletét, amivel most is jegyzeteket készít a tennivalókról. Ugyanakkor azt is tudja, hogy a birodalmi vezető tart tőle, miként Hitlert kivéve szinte mindenki, de ez a félelem csak veszélyesebbé teszi őt. Legalább már nem emlegetik Heydrichet, gondolja némi elégtétellel. Nagyon utálta, ha az elődjét dicsérték. – Készítsenek egy tervet, hogyan lehetne megszerezni ezt! – mutat a képre Hitler. – Épp ezért fordultam önhöz, mein Führer – válaszolja Himmler –, van lehetőség megszerezni a szobrot – bök a képre –, de az akció kidolgozásához az ön engedélyére is szükségem van. Brazília, mint Latin-Amerika nagy része ellenünk fordult Pearl Harbour, de főleg a Szovjetunió megtámadása óta. – Nem merte kiejteni a Führer előtt Sztálingrád nevét, a 6. német hadsereg pusztulásának említése mindig dührohamot váltott ki Hitlerből, pedig igazából az volt a fordulópont. – Vargas, ez a köpönyegforgató nem nézne jó szemmel egy rablást a fővárosában, komoly diplomáciai bonyodalmakhoz vezetne. A Különlegesektől kell embereket kérnem, olyan profikat, akik nem buknak le. Hitler fölragadja a képet. Hát igen – morfondírozik magában –, mit lehet várni egy olyan országtól, ahol önként felszabadítják a fekete rabszolgákat? Ahol Vargas Mussolini mintáját követve építi fel az államát, aztán az első nehézségeknél példaképe ellen fordul. A német népnek nincs szüksége ilyen szövetségesekre! Castillo Argentínája bezzeg kitart mellettük. Nem tudhatta, hogy 1945 tavaszán aztán Argentína is hadat fog üzenni nekik, de addigra már minden mindegy lesz. Fölkapja a fejét, és Kaltenbrunnerre néz. – Az engedélyt megadom. Hozzák el nekem, minél hamarabb. Az akció sikeréért személyesen maga felel, Ernst. – Értettem, mein Führer, nem fog csalódni bennem. – Kaltenbrunner ültében is kihúzza magát, épp csak bele nem pirul a büszkeségbe. – Ajánlom is – motyogja Hitler –, ajánlom is. Mert ezzel olyan hatalomra teszek szert, amivel könnyedén térdre kényszerítem akár Amerikát is… és Roosevelt a kezemből fog enni… A két beosztottja már rég távozott, amikor Hitler még mindig a fényképet bámulja némán, csak a szeme ragyog, mint két korhadt, penészes gyémánt. 4. 1943. július, Berlin Az egész küldetés legfurcsább beszélgetése 1943 júliusában folyt le, amikor Stauffenberg gróf – tudom, hogy nem ildomos ezt a rangot használni, én azonban valami ismeretlen oknál fogva csak így tudtam rá gondolni – visszatért a kórházból, ahol az elmúlt három hónapot töltötte. Épp a berlini Főparancsnokságon voltam, amikor a dolog történt. Július elején jártunk, a fülledt meleg szinte fojtogatott, mégis, a kellemetlen időjárás és a háború ellenére a fővárosban pezsgett az élet.
A színházakban minden este előadásokat tartottak, a mozik megteltek – főleg a képes híradók miatt, az emberek azokat bámulva nem is sejtették, hogy Goebbels ügyeskedéseinek esnek áldozatul –, a kaszinók, bárok egész éjjel nyitva tartottak… Igaz, az egyszerű embereknek enni is alig volt mit, és szaporodtak az utcákon a keleti frontról hazaküldött rokkantak – a kozákok például egyszerűen levágták a németek megadóan feltartott kezét –, ez azonban a vezetők közül senkit nem zavart. Az előrelátóbbak már elkezdték kimenteni javaikat a svájci bankokba, így állhatott elő az a különös helyzet, hogy pont a náci vezetők beszélték le Hitlert ennek a kis, független országnak a megszállásáról. Még csak 1943 nyár közepe volt, de ott lógott a levegőben a vereség kellemetlen előérzete. Schellenberg kimutatást készített, mely szerint Németország gazdasági ereje nem veheti fel a versenyt az USA-val, de ez a memorandum nem jutott Himmlernél tovább. Ez volt a kémfőnök szerencséje. A megbeszélésen, ami miatt Berlinbe utaztam, csak a hadi helyzet a téma – politika szóba sem jöhet –, de látni lehet a feszengő, ideges főtiszteken, hogy ők is tisztában vannak a körülményekkel: ez a háború elveszett. Egyetlen kiút lehetne: békekötés az egyik hadviselő féllel, de miután Szovjetuniót egyértelműen az Egyesült Államok látja el pénzzel és hadianyaggal, az pedig Anglia szövetségese, ez sem jöhetett szóba. Persze már csak azért sem lehet ezt az ötletet felvetni, mert az ilyen vállalkozó szellemű, bátor egyént rögtön főbe lőnék. Néha nem tudtam eldönteni, Hitler ki ellen is visel hadat: saját polgári lakossága a cél, a zsidók, vagy a „szláv csürhe”… akik egyébként szép számmal jelentkeztek a némethadseregbe, csak hogy a gyűlölt kommunisták ellen tudjanak harcolni. Ezeknek a kisegítő csapatoknak a bevetése is téma a megbeszélésen, de mivel a tartalék hadsereg most kap új vezérkari főnököt, elhalasztjuk a kérdés megtárgyalását. Csak most értesülünk – mármint a többiek, és nem hivatalosan – arról, hogy Stauffenberg alezredes felgyógyulása után ezt a posztot fogja betölteni. Mire befejezzük a szószaporítást, esteledik, és még rengeteg munka vár rám, úgyhogy szólok Haften hadnagynak, készítse össze a Kurszk környékén állomásozó tartalék csapatok bevethetőségéről szóló adatokat, és egy fél óra múlva hozza fel az irodámba. Megszokták már, hogy nem vagyok tekintettel a beosztásokra, hajlamos vagyok mindenkinek feladatot adni, ha az illető nincs valamilyen módon fölém rendelve, így a hadnagy nem is reklamál. Miközben a lépcsőn fölbaktatok az apró irodáig, azon gondolkozom, Haften hadnagy vajon megpróbálna e helyben agyon lőni, ha véletlenül Kerwin századosnak szólítanám… Arra a megállapításra jutok, hogy ez lehetséges. Ha jól emlékszem, Kerwin valamikor a 2280as évek elején szolgált századosi rangban, akkoriban előszeretettel kutatták a második világháború történetét, és végeztek is néhány apróbb beavatkozást. Most épp adatgyűjtési feladattal bízták meg, és fogalma sincs, ki vagyok én, aminek őszintén örülök. Nem lenne jó, ha tudná, honnan jöttem. Nem lep meg különösebben, amikor az irodában Stauffenberg alezredest
találom, amint a sarokba állított fotelben ül, és az ablakon át a lassan homályba burkolózó várost nézi. Berlin átélt pár légitámadást, az utolsó 1942 januárjában volt, de aztán a szövetségesek lemondtak a bombázásokról. Nem érte meg: túl mélyen be kellett hatolni az ellenséges területre, túl veszteséges vállalkozás volt, ráadásul kevés eredményt hozott. A főváros megkönnyebbült, és most még senki nem sejtette, hogy augusztustól újraindulnak a légitámadások, és Berlint másfél év alatt a földdel teszik egyenlővé. Bár Stauffenberg alezredes sebesülései elég elrettentők – jobb kezét csukló fölött amputálták, ezt fekete kendővel felkötve hordja, bal szemét szintén kendő fedi, és bal kezén csak három ujja maradt –, mégis szilárdan tartja magát. Egyenes háttal, emelt fővel ül a fotelben, nem vesztett szinte emberfeletti energiájából, amivel beosztottait az őrületbe kergeti. Nem követel többet, mint amit maga is elbír végezni, de nem veszi figyelembe, hogy saját munkabírásának határai messze az átlag felett húzódnak. Amint belépek, föláll, baljával ügyetlenül tiszteleg, amit viszonozok. Az, hogy nem az előírt karlendítéses „Heil Hitler” köszönéssel üdvözöl, eléggé árulkodó. Nem csak von Tresckownak van elege a Führerből a főtisztek közül. – Meglepett alezredes úr! Úgy tudtuk, csak a hét végén érkezik. – Megkerülöm az asztalt, és leteszem a kezemben tartott mappákat. Kifordítom a széket, hogy szembe kerüljek Stauffenbergel, és kényelmesen leülök. – Az is volt az eredeti tervem, de minél hamarabb beszélni szerettem volna magával. Így aztán kicsit siettem. – Von Haften mindjárt fölhozza a tartalékok bevethetőségéről szóló. – Egy elhárító kézmozdulattal megállít. – Nem erről van szó. Fölvonom a szemöldököm. Úgy tűnik, a beszélgetés rövidesen érdekes fordulatot vesz. Aztán rájövök valami igazán döbbenetes dologra: Stauffenberg zavarban van. Felállok, és a hátam mögött lévő szekrényből előhalászom a rejtett konyaktartalékot, valamint két poharat. – Iszik velem? – kérdezem, de az alezredes csak megrázza a fejét. Tudom, mire gondol. Még egy vezérkari ezredes sem engedhetné meg magának, hogy az irodájában alkoholt tároljon és fogyasszon, de tekintettel érdemeimre és koromra, nem szól. Ráadásul a Courvoisier márka afféle célzás is voltrészemről, mert amikor Tresckow nálam járt, és meglátta milyen konyakkal kínáltam meg, kis híján megfulladt az első kortytól. – Még elég sok gyógyszert szedek, nem szabad innom. Bólintok, töltök magamnak egy nyeletet, és visszaülök a székbe, de a plusz poharat nem teszem el. Kikérdezem egészségi állapotáról, a kórházi körülményekről, és amikor lefutjuk az udvariasság által megkövetelt tiszteletköröket, Stauffenberg vesz egy mély levegőt. – Ahhoz, hogy érthető legyen, amit mondani akarok, kicsit korábbról kell kezdenem a történetet. Gyerekkoromban vallásos nevelést kaptam, rendszeresen jártam, és járok most is templomba, kereszténynek érzem magam. Neveltetésem felkészített a halálra, bár soha nem hittem komolyan sem a pokolban, sem a
mennyországban. Megakad, összepréseli a száját. Látszik, hogy viaskodik saját magával. – Mégiscsak kérnék egy kis konyakot… köszönöm, elég lesz. Kérem, értse meg, meglehetőszavarban vagyok, olyan dolgokról beszélek, amelyek még számomra is fölfoghatatlanok. Pedig én átéltem azt, amiről beszélni szándékozom… – Világosság gyúl a fejemben, úgy gondolom, értem miről beszél. – Tudja – mondom, és előredőlök a székben –, elég sok időt töltöttem a fronton, és nem egy katona beszámolt arról, hogy sebesülése után elvesztette az eszméletét, és már csak arra emlékszik, hogy a teste felett lebegett. – Megvonom a vállam. – Nem tudom, mit jelent ez, de valami biztosan van a dologban, úgyhogy nem fogom bolondnak nézni, ha önnek is hasonló élményei voltak. – Észreveszem, hogy megváltozik a légzése. Az ezredes válla kicsit lejjebb ereszkedik, és mélyebben veszi a levegőt, mint eddig. Úgy látszik, némiképp megnyugodott. Most már igazán érdekel, hová vezet a társalgás. – Szóval – folytatja – amikor az autóm találatot kapott és felborult, azt hittem végem. Jött a következő repülőgép, és a géppuskasorozat engem is telibe kapott. aztán ott lebegtem a felborult gépkocsi és a testem felett, és fényt vettem észre. Kicsit csodálkoztam, hogy nem érzek fájdalmat, de ugyanakkor kíváncsi is voltam, és vonzott a ragyogás, így egyre közelebb kerültem hozzá. Végül eltűnt az addigi környezet, és egy hideg, puszta sivatagban találtam magam, velem szemben pedig egy. lehet, hogy kinevet, de szerintem csak angyal lehetett az a hihetetlenül fényes alak, akit láttam. – Elnéz valahová mögém, nagyon messzire. Aztán halkan szólal meg, de hangja valami különös zengést kap. – Éreztem, hogy mindent tud rólam a lény, az ő szemével láttam magam. Láttam a hibáim, tévedéseim, bűneim…aztán az angyal megszólalt. Azt mondta, a neve Szenoi. Nem lehet leírni az érzést, mintha szétrobbanna az ember, végtelenné válna, megszűnne létezni. Lehetetlen szavakkal pontosan visszaadni azt a beszélgetést, de a lényeget megpróbálom összefoglalni. Azzal kezdte, hogy vissza kell térnem ide, mert még vannak teljesíteni való feladataim. Erre a szóra határozottan emlékszem, azt mondta: feladat. Aztán mutatott egy koponyát, ami… nem üvegből volt, azt tisztán éreztem, de a fényt millió színre bontotta. Ilyen színek nem léteznek a valóságban… – Hitetlenül néz rám, és megcsóválja a fejét. – Azt mondta a lény, hogy ezt Hitler nem szerezheti meg. Mindenáron meg kell védeni. Megkérdeztem, hol van, miért, hogyan kell védeni. Erre mutatott egy arcot, sőt még nevet is mondott: Heinz Brandt. Azt is mondta, Himmlert kell kérdezni, a válaszok nála vannak. Aztán megáldott, és visszaküldött. Rám pillant,most már jobban emlékeztet régi önmagára. – A következő emlékem, hogy a kórházban magamhoz térek, és a feleségem sír az ágy mellett. Mindenre pontosan emlékeztem. Nem tartom valószínűnek, hogy megbolondultam volna, tehát nyilván történt ott velem valami, és ebből az következik, hogy maga nem az, akinek mondja magát. vagy valamit eltitkol. És tudja, az első, akibe belebotlottam az előbb, Kaltenbrunner volt, tökrészegen támolygott a mellékhelyiség felé, és ahogy meglátott, azt kezdte magyarázni, hogy el kell lopni valami koponyát egy múzeumból, és hogy Himmler tökhülye, mert szerinte
Brazíliában portugálul beszélnek. Többet nem mondott, mert elbotlott a küszöbben, és lehányta az egyenruháját. – Sütött a gúny az alezredes hangjából. Ki nem állhatta ezeket a felkapaszkodott, szadista, senkiházi pártembereket, amivel magam is egyet tudtam érteni. Egyébként nem is tudtam, hogy Kaltenbrunner Berlinben van. – Amennyire én tudom, Hitlernek van egy kristálykoponyája – mondom –, de az nem eredeti, Németországban, Idar -Oberstein városában készítették kristályművesek. – Amit én láttam – mondja tűnődve Stauffenberg –, hogy abból a tárgyból erő sugárzott… Nincs rá szó, nem lehet elmondani milyen volt. – A pohárért nyúl, és a maradék konyakot is megissza. Elgondolkozva forgatja kezében az üres poharat. – Ki maga, ezredes? Miért magának kellett átadnom ezt az üzenetet? Mit válaszolhattam volna erre? A helyzetet Haften hadnagy menti meg, aki pontosan ebben a pillanatban kopog, és nyit be az irodába. Miután lefutottuk a kötelező udvariassági köröket, és a gróf von Haftennel az oldalán – aki már tudta, hogy Stauffenberg segédtisztje lesz – távozott, leadtam egy sürgős hívást személyes kapcsolatfelvételre. Nekiláttam, és Brandt szálkás írásával papírra vetettem a jelentésem. – Valódi papírra, valódi kék ceruzával, mivel a golyóstollnak ekkor még csak az ötlete létezett egy magyar fejében –, de közben azon járt az eszem, hogy amikor hazamehetek, vajon mennyit fogok megtartani Heinz Brandt személyiségéből, szófordulataiból, mozgásából. Amikor felkértek erre a munkára, figyelembe vették színészi képzettségemet, hasonlóságomat a célszemélyhez, anyanyelvi szintű német nyelvtudásomat, történelmi tanulmányaimat, személyiségemet. vagyis szinte mindent. Mondhatnám, isten is erre a szerepre teremtett, bár azért megizzasztottam a csapatot, amikor nem engedtem Brandtot egyszerűen lelőni. Végül megegyeztünk, a férfit kimentették, és nekem lett igazam, az ezredes nagyon jó szolgálatot tett a cégnek. Mire idáig értem gondolataimban, be is fejeztem az írást, és percek múltával megérkezett segédtisztem, Hans Jürgen. Most az összekötőm játszotta a segédtiszt szerepét, akit – akármilyen hihetetlen is – Szintén Hans Jürgennek hívtak. Még az éjszaka folyamán rövid üzenet érkezett: az ügyben semmi tennivalóm nincs, a Bíboros már intézkedett. Hosszan bámultam ki az ablakon az elsötétített városra. Személyesen a Bíboros intézkedett?! 5.
1943. augusztus, Rio de Janeiro Latin-Amerika külpolitikája a második világháború alatt finoman szólva is ellentmondásos volt. Argentína teljes mellszélességgel támogatta a náci Németországot, Chile és Peru inkább félelemből állt mellé. Brazíliában Vargas kezdetben fasiszta jelszavakkal dobálózott, aztán ahogy romlott a németek helyzete a fronton, úgy került egyre messzebb tőlük. Amikor aztán Japán megtámadta az USA-t, Rio de Janeiróban került sor a pánamerikai külügyminiszterek találkozójára. Vargas, mint igazi reálpolitikus felismerte, hogy az USA gazdasági kapcsolatai többet érnek számára, mint holmi kóbor náci eszmék, így aztán megszakította a diplomáciai kapcsolatot a fasiszta országokkal. Ez odáig fajult, hogy végül 1942-ben hadat is üzent a Hitler által vezetett tömbnek. Vargas állami elefántcsonttornyába nem hallatszott fel a gyászolók sírása, a sebesültek jajgatása, a rokkantak átkozódása. Ő megfelelő árnak tartotta azt a közel harmincezer embert az USA támogatása fejében, akiket az olasz frontra küldött meghalni, megnyomorodni. A fővárosban csak a turisták számának megfogyatkozásán lehetett észrevenni, hogy világháború tombol, meg persze a reptéren bevezetett szigorított ellenőrzéseken, gyanakvó tekinteteken, megerősödött titkosszolgálatokon. Akik üzleti ügyben érkeztek, ugyanúgy beültek a drótkötélpályára erősített kabinba,hogy közel másfél kilométer életveszélyes utazás után megállhassanak a Cukorsüveg hegy tetején berendezett kilátóban, mint a sima turisták, a külföldiek továbbra is elautóztak a Corcovado tetején felállított harminc méter magas Krisztus szoborhoz, vagy kifeküdtek sütkérezni a Copacabana strandjára. Persze a karnevált sem szabad elfelejteni! A háború alatt is minden évben megtartották a híres-hírhedt riói karnevált, így 1943 tavaszán is a város egyik legelőkelőbb sugárútján, a Presidente Vargason hullámzott az éneklő, táncoló tömeg, mit sem sejtve a névadó két évvel későbbi csúfos bukásából. Ezek a körülmények járultak hozzá, hogy Hitler a szobor ellopása mellett döntsön. Ha Argentínában van a műtárgy, akkor elég kérnie, és megkapja; de Brazíliában nem így működtek a dolgok. Nácikat nem szívesen engedtek be az országba, ha mindenképp muszáj volt, akkor mozgásterüket erőteljesen korlátozták, és a gyanúsabb személyeket megfigyelés alá helyezték. A két német ügynök hiteles svájci papírokkal érkezett, ugyanis az SS által létrehozott hamisító irodák a világ összes igazolványáról, útleveléről, okmányáról képesek voltak a valódival megegyező minőségű másolatot készíteni. Ha valahova nem volt tanácsos német dokumentumokkal érkezni, akkor általában svájci papírokhoz folyamodtak, mert ezt a semleges országot a világon mindenhol elfogadták, így nem kellett az ügynököknek idegen nyelvet tanulni, ami ebben az esetben kifejezetten előnyös volt. A német börtönökben nem hemzsegtek a portugált anyanyelvi szinten beszélő profi betörők. A két német börtöntölteléket a köztörvényes bűnözők közül kaparták elő a
háború elején, az SS ugyanis pontos kimutatásokat vezetett a jó képességű szakemberekről, és céljaik eléréséhez néha ilyen különleges képzettségű emberekre is szükség volt. Így összeszedték a jó grafikusokat a hamisító műhelyek számára, a betörőket, hazudozókat, kleptomániásokat az operatív akciók lebonyolítása céljából, amelyeket persze az alanyok nem szoktak túlélni. Ők ketten elég ügyesek voltak, felfigyeltek rájuk a titkosszolgálatnál, kiképzést kaptak, és szépen emelkedtek a ranglétrán, végül a különleges feladatok végrehajtására létrehozott akciócsoportban kötöttek ki. Nem sejtették, hogy ez a megbízatásuk garantálja számukra a háború túlélését. A repülőtéren az Auslandsorganization egyik ügynöke várta őket, aki civilben minden gyanún felülálló, jól menő brazil üzletember volt. Ez a német szervezet tömörítette soraiban a Latin-Amerikában náci érdekben ügyködő beépített embereket, és visszafogott becslések szerint is száz-százötvenezer személy alkotta az apparátus gerincét. Elsősorban a hívek toborzása tartozott feladataik közé, másodsorban minden lehetséges módon segíteniük kellett a nácik által indított titkos akciókat Dél-Amerikában. A „svájci üzletemberek” számára egy nem túl előkelő szállodában foglaltak szobát. A következőnapokban bejárták Rio nevezetességeit, s közben az Auslandsorganization jól álcázott ügynökeivel tárgyaltak, és természetesen végigjárták a Museu Historico Nacional kiállítótermeit, megszemlélték Dél-Amerika művészetét, a múzeum biztonsági felszereltségét, és a kiállított régészeti leleteket. Pár nap után tervet készítettek, amibe – tudtán kívül – bevontak egy kissé elhanyagolt, az intézmény egyik irodáján porosodó titkárnőt is, megtervezték a behatolást, a tárgy ellopását, és a gyors távozást. Első ötletük az volt, hogy a szobor helyett otthagynak egy hasonmást, de amikor közelről szemügyre vették azt, és konzultáltak – persze német származású hozzáértőkkel, letettek róla. Komoly szakemberek szerint lehetetlen pontos másolatot készíteni a műtárgyról, és a „hogyan készült”kérdésre csak bizonytalan vállrándítás volt a válasz. – Annak a dolognak nem lenne szabad léteznie. Mi nem tudunk ilyet készíteni – mondta az egyik szakember. – Akkor több ezer évvel ezelőtt hogyan sikerült? – tette fel a költői kérdést a tolvajok egyike. Aztán eljött az akció végrehajtására kijelölt éjszaka, amikor a két feketébe öltözött alaknak be kellett hatolnia a Museu Historico Nacional épületébe. Fennakadás nélkül hatástalanították a riasztókat, hangtalanul lopakodtak keresztül a sötétbe borult termeken. Időnként keskeny fénypászmát vetett zseblámpájuk a vitrinekre, de csak pillanatokra merték fölvillantani az izzót, egyiküknek sem hiányzott, hogy egy brazil börtönben rohadjon meg. Amikor célhoz értek, mindketten hátrahőköltek pár pillanatra. – Kapcsold már le! – sziszegi németül az egyikük. – Basszus, ez pont engem bámul – a másik leplezné, de remeg a hangja, amikor lekattintja a lámpát. Az utcáról beszűrődő fény hajlékony árnyakat vet a falakra, ebben a félhomályban látnak munkához. A nagy nehézségek árán beszerzett kulcs természetesen nem nyitja a vitrint, így előkerül egy üvegvágó, vastag, kátránnyal
bekent papír, a vitrin üvege halkan reccsen, aztán hirtelen éles csörömpöléssel darabokra hullik. – Mit csinálsz?! – suttogja idegesen az egyik árny. – Nem én voltam… – Akkor tán anyád? De közben jár a kezük is, a koponyát és a különálló állkapcsot egy erre a célra készített speciáliszsákban helyezik el, azonban ezzel egy időben felsírnak a riasztócsengők. – Azt mondtad, hatástalanítottad! – Ahogy te a vitrint. – Ne arra, onnan jönnek! A két alak most már tényleg ideges, de tartják magukat a tervhez. Egyenesen végig ezen a termen, jobbra, nem sokára ott a folyosó az irodákkal, és a ma éjjelre nyitva felejtett ablak, a menekülés záloga. Közben őrök rohannak elölről és hátulról, zseblámpák villognak, portugál és spanyol kiáltások harsannak; a németek bevágódnak a mellékfolyosóra az irodák felé, de két őr túl közel ér hozzájuk, úgyhogy a csomag nélküli betörő úgy dönt, feltartja őket. Otthon évekig bokszolt, a börtönben továbbcsiszolta tudományát, nem fog nehézséget okozni neki a két fickó. Megperdül, az egyik brazilt egy jól irányzott jobbhoroggal ledönti a lábáról, közben társa eltűnik az ajtó mögött. Nem ér rá ennek örülni, nyakán a másik őr. Villámgyorsan megsorozza az ürgét, de legnagyobb döbbenetére csak a levegőt püföli, ellenfele hihetetlen hajlékonysággal és reflexekkel hárít, aztán egy furcsa mozdulatot tesz, és a német búgó-csigaként fordul meg tengelye körül, bár könyökkel sikerül egy ütést bevinnie, amitől kiszabadul a keze. Lendületből üt a brazil felé, de az egy lehetetlenmozdulattal megpördül, ugrik, vízszintesen kaszáló lába a körív csúcspontján találkozik a némethalántékával… Először jönnek a csillagok, aztán a sötétség. Csak a börtönben tudja meg, hogy amit a félhomályos folyosón látott, az egy capoeira nevű afro-brazil harcművészet néhány mozdulata volt. Nem sejti, hogy társa, amint beront az irodába, egy férfi sziluettjét látja felmagasodni a csukott ablak előtt… és a fickó kezében fegyver, amivel pont az ő fejét veszi célba. Rögtön hasra vágja magát, az ajtó mögött várakozó alak pedig a hátán terem, és pisztolyt szegez a fejének. Rövidesen ő is egy brazil börtönben találja magát, ahonnét aztán a háború végéig nem is szabadul ki. 6. A júliusi beszélgetés után igyekeztem elkerülni Stauffenberget. Reméltem, hogy lassan elhalványul benne a halál közeli emlék képe, csak a legvégső esetben szándékoztam törölni az emlékeit. Azért vagyok itt, hogy megvédjem Hitler életét, nem pedig azért, hogy lépten-nyomon megváltoztassam a történelmet. Szerencsére az alezredes lassan elfelejtette a látomást, nem maradt belőle több mint amennyi az elmúlt éjszakai álmokból szokott földerengeni a déli órákban. A háború folytatódott tovább, egyre kegyetlenebb formában, egyre
reménytelenebbül. Miután Normadiában lezajlott a partraszállás, és megindult a szovjet offenzíva, mindenki előtt nyilvánvalóvá vált, hogy nem győzhetünk, mégis tovább küzdöttünk, mégis befogtuk a szemünket. Nehéz leírni azt a levert, álreménykedő hangulatot. Mindenki álltatta magát valamivel, keveseknek adatott meg a bátorság, hogy szembenézzenek a kilátástalan valósággal, holott valahol mélyen mindenki tudta, hogy nincs messze a vereség. Németország egymagában nem győzhet a világ ellen. Stauffenberg már nem sokkal beszélgetésünk után összeköttetést létesített a többi összeesküvővel, elsősorban az akkori vezetővel, Tresckow tábornokkal ápolt jó kapcsolatot, és röviddel később már ő irányította a társaságot. Hiába hangoztatta Himmler, hogy tudomással bír a hadsereg tisztikarán belül egy lázadó klikkről, nem tudta, kik is tartoznak közéjük. Történtek ugyan letartóztatások, kisebb-nagyobb sikereket elért a Gestapó, de a Hitler - ellenes csoport egyre növekedett. A vezérkar gyanútlanságát az is bizonyítja, hogy von Stauffenberget 1944 májusában kinevezték ezredesnek, és mint a tartalék hadsereg parancsnoka, rendszeresen megjelent a haditanácsokon. Az összeesküvőket csak nehezen sikerült meggyőzni Hitler megölésének szükségességéről, mivel sokan közülük megelégedtek volna egy államcsíny végrehajtásával, és a bukott diktátort át akarták adni a nyugati hatalmaknak. Ez azonban nem Olaszország volt, a Führer fanatikus hívei nem engedtek volna meg egy ilyen megoldást, arról nem is beszélve, hogy a katonák egyenesen Adolf Hitlerre esküdtek föl, és akármennyire elégedetlenek voltak a rendszerrel, nem szegték volna meg esküjüket. Ez még Stauffenbergnek is nehézséget okozott, talán ezzel magyarázható az összeesküvők hosszú tétovázása, bár jó kifogást mindig találtak. Egy ideig Stief tábornoknál volt a robbanóanyag, de amikor nem tett semmit, a gróf magához ragadta a kezdeményezést… és a savas bombát. Eredetileg akkor akartak robbantani, amikor jelen van Himmler és Göring is, de mivel ez az alkalom nem jött el, az idő pedig sebesen szaladt,1944 júliusában úgy döntöttek, végleg megoldják a Harmadik Birodalom legégetőbb problémáját: megölik Adolf Hitlert. 7. 1944. július 20. Rastenburg, Wolfschanze Oly sokan és sokféleképpen dolgozták fel ezt a napot, régi 2D filmeken, könyvekben, sőt manapság holofilmeken – értem ezt a saját időmre –, hogy szinte fölöslegesnek érzem írni róla. Azért teszem mégis, mert én ott voltam, nem régi, hitelét vesztett forrásokra hagyatkozom: amit elmesélek, első kézből származik. Persze csak a saját nézőpontomat tudom előadni, de az is több a semminél. Lássuk először a helyszínt! A Farkasodú egy többszörösen biztosított bunkerrendszer, ahol a merényletektől rettegő Führer berendezte a főhadiszállását. Bejárat csak egy van, az út két oldalán szögesdrótkerítés, de mindez nem elég, a belépőnek három ellenőrzési ponton kell
átmennie. A marcona őrök fekete zubbonyán ezüsttel hímzett felirat: „Leibstandarte Adolf Hitler”; ide csak a többszörös válogatáson átesett legmegbízhatóbb katonák kerülhetnek. Senkit nem engednek át ellenőrzés nélkül, legyen bármilyen rendfokozata, szolgáljon bármilyen magas beosztásban. A szögesdrót akadályok között harckocsi csapdák, 88milliméteres légelhárító ütegek, őrtornyok, géppuskaállások és vagy félmillió akna rejtezik, lehetetlenné téve a behatolást. Pokolbéli, elrondított, csupa acéltáj, pusztításra kiképzett embertelen szörnyek lakják, pontosan tükrözve ezzel a náci vezérkar lelkületét. Kemenceforró, fülledt idő volt, mindenki pilledten igyekezett elvégezni kötelességeit, az emberek szabad perceikben izzadtan kóvályogtak, és csak arra vártak, hogy végre kicsit megszabadulhassanak az egyenruhától. A Führer erre a napra várta a Duce látogatását, még egy új nadrágot is beszerzett ez alkalomra; a robbanás után felháborodottan fogja elpanaszolni, hogy tönkrement. Az aznapi – teljesen felesleges – értekezletet áttolták 12.30-ra, és igyekeztek azt is rövidre fogni, mivel Hitler Mussolini elé akart menni. A melegre való tekintettel nem a földalatti bunkerben tartottuk a megbeszélést, hanem egy fabarakkban, ahol legalább ablakot lehetett nyitni, a kereszthuzat pedig kellemesen hűsített mindannyiunkat. A terem közepén súlyos tölgyfa asztal magasodott, lehetett négy és fél méter hosszú, és másfél méter széles. Nem lábakon állt, mint az elvárható lett volna egy ilyen térképasztaltól, hanem két végén tömör tölgyfa lapokon nyugodott. Az asztal bejárattól távolabb eső végén foglaltam helyet, az asztalfőn Hitler, valamint Keitel és Jodl tábornokok helyezkedtek el, velem szemben Warlimont és a főnököm, Häusinger ültek. Nem akartam a Führer nyakára mászni, ezért nem toltam ki székem egész az asztal sarkáig, így történhetett, hogy a frissen megkezdett tanácskozásra késve betoppant Stauffenberg – nem törődve Keitel villámló tekintetével – egyenesen közém és Hitler közé telepedett le. Néhány pillanatig tanácstalanul keresett helyet a kezében tartott aktatáskának, majd nekitámasztotta az asztal vaskos lábazatának, Hitlertől úgy fél méterre. (hat perc) Épp Häusinger tartott beszámolót, szemléltetésként a hatalmas térképen mutogatta a keleti fronthelyzetét, Hitler előrehajolva egy nagyítóval tanulmányozta a kérdéses területet. Az övemhez nyúltam, és aktivizáltam az asztalba épített védelmi berendezéseket. Ekkor nyílt az ajtó, és von Haften hadnagy lépett be, majd bocsánatkérő arccal Stauffenberghez sietett. Keitelt kis híján megütötte a guta ilyen példátlan függelemsértés láttán, míg a kopaszodó Jodl csak megcsóválta a fejét. Von Haften félhangosan Stauffenberg tudomására hozta, hogy Berlinből keresik halaszthatatlan ügyben, legyen szíves azonnal a telefonhoz fáradni. (négy Perc) Az ezredes bosszankodva feltápászkodott, és kisietett. Hitler eddig egyetlen pillantásra sem méltatta, olyannyira lefoglalta a Dünaburg környéki helyzet, hogy szinte ráhasalt az asztalra. Odébb toltam a székem, és kinyújtottam a lábam, ezzel
sikeresen fel is rúgtam a Stauffenberg által otthagyott táskát. A puffanásra megint csak Keitel reagált hevesen, ha tekintettel ölni lehetett volna, akkor ott helyben holtan fordulok le a székemről. Bosszúsan hajoltam le, és a táskát áttettem a lábazat másik felére, az asztal alá. Így most a vastag tölgyfa lábazat az irattáska és Hitler közé került. Rajtam kívül senki nem tudta, hogy az éjszaka folyamán az embereink kicsit átépítették az egész barakkot és a térképasztalt, így például az a falap molekulárisan megerősített anyag, ami ellenáll egy viszonylag erős robbanásnak is. (egy perc) Häusinger beszámolójából egyetlen szót sem hallottam, annyira összpontosítottam. (harminc másodperc) Kezemmel az övemen vártam az utolsó pillanatot. (két másodperc) és egyetlen másodperccel korábban kapcsoltam be az energiapajzsot, de senkinek nem volt ideje észrevenni a halvány derengést körülöttem… (MOST) Villanás és dörrenés, egy ellenállhatatlan erő fölkapott és kivágott a barakk falán keresztül a napfényre. de akkor már nem volt sehol a fal. Az épület romokban állt, áthatolhatatlan porfelhőgomolygott, szinte semmit nem lehetett látni, így észrevétlen maradt az időkabin is, ami halványan vibrálva landolt mellettem. Két szinte láthatatlan alak villámgyorsan kiemelt egy összeroncsolt emberi testet – tudtam, hogy egy szintetikus az –, és a lefektette a földre. Én felpattantam, bedobtam magam a kabinba, mire a technikusok elfoglalták helyüket, már bekötöttem magam az egyik ülésbe. A műszerre pillantottam, ami a célt mutatta: 2395. június 15. Végre, irány haza. Mire felbőgtek a szirénák, mi már úton voltunk. Brandt ezredes számára ezzel véget ért a háború. Legalábbis ekkor még ezt hittem. 2395. június 20. Katedrális, Tess Gordon irodája Tess Gordon márványarcú, szőke, csodaszép nő volt, bár a belőle áradó ridegség riasztó módon hathatott a környezetére. Tekintetét nem sokáig állták az emberek, és semmi nem maradt rejtve előtte. Egy átlagember számára felfoghatatlan dolgokat látott, ezért a beosztottai igyekeztek a lehető legrövidebb időt egy légtérben tölteni vele, és nagyon kevés ember akadt, aki megpróbált volna hazudni neki. Azok is hamar rájöttek, hogy ez lehetetlen feladat. Irodája teremnek is beillett volna, a falakon a festményeket különös színekben áztatta a festett ablakokon beáradó napfény. A helyiség eredeti, ám harmonikus keveréke volt egy középkori katedrális belső terének és egy ultramodern irányító központnak. Középen egy hosszú tárgyalóasztal foglalt helyet, melynek végén egy irányítópulthoz hasonlatos félköríves íróasztal állt, felette egy térben kivetített virtuálmonitor lebegett. Tess valakivel beszélgetett, de az illető nem adott magáról képet. – Attól tartok, a jelen helyzetben nincs más választásunk – mondta Tess
Gordon. – Szenoi egyértelműen Himmler nevét mondta. Leslie Corneliusra gondoltam, eddig ő játszotta Brandt ezredes szerepét, személyesen ismeri Heinrich Himmlert, így az adott pszichológiai helyzetben szóra tudja bírni. Egy személytelen, modulált férfihang válaszolt. – Gondolja, hogy annyira fontos az a koponya? – Őszintén szólva, nem tudom, de minden lehetőséget meg kell ragadnunk, és ez az egyik a sokból. Azonkívül, mivel személyesen Szenoi hívta fel rá a figyelmünket… – Ennyire bízik benne? – Ön nem találkozott vele élő valójában. Én igen. Száz év után is kiráz a hideg, ha rá gondolok, de tudom, hogy az emberi történelem felügyeletére tette fel az életét, ha szabad így fogalmaznom, és hiszek… benne. De ez a von Anstetten… tömény iszonyat. Tudja jól, hogy én látom. – Na, igen – válaszolta a férfi. – Tegyünk egy próbát, de szeretném, ha tudná, hogy engem nem győzött meg végérvényesen. 2395. június 22. New York Amint visszatértem saját koromba, rögtön megkaptam a megérdemelt háromhetes szabadságomat, ám ennek ellenére nem mentem el pihenni. Azonnal kihallgatást kértem a Bíborostól, mivel nem hagyott nyugodni a kristálykoponya rejtélye. A cellulárison minden fellelhető anyagot átkutattam, de sokkal okosabb nem lettem. A mai modern vizsgálatok egyike azt mutatta ki, hogy egy több ezer éves eredeti műtárggyal állunk szemben, egy másik meg azt, hogy modern kori hamisítványról van szó. A szakértők cikkeikben egymásnak ellentmondó adatokkal dobálóztak, az egyszerű laikus meg csak néz: ezek ennyire nem állnak szóba egymással? Még nem is beszélve arról, hogy rengeteg koponya létezik, ma már tényleg lehetetlen eldönteni, melyik mikor készült, honnan került elő. Vajon miért volt olyan fontos ez a tárgy, hogy személyesen a Bíborosnak kellett foglalkoznia a kérdéssel? Ki – vagy mi – volt Szenoi, aki figyelmeztetett minket a veszélyre, és miért pont Stauffenberget bízta meg az üzenet közvetítésével? Beható kutatással annyit sikerült megtudnom, hogy egy arkangyalt hívtak így a héber misztikában, dehogy ez hogyan kötődött a Katedrálishoz, arra ötletem sem volt. Ilyen, és ehhez hasonló kérdések zsongtak a fejemben, és közben önkéntelenül is felidéződött bennem az egész küldetés kezdete. Színészként kezdtem pályafutásom, és bár soha nem váltam világhírűvé, szívesen alkalmaztak a legkülönfélébb produkciókban. Negyven fölött már jó hírem volt a szakmában, egyre több háborús holofilmben szerepeltem, ez volt a fő profilom. Az utóbbi időben valamiért divatos lett a második világháború története, és én ideális figura voltam ilyen szerepekre, hiszen ismertem a körülményeket, nyelvet, kort, mivel hobbiból foglalkoztam a történelem ezen szakaszával. Közben színművészetet
kezdtem tanítani, az sem ment rosszul, végül az egyik ismerősöm munkát ajánlott, akiről csak jóval később tudtam meg, hogy a Katedrális ügynöke… Elvállaltam, az után már a Cégnél oktattam az ügynököket, hogy minél pontosabban tudják munkájukat ellátni „odalent” – és persze tanulmányi kirándulásokat tettem a 20. századba. Már csak ezért is megérte itt dolgozni. Aztán az egyik elemzőnek feltűnt, hogy a Hitler körüli sikertelen merényletek valamilyen módon mindig kapcsolódnak Brandt ezredeshez, ezért nyomozni kezdett. Az ügynökök jelentéseiből az derült ki, hogy Heinz Brandt nem szimpatizált a Führerrel, már a háború elején kilépését tervezgette, és ha ezt megteszi, minden másképp alakul. Egyértelművé vált, hogy a háború nagyobbik részében egy ügynök helyettesítette őt, így aztán én lettem az a szerencsés, akinek le kellett váltani az ezredest. A Cégnek is kapóra jött a dolog, mivel valaki mindig Hitler közelében volt, vigyázott rá, és szállította az információkat; nem is beszélve arról, én mennyit tanultam ez idő alatt. Hitlerre pedig vigyázni kellett, mert mióta – közel száz éve – divatba jött az időturizmus, a legkülönfélébb alakok próbáltak visszajutni egy-egy kiválasztott történelmi alakhoz, jobb esetben azért, hogy találkozhassanak rajongásuk tárgyával, rosszabb esetben megpróbálták megölni. Amikor 1936-ban Hitler beszédet mondott az olimpiai játékok megnyitóján, a Katedrális egyik ügynöke elfogott egy férfit, aki távcsöves puskával próbálta lelőni a Führert. A fickó a 24. század elejéről származott. Vagy ott volt 1939 novemberében a müncheni Udvari Sörfőzde pincéjében történt robbantásos merénylet, ahol nem hexit volt a robbanóanyag, hanem semtex, amit csak a hatvanas évek közepén fedeztek fel. Így lettem én a biztonsági tartalék 1944. július 20-ig Hitler mellett. A Bíborostól nem kaptam kihallgatást, viszont a főnököm pár nap múlva hivatott, és megbízott egy újabb második világháborús küldetéssel. Nem mondhatom, hogy elöntött volna az öröm, de amikor tudomásomra hozták, hogy személyesen a Katedrális élő legendája, Tess Gordon ajánlott engem, igent mondtam. Nem is nagyon mondhattam volna nemet a Bíboros kívánságára, bár… a pletykák szerint Miss Gordon csak afféle „köztársasági elnök”, a valódi Bíboros az ismeretlenség jótékony homályába burkolózik. Végül nem bántam meg, hogy önként vállaltam a küldetést: Himmlerből kellett kiszednem mindent, amit a kristálykoponyáról tud. – Miért nem megy vissza egy intervenciós, és húzza ki belőle az adatokat mondjuk pszichoszondával vagy igazságszérummal? – kérdeztem. – Ismeri a mondást, hogy akinek csak egy kalapácsa van… – … minden problémát szögnek lát? Ismerem. – A felső vezetéstől ezt az utasítást kaptuk, idézem: „minimálisra kell csökkenteni a technikai beavatkozások számát a 20. században”. Ez van. A szükséges információkat átküldtük a gépére, a felkészülést egy órán belül kezdje meg! Végeztem. Kezet fogtunk, és távoztam. Az irodából kilépve Martin Bormannal találtam szembe magam. Döbbenettől
leesett állal bámultam rá. – Üdvözlöm Herr Brandt – nyújtott kezet. Önkéntelenül is elfogadtam. Derűsen nézett rám, látszott jól mutat meglepetésemen. – Cornelius – javítottam ki – S. Leslie Cornelius. – Elnézést, úgy tűnik, összetévesztettem egy régi ismerőssel. – Félrebillentett fejjel méregetett. – Mi történt az eredeti Martin Bormannal? – kérdeztem. – Én vagyok az eredeti – mondta halkan. Kikerült, és továbbment a folyosón. Összehúzott szemmel néztem utána. Az a pillantás, ahogy félrehajtott fejjel méricskélt. olyan volt, mint egy. – Harkály! – mondtam ki hangosan. Bormann lassan megfordult. – Maga volt a Harkály. Néhány pillanatig szótlanul nézett rám, aztán beleegyezőn bólintott. – Igen. Én voltam – mondta halkan, majd faképnél hagyott. Egy darabig hitetlenkedve ráztam a fejem, de legalább megértettem, miért kell közvetlenül Himmlerhez fordulni. Valószínűleg olyan információ van a birtokában, amit rajta kívül senki nem tud a náci vezérkarban. Ez így logikus, hiszen Himmler rajongott az okkult dolgokért, minden elérhető anyagot és műtárgyat begyűjtött ezen a téren. Kivéve a Mitchell-Hedges-féle kristálykoponyát… 10. 1945. május 20.Németország, Weiher A falu szélén álló elhagyott csűrben már korán reggel megindult a mozgolódás. A menekülők kiscsoportja feltápászkodott a penészes szalmáról, néhányan hátizsákjukban kotorásztak élelem után, mások az épület mögé vonultak könnyíteni magukon. Kedvetlen félszavakat váltottak egymással, fanyalogva majszolták száraz kenyérből álló reggelijüket, miközben valószínűleg a maguk mögött hagyott pompa és hatalom járt az eszükben. Minden elveszett… Egy ütött-kopott fekete Opel Olympia zötykölődött a sáros úton, majd a gyanakodva figyelő csoporttól tisztes távolban megállt. Az autó oldalára festett vörös kereszt sem nyugtatta meg a férfiakat. A kocsiból ketten szálltak ki, egy civil ruhás alak és egy tábori csendőr. A civil elindult a csoport felé, a másik az autónál maradt. Amikor a férfi odaért a csűrhöz, a csapat egyik tagja – fél szemét feketekendővel lekötő, a tábori csendőrök szürke vízálló köpenyébe burkolózó alak – döbbenettől hápogva nézett rá. – Brandt? Heinz Brandt? – kérdezte reszelős hangon. Nem tévedett. Én voltam az. – Megőrült maga?! – mordultam rá az alakra. – Ezeket a neveket felejtse el! Én Bruno Ferch vagyok a német Vöröskereszt ügyintézője. Hetek óta keresem önt Herr Himmler,hogy biztonságba jutassam. Ön túl fontos ahhoz, hogy csak úgy a pusztában kóboroljon.
– De… maga meghalt a… – Nem annyira, mint látja. A robbanás hagyott némi nyomot az arcomon – érintettem meg a műsebhelyeket –, kicsit sántítok, de egyébként jól vagyok. A többit majd a kocsiban elmesélem, erre most nincs időnk. Odaintettem a másik alakot. Amikor Himmler meglátta ki az, a szeme még tágabbra nyílt a meglepetéstől. Kevesen mondhatják el, hogy szemtől szemben álltak saját magukkal. – Egy hasonmás, mostantól ő helyettesíti önt. A halkan sugdolózó csoport felé fordultam. – Amint lesz szabad kapacitásunk, önökre is sort kerítünk, de egyelőre a legfontosabb személyeket gyűjtjük össze. Remélem, tudják, mivel jár, ha valamelyikük elszólja magát. Csak bólogatást és helyeslést kaptam válasz gyanánt, láttam, hogy feléled bennük a remény. – Egy pillanat Herr Brandt! – emelte fel a kezét Himmler. – Emlékszik még arra, amikor Szmolenszkben egy üveg brandyt bízott önre Tresckow tábornok? Meg tudja mondani mit szóltam én a dologhoz? Az alacsony, vékony férfi zord, számonkérő arccal állt előttem, hangjából sütött a gyanakvás. – Nagyon jó hírszerző hálózata és memóriája lehet Herr Himmler, mivel nem is tartózkodott Rastenburgban aznap, amikor az eset történt. A hasonmás tulajdonképpen egy programozott szintetikus volt, neki kellett az utolsó pár napban helyettesítenie Himmlert. A szinti magával hozott egy zsákot is, amit a habozó férfi kezébe adtam. – Mostantól ön Rolf Kanies katolikus pap, aki a Vöröskeresztnek dolgozik, én pedig a sofőrje vagyok. Öltözzön át gyorsan, minél hamarabb indulnunk kell. Papírokat talál a csomagban, az úton majd megtanulja az adatokat. Amíg Himmler félrevonult öltözködni, Alois Brunner, Adolf Eichmann volt asszisztense kérdezősködni kezdett. – Milyen szervezet ez? Mi van a többiekkel? Mikor… – Sajnálom! – emeltem fel a kezem. – Nem árulhatok el semmit. Az óvatosság mindenek felett. De akit csak lehet, mindenkit ki szeretnénk menteni. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki a válasz, de közben megjött Himmler is – röhejesen festett a kopott, sáros csuhában –, én pedig nem voltam hajlandó tovább foglalkozni a nácikkal. Pont elég volt belőlük az elmúlt pár évben. – Teljes körű tájékoztatást kérek! Mi a franc folyik itt? – támadt nekem a kocsiban Himmler. – Néhány tehetős szimpatizánsunk még tavaly létrehozott egy Odessza nevű szervezetet, amelynek az a dolga, hogy a háború elvesztése esetén kimentse a párt bajba jutott vezetőit. Engem a kórházban kerestek meg, és miután igent mondtam, egy beavatott orvos segítségével halottá nyilvánítottak – magyaráztam, miközben indítottam, és óvatosan megfordultam az úton. Nem volt könnyű mutatvány,tekintve az összetöredezett aszfaltot és a hatalmas kátyúkat.
Miközben az üszkös,lerombolt házak között haladtunk, Himmler rosszkedvűen csóválta a fejét. – Már tavaly? Ez hazaárulás, főbelövés járt volna érte… – Szerintem előrelátás, aminek sokan köszönhetjük az életünket – morogtam, aztán a lényegre tértem. – A terv a következő: most észak felé fogunk menni, Erfurt környékén átadom a kollégáknak. Velük valamikor holnap eléri Cuxhaven kikötőjét. Ott vár egy halászhajó, ami elviszi önt egy tengeralattjáróhoz, ami Dél-Amerikába szállítja. Az ottani ügynökök segíteni fogják a beilleszkedésben. A volt náci vezér nem lett jobb kedvű szavaim hallatán. Savanyú arccal bámult ki az ablakon a rommá lőtt falura. – Cserbenhagytak minket – motyogta. – A német nép nem érdemelte meg a Führer nagyszerű vezetését… – Olyan arckifejezéssel fordult felém, hogy azt hittem mindjárt elsírja magát. – Mindent megtettünk, hogy a német nép újra nagy legyen! Felélesztettük a Teuton Lovagrendet, és tessék!Elárultak, cserbenhagytak! Erősebben kellett szorítanom a kormányt, nehogy szájon vágjam. Egy darabig némán autóztunk a szétbombázott, lánctalpaktól szabdalt úton, kerülgettük a menekülők kisebb csoportjait. – Mit tud a többiekről? – kérdezte Himmler egy idő után. Jellemző! – gondoltam. – Van három gyereke két asszonytól, de őt a náci barátainak sorsa érdekli. – Bormann és Gestapo-Müller nyomtalanul eltűnt, és amennyire tudom, a Führer a bunkerben öngyilkos lett három hete. Himmler megrázta a fejét.– Kizárt. Egy éve megcsináltattam a horoszkópját, az azt mutatta, hogy az áprilist túléli. Vagy valamikor a napokban fog meghalni, vagy 1950-ben, ez a két pont mutatott komoly veszélyt rá nézve. Bár amilyen állapotban volt, szerintem csoda, ha még él. – Aha! – bólogattam. – Ön foglalkozott okkult dolgokkal. Erről jut eszembe, hogy valamikor '43-bantalálkoztam Kaltenbrunnerrel Berlinben. Nagyon részeg volt, és arról magyarázott, hogy valami kristálykoponyát kell elrabolni Brazíliából. Himmler dühösen a műszerfalra csapott. – Barom! Soha nem volt képes tartani a pofáját. Minden másként lett volna, ha Heydrich óvatosabb. – Ő nyilván el tudta volna hozni a koponyát… – terelgettem Himmlert a megfelelő irányba. – Az az alkoholista állat háromszor próbálta meg, és minden esetben kudarcot vallott! – Ilyen fontos lett volna? A férfi felélénkült, végre ismét elemében érezhette magát– Ismeri a koponya történetét? Honnan ismerné, talán én vagyok az egyetlen, akinek sikerült kibogozni a legendákból és mondákból a koponya valódi históriáját. A világ minden tájáról gyűjtöttem adatokat, azokból raktam össze a történetet. Atlantisz idején még éltek felsőbbrendű emberek a Földön,ők eredeti, tiszta vérvonalból származtak… ők az árják ősei. Csakhogy nem voltak egyedül, ellenségeik mindenáron el akarták őket pusztítani, ezért az übermensch tudósok, akik tulajdonképpen mágusok voltak a szó
mai értelmében, létrehozták a koponyát. A kristálykoponya segítségével lehet befolyásolni, vagy akár megölni a célszemélyt, de akár nagyobb tömegek irányítására is alkalmas. Ennek az eszköznek a segítségével már sikeresen szálltak harcba az árják ősei ellenségeikkel. A nagy háború során Atlantisz teljes mértékben megsemmisült, de ez nem volt nagy ár a végső győzelemért. Az árják ősei ekkor a Földkülönböző területein telepedtek le, és tanítani kezdték az ott élőket… aztán vegyes házasságok születtek,így elkorcsosult a tiszta árja vérvonal. – És kik voltak az ellenségek? Igen erősnek kellett lenniük… – A kínai mítoszok szerint sárkányok… persze én alig hiszem, hogy a mesék tűzokádó sárkányai valaha valódiak voltak. Ez egy allegória lehetett, ami a gonoszságot és az erőt szimbolizálta. – Ezért kellett a kristálykoponya a Führernek? Hogy befolyásolja a világ vezetőit? – Természetesen. Megfelelő szellemi koncentrációval elérhető ez is. De akár meg is lehet az illetőt ölni vele. Sokat kísérleteztünk akaratátvitellel, ez egy létező dolog, csak éppen túl gyenge a gyakorlati felhasználáshoz. A koponya úgy működik a szellemi erők terén, mint egy nagyító, ha napfénybe tartjuk. Segítségével elérhettük volna… Hagytam hadd fecsegjen, a harcászati rendszer úgyis teljes kép és hangrögzítést végez, az anyagot pedig továbbítja az intervenciósoknak, akik közvetlen kapcsolatban álnak a 24. századdal. Majd ők eldöntik, mi legyen Himmler sorsa. Amit akartam megtudtam, de roppant csalódott lettem. Felsőbbrendű ember, sárkányok. csupa mendemonda, egy valóságtól elszakadt elme rémálma. Ezt akarta Szenoi a tudomásunkra hozni? Hát ha gróf Stauffenbergnek elmondja, akkor ő aligha jön oda hozzám ezzel a mesével. Hallgatagon vezettem tovább. Lerombolt falvak maradtak mögöttünk, kiégett autók,elpusztult állatok, temetetlen halottak. Néhol földúton kellett zötykölődni, mert az aszfalt utakat vagy lebombázták,vagy tankok tették tönkre, teljesen járhatatlanok lettek. Egy-egy ellenőrzőponton megálltunk, és tört angolnyelven előadtam a mesém a vöröskeresztről és a papról. Mivel az irataink jók voltak – vatikáni útlevelekkel könnyű közlekedni, ezekben a hetekben a legtöbb háborús bűnös ilyen okmányokkal lépett meg –, sehol nem támasztottak akadályokat. Erfurt környékén lekanyarodtam egy erdősávba, itt vártak minket az intervenciósok, természetesen ők is helyi civilnek öltözve. Egy ütött-kopott, piszkosszürke Mercedes-Benz 770 mellett álltak és cigarettáztak. Odadöcögtem melléjük – itt a földút még rosszabb állapotban volt, mint másutt –, és leparkoltam. – Ők a kollégák, akik tovább fogják kísérni – intettem a két férfi felé, miközben kiszálltam a kocsiból. A lengyel szülőktől származó Marek Debskyt már ismertem, a másik, magas, rövid szőke hajú alakot még nem láttam. Jelszót váltottam Marekkel, aztán kezet fogtunk, és megvártuk, míg Himmler is kikászálódik az autóból, és odajön hozzánk. – Bocsássa meg nekünk, hogy nem köszöntjük illendően Herr Himmler, de most az óvatosság a legfontosabb. Kérem, üljön be a kocsiba, velünk utazik tovább –
mondta kifogástalan németséggel a magasabbik férfi. Himmler gyanakodva méregette őket, de mivel látta, hogy én megbízok bennük, tett egy lépést a Mercedes felé. Marek előzékenyen az ajtóhoz lépett, és kinyitotta, a másik férfi felém fordult, mintha mondani akarna valamit, és egy apró hangtompítós pisztolyt húzott elő a zsebéből. Himmler megtorpant. – Maguk nem… – kezdte, de a velem szemben álló intervenciós visszafordult, és precízen tarkón lőtte. Himmler egyetlen szó nélkül esett össze. Soha nem fogom megtudni, mi keltett gyanút a valamikori Reichsführerben. – Köszönjük a segítséget Mr. Cornelius! A kabin pillanatok múlva megérkezik, az ön küldetése véget ért. A Bíboros szerint kiváló munkát végzett – mondta Marek, és bevágta a Mercedes ajtaját. Csak bólintottam, miközben hányingerrel küszködve támaszkodtam az autónak. Soha nem értettem,hogyan lehet ilyen hidegen, érzelemmentesen ölni. Elfordultam, ne is lássam, amint a két intervenciós ultrahanggal elporlasztja a hullát, így azt sem vettem észre, mikor érkezett meg az időkabin. Nyomott hangulatban szálltam be az apró fülkébe, bekötöttem magam, és becsuktam a szemem. Egy időre elegem volt az időutazásból. 11. 2395. június 26. New York Amint visszatértem a saját időmbe, folytatni akartam a nyomozást a kristálykoponya után, de az első hír, ami a cellulárison fogadott, az volt, hogy a felbecsülhetetlen értékű műtárgyat aznap reggel egy futurisztikus páncélba öltözött alak ellopta. Egy szemtanú szerint egyszerűen átsétált vele a falon… Ennyi erővel kirakhatott volna magára egy „Intervenciós vagyok” feliratú kitűzőt is. Kihallgatást és a koponyára vonatkozó kutatási engedélyt kértem a Bíborostól, de amikor továbbításra átadtam a főnökömnek, ő egyszerűen bedobta az iratmegsemmisítőbe, aztán közelebb hajolt,és azt mondta: – Tudja Cornelius – elhagyta a „mister” megszólítást, ezt a közvetlenség jeleként értékeltem – , most mindenki meglehetősen ideges az ügy miatt, egyelőre inkább ne bolygassuk! Csak nem hivatalosformában értesültem a dologról, de különböző jelek arra utalnak, hogy… nem mi voltunk. Összehúzott szemmel néztem rá, aztán megráztam a fejem. Ha nem mi loptuk el a kristálykoponyát,akkor ki? Talán a mesebeli tűzokádó sárkány jött el érte, hogy többé ne használhassák ellene?
Dave Howard: Hősök végzete Egy legenda születésének leszünk szemtanúi, ám tudjuk: a legendák vérben születnek. A Dominatus korában (2405-2680) járunk, amikor az ember által lakott világegyetemet a von Anstetten császárok uralják kegyetlenül és misztikus magasságokból. És habár a császárnak csak az árnyéka ér el a Rosanig,itt is külön kell megvívni minden egyes csatát. 1. „Aki még félni is gyáva, nem érdemel könyörületet.” Fúria Ennyim maradt. Csak a bosszú. Háromszáz méterrel a város utcái felett mindig ez jár a fejemben, amint figyelemmel követem az éjszakai ég alatt szunnyadni látszó metropolisz mocorgását. A város két vége szemmel nem láthatómesszeségben fekszik egymástól. Az egyik széle a Keleti-óceánba nyúlik, a másik oldalon pedig a Tarajoshegységbe fúrja magát. Nézem az alant futó utakat, a fényeket, a sötéten mozduló alakokat. Ebben a magasságban már nem hallani az utca zaját, csak a szél dühöng idefent. Vihar tombol bennem is. Nyugodt pillanatok? Ritkák. Álmomból is üvöltve ébredek, csoda hát, hogy nyughatatlanéjszakáimat azzal töltöm, hogy maszkot húzok, és lesem, merre lelhetnék pillanatnyi megnyugvást? Igen, a megnyugvást keresem, ami tudom, sosem jön el. Vadászom a gonoszra, az állandóan újjászülető démonokat irtom. Hasztalan. Sosem lesz vége. Az irracionális elme ennek ellenére folyton kiutat keres a valóság szövedékéből, egy kisajtót, ami utat nyit oda, ahol minden a kedvemre való, és ahol végre nyugalomra lelhetek. Már el sem húzom a szám, mosolyt színlelve. Nem érdekel. Életeket akarok,igazságot, de mindenekelőtt: bosszút! Stella City ölén keresem a bosszút, a Rosan legnagyobb városában, a fővárosban, amit a legtöbben csak a „Kövér nő”-nek csúfolnak. Stella City fél éve ismer engem. Negyvenkétmillió értelmes lény. Emberek, roodok, villnegronok, sőt, egy rohadt negyed musgorokból is. Mindenki ismer engem, aki legalább egyszer a fél év alatt híradót nézett, vagy újságot olvasott. Szóbeszéd és pletykák, helyi legendák szólnak rólam. Én vagyok a Fúria. Volt nevem, emlékszem rá. Fél évvel ezelőtt még volt, ami azt jelentette, ember voltam. De már régóta nincs meg. Eldobtam magamtól. Elvetettem, kiűztem. Próbálok megszabadulni tőle. Az emlékektől, amik hozzá kötnek. Eddig még nem sikerült. És fogalmam sincs, sikerülni fog-e valaha is. Eh, elég! Stella City alattam hordozza mocskát, áldozataimat, akik még élnek, lélegeznek. Nem látom őket, de lelki szemeim előtt megjelennek, boldog
önelégültségben, téveszmés képzelgéseikben. Hamarosan bevégzi mind. Mielőtt a törvény lecsapna rájuk, ítéletet mondok felettük, rájuk kényszerítem, amiben hiszek,értékrendemet – általuk fel nem fogható, látszólag érthetetlen indítékból. Nem értenek még most sem, félév után, amikor kijelentettem: nem érzek szánalmat irántuk, és féktelen dühömben nem fogom nézni, ki kevésbé bűnös. Értékelje őket a bíróság, a jog megerőszakolt alkalmazója!Lábam alatt a vízköpő, Rút Bobby feje. Két szarva közt guggolok, fekete-ezüst ruhámban, arcomra húzott maszkomban, és azt gondolom: Rút Bobby, bár fogaid valószínűleg feltépik saját torkod, azért ne haragudj rám, én csak elrugaszkodom a fejedről, nem én faragtalak ki Durnho' szikláiból. Ugrom. A ruhámba épített huzalozott technológia belekapaszkodik a térbe. A zuhanásból siklás lesz,majd egy sikátor peremén érek földet. Gondosan választottam helyet, most vagyok a legközelebbcélomhoz. Látom kiszállni a gravójából. Önelégült mosollyal az arcán karol bele társnőjébe, egy luxus ribancba. A kurva ruhája mindent takar, mindent mutat. A fazon vágyfokozót dob a szájába, majd ráhajol a bige ajkára, és beleharap. A ribanc szisszenni sem mer. Azért fizetik, hogy élvezze, bármit tegyenek is vele. Taylor „Tapír” Carson viselkedésében egyetlen pillanatra felismerni vélem a bizonytalanságot. Az áldozat ősidők óta hordozott végzetgénjét. De a pillanat elsuhan. Belemarkol a csaj seggébe, majd bevezeti a szálloda bejáratán. A biztonsági rendszert sem aktiválja, élénkvörös színű sportgravóját kint hagyja a forgalmas és lámpafényben fürdőutcán. Vigyáz rá a hatalom, ami töri és zúzza mások életét. Emberek, inhumán lények és nyugtalan árnyak között rejtőzik a biztonság, a pénzért vett húsbástya. A negyvenfős testőrség láthatatlanul követi Carsont. A szag elnyomja a szél tiszta illatát. Hulladék és alig élő létformák rejtekéből nézek ki. Eggyé válok az árnyékokkal, nem látnak. Carson eltűnik, ahogy átlépi a küszöböt. Optikai tértorzítás. Felnézek. A négyszázötven méter magas Stella Unique Hotel. Ismerős. Voltam már itt, nem is olyan régen. Alig több mint fél éve, egy másik életben. Carson eltűnt, de sejtem hová tart. Ő és a luxusribanc előre megjósolható céllal indult neki a kétszázhuszonötödik emeletnek. Követem őket. Nem görbítek teret, nem szórakozom a gravitációval,nehogy felfedezzen a testőrség. Egy mentális paranccsal megváltoztatom a kesztyű tapadási tulajdonságait, és mászok a falon, mint a fiam egyik kedvenc képregényhőse. Eltérítem a gondolataimat,nem akarok emlékezni. A harmincadik emelet után elfogy az épület. Az Unique Hotel igényeit kielégítendő, a szomszédos épületek tetejét parkokkal, ligetekkel, szobrokkal és emlékművekkel díszítették. Egy ilyen ligetbe lépek,körülöttem zöld fa és rideg fém. Felnézek. Viharfelhők gyülekeznek a város nyugati végén, néhol már villámok cikáznak, bevilágítva az acélépületek csúcsait. Az Unique Hotel sem kerülheti el sorsát, fél órán belül hatalmas acélvázába millió megawattok fognak becsapódni. Még két épületet mászom meg, mire majdnem egy magasságba kerülök az Unique Hotel csonka tornyával. Majdnem egy magasságba. Ötven méter felfelé és hatvan méter vízszintesen. Egy kevés még hiányzik az üdvösséghez. Egy körömnyi vasgolyót veszek a tenyeremre. Utasítom a rendszert, hogy
határozza meg a gravitációs vonal nullpontjának. Felfüggeszkedem rá. Fel kell gyorsulnom, hogy azon a ponton túl, ahol vége lesz a gravitációs vonalnak, már repüljek. Harmincöt métert kell megtennem a levegőben, úgy, hogy a landolás ne kerüljön az életembe. Nem fog. Kivárom a pillanatot, míg egy gravotárcsás repülő elhúz a hotel felett. Vele egy időben indulok,anomáliának álcázva magam. Vége a vonalnak. Repülök. Harmincöt méteres súlytalan ív, majd a könnyed landolás. Fent vagyok a Stella Unique Hotel csonka tornyán. Behatolok az épületbe, erőszakot téve egy üveglapon. Cseppfolyósan csöppen a földre, majd üvegtócsává szelídül. Átlépem. Az üvegbeton szerkezet láttatni engedi az alant fekvő geometrikus művészeti remekművet, a részleteiben elvesző, megvalósult építészeti csodát. Hamarosan vérrel festem falait. Carsonra jellemzően, a tér minden pontjára jut egy testőre. Csendesen likvidálom az utamba esőket. Az egyik fejére vákuumlabdát dobok, ami egy pillanat alatt kiszívja a tüdejéből a levegőt, ezzel egyidőben megszakít a harmadik és negyedik nyakcsigolya között minden kapcsolatot. Semmit sem bíz a véletlenre. Egy másik testőrt egy szellőzőbe gyűrök be. Az emberekkel nincs semmi gond. Egy bionikus droidot direktbe kötök az elektromos hálózattal. Carson szobája előtt, az utolsó testőrnek irányított EMi-t sütök el a háta mögött. Mozdulatlan bábbá dermed, csak a szeme pörög veszettül. Bionikus paralízis. A ribanc munkaköri kötelessége, hogy ne vegyen észre, amikor belépek az ajtón. Elragadottan sikoltozik, fejét hátraveti, hogy ne legyen látható az arcán egy cseppnyi közöny vagy unalom. Begyakorolt hangszálgyakorlat minden egyes sóhajtása és sikkantása, miközben előre-hátra csusszan Carson arcán. Melléjük lépek, és egyszerűen leemelem Carson arcáról a ringyót. Hozzávágom a falhoz, és mire padlót fog, már csak szunnyadó, meztelen obszcenitás. Carson rögtön felugrik, férfiassága kis késéssel követi mozdulatait. Carson elrugaszkodik az ágyról,az éjjeliszekrény felé veti magát. Lemarkolom a levegőből, és erőszakos mozdulattal a földre hajítom. Kiszakad belőle a sóhaj. – Tapír! – sziszegem felé. Carson összehúzza magát, majd egy váratlan mozdulattal kirobbanni készül a magzatpózból, hogy menekülhessen. A szándék első pillanatában cselekszem, és a bordáira lépek. Kettő kérlelhetetlenül reccsen, majd pattan. Carson szűköl. – Mit akarsz tőlem? – sikkantja férfihoz nem méltón. A szeme sarkában a félelem könnyei. El-elpillant mellettem, mintha ezzel megszűnnék rémálma lenni. – Mit… Mit akarsz tőlem? Rápillantok, majd az ablakra. Megint rá, megint az ablakra. Nem érti. – Halj meg! Talán ekkor tudatosul benne igazán, hogy teljesen ki van szolgáltatva nekem. Testőrei meghaltak,vagy mozgásképtelenek. Semmi sem védi meg, a húsbástya összeomlott, a falak már nem állnak. Senki nem ugrik elé, senki sem fog többé meghalni helyette. – Kérem! – nyögi sírva, és orra váladéka nyálával keveredik. Nem fogom
banális ostobaságokkal tömni a fejét. Minek is? Meg fogom ölni. Könyörgése elszáll a fülem mellett, nem érint meg. Egycsöppnyi igazság mégis jár neki. – Megszülettél, a galaxis nagy bánatára. Élősködtél másokon, hízelegtél, simultál, nyálas és ragadósmosollyal arcodon mások kárára, szenvedésén és életén át lettél közönnyel az, aki most vagy. Egy jellemtelen senki, aki többet vett el, mint jussa lett volna. Meg fogsz halni. Carson zokogva próbálja átölelni a lábam. Mit remél? Kegyelmet? Megbánási ceremóniát színlel,miközben mindketten nagyon tudjuk, hogy csak látszatát kelti, élete utolsó színjátékát játszva, kritikát nem érdemlő teljesítménnyel remélve a bocsánatot. Megrúgom. Fél métert csúszik hátra. Kiáltása elhal, csend borul a szobára. Carson, a Tapír, ájulást színlel. Nem tud becsapni. A rendszer jelzi rendszertelen, visszafogott lélegzését, az adrenalin áramlását az ereiben. Agyának elektromos hullámai is éber állapotról tanúskodnak, felfokozott tevékenységről téve bizonyságot. – Aki még félni is gyáva, nem érdemel könyörületet. Megragadom Carsont, felemelem, és kivágom az ablakon. Utána pillantok. Sikoltozva tűnik el,meztelenül, ahogy született, és ahogy pár másodperc múlva meg fog halni. A Fúria vagyok. Ismét megöltem egy embert. Rászolgált. Hazatérek. Régi bölcsesség, hogy az otthon ott van, ahol álomra hajtod fejed. Számomra viszont már nincsenek álmok. Öntudatlan állapotban töltöm az alvás óráit, s ha mégis álmodnék, messzire űzöm, tudatalattim legmélyére. Néha ordítva ébredek, s nem emlékszem, miért. Nem kell emlékeznem rá, hisz mindent tudok róla. Fáradt vagyok, de pihennem nekem is kell. Letépem arcomról a maszkot. Ráakasztom a csapra, majd két kézzel vizet merítek, és arcomra locsolom. Nem nézek a törött tükörbe, megfordulok, kilépek a fürdőből, és az arcomról csorgó vízzel nem törődve, ledobom magam az ágyra. Lecsukom a szemem. Ragyogóan süt a nap, és a kert a vadrózsák illatával telt. Fiam kint játszik, egyik bokorból a másikba ugrál, és Doktor Doomot üldözi. Feleségem mellettem fekszik a nyugágyban, kezemet fogja, és mosolyog,együtt figyeljük David ugrándozását. – Soha nem nő már fel ez a gyerek? – kérdezi anyám a hintaszékből. Mellette apám, ősz bajsza alatt pipa füstölög. – Hisz még csak nyolc éves! – kiált fel nevetve kedvesem. – Hadd játsszon! – Betty, más korabeli gyerekek már a jövőjükkel foglalkoznak. Neurál implantokat kérnek karácsonyra, nem pedig ósdi, négyszáz éves képregényeket. – Szépen is néznénk ki, ha az unokámnak verziószámokat kellene adnom! Fiam – teszi a fater a vállamra a balját –, nehogy béta verziózd az unokám! Se pont egy,se pont kettő, hisz lassan arra ébredünk, hogy a pápát is félévente frissítgetik! Inkább csinálj még egy lurkót, a hagyományos módon! – Donald! – Hördül fel anyám, miközben Betty megszorítja a kezem. Kedvesem apám kedvére tenne,és hagyományozna velem. Anyám apámhoz fordul: – Vedd ki a pipát a szádból egy pillanatra! Donald, ne
beszélj mellé! Tudom, hogy a legutóbb is tőled kapta az unokám azt a köteg Pókember képregényt. Egy hétig ki sem jött a szobájából! Ne hidd, hogy nem tudom, miért tűnt el négyhavi nyugdíjad! Elkényezteted a gyereket! Inkább beszélgess el vele az élet értelméről, és hogy mit kell egy férfinak megtennie az életben, és hogy mindenre idejekorán fel kell készülnie! – Még csak nyolc éves! Mit csináljak vele? – háborodik fel a fater, mire a pipa kiesik a szája sarkából. – David azt tesz, amit akar, amíg kiválóan teljesít az iskolában. – Felkelek, és egy csókot nyomok édesanyám homlokára. – Remélem, egész hétvégére maradtok. A Stella City Részeg Tűzoltóinak emlékére rendezett felvonulás és ünnepély az eddig beharangozottak alapján az utóbbi húsz év legnagyobb eseménye lesz. Kimegyünk mi is, és jót iszunk az egészségükre! – Na persze! És mi lesz az ebéddel, amit holnapra terveztem? – háborodik fel anyám. Persze örül,hogy itt lehet nálunk, és azt sem bánja, ha elmarad a főzés. Ki nem állhatja apám pipafüstös kerti partijait, amikor a fater spontán arra ébred rá, hogy jobban főz anyámnál. Ha a szabad ég alatt, élő tűz fölött főzheti meg a húst egy kondérban, mellette pedig flekkenezhet egy üveg bor mellett, istennek érzi magát. Anyám a plafonon van ettől, de szereti apámat. Csodákat tud művelni az élet. David persze odavan ezért, és mindig örül, ha az őseim nálunk töltik a hétvégét. – Tudtad, hogy Davidnek már van saját képregényhőse? – Kérdezi Betty apámtól. – Le is rajzolta. – Ühüm – pöffent egy nagy adag ezüstszínű, édes illatú pipafüstöt a fater. – Első dolga volt, hogy berángasson a szobájába, amikor megérkeztünk. – Fúriának nevezte el. – Igen, mondta. És amikor megkérdeztem tőle, hogy miért így nevezte el, tudod, mit mondott? – Mert mérges! – kiáltották szinte egyszerre, és nagyot nevettek utána. – Csak egy gyerek tudja ilyen tisztán kifejezni magát, kincsem. – Bele-borzoltam Betty hajába. – Én még nem láttam a rajzot. Még nem mutatta meg. – Azt mondja, hogy még javítgatja egy kicsit. Ha úgy érzi, hogy kész, megmutatja neked is. – Imádom a kölyköt! Soha nem akar csalódást okozni nekem. Pedig ha tudná, hogy a töredéke is elég annak, amit csinál! – Akkor miért nem mondod neki? – Persze! Hová tenné akkor az ambícióit? Legyen csak büszke arra, amit csinál, és azt csinálja is jól! Mi lesz az ebéd? Ja, jut eszembe! Holnap este pár órára be kell mennem a céghez, de tízre itthon leszek. Egy kis túlóra sosem árt… Ragyogóan süt a nap, és a kert tele a vadrózsák illatával. Fiam kint játszik, egyik bokorból a másikba ugrál, és Doktor Doomot üldözi. Mi kint a ház teraszán, apám, anyám, kedvesem és én. Jókedvűen beszélgetünk, veszekszünk, és jól érezzük magunkat. – Ébren vagy? A kölyök hajol elém. Feje búbját a párnán pihenteti, azon van minden súly. – Egyszer már majdnem megöltelek.
– Tudom – feleli. – Azóta remélem, már tanultál az esetből! – Igen, legközelebb nem gondolom meg magam. – Érzéketlen vagy. Hoztam kaját. Ellököm a srácot. Kiesik kezéből a csomag, de nem zavartatja magát. Lehajol, felveszi, és az asztalra borítja a csomag teljes tartalmát. – Megint loptad? – kérdezem, miközben kikászálódom az ágyból. Nem válaszol rögtön. – Na és? – rántja meg végül a vállát. – Attól nem lesz kevesebb benne a tápérték. – Rostokban gazdag túlélés… – sóhajtom, és leülök az asztal másik oldalára. Péksütemény és néhány gyümölcs van az asztalon. – Te, meg a hülye dumáid! Nem válaszolok, a srácot nézem. A haja gondozatlanul a szemébe lóg. Kék a szeme, és fájón tekint a világba. A legfájóbb mégis az, hogy annyi idős most, mint az én fiam lenne, ha élne. És egy kicsit hasonlít is rá. Ezért utálom annyira, ha itt van. – Ha végeztél, tűnés! – mondom. – Szemét alak vagy. De legalább nem dobsz ki, ha alszom. Már itt sem vagyok. A kölyök felmarkol egy pár kiflit, meg egy kék narancsot, és egy kis fügét rágva kisiet az ajtón. Sohasem kérdeztem a nevét, ő soha nem mutatkozott be. Elfogadtuk egymást. De azt hiszem, tolerancia tekintetében magasan felettem áll. 2. „ A fiam szerint te hős vagy.” Reptil százados
Fél éve üldözöm az árnyakat. A lelkem mélyén rejtőző fenevadakat és Stella City démonait. Nem is tudom, melyik a reménytelenebb. Mintha a bennem rejlők erősebbek lennének, láthatatlanok és kézzel nem fogható entitások. Egyetlenfegyverem ellenük a közöny, amit pallosként lengetek magam körül, folyamatosan, megállás és pihenés nélkül. Ez a pallos soha nem volt éles, és egyre csak csorbul. Stella City pedig egyre csak termeli a bűnözőket. Az sem rettenti el őket, ahogyan velük bánok. A rendőrség sem bánik velük kesztyűs kézzel, de ők még mindig népszerűbbek a bűnözök körében, mint én. A rendőröket le lehet fizetni, el lehet menekülni előlük, információt szerezni tőlük, és ami a legfőbb: őket lehet látni. Én rejtőzöm, és lecsapok. Én nem figyelmeztetek, hanem cselekszem. Árny vagyok az árnyak között. Én vagyok a vérszomj a sötétségben. Rettegnek tőlem. Ugrom. Magasan az utcák felett járok, nem vonz a lenti nyüzsgés. Jobban érzem
magam itt fent, ahol nem veszek részt az életükben, de jól látom őket. A rendszer folyamatosan szkenneli és analizálja a terepet. Maszkom érzékelői tökéletesen vetítik a retinámra a képet. Szabadon futó programon van, de most megunom, és egy mentális intéssel inaktiválom. Landolok egy üvegfalú irodaépület oldalán. Rögzítem magam. Ezüst-fekete ruhám elrejt, ugyanúgy folyik el rajta a fény, mint az üvegablakon. Ruhám feketeanyagán az ezüst területek állandó mozgásban vannak, mintha élnének. Amikor nem mozdulok, akkor is folytatják ezt a rendszertelen vándorlást. Soha nem állnak le, örökösen változnak, nyolctenyérnyi ezüstfoltok ezek. Ez a ruhám. Intelligens, tud pár trükköt, de nem fegyver. Magam vagyok a fegyver. Nézem a város fényeit és pihenek. Franky Woodruff jár az eszemben. Már egy ideje el akarom kapni, de eddig hihetetlen szerencséje volt. Vagy nekem akadt más dolgom, vagy amikor rá vadásztam, mindig eltűnt a városból. Stella City talán legnagyobb bűnbandájának egyik alvezére. Sok mocskos tett szárad már a lelkén, nem egy gyilkosságot a saját kezével követett el. Idén már ebben a naprendszerben is kiadták ellene a körözést. Földi bevándorló, az ottani Chicagóból érkezett. Az ilyenek mind azt hiszik, nekik mindent lehet. Nos, tévednek. Megkoccan mögöttem az üveg. Azonnal aktiválom a védelmi rendszert, de nincs okom az aggodalomra. Egy késő estig dolgozó irodista áll az üveglap másik oldalán, és furcsán csodálkozó arccal néz rám. Ököllel vágok az ablakra. Nem törik be, de a túlórázó irodista nagyot ugrik hátra ijedtében. Holnap lesz mit mesélnie a kollégáinak. A mélybe vetem magam. A rendszer maximumra kapcsol. Ezernyi információ árasztja el az agyam. Kora este van, a szokásos műszakváltási ceremóniák zajlanak ilyenkor, és aki teheti, a munkaidő lejártával szórakozni megy, vagy haza aludni. A rendszer ezt vektorokkal ábrázolja, és koordinátákkal egészíti ki. Rögtön passzívra állítom az analizáló egységet, nem érdekelnek a piros, zöld és kék jelek. Sokkal inkább érdekel az a csápos rovar, amit pár háztömbbel odébb érzékelt a rendszer a Diamondsand Pearls kiállítótornyának épületén. Hatalmas, három méter hosszú test, karcsú potrohhal, és a négyméteres ízelt lábakkal. Egy eltévedt musgor araszol egyre feljebb egy felhőkarcolón. Amint közelebb érek, már ki tudom venni méregzöldszínben játszó testét. A feje mögött a toron szinte mélységbe tűnik a zöld, míg potroha olyan fekete, mint maga a vak végzet. Csápok ereszkednek ki a mellkasából, előre tapogatózva felfelé, amerre a fekete gombszemek tekintenek. A musgor mozgása nem rovarszerű, sokkal inkább hasonlít balettező kígyóéhoz. Ez a dög jól karban tartja magát. Közelharcban valószínűleg nem sokan bírják ellene pár másodpercnél tovább. – Hé, rovar! Bezárt már az ékszerkiállítás! – vonom magamra a figyelmét. A fekete gombszemek rám villannak. A kígyószerű fej utánam fordul. – Skssussyyks! – sziszegi felém. A rendszer fordít. A musgor nem nyeri el a rokonszenvem. – Itt a Rosanon akkor is a standard angol a hivatalos nyelv, ha a te agyad százszor fejlettebb az enyémnél, kalkulátor!
Mint ahogy az acélsodronynak sincs támadható pontja puszta kézzel, úgy nincs semmi értelme egy musgor csápjaival megküzdeni. Átugrom a szomszédos épületre, kikerülve egyszerre négy csáp útjából. Nem okos dolog túl közel kerülni egy musgorhoz. – Tudommm, ki vaggy – kiáltja felém a rovar. – Te a Ff fúria vaggy! – Talált, csápos. És én vagyok a mai napod mélypontja is. A gyilkosokkal kegyetlen vagyok. A kegyetlenekkel könyörületet nem ismerő. És mégis felépítettem magamban valami értékrendet az utóbbi fél évben. A mestertolvajok valahogy mégis kilógnak a sorból. A musgor az első, akivel találkozom. De nem az első, aki azt hiszi, hogy félreállíthat. Elrugaszkodik a falról, és hálót lövell ki a potroha végéből. Kitérek, és átugrom felette. Helyet cseréltünk. Megint ugrik, ezúttal köp is, megvárja, míg elrugaszkodom, csak aztán küld egy újabb adaghálót. Utasítom a rendszert, hogy képezzen védelmi mezőt, így a hálóanyag a testemtől öt milliméterre beleütközik a megszilárdult levegőbe, majd ártatlanul hull alá a mélybe, a forgalmas utcára. Lesz lent jónéhány behálózott járókelő. De ez legyen a legnagyobb bajuk ma estére! A musgor kilő egy sor hálót, de nem mozdulok. Ártatlanul folyik le rólam. A musgor megijed, ezért támad. Egyszerre rugaszkodunk el, és félúton találkozunk. A musgor súlya nagyobb, ezért az ő lendülete sodor vissza. Nyolc ízelt láb mar bele az épület falába, négy nyálas csáp ölel át és szorít a gilisztapók testéhez. A tűhegyes fogak egy centire csattannak össze az orrom előtt. – Megvaggy, Fffúria! – kiált győzelemittasan a mestertolvaj. – Sokan hitték már, csápos. Ekkor veszem észre: fél év óta először szórakozom. Ezen olyannyira megdöbbenek, hogy ki sem térek a támadás elől. A rovar hatalmasra nyitott szájjal mar belém. Alsó sor fogai az állam alatt, a felsősor pedig a koponyám tetején. Egyenesen a musgor torkába bámulok. Szerencsémre a ruha és a bele épített technológia megóv attól, hogy a gilisztapók feldarabolja a fejem. Összeszedem magam. A musgor meg akar ölni. Átgondolom a helyzetet. Szonikus erősítést parancsolok a maszk elejére, és belekiáltok a rovar torkába. A gilisztapók megremeg, gyomrából ételmaradék robban elő. Ezzel egy időben elernyednek a nyálkás csápok, én pedig szabadesésben zuhanok. Húsz emelettel lejjebb kapaszkodom meg ismét az épület falában. A rovar lefelé fordul, és mindent kiad magából. Látni, ahogy remeg az egész teste, ízeltlábai remegve kapaszkodnak, de néha fogást vesztve csúszik lejjebb pár métert. Végül megnyugszik. Hatalmas, összetett gombszemeivel méreget. Feladta már rablási terveit, és talán most fontolgatja a visszavonulást, mint lehetőséget. Jól is teszi, mert azzal a harapással elérte, hogyne bánjak vele finoman. Elrugaszkodom. A mestertolvajnak meglepődni sincs ideje. Felütöm az állkapcsát, átkarolom a kígyónyakat, majd beletérdelek az idegdúcba. Egy pillanat alatt megdermed, és ízelt lábai elszakadnak a faltól. Zuhanunk. Ellenfelem vaktában hálófolyadékot lövell ki potrohából. Zuhanása hirtelen megakad, de nem örül neki. Egyik ízelt lábát markolva zuhanok tovább, azt sikerült kitépnem a testéből. Eldobom magamtól.
Utasítom a rendszert, hogy egy gravitációs parabolát hozzon létre. A zéró ponttól hirtelen felfelé ível a pálya. Immár toronyiránt száguldok. Kitárom kezem, és nem sokkal a musgor mellett érek falat. Liheg, rángatózik. Megviselte egyik lába elvesztése. – Skussyy Issk Guo! – köp felém a gilisztapók. A rendszer ismét fordít, de már nem érzem úgy, hogy reagálnom kellene rá. A tolvajpók felhagy sértegetésemmel, és bal első ízelt lába felső tagjáról leakaszt egy zsákszerű dolgot. Csápjával belenyúl, elővesz belőle valamit. Rátapasztja az üvegre. Fél másodperc múlva az acélüveg porrá omlik. A pók eltűnik az épület belsejében. Követem. Lakóépületbe jutunk. A musgor ráeszmél tévedésére, és a legrövidebb úton igyekszik kifelé. Útjába kerül konyha, nappali, hálószoba, illemhely, folyosó, nem beszélve a lakókról. Sikongató és üvöltöző, rémült és felháborodott lakók. Utolérem a pókot, és egy lendületes rúgással parancsolom ki egy nyitott ablakon. Nem féltem, hogy halálra zúzza magát. Mire utána ugrom, már egy pókhálóba kapaszkodik. Visszakerültünk a kiállítótoronyhoz. Maximumra engedem a rendszer futását. Harcászati jelentések futnak be, értékelések, javaslatok, és néhány önálló döntés is érvényre jut. Megközelítem a musgort. A ruha önálló éltre kelve a legérzékenyebb fokozaton működik, előre olvas a gondolataimban, és mindent megtesz. Elrugaszkodom a falról, egyenesen a musgor felé. Öt méterre vagyok tőle, amikor felém nyújtja ízelt lábai végét, előrefordítva tűhegyes sarkantyúit. Ekkor a bolygó tengelyéhez képest elmozdít a rendszer, kisablakocska nyílik meg a vállam mellett, amelybe belecsusszan a gilisztapók egyik csápja. Az ablakocska hirtelen bezárul, eltűnik. Pontosan a musgor potroha végénél érkezem meg. A pókfajzat döbbenten bámul megcsonkított lábára. Nem hisz a szemének, de agya veszettül jár. Ott, ahol könnyedén oldódnak meg húsz ismeretlenes egyenletek, most átveszi az uralmat az ösztön és a vér szava. A mestertolvaj öntudatlanutcai harcossá válik, és veszettül csapkod csápjaival. Mindent szétzúz maga körül. Acélüveg csörren egy rosszul illesztett pánt miatt, és felsikít egy másik üveg, amikor egy ízelt láb megcsikordul rajta. Nem hagyom sokáig tobzódni tombolásában. Felfokozott sebességű tudatom parancsot ad az izmoknak. Jobb alkarom megfeszül, hárít egy hihetetlen sebességgel közeledő csápot, egy könyökfordulás után megakaszt, és ezzel megroppantja a musgor második pár jobb ízelt lábát, ami aztán az első ízülettől bénultan lóg. Tenyérrel rácsapok az osztott gombszemekre. Nincs szemhéj, ami védje őket, a pókszörny csak sikítani bír, és a koordinálatlanul verdeső mellcsápok akkor is eltalálnak, ha nem akarom. Ezután két lábbal kicsavarom egy másik ízelt lábát. A mellkasból előtüremkedő csápok érintésútján tájékozódnak. Rám tekerednek, de már nem tudnak megakadályozni abban, hogy befejezzem a küzdelmet. Belemarkolok az iszonyat fészkébe, és egy rántással kitépem a musgor idegcsatornáját. A musgor sikoltása elhal. A kezemben tartott idegdúcot beletömöm kitátott, tűhegyes fogakkal keretezett kígyószájába. A csápok elernyednek, elengednek, és bénultan lógnak alá. Az ízelt lábak összeesnek, nem kapaszkodnak már tovább a falba.
A gilisztapók élettelenül lóg tízméteres hálója végén, a szél játékszereként. Nem hoz szerencsét, ha pókot ölsz, tartja a mondás. Áll ez a musgorokra is? – Mi hír Franky Woodruffról? A zsaru felkapja a fejét. Rood pofáján alig fedezhető fel emberi vonás. Hajdanán ők lakták a szomszéd naprendszert, míg ide nem ért az emberi kolonizációs sereg, első von Anstetten császár címere alatt. Azóta társbérlőként viselkedik a császári uradalom alatt élő emberiség és a rögtön behódoló rood faj. A szimpatikus idegen kategóriába tartoznak. Nagy, barátságos, szeletelt szemük van, mindegyik barázdában egy pupillával. Orruk leginkább a földi macskafélék orrához hasonlatos, amit hosszúszőrszálak gazdagítanak. Kiváló a szaglásuk. A szájuk még emberi, de a bőrük hüllőszerű, bár tapintásra semmiben sem különbözik az emberitől. Kicsit melegebb, ez minden. – Egyszer köszönhetnél is, Fúria! – Lenyeli a shusit. A roodok imádják a japán konyhát. Reptil százados a közeli japán étteremből rendeli, egyenesen Stella City Rendőrkapitányságának portája elé. – Nem kéne egyből a pisztolyom után kapnom. – Meg sem mozdult, Reptil százados. – De gondoltam rá. Amióta ismerlek, azóta gondolok rá. Megakasztom a bájcsevejt. – Mit tudni Woodruffról? – Visszatért a városba. És neki legalább van szaga. – A százados arra céloz, hogy nem érez engem. A ruhám elfolyt minden kipárolgást. – Helyes. Még valami? – Most hoztak be egy szajhát– Ha ez izgatja, százados. Reptil százados nem vevő az emberi cinizmusra. – Woodruff szeretője. Illegális kéjelgésért hozták be. Nemrég végzett vele Terk, a villnegron kihallgató tiszt. – Mit tudott meg? – Nem igazán emlékszem. Sajnos nem olyan jó a memóriám, mint a szimatom. Ezért is van nálam a kihallgatás jegyzőkönyvének a másolata. Jó helyen, a farzsebemben. – El is kérhetném… – Az nem a te stílusod, Fúria. – Van más útja is. – Ezért feledkezem meg róla, hogy kivettem a zsebemből, és ide raktam az asztalra. Talán elfújta a szél… – Reptil elnéz a távolba, végigtekint a Morkway sugárúton, majd fel az égre. Egyetlen szeletelt szeme sem néz felém. Most hogy nem rám néz, bátrabban szólal meg. – A fiam szerint te hős vagy. – A hősök hamar meghalnak – felelem. – Majd finoman közlöm vele – mondja Reptil visszafordultában, és meglepődik, jobbra-balra kapkodja a fejét. Nem lát engem. – Fúria! – sóhajtja. – Az isten verjen meg! Könnyebb gyors búcsút venni. Figyelem őt, amíg elbattyog furcsa rood járásával a kocsijához. Beszáll, és fejét csóválva elindul. Talán haza. Valakinek még
érdemes. Mentális parancsot adok, a ruha anyaga ismét láthatóvá válik. Elolvasom a kihallgatási jegyzőkönyvet. Megtudom, amit tudnom kell. 3. „Akkor jöjjön a vérfürdő!” Fúria Ha nem gondolok semmire, akkor is a bosszú foglalkoztat. Bosszú, mindenkivel szemben. Mindenki ellen, aki árthatott, és ártani fog. Nem a kötelesség vezet, nem. A vérszomj. Nem beszélek, mégis, Rút Bobby tökéletesen megért. Négyszázötven méter magasan ülök két szarva között, és szemléljük a várost. Kőből vésett szeme előre, a távolba tekint. Rút Bobby szelíd vicsorgása torz mosolyt sejtet, az elkövetkezendő ítéletet várva meg sem cselekedett tettei felett. Ő tudja jól, a nem cselekvés is bűn. Néma párbeszédeink a csillagok alatt történtek, ritkán a hajnal sugaraiban, többször a Stella Cityt sújtó viharokban. – Vajon tisztára mossa lelkem a bosszú? – kérdezem. …vicsorgás… – érkezik a válasz. – Maga alá gyűr az elmém? …fogcsikorgatás… – Elég lesz valaha is? … a vadállat halált ígérő tekintete… – Akkor jöjjön a vérfürdő! – Megveregetem Rút Bobby fejét, majd a mélybe vetem magam. A Pokolpagoda a legnagyobb bár a Bowman negyedben, Stella City erkölcstelenségben fürdő jóléti tobzódásában, ahol a névadó testvérpár magasztos és művészi ábrázolásban öleli egymás márványba faragott meztelen testét. Nemcsak írók, költők, színészek, festők, szobrászok, és magukat művésznek nevezők tanyája ez, hanem a szajhák, stricik, svindlerek, tolvajok, a bűn posványában dagonyázóké is ez a pagoda, ahol a felső szinteken ugyanúgy képviselik magukat a bűn világának irányítói, mint a város és a nagyvilág megbecsült és tiszteletre méltó polgárai is. Az alkohol, a szintetikus kábítószer, az ajzószerek és a nyers majomagyvelő mind szerepel a kínálatban, előételként és aperitifként. A részeg zsivaj önfeledt gondolatokból és erkölcstelen szavakból született, fenyegetéssel és hízelgéssel tölti be a Pokolpagoda teljes légterét, minden köbméterbe belesűrítve egy teljes emberi tragédiát, szerencsét, vagy sorscsapást. Kiélhetetlen vágyak szűrődnek át a Pokolpagoda falain. A mulató fényei hívogatóan fénylenek, elhalványítva az öntudat utolsó szikráját, ami a belépés ellen szegülhetne. Törzsvendégek és hirtelenötlettől vezérelt egyalkalmi látogatók lépnek át a küszöbön, megfizetve a belépőt egy emlékezetes estére. Ma én leszek a fő műsorszám, a meglepetés, a nem várt attrakció, a bosszúvágytól őrült Fúria! A Pokolpagoda nem szükségszerűen épült ilyen alacsonyra. Öt emelet magas
csupán, és összesen ezer négyzetmétert foglal el a Bowman térből, mégis uralja az egész környék arculatát. Frontja egyenesen a meztelen mozdulatlanságba fagyott Bowman testvérekre néz. Piros színű cserepek borítják a tetőt, és minden szinten újabb szemöldök fut végig a pagoda oldalán. A falak zöldek, feliratok, képek díszítik. Vendégek sétálnak a hosszú erkélyeken, beszélgetnek, enyelegnek. A pagoda hátsó oldalához érkezem. A harmadik szinten észrevétlenül surranok át a biztonsági rendszer hatékony védvonalán. Átnyúlok a falon. Öklöm nyomán kirobban a fal, és a mögötte álló biztonsági őr, a monitorszoba egyedüli lakója ájulatba zuhan a tarkójára mért ütés után. Továbbmegyek. A rendet vigyázó kidobók közül egy sem marad öntudatán, aki az utamba kerül. Franky Woodruffig szajhákon és kisstílű bűnözőkön át vezet az út. Előbbiek az ágyában teljesítenek szolgálatot, utóbbiak pedig sofőrként, testőrként és hízelgő barátként. De ezek közül egy sincs felkészülve rám. Franky Woodruff a nagymenő bűnöző, az Isten, akit körül lehet venni, rajongani, gőgösen pöffeszkedik egy hatalmas asztal mellett. Hátradől a bőrdíványon, két karjában bögyös, bután vihogó szőkék. Mellettük a rajongók, az idiótán vigyorgó talpnyalók. Nyíltan babrálják a fegyvereiket, kis esti álomhozóikat. Egy sem szól, amikor Woodruff felteszi a lábát az asztalra. Felkeltem a figyelmüket. A magasból érkezem, egyenes az asztal közepére. Szétrobban körülöttem az üveg és poharak serege, nedves meglepetést fröccsentve az asztal körül ülőkre. Azonnal csend támad. – Woodruff! – szólok. A meglepetés addig tart, amíg a fegyverek önálló életre nem kelnek, a lomha agyak pánikszerű reakciójaként. Komplex energiapajzs feszül körém, szanaszét szórva a szilárd, a fény és a plazma alapú lövedékeket. Woodruff első meglepetése elmúlik. Eltaszítja magától a szajhákat, fegyvert ránt. Tüzelni nem marad ideje. Lendületből érkezem, kirúgva magam alól az üvegasztalt, amit golyók és energiahullámok zúznak szét. Woodruff csuklójával együtt markolom a fegyvert, egy földi Ingram 11-est. Előbb Woodruff csuklója reccsen, majd csendben pattan el egy ín. Franky „Mocskos” Woodruff felsikolt. – Segítsetek! Szólnia sem kell, a tüzelés nem enyhül. Rendet teszek. Elsőként Woodruff lábát töröm el, majd bevetem magam a sűrűjébe. Elmarkolok két fegyvert tartó kezet, egymásba vezetem őket, és amikor egymással néz szembe a két halálra rémült fegyveres, meghúzom a ravaszt. Otthagyom összecsukló testüket. Egy magát nagyra tartó, sebhelyes arcú alak egyszerre két fegyverből tüzel. A Heckler and Koch páros egyik új fejlesztésével állok szemben, adja tudtomra a rendszer. Normális ember nem vesz olyan fegyvert, ami csak akkor hatásos, ha csak a párjával egyszerre tüzelve ér el vele hatást. A HK-ikrek szétzilálják ugyan a körém feszülő energiamezőt, jobban, mint a többi fegyver együttvéve, de nem tud meg-hátrálásra kényszeríteni. A sebhelyes próbálja követni a mozgásomat, ahogyan elrugaszkodva a feje fölé ugrom. A rendszer utasításomra cselekszik. Amint a sebhelyes feje fölé érek, a rendszer a talpamat határozza meg gravitációs zéró pontnak. Innentől kezdve úgy cselekszem, mintha talpon állnék. Lenyúlok, megragadom
ellenfelem nyakát, majd annál fogva felrántom magam mellé a levegőbe. Megfordítom, majd elengedem. ordít, majd fejjel érkezik a padlóra. Megkegyelmezek a körülöttem állóknak. Gyorsan, de hatékonyan intézem el őket. A kiérkező rendőrök majd joggal viszik őket a törvény szolgái elé, hogy ítéletet hozzanak felettük. Rehabilitáció. Új program az agynak, részleges emléktorzítás. A Pokolpagoda gyenge idegzetű vendégei fejvesztve rohannak kifelé, a még gyengébb idegzetűek sokkosan merednek előre. Woodruff menekülne, de törött lába akadályozza. Kúszik a padlón, székek, asztalok fedezékében, sűrűn hátrapislantva, kezére támaszkodva, melyből már sűrűn patakzik a vér az üvegcserepek nyomán. Szűköl fájdalmában. Néha feltekint a negyedik és ötödik emeleti karzatokra. Mozdulatlan mindenki, segítséget nem fog kapni. – Woodruff! – szisszenek. Franky, a „Mocskos”, rettenve torpan meg. Idáig kúszott, üvegcserepeken át, hagyva, hogy a tenyere egy merő cafat legyen, és mindez hiába! Ott termek előtte, és lehajolok, maszkom kifejezéstelen szemlencséjében a saját rettegését pillantja meg. Összeroppan. Megmarkolom a vállát, a magasba emelem, hogy a lába fél méterre van a padlótól. – Engedj el! Tegyél le! – követeli. Belekapaszkodik a kezembe. Belemarkol, megpróbálja belemélyeszteni a körmét a karomba. Nem megy neki. – Materializációs – osztom meg vele a nyilvánvalót. – Mit akarsz tőlem? Mindig ez a kérdés. Nem fogok dilemmázni. Szemtől szemben az áldozattal? Miben különbözik ez attól, hogy a célhoz vezető út során rengeteg emberét öltem meg? Attól kevesebb lesz egy gyilkosság, hanem nézek az áldozat szemébe? – A halálodat vagy megbánást. – Hallottam már a megbánást tanúsító áldozataidról – kiáltja. – Mindegyik a bíróságon végezte, majd egy kurva telepen, ahol csorgó nyálú idiótaként basszák el minden átkozott napjukat! Választott. Fogást váltok, és nekivágom egy oszlopnak. Leomlik róla, felkiált, és törött lábát markolva üvölt. – Kinek képzeled magad? Egy kibaszott szuperhősnek? – ordítja. Fiam képe tűnik fel lelki szemeim előtt, ahogy a képregényeit bújja. A rajz, ami az általa kitalált hőst ábrázolta, Franky Woodruff szeméből néz vissza rám. Nem tudom, hányszor ütöm meg, de mire befejezem, Woodruff arca eltűnt. Végeztem. Felállok, indulni készülök. – Ez a Fúria! – szól egy hang a karzatról. – Nincs kegyelem. Nem érez semmit – válaszol rá egy másik. Felnézek. Két férfi, emberek. Látszik rajtuk a tapasztalat, tartásuk egyenes, tekintetük nyílt. Ölni akarnak. A rendszer szerint nincs náluk semmi, veszélytelenek. Én mégis óvatosan figyelem őket. Egyikük kilép a karzat korlátján, majd leugrik. Nyolc métert zuhan, de mégis úgy érkezik le, mintha csak fél méter lett volna. A másik nem ennyire színpadias, a gravoliftet használja, öt másodperc, és ő is leért. Összenéznek.
Bólintanak. A rendszer felvisít. Két ZX 2700 típusú materializációs rendszer aktivizálódik. Teljes töltésen. A két emberre rárobban a páncél. Az egyik zöld, a másik kék földi inváziós páncél. A ZX-ek egy katonai szállítmányból származhatnak, ami elveszett valahol félúton. A rendszer újabb visítást hallat. Herdenek. Kár volt azért a musgorért. Ugrom. Nem menekülök, támadok. Ez az egyetlen esélyem két teljes töltésű materializációs rendszer és két Herden 60-as ellen. Aktiválok egy ikonablakot. Kiragadok belőle egy aprócska eszközt, aminek körömnyi méretű atomreaktor dolgozik a belsejében. Leejtem, majd parancsszóra egy energiagömb aktiválódik. Szétszórja ellenfeleimet, akiknek a testpajzsa villámokat szórva szegül ellen az energiagömbnek, de mégis tehetetlen bábukként sodródnak tova. Saját energiapajzsom frekvenciájára hangolt pajzsgenerátor nekem nem árthat. Ellenfeleim töltése viszont megcsappant. Legalábbis ami a materializációs rendszert illeti. A Herdeneknek nem esett bajuk. Megszólalnak. Két oldalról érkeznek a lövések. Jobb ötletem nem lévén, tenyérrel védem a Herdenek okádta pusztító energiát. Tenyerem azonnal elzsibbad, a csuklóm hátrafeszül. Rendszerem logikát nélkülöző cselekvésbe kezd, és különböző módokon próbálja útját állni az energiazápornak. Amint az egyik védelmi rendszer összeomlana, felépíti a másikat. A lecsorgó energiahullámok tisztává égetik körülöttünk a pagoda gyülevész népség által látogatott nyílt bárját. Az üvegasztal cserepei szétszóródnak a teremben, élőbe, holtba, tervezőasztalon született dolgokba csapódnak. Felforr a kiömlött alkohol, meggyullad, és fellobbanva égeti tisztára a padlót. Ragyogó dicsfényben fürdöm, energiapajzsom fellobbanva óriási töltést süt ki, és ezzel egy időben hasra vetem magam. A Herdenek energiazuhataga egymásba fonódik, majd egy pillanat alatt megszűnik. Oldalra gördülök. Szétzilálom a lángtengert, az égő díványra ugrom, fekete füstjébe rejtőzöm. Egyetlen gondolatomra átalakul kezemen a ruha, ujjaimra feszül, és gyémánt kemény anyaggá változik. Éles acélkarmok ezek. Előbb az üvegasztal acélvázát, majd egy hullát dobok zöld páncélos ellenfelem felé, miközben kitérek a másik lövései elől. Az égő bőrkanapéba vágom a sarkam, ami a hátam mögött lévő fegyveres felé zuhan. Egyetlen pillanatra kapja csak félre a fegyvert, de szem elől téveszt. Kihasználom az alkalmat. Feltartott tenyérrel ugrok a zöld inváziós ZX páncélt viselő alak felé. Intelligens harcos. Két lépésre vagyok tőle, amikor kilő egy szigonyt, ami elszáguld kinyújtott kezem mellett, egyenesen a bal vállamba. A ruha megfogja a lövedéket, nem engedi áthatolni, de a lövésenergiája megtaszít, és egy pillanatra kibillent egyensúlyomból. Estemben gyomron rúgom, alulról csapok fegyvert tartó kezére. Átkarolom a lábát, megemelem, és kifordítom. Pörögve zuhan oldalra. A kék színű ZX-et viselő ellenfelem sem tétlenkedik. Egy tükörképben látom, amint célba veszi tarkómat a Herdennel, és ujja megrezdül a ravaszon. Egyenesen a feltápászkodni igyekvő másikra vetem magam, miközben a halálos lézersugár elvéti a
fejemet. Kiragadom kezéből a Herdent. A fegyver csövét rányomom a zöld inváziós páncél övének közepén fénylő apró kockára, majd tüzelek. A ZX szétrobban, és a zöld páncél megszűnik létezni. A férfi alsógatyában fekszik tovább a lángok között, eszméletlenül. Társa nem foglalkozik vele. Lő. Beleállok a lövésbe, pajzsom felizzik, és a rám zúduló energia két méter sugarú körben vágódik félre. Eltűnök. Ellenfelem hitetlenül bámul maga elé, nem hisz a szemének. És itt követi el a hibát. Mire a materializációs katonai rendszer figyelmeztetné, már a torkát szorongatom. Egy gondolat, és újra látható vagyok. Megismétlem az előbbi mutatványt, közvetlen közelről lövöm szét a ZX modulját. A materializációs rendszer kiég, összeomlik. Előtűnik a szőke haj, a sima, borotvált arc, és a fennakadó szemek. Eldobom magamtól az öntudatlan férfit. Összeszedem a Herdeneket. Nem célszerű itt hagyni őket, a Pokol pagoda vendégei amúgy is elég veszélyes elemek. Itt állok a szétvert és háborús terepnek tűnő bár közepén, és nem mozdulok. Ruhámon az ezüstfoltok rendszertelenül kavarognak, kerülgetik egymást. Nem mozdulok, mégis a mozgás örvénylő látszatát keltem. Két kezemben két Herden. Felnézek. Újabb jelentkező nem akad, aki el akarna bánni velem. Senki sincs, aki utamat állná. A Fúria távozik. A kölyök. Már megint itt van. – Értékelhetetlen vagy – jegyzi meg, amikor belépek az ablakon. Nem feszegetem a témát. Mintha ott sem lenne, átvágok a szobán, bemegyek a fürdőbe, és fél órán át folyatom magamra a hideg vizet. – Megint írtak rólad – kezd új témába a srác, amikor ledobom magam a fal mellé. Hosszú hajfürtjei közül vet rám egy pillantást, majd lapoz. – Stella City polgármestere fontolgatja, hogy értesíti a Birodalombiztonsági Szolgálatot. – Nem teszi meg – felelem gondolataim közül. – Ja, gondoltam én is, hogy sáros a fickó. Amúgy hogy vagy? Nem felelek. – Nem hallom! – mondja, majd megvonja a vállát. – Jól van, majd jövök. Bólintok. Mindig jön. 4. „ Lehet, hogy téves információim vannak erről az életnek nevezett jelenségről, de én így csinálom.” Kölyök Kellemes délutáni szeretkezés volt. Bettyvel kihasználtuk az alkalmat, amíg az őseim elvitték Davidet az állatkertbe. Izzadtan fekszünk egymás mellett, a nyitott ablakon át kellemes tavaszi szél fújt be. Betty hirtelen fölém kerekedik. – Muszáj bemenned holnap este?
– Figyelj, drágám. Már megígértem a főnöknek, és a kollégáknak. – Miért kell mindig megtartani a szavad? – Mert olyan szavatartó emberféle vagyok, drágám. Betty abbahagyja kényeztetésemet, ami abból állt, hogy a nyelvével és fogaival izgatta mellbimbómat. – Ha te nem leszel itthon, akkor majd a szomszéddal fogok szeretkezni! – Betty, a múltkor sem voltál valami jó véleménnyel róla. – Te meg közben rosszul érzed magad. – Hát most majd világgá kürtölöm, micsoda szerető! – Mert így nem fogom? – néz rám durcásan. Mosolygok és megvonom a vállam.– Bepótoljuk, megígérem! Erre beleharap a mellbimbómba. Felkiáltok.– Hagyd abba, te szuka! Majd adok én neked! Kihozod belőlem a férfiállatot! Végigízleljük egymást, a tavasz illatát és ízét fedezve fel egymáson és egymásban. A paplan fölött szeretkezünk. A délutáni nap átsüt a kert határán álló csipkebokrok felett, fénye megcsillan izzadt testünkön. Aranyszínben folyik el kedvesem hátán, végigfut fenekétől kezdve a gerincívén, fényes, fekete hajában tűnve el végleg, miután ezernyi színben lobban fel. Aztán könnyed szél borzolja Betty haját, sóhajai vele szállnak, megtermékenyítve a szoba csendjét elsuttogott szavakkal. Kedvesem szeme csillog, felülről néz rám, boldog, élvezi, ahogy teste porcikáit ingerlem, és mindent, amit vele teszek. – Éhes vagyok – mondom, amikor felkelek róla. – Nem csodálom – lihegi ő is. – Ez egy maratoni szeretkezés volt. – Szeretkeztünk? Nem dugtunk? – Hülye vagy!– nevet kedvesem. – Összedobok valami kaját. Meztelenül készíti el és szervírozza a késő délutáni szendvicseket, amiket a lemenő nap fényében fogyasztunk el az összegyűrt lepedőn. A nap éppen eltűnik, amikor az ősök megérkeznek Daviddel. Szüleim kicsit fáradtak, amit nem csodálok. Fiunk, az örökmozgó, ha nem éppen a képregényeit bújja, fáradhatatlanul kérdezősködik, rohangál, és nyüstöli felvigyázóit. David hozzám rohan. Beletúrok a hajába, barackot nyomok rá. – Milyen volt az állatkert?– Jó! – mondja. Nem vitatkozom vele, elhiszem neki. Nem egyszer bejártam már vele az állatkertet, tudom, miről beszél. David az anyjához rohan, bezzeg neki minden másodpercről beszámol. Mosolygok. – Remélem, kitettél magadért, fiam, és kilenc hónap múlva kétszeres nagypapa leszek. – A fater rám vigyorog, és tüntetőn elfordul a hálószoba résnyire nyílt ajtajától. – Donald! – sikkant fel anyám, aki éppen becsukja a háló ajtaját. No, igen, erről megfeledkeztünk kedvesemmel. Betty elpirul, és velem nevet. – Most mi van? – értetlenkedik David, aki az anyjának tartott élménybeszámoló miatt mindenről lemaradt. – Majd ha nagyobb leszel, elmagyarázom! – ígéri a fater a csupa fül gyereknek.
Felelőtlenül. – Most! – követeli a gyerek. A fater pipáját tömve menekül ki a kertbe. Ott kint költjük el a vacsorát is. Megbontunk egy üveg bort, azt kortyolgatjuk. Vörös, száraz, de tökéletes utózöngét ad a vacsorának. Iszogatunk, beszélgetünk, hallgatjuk a tavaszi este hangjait. David felragad egy üdítősüveget, és azzal vonul vissza a szobájába. – Remek ez a bor, fiam. De nekem inkább hozz ki egy üveg sört! – kéri a fater, majd egy karikát fúj az égre. – Valaki még valamit? – kelek fel és nézek a többiekre. – Még egy ilyen napot! – szorítja meg Betty a kezem. – Még csak az kéne! Lejártam a lábam az állatkertben – zsörtölődik anyám, de apám közbeszól:– Csak egy sör lesz! Rendelés felvéve. A tárolóhoz megyek, kiveszek belőle egy sört, és indulok vissza. Az emeletre vezető lépcsőnél David ragadja meg a karom. – Apu. – Igen, fiam? – nézek le rá. Mutatni szeretne valamit, látszik rajta a türelmetlenség. Tétovázik. – Mutatni akarok valamit. Aha, gondolom, befejezte a rajzot. Azért rákérdezek.– Mi lenne az? – Gyere, megmutatom. – Oké – mondom. Füttyentek, és a sört egy elegáns mozdulattal kihajítom a lakásból, egyenesen a fater kezébe. David felvezet a lépcsőn, el nem engedné a kezem. Végigvonszol a folyosón, benyit az ajtón, beinvitál a szobájába. Fiúszoba. Kulturált rendetlenség, cipő a fogason, pólók a földön, a nadrágok szerteszét. Az ágy bevetetlen, néhány tankönyv, füzet hever rajta. A holotévé némán serceg, a házimédiatárból Wagner rock szól. – Davy, nem gondolod, hogy rendet…– Oké, oké! Később megcsinálom, oké? – türelmetlenkedik. – Különben is, majdnem rend van! – Hmm – Ennyi telik tőlem. Én is voltam gyerek. – Itt van. David odahív a képregény sarokhoz. Egy rajzasztal társul a képregényektől roskadozó polcokhoz. Itt bezzeg rend van, makulátlan. – Na, mit akarsz mutatni? – kérdezem, pedig árulkodó feleségemtől és apámtól már tudom. Ráhagyom a gyerekre az örömöt. – Ezt! Hihetetlen büszkeség vibrál a hangjában. Lehet is. Tökéletesen rajzol. Határozottak a vonalak, egyöntetű a színezés, az árnyékok határozott fényforrásról árulkodnak. A képen egy magas alak látszik. Izmos és arányos testalkatú, mint minden képregényhős. Szembenéz velem. Valami furcsát érzek, nem tudom, mi az. Az alak tetőtől talpig fekete ruhába bújt, és ezen a fekete felületen ezüst foltok vannak. Aztán rájövök. A maszk szemrésének a vonala. Haragról árulkodik. – Ki ez? – újabb kérdés, amire tudom a választ. – Ő a Fúria! – kiáltja a gyerek boldogan.
– Miért hívják így? – Hát… mert mérges! – Mérges? – Mérges. – Miért? – Hmm – rántja fel a vállát David. – Azt még nem tudom. – És milyen képességei vannak? – játékosan oldalba bököm a fiam.– És nehogy azt mond nekem, hogy különlegesek, mert kilógatlak az ablakon! – Hát… olyan, hogy magasra tud ugrani, meg hogy mindenfélét meg tud csinálni! Ha akarja, láthatatlan lesz, ha akarja, nem lehet megsebezni! – A gyerek rám sandít, figyeli, ahogy a képet nézem. – Meg olyan különlegesek! – kiáltja. Veszem a lapot. Kilógatom az ablakon. Anyám felsikkant, majd szidalmazni kezdi az ő hülye fiát, a fater röhög a nevetve visongató gyereken, Betty pedig fel sem mer nézni. David boldog, és fejjel lefelé lógva kacag le mindenkire, kezében a rajzlapról bámuló szuperhőssel, akit Fúriának nevezett el – Megint motyogtál álmodban. – Én nem álmodok. A kölyök pofátlan. – Álmodsz. Nem baj, másokkal is előfordult már. – Tünés innen! – Francokat! Oldalra rántja fejét, mire sötét tincsei eltakarják az arcát. – Nem látlak, te sem látsz. – Megöllek, meghalsz! – Ezen túl vagyunk már! – legyint a kölyök. Nem tudok vele mit kezdeni. Megterít. Az asztal nem látott még ennyi finom étket egyszerre. Loptad? – kérdi tekintetem. Minek kérdezed, ha úgyis tudod a választ?– néz velem farkasszemet a kölyök. – Ezt kóstold meg! – lök elém egy aranybarna panírban rejtőző combot – Mikrózva az igazi, de hidegen sem rossz. – Egyszer elkapnak. – Soha! – feleli tele szájjal. – Én vagyok a legjobb, senki sem lát, de egyszer csak azt veszik észre, hogy valami nincs meg. – Egyszer… – Ne kezd el nekem a szenteskedő dumát! Ha én nem lennék, már éhen haltál volna! Eszem. Kéknarancs levét iszom. Táplálék, semmi több. Az íz nem érdekel. Tartson életben, ez minden. A kölyök rám vigyorog. Tele a szája, levegőt venni is alig bír, de boldogan habzsolja az ételt. A kölyök számára természetes jelenség vagyok. Egy hős, aki vigyáz az emberekre. Én vagyok az Erő, ami vigyáz rá. Vajon csak a gyermeki rajongás ez, vagy egy iszonyatosan erős vágy, hogy a világ jobb legyen? Képtelen vagyok eldönteni, de amikor a kölyök rám néz, ezt látom a szemében.
Nézem a kölyköt, és egy másikat látok. Lenyelem a falatot, kiürítem a poharat. Felállok az asztaltól, elindulok a fürdő felé. – Egy köszönömöt azért megérdemelnék – szól utánam a kölyök. Megtorpanok. Csak a fejemet fordítom oldalra, hogy lássa a szemem, majd egy kurta bólintással letudom a dolgot. Fekete tincsei közül néz rám égszínkék szemével. – Lehet, hogy téves információim vannak erről az életnek nevezett jelenségről, de én így csinálom – közli tele szájjal. Ez a kölyök. Lehet, hogy egy nap nem jön haza. Haza. Ez neki az otthon, ahova csak azért jár, hogy aludjon. Mi másért? Lopott étel a szállásért, ennyi. Amikor kilépek a fürdőből, már nem találom itt. A nap már lement, amikor a vízköpőhöz érek. Rút Bobby jó ismerősként fogad. Most sem szól semmit, de nincs is mit mondania. Minden este ugyanazért nézzük a város felgyulladó fényeit. Nem zavarjuk egymást. Ahogy a nap utolsó vörös sugarait szórja szét az ég alján, úgy lesz egyre több ragyogó csillag a fejünk felett, és odalent, Stella City negyedeiben lámpást gyújt az alvilág. Mert minél vakítóbb a fény, annál sötétebbek az árnyak. Figyelek. Nyugtalanságot és pattanásig feszülő várakozást érzek a levegőben. Felnézek. Az ég tiszta, de délen mintha viharfelhők gyülekeznének. A szél nem mozdul. Vihar előtti csend. Valami nem hagy nyugodni. Mit akart tegnap az a két fickó? Nem Woodruff védelmére keltek, mert csak akkor léptek színre, amikor Woodruff már menthetetlen volt. Ki akartak tűnni? Hírnevet akartak? Mindenestre nem érte meg nekik. Eddig jutok, amikor a rendszer riaszt. Kérdés nélkül aktiválja ez erőteret, és azonnal rááll a szuperszonikus rakétára. Jegyzi a típust. Közli velem az eredményt. Egy végsebességgel kilőtt TRX-650-es Ösvényrakéta. A rakéták pontlövő családjának egy jól sikerült, de immár tíz éve elavult példánya. Becsapódáskor ötméteres körben rombolnak, maximális hatásfokkal. Anyagbontó molekulái csak a szerves anyagot támadják, de áthatolnak a legtöbb erőtéren és szervetlen páncélon. A becsapódáskor Rút Bobby szétrobban. Magasra repülök, megemel a légnyomás, de az anyagbontó molekulák már nem érnek el. Rászkennelek a kilövési pontra. Hatvanöt méterre, a szomszédos felhőkarcolóból érkezett az Ösvényrakéta. Egy automata lézerfegyver ül az állványon a füstölgő rakétakilövő mellett. A lézertüzet szétszórja a pajzsom, összesen egytized százalék energiát pazarolva el. Három alakot azonosítok be a lézervető mellett. Egyes, kettes és a hármas. Induljon a visszaszámlálás! A hármas számút Rút Bobby egy darabjával homlokon dobom a szétlőtt ablakon át. A kő megül, áttörve a koponyacsontot, beékelődik. Egyes és kettes menekülőre fogja. Másodpercek alatt átszelem a két torony közötti távolságot. Egyenesen az automata lézervető mellett érek földet, ami kétségbeesetten próbál újra befogni. Elmarkolom a felhevült csövet és elhajlítom.
Meglepően könnyen intézem el a másik két alakot. Egy perc alatt utolérem, és néhány ökölcsapással ártalmatlanná teszem őket. Ott hagyom öntudatlan testüket a kiérkező rendőröknek. Alig telik el pár perc, amikor újabb támadás ér. Egy gravosikló vesz tűz alá. Az orrába szerelt ágyú felkelti ugyan a rendszer érdeklődését, de számottevő problémát nem lát benne. Ugyanakkor a téves lövések rengeteg kárt okoznak mindenfelé. Nem vagyok szent, de ártatlanok halálát nem akarom. Két háztömb között cikázom, majd egy irodaház előtt lévő zászló rúdon megpördülök. Meglepem a gravosikló vezetőjét. Félrerántani sincs ideje a kormányt, ott termek a gravo szélvédő erőterén. Mentális parancsot adok, mire a rendszer semlegesíti számomra az energiamezőt. Könnyedén átnyúlok rajta, megragadom a sofőr nyakát, majd megrántom. Feje nagyot koppan az erőtéren. A gravo irányítatlanul zuhan. A másik fickó, aki tehetetlenül szemlélte az előbbi eseményt az anyósülésből, most kétségbeesetten kapkod, hogy hozzáférjen a vezérléshez. Blokkolom a gravosikló biztonsági rendszereit. Nem várom meg, amíg becsapódik. Érkezik a következő meglepetés. Három páncélozott musgor. Harcászati és materializációs rendszereket érzékelek. A gilisztapókok szökkennek, falon másznak, hálót szőnek, és unalmukban egyenleteket gyártanak és oldanak meg. Nem tudni, mivel kezdik, de a materializációs rendszerek okozhatnak meglepetést. A musgorok páncélja szelvényes, egymásra épülő lapokból áll. Rugalmasan körülölelik a kígyónyakat, az ízelt lábakat. A toron és a potrohon viszont merev a páncél. A mellkasból kinyúló állandóan mozgó, és testbe visszahúzódó csápokat viszont csak a materializációs rendszer ezred másodpercenként frissítő számítógépe képes védelmezni. Két musgor szalad egyenesen felém, míg a harmadik felugrik, és a levegőből egy nagy hálót lő felém. Ha megtévesztésnek szánta, akkor most hiba csúszott az egyenletbe. Nem ugrom félre, nem védekezem hiábavaló módszerekkel. A háló lefolyik rólam. Viszont az energialövedékek elől kitérek. Hihetetlen sebességgel cikáznak körülöttem a musgorok. Energiavetőik folyamatosan szólnak, körülöttem és a pajzsomon folyamatosan robbannak szét az ezerszínű energiagömbök. Kezdenek elfajulnia dolgok. Emlékeztetem magam, hogy én vagyok, aki ilyenekre vadászik, és nem fordítva. Magasabb intenzitásra kapcsolok. Két musgor között surranok át, oda, ahol ezelőtt nemrég lezuhant a gravosikló. Felemelem. odabent, vérző fejjel és furcsa szögben álló karral ébredezik az anyósülésen fekvő alak. Szeme megrebben, amint megmozdul a gravo, majd felpattan, amikor a magasba emelem. Kiáltásra nyitja száját. Nem okoz nehézséget elhajítani. Kétségbeesett tekintettel távolodik a gravóval együtt. Az egyik musgor nem képes kitérni. A nekicsapódó gravo megrogyasztja ízelt lábait. Mellkasából előtörő csápjai kinyúlnak alatta. Egy árnyék vetül rám. Azonnal reagálok, és oldalra vetem magam. Ahol voltam, energiazuhatag csapódik be, majd egy másodperc múlva nyolc páncélba bújt ízelt láb. Nem várom meg, hogy a musgor kikövetkeztesse, mit teszek. Előretartott lábbal érkezem meg oldalról a torára. A materializált páncél behorpad, a kígyónyakú fej
késve kap utánam. Fent vagyok a dög hátán. Csápok vágódnak utánam. Megragadják jobb és bal lábam és a bal kezem. A jobb kezem szabadon marad. Minden erőmet összeszedem, és ököllel vágok a musgor koponyájára. Ez még akkor is megviseli, ha materializált páncél van rajta. A rovar csápjai mozdulatlanná feszülnek, majd elernyednek. Megcsuklanak az ízelt lábak, majd szétcsúsznak a sugárkerámia borította úttesten Két mocskos musgor öntudatlanul fekszik. De hol a harmadik? A rendszer nem talál aktív materializációs, illetve harcászati rendszert. Viszont azonosít tizenhét gilisztapókot százméteres körzeten belül. okos dög az utolsó. De nem, mégsem. Előbb két gravo, majd tucatnyi ember és rood repül felém. A musgor arra apellál, hogy az ártatlanok védelmében cselekszem, őket mentem, és nem védekezem, amikor támadásba lendül. Meglátom, két újabb ártatlan járókelőt hajít felém. Egy sikongató ember nőt, és egy üvöltöző villnegron férfit. Sajnos, túlságosan feldühített a musgor. Kitépem az egyik zászlórudat a helyéről, és agyoncsapom vele a rohadt dögöt! Sorra becsapódnak az elhajítottak. Van, aki könnyebben megússza, van, aki súlyosabb sérüléseket szerez. Két utcával odábbról szirénaszó hallatszik. Vijjogva közelednek a rendőrség, a mentők, és a tűzoltók egységei. A híradós kocsi viszont megelőzte őket. Egy elegáns, jól fésült riporter ugrik a kamera elé. Háta mögött a szétloccsant musgor, a kráteressé vált sugárkerámia, a roncs gravók, és a még ki nem aludt tüzek. Ebbe a képbe keveredett bele a jajgató sebesültek hangja, a segítséget kérő, magasba tett kezek. – Ez a szuperhősök mindennapi élete – kezdi a riporter. – A bajba jutottak segítése, a gonoszlikvidálása. De mint látják, nem feltétlenül ebben a sorrendben. Nem várom meg a tudósítás végét. Eltűnök az éjszakában. 5. „Kibaszott tragikus hős vagyok. Nemde?” Fúria Ezen az éjszakán még négyszer támadtak rám. Kíváncsi vagyok, mi állhat e mögött, de már van egy kósza sejtésem. A Rosan napja hamarosan felkel. Füst száll fel egy közeli negyedből, a tűzoltóknak akadt dolguk ma este… Az utolsó összecsapásnál megjelent Stella City Különleges Harci Egysége is, és a lehető legszerencsétlenebb módon avatkoztak bele a küzdelembe, így a katasztrófavédelem is kivonult egy összeomlani készülő házhoz. A ma éjszaka nem tartozik a legszerencsésebbek közé. Elfáradtam, és a rendszer is igényli már a töltést. Megpihenek a rendőrkapitányság épületének tetején. Az előbb beszélni akartam Reptil századossal, azt kérte, találkozzunk a tetőn. Ennek már tíz perce. Bízom Reptil századosban, nyoma sincs benne ártó szándéknak. Sokszor beszélgettünk már, és bár sosem tartott tovább pár percnél, mégis jólesett valakivel megosztanom néhány gondolatom. Ő az egyetlen zsaru a városban, aki eddig
beszélt velem. Nem adott fel, nem vert át, és talán őszintén aggódott értem. Nem ismerte a múltamat, nem is beszéltem róla soha, de biztosra veszem, azért nekiállt nyomozni. Ha jutott is valamire, nem közölte velem, és nem is élt vissza vele. Jó rood, meg kell hagyni. A tetőre vezető ajtó egy surranó hang kíséretében kinyílik. A rood nyomozó lép ki rajta. Egyenruhája sima, nyoma sincs rajta gyűrődésnek. Atomilag stabilizált, kincstári darab. Ehhez mérten viselkedik benne Reptil százados. Leül a tetőpárkányra. – Jelentést tettem a főnökömnek az éjszakai esetekről, amik a városban történtek – kezdi köszönés helyett. Nem rovom meg érte, ő már megtette elégszer. – Téged akar.– Ma mindenki engem akar. – Úgy van. Holtan. Ma csak kóstolgattak téged. Reptil százados mondani akar valamit. Várok. Folytatja: – Egy informátorom érdekes dolgot mondott ma nekem. Alig hittem a fülemnek, pedig már egy ideje számítottam rá. Az alvilág vadászik rád. Elegük lett abból, hogy rettegniük kell tőled. – A sarokba szorított vad. – Jól mondod, Fúria. A félelem tettekre sarkalta őket. És mindenüket ellened fordítják. Pénzt, fegyvert, rosszindulatot. Zsoldosok érkeznek, fejvadászok. – Megoldom. – Örökké te sem élheted túl. És a harcokban rommá lesz a város. – Felelőssé tesz? – Mert az is vagy. igaza van. – Az alvilág nem körültekintő, nem küld felderítőket, nem zár le kerületeket biztonsági kordonnal. Ahol, és amikor vagy, ott történnek a dolgok. – Vádol engem, százados? – Megteszem. Ugyanolyan vétkes vagy, mint ők, ha nem teszel ellene valamit. Tűnj el egy időre! Reptil százados komolyan gondolja. Osztott rood szemében remegnek a pupillák, lélegzetét visszatartja, izmai megfeszülnek. – Ne akarjon megállítani százados! – Képtelen lennék rá. Csak kérhetlek. Hagyj fel őrült ámokfutásod-dal, amivé a bosszúd változott! A bosszúvágy fanatizmus, egy őrült idea, amely szent célként lebeg az ember szeme előtt, és minden mást félretaszít az útból. Csökkenti a fontos dolgok jelentőségét, és eltereli a figyelmet arról, amiért igazán küzdünk. – Százados, önt mi motiválja? – Nekem nincs motivációm. Hivatásom van – mondja a zsaru. Baromság! Ez üvölt minden egyes hangból, amit kiejt. De most ő sem mondhat mást. Tudja, amit mindketten. Nem állíthat meg. – Ebben a világban nincs helye álarcos hősnek – mondja meggyőződéssel, és rám emeli az ujját. – Te egyszerűen nem létezel. – Nem tartja helyesnek, amit teszek? – Nem azzal van gondom, Fúria. Hanem ahogy teszed. Te nem tartozol sehova, és ez nagy baj. – De nekem léteznem kell. – Nem, neked élned kellene!
Ezt már szinte kiáltja, aztán csalódottan elhallgat. Legyint. – Ha ma éjjel is kimész, romba dől a város. Mindenki rád fog vadászni. Minden fegyver, aminek egy csepp értelem lesz a másik végén, téged vesz célba. Nem felelek. Reptil százados sajnálkozón néz rám. – Meg fogsz halni, Fúria. És ettől semmi sem ment meg. – Akkor óvja meg a városát, százados… Nem folytatom. Mit mondjak neki? Meg fogok halni. – Ha a mai napod túl is éled, jön egy következő……és egy következő…még egy… majd a végső. Az utolsó! Hajnalban érek haza. A srác ébren van. Látom, le sem feküdt, fekhelye ugyanolyan érintetlen, mint amikor elmentem. A kölyök szeme vörös, táska gyűlt a szeme alá. Hátát a falnak vetve néz maga elé, kezét tördeli. Rám pillant, de csak egy villanásra méltat. Valami megcsillan a szeme sarkában. – Segíts nekem! – kér. – Igyál valamit! Kapar a torkod. – Francokat kapar. sírtam, tudod? Félek! – Mindenki fél. – De engem meg fognak ölni. – Rossz embertől loptál? – Azt hittem, nem veszik észre. De észrevettek. Üldöztek, de nem sikerült elkapniuk. Utánam kiáltották, hogy tudják, ki vagyok, és ha elkapnak, meg fognak ölni. – Helyi banda? – Igen. Ki sem merek menni. – Pihenj pár napot! – Lefekszem az ágyra, és becsukom a szemem. Ásítok egyet. – Kergettek már máskor is. – De ez most más. Segíts nekem! Rendezd el őket! – Hagyjál, fáradt vagyok! – Magamra húzom a takarót. – Nem foglalkozom kiskorúakkal. – Én sem érdekellek? Tudod, mit, Fúria? Dögölj meg! Nem hozok többet kaját. – Legalább nem lopsz többet, kölyök. – Tudod is te, miről beszélsz. gyilkos! Felülök az ágyon. Kezd bosszantani a gyerek. – Fogd be a szád! – Nem fogom be! Azt hittem, normális alak vagy! De tévedtem. Csak kihasználsz. Utállak! Ha a gyereked volnék, inkább meghalnék! Megütöm. A srác hanyatt esik, átbucskázik a fején. A fal fogja meg. Feláll. Vérző szája sarkához nyúl, letöröli a vért. Rám néz. – Rezonálj a problémámra! – követeli.
– Hagyj békén! – Önző állat vagy! – Fáradt vagyok. – Akkor majd holnap beszélünk róla. Morgok valamit. Nem hangzik igennek. Stella City Részeg Tűzoltóinak emlékére rendezett, hagyományosan minden évben megtartott fesztivál az idén sem ígérkezett kisebbnek, mint volt előtte bármelyik évben. Kora reggel indult, már akkor karneválillat terjengett a levegőben. Zene szólt, tűzoltó-egyenruhát idéző kollekciókba öltözött táncosok özönlötték el az utcát, és táncoltak megállás nélkül, pörögtek, forogtak. Amikor elfáradtak, mások vették át a helyüket. Egy teljes negyedet elfoglalt a lassan vándorló tömeg. – Drágám, el ne veszítsd Davidet! – Feleségem önfeledten táncol a tömeg közepén, kisebb gyűrű alakult ki körülötte. – Fogom a kezét! – hallom anyám hangját, négy emberrel mögöttem. – Az apját már két perce nem látom. – Megvagyok! – kiáltom. – Perecért voltam. – Nekem mit hoztál? – kérdezi a fater. – Kifogásokat. Nem volt sör. – Miféle parádé ez? Még egy normális ital sincs ezen a részen? – Azt mondják, hogy a következő saroknál lesz. – Mutatom merre. A fater lábujjhegyre áll, és nézelődik.– Ja, látom már. Kellemes kis tömegverekedés van kialakulóban. A Részeg Tűzoltók emlékére rendezett felvonuláson rendszeresek voltak ezek a kisebb tömegverekedések, átérezve annak komikumát, amikor az illuminált tűzoltók összeverekedtek az égő toronyház előtt. Egyik verekedés sem torkollott erőszakba, játékos pofozkodás volt az egész, kisebb-nagyobb zöld és kék foltokkal emlékbe. – Itt egy perec, kölyök! – nyomok Davy kezébe egy nagyobb darabot. David élvezi ezt az egészet, imádja a tömeget, a hangos zenét. A nagymamája már nincs hasonlóan elragadtatva a helyzettől. David kezét szorongatja, és folyton aggodalmaskodik. – Mi lesz, ha elveszik a gyerek? – Ne aggódj, van rajta nyomkövető! – nyugtatja le a fater az anyámat. – Nem tudod, hová raktam a pipadohányt? David nyújtózik, kezét lengeti apám orra előtt, kezében egy apró tasakkal. – Ma én vigyázok rá, Donald papa! Elfordulok tőlük, és Bettyt nézem. Átszellemülten táncol, jól áll rajta a tűzpiros ruha és a tűzoltósisak. Mögé lépek, és a szemére húzom a sisakot. Átkarolom, összefonom hasán a kezemet. – Lángra lobbanok, ha táncolni látlak.– Felperzsel az érintésed! – Betty hátrafordul, a szemembe akar nézni. A sisak ellenzője nagyot koppan a homlokomon.
– Tönkreteszel! – nevetek. Csókot nyomok a szájára. David furakszik közénk. – Én is táncolni akarok veletek! – Gyere, te űrpilóta! – Kedvesem David bal kezét fogja, én a jobbat. Körbeállunk, így táncolunk. Betty a gyerek fejébe nyomja a tűzoltósisakot, én a vállamra kapom. Perecmorzsa hullik a fejemre. – Magasabbra! – követeli a gyerek. Mit tehetnék? Az apja vagyok. – Most már elég magas lesz? Nem elég magas neki, pedig a fejemen áll. Azért sem rakok rá antigravitációs övet. Még fiatal hozzá. Apám és anyám pár méterre táncolnak, visszafogottabb ritmusban, mint a körülöttük állók, de teszik mindezt látható élvezettel. – Tegyél le! – kéri a gyerek. Toporog a fejemen. – Itt van Amanda! Szinte úgy ugrik le a fejemből,eltűnik a tömegben. Kérdőn Betty felé nézek. – Az osztálytársa – közli velem. David egy csinos, ugyancsak nyolcéves kislánnyal tér vissza. Amandán derékig érő csizma van,tűzpiros, a hozzá való, egyéni rendelésre varrt, tűzvész jellegű ruhával, és egy hatalmas sisakkal. Remek párost alkotnak ők ketten, David és Amanda. Egyik se lát ki igazán a sisak alól. – Szia! – köszön a kislány. – Szia apa! Ez itt a barátnőm, Amanda – mutatja be David a kislányt. Kezdi a kölyök, kezdi! – Szia Amanda! Tetszik a felvonulás? – Nagyon. – Tudod, Amanda, azért vonulunk fel, és táncolunk, és ünnepelünk, mert így emlékezünk a város részeg tűzoltóira, akik meghaltak. – David nagy okosan magyaráz a kislánynak. – Tudták, hogy meg fognak halni, mégis belevetették magukat a lángok közé. – Miért? – kérdezi Amanda. – Mert úgy gondolták, hogy akik odabent vannak, számítanak rájuk, és ők, még ha részegek voltak is,tűzoltók voltak. – Nyolc részeg tűzoltó – kezdi David. – Felszerelés nélkül – folytatom. – A lángoknak rohan. – Elnyeli őket a tűz. Most nem magyarázom el a kislánynak egy EMP robbanás lényegét, tanulja az iskolában. Lényeg,hogy ehhez a tűzhöz kivonult az összes létező tűzoltó és katasztrófavédelmi egység. Aztán megtörtént a robbanás. A nyolc szabadságon lévő és kerti partit tartó, és tökrészeg tűzoltó volt már csak bevethető. De az EMP robbanásnak köszönhetően nem működött a tűzoltók materializációs rendszere, sem az energiapajzsaik. Védtelenül és halálra ítélten szólította őket a lángok közé a kötelesség. – Feláldozták magukat azért, hogy segítsenek azokon, akik képtelenek erre, és csapdába esve várták a halált. De szembeszálltak a tűzzel, ami erősebb és
hatalmasabb, mint ők voltak. Józanul és teljes szerelésben sem veszélytelen vállalkozás, de részegen, és minden segítség nélkül maga az öngyilkosság. Mégis megtették. A kislány komolyan bólint, majd elragadja mellőlem a fiamat. Eltűnnek a tömegben. A fater int, ne aggódjak, nagy a gyerek, különben is, nála van a nyomjelző. David bármerre is megy, tudunk róla. Délre érünk Stella City Részeg Tűzoltóinak Emlékművéhez. Már mindenki fáradt, alig néhányan táncolnak csak a tömegben. A fater benyomott két sört, ami a délelőttre való tekintettel kissé meg is nyomta fejét, úgyhogy most fáradt vigyorral tekintget jobbra-balra. Nyakamban Daviddel, oldalamon Bettyvel, mögöttünk anyámmal és apámmal nézzük a nappali tűzijátékot. David el van ragadtatva, a tűzijáték hangeffektusai mellé nagyokat kiált. A polgármester beszédet mond, majd megkoszorúzzák az emlékművet. A tűzoltóparancsnokság ezredese egy rövid adoma után tisztelgésre emeli poharát, majd letegezi az egész tömeget. Mindenki vele iszik. Felébredek. Végigaludtam a napot. Sok idő óta először emlékszem az álmomra. Elönt a keserűség. Fájnak a csodálatos emlékek. Hogyan tudnék megszabadulni tőlük? Egyáltalán, akarom-e, hogy elvesszen minden? A legjobb lenne semmire sem emlékezni. Amennyire felejteni akarok, olyannyira ragaszkodom is a múlthoz. Veszteségeink tesznek azzá, amik vagyunk. Felkelek. Kimegyek a fürdőszobába, és a csap alá hajtom a fejem. Zsibbad a tarkóm a hideg víztől,ami lecsorog a nyakamon, az arcomon át a lefolyóba. Örvénylik, majd a feneketlen sötétségbe tűnik. A szétvert tükörben megpillantom a szemem. Hideg, fáradt, kiégett. Arcomon izom sem rezdül. Kibaszott tragikus hős vagyok. Nemde? Tompa nyomást érzek a szívem körül. Még élek. Mentális parancsot adok. A bőrömre tapadó különleges harcászati rendszer materializálja rajtam a Fúria öltözékét. Fekete alapon az ezüst foltok. A végén a szemem előtt anyagiasul a Fúria szemlencséje. Ezüstszürke színű, nem látszik át rajta a szem. Választottam. Én vagyok a Fúria. 6. „Nem vagyok győzhetetlen, nem élek örökké.” Fúria Csak nézem Rút Bobby szétlőtt maradványait. Szemben vagyok, a Császári Kereskedelmi Központtornyának tetején. Rút Bobby nincs többé. Miattam szűnt meg. Elvesztettem, bár sosem volt az enyém. Jó barát volt, akivel megoszthattam a gondolataimat. Ma őérte indulok harcba. Bár lehet, nem így akarná. Én mégis megbosszulom. Ha engem akarnak, megkapnak!De érzem, nem ez a nap az, amikor
vége lesz mindennek. Elindulok. Megmutatom nekik, mire képes egy felkészült és dühös Fúria! A harcászati rendszert maximumra állítom. Máris rengeteg célpontot azonosít. Kíváncsi vagyok, mennyit tud felvonultatni ellenem az alvilág. Toborzott zsoldosok, áron felül beszerzett szuperfegyverek? És rádöbbenek. Akaratlanul sikerült elérnem, hogy az alvilág egyesüljön. Összevonják erőiket, és lelkiismeretlen hadsereggé válnak. Mintha a rendőrség is megérezné a bajt. Az összes létező járőrüket kiküldik, harcászati rendszerek és élesített fegyverek pásztáznak. A város felett egy kilométerrel robot őrszemszondák alkotnak hálót. Aktiválok egy gondolatvezérlésű énképező hologramot. A hologram technika az, amikor elhitetjük a térrel, hogy van ott valami. Megzavarja az atomok szabad vándorlását a térben, irányt ad neki. Valójában manipulációról van szó, amikor töltést adunk a részecskéknek. Harcászati rendszeremen egyetlen apró rés nyílik, azon keresztül vezérlem a hologramot. A másolat Fúria előtűnik egy banképület második emeleti sarkánál, de csak egy pillanatra. Felfedi magát a tetőn posztoló, HK RedMark 52-es mesterlövészpuskával ácsorgó őrszemnek, két, gravitációs parallokkal ügyködő roodnak, és a páncélozott erőterű Bentleyben várakozó, négy rosszarcú gengszternek. Az orvlövész és a gengszterek nyugton maradnak. A roodok viszont idegesek lehetnek, mert amint megpillantják a hologramot, célra fordítják a kisbolygók kitermeléshez használatos gravitációs parallt, és aktiválják. Egy jó darab kiszakad a banképület oldalából, és a parallok előtt gyűlik össze a törmelék. Az egyik rood rögtön az elemző monitor felé fordul. Csalódottan közli társával, hogy nincsen szerves anyag a gömbbé formálódott törmelékben. Amint kapkodni kezdik fejüket, előttük termek. Megrettenve lőnek rám kis kézi lézerfegyvereikkel,hiába. Ugyanakkor a hátam mögött célra áll a HK RedMark, és az orvlövész meghúzza a ravaszt. A lövedék a nyakszirtnél csapódik be, de akadály nélkül halad tovább, egyenesen az egyik rood szívébe. Döbbenten bámulja a fekete lyukat, amin keresztül átlátni a testén. Barázdált szemében elfolynak a pupillák, feketére festik az íriszt. A rood eldől. Társa elmenekül. Ekkor már az orvlövész háta mögött vagyok. Gyorsan végzek a tető szélén hasaló alakkal. Kiragadom kezéből a fegyvert, és ezzel egy időben fellendítem a lábát. Pörögve és ordítva zuhan alá a mélybe, kétségbeesetten próbálva megkapaszkodni az ujjai közül kifolyó levegőben. A Bentleyben ülő gengszterek feladják várakozó álláspontjukat, megélénkülnek, ketten kipattannak a kocsiból, és az égre emelik a plazmaköpőket. Rossz helyen keresnek. A gravitációs parallpár mellett állok, kezemben tartom a banképület darabjaiból formálódott golyót. Egy üzenet is keveredett a romok közé, kilátszik a vége, amire annyit írt valaki: Ki van rúgva! A gengszterek csak annyit észlelnek, hogy valami nagy dolog hihetetlen
sebességgel közeledik feléjük. A golyó becsapódik, alaktalanná formálva a két gengsztert. A Bentley erőtere megakadályozza,hogy a gravóban bármi kár essen. A volán mögött ülő kalapos, szemüveges gengszter szájából kiesik a szivarvég, miközben bénultan bámulja, amint a golyó szép lassan elgurul a gravo mellett, láthatóvá téve engem. Benyúlok a Bentley erőterébe, kiveszem a tag öléből a plazmaköpőt. Pánikba esik. olyan gyorsan indít, hogy a gravo intelligens vezérlése egy darabig kitartóan küzd a sofőr ellen, majd feladja. Teljes sebességgel száguldanak bele a gravitációs parallok közé, lassú halálra ítélve magukat. Továbbállok. Képtelen vagyok eldönteni, hogy miképp cselekszem helyesen. Ha Reptil századosra hallgatok, és eltűnök, magamat árulom el. Ha maradok, és folytatom a harcot, a százados jóslata szerint belerokkan a város. Feladjak minden küzdelmet, elfelejtve a bosszút, és azt, amiért küzdök? Miért harcolok? Azt a világot védelmezem, ami már soha többé nem lehet az enyém. Nem fogom megváltani a világot, de kiveszem belőle a részem. Képtelen vagyok mindent megváltoztatni, nem tehetem meg nem történtté a múltat. A múltam meghatároz, az tesz engem Fúriává. És a Fúria dolga, hogy bosszút álljon. Önigazolás? Lehet, de biztos pontot ad ahhoz, hogy folytatni tudjam. A rendszer értesítést ad arról, hogy rám álltak a rendőrök, egy utca távolságból követnek. Felosztják maguk között a várost, és én vagyok a csali. Csali, mint tegnapelőtt Franky Woodruff. Most már biztos vagyok benne, hogy az első próbálkozók voltak, akik lopott materializációs cuccal és Herdenekkel estek nekem. Az alvilág feláldozta egy futóját. A vezérek figyeltek, fent a Pokolpagoda ötödik emeletén, a karzat erőtérrel védett biztonságából. Kíváncsiak voltak. Mégsem hangzott fel taps. Senki sem ujjong, amikor a bika szarva beleszalad a matador testébe. Woodruff egy tudatlan bábu volt, akit könnyű szívvel áldoztak fel. Halála megérte volna a pénzt. És a pénz még nem fogyott el. És ha el is fogyna, az alvilág számára még a veszteség is elfogadható, hiszen könnyen pótolható. És ha már ez a helyzet, a kalandvágy és a becsvágy olyan cikkek, amikért ritkán kérnek ellenszolgáltatást. A hiúság rám uszítja alattvalóit, a legyőzhetetlenre. És így hamarosan ellenfelemre fogok akadni. Nem vagyok győzhetetlen, nem élek örökké. Hogy igazamról biztosítson a Végzet, belemosolyog az éjszakába, kárörvendő vigyorral villantja ki fogait, amiken megcsillan Rosan égi kísérőjének, az Élvhajhásznak a fénye. A telehold fényudvarában egy furcsa alak áll a Császárság tér közepén. Száz méter közelségbe érek hozzá, majd megállok a levegőben. Felnéz rám. Sisak van rajta, derekán harcászati öv, két kezében ostor. Lassan lengeti az ostort, előrelép párat. Kiismerhetetlen. Inaktívak a rendszerei, csak egy alapjáraton tartott személyi erőtér védi, ami pillanatok alatt maximumra kapcsolhat. Lassan a derekához nyúl, megnyom egy gombot. Muranovszkij aktivizálódik. – Nem menekülsz, Fúria! – mondja mély torokhangon ezt abban a tudatban, hogy a Muranovszkijon át csak az képes távozni, aki ismeri a pontos frekvenciáját. Szóval, rajta kívül senki. Csak egy szupernóva energiája képes kitörni belőle.
– Eszemben sincs. – Reméltem is, hogy emlékezetes csata lesz! Csattint egyet az ostorával. Felugrik hozzám, ötven méter magasba, és ehhez nem használ semmit. – Az izmaim huzalozottak, a csontjaim erősítést kaptak. Úgy hívnak, az Ostor! Megsuhintja az ostorokat, és végigszántja velük a ruhámat. Szikrák pattannak ki. – Ki nem találtam volna. Megragadom az elektromos energiától duzzadó fegyvert, majd kitépem a kezéből.– Erről ennyit. Ellenfelem nem esik kétségbe. Felkapcsolja harcászati rendszerét, személyi erőtere felizzik. Nekem ugrik. Kitérek előle. Oldalra repülök, két méterre állok meg a Muranovszkij méregzöld színű energiaburkától. sztatikus zaj, ózonillat. – Készülj! – üvölt felém az Ostor. Ha nem az lennék, aki vagyok, jelenleg sikoltozva fetrengenék a földön a röhögéstől. Exhibicionista, feltűnősködő idióta! Mit képzel?szót sem vesztegetek rá. Azért megdöbbenni marad időm. Ellenfelem kezéből színtiszta energiazuhatag tör elő. Látványos próbálkozás. Megsuhintja az energiát, mint nem is rég az ostort. Azzal ellentétben ez használ is valamit. Nekem csapódik, nekivág a Muranovszkijnak, az atompajzs pedig ezt az energiát megduplázva visszavág. Egy pillanatra megzavarodik a rendszerem. ingadozik az irányítás, de egy fél másodperc múlva újra rendben vagyok. Csakhogy ekkor már rohamosan közeledik a Császárság tér kövezete. Tompítom az esést, háromszor gördülök át a vállamon, mire megállok. ostor diadalmasan tartja magasba a kezét. Talán el is hiszi, hogy győzhet. Felállok. Jelképesen letörlöm magamról a port. Az Ostor leereszkedik a földre, harminc méterre tőlem. Felém emeli a kezét, némán mozog a szája. Rám mutat, körbetekeri a fejét, és lép felém párat. – Te! – kezdi. – Nem volt elég? Nem felelek. Hallgatásom tovább bőszíti. – Fúria! Megdöglesz! Megöllek! Kicsinállak! Szavait tettekre váltaná. Két ökle forrongó energiagóc, lüktet, pulzál. Felém csap. Az energiaostor feltépi a tér kövezetét, árkot mar bele, feketére éget mindent. Sistereg a levegő, olvadt kőzetgázok csapnak fel, ég az oxigén. Nem ugrok el, egy helyben maradok. Némán tűröm, hogy többször lecsapjon rám ellenfelem. Hatástalanul. Sikertelensége tovább fokozza kudarc szülte haragját. Megáll, és minden energiáját a jobb kezébe fókuszálja. Már nem csak az ökle vész el a vörösessárga energiagócban, az alkarja is elmerül benne. Kezd túltölteni. Kisülések csapnak ki belőle, de mielőtt koordinálatlan láncreakcióvá fajulna a dolog, mindent rám zúdít. Maszkom alatt közönyös arccal várom a becsapódást. Untat és dühít ostor. Beleállok az ostorcsapásba. Az energia végigcsap rajtam, eltaszít, de talpon maradok, csupán pár lépésnyit csúszok hátra. A Muranovszkijon át a Rosan holdja zöldre vált arccal bámul le ránk. Eleve vesztesnek tartja a szitkozódó Ostort, aki tanácstalanul böngészi fegyverarzenálját. – Puszta kézzel! – kiáltja, kevéssé sem olyan magabiztosan, mint amikor mély torokhangon közölte velem, hogy nincs menekvés.
Megrántom a vállam. Rohanjon a végzetébe. Ostor felém rohan. Egyet lépek csak előre, majd elrugaszkodom. Felemelem a talajról, majd olyan erővel vágom földhöz, hogy kiszakad belőle minden sóhaj. Letépem róla sisakot. Aztán nem érdekel,hogy ki van alatta. Ahogy az sem érdekel, hogy kegyelmet kérő esdeklő tekintettel néz rám. Aztán ő is meglátja, amit én. A Császárság tér kövezete alól egy taktikai atomgránát emelkedik ki, és egy kattanással élesíti magát. – Most miért? – nyögi Ostor. Aztán mindketten elveszünk egy lefojtott atomrobbanásban. Abban a pillanatban térek magamhoz, amikor a Muranovszkij elnyeli a robbanás minden energiáját,és kikapcsol. Kráter született a Császárság tér helyén, mély és omladékony. A kráter aljához köze fekszem. Felkelek. Ellenőrzöm személyi erőterem, alig pislákol, másodpercek alatt emésztette fel minden fellelhető energiáját. Alig pislákol a tartalék. inaktiválom. Csend fogad, és eszméletlen forróság. ostor sehol. Megsemmisült, porrá omlott. Alig élek. Amíg az atomrobbanás tartott, rengetegszer csapódhattam a lökéshullámok hátán a Muranovszkijnak, oda-vissza, a földre, majd a kráter mélyére. Eközben válhatott porrá ellenfelem is. Nem tudom sajnálni. Reszket minden tagom, a fejem veszettül fáj. Felbotorkálok a kráter oldalán. A város csendes, nem mer tudomást venni arról, ami benne folyik. Rendben tűri, hogy legyen, aminek történnie kell. Reptil századosnak igaza van. Tönkremegy a város. De az atomgránátot nem én használtam. Ki volt az? Ekkor száznyi energiafegyver zúdít rám tüzet. Körbevesznek. Menekülni! Sem erőm, sem energiám, hogy válaszoljak a támadásra. Nyúl módjára futok, rejtőzöm az árnyékok közé. Föld alá bújok, menekülök, csatornában iszkolok, mint a patkányok. Mégsem érek rá szégyenkezni. A szégyen most luxus. Ami most fontos, az élet. A túlélés. Mindegy,miért. Hazatérek. Inaktiválom a materializátort, leomlik rólam a ruha. Fáradt vagyok. Eszméletlen fáradt. Kimerült. Sajognak a csontjaim, izmaim a túlerőltetéstől remegnek. Holnap mozdulni sem bírok majd. Elterülök a fekhelyemen, arra sem vesztegetem az erőm, hogy magamra húzzam a takarót. Lecsukom a szemem. Mindjárt elalszok… Nyögés. Nyögést hallok. A kölyök? Kinyitom a szemem. Ólomnehéz. A kölyök ágya az előtérben van. Fülelek. Még egy nyögés. Nyugtalan légzés. Felkelek, bár visszaomlanék, és napokig aludnék egyfolytában. Kimegyek az előtérbe. A kölyök fejtetőig betakarózva, csak egyik keze látszik ki a takaró alól. Véres. Letérdelek mellé. Lehúzom róla a takarót. Az arca véres, kék és zöld. Bevérzések vannak a szeme alatt. Egyik fülét mintha megtépték volna, beszakadt az aljánál. Orra sincs teljesen rendben. Megpróbálja visszahúzni magára a takarót, de félúton megáll, keze lehanyatlik. Ismét felnyög. Kitapintom, nem érzek nyílt törést, de a kölyök fájdalmasan felkiált. – Menj innen! – kéri, követeli. Nincs erő a hangjában. – Segítek.
– Most? Hallgatok. Mindkettőnknek szar napja volt. – Menj innen! – mondja ismét. – Inkább viszlek. – Menj innen! – kiáltja, és eltaszítana magától. Szinte meg sem érint, máris ájultan zuhan vissza almára. Nem csak felületes sérülései vannak. Gondolkodóba esem. Kórházba kellene vinnem. Onnét viszont azonnal megszökne, amint magához tér. Visszakerülne az utcára, és nem biztos, hogy ide vissza is jönne. Használhatnám a ruhám medikusrendszerét, de annyi energia sincs benne, hogy egy horzsolást ellásson. Döntöttem. Elviszem a Mesterhez. Karomban tartom a kölyköt, egy takarót tekertem köré, hogy ne fázzon, hidegek a hajnalok. Gyalogindultam el, civil ruha van rajtam. Egyszerű nadrág, egyszerű ing, egyszerű cipő. semmi materializált cucc. Fáradt vagyok, lépni is alig bírok, de megyek. A csillagok elhalványulnak, ahogy az éjszakából hajnal, a hajnalból pedig reggel lesz. A nap vörösbe burkolja az ég alját, majd lassan felkel. A kölyök egyszer sem mozdult meg, amióta elindultam vele. Másfél óra és négy mérföld múlva megállok. Stella City egy csendes kertvárosának szélén álló kétszintes családi ház előtt állok. Nincs kerítés,csak az alacsony sövény, mögötte a zöld gyep. Az ajtóig Durnho' szikláiból metszett színes kőlapok vezetnek. Az ajtó hangjelzést kér. – Ma kifejezetten nincs jó napom. Mondhattam volna akármit, de ezt mondtam. Az ajtó felismer, és értesíti a háziakat. Kisvártatva nyílik az ajtó. Ian mester álmos arccal áll az ajtóban. Hatvanöt éves, de még mindig olyan energikusnak látszik,mint aki fél kézzel odébb rak egy gravo kamiont. De háta már kezd meghajolni. Amióta ismerem, mindig lehajtott fejjel sétálgat, elgondolkozva. Tőle tanultam mindent. Ő oktatott a harcművészetre, mestere az aikidónak. – Te vagy az? – kérdezi. – szarul nézel ki. Nem firtatom a nyilvánvalót. – Hoztam valakit, Ian mester. – Ne mesterezz engem! Már rég túlnőttél rajtam. – Rápillant a karomon szuszogó kölyökre. – Már túl öreg. De azért hozd be! Ian mester összevonja sűrű szemöldökét, és int, hogy tegyem a gyereket a kanapéra. A kölyök felnyög, ahogy lerakom. Alágyűrődik, lecsúszik róla a takaró. Meg akarom igazítani. – Hagyd! – kéri mesterem. – Majd én. Munkához lát. Először is kimossa a kölyök sebeit – Csúnyán ellátták a baját. Mit tanult eddig? – Semmit. Az utcán élt. – Az jó alap. – Mester, majd meghalok a fáradtságtól, ha megbocsát, ledőlnék valahová! Végigmér, majd bólint. – A vendégházban ellehetsz. Ma nem várok senkit. Elvonulok a régi edzések helyszínén át a vendégházba. A kertben oktatott Ian mester a harcművészetre. Ha esett, ha fújt, ha rekkenő hőség volt,mindig illett megjelenni az edzésen. Nem volt sok tanítványa, de én az egyikük voltam. A legjobb. Egyedül engem jutalmazott meg a titkos tannal. Belépek a vendégházba. Körül sem nézek a takarosan berendezett, egyszerű
házban, csak félhomályt kérek a házi számítógéptől, és máris ledőlök az ágyra. Magamra húzom a takarót, lecsukom a szemem… A május mindig csodálatos Stella Cityben. A Rosan napjának sugarai áttörnek az atmoszférán,átszöknek a légkörön, megmerítkeznek a Keleti-óceán vízében, meglovagolják a tajtékos hullámokat, majd szétterülnek a város felett. Délről a szél a virágzó gyümölcsfák illatát hozza. A felhők is csak kilátogatnak az óceán fölül, majd szállnak is tova, hogy a Tarajos-hegyeknél gyűljenek össze könnyű tavaszi esőt hozva. Betty és én a főváros panorámájában gyönyörködünk, a Kövér nő legszebb arcát mutatja. Egy kőkorlátra támaszkodunk, ami előtt turisták, pózőrök, olykor modellek, vagy éppen fiatal tengerészgyalogosok szoktak családtagjaikkal fényképezkedni, első kimenőjük idején, a két hónapos alapkiképzés után. Ez a vasárnap is gyönyörű. Átkarolom Bettyt, és a tömegre fittyet hányva szenvedélyesen megcsókolom. Visszacsókol, átkarol. – Ha este hazaérsz, szeretnék mondani valamit – mondja kedvesem. – Mi lenne az? – Meglepetés. – Elmosolyodik. – Majd este megtudod. – Súgd meg most! – követelem az ajkát harapva. – Nem. Majd este. – Kíváncsian várom. Sajnos ráébredek arra, hogy innen dolgozni megyek, még ha csak pár órára is. Miért is kellett elvállalnom? Mert olyan átkozottul rendes alak vagyok. Körülnézek. David és a fater kissé ideges anyám előtt pózol, aki egy holokamerát tart a szeme elé, és instruálja a vidám párt. Ők azonban csak azért is ellenkezőleg tesznek mindent, mint ahogy anyám mondja. David felmászik kőkorlát tetejére, ott egyensúlyozik, anyám pedig a szívéhez kap, és leparancsolná a fiamat a kőkerítés tetejéről. Odaát százötven méteres szakadék van, amitől csak az óvja meg a fiamat, hogy a fater a kezében tartja a gravitációs övet. Ezt anyám nem látja, én is csak véletlenül veszem észre. Azért az én szívem is gyorsabban kezd dobogni. Mire Betty is odanézne, Davy már a fater nyakában trónol, és onnan nyom egy csattanós puszit anyám arcára. Elkezdődik a légiparádé. A rosani űrvédelem vadászgépei lassan vonulnak el felettünk, majd felkapcsolnak, és színes füstcsíkokat hagyva maguk mögött, eltűnnek az égben. Lassan ereszkednek vissza,háromezer méter magasba. Ott kiugranak a pilóták a gépekből. Kétezer hétszáz méter szabadesés után pedig visszakapaszkodnak a pilótafülkébe, merthogy a vadászgép auto pilótája hűséges kutyaként követte őket. Ezt követően a Rosant védelmező erők zászlóshajója, a hatalmas csatahajó, a Bosszúálló ereszkedik alig száz méterrel a tömeg feje fölé. Körbefordul a tengelye körül, megforgatja lövegtornyait, és mindenegyes forgással vadászgépek tucatjait engedi ki a másfél mérföld hosszú testéből. Rakétákat lő ki, amiket a vadászgépek semlegesítenek, majd ionlövéseket küld a világűrbe. Amint ezzel végez, eltávolodik,
majd a Keleti-tenger habjaiba süllyed. Oldalra pillantok. Anyám látványosan unatkozik. Átkarolja ugyan az égi látványosságot bámuló Davidet, apám kezét fogja, de nem az eget nézi, hanem engem. Rám mosolyog, amikor elkapom pillantását. Tudom, tátogom neki, de Davy annyira élvezi. Anyámnak az a boldogság, ha örülni lát minket. Önfeláldozó asszony volt világéletében, akinek egy homlokcsókkal mindent vissza tudtam fizetni. Sosem tudtam megérteni, hogy áraszthat valaki ennyi szeretetet magából. Anyám a Földön született, és Londonban nőtt fel. Számára még mindig idegen a rosani szabad erkölcs. Szemérmességgel és állandónemtetszéssel fejezi ki ellenérzését. Aranykeresztjét naphosszat szorongatja, és este imával az ajkán fekszik. Szinte még ki sem mondja az Áment, már alszik is. Vallásos szellemben nevelkedett, de nem tudott ellenállni a fater vonzerejének, amikor a földön a császári hadi alakulatok tartottak díszszemlét. Ott látták egymást először, vagy harmincöt éve. Másnap ki is lépett a rendből. Apám pedig egy év múlva századosként szerelt le a galaxisban is híres rosani tengerészgyalogos kötelékből. Aztán jöttem én, mint házassági indok. – Gyertek, ott egy szabad pad! – intek a többieknek, amikor véget ér a bemutató. Davy a nyakát masszírozza, a fater a pipáját tömi, Betty csukott szemmel karol belém, az arcát sütteti a nappal, anyám pedig szorgos tyúkanyóként siet a pad felé, lefoglalva nekünk. Elmosolyodom, amikor lefújja a port az asztalról, a kőszékekről meg letakarítja a koszt. Szeretem, no! – Frenetikus volt! – összegzi élményeit David. – Jövőre is eljövünk, ugye? Ugye? Ugye-ugye? – H át persze, kisunokám. Minden évben. Amíg fel nem nősz, és apád idegeire nem mész. – Sosem megyek! – ígéri David. – Ugye, apa? – Naná, kölyök! – Tudtam! – kiált fel David, és majdnem leesik a székről. – Tudjátok, mi leszek, ha nagy leszek? – Csak nem képregényhős? – kérdezi apám, és a zakója alól egy kisebb táskát vesz elő, és a gyerek orra alá dugja. – Nem, dehogy! – feleli David, lankadó hangerővel. – Tengerészgyalogos leszek. – Az is szép foglalkozás – dünnyög a fater. – A világot ezerszer is megmentheted, önmagadat még többször keverheted bajba. Ha szerencséd lesz, beléd szeret a Császár lánya is. No meg, a korai nyugdíj sem utolsó szempont… Ekkor végez David a csomag kibontásával.– A Sikoltás! – ugrik apám nyakába. – Hihetetlen! Pókember klasszikus! Hogy szerezted meg? David örül, kibújna a bőréből. Apám alig győz magyarázkodni, hogy csöppet sem eredeti, gyengeutánzat csupán, igaz, így is I. von Anstetten idejéből való replika, de hát akkor is. Anyámat kevéssé sem érdekli az egész, arra vigyáz, ki ne borítsák az asztalra kirakott
elemózsiát. Előre elpakolt mindenféle jót, gyümölcslevet, szendvicseket, süteményt. Beszélhet az ember az anyjának! – Donald, most már üljetek vissza! – parancsol anyám a faterra – Tálalva van. Apám lefejti magáról az unokáját, hóna alá kapja, és körbefordul párszor, hogy megszédítse. Mégis ő adja fel korábban. Elszédül, oldalra lép kettőt, és újra a földön találja magát, nyakában Daviddel. – Valahol itt van a pipám… – tapogat körbe maga körül a fűben. David hamarabb megtalálja. Elvigyorodik. Szájába kapja a pipát, és kifújja belőle az illatos pipadohányt. Parázs repül szerteszét. – Tudtam, hogy jól szelel – dörmög a fater –, nem kell ellenőrizni. – Donald, ülj már le! – ragadja fülön apámat mindannyiunk nagy derülésére anyám, és a padra vonszolja. Majd ugyanezt eljátssza a fiammal is. – Davy, kedvesem, te is. Komolyan mondom, mint két rossz gyerek! Betty maga mellé húzza a rakoncátlan gyereket, és leülteti. Kezébe adja a poharat. Kiderül, Davy majd eleped, a májusi hőség sokat kivett belőle, rettentő gyorsan eltüntet három deci mézkörte levet. Kér még. – Egyél is, attól lesz benned annyi erő, hogy lenyomd az egész tengerészgyalogos vezérkart! – Betty átmegy anyaállatba, ölére vonja Davidet, és elé tol egy szendvicset. – Tessék, ezt én csináltam. – Nem vagyok éhes – ellenkezik Davy. – Mondd ezt egy villnegronnak, ne nekem! Megeszed, különben nem engedlek a toborzóirodába! David szájába kapja a szendvicset. Nagyot harap, rág, majd nyel. Hihetetlen gyorsan eltünteti a szendvicset. Soha nagyobb céltudatosságot! – Nemsokára kezdődik a céllövészet. – Olvassa a fater a műsorfüzetet. – Igyekezzünk, hogy odaérjünk! Szlobodan Djokics lesz a fő attrakció! Sajnos, nekem mennem kell. Felállok, és elbúcsúzom tőlük. Csókot adok Bettynek, a többiektől elköszönök. Davidnek megígérem, hogy sietek haza, ő cserébe autogramot ígér Djokicstól. Kissé szomorkásan indulok munkába. Elindulok, lefelé a dombon. Nagyon szép ez a májusi nap. A délutáni nap ragyogó fényében fürdik az egész világ. Stella City még sosem látszott ilyen nyugodtnak, a Rosan ilyen békésnek. Az egész bolygó egyetlen öntudatlan boldogság, az eufória kozmikus kivetülése. Mögöttem a családom, amíg el nem takar a tömeg, engem figyel, majd kedvük szegetlen folytatják a május vasárnap délutáni programjukat. Elindulnak az ellenkező irányba, hogy tanúi legyenek Szlobodan Djokics páratlan tudásának. Davy Betty kezébe kapaszkodva követi apámat, aki anyámba karol, és vezeti a füvön át. Majd eltűnnek a domb mögött. – Neee… eee! A szoba sötétje visszabámul rám. Átaludtam az egész napot. Lement a nap. Profán dolog: éhes vagyok. Lezuhanyozom magamról a rémálom sokkját, nem nézek a tükörbe. Kilépek a vendégház teraszára,és mélyeket lélegzem.
– Maradj ma ember! – fogad a mester, amikor belépek az ajtón. – Maradj ma ember, és egyél valamit. – Mester. – Abban a világban, ahol egy gyerek azért lop, hogy éhen ne haljon, nem érezheti jól magát senki. – Mester? – Győzd le önmagad! Ha magadat legyőzted, nem lesz ellenfeled. Erre már nem felelek .A mester tálal. Lapostányérba tölti a rizst, a párolt zöldségeket, a húst, mellé aszalt gyümölcs kerül. – Ne is hallgass rám! Több már bennem a bolondéria, mint a bölcsesség. vagy még nem értem meg rá, hogy érthetően közöljem, amit mondani akarok? – Ha azt akarja mondani,mester, hogy egyedül rajtam áll, hogy folytatom-e, értem. – Ennek örülök. Mindettől függetlenül majd elmeditálok ezen. Bólintok. Mielőtt magam elé húznám a tányért, megkérdem: – A kölyök? – A kölyök? Michael jól van. Nemrég felébredt, evett, majd vissza küldtem aludni. sok pihenésre van szüksége. Michael. – Mester, kérnék valamit! – Igen? – Nevelje fel! Ian mester egy pillanatra elfelejt rágni. Majd nyel. – Nem az én felelősségem. – Felelősség? – Te ismerted, te hoztad ide. A felelősség a tied. Nekem csak lehetőségeim vannak. – A mester gyógyította, és adott ételt neki. – De te döntöttél felőle. Ha nem hozod ide, már halott volna. – Mester! Akinek megadatott a lehetőség, azzal együtt jár a felelősség is, hogy éljen vele! Én nem tehetem. Én vagyok a… – … Fúria. Tudom. Én csináltam ezt belőled. Te az én felelősségem vagy. Csend borul ránk. – Együnk! – szól végül a mester. Eszünk. Csendben. 7. „Önkínzó gondolatok közé menekülök,és tervet szövök a világ végéről.” Fúria – Te meg mit keresel fent a tetőn? Ian mester a szilfa mellől néz fel rám. – Ne is válaszolj! – legyint. – valami emelkedett dolog miatt vagy ott fent, mi? Felül akarsz emelkedni magadon. Olyan belső távlataidat szeretnéd felfedezni, amik
eddig rejtve maradtak előled?Felejtsd el! Egy tető ehhez nem elég. – Innen látom a várost. – Oltári – mondja Ian mester fapofával. – Erre nincs semmilyen bölcsességem. És segít az összpontosításban? Elért már a megvilágosodás? – Legjobb védekezés a támadás – válaszolom. A város látványa valóban nem ad választ belső káoszomra. Ihletet várok. – Ez nem az én bölcsességem – szegezi nekem. – Ámbár másként vélekedni hiba lenne. Egy nem bölcsességgel vetekedni, olyasmi, mint öngyőzelmet várni másoktól. Egyetértek. – De ez sem bölcsesség. – Nem, igazad van. Ian mester nagyot szippant a levegőből, nyújtózkodik. – Érzed ezt? – kérdezi. Ő érzi a világot. – Szippants egyet a levegőből! Tudod, mi ez? Nézd ezt az almafát! Ősszel elhullajtja leveleit, megpihen. Tavasszal, amikor elég meleg lesz, megindul a keringés,életre kel. A legmagasabb pontján rügyet fakaszt. Leveleket növeszt, és most, május idején, virágok nőnek, szirmaik közt nektár gyűlik. Ez az illat az élet. Ezért alszik most bent az a gyerek, akit a nyakamra akarsz sózni. – Ő már jó helyen van – felelem. – Most minden mást is helyre kell – Fejezd be! Fáradt mosolyt öltök. – Nem tehetem. – Bármit megtehetsz. Akár abba is hagyhatod. Megteheted. A nem cselekvés is cselekvés. – A nem cselekvés bűn. – Hajtogasd csak – legyint mesterem. – De mássz már le a tetőmről! Leugrom. – Most megyek. – Éld túl, kérlek! Ne érts félre, nem féltelek. Magam miatt kérlek. – Nem ígérek semmit. De ma éjjel mindent befejezek. Ian mester a ház felé néz. – Reggelre a gyerek rendbe jön – mondja, és lassú léptekkel elindul a ház nyitott tornáca felé, ami a hátsó kertből nézve egy takaros és szépen rendezett, térkövezett barlangbejáratnak tetszik a szilfák és japánrózsák között. – Kialussza magát, és tele lesz energiával. Amint felébred, nekiállok a képzésének. Hosszú évek következnek, mindkettőnk számára. Ha valami véget ér, egy új dolog kezdődik, tudod?számára véget ért a reménytelenség. Már messze járok, nem hallom Ian mester szavait. visszatérek a városba, a felhőkarcolók világába. Önkínzó gondolatok közé menekülök, és tervet szövök a világ végéről. Egyre feljebb érzem, kúszik a gerincem mentén, a nyakamon érzem, kapar, karcol és húsomba mélyed, az izmaimat feszíti a vágy. Tenni fogok valamit, egy dolgot, amelynek cselekvés a neve. Meg-harcolok a fogalommal, a tett cselekvésével, az önmagában fogant, és önmagát szülte válasszal. Okozat szülte okot teremtek a következetlenségben. A dolgoknak üzenem, hogy valaki
Hagyom eluralkodni magamon az őrületet, a bosszúvágyat. Felmászom a legmagasabb épületre Stella Cityben. A Baxter Kereskedelmi Központ csúcsáról szemlélem a város déli peremén fekvő űrkikötőt, ahol folytonos a fel-és leszálló űrkompok forgalma. A várost óvó szonikus pajzsok elfogják a dübörgést, a hangsebességet átlépő hajók vákuumrobbanásának hangjait, de figyelmen kívül hagyják a nyugati Tarajoshegységből érkező vihar mennydörgéseit. Negatív és pozitív villámok sülnek ki; hol a talajból indulnak a gomolygó felhőtornyok közé, hol láthatatlan magasságból érkezik a mennykőcsapás. A város nyugati szélén felizzanak védelmező erőterek, ahogy elvezetik a tomboló vihar energiáit. Még egy óra, és az egész város a vihar alá fekszik majd. Ma ismét én leszek a vadász, a zsákmányra leső rosszindulat. A terv formálódik, az akarat és a cél építi fel minden egyes gondolatmorzsájában, építőköve én vagyok. A Fúria ma este beteljesíti végzetét. Elrugaszkodom a Baxter Kereskedelmi Központról. Harcászati rendszerem észleli az engem befogó rendőrségi és alvilági szkennerek aktív sugarait. Mentális parancsot küldök, és a sugarak lepattannak rólam, nem találnak, képtelenek észlelni engem. Nemcsak láthatatlanná válok a műszerek számára,hanem ezzel egy időben fel is gyorsulok. Eggyé válok a széllel, a levegő átsuhan rajtam. Az alvilág központjába tartok, ahol egyesültek ellenem a bűn királyai. Visszatérek a Pokolpagodához. Zárva. A magasból érkezem, egyetlen sztatikus villanás vagyok, amint átlépem a Pokolpagodát védő energiamezőt. Berobbanok a tetőn át, szétverődik körülöttem az anyag, akárha meteorcsapás érné az épületet. Jól sejtettem, legalább hatvanan vannak itt, gyülekeznek, távolról figyelve az eseményeket. A Fúriaélő show. Száz holokép, térmonitor és kijelző mutatja a kamerák pásztázta várost. Csak én hiányzom a képekről, az engem kereső biztonsági egységek és rejtőző orvcsapatok tanácstalanul figyelik az eget és a város egész területét. Nem haragszom érte. Ezért nem. De ezen kívül van miért. Dühös vagyok. Tombolok. Nekiugrok az első utamba kerülőnek. Emelni sincs ideje a Heckler & Koch NegevZeroTX21-et, rácsapok, mire reflexszerűen mozdul az ujja, és a széles sugár elpárologtatja a padlózat nagy részét, beleértve a cipője orrát és a lábfeje elülső felét. Hangtalanul omlik össze, és rettegve bámulja az előtörő felforrósodott vért. Az első áldozatra mindig jól emlékszem, a többi elmosódott emléktöredék csupán. Átugrom egy méter széles holokivetítőn. Az előtte ülő alakok biztonságba vetett hite másodpercek óta vészesen fogy, immár a félelem dominál, és egymást akadályozva esnek hanyatt székeikkel együtt,menekülni szándékozva. Közéjük ugrom, és pillanatok alatt szabadítom meg Stella Cityt négy embertől,akik a szervezett bűnözés vezérei voltak. Négy kerületben kiújulhat a vezetői pozícióért vívott harc. A következő ugrásnál már a Pokolpagoda minden részéről érkeznek felém a halálos sugarak. Egyelőre jól bírom, nem fáradok, a pajzsenergia kitart. Ám elérem, amit akarok. Észreveszem azt a két alakot, akik a lehető legnagyobb
védelmet élvezik a Pokolpagodában. A vézna agytröszt, aki a briliáns rablások kitervelője és ehhez mérten dúsgazdag Mr.Meadowse, és a kövér, rosani szenátorból lett, az alvilág korlátlan urának címéért küzdő Dominic Burnette. Tíz-tíz gorilla védi őket, és energiafal, no meg a két leghíresebb személyi testőr, akiknek fegyverzetét még senkinek sem sikerült kiismernie. Fabian „Patkányhasú” Winter és Jack DeWitt Dedmon. Előbbinek valóban egy patkány fészkel a hasfala mögött, utóbbinak pedig ötven százaléka újrahasznosított alkatrész. Patkányhasú kegyetlen, körszakállú és lófarkas, aki állandóan térd alá érő,atomilag stabilizált sötétbarna színű bőrkabátban jár. Dedmon pedig a fegyvermániás, pusztítási kényszerben szenvedő őrült, aki az arcizmait is meghuzaloztatta, fejét kopaszra borotválta, és egyik szeme sem a normál színspektrumban lát. Kettőjük párosa felér egy apokaliptikus jelenéssel. A Patkányhasú int, Meadowse testőrei előrelépnek. – Tűz – szól. Megvetem a fegyvereket. Elhallgatnak. Nem átkot szórtam rájuk, hanem interferenciát. A tűzvezérlést nem nehéz ilyen közelről blokkolni. Fenntartani az interferenciát, és uralom alatt tartani a számítógép-vezérlést, nehezebb. Dedmon nagyot horkant, mire minden harceszköze életre kel „Patkányhasú” Winter elvigyorodik, elővesz egy ismeretlen típusú fegyvert, és ő is tüzel. Nem várom meg, hogy minden energianyaláb rajtam és pajzsomon keresztül akarjon átalakulni. Félreugrom. Messze. Körülöttem minden a pusztulás útjára lép. A Fúria fürkész kommunikációs központtá átlényegült Pokolpagoda nem hasonlít már arra a szórakozóhelyre, ami percekkel ezelőtt volt. Véres helyszíne egy pokoli színjátéknak. Amerre elhaladok, arat a halál, fröccsen az energia. DeWitt Dedmon és a Patkányhasú nem hagyják annyiban. Érdektelenségbe és szenvtelenségbe fullad a segítségért kiáltók sikolya. Akik az alsó szinten vannak, nem számíthatnak immár arra, hogy a felső szintek urai megmentőik legyenek. Én vagyok a célpont, de nincs esélye annak sem, aki a közelembe kerül. Cél és vérdíj elsöprik a veszteséglistát. Dedmon elrugaszkodik a tíz méter magas karzatról, és közben tüzel. Jobbjában egy Gigant kézifegyver, személyes igényeire átalakítva, hogy a fegyver energiatelepei rácsatlakozhassanak a mellkasában helyet kapó reaktorra. Szinte kifogyhatatlan energiával rendelkezik. Emberei azonnal követik. Nem csoda, bal oldali halántékukon egy mentálszinkronizátor kapott helyet. Dedmon funkcionál a központi számítógépként, és hálózatként kezeli embereit. Minden utasítása reflexként nyilvánul meg,amit azonnali akció követ. Körberohanok a Pokolpagoda első szintjének karzatán, miközben a Patkányhasú is elhagyja őrhelyét. Bízik abban, hogy a megmaradt testőrök képesek lesznek uraikat megvédelmezni. Fabian Winter őrült ugyan, de nem hülye. Energiapajzs-falak állják utamat, kétméterenként. A közelségtől interferenciahullámok lángolnak, látható tartományba taszítva az energiafalakat. Túl erősek, hogy áttörjem őket. Dedmonék sarokba akarnak szorítani, és eddig sikeresnek is látszik tervük. Nem vesztegetem tovább az időt. Jelentékeny energiát vesztve ugyan, de szembe fordulok velük, és fúriához méltó módon küzdök. Lelassítanak a pajzsomba csapódó energiasugarak, de nem állítanak meg. Elsiklok a fegyverek elől, kiszámíthatatlan mozgással kerülök közel a fegyvert tartó kezekhez. Hiába tartoznak egyetlen tudatirányítása alá, sikerül zavart keltenem köztük. Dedmon átlátja ezt, ezért
szorosabbra vonja embereit. Kikapcsoltatja velük a személyi erőtereket,így elég közel kerülhetnek egymáshoz, annak veszélye nélkül, hogy túltöltve a pajzsokat, egymást tegyék ártalmatlanná. De elkésett. Közéjük dobok egy asztalt, önkéntelenül is félreugranak, utat hagyva nekem. Lehetőséget adnak a pusztításra, és én élek vele. – Meghaltok! – üvöltöm. – Mind meghaltok! Jár a kezem, titkos harci formuláknak adok teret, ahogy az ösztönössé vált, unalomig ismételtmozdulatok átveszik az irányítást a küzdelemben. Kegyetlen és halálos művészet ez. Dedmon és a Patkányhasú egymás mellett állnak, figyelve a küzdelmet, amit az embereikkel vívok. Három másodpercig sem tart az egész. – Ezt védd ki! Oldalra kapom a fejem, harcászati rendszerem felsikolt, és az utolsó pillanatban reagál. A két szupertestőr egymás mellett áll, és nyit tüzet rám. Mindkettejük fegyveréből energia tör elő, és a maximális teljesítményre kapcsolt pajzsom csak annyit tehet, hogy megpróbál életben tartani. Ahogy az energiasugarak eltalálnak, körülfonnak, megemelnek, és hihetetlen erővel vágnak neki a legközelebbi pajzsfalnak, majd azt átszakítva, kisülésektől és egy telep robbanásától kísérve préselnek át a Pokolpagoda vörös téglafalán. Harminc métert repülök. A Bowman tér márványkövei nagyot ütnek rajtam, amikor koordinálatlanul csapódok be. Két rakéta indul útjára a Pokolpagoda belsejéből, magasra szállnak, majd célt találva száguldanak felém. Becsapódnak. Egyik a gyomrom felett, a másik az arcomba csapódva robban fel. Hiába az erőtér, a személyi pajzs, a harcászati rendszer, úgy érzem, ez már a purgatórium, a pokolelőszobája. szenvedéseim megkezdődnek. Kimászom a kráterből, és szembenézek végzetemmel. Fabian„Patkányhasú” Winter és Jack DeWitt Dedmon kilépnek a Pokolpagoda árnyékából. Kíséretük a megmaradt egységek. Patkányhasú elvigyorodik. Felkacag. Elővesz egy kisebb pisztolyt, és az ég felé lő. Magasra szálló füstoszlop tetején robban a vörös csillag. Bevilágítja az eget, majd lassan a föld felé ereszkedik a világítófelhő. Fogalmam sincs, miért. Ekkor a hátam mögött, a Bowman szobor mögül előtűnik egy fegyveres csapat. Élesítik fegyvereiket, céloznak. Jelre várnak. – Most végre leszámolunk veled, Fúria! – Patkányhasú hangja a győzelemtől ittas. – Ennyi voltál,nem több. Egy kis fejezet Stella City történelmében. Egy lap, amit kitépünk. Körülnézek. Felnézek az égre. – Ennyi lettem volna? Nem hiszem. A Rosan emlékezni fog rám. Veletek ellentétben, akik csak töredező fájlok lesztek egy adatbankban. – Fúria! – kiált fel csalódottan a Patkányhasú. – A gyászbeszédet én mondom, te csak statisztálsz hozzá! Jól van! Most pedig engedtessék meg nekem, hogy e rövid beszéd után baráti társaságunk körébenén legyek az első, aki megöl téged! A Bowman tér szélein elkezdenek feltűnni a Fúria fürkész csapatok. A vörös csillag egy jelzés volt,ami mutatta, hol vagyok. És most nincs hely kitérni, tökéletesen körülvettek. Nem érdekel. Jöjjenek csak! – Mindenki itt van? – kérdezem.
– Hogy lássák a halálod. Minek válaszoljak? Azzal nem teszem emelkedettebbé a hangulatot. Patkányhasút és az embereit már ez sem érdekli. Egyszerre tüzelnek minden irányból. A Bowman tér megelevenedik. Az ösztöneimre hallgatok. Mit sem ér már a technológia, a számítógépes harcászati elemzés, a taktika? Feledje ég a tudományt! Az akarat, a véletlen és az ösztön számít csupán, amikor a vég keze letarol mindent a színről. Robbanások mindenfelől, energiazuhatag, technológia szülte halálos csapások. Egy eltévedt rakéta mély krátert vág száz méterre, és egy hatalmas robbanás kíséretében semmisíti meg a közeli pajzsgenerátorhoz vezető kábelrendszert. Stella City Bowman tere felett megszűnik a haragvó ég mennykőcsapásait távoltartó mező. A félig kiborgtestű Dedmonba csap bele elsőként egy villám. Ám Dedmon szinte meg sem érzi,miközben mellette eszméletlenül esnek össze katonái. Dedmon tüzel, a Patkányhasú kacagva lő. Mindenki a halálomat akarja. Eljutok hozzájuk. A Patkányhasút egy rúgással teszem ártalmatlanná. Hanyatt esik, kiejti kezéből a fegyvert. De Dedmon ugyanekkor lő, és az arcom előtt suhan el a sugár. A rendszer felszisszen, én pedig oldalra ugrom. Kihasználom a pillanatnyi szünetet, egyik halott katonáját magam előtt tartva emelkedem talpra, majd hajítom felé. Dedmon arra sem vesztegeti az idejét, hogy oldalra lépjen. Leomlik róla a hulla. Rögtön utána érkezem, oldalra söpörve a fegyvert a félkiborg kezéből. Ütök. Dedmon közvetlen közelről bámul a maszkomba. Kifejezéstelen arca nem árul el semmit. Erőfeszítés sem látszik rajta. Átkarol, és a puszta erejét használva akar össze roppantani. Az ellenfelem szeme helyét elfoglaló implantok visszatükrözik a maszkom, és az egész Bowman teret. Az ölelkező Bowman testvérpár körül már több száz fegyveres gengszter, kalandor, és orgyilkos gyűlt össze. Nézik a végkifejletet. Bár sokan még mindig célra tartják fegyvereiket. Ki tudja, mi történik még? A Patkányhasú eközben felkel. Látom, de nem tehetek ellene semmit. Bármivel is próbálkozom,DeWitt Dedmon szorításából egyelőre képtelen vagyok szabadulni. A Patkányhasú felemel egy HK NegevZero-t, és meghúzza a ravaszt. A másodperc törtrészével cselekszem előbb. Ívben hátrahajlok,kockáztatva, hogy Dedmon elroppantja a gerincem. Nem sikerül neki. A lövés pontosan a két szeme közt éri. A villámcsapás után alacsony intenzitáson üzemelhetett a személyi pajzsa, mert a szemimplantok kisülnek, elfüstölnek. Jack DeWitt Dedmon működésképtelenül omlik a földre, és ránt magával engem is. – A francba! – káromkodik a Patkányhasú. – Hogy a crolnaxi őrült orosz báróherceg húzatna téged karóba! Szakadj meg te, Fúria! Miattad kinyírtam a legjobb haveromat! Képtelen vagyok szabadulni a halott félkiborg szorításából. Mellkasa mögött még teljes intenzitással dolgozik a reaktor, és karjai présként tartanak. – No, de sebaj – folytatja az őrült Fabian Winter. – Ismerkedj meg az én titkos fegyveremmel!végszóra sikerül kiszenvednem magam szorult helyzetemből.
Felpattanok. Winter mögött egy hajlott hátú, hosszú farkú humanoid lény, egy kopasz, és hosszúkás koponyájú, gonosz szemű hüllő tűnik fel,ahogy kilép az árnyékok közül. A Patkányhasú mellé csoszog, nem siet, és ahogy rám szegezi pillantását,mintha megbűvölne. – Ez egy… Nem tudom befejezni a mondatot. Képtelen vagyok bármit is tenni. Agyam lebénul, testem nem engedelmeskedik, elsötétül minden. … A Keleti-óceán sós illata az éj leszálltával beszivárog Stella City utcái közé. Tiszta az ég, a szél alig fúj, kellemesen hűvös az este. Gyalog indulok el, magam mögött hagyom Stella City Közigazgatási Központját. Néhány ablakból még mindig fény szivárog, dolgoznak még páran, pedig a hét csak holnap kezdődik. Felnézek, a holdújév nemsokára elkezdődik, az Élvhajhász teljes gömbjében ragyog,aranysárgán, háromszor nagyobb holdudvara közepén. Kevesen vannak az utcán, mindenki pihenni tér, készülnek az új hétre. Letérek az útról, átvágok a Bon Zen parkon, hűvös füvén lépkedek, mellettem halkan susognak a bokrok. Mintha követne, úgy lengeti a szél a leveleket, különös lihegő hangot hozva felém. A Bon Zen park után kénytelen vagyok mágnesvonatra szállni, hogy elhagyjam a zsúfolt belvárost. Pár kilométer után leszállok, magára hagyok egy vidám társaságot, akik a Részeg Tűzoltók indulóját éneklik. Amikor végre a belváros és a kertváros határának számító Lily-tó partjához érkezem, már csak negyed óra gyalog. Órámra nézek, kilenc negyvenöt. Pontos leszek, Betty örülni fog. Mintha egy árny is leszállt volna a vonatról, de talán csak a szemem csalt meg. Már öt perce sétálok, amikor robbanást hallok, majd pár másodperc múlva szemből, az utat szegélyező földi juharfák között egy füstölgő, fekete-piros páncélgravo tör utat magának. Elsuhan a fejem felett, majd elveszik az éjszakában. Odébb, két kilométerrel nyugatabbra, a Tarajoshegyek irányából rendőrségi fények közelednek. Valami iszonyatos balsejtelem kerít hatalmába. Rohanni kezdek. Futok, mint az őrült, a lélegzetvétel másodlagos dologgá lényegül. Befordulok a sarkon. Háromháznyi területet fekete korom borít, a füst megül a föld felett, ködként veszi körbe az elszenesedett maradványokat. Fogalmam sincs, mit teszek, botorkálok előre, szám értelmetlen szavakat formáz, és csak nyögések hagyják el ajkaimat. Belém ég a kép. Ez nem valóság! Lehetetlen! Nem történt meg! De Igen ! Elállt a szél. Nem mozdulnak az ágak, a levelek rezdülni sem mernek. Megfagyott a világ. Úgy érzem, szétreped a mellkasom. Ez az én házam. Előtte zöld gyep, madárcsiviteléstől hangos cserjék, kis dísztó, alacsony, fehér fakerítés. Fekete, üszkös, halott föld! Odabent vár engem a családom. Édesanyám, édesapám, a feleségem, Betty és a fiam Davy! Bemegyek. Negyed óra múlva kitántorgok az ajtó maradványain, és sugárban kiokádok magamból mindent. Térdre esem, elvonszolom magam az út széléig, hátam mögött a múltam. Miért? Ez jutott neked! Térdemre hajtom a fejem. Egész testemen érzem, végigfut rajtam a hideg, bizsereg a bőröm, világrobbantó energia költözik belém, még sincs erőm.
Hányingerem van. Kirobban belőlem, ököllel ütök a földre. Ég a szemem, port hord bele a feltámadt szél. Kezemben lobog a lap, tartanom kell, a szél magáénak akarja. Egyetlen dolog maradt épen. Egyetlen dolog. A fiam rajza. Rápillantok. Mert mérges! Fiam, nincs arra szó, amit érzek. Fiam? Felpillantok. Az út másik oldalán egy különös alak áll. Hajlott hátú, kopasz, hosszúkás koponyájú hüllő figyel engem. Mi ez? Ki ez? A hátam mögött megreccsen a gerendázat. Hallom, amint beroskad a tető. Felállok. Elindulok. Megyek. Valahová. Innen el. A füst szaga messzire elkísér. Hová mész? Megállok egy ajtó előtt. Kinyílik. Ian mester áll velem szemben. Elmegyek mellette. Kérdez valamit. Válaszolok. Összefüggéstelen, ahogy beszélek. Ne makog j! – rivall rám. Felnézek rá,és elmosolyodom. Megüt. Beszélek, és közben a rajzot gyűrögetem. Beszélek, és mindent elmondok, sírva, zokogva, ordítva, csendesen, rekedten. Ian mester hallgat. Ad valamit, elalszom … …reggel felébredek. Kinyitom a szemem. Ian mester ül velem szemben, a szoba sarkában pedig ott áll az a furcsa alak,akit tegnap este is láttam. Érdekes. – Ébren vagy? – kérdezi mesterem. – Hogy érzed magad? Ian mesterrel akkor találkoztam először, amikor új aikido mestert kerestem, mert az előző sajnálatos módon nyolcvankilenc éves korában elhunyt. Ian mester éppen fél éve alapított iskolát, alig pár tanítványa gyakorolt még a tatamin, amikor először csatlakoztam az edzésekhez. Nem voltam több mint egy új tanítvány… – Ölni tudnék – felelem. – Meghalok. – Helyes. Adok neked valamit. De előtte elmondok magamról valamit, amit senki nem tud rólam. – Ian mester hátradől a székben, karját a karfára teszi, és kitekint az ablakon. – Én már halott vagyok. – Nem értem, amit mond. Ki ő? – Talán hallottál a Minor incidensről. A fél hold megsemmisült, vele együtt legjobb barátom is. A kutatásunkra kivezényelt birodalmi osztagok nem találtak semmit és senkit, ami, és aki túlélhette a robbanást. Ott és akkor lemondtak rólam. Oltári, mi? A védelmi rendszeremnek köszönhetően két napig sodródtam az űrben, amikor egy napbárka összeszedett. Egy öreg fószer, aki jót mulatott rajtam, és csöppet sem érdekelte ki vagyok. Nem is tudtam felvilágosítani, mert fél évig amnéziában szenvedtem. Az öreg egy remete volt, csak a napbárkája érdekelte, semmi más. Keringett a nap körül, és a nap kincseire vadászott. Időközben visszatért az emlékezetem. Sok mindent láttam, amit jobb lenne elfelejteni, és annál több dolognak voltam részese, amit megtenni sem kellett volna. Sokat gondolkodtam, és úgy döntöttem, nem térek vissza. Az öreg halála után leszálltam az ütött-kopott napbárkával a Rosanra. Az öreg nevét viselem most. Ki Ő ? – Évekig voltam Ian mester tanítványa, és egyre többet fejlődtem. Egyszer meghívott magához vacsorára. Ian mester magányosan élt, egyedül lakta a házat, de ennek ellenére, vagy éppen ezért rendkívül takaros és tiszta volt az otthona. És meglepően jól főzött. Beszélgettünk, főleg rólam és a családomról. Majd szólt, hogy
álljak fel, és támadjam meg. Megtettem, és megdöbbentem. Sosem látott mozdulatsor alkalmazásának köszönhetően kerültem a földre. Még egyszer! – mondta a mester. Ugyanaz lett a végeredmény. Akkor mondta el a mester, hogy szeretné, ha én lennék az, akinek továbbadhatja ezt a tudást. Nem nevezte nevén a módszert, vagy stílust, de azóta átadta tudását… – Letelepedtem itt, Stella City kertvárosában, és jól érzem magam. Élvezem a nyugalmat. Legalábbis eddig élveztem. Most adok neked valamit, ne kérdezd, miért. Amit eddig tanítottam neked, az aikido mellett, az nem más, mint a praetorianus harcművészet. Praetorianus gárdista voltam a Császár testőrségében. Nem Lehet ! – Tudod, mi ez? Ez egy praetorianus harcászati rendszer. Ez nem lehet igaz! – Egy kicsit átalakítottam neked. Amikor idekerültem, és végre mindenre emlékeztem, sokat töprengtem azon, megtartsam-e, vagy megsemmisítsem. Az előbbi mellett döntöttem. Átkonfiguráltam a modult, új jelrendszert adtam neki, így már semmi sem ismeri fel rajta praetorianus harcászati jellemzőket. Fegyvereket viszont nem adhatok neked. Ha valaki elsüt egy kincstári, praetorianus alapfegyvert, az nem marad titokban. A Herden 70-es fegyvercsaládot eltüntettem. Felszálltam egy komppal, és a Rosan napjába hajítottam őket. Biztos, ami biztos. A szoba árnyékos sarkában ott áll a hosszú koponyájú hüllő. Liheg, meredt tekintettel néz, hosszú farkával csapkod, nyelvét öltögeti. Láthatóan izgatott. Átok rád! – sziszegi. Ian mester elém tol egy apró lapot. Hosszúkás, alig pár milliméter vastag fémdarab. – Aktiváld! Érintsd meg! Megérintem. – Most már a tied. Ian mester nézi, ahogy felépül rajtam a PHR materializációs rendszere. A tükörben látom magam. – Jól látod. Ugyanolyan, mint a rajzon. A rajz az asztalon. Előttem. Gyűrött. A Fúria. Én! – Ajándék. – Átok! – Rengeteg hasznos dolog van benne. Idővel kiismered. Hallgatok. – Ez egy PHR. Mondjuk, hogy értek hozzá. Megpiszkáltam. Van mentálpajzs is. Most éppen használod. Képes vagy vele könnyedén eltüntetni ezt a purgoszi nyálas pszichikust is – mutat Ian mester a hüllő felé. A szoba sarkából kitörni készül a hüllő, ki akarja törni az ablakot, de az ellenáll minden akciójának. A hüllő menekülne, de az ajtón láthatatlan energiafal feszült. A purgoszi hüllő felsikít. Azt akarom, hogy haljon meg. Az utóbbi pár percben tisztába kerültem a helyzettel, és ráébredtem, hogy ez most nem a valóság. Ebben a pillanatban is a Bowman téren vagyok. Azon a napon is, mint most, bosszút akarok állni, kitölteni a dühömet, pusztító áradatként,démonként, öntudatlan tombolásban. A purgoszi hüllő felsikolt, majd eltűnik. számomra véget ért egy élet. Nincs már családom többé,nincs miért élnem. Sosem térek már vissza. Ennyim maradt. Csak a bosszú.
… Fabian „Patkányhasú” Winter döbbenten bámulja felhasadt koponyájú csodafegyverét. Alig pár másodperc telt el összesen, de óráknak éreztem. A Bowman tér lett a gyűjtőhelye Stella City minden mocskának. És a mocsok maga alá akar temetni. A pszichikus halálával újra kezdődik a háború. A Patkányhasú átkokat szórva tüzel. Megölöm! Pajzsom eltéríti a lövéseket, némelyik el sem talál, de vészesen fogy az energiám. oldalra pillantok,alig ötven méterre a lehetőség. Nekirohanok a tömegnek. ordítva vetem magam rájuk, kegyetlen és rosszindulatú haláltáncot járok, minden mozdulatomban a végzet akarata. Rengetegen vannak, fel sem mérem, mennyi esélyem van. Azzal rögtön elveszíteném a küzdelmet. Csak a mozdulataimban létezem, mindig egyetlen pillanatba sűrítem a jelent. A következő ütés egy újabb élet, egy következő döntés. Nem számít. A vihar rám zúdítja minden keserűségét, szél korbácsolja a Bowman teret, az eső ostorként suhint végig rajta. Istencsapásként születő villámok fényében zajlik a küzdelem. Itt mindenki a részese akar lenni a halálomnak. Egyszerre három különböző típusú rakéta robban a hátamba. Szétszórja ellenfeleimet is, darabokra tépve őket. Húsz méterre dob a detonáció, a pajzsenergiám vészesen csökken. Zúg a fejem, kettőt látok,alig bírok térdre emelkedni. A Patkányhasú belém rúg, és a tarkómba tolja a NegevZeró-t. Rálép a hátamra, a földre présel. Hirtelen csend borul a térre. – Apa… Hallom, de nem hiszek a fülemnek. – Apa. – A hang sóhaj a szélben, visszacseng emlékeimben. Fáj mindenem, a nyakam recseg, de felemelem a fejem. – Davy? – Itt vagyok, apa. És végre meglátom. David csintalan mosollyal az ajkán lép ki Jack DeWitt Dedmon ócskavassá vált korpusza mögül. A fiam rám mosolyog, és a mozdulatlan rosszfiú könyökébe kapaszkodik. Rá akarok szólni, hogy jöjjön el onnan, veszélyben van. De észreveszem, hogy megállt az idő. Az esőcseppek beleragadtak az éjszaka sötétjébe, a szél megfagyott a ruhákban, és a Pokolpagoda fényei is csak tompán ragyognak. Levegőt sem kell vennem. Fel akarok állni, de nem megy. – David! – kiáltom. Le akarom venni a maszkom, de ez sem megy. Davy átugrik egy hullát, majd odalép hozzám,leguggol elém, hogy ne kelljen kitekernem a nyakam. – Szia! – Hello, kölyök! Davy hirtelen előrelendül, és a nyakamba borul. Nem érzem a súlyát. Elsírom magam. – Miért történt minden?
– Megtörtént. – Miért történt mindez? – kérdezem ismét. Davy beleszusszan a nyakamba. – A mama szerint az Ég akarata volt, a papa szerint ilyen az élet. Tudod, milyen a mama! Eleve elrendeltetettséget lát, míg a papa szerint a sors olyan, amilyennek alakul, alakítod. Ha minden el lenne rendezve, unalmas lenne, szerinte. De ugye nem akarsz okokról meg okozatokról hallani tőlem, ugye,apa? Nem erősségünk a teológia – David elmosolyodik. Rengeteg el nem mondható tudás és igazság látszik a szemében, amit a háttérbe szorít a sugárzó szeretet. – Ennek akkor sincs semmi értelme. A veletek történtek oktalansága bőszít. Nincsen miért, csak a van van. Akkor én miért élek még? – Mert élned kell. Lehet az Ég akarata, a sors, vagy akár csak véletlen műve. De hidd el, apa, így kell lennie. A múltat ne zargasd, jó? Talán azért történt mindez, hogy te az lehess, aki most vagy, vagy az legyél, aki lenni fogsz. Fogadd el. Azt hiszed, értelmetlenül történt minden? Nem. oka volt mindennek. – Mi volt az oka, fiam? Mi volt az oka? – Elerednek a könnyeim, torkom kapar, fájnak az emlékek,fáj, hogy most nincs semmim. – Anya megkért, hogy ne mondjam el… Szeretném, mert büszke vagyok, tudom, mit teszel most és majd. – Édesanyád? – Oh, ha láthatnám Bettyt! – Ő is itt van? – Betty említésére minden kérdés kiúszik a fejemből. – Hol van? – Ő most nem lehet itt. De tudja, hogy szereted. És arra kér, engedj el minket végre! – Elengedni? – Igen, apa. – Miattatok? Miért? – Nem miattunk, apa. Miattad. – Nem megy. – Engedj el minket! Mintha Betty hangját hallanám. Felkapom a fejem, körülnézek, de nincs itt. Csak David mosolyog rám. Neki mondom: – Megpróbálom. – Én, pedig azt szeretném, ha a Fúria is meghalna. Nem te. Mert te nem ő vagy. De a Fúriának meg kell halnia. Mutasd meg, hogyan hal meg egy hős! Mert a hősök végzete, hogy meg kell halniuk. Az embernek pedig tovább kell élnie. Elmosolyodom. Ilyen bölcs is az én fiam. Nem gondolok bele, hogy a halál tette-e ilyen bölccsé,okos volt ez a gyerek mindig is. Büszke vagyok rá. – Szeretlek. – Mennem kell – mondja ő is szinte ugyanakkor. – Én is szeretlek, apa. A szívem szakad meg. – Látlak még? – kérdezem. Azt hiszem, soha nem volt ennyi remény a hangomban. David csak elmosolyodik, nem válaszol. Értem. David körülnéz a Bowman téren.
– De a Fúriának ma este még be kell fejeznie utolsó harcát! – Tudom – felelem. – viszlát, fiam. És légy jó! David felnevet. – Szia, apa! szép lassan elhátrál, és már majdnem eltűnik Jack DeWitt Dedmon hullája mögött,amikor még utoljára visszaszól: – És tudod, pont ilyennek képzeltem el a Fúriát! – kiáltja. Széles, ragyogó, boldog mosoly ül ki az arcára, de szeme sokkal boldogabb. Egy másodperc alatt áttetszővé válik, majd teljesen eltűnik. Mellbe vág a valóság. – Egy senki vagy… – mondja a Patkányhasú. Bakancsa orra a tarkómba fúródik. Én vagyok… a Fúria! Nem adom fel! – Egy nagy nulla… Én vagyok a Fúria! Nem veszíthetek! …mert mérges vagyok ! Fiam! – Egyszerű áldozat csupán, semmi más! – ÉN VAGYOK A FÚRIA! – ordítom. Megpördülve kitépem a fegyvert a megdöbbent Patkányhasú kezéből, lerúgom magamról a lábát, és tombolni kezdek. Nincsen semmi, ami megállíthat. Szemem elé vörös köd úszik, mozdulataim a tudatlanság homályába vesznek. Képek maradnak csupán. Felém tör valaki. Belefut kitárt tenyerembe, a torkába markolok. Vér. Elhajítom a gégéjét,könyökkel zúzok be egy halántékot. Roppanás. szemei kidüllednek, füléből vér folyik. A Patkányhasú menekülne. Elkapom. – Én vagyok a Fúria! – kiáltom magam elé rántott arcába. Lefejelem, és egy rúgással messzire küldöm. Valaki élesít egy kis hatótávolságú EMP gránátot. A PHR egy pillanattal előbb érzékeli ezt, és kikapcsol. Robban az EMP. Jönnek az ellenfelek. Az energiafegyverek nem működnek, de annyi mindent alkotott már ember és természet, amivel fájdalmat lehet okozni pusztán a rosszakarat kiteljesedéseként, hogy nem kell félnem,hogy üres kézzel érkeznek. Feszítővasakkal, a tér macskaköveinek darabjaival, késekkel, kardokkal. Nálam semmi. Puszta kézzel, és a dühöngéstől félőrülten várom őket. Alkarral hárítok egy ütést, elhajolok egy kard útjából. Elfordulok, a kardos nyakszirtjébe belevezetek egy tőrt. Egy feszítővas ekkor töri be a magam elé rántott koponyát. A Bowman testvérpár a szeme sarkából figyeli küzdelmünket. Egyiket sem érdekli a végkifejlet,ahhoz túl elfoglaltak egymással, hogy mozduljanak. A tér megtelik ellenfelekkel. A felhőkarcolók magasában rohamosztagos rendőrök repülnek felénk, akik elég távol voltak ahhoz, hogy ne érje őket az EMP kisülés. Lemaradnak a mészárlásról. Utcai harcosok rémálma közeledik felém. Egy musgor harcművész. Kígyónyakú fején sárga kendő. A rituáléhoz tartozhat, mert a musgor nem izzad. szétrebbennek körülöttem ellenfeleim. Messziről még felém hajítanak pár követ, de aztán a musgorra bíznak. Hiába.
Ember nem ölt még ilyen gyorsan pókot. Kezdenek életre kelni az energiafegyverek, én is visszakapcsolom a PHR -t. Annyira lemerültem, hogy kétséges, kibírom-e a következő összecsapást. Körbenézek. Vesztésre állok. Lehet, hogy bele is halok, de a Kövér Hölgy nem látott még olyan küzdelmet, mint ami ezután következni fog. A kráterben megsercen egy millió wattos energiát szállító vezeték szétszakadt teste. szikrák csapnak ki onnan, az ömlő eső gyilkos tócsát szül körülötte. Már vészenergián vagyok, amikor hátamba csapódik egy rakéta. A légnyomás felemel, a PHR vörösre festi a retinámat, és közli, öt másodperc, és itt a vég. A harmadik másodpercnél becsapódok a kráterbe. A negyediknél megemelem a fejem. Az ötödiknél két kézzel markolok bele a fél várost energiával ellátó szétszakadt vezetékbe. Töltés – parancsolom. Alig van ideje töltődni a rendszernek. Ellenfeleim körbeállják a krátert, és folyamatos tűz alatt tartanak. Ahogy áramlik belém az energia, úgy használja is fel a pajzs. Alig jutok plusz energiához. Minden megszerzett tartalékot felhasználok, és kirepülök a kráterből. A Patkányhasú pechjére épp elé érkezem. Reflexből még lő egyet, ami véglegesen lemeríti a PHR -em pajzsait, de már nem számít. Kitöröm a nyakát. Fabian Winter oldalra bicsakló nyakkal esik hanyatt,és nem mozdul többé. Ekkor érkezik meg a rohamosztagok előőrse. Stella City Különleges Harci Egysége ionimpluzusokkal lövi a teret, aminek köszönhetően lemerülnek az energiafegyverek. A Patkányhasú gyomrából előbújik kedvence, egy ezüstszőrű rosani folyami díszpatkány. Miután kikukucskált a fedőlap mögül, nagy fekete, csodálkozó szeme gazdája arcát fürkészte. Az nem mozdul, tágra nyílt szemmel bámul az égre, a viharfelhőkre, a város feletti energiapajzsokon kisülő villámok fényébe. A patkány halkan nyüszít, amikor megérzi gazdája halálát. Kegyeletsértő módon megszimatolja Winter orrát, majd lakmározni kezd annak szeméből. Rám veti magát a Bowman tér minden gonosztevője. A vihar és Pokolpagoda fényében gyűr maga alá a tömeg. Már sem helyem, sem erőm nincs védekezni. Értelmetlenségben születtem és halok meg Fúriaként. Tonnányi súly nehezedik rám. Alig jutok levegőhöz. – Itt van! – kiált egy rohamosztagos, aki épp leemel rólam egy hullát. – szanitéc! Nézd meg, mi van vele! Ketten kihúznak a regimentnyi hulla alól. végigtapogatnak, előbb a rohamosztagos, majd amint regisztrálja, hogy nincs nálam fegyver, utat enged a szanitécnek, aki szakértő mozdulatokkal vizsgál át,majd az orvosi szkennert is végigfuttatja felettem. – Ennek van egyáltalán ép pontja? – sóhajtja. – Levenné valaki a maszkját? Meg kell néznem a szemét. – Ne merje! Ah, Reptil százados is megérkezett! – De uram, meg kell…
– Nem kell! Nézze meg, hogy szállítható-e, aztán máris visszük a legközelebbi kórházba. A szanitéc elteszi a szkennert. – Vihetik. Minél gyorsabban. Érzem, ahogy a százados a homlokomra teszi a kezét. – Mindketten megtettük, amit kellett… Elvesztem az eszméletem. Reptil százados vigyáz rám… A kórház fényeire térek magamhoz. Átsüt a szemhéjamon, így is vakít. Ég a mellkasom. – Rendben van. Sikerült. Visszajött, van pulzus – hallok egy izgatott női hangot. – vihetik a műtőbe. – Egy pillanat! – Ez a hang is ismerős – Ki maga? – Egy barát. – Akkor sincs itt semmi keresnivalója! – Csak pár szó… – Tűnjön el innen! Őrség… umph! Sikerül kinyitnom a szemem. Egy ősz fej takarja el a fényt. – Hello, Fúria! Van nálad valami, amit nem lenne jó,ha megtalálnának. – Ian mester elmosolyodik. – Rettentő szarul nézel ki. De ne aggódj, Michael jól van. És még valami: Engedd el őket végre! Őket? Lehunyom a szemem. Betty, Davy, apám és édesanyám. Mindenem… – Hogy van? – kérdezi egy mély férfihang. – Végtagtörések, gerinctörés, belső vérzések, agyalapi törés és zúzódás. Nem súlyos, semmi nyolc napon túl gyógyuló. Most visszük a műtőbe. Ha az agya nem sérült, pár napon belül elengedhetjük. – Rendben, köszönöm, doktor. Reptil százados! – Igen, Mr. Craft? – Ön foglalkozott a Fúriával. – Ez kijelentés volt. – Kérek róla minden összegyűjtött anyagot, amit otthon tart. Az irodájából már elhoztunk mindent. – Van erre felhatalmazása, uram? – háborodik fel Reptil százados. – Nincs rá szükségem. – Mégis, milyen jogon utasít erre? – Olvassa el. Ez az igazolvány elég lesz? – Igen, Mr. Craft! – feleli döbbenten Reptil százados. – Árulja el, mit szándékozik tenni vele? A mély, határozott hangú férfi nem válaszol. Reptil százados mellém lép. – Nem tudom, mi lesz veled… – mondja halk hangon. – Viszlát, Fúria! Betolnak a műtőbe. Magamon érzem a százados tekintetét, majd döndülve
záródik az ajtó. 8. „Hehe” Herites 10 év múlva. 2670. Évek teltek el. A világ megváltozott, de a Rosan ugyanaz maradt. Egy egész világ, egy egész élet mementója. Elhagytam. Néha visszatérek ugyan, de csak akkor, ha szükséges. Most már nem Stella City utcáit és felhőkarcolóit járom utam során, hanem az egész ismert galaxist. Nem vagyok már hős. Ember lettem. Ezen a világon IV. von Anstetten császár uralkodik, és minden az ő érdekét szolgálja. Az ő érdeke pedig a világ érdeke, ahogyan propagandistái állítják. Erejét a praetorianus testőrség igazolja, hatalmát pedig a birodalmi flotta. Szolgái emberek, a kedvenc faja, ahogy egyszer kiismerhetetlen módján megjegyezte. Én is a szolgája lettem, még ha csak közvetve is. A Birodalom biztonsági Szolgálatnak is be szoktunk segíteni. Alkalomadtán. A Shark&Lez Agency terrorelhárító és fejvadász cég, ahogyan társam említi minden alkalommal. Számára ez munka, amit kiválóan teljesítünk. Thomas Craft tíz éve vett be társnak. Emlékszem rá, egy kórházban feküdtem, éppen műtét után. Bár kedvem lett volna hozzá, mégsem a fejemnek szegezett energiafegyver miatt mondtam igent. Miután felépültem, megszületett az SLA. Mára pedig nemcsak szervezet, hanem fogalom is. Az SLA rettegést jelent. A Shark&Lez Agency az egyik legpusztítóbb erő a galaxisban. Teszünk érte, hogy ez így is maradjon. Ma egy kötelező találkozóra érkeztünk vissza a Rosanhoz. A Császári Birodalombiztonsági Hivatal idézése a császári palotába szól. A császári palota most a Rosan körül kering. A felszínről még nappal is szabad szemmel kivehető hatalmas alakja. Délben a nap elé kerül, és részleges napfogyatkozást okoz. Emberek és roodok félelemmel vegyes tisztelettel tekintenek fel az égre. Esett a levegő hőmérséklete, fázósan húzzák össze magukat. A Rosan holdja, az Élvhajhász is csak pislantani mer a császár lakhelyére, sápadtan húzza meg magát az égbolt peremén. Különös emocionális hullám veszi körül a Rosant. A császárság lelke rányomja bélyegét a körülötte lévő térre. A császár, IV. von Anstetten hatalmas, jelenlétét millió mérföldekre érezni, tartják a galaxisban, szerte az ismert univerzumban. A császár családja, két lánya, Gwandolyn és Caroline-Blindamoor
is a hajón van, és ez újabb izgalomra ad okot szerte a bolygón. Vajon leszállnak-e, tiszteletüket teszik -e valahol… Megvesznek valamit? Valakit? Óránként, percre ugyanakkor, a végeláthatatlan menetek mindegyike, a császári haderők gépként menetelő tengerészgyalogos egységei ugyanazt üvöltik: Dicsőség a császárnak! De vannak páran, akik mindezeket figyelmen kívül tudják hagyni. Nem kell ehhez sok, csak annyi, hogy az ember a GAMMA 12 főhadiszállásán legyen, a császári palota egyik rejtett részlegében. A GAMMA a Birodalombiztonsági Hivatal kommandója. Vezetői, a két domináns hím, Gabriel Herites és Peter Chisi. Ha a pokol és a GAMMA közül kellene választani, a többség biztosan a poklot választaná alternatívaként. És ha a GAMMA és az SLA közt? A választ hagyjuk meg a kritikusoknak. Társam, Thomas Craft, az SLA alapítója hidegen tekint előre, és nem adja semmi jelét, hogy értékelné Gabriel Herites humorát. Hozzá hasonlóan én sem nevetek fel. Craft beszél. – Ne tagadja Herites, hogy élvezi, hogy felügyeleti szervként a nyakunkba akasztották magukat egy teljes hónapra! A GAMMA főhadiszállása a hologram technológia álcájába merül. Körülöttünk csupán pár méter látható terület, a többi sötét árnyékban van. A szavak némán tűnnek el a semmiben, visszhangot semmi sem vet. A gyufa sercen egyet, amikor Herites rágyújt egy cigire. Megvilágítja Herites arcát, borostáját vörösre színezi. Peter Chisi komoran áll mellette, fekete egyenruháját bármelyik nemzeti gárda megirigyelné. Elnéz a vállunk felett, nem kezdeményez szemkontaktust. Herites kifújja a füstöt. – A Birodalombiztonsági Hivatal úgy gondolja, hogy az SLA túl nagy fenyegetést jelent a császárság számára. Thomas Craft, és én, Brad Butcher, Heritesékkel szemben állunk. Nem kínáltak hellyel, igaz, széket sem materializáltak a tiszteletünkre. Ez nem tárgyalás, nem kihallgatás, csupán tényközlés. Craft nem mutatja, hogy ideges lenne. – És ön ezt sem cáfolni, sem megerősíteni nem szándékozik. Herites Peter Chisire pillant. Az elővesz egy nagy halom papír - paksamétát. Köhint egyet, és elkezd olvasni. – Az SLA megsértette a Birodalombiztonsági Törvények két paragrafusát, két évvel ezelőtt, amikor a Minor halmaz Bétáján kockára tette több állami tisztviselő életét és biztonságát, és majdnem idegenkézre juttatta őket. Herites felemeli egyik ujját, jelezve: egy. – Az SLA a Császári Testőrség két küldetésen lévő katonájával összetűzésbe került a Denexen, arra hivatkozva, hogy a jelenleg folyamatban lévő ügyük prioritást élvez egy császári paranccsal szemben. Herites felemeli egy másik ujját is, jelezve: kettő. – Semmi kifogás? Komolyan mondom, Craft, legalább egy kicsiny replikára azért számítottam. És maga, Butcher, semmi? – Megjelentünk, ahogy a Birodalombiztonsági Hivatal, és a császári utasítás is meghagyta, de többet ne várjon el. És háromnál eltöröm az ujját.
– Hehe – jegyzi meg Herites. Azért őt se fenyegesse senki. Chisi lapoz. – Az SLA nem jelenik meg a Birodalombiztonsági Hivatal utasítására. Az értük küldött egységet ártalmatlanítják. Kifogásként folyamatban lévő ügyüket hozzák fel, miszerint az értük küldött egység megzavarta volna egy nem császári felkérésre folytatott fejvadászatukat. Újabb lap. – Az SLA a Farghon peremkirályság bukását készítette elő, amit terrorcselekmények támogatásával gyanúsítottak. A Császári Közlekedési Ágazat egy fontos útvonalán okoztak dimenzionális instabilitást,ami fontos szállítmányok késését okozta. – Az SLA ez év elején brutális kegyetlenséggel leszámol a Wen terrorista sejttel. sőt, nemcsak a szellemi vezetőket, a fanatikus papságot, és a terrorista eszméket terjesztőkkel és kiképzőkkel számol le,de magát a vallást is eltünteti. – Az SLA egy, a Birodalombiztonsági Hivatal felkérésére végzett fejvadászat során túllépte a hatáskörét, és elpusztította a célpontot. A BH által támogatásként kiküldött kommandót félrevezette, és hamis információkkal látta el. Peter Chisi Gabriel Herites utasítására elhallgat, elteszi a paksamétát. Még csak pár lapot tett hátra,és volt még ott sokkal több is, de immár feleslegesek. Nem tagadom, kevés dologra vagyunk tekintettel munkánk során. Amire felkértek, amit elvállaltunk,végrehajtjuk. Ha nem tartanánk fontosnak a munkánkat, nem lenne érdemes felvállalni a fejvadászatot és a terrorellenes munkát. Pillanatok alatt másod, majd harmadrangú bürokrata irodává válnánk, és nem tudnánk a tükörbe nézni. Ha valakinek nem tetszik, hogy alkalomadtán kegyetlenek vagyunk, olykor más birodalmi szervezetek tevékenységét lehetetlenítjük el, kérem, lehet panaszt tenni. Mi nem kérünk elnézést. Nem fér bele a munkakörünkbe. Nem az egyszerű munkákat vállaljuk el. Arra ott vannak a magán nyomozati szervek, a helyi rendfenntartó egységek, vagy akár az ügyvédek. A megkeresések egytől egyig Crafthoz futnak be, ő szortíroz, értékel és választ. Craft ösztönből választ, de ridegen, tényekre alapozva dönt. Ez egyfajta kettősség nála. Thomas Craft személyes motivációja mind ez idáig még előttem is rejtve maradt, de annyit már tudok róla, hogy minden munkát kutatásként él meg. ismerjük egymást, tudjuk, mit várhatunk a másiktól, ezért vagyunk sikeresek. Mindenki velünk akar dolgoztatni, de csak kevesek lesznek jogosultak a szolgáltatásainkra. És az sem tesz igazán elérhetővé bennünket, hogy nem dolgozunk olcsón. intergalaktikus szervezet lévén az utazási és kommunikációs költségek is magasak. Profitorientált cég vagyunk. Feladataink mögött néha sokkal több van, mint amit Peter Chisi felolvasott. A BH nem tud mindenről, mert nem számolhatunk be azokról a dolgokról, amit nem értenének meg. Amiről mégis tudnak, azt a SLA-ba beépített kémjeiktől tudják. Mi viszont tudunk róluk, mert nekünk is vannak kémeink a BH berkein belül. Valószínűleg ők is tudnak erről.
Legyen bármilyen indokuk is rá, nem vesszük jó néven a császári parancsot, de ez ellen most nem ágálhatunk. El kell viselnünk, amíg Heritesék egy teljes hónapon át minden lépésünket figyelik, minden cselekedetünket átvilágítják. Nem könnyítjük meg a dolgukat. Ismerve Heriteséket, őket is belekényszerítik ebbe a helyzetbe. De ha ez a feladat, ezt is a lehető legkomolyabban végzik el. Végiggondolom mindezt, de Heritesen és Chisin látszik, tudják, mi a véleményünk, és őket sem érdekli. A Birodalombiztonsági Hivatal magyarázatokat kér, a GAMMA nem. Konfrontatív hónap elé nézünk.
Anthony Sheenard: A Katedrális Őrzői Ezredvég (2974-3010). Már uraljuk az egész világegyetemet, meghódítottunk sok idegen bolygót és megvívtuk a háborúnkat a mutánsokkal, de a legnagyobb titkot még nem ismerjük. York Ketchikan azonban egyre közelebb jár hozzá, ott van az oldalán több ezer éves segítőtársa, aki a Jacques De Molay nevet viseli. Nem mindig sikerül azonban az, amit elterveznek, s néha becsúszik egy kis kitérő… 1. Sosem láttam még ennyire üres űrrepteret, legfeljebb katasztrófa sújtotta bolygókon. Ámbátor még azokon is található pár szétszerelt űrhajó, vagy űrhajóroncs, itt azonban egyetlen egy hajódarab se akadt,sőt még alkatrészek se. Egy üres váz se. Semmi. A föld fölött két kilométerrel lebegve, a páncélzaton keresztül is éreztem a hullaszagot. – Légi irányítás sincs – állt fel De Molay az űrdromon vezérlőpultja mellől.– Automatára van kapcsolva, és a hívásokra is csak egy kiborg válaszol. – Legalább kiborgok vannak – morogtam. – Nem kiborgok… csak egy kiborg! Említette is, mennyire magányos. – Kérdezted, hol vannak a többiek? – Csak panaszkodott. Mást nem lehetett belőle kihúzni. – De azért van élet a bolygón, nem? Csak a reptér kihalt… – Én vezényeltem a landolást, és előrefigyeltem. Néztem az űrrepteret, ahol semmi nem mozdult, aztán az érzékelőket oldalra fordítottam a megapoliszra, amely fölött a légifolyosók is üresek voltak, az utcák, a parkok és a partvonal is. Sehol egy fürdőző, sehol egy gyalogos, sehol senki. Ráközelítettem a házakra: az ajtók, kapuk, ablakok bezárva. Néhány kóbor állatot láttam csak, illetve automatákat, amelyek a programjuknak megfelelően gondozták a köztéri virágágyásokat, tisztogatták a szobrokat. Egy szellemvárost láttam a magasból. Ami ilyen lakatlan, az gyanús, és nem szerettem volna semmilyen meglepetést. Közben De Molay oldalt a helyi adatbázisokat kezdte böngészni. A beérkező információk között kutakodott, megpróbált rájönni, mi is történt a bolygón, illetve az alattunk elterülő megapoliszban. – Az adatok szerint Akabán negyvenötmillió embernek kellene lennie, illetve kilencmillió egyéblétformának. A lakosság harmada itt él a fővárosban, Lawrence-ben. E helyett összesen háromszázezer létformát észlel a számítógépünk a belátható féltekén. – Szállodai szobában nem lesz hiány – morogtam. – De tudod mit? Keress a kormányzati negyedben egy pofás kis palotát! – Több helyen tüzek égnek – jegyezte meg De Molay . Akkor már én is a hőképeket néztem, és láttam a tüzeket. – Fosztogatók? – Hát ha csak nem fáznak harmincfokos melegben a lentiek… Ideges vagy? – Szoktam? De Molay csak legyintett.– Nem szoktam – nyomtam meg minden
egyes szótagot. Akármi is történt itt, az felborította a terveimet. Keresek valakit, aki nagy valószínűség szerint már nincs is itt. Legalábbis matematikailag igen kicsi az esélye. De Molay azonban kötözködős kedvében volt. És vigyorgott hozzá. – York, sosem értettem, hogy te, aki annyi harcművészetet és filozófiát elsajátítottál, miért és hogyan hagyod eluralkodni az érzelmeidet. – Nem hagyom. – De igen. – Nem hagyom. – De igen. – Ha nem hagyod abba, szájba verlek. – Ugye megmondtam!Csendben landoltunk a sylionkerámia reptér terminálközeli részén. De Molay szótlanul kinyitotta az ajtót, majd felkerekedett. Megvárt a zsilipajtóban, és együtt léptünk ki a fogadócsarnok előterébe. A hatalmas csarnok üres volt, üresebb, mint Guericke másfél évezreddel ezelőtti kísérleti félgömbjei. Ekkor már kezdtem kényelmetlenül érezni magamat: sosem szerettem a megfejtetlen talányokat. Keresztrejtvényt sem fejtettem például soha, mert idegesített, ha nem tudtam a megoldást. – Hahó! – kiabálta körbe De Molay . a hangja visszhangot vert a magas boltozat alatt. – Hahó! – DeMolay a második hahózás után megunta a kiabálást, így aztán elindultunk kifelé a csarnokból. Szó se róla, a hely nagyon rendben volt: arannyal futtatott márvány oszlopok, modern domborművek,térhatású installációk. A magasban hiánytalanul égtek a lámpák, és forogtak a néma reklámfeliratok. A pénztárak zárva, a boltok többségén energiarács, némelyiken igazi. Egy helyen különböző padok voltak feltornyozva az üzlet elé. Ezt leszámítva azonban rend uralkodott, mintha az esti zárás után, reggel elfelejtettek volna kinyitni. – Vírus? – kérdeztem. – Ellenőriztem. Nem az – ingatta a fejét De Molay gondterhelten. – És nincsenek hullák. Ha vírus lenne, mindenütt halottak feküdnének. – Elmenekültek. Aki tehette, elmenekült innen. De miért? – mondtam, és egy mozdítható légi targoncát beletoltam egy bolt lézerrácsába. A lézer aktiválta a bolt erőterét, és a targonca visszavágódott. Hasra vetettem magam, elrepült felettem, és nagy csörrenéssel ért földet távolabb. De Molay lenyúlt értem. – Ne kísérletezz! – ajánlotta jóindulatúan. – Az adatbázisok semmit nem árultak el, miért tűntek el a lakosok? – Nem. Mindent töröltek. A kitelepítés megszervezése nem lehetett kis munka, ám arról sem találtam semmit. Sem azt, mikor mentek el, sem azt, hogy hova.
– A fenébe! – morogtam magam elé. – Ekkora pechem nem lehet. – Mikor ment veled kapcsolatban valami is egyszerűen? – Öt éves korom előtt. – Nem is emlékszel rá! – De akkor még normális volt a világ. – Csak hiszed… A világ sosem volt normális. Nem vitatkoztam vele. Nyilván igaza van. Megálltunk egy térkép előtt, és áttanulmányoztuk a reptér alaprajzát. Kacskaringós út vitt a kijáratig,megjárattak bennünket több tucat bolt és iroda között. Ahogy néztem: az utazókat még utoljára – vagy elsőként – fogyasztásra ösztönözték. Szinte mindent meg lehetett itt venni, ami szem-szájnak ingere. Normális esetben persze, amikor a boltok nyitva vannak, és a mélyükön ott ülnek az eladók, hús-vér avagy szintetikus formában. – Hát… – mondtam – háromszázezren még élnek itt, egyikükre csak rábukkanunk. Megálltam egy italbolt előtt, aminek a kirakatában dupla üveg mögött egy összetéveszthetetlen formájú bordó színű palack állt. – Te, az nem szkaff?– kérdeztem De Molay -t. – Úgy látszik. – Nem hittem volna, hogy itt a világ végén is találok szkaffot. A Baelbac legalább nyolcvanezer fényévre van innen. – Nem akármilyen hely ez – morogta De Molay . Körbenézett. – Nemcsak itt nagy a luxus, de a városban is. Akárkik is éltek itt, jólétben éltek. – Lehet, hogy megunták… De Molay hirtelen csendre intett.– Hallod? – kérdezte. Hallottam. Szöszmötölés volt, mint amikor egy nagyobb kutya keresgél a külvárosok szeméthegyein. Intettem De Molay -nak, hogy kövessen, és a hang forrása felé osontunk. Az egyik élelmiszerboltnál egy kis fickó kutakodott a hűtőben: a készleteket dézsmálta. Egy óriási antigrav talpas kofferbe dobálta bele a hosszabb szavatosságú kajákat és energiaitalokat. Láttuk a lyukat az energiarácson, a bolti szarka egy impulzusfegyverből kiszerelt alkatrésszel bolondította meg a rendszert. Lecsaptunk rá, majd De Molay fél kézzel felemelte a magasba. Az emberke fejhangon visított, és úgy tűnt, nem akarja abbahagyni. – Majd én beszélek vele – tolt hátrébb De Molay , amikor közelebb léptem. – Jó. Kicsit megpofozta az emberkét, aki erre elhallgatott, és csak lógott a magasból, miközben vizenyős szemekkel bámulta társamat. – Mit. mit akar? – nyögte ki aztán. De Molay barátságosan elmosolyodott. – Információt. Jacques De Molay -nak volt érzéke az ilyesmihez. Elég sok mindent megélt már, kevés dolog tudta kihozni a sodrából. És – amit a legjobban csodáltam benne – ennyi ezredév után is emberbarát maradt. Tudta, ha én faggatnám a
fickót, nem gyógyulna nyolc napon belül. – Milyen információt? – nyögte az emberke. – Mi történt itt? – Maguk most jöttek? – Igen. Pár perce szálltunk le. – Akkor menjenek el! – hadarta a kis fickó. – És vigyenek el magukkal engem is. De Molay bólintott. – Mi történt itt? – kérdezett rá ismét türelmesen. – Elhagyták a bolygót – válaszolta a fickó. – Mindenki elhagyta a bolygót. Ezek az ételek és italok senkinek nem kellenek már. Csak nekem. Csak nekem. El kell bújnom, és készletet kell gyűjtenem. – Miért hagyták el a bolygót? – Mert jön az ellenség. – Miféle ellenség? – A midionik. Ezer és ezer hajó, millió és millió harcos. Mindent elfoglalnak, kirabolnak, és amit nem tudnak elvinni, azt elpusztítják. – Midionik. – De Molay rám nézett. Én még nem találkoztam velük, de hallani már hallottam róluk. Részt vettek a gilleth-mutáns háborúban, természetesen a mutánsok oldalán. Naná, hogy az első pillanattól utáltam őket. Nekem ugye a gillethek fizettek túszkodásért, de nem is ez volt a lényeg. A mutánsoktól pénzt sem fogadtam volna el. – Ezer és ezer hajó? – kérdeztem. – Nem aprózzák el – felelte De Molay , és az emberkéhez fordult. – Mindenki elmenekült? Háromszázezer életjelet fogtunk Lawrence-ből – Letette a földre, de azért szorosan tartotta. – Kitelepítettek mindenkit. Mindenkit, akit tudtak. Engem itt hagytak. És vannak még páran, akik így jártak. Ez a vég. – Miért? – Miért? – A fickó szemét elfutotta a könny, arcbőre vörösbe váltott. – Miért? Mert miután a gazdagok elmenekültek a bolygóról a saját űrjachtjaikon meg a személyi űrrepülőgépeiken, az állam végre módszeresen nekiállt kitelepíteni a lakosságot. Rájöttek, hogy nem tudnak megvédeni senkit, nincs elég fegyverünk és katonánk. Menekülni kell. Összeszedtek minden űrhajót, kértek segítséget a szomszédrendszerektől, és a csillaghajók jöttek és mentek, és jöttek és mentek, vitték a lakosságot… Hogy a kitelepítés ne pánikban folyjon, név szerint szállították el az embereket. Név szerint, előbb a nőket és a gyerekeket, aztán a betűrend szerint a férfiakat, és a végére elfogytak az űrrepülők. Értik? És a midionik három nap múlva itt vannak, és már senki nem fog ide jönni, senki. – Végére? Minek a végére fogytak el? – kérdeztem közbe. – Az ábécé végére! Engem Walkernek hívnak! – A mellét verte, de olyan hevesen, hogy De Molay jobbnak látta elengedni. – Én itt maradtam. Engem itt hagytak. Az U s férfiak még elmehettek, ők még elmehettek. Nő és gyerek nincs itt, de
mi itt vagyunk, U utániak. – Sírt. Aztán a fickó hirtelen megragadta De Molay karját. – Az isten áldja meg magukat! Vigyenek el innen! vigyenek el! De Molay rám pillantott. – Kit is keresünk? – Zoran – mondtam mogorván. – Zoran Xavier. Van három napunk. Maradunk. Az emberke zokogva borult a lábunk elé. 2. – Egy ötvennégymilliós bolygó fővárosában van háromszázezer ember vagy valami más… – számolgatott De Molay . Elkötöttünk egy üres légikocsit, és a város felett repültünk Xavier otthonát keresve. – Valószínűleg mind búvóhelyet keres magának, és készleteket gyűjt. A midionik katonai berendezkedésű társadalomban élnek, de inkább amolyan rablófajta. Jönnek, pár hónapig maradnak, aztán továbbállnak. Marad itt helyőrségük, egy kicsit még heveskednek, aztán egy-két évtized múlva eltűnnek. – Visszajönnek később is? – Százévente egyszer mindent lerabolnak. – Tehát most az itt lévőknek az időleges túlélés a cél. – Igen… A midionik által meghódított bolygók egyébként visszavásárolhatók… Az itteniek könnyen adták a magukét. Talán éppen ezért. Majd kifizetik a bolygóért a váltságdíjat. – A gillethekben volt harci becsület – mondtam. – Ezt tiszteltem bennük. Ők katonák… – Nos, a midionikban nincs becsület. Ha a tulajdonosai visszavásárolják a bolygót, a midionik akkor is újra elfoglalják. – De Molay eltöprengett. – De talán ha az itt élők kötnek a midionikkal egy megnemtámadási szerződést, akkor megúszhatják a dolgot. Persze azért is jó árat kell fizetniük. Annyira jót, hogy ne érje meg ismét megindulni a bolygó ellen. vagy zsiványbecsületből. Ki tudja. – Persze, te tudod mi az a zsiványbecsület, hiszen végigraboltátok a Közel-Keletet. Mennyi kincsragadt akkor a kezetekhez? – Most miért rám haragszol? Legyintettem, és bocsánatot kértem. Tényleg nem voltam jó passzban. Pár hete még meg tudtam volna ölni De Molay -t. Nehezen tettem túl magam az árulásán… És persze azon is, hogy nem kért bocsánatot. Lepillantottam Lawrence-re. A város utcái félelmetesen üresek voltak, sehol semmi nem mozdult. Sehol egy ember, egy sétáló alak, meglibbenő függöny. Viaszszerű dermedtségbe süllyedtek a negyedek, ami ilyen közelről még kísértetiesebbnek hatott. Pedig szép hely volt, ízlésesen megtervezett és felépített megapolisz. Az utcák szabályos rendben szaladtak szét egy gigászi palotákkal és hivatalokkal beépített középpontból. A negyedek színei harmonizáltak a nagy egésszel, és a házak stílusa belepasszolt a negyedek hangulatába. Látszott, hogy gazdag város fölött repülünk,
mely törődik az élet milyenségével, polgárai érzéseivel, és szeretné jólétben tudni őket. Talán ezért is válhatott a midionik célpontjává. Túl szép volt, túl ígéretes, túl. Ínycsiklandozó. – Ha nem találjuk meg a lakásában, adhatnánk fel üzenetet a cellulárison. Rátehetnénk a helyi hálózatra. Szerintem nem sok új letölthető dolog van, berakhatnánk a hírek közé. – Nem akarom, hogy Xavier megtudja, hogy keressük. – Mondjuk azt, hogy ki akarjuk menekíteni innen. – Szerinted nem fog gyanút? – Az életét ajándékozzuk neki. És tudja, hogy csak három napja van. – Túl sok a bizonytalansági tényező. Ha él még, ha hallgatja a híreket, ha bízik bennünk. – Ha nem figyelmeztették az érkezésünkre… – Igen, ezt kihagytam. – Tudod, mi jut eszembe? – kérdezte De Molay hirtelen. – Nem vagyok gondolatolvasó. – Palo. Tisztára olyan a helyzetünk, mint Palóban. – Nem olyan – ellenkeztem – Ott minden forrongott, és lőttek ránk. Lázadás volt. – Viszont ott is kerestünk valakit, és légitaxival kutattunk utána. – Igen, de nem mi vezettünk, hanem egy kedves taxislány. Talán emlékszel még Líviára. Bólintott. – Hogyne emlékeznék?! Múlt héten beszéltünk a szupercellulárison. És képzeld. – Te beszéltél vele a szupercellulárison? – Hitetlenkedve fordultam De Molay felé az ülésben. – Mi az istenért? – Szeretem tartani a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiket megkedveltem. Szeretem tudni róluk, milyen irányt vett az életük. Néha felhívom őket, nem csak Líviát, hanem mindenkit. – Nem értelek – válaszoltam. – Én feleslegesnek tartom zaklatni azokat, akiket magam mögött hagytam. – Persze – riposztozott De Molay –, mert akiket te magad mögött hagysz, azok kilencven százaléka lazán kinyírna téged, ha legközelebb találkoznátok. – Engem csak próbálnak. Téged ki is nyírtak. – Igen, de tizenötezer év alatt statisztikailag ennyi erőszakos halál bárkinek kijár. Pár gyilkosság belefér az életeimbe. Te azonban harminc év alatt szedtél össze annyi ellenséget, amennyit én tizenötezer év alatt. Érzed a különbséget? – Matematika. És engem még nem nyírtak ki. – Biztos vagy benne? Ránéztem, egyenesen bele a tekintetébe. Most szórakozik velem, vagy komolyan beszél? Nem bírtam eldönteni, és ettől még idegesebb lettem. – Könnyen beszélsz, amikor a tizedét nem mondod el annak, amit tudsz. – A tízezredét – helyesbített. – De most egyet pont el akartam. Azt, hogy beszéltem Líviával, és elmondta, hogy terhes.
– Nem mondod? – Meglepődtem, és elfeledkeztem a szóváltásunkról. Remek kibúvót adott a téma. – De. Pár hónapja férjhez ment egy olaszhoz, és most várják a kis bambinát, ahogy ő fogalmazott. Három hónap múlva meg is lesz, és lány lesz. – Mint az anyja? – Ennyire ne légy ideges! Elvigyorodtam, mire De Molay halkan felnevetett. – Jól van, és Palo is a régi életét éli. Elmesélte, hogy újraépítették a várost, és minden rendben. És bevezettek egy új időszámítást arrafelé. Ketchikan előtt és Ketchikan után. – Mész te a fenébe! Ekkor már együtt röhögtünk. Sajnos sikerült Palót szétlövetnünk, ami kevéssé vet jó fényt ránk, viszont lenyomtunk pár Vaskesztyűst, ami határozottan megemelte az ázsiómat a világegyetemben. És ezt lehet egyszerre legendaként is értelmezni és a fejemre kitűzött vérdíj összegeként is. Nem mindenki szeretett arrafelé. Mondjuk, az olaszok némelyike nagyon nem. – És ki a férje? – Nem ismerjük. – Az jó, akkor nem bántottuk. – Aha. Ezt Lívia is megemlítette. Mármint, szerencse, hogy a pasas nem találkozott velünk. Egyébként egy jóravaló olasz kereskedő. Ruhákkal üzletel, van egy meglehetősen jól menő szabósága. – Szabósága? – Az olaszok ragaszkodnak a hagyományaikhoz. – Értem. Visszafordultam a város felé. A fedélzeti komputer becsipogott, ami azt jelentette, hogy a célnál vagyunk, megtaláltuk Xavier lakhelyét. De Molay megkezdte az ereszkedést a tömbház tetején kialakított parkoló szintre. Az épület húsz emelet magas volt. Az adatbázis szerint Xavier a tizenhetediken lakott. Reméltem, hogy még ott van, de nagyon kevés esélyt adtam neki. De Molay -nak is ez járhatott a fejében. – És mi lesz, ha három nap alatt sem sikerül megtalálnunk? – kérdezte. – Visszajövünk, ha rendeződött a helyzet? – Nem, annyi időm nincs. Nekem most kell Xavier. De Molay elhúzta a száját. Értelemszerűen nem tetszett neki, hogy megint megbolygatok valamit, ami visszavezet az emberiség múltjába. Éppen csak túlléptünk azon az apró problémán, amit a titokzatos Stoicheia jelentett a barátságunkban. – És mi lesz, ha nem találjuk meg három nap alatt? – tette fel ismét a kérdést, és némi kárörvendőhangsúlyt éreztem kicsengeni a szavaiból. – Igazad van – mondtam. – Akkor arra is fel kell készülnünk, hogy megvédjük a bolygót, amíg rá nem akadunk. – A midionikkal szemben? Mi ketten? – Felnevetett.
– Igen. Leolvadt arcáról a mosoly. – Ez még tőled is sok, York. – Na, ne mondd! Bámult, aztán bólintott. – Még szerencse, hogy a barátom vagy. Én is így gondoltam.
3. A lakás persze üres volt. A gazdája pedáns rendben hagyta itt, ami arra utalt, hogy régóta nem járt erre. Vagy nem volt szüksége az itt hagyott cuccokra vagy végleg feladta és öngyilkos lett. Reméltem, hogy az előbbi. De Molay belevetette magát az egyik fotelba, és felpakolta a lábát egy üvegasztalra. – Narancslé – mondta, mire a transzporter a keze alá szervírozta. Nem tudom, honnan tudta, hogy itt ez járja, de nem kérdezősködtem. – Whisky – mondtam én. – Jéggel. Előbb megjelent a pohár a polcon, ami előtt álltam, majd kis csobbanással landolt a whiskyben két jégkocka. Elegáns program volt. De Molay gondolkodott. – Mivel is foglalkozik a fickó? – Művészettörténész. – Amikor feladjuk a hirdetést, ne áruljuk el, hogy kik vagyunk. Mondjuk azt, hogy Zoran Xaviert a Művészettörténészek Galaktikus szövetsége akarja kimenekíteni, és annak vagyunk az emberei. – Ekkora hülyeséget régen hallottam. – Csak ötletelek, hátha eszedbe jut valami, amiről nekem eszembe jut valami, és végül találunk egy egyszerűbb megoldást annál, hogy ketten szálljunk szembe a midionikkal. Felhajtottam a piát, hátha jobban fog tőle az agyam. Vagy legalábbis ellazulok. – Rendben, legyen hír belőle! Keressük Xaviert, adjuk be, hogy a Stoicheiától vagyunk. Elvisszük innen. Adjunk neki huszonnégy órát. – Nem lesz kevés? – Nem te mondtad, hogy a Stoicheia félelmetesen gazdag szervezet? Ezernyi lehetőséggel és rejtélyes támogatókkal? – Csak el akartalak riasztani attól, hogy megkeresd őket. – De nem sikerült. – Miért is gondoltam? – De Molay ültében vállat vont. – Szóval huszonnégy óra? – Whisky jéggel – feleltem. – Mondjuk azt, hogy minden nap este hatkor várjuk az űrreptér bejáratánál – szőtte tovább az ötletet De Molay . – Ha nem figyel fel a hirdetésünkre első nap, még mindig van esélyünk
találkozni vele másnap vagy harmadnap. Bár nem tudom, ha három napig várunk, lesz-e időnk elmenekülni a midionik elől. – Dupla whisky – mondtam, hátha ki tudom tágítani a helyi technikai mágia határait. – Szerinted? – Szerintem jó – feleltem két pohárral a kezemben, és összeöntöttem a tartalmukat. – Én se tudnék jobbat ajánlani magamnak. De Molay úgy döntött, megjutalmazza magát az ötletéért. – Vodka-narancs fahéjjal. Ez után kiderült, hogy Lawrence-ben nem tudják, mi az a fahéj. Legalábbis azt hiszik róla, hogy kéregdarabok… Végre volt pár remek pillanatom ezen a szaros bolygón. 4. Katasztrófa volt az első nap estéje. Közel tizenegyezer Zoran Xavier jelent meg az űrreptér bejáratánál. A tolongásban és a verekedésben, ami ennek nyomán kitört, száznyolcvankét Zoran Xavier halt meg. Ebből tizenhét még csak nem is volt ember. – Reméljük, hogy nincs benne abban a százhatvanöt áldozatban a mi Xavierünk – mondta De Molay . Egy kilométerrel az űrreptér fölött lebegve néztük az eseményeket, és nem tudtunk mit tenni. Láttam De Molay arcán, hogy fizikálisan fáj neki az, ami lent történik, és ez komoly elgondolkodásra késztetett. Itt van egy ember, aki nem is ember, hanem egy szupercivilizáció emberi alakot öltött képviselője. Aki végigkísérte a földi történelmet, aki képes volt feláldozni magát értünk nem egyszer. és aki még mindig szereti az embert, pedig megégették, lefejezték, lelőtték előző életeiben. Lehet, hogy nekem sem akart rosszat, amikor el akart tántorítani a Stoicheia megkeresésétől? – A midionik ennél többet meg fognak ölni – mondtam halkan – Tudom – felelte. – De ez az út sehová nem vezet. – Azt is tudom. – Nem találjuk meg Xaviert három nap alatt. Felpillantott. – Védjük meg a bolygót? – kérdezte sóhajtva. – Igen. – Ketten a vérszomjas rablókkal szemben? Ezer és ezer hadihajóval szemben? Milliós hódító sereggel szemben? – Nincs más választásunk. – Rendben. – Éreztem a lemondást a hangjában. – Találjuk ki! Megveregettem a vállát. – Sejtettem, hogy belemész – feleltem. – York, egyszer ki fogsz nyíratni engem. Mit tegyek? – Bocsáss meg érte.
– Ámen…Na, menjünk innen! Bedöntöttem a légi siklót, és visszahúztunk a városba. Először is kellett egy helyet találnunk, amely segített a gondolkodásban. A megfelelő hangulat fontos. Szükséges a haditervek kidolgozásához egy bizonyos aura, a hely szelleme. Ehhez nem csak én ragaszkodtam, hanem De Molay is. Találtunk is egy külvárosi, parkkal övezett palotát, amit kineveztünk harcálláspontnak, és berendeztünk a tulajdonos – mint kiderült hercegi sarj – rögbipálya méretű dolgozószobájában. A hercegnek saját műholdjai és bolygófelszíni megfigyelőrendszerei voltak, amiket távozásakor letiltott, de mi ismét üzembe állítottunk. Ezzel együtt a szuper celluláris híreit és egyéb szolgáltatásait is igénybe véve, pontos képet alkothattunk a midionik inváziós elképzeléseiről. Nem örültem. A midionik inváziós hadserege hatezer csillaghajóból állt. A csillaghajók hordozók is voltak, mindegyik fedélzetén ezerötszáz vadász és négyszáz csapatszállító kapott helyet. A csapatszállítók befogadóképessége nyolcvan fő volt. Kicsik voltak, fürgék és szinte lelő-hetetlenek. Elméletileg 192millió midionit tudtak velük letenni a bolygóra. Sem Lawrence-nek, sem a többi városnak nem volt esélye ekkora szárazföldi hadsereggel szemben, amely ilyen erős tüzérségi támogatással van megerősítve. Ellehet képzelni kilencmillió vadászt a felhők alatt? Kilencmillió vadász tisztítja meg a terepet 192 millió katona előtt. Ezt kell visszavernünk. – Egy jó terv kell, egy jó terv – sulykolta De Molay , és körbejárt a teremben. Megvizsgálta a könyvespolcokat és a műtárgyakat. Semmi hátsó szándék nem volt benne, ő szerette a könyveket és a művészetet. – Csak egy jó terv… – A mélyűrön át érkeznek – mondtam. – Ezt kellene kihasználnunk. Tudsz valamit, ami segítene? A fizikai tudására gondoltam. Egy wrajknak mégiscsak illenék többet tudni a világegyetem működéséről, mint egy magamfajta földhözragadt fazonnak. – Nem. – Biztos? Mondjuk a kilépés pillanatában felrobbantjuk az első hajót. – York, te hallottál már ilyenről? Be kellett vallanom, hogy nem. – Látod. Találjunk ki mást! – Most te jössz – mondtam. – Nekem volt már egy ötletem. Most te mondj egyet! – Talán segítene, ha megtámadnánk a midionik anyabolygóját. Amikor értesülnek a támadásról, visszafordulnak, és Lawrence megmenekül. – Úgy érted, hogy ketten támadjuk meg az anyabolygójukat? – Aha. Nézd csak! Találtam szivart! – Ez őrültség! – Nem mondtad, hogy kivitelezhető ötlettel kell előállnom. Mindenesetre nem sokkal nagyobb őrültség, mint az inváziós haderő feltartóztatása. Kicsit felhúzott. – Szeretném, ha komolyan vennéd a dolgot – intettem meg. – Egy-egy – mondta.
– Most te jössz! – És rágyújtott a szivarra. – Ez nem verseny. Leültem egy bőrfotelbe, és sorra vettem a lehetőségeket. De Molay odajött a szivarosdobozzal, és megkínált. Kivettem egyet, tüzet adott, majd leült szemközt velem. Csendesen szivarozgattunk. – Óriási ez az épület kettőnknek – mondta a gomolygó füstköd közepéből De Molay . – El kellene hozni a kiborgot a reptérről. Ő nem lenne egyedül, nekünk meg nem kellene az ital után szaladgálnunk. – Miért? Hol a bárszekrény? – Nem találtam meg. Szerintem a konyhában. – És hol a konyha? – Két emelettel lejjebb, a keleti szárnyban. – Ajaj! – Szerintem is. Ekkor eszembe jutott valami.– Nem vagyunk egyedül a bolygón – mondtam. – Van itt háromszázezer férfi. Szervezzünk belőlük hadsereget! – Nem hiszem, hogy sokáig ellen tudnánk állni. Kicsit számoltam. – Most egy a kilencvenhatmillióhoz az arány. Akkor egy a hatszáznegyvenhez lenne. Határozottan jobban éreznénk magunkat. – Fegyvereket honnan szerzünk? – Csak van fegyvergyár valahol. Vagy katonai bázis. Keressünk egy helybélit! Azt tudjuk, hogy az itt ragadtak nyomon követik a cellulárist Ez kiderült, amikor az a sok Zoran Xavier összegyűlt… Kérjünk segítséget az itt hagyott emberektől, vessük fel nekik az ötletet! – A celluláris használata legutóbb sem volt valami jól sikerült ötlet. Ennek ellenére De Molay letette a szivart, és a központi konzolokhoz lépett, ezt egy sötétbarnára pácolt óriási faasztalba építettek bele. Az asztal tömzsi kis lábakon állt, amit egy ismeretlen futónövény finoman faragott levelei díszítettek, a szélén pedig elegáns, geometrikus mintákból álló szegély futott végig. Állt rajta pár személyes apróság,egy kis ezüstszobor és semmi más. De Molay életre keltette a vezérlőpultot, ikonok nyíltak ki fölötte, ablakok jelentek meg, és az asztal felszínén, mint valami virtuál fényből szőtt terítő, kibomlott egy nagyobb űrhajó irányításához elegendő műszer együttes. A felvilágosodás korabeli hangulatból egyszerre az ultramodern valóságban találtuk magunkat. – Megnézem, milyen fegyverpotenciállal rendelkezik a bolygó – mondta De Molay . – Előbb mutasd meg, merre van a konyha! Rám nézett, aztán kitett elém egy holo térképet az asztalra. odasétáltam mellé, és megpróbáltam memorizálni az útvonalat. – Rendben – mondtam aztán. – Nézd meg a fegyvereket, aztán tedd közzé a felhívást. – És te mit csinálsz addig? Ugye semmi hülyeséget?
– Én elmegyek a kiborgért a reptérre. Mire visszaérünk, tudd meg, mivel lőhetünk a midionikra! – Elindultam kifelé, de vissza kellett fordulnom. – Ja, és keresd a legeslegnagyobb fegyvert! 5. A kiborg egy elegáns bőrcsomagolású lány volt, szemre huszonkét éves, szőke és nagy mellű. Kis kalapka ült a fején, és fehér csipkés blúzt hordott, melltartó nélkül. A szoknya a combjáig sem ért le, és fekete lakkcsizma volt a lábán, amelyen vékony, fénytorzító harisnya feszült. Beépített parfüm fiolája lehetett, mert az illatfelhőt, ami körülvette, még ellenszélben is lehetett érezni. – Annyira szörnyű, hogy egyedül hagytak – nyafogta a légikocsiban. – Engem alapvetően közösségi létre terveztek. Ha nem beszélhetek valakihez, lekapcsolok az idegtől. – Ez nagy gond – feleltem, és igyekeztem vezetés közben másfelé is nézni. Volt automatika a kocsiban, de nem kapcsoltam be, úgy éreztem le kell foglalnom magam valamivel. Túl hosszú időt töltöttem De Molay -val kettesben ahhoz, hogy egy melltartó nélküli női testet nézegessek közvetlen közelről, bonyodalmak nélkül. És amilyen szerencsém van: Lawrence-ben egy kiborg testesíti meg az egész női világot. – De most már lesz társasága. – Az jó – örvendezett. – Csak hogy tudják, mindent, de mindent megteszek, amit kérnek. – Igen? A palotának külön kis leszállópályája volt, oda tettem le a légikocsit, majd egy minijárgánnyal felautókáztunk a dolgozószobába. De Molay a negyedik szivart szívta, és valamilyen rostos létszopogatott mellé. – Megtaláltam a minibárt – közölte. – Belső transzportere van, egyenesen a konyhából. – Belső transzporter? – Aha. Az ital a hűtőben jelenik meg, a pohár felette a bárszekrényben. A szintetikus inast is be lehetne transzportálni, de azt úgy látszik, a háziak elvitték magukkal. Neked magadnak kell töltened. – A kisasszony, akivel beszéltél a bolygóra érkezéskor – mutattam be neki a szőke kiborglányt. – Csak Zsazsa – nyújtott kezet elbűvölően a lány, én meg mentem a bárszekrényhez, és azon gondolkodtam, hogy brómot kérek a whiskymbe. – Hogy állsz? – kérdeztem visszatekintve. – Utánanéztem a fegyvereknek. A déli negyed szélén van egy belügyi kaszárnya, és az a helyi légvédelem központja. Ott találtam egyedül akkora tűzerőt, amely ideig-óráig megvédi a várost. – És a helyiek? – Népfelkelést hirdettem.
– Jól van. – Még senki nem jelentkezett. Kértem whiskyt és sört, de amikor tölteni akartam magamnak, egy finom női kéz a kezemhez nyúlt,kivette belőle az üveget és a poharat. Zsazsa rám mosolygott, láttam gyönyörű, fehér fogait. – Ez én dolgom – lehelte – Maga csak lazuljon el! – Épp azt szeretném – morogtam, majd elengedtem az üveget és a poharat. – Töltse tele! Kérem! – A fegyverrel csak időt nyerhetünk, győzni nem fogunk – sóhajtotta De Molay . – Sőt, arra kell számítanunk, ha bevetjük, a midionik feldühödnek, és jóval nagyobb pusztítást szenved el a város. Minden perc számít – mondtam magabiztosan. – Miért is? – Hát hogy kitaláljuk a tervet. – Ha már lőnek ránk, késő lesz tervezgetni. Legyintettem. – Tudom. Whiskyvel és sörrel a kezemben visszamenekültem a bőrfotelekhez. Leültem és ittam. Most jöttem rá, hogy szomjasabb voltam az egészségesnél. – Ki fogok találni valamit – ígértem. Zsazsa ringó léptekkel közeledett. – Megmasszírozzam a nyakát? – kérdezte lágyan. – Jót tesz az agy vérellátásának és a gondolatoknak. De Molay vigyorgott, én meg felugrottam a fotelből. Annyi időt nem ültem benne, hogy a testem lenyomatot hagyjon. – Menjünk, nézzük meg azt a kaszárnyát! – mondtam De Molay -nak, aztán a kiborglány felé fordultam. – Hamarosan jövünk… – És én mit csináljak addig? – Ha jelentkezik valaki a felhívásunkra, szállásolja el a palotában. – Megteszem, mosolygott. – De siessenek vissza, kérem! Nem tudom, mi lenne velem maguk nélkül. – Rám villantotta tekintetét. – Maga nélkül. 6. Kifelé menet belebotlottunk az első önkéntesünkbe, aki meglepő módon a kis tolvaj volt az űrreptérről. Walker. Hozzánk csapódott, mint egy hűséges öleb. – Mit keres itt? – kérdeztem tőle menet közben. – Tudtam, hogy maguk azok – ragyogott fel az arca. – Segíteni akarok. – Mi nem lopni jöttünk ide. – Ugyan már! Én jól fizetett biotechnológiai üzemmérnök voltam egy biozselé gyárban. Nem vagyok tolvaj! – Hol? – Bocsánat. Csak mi nevezzük így. Intelligens biozselé. Tulajdonképpen kópiagyár, tudja, átmenet a hologram és a kiborg között. Értek a gépekhez is, meg a
logisztikához. Sokat tudok maguknak segíteni. Persze remélem, hogy cserébe elvisznek magukkal holnapután a dromonjukon egy békésebb bolygóra. – Ki mondta, hogy elmegyünk? – kérdezte De Molay . Egy kis időre, de tényleg csak egy kis, időre sikerült megakasztania Walkert. – Hehe. Nem hiszem, hogy vannak olyan elmebetegek, hogy megvárják a midionik inváziós haderejét. – Milyen Walker is maga? – érdeklődtem. – Aaron Walker. De szólítson Walkernek, az Aaron nem segített rajtam a menekítéskor, pedig megpróbáltam vezetéknévnek eladni. Azt hiszem, ha vége ennek az egésznek, hivatalosan is meg fogom változtatni. – Walker, mi most az ellenállást megyünk megszervezni. Velünk jön? – Ez valamilyen próba lesz? Nem válaszoltam. Elértük a légikocsit. – Benne vagyok – mondta. – Persze, hogy benne vagyok. Magukkal tartok akárhová… – Akkor üljön be hátra! Miután beült, olyan vigyort akasztott ki az arcára, hogy a repülési magasság elérésekor már legszívesebben kivágtam volna a járműből. – Ne nézz hátra! – mondta nekem De Molay a sofőrülésből. – Teljesen üres az égbolt – válaszoltam. – Kapcsold ki a kocsi ellenőrző rendszerét, és repüljünk alacsonyabban. – Meg akarsz nézni valamit? – Nem – feleltem. – Csak minek betartani a szabályokat, amikor egyedül vagyunk a légtérben. Csak azért sem ment lejjebb. – Jut eszembe – mondtam. – Miért nem transzportálunk? Gyorsabb lenne. Walker előrehajolt, és a fejét közénk dugta. – Az emberi transzportálás tiltva van nálunk – mondta. – Egy kétszáz éves egyházi állásfoglalás szerint az emberi lélek nem transzportálható. – Vallási okokból ülünk most légikocsiban? Lawrence nemesi negyedén túl az üzleti negyed félkörívének felhőkarcolói következtek. Dél felé a várost lágyan hullámzó dombság övezte, erdőfoltok és tisztások váltakoztak a messzeségben. – Hova repülünk? – kérdezte Walker. – A belügyi kaszárnyához. – Nem találnak a Berónál senkit. Ők is elmenekültek az utolsó hullámban. – Bero? – Belügyi Rendvédelmi Osztag. – Nem is értük megyünk, hanem a fegyvereikért. Elrepültünk a felhőkarcolók fölött, között, beláttam egy-két irodába: pedáns rend uralkodott bennük, csupán a dísznövények kókadoztak egy kicsit. Aztán jött a kertváros, ahol a felhőkarcolókban
dolgozók éltek: messzire elnyúló házsorok, úszómedencék, közöttük parkoló tornyok, melyek a föld mélyébe nyúltak le. A szórakozó negyed tányérfejű központjai balról látszódtak, illő távolságban a családi fészkektől. – Ez nekem túl szabályos – morogtam. – Lehet, hogy csak jót tennének a midionik az itt élőkkel, ha az egészet földig rombolnák. Elkelne itt egy kis káosz. Walker előremutatott. – Ott van a Bero bázisa. Meresztettem a szemem, és láttam valami sötétzöld pacát a világoszöld dombság alján. – Ekkora az egész? – Ó, bent van a dombok alatt… Tényleg bent volt. Kívülről háromstadionnyinak nézett ki, belülről százstadionnyi volt: egy egészkatonai komplexum, egy külön város a föld mélyén. Az is kiderült, hogy egy alagútrendszer innen kiindulva gyűrűbe fogja a megapoliszt. Az alagútban gravitációs siklók közlekedtek: az embert és a fegyvert percek alatt bárhova el lehetett juttatni – Lawrence bármely pontjára. – Most már értem, miért van itt ekkora rend – mondtam a kapufülkében a térkép felett állva. A fülke előtt landoltunk, és De Molay gyorsan feltörte a biztonsági rendszert. Walker csak félve lépett be az üres bázis üres kapufülkéjébe, a Berónak meglehetett a rossz értelemben vett híre. Néztem a holotérképet, és valami nagyon nem tetszett. Valami, amit nem tudtam szavakba foglalni. – Itt kellene bemennünk – mutatott egy vékony folyosóra De Molay . – Ezen át bejuthatunk a főcsarnokba, ahonnan a légvédelmi plazmaágyúkhoz és a rakétarendszerekhez mehetünk tovább. Elindulunk? – Csak úgy besétálunk? – kérdezte Walker, kimondva azt, ami engem is zavart. De Molay kutakodott kicsit az adatbázisban, majd az érintőszenzoros képernyőn átállított valamit. A holomaketten felvillant egy köteg vörös vonal és vörös csomópontok, amik aztán szép lassan színtelenné váltak és eltűntek megint. – Nincs veszély – mondta De Molay . – Ezt hányszor mondtad, mielőtt meghaltál? – kérdeztem. – Bízz bennem! – És akik ezt hallották, azok közül hányan haltak meg? – Nem foglalkozom veled. Halk kattanással tárult fel a karnyi vastag fémajtó, amely a hegy belsejébe vitt. – Maguk nem viccelnek – nézett egyikünkről a másikunkra Walker. – De fegyverük van? Mindketten megvillantottuk a kézifegyverünket. – Ez egy Syntax – veregettem meg az enyémet. – És az? De Molay is elővette a magáét, és Walker felé nyújtotta. – Tessék!
Walker utána nyúlt, mire a fegyver szétfolyt De Molay kezén, és eltűnt az ingujjában. A gallérjánál jelent meg ismét, mint valami visszataszító zselé, és De Molay oldalán visszacsorgott a tokjába, ahol újra alakot öltött. – Mi az isten ez? – kérdezte döbbenten Walker. – Pontosan – felelte De Molay , és az élre állt. A vastag fémajtón túl kopár folyosó fogadott minket, beépített világítótestekkel, amelyek körülbelül méterenként követték egymást. Libasorban mentünk végig a folyosón, majd túlhaladtunk egy villogó, sercegő lézerzáron. – Két védelmi rendszert találtam – szólt hátra De Molay . – Viszonylag könnyű volt őket kiiktatni. – Azok voltak azok a vörös vonalak a holomaketten? – érdeklődött Walker, miközben majdnem belezuhant egy sugárba. Elkaptam a könyökénél fogva, és visszabillentettem az egyensúlyába. – Igen. Egy kis csarnokba jutottunk. Ennek hosszúkás oldalán számos tároló szekrény húzódott, és egy különös emelőrendszer, amellyel a magasabb helyek tároló szekrényeit alulra forgatták. – Szeretik a mechanikus dolgokat – jegyezte meg De Molay . – Ez mit jelent? – kérdeztem. – Kevéssé szellemi a civilizáció? – Akár – vont vállat. – Az energia jobban befolyásolható bizonyos spirituálisnak nevezett képességekkel. – Értem. Ezek szerint itt ismernek titeket? – Igen – vallotta be az én emberbőrbe bújt wrajk barátom, és láttam, hogy kényszeredetten teszi. – Van némi fogalmuk arról, hogy valójában mik is vagyunk. – Beszélj csak a magad nevében! A hosszú csarnok végén egy ellenőrzőkamrán mentünk át, amelynek rendszerét De Molay szintén működésképtelenné tette, majd egy nagycsarnok következett, amolyan földalatti katonai pályaudvar. – A mindenit! – bámult körbe Walker – Ezt nevezem! Középen három gravitációs vájat futott, mindegyik mellett egy-egy rakodórámpával. A magasban szállítósínek, oldalt a falban különös vájatok. A boltíves mennyezet legalább harminc méterrel volt a fejünk felett, a szemközti fal pedig legalább kétszáz méterre. A terem hosszúságát meg se mertem becsülni, mert a bal oldali fele sötétbe burkolózott, és nem láttam a végét. Targoncák álltak mindenütt, dobozok és csomagok, karbantartó és szállítógépek, és szervizaknák jobbról. Láttam teleport fülkéket is, amik kisebb tárgyak továbbítására szolgálhattak. A magasba több lépcsősor és nyitott lift vezetett fel, lehet, hogy a szállítósínekhez, lehet, hogy még följebb. És persze mindez mozdulatlanságba dermedt, olajszagú Csipkerózsika-álmát aludta. – Most merre? – kérdeztem De Molay -t. Biztos voltam benne, hogy
memorizálta a holomakettet, és pontosan el fog igazítani bennünket. – Két lehetőségünk van. – felelte. – Vagy felmegyünk, és megpróbálunk leszerelni egy-egy légvédelmi plazmaágyút, hogy a palotában felállítsuk őket, vagy az egész helyet működésbe hozzuk. – Annak van értelme úgy, hogy nincs senki, aki működtesse? – Nem sok – vallotta be. – Felhúzhatunk egy védelmi pajzsot a fontosabb városrészek fölé, de valószínűleg a többit cseppfolyóssá fogják tenni a midioni fegyverek, és a pajzzsal védettek is elsüllyednek majd a plazmatengerben. – Akkor leszerelünk pár nagyágyút. – Ez tűnik a leglogikusabbnak. És szereljünk ki egy pajzsot is a palota köré, mert ami a palotának van, az legfeljebb egy helyi banda ellen nyújt fedezéket. – Rajta! DeMolay vigyorgott. – Szúnyogfullánkkal megyünk elefánt ellen. Szerettem a földi hasonlatait. – De legalább úgy érzem, teszünk valamit. – Az más. Az jó, ha nyugodtan alszol… Én is elvigyorodtam. – Én mindig nyugodtan alszom. Ebben a pillanatban tucatnyi gigantikus robot materializálódott körülöttünk, egyenként akkora tűzerővel, amellyel egy szigetet a tenger alá robbanthatott volna. És felvillant az első fegyver is. Az enyém 7. Lábra mentem. A Syntaxszal egyszerűen szétlőttem az egyik támadó robot lábát, amely megbillent, és nekidőlt a mellette állónak. Nem késlekedtem, megragadtam Walkert, és a legközelebbi robotlábhoz penderítettem, kis híján alá is zuhant. – Másszon föl! – üvöltöttem és tettem én is, amit tanácsoltam neki. Folyamatos tűz alatt tartva a távolabbi robotokat, egy másik, közeli felé vettem az irányt, és felugrottam a lábára. De Molay -nak nem kellett mondani semmit, egy ütemre járt az agyunk, neki is az jutott eszébe, ami nekem: a robotokon kell menedéket keresnünk. Máshová nem bújhatunk. Ez vagy beválik, vagy két másodperc múlva halottak vagyunk. Bevált. A robotokon nem volt semmilyen külső dizájnelem vagy fémpáncél, a mozgató hidraulika, a csövek, a fém, a fegyverek a maguk csupasz brutalitásában látszódtak. A fémcsontvázon kapaszkodtam, lüktetőcsövek között és két kézzel öleltem át a menedéket nyújtó euticénium-titán inakat. Walker szemben visított, ahogy a robot megpróbálta lerázni. A robotok nem lőttek egymásra, ez volt a szerencsénk. Még akkor sem, amikor rajtuk voltunk, ez nyilván a programjuk része volt. A tűzerejüket nem használták, viszont a fogókarjaik nem voltak annyira precízek, hogy megcsípjenek bennünket. Ezért aztán helyben topogtak, táncoltak. Láttak már tizennégy-tizenöt méter magas fémkolosszusokat táncolni?
Lőttem rájuk, de addigra felhúztak valami pajzsszerűséget, mert a Syntax energiája szétsugárzott, és bár leszakított a mennyezetről pár szállítósínt, és felrobbantott oldalt két teleportfülkét, a támadóinkban semmi kárt nem okozott. De Molay nem is erőlködött, hogy lőjön. – Segítség! – visította Walker. – Segítsenek! – Kapaszkodjon! – üvöltöttem feléje, aztán megnéztem De Molay -t. Éppen felfelé bámult. Szinte egyszerre indultunk meg a fémvázon fölfelé, a fej irányába. A mozgékony csövek, fémcsontok, drótjainak egyenetlen felszíne, egymásba csatlakozása lehetőséget nyújtott erre, ám a robotok mozgása erőteljesen megnehezítette a dolgunkat. Aztán a szemem sarkából láttam, hogy DeMolay hirtelen kilendül oldalra, és lefelé céloz MMX Art of Liquidjé vel, majd lő is, és cseppfolyóssá varázsol lent a talajszinten mindent. Lepillantottam, és ezernyi karbantartó robotkát láttam közeledni, mint rusnya ál trilobitákat. Nyilván a rendszer mozgósította őket, hogy lefejtsenek minket a fémgólemekről. Nekik nem volt pajzsuk, így megtizedeltük őket, fél kézzel, vaktában tüzelve. A Syntaxszal jobbra lőttem, az Art of Liquid szisszenése balról hallatszott. Jobbról égett a padló, balról hullámzott és tajtékot vetett. Száraz és hideg lábbal semerre sem kelhettünk volna át. A gólemjeinknek azonban meg se kottyant. Talpuk alatt törött a padló és freccsent az izzó fém. Emiatt aztán Walker is megpróbált feljebb mászni, de minduntalan visszacsúszott. Én kapaszkodtam feljebb és lőttem, mentem és lőttem. De Molay is igyekezett. – Én fogok először felérni – üvöltöttem felé. – Egy titokba fogadok! – Ez nem verseny – üvöltötte vissza, de azért jobban igyekezett. Minél feljebb értem, annál nagyobb volt a robotgólem kilengése, és amikor már el tudott érni a kezével, megpróbált lesöpörni, mint valami bogarat. Mentális paranccsal toló energiára állítottam a Syntaxot, és azzal tartottam távol a kezeket. Csak addig, míg a könyökvonalba nem érek, mert akkor már mit sem tud kezdeni velem. De Molay máshogy oldotta meg: egészen a legbelső rendszerekig bebújt, ami lassította a haladását, viszont a robotgólem nem érte el, mert akkor kárt okozott volna magában. Csak tehetetlenül csapkodott maga körül. Én értem fel elsőnek, és rögtön ráültem a gigász vállára. Úgy ültem a nyakában, mintha egy óriásba kapaszkodnék. A gerincváz koponyába csatlakozásánál beláttam a hatalmas fémburokba, sőt, a résen át be is fértem volna oda. Azonban nem másztam be teljesen, csak derékig, annyira, hogy mint egy hús-vér parazita elérjem a vezérlőközpontot. Rácsatlakoztattam a Syntax mentális vezérlését, és így egy gólem-fegyver-ember kör jött létre. Éreztem a mozdulatokat, és a Syntaxon keresztül urává váltam a fémgólem fegyvereinek és védelmi rendszerének. De Molay Art of Liquidje hihetetlen zseniális fegyver volt, bizonyos tekintetben az MMX Art of-sorozat legzseniálisabb tagja, ám erre nem volt képes. Mégsem féltettem DeMolayt, az ő mentális ereje legyőzi a vezérlést, ha rájön, hol nyúljon
bele… Ha megtudod az ellenfeled gyenge pontját, már könnyen végezhetsz vele A robotgigászt a társai ellen fordítottam. Kiterjesztettem a pajzsát, hogy a többieket is alá vonjam, és a fémkéz alsó felére szerelt fegyverekkel szilánkokra lőttem a bal oldali szomszédját. A másik monstrumizzó fémhulladékká csomósodott össze, majd lépésre kényszerítettem a robotomat, és megközelítettem egy harmadik gólemet. De Molay is elkezdte a pusztítást: fém sikoltott, csövek szisszentek, gigászi euticénium-titán végtagok szakadtak le. Daraboltunk és tüzeltünk egyszerre, csonkoltunk és pusztítottunk. A fegyverek zajában nem hallottam semmit, még Walker egyre erősödő sikoltozását sem, sem a robotok zúgását, tömör lépéseit, a falak recsegését, a mennyezet megpattanó repedéseit. A precíziós sebészeti munkát De Molay vállalta magára: Walker feje fölül ellőtte a fémgólemet. Akis fickó kidagadó erekkel és vöröslő fejjel üvöltött, amikor fölötte harminc centivel egy tizenkétezer fokos löveg átszakította a fémet, és a robot felsőteste lassan hátradőlt, bele a fortyogó titántóba. A végén már csak ketten maradtunk. De Molay felém fordította óriás játékbábuját. Én meg feléje az enyémet. – Ki lesz az – üvöltötte ki a fémkoponya orrüregén keresztül. – Állat vagy növény? – ordítottam vissza. – Állat. – Mongúz. – Sas. Ő nyert. De Molay mindig becsületesen játszott, most sem volt okom kételkedni. Kimásztam a fémfejből, felálltam a robot vállára, majd letekintettem a tizennégy méternyi mélységbe Ugranom kellett. Megláttam egy láncot, amely az egyik szállítófülkéről lógott alá. Nekiveselkedtem, és elugrottam a fémgólem válláról. Elkaptam a láncot, de kilengtem, így egyelőre csak tartottam magam. De Molay közben szilánkokra lőtte a robotomat. Amint a lánc lengése csillapodott, felmásztam a szállítósínre. Végigszaladtam rajta, s hallottam, hogy De Molay ismét tüzel, a gólemjével önnön magát pusztította el. Szép lassan elolvasztotta a lábait, majd a derekát és mellkasát. Ellőtte a bal kezét, majd felrobbantotta a fegyvert a jobbjában. Ezzel véget is ért a harc. A robot vállon ülő fejét forgatva kétségbeesetten nézett jobbra-balra, várta a segítséget, ami persze nem jött. Mire én egy fémlétrán földet értem, lényegében De Molay is padlót fogott: elég volt lelépnie tehetetlen robotja válláról. Közben megszilárdult a padló, és Walker is előmerészkedett. – Mi volt ez? – kérdezte. Húgyszagot éreztem, de nem tettem szóvá. – Csapda – felelte komoran De Molay . – Beengedtek minket ide, csak hogy porrá lőjenek.
– És most már minden rendben? – Fogalmam sincs. – Merre megyünk? – A fegyverekért. A terv nem változott. Végighordoztam a tekintetemet a csatatéren. Még néhány végtag és fej mozgott, de a többségük heveny izzásban volt, vagy beleolvadt a talajba. – Ez nem lehetett a fő csapás – mondtam. És igazam volt: amint megmozdultunk, jött a második hullám. Egy lézersugár sepert végig derékmagasságban a helyiségben, szerencsére az első felvillanással egyidőben De Molay mindkettőnket ellökött. A földre hasaltunk, amíg az ibolyaszín fénysugár legyezőszerűen szétterült fölöttünk. – Gyorsabb vagy a fénynél is – mondtam De Molay -nak. Még időben aktiváltam a testpajzsomat. A Pheselton engem megvédett volna, de ha a társam nem lök egyet Walkeren is, akkor a kis fickó már két darabban fekszik a földön. – Tudom. Aztán eltűnt a fény, és a szemközti fal eleve gyanúsnak tűnő lyukaiból rakétavető ágyúk dugták ki a fejüket. A rendszer felkészült arra, hogy az egész Felpattantam, és magam után húztam Walkert. – A gravitációs csatornákba! – üvöltöttem. Az első rakéta mögöttünk öt méterrel robbant, és felemelt a magasba. Előretaszított vagy tíz métert, közvetlen a csatorna szélére. Belefordultam, legördültem finoman ívelt oldalán, és csak reménykedtem, hogy Walker és De Molay is ezt teszi. Pár másodpercig nem láttam semmit, és még hosszú percekig nem hallottam. Azon a helyen, ahol egy pillanattal előbb voltunk, legalább négy másik rakéta csapódott be, törmelékekkel és finom kerámiaporral beterítve minket. Egy kéz húzott fel: De Molay volt. – Előre! – üvöltötte, amit éppen csak hallottam, mintha öt ajtón jött volna keresztül a hangja. Pedig láttam falporos arcát: öt centire a fülemtől. Most ő húzta-vonta Walkert. Mentem utána, egy rakéta becsapódás megint megdobott, de ez most nem volt vészes. A védelmi rendszer látatlanban bombázta a csarnokot. A talaj folyamatosan remegett, de egyik becsapódás sem voltvészesen közel. Rájöttem: a közel három méter mély gravitációs vájat alján a rendszer nem észlel minket. Hirtelen egy sötét tömeget láttam magam előtt tornyosulni, majd egy rést alatta, ahová automatikusan bevetődtem. De Molay mellém vetődött, és mászott előre. Követtem. Pár méter után a hátára fordult, felnyúlt és egy csapóajtót nyitott ki. Bemászott, oda is mentem utána. Egy szállítókocsiban voltunk. Felhúztuk Walkert is, aki elfeküdt a padlón és zokogott. Én megint éreztem a fejemet. Rohadtul fájt, de végre tudtam gondolkodni. – Húzzunk el innen – mondtam, és mintha egy búvárharangból jött volna a saját hangom. De Molay szájáról leolvastam a választ.
– Én is ezt terveztem. Hagytuk Walkert csendesen zokogni, és a szállítókocsik során át előrerohantunk. A fülkék a külsőrobbanások miatt úgy hullámzottak a vájat antigravitációs mezője felett, mintha csak egy viharos tengeren lennénk. Elöl aztán ráakadtunk az automatizált irányítófülkére, aminek az ajtaját De Molay lazán berúgta. A vezérlőpult felett nem sokat tökölt: három másodperc alatt élesítette a tolómotort, és egy villanással elhagytuk a csarnokot: belesuhantunk a csővájatok egyikébe. Ekkor kicsit hátradőlhettünk. – Hova tartunk? – kérdeztem. – Körbemegy a város körül – felelte, és miután szóltam neki, hogy kicsit hangosabban, üvöltve megismételte. – És mi lesz a következő megálló? – kérdeztem ezután. – A fegyverraktár.– Értem. A fegyverraktárban azonban már vártak minket. Mivel itt nem alkalmazhatott a védelmi rendszer plazmát, hát megpróbálta eltorlaszolni a járatot. Három fémajtót eresztett le elénk, mint valami zsiliprendszert. Vörösen villogó figyelmeztetés jelezte a problémát. De Molay felélénkült, és megpróbálta a vezérléssel felülírni a parancsot. Gyorsan dolgozott, a gondolat gyorsaságával, ám láttam, hogy nem fogja vinni semmire. Átnyúltam felette, és a maximumig toltam a szállítóvonat sebességét. – Mit művelsz? – A nyers erő néha hatékony… gyerünk! Most én ragadtam meg, és húztam visszafelé. Nem kapálózott, jött utánam. Rohantunk vissza az utolsó kocsiba. A rendszer volt annyira jó, hogy tíz másodperccel az ütközés előtt figyelmeztetett bennünket. – Ütközés várható – közölte a női géphang. – Kérem, óvják testi épségüket! – Tíz, kilenc. Hasra vágtuk magunkat Walker mellett, és lehetőség szerint középen. Háromnál összekapaszkodtunk, mint három ivócimbora, majd egynél betapasztottam Walker száját. Az ütközés egészen a mennyezetig dobott minket, majd oldalra vágott. A fülke is fordult: a lent hirtelen oldalt lett, gurultunk és ide-oda csapódtunk. Aztán jött a második ajtó, a második csattanás, és az egész alkotmány rázkódott és megroppantak a falak. A harmadik ütközésnél még vitt bennünket a lendület, de a fülke már nem bírta, összegyűrődött, mint egy tangóharmonika: a fém pattogott, kísérteties hangot hallatott, nyöszörgött, hullámokban torlódott föl, mintha csak vékony lemez lenne. A testpajzsom igyekezett távol tartani tőlünk a falakat, a falak viszont igyekeztek összepréselni minket. A feltorlódó fém élekre hullva még a Pheselton tompítása ellenére is úgy éreztem, hogy a csontjaim megrepednek, és ha csak öt másodperccel tovább tart, az egész testfelületem belilul. De végül csak csend lett, éppen időben. Csend lett, de a lágy remegés még legalább fél percig tartott: addig, míg a jármű megnyugodott. Akkor vettem észre,
hogy a fejem a fülke egyik végét érinti, a lábam pedig a másikat. Az egész kocsi akkorára tolódott össze, mint egy ember. De Molay felült, és az oldalát fogta. – Eltört egy bordám – jelentette be. – Nyiss kijáratot! – mondtam én. Az Art of Liquid segítségével leolvasztotta a fejünknél a fémfalat. Kibotorkáltunk, mint két öregember. Ki ezt a testrészét fogta, ki a másikat. Aztán kihúztuk Walkert. A fegyverraktárban voltunk. A szállítójármű öt fülkéje egyetlen gyűrött fémgolyóvá állt össze, tömör lövedékké, és miután a csőből kivágódott, elhagyta a gravitációs vájatot is, és széles utat vágott a ládák sűrűjében. De csupán egy fél percünk volt kilihegni magunkat. A magasban elfogó robotvadászok jelentek meg. Leginkább ragadozó madarakra hasonlítottak. Az első Walkerre csapott le, azt sikeresen leszedtem, de a második már felhúzta a pajzsát, és megint csak toló üzemmóddal hatottam rá: belerobbantottam a mennyezetbe. A gravitációs vájatból fura zümmögő hang hallatszott. – Utánunk küldtek valamit – ismertem fel a hang okát. Lábra kaptunk, és a ládák között a fejünket behúzva rohantunk előre. – Most hova? – siránkozott Walker. Ott egy másik szállítósín – üvöltötte De Molay . Bevágódtunk egy másik vonatba, és most én rúgtam be a vezérlő ajtaját. De Molay rutinból indított, én meg kilőttem a Syntaxszal a vezérlő elülsőüvegét, és előretartottam a fegyvert. – Most nincs az a zsilip, ami megállítson minket – fogadkoztam. És így is volt. Amint megláttam az elsőt, szétlőttem. Aztán a másodikat is, és a harmadikat is. – A legénységi szállás – mondta De Molay a következő csarnoknál, mintha csak valami idegenvezető lenne. Aztán már be is suhantunk a következő alagútba. Őrült egy száguldás volt, a huzattól alig kaptam levegőt, a szemem könnybe lábadt. A Pheselton-pajzs most is segített, de most is csak részben. Energiahullámokra, plazmára, lövedékekre, rakétákra volttervezve, nem szembeszélre. Walker ugrott mellénk. – Hátulról jönnek – üvöltötte. – Ne kiabáljon! – mondtam neki, majd De Molay hoz fordultam. – Ezt elvezetem én, te menj hátra és lődd ki őket! De Molay Walkerrel a nyomában rohant hátra. Egy perccel később hallottam, hogy az egész barlangrendszer berobban mögöttünk. De Molay hamar visszajött, éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint az újabb zsilipajtókat rapityára lövöm. – Most megint egy harcálláspont jön – közölte. Igaza volt: egy nagy csarnokba siklottunk be megint. A két oldalsó vájatból különös hernyók bukkantak fel velünk együtt, a nyomunkba küldött gépteremtmények voltak. Elöl a már ismert fémgólemek álltak. De Molay a mennyezetre lőtt, amely szakadozni kezdett, s rájöttem, hogy csak ez menthet
meg minket. – Be ne robbantsák előttünk az utat – siránkozott Walker, mi pedig a leomló mennyezet alatt suhantunk előre. A szembecsapó finom törmelék olyan volt, mint űrhajónak a meteorzápor, éreztem, hogy karcolja az arcomat. Be kellett hunynom a szememet, mert féltettem a látásomat. Vakon vezettem, DeMolay meg vakon lőtt a hernyók felé: az egyiket sikerült kisiklatnia és elcsapott két fémgólemet, majd szemközt a falnak rohant. Mi megint besiklottuk egy gravitációs csőbe és sikerült kicsit kinyitnunk a szemünket. – Húzz előre, York! – mondta De Molay . – a negyediknél lesz egy külső pályaudvar, ott kijuthatunk a szabadba. – Még négy ilyen? – siránkozott Walker, mire rákapcsoltam a járművet. Ha gyorsan megyünk, előbb kijutunk. 8. Túléltük. Még három csarnokot robbantottunk be, majd átszakítottunk egy rakodórámpát, és kiugrattuk a vonatot a gravitációs vájatból. Repültünk kicsit, én a Syntaxszal morzsányira forgácsoltam a szemközti falat, majd földet értünk és megint repültünk, átugrattunk a résen, és megint földet értünk, és repültünk…mint a kacsázó kavics a víz felszínén. A végén a jármű megállapodott, ekkor De Molay már kívülről kapaszkodott, mert kifordult a szétlőtt ablakon át a vezetőfülke külső felére. Walker szerencsére elvesztette az eszméletét, így csendben maradt. A szabadban voltunk, egy rozsdaszínű mezőn, pár régen leselejtezett gép és egy frissen tönkretett vonat társágában. Kikászálódtam a vezetőfülkéből, majd kihúztam Walkert, és lefeküdtem a fűre. DeMolay mellém ült, és hallgatott. A hátunk mögött lepottyant az utolsó földgöröngy és gazcsomó is az égből, lassan elült a beomlott csarnok kavarta porréteg. Jó érzés volt az eget nézni, a friss, gyenge szelet érezni az arcomon és a madarak énekét hallgatni. Jóérzés volt a fűben heverészni úgy, hogy senki nem lő rád. – Néha jólesik a csendet hallgatni – mondtam De Molay -nak. – Aha – válaszolta erre. – De nem úgy, mint a robbanás után, amikor azért hallgattam, mert semmit se hallottam. Csendben maradt. – Jössz egy titokkal! – mondtam. – Nem fogadtunk. – Mesélj!… úgyis behajtom. Erre hátradőlt ő is, és a karját a feje alá tette. Behunytam a szemem, mert már bántotta a napfény. A szemhéjamon keresztül így is láttam a fényt, de most már jólesett, melegítette a bőröm. olyan békés volt minden. Mint a teremtés kezdetekor a paradicsomban. – Tudod, az itt élők egy kiválasztott csoportja tényleg ismeri a wrajkokat – törte meg a csendet DeMolay.
– Tudják rólunk, hogy az ősi civilizációk egyike vagyunk. De ez olyan titok, amit őrizniük kell. – Jártatok itt is? Akárcsak a Földön?– Nem éppen úgy… – éreztem, hogy felül, és megnézi Walkert. A fickó még ájult lehetett, mert DeMolay visszafeküdt és folytatta. – Egy megaira telepedett le itt, és megpróbált dinasztiát alapítani. – A megairák gyakran tesznek ilyet? – kérdeztem. A szupercivilizációk létéről kevesen tudnak, és nekem is fel kellett borítanom két naprendszer érzelmi egyensúlyát, hogy megtudjak valamit. Mindenegyes információmorzsa, amit megszereztem, több milliónyi biztosítási összegbe került, és a végén majdnem meghaltunk: De Molay is és én is, és kivételesen egymás kezétől. Mostanra némiképp rendeződött a helyzet, én pedig megtudtam, kik azok a megairák és mi a bajuk a wrajkokkal. – Néha előfordul velük. Renitensekkel, száműzöttekkel, vagy olyan nagyravágyókkal, akik saját birodalmat akarnak és rabszolgákat. – Ez van, ha valaki bele tud bújni más bőrébe – mondtam. – Én megtiltanám, hogy emberi formát öltsetek. Na, mondd tovább. Mi történt? – Kis híján sikerült neki, és ha nem indít támadást a szomszédos rendszerek ellen, akkor még ma is ő vagy a sarjai vezetik ezt a bolygót. De nem elégedett meg egy bolygóval, és megtámadott pár másik lakott helyet és civilizációt… például a midionikat is. – Mikor is volt ez? – Kétezer éve. – És ezeket honnan tudod? Itt voltál? Kicsit elhallgatott. Nyilván visszaszámolt. – Akkortájt a Földön, Európában próbáltam meg letelepíteni egy népet. De a von Anstettenek utániévekben elég sokat utazgattam, és felszedtem azokat a történéseket, amikből kimaradtam. – Jó. És mikor jelentetek meg ti? – Nem volt „ti”… Csupán két Őrző jött ide, és kiűzte Lawrence-ből a megairákat. Akik elmenekültek, és egy midioni sereggel tértek vissza, ami éppen hódítani indult valahova, de itt kötött ki. Aztán az Őrzők elsöpörték a midioni sereget is, amorf fémtömbökké olvasztották az űrhajókat. – Két wrajk Őrző az egész sereget legyőzte? – támaszkodtam föl. – Igen. – Honnan volt ekkora erejük? – Az Őrzők a wrajkok beavatottjai. Eredetileg a Földön volt feladatuk, de az itt megtelepedő megaira korábban a Földön is megfordult, és elhozott magával valamit, ami, finoman szólva, nem volt az övé. – A Katedrális Őrzőiről beszélünk? – Később. Az csak később volt. Akkortájt még nem volt Katedrális. – Te el tudnád söpörni a felét? – Én nem vagyok Őrző. Csak egy egyszerű, emberi alakban újjászülető wrajk. – Legalább a barátodnak ne kamuzz.
– Nem tudom elsöpörni a midionikat, és nem akarom elsöpörni, és különben pedig nem ismersz minket. – Á, van valami gyengéd? – Te is tudod, hogy nem léphetek ki teljesen a bőrömből. – Persze. Akkor nekem hogyan sikerült a múltkor mégis elérnem? – Fogalmam sincs – és hallottam a hangján, hogy a dolog említése kicsit felmérgesíti. – illetve pontosan tudom, hogy hogyan, de ha azt még egyszer megteszed, akkor visszamegyek a gyerekágyadhoz, és a párnáddal fojtalak meg. – Ó, középkori módszerek! Visszahanyatlottam a fűre, és az égre néztem. Egy bogár elkezdett körözni a fejem felett, de csak akkor zavartam el, amikor már túlságosan elszemtelenedett, és rá akart szállni az orromra. Jacques De Molay is hallgatott, talán a múlton töprengett, talán azon, hogy milyen lehetne az élete az Őrzők között. ha levetné emberi testét, és ha elfogadná a végső beavatást. Neki volt választása. Nem úgy, mint az embereknek. Őszintén szólva, becsültem a választásáért, de ezt nem mondhattam el neki. Még nem. Egy kicsit még mindig nehezteltem rá. – Ez a mostani támadás lehet a midionik bosszúja? – kérdeztem egy kis csend után. – Nem. Ez a mostani támadás színtiszta rablóhadjárat. Semmi köze ahhoz a kétezer évvel ezelőtti esethez. – Ezt hányszor és hány helyen hallottam már! – De így van – erősködött De Molay . – Azóta már legalább tucatszor voltak itt. Kicsit feküdtünk még, aztán amikor Walker nyöszörögni kezdett, úgy véltem, ideje indulnunk. Összeszedelőzködtünk, és már éppen azon kezdtünk tanakodni, hogyan jutunk vissza a palotához, amikor megérkezett egy légikocsi. Fegyverrel a kézben vártam, hogy landoljon és kinyíljon az ajtaja, de feleslegesen, mert senki nem volt bent. A műszerfal fénymonitoráról viszont ránk. – Küldtem egy kocsit önöknek – mondta édesen. – Nem baj? – Honnan vette az ötletet? – kérdeztem vissza. Egy bűbáj volt a mosolya. Kacéran megrántotta a vállát, és azt mondta: – A reptéren is mindig sokan kértek taxit. Beletartozik a munkakörömbe, hogy kitaláljam a vendégek gondolatait. És kacsintott. Mi meg felszálltunk. 9. A palotában egy félszázadnyi ember várt ránk. – Az első osztályúakat a vendégszobákban, a másodosztályúakat a személyzeti szálláson helyeztem el. – fogadott minket Zsazsa. Egészen elragadta a lendület, a kiborglány sürgött forgott, intézkedett. – Keressen egy magára való cipőt!– szólt rá lendületesen egy nyilván másodosztályú önkéntesre. – Be ne jöjjön sáros cipővel a
herceg dolgozószobájába! – Mennyien vannak? – kérdeztem. – Ötvenheten – mondta. – És van köztük egy orvos is. – Megállt, és aggódva méregetett. – Jó lenne, ha megvizsgáltatná magát. Én éppen zuhanyozni szerettem volna egy jót, jéghideg vízzel és hosszan. Ezt el is mondtam neki, mire elkísért a zuhanyzóhoz, és felajánlotta, hogy levetkőztet, majd később elviszi tisztítóba a ruháimat. Azt mondtam neki, hogy nagyfiú vagyok, és le tudok vetkőzni egyedül is. Erre a hátamat akarta megmosni. – Nagyon figyelmes – mondtam. – De nem. Kicsit szomorú volt, amikor elment. A zuhanyzóból kilépve a doktor várt rám. – Doktor Xorad – mondta, és kezet nyújtott. – Mindig másfél órát fürdik? – Ki mondta, hogy meg kell várnia? – kérdeztem mogorván. – Zsazsa. – Na persze. Lekísért a kórházrészlegbe, merthogy a palotának ilyenje is volt, megvizsgált, bekent, besugárzott, bekötözött és utamra bocsátott. Rögtön mentem a dolgozószobába, ahol De Molay szivarozott ötvennyolc pasas társaságában. De Molay keze is be volt kötve, innen tudtam meg, hogy az orvos mégsem várt rám másfél órát a zuhanyzó előtt. A dolgozószoba belső oldala mellett nyolc összetolt asztal állt, rajta mindenféle étellel: tésztákkal, süteményekkel, hússal, de egyetlen egy tál zöldséggel sem. A toborzásunkra jelentkezők többsége az asztalok mellett ácsorgott és evett, egy kisebb csoport a bárszekrénynél csoportosult, mások az ülőgarnitúrában, fotelekben tespedtek és szivaroztak. Mint egy elégedett haveri kör egy legénybúcsún. Végignéztem a társaságon, és megállapítottam, mennyire siralmas helyzetben vagyunk. Nem harcosok voltak, hanem szerencsétlen itt hagyottak: mindennapi fickók a maguk kispolgári életéből. – Maga hol dolgozik? – kérdeztem egyiküket, aki a sarokban ücsörgött. Aprócska, helyes orra és kerek feje volt, tekintélyes tokával. Látszott rajta a jólét és a sport teljes hiánya: pocakos testét két pókláb hordozta. – Csak dolgoztam – válaszolta. – A szórakoztatóiparban. – Melyik részében? – Meccsekre árultam jegyeket. Női olajos birkózás… A következőről kiderült, hogy fagylaltboltja van öt kerülettel arrébb. – Tele vagyok jeges fagyival, tejes fagyival és dulárés fagyival… de már fosok tőle. – Egy fokhagymás kuglófszeletet nyomott be éppen a fejébe. Mindene méreten felüli volt, mint egy óriási, felfújt babának. – Azért lettem fagylaltos, mert szerettem, de most már nem szeretem. És különben is, kinek adjam el ebben az üres városban? Nem hiszem, hogy a midionik kedvelnék a fagyit. – Ki tudja? – szállt be a beszélgetésbe egy kopasz, ösztövér alak.–
Lehet, hogy maga megmenthetné a várost. Mérgezze meg a fagyiját, és azt árulja a midioniknak. – Kétszázmillió gombócom azért nincs… Feladtam, és De Molay mellé vánszorogtam, aki a hercegi íróasztal mellett ült egy antigravitációs székben. Délelőtt még nem ez volt itt, valami kényelmesebb helyről szerezhette be. – Ezekből nem lesz hadsereg – mondtam neki. Aaron Walker lebegett oda mellénk egy másik AG-székkel. – Hát nem egy Bero – jelentette ki öntudatosan. Egyszerre de megjött a hangja! – Akkor miért vannak itt? – kérdeztem. – Igazából nem akarnak harcolni, csak rájöttek, hogy az utolsó két napjukat sokkal kényelmesebben is eltölthetik, mint azokban a lyukakban, ahova elbújtak. Esznek-isznak, aztán visszamennek. – Remek. – A maguk felhívása ébresztette rá őket erre. – Igazán jó embernek érzem magam. De Molay rátenyerelt a dolgozóasztalra, és előhívott egy térbeli műholdképet. Láttam a várost kicsiben. Felhőkarcolókat, tornyokat, a szabályos utcákat és a szabálytalan külvárosi kerületeket. És a dombságot, amely a város körül mintegy harmadrészén olyan volt, mintha valaki felhasította volna egy éles fegyverrel, és emiatt aztán leeresztett, mint holmi felfújhatós gumialak. – Tulajdonképpen tönkretettük a védelem nagy részét – mondta De Molay , és végigvezette tenyerét a kipukkadt dombság felett. – Ezzel már semmire sem megyünk. És szerintem a többi folyosó szakaszban, ami ellenétes irányban épen maradt, ugyanolyan csapdák várnak minket. – Ezen gondolkodsz másfél órája? – kérdeztem vissza. – Egyél valamit! – mondta De Molay barátságosan. – Rég ettél, és szerintem leesett a vércukrod. – Hozzak egy fagyit? – érdeklődött a fagylaltárus barátságosan. A teremben állók egy része körénk gyűlt, miután látták, hogy valaki a hercegi asztalon matat. – Itt lakom – mutatott egy felhőkarcolóra egy öltönyös alak. – Ki maga? – kérdezte egy szögletes arcú pasas. – A transzportvállalat aligazgatója. – És magát is itt hagyták? – Zerobszky vagyok. – Zihor. – Örvendek. De Molay félbeszakította az ismerkedési estet. – Meg akarjuk védeni Lawrence-t – mondta nekik. – Ki segít nekünk ebben? Minden ötletet és elképzelést szívesen veszünk. Hiszen maguknak van helyismerete.
Gyorsabban eltűntek, mint ahogy végigmondta. – Én megmondtam – vont vállat fölényesen Walker. – Én állandóan mondom – tettem rá egy lapáttal. – Emberre itt ne számíts! Ez még házibulinak is lapos, nem hogy mentőakciónak. Ötvenkilenc férfi és egy kiborg nő… Mire számítottál? A végszóra feltűnt Zsazsa. Minden szem feléje fordult, ami nem csoda. Utolsó találkozásunk óta átöltözött, és egy halászháló többet takar, mint a ruha, ami rajta volt. igencsak erőltetnem kellett a szemem, hogy felfedezzem rajta a bugyit, pedig minden átlátszott a ruhán, és a bugyi is ott volt. Egyenesen hozzám lebegett. A bőrömön éreztem a hirtelen csöndet. – Elkészítettem a vacsoráját – mondta nekem. – Te ezt tudtad? – kérdeztem De Molay -t. – Befogott egy szakácsot a társaságból. – De Molay megmutatta a fickót. Egy száraz sütivel a kezében topogott, és amint meglátta, hogy nézem, elkapta a tekintetét. – Azt az olajos bőrű fickót. – Egy szakács, aki két nappal egy mindent elsöprő támadás előtt vacsorát készít nekem, miközben ő kekszet eszik?. – Igen – lehelte Zsazsa. – Benne van a működési leírásomban, hogy nagyon jó a meggyőző erőm. Na, velem jön? – Ne legyen béna! – súgta nekem Walker, és tízig kellett számolnom, hogy le ne üssem. – Menjünk! – mondtam aztán meglehetős nyugalommal. Két okom volt rá. Az egyik az, hogy tényleg éhes voltam, a másik pedig hogy minél előbb el akartam tűnni ebből a kasztrált társaságból. Ja, igen! A harmadik ok az volt, hogy nem akartam De Molay vigyorgó arcába bámulni. – Mire megjövünk, csinálj belőlük hadsereget! – mondtam De Molay -nak. – vagy zavard őket vissza a lyukaikba! Akármit, csak ne ezt találjam itt, amikor visszajövök, mert csúnya világ lesz. – Te csak magaddal törődj! – Egy óra múlva itt vagyok… 10. A vacsorát Zsazsa egy kis apartman részben szervírozta. Azt hittem, valami óriási lovagteremben vagy ultramodern neoszecessziós, transztechnikával felszerelt fémszagú helyiségben terített meg, és mi egy húszméteres asztal két felén ülünk majd, vagy legalábbis én… de ehelyett egy vendégek számára fenntartott, teljesen felszerelt lakrészben tálalt nekem. Hangulatos kis lyuk volt, bensőségesen elegáns, amolyan fontos, de kívülálló vendégeknek, esetleg távoli családtagoknak. Lyuk, mondom én, de számos bolygót ismerek, ahol a polgári középosztály kisebb helyen lakik. Zsazsa átszállíttatta a kitisztított ruháimat az egyik hálóba. Történetesen oda, ahol egy kétszemélyes lávaágy szolgálta a kényelmet.
– Mindent elrendeztem – mondta bűbájosan egy pillanattal azelőtt, hogy kitárta volna előttem a lakrész ajtaját. Beléptem a fényűző lakrészbe, és egy pillanatra megugrottam: Zsazsa a fenekembe csípett. – Üljön le az asztalhoz, hozom a friss salátát! – mosolygott rám. Elegáns patella teríték fogadott, és zseniális illat. Nem kérettem magam, helyet foglaltam az egyetlen teríték mellett. Zsazsa feltűnt oldalt egy salátatállal: kis köténykét vett fel az alkalomhoz, amely még jobban kiemelte derekát és hosszúcombját. Csábosan letette elém a mandulaszín olajjal leöntött salátát, majd a kezembe adta a villák egyikét, mintha én nem tudnám fölvenni. – Köszönöm, innentől menni fog – mondtam neki. – Tudom. A salátából semmilyen zöldséget nem ismertem fel, sem pedig a szószt, de kellemesen fanyar és fűszeres íze volt. Lassan elrágtam, minden falatot élvezve, és igyekeztem nem nézni az ajtó felé, a honnan Zsazsa leplezetlenül figyelt. Amint készen voltam a salátával, tálalta az előételt, apró, babszer ű húsokat. Ennek eredetét nem firtattam, talán bogarak lehettek, amíg éltek. Kaptam mellé egy kis zöldmártást is, amiben felismertem a borsot: ez a fűszer a világegyetem egészét meghódította. Miközben ropogtattam, Zsazsa feltett valami zenét, és lágy, romantikus dallamok kúsztak elő a sarokból. Arra gondoltam, mennyire rafinált. Kiváltképp, hogy ő maga nem jött elő, míg az utolsó falatkát le nem nyeltem. Akkor aztán egy cisitállal jelent meg, fedővel takart sült hússal, amely egészen nyúlszerű volt. Felálltam, húztam még egy széket az asztal mellé, és kerestem egy tiszta tányért és étkészletet is hozzá ott, ahonnan Zsazsa jött: egy barátságos konyhácskában. Megterítettem a kiborg lánynak, aki erőtlenül tiltakozott, majd végül leült mellém. – Miért csinálja ezt? – kérdezte. – Tudja, hogy én nem eszem. – Az illúzióért. Mosolygott, és a kedvemért vett a tányérjára. A saláta és a bogarak meghozták az étvágyamat, így bőségesen ettem. – Jó látni – mondta Zsazsa –, hogy ennyire ízlik. Sikerült örömet okoznom magának? – Remekül instruálta a szakácsot. – Köszönöm. Szóljon csak, ha hiányzik valami! – Bor? – Ó, azt az étel után akartam hozni. – Jó lesz most is. – Maga nem ismeri a helyi szokásokat. – Ennél jobbat mondok. Fütyülök rájuk. – Jaj, de izgalmas! – Az egész bolygó az. Zsazsa Mona Lisát megszégyenítő mosollyal állt föl, és hozta ki a borospalackot és a metszett poharat. – Kettőt – mondtam. visszaszaladt még egy pohárért.
Ezek után koccintottunk. Ittunk, majd megtöröltem az aranyszegélyes szalvétába a számat és a kezemet, majd rámosolyogtam. – Azt hiszem, beszélnünk kell. – Hozhatom a desszertet? – Nem, köszönöm. Ennyi elég volt. – Biztos? – Halálbiztos. – És biztosan beszélgetni akar? Nem valami egyebet? – Na, erről akarok beszélgetni! – Közelebb hajoltam hozzá. – Azt hiszem, amit maga szeretne, az nem fog menni. Az arcára határtalan sajnálkozás ült ki. – Csak nem beteg? – kérdezte aggódón. – A doktornak vannak olyan tablettái vagy injekciója, amivel. – Elég! Mindenem működik. Megnyugodhat, semmi bajom nincs azon a téren. És más téren sem. Megrázta a fejét, és a homlokát ráncolta. Egész aranyos volt. – Akkor miért nem? Nem értem. – Mert… – Azon gondolkodtam, hogy hogyan magyarázzam el, hogy két dolgot sosem tettem életemben: egyrészt sosem fizettem érte, másrészt a kiborgokkal, robotokkal és egyéb gépi létformákkal nem feküdtem még le. – Mert nem akarom. – Nem akar engem? – Ez olyan ártatlanul hangzott, hogy már majdnem megtörtem. – Nem erről van szó – feleltem. – Nem akarásról. illetve dehogynem… De nem magát nem akarom… Zsazsa nézett, csak nézett, aztán túlkombinálta a dolgot. – Maga fél tőlem? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Dehogyis! – Megijesztettem? Túl rámenős voltam? – Nem, nem. – Mert akkor szolidabb leszek. – Felesleges. illetve jó lenne. – És akkor lehet szó arról, hogy mi ketten? – Nem hiszem. – De miért? – Ez inkább csak. afféle elv. – Elv? – Gépnővel nem fekszem le. És különben is, minek egy űrreptérre a kommunikációhoz egy olyan kiborg, aki ilyen igényt is kielégít? – Régen ez nem volt kötelező a hús vér titkárnőknél? – kérdezett vissza. Ó, csodás programozás, gondoltam. Ezen a bolygón túl kifinomult a politikai, gazdasági elit, ha még egy reptéri kiborgban is ilyen program fut. – Nem mindenhol – feleltem nagyjából őszintén.
– Idegen létformák nőstényeivel szemben is megvan ez az. elve? – kérdezte provokatívan. Be kellett vallanom, hogy nem mindegyikkel, mire elnézően ingatta a fejét. – Maga válogatós fiú. – Nézze! – mondtam én is a tőlem telhető legvisszafogottabban, legkedvesebben. – Maga nem azért akar lefeküdni velem, mert tetszem. – Valóban? – … nem azért. Ez amolyan beprogramozott ösztön. Olyan, mint amikor a tojásból kikelő állatok azt tartják az anyjuknak, akit először meglátnak. – Én nem az apámként nézek magára.– Ez csak egy hasonlat. Én mentem el a reptérre magáért, engem látott meg először, természetes, ha vonzódik hozzám. De csak ezért. – Hadd döntsem el én, miért vonzódom – dorombolta, és hozzám simult. – Én nem tojásból keltem ki. Olyan modern gyártósort szerintem még maga sem látott. Eltoltam. Éreztem, hogy az erőm már nem sokáig tart, és arra gondoltam, hogy a következő utamra fel kéne venni női stopposokat vagy akárkit. Még fizetni is fizetnék, csak ne tartson olyan sokáig az út, és ne Jacques De Molay legyen az egyedüli társam a féregvezetékek mentén. Megköszörültem a torkom, és finoman hátratoltam a székem. – Tényleg, mindent de mindent köszönök. De most vissza kell mennem a herceg dolgozószobájába, hogy ütőképes sereget kovácsoljunk mintegy hatvan kispolgárból. Nagy munka, és úgy érzem, ez az éjszaka kell a csodához. Felálltam. – Mikor jön vissza ide? – kérdezte. – Hát, megeshet, hogy ma este nem alszom. Pontos terv is kell a kétszázmilliós midioni haderő visszaveréséhez. Némiképp sötétben tapogatózom még ezt illetően, de majd meg fogom oldani. – Jó – mosolygott Zsazsa csábosan, és finoman megoldotta a kötényét, amitől rögtön elöntött a víz,és a menekülési inger olyan erős lett, mintha csak a Pheselton-pajzsom akarna motiválni. – Viszlát. – intettem, és rohantam kifelé. – Még találkozunk. – Alig várom. Lihegve vettem a lépcsőfokokat a dolgozószoba felé, át emeletek és folyosók során. Kicsit keveregtem, mert úgy éreztem, le kell vezetnem némi feszültséget. Amikor viszont betoppantam a dolgozószobába, hátratántorodtam: egy zenekar játszott a sarokban és a hatvan férfi vendég hatvan nővel táncolt. A gond csak az volt, hogy mindegyik nő ugyanúgy nézett ki. – Mi a frász?… – kérdeztem, de Walker rögtön elkapott. – Már végzett is? – kérdezte lendületesen, ám nem várt választ, mert folytatta is. – Na, milyen bulit csináltam? – Ezt maga csinálta? – Bizony ám! – Büszkén a mellkasára ütött. – Mondta, hogy rossz a buli, tehát elrepültem a kópiagyárba… Említettem, hogy ott dolgozom, ugye? Persze, hogy
mondtam. szóval átrepültem Mr.Zerobszkyval, lehúztam a gyártósorról egy kópiazenekart és egy luxustáncosnőt, aztán át transzportáltuk ide őket. – Egy luxustáncosnőt? – Hát a memóriatárolókat megbütyköltük, és a táncosnőt kicsit többször transzportáltuk… Őt lehet…nincs lelke… csak formázott biozselé, ugye? A kópiáknak a teste is csak látszat. – Emlékszem. Nincs lelke. vallási okok. – Igen. – Húzott befelé. – Na, jöjjön! Táncoljon! Érezze jól magát! Úgyis ez az utolsó előtti éjszakánk itt! Vettem egy mély levegőt, aztán lefejtettem ujjait a karomról. Elővettem a Syntaxot, és lazán szétlőttem a kópiazenekart. A kópiabábuk, mint túlhevített vattacukrok olvadtak össze. Hirtelen csend lett. – És most – álltam ki középre – a bulinak vége! Mindenki eltűnik a palotából! – De miért? – kérdezte valaki. – Mert ha reggel meglátok itt valakit, lelövöm! Értve vagyok? Előbb a lábát lövöm el, aztán a kezét,végül gyomorba lövöm, hogy sokáig szenvedjen. Nem vártam meg a választ, elhagytam a termet. Éreztem, hogy többen nyugtalanok lettek. 11. Kimentem a városba, és egész éjszaka ott bóklásztam. A kihalt utcákon, parkokban. Becsületesen bevallom, hogy két helyre is betörtem: az egyik lakásból egy üveg bort és egy poharat hoztam el, egy irodából pedig egy memolapot. Az egyik téren leültem egy sellőalakot formázó szökőkút mellé, és a vízi játék fénye mellett ittam és jegyzeteltem. Csend volt, és ez megnyugtatott. Se férfiak, se nők nem jöttek,nem voltak mozgó járművek vagy bármi, ami valahonnan valahová haladt. Egy fura állatka szaladt át csupán a téren, gyűrűs páncéljai finoman csattogtak, ám amikor az állatka meglátott engem, riadtan nagyobb sebességre kapcsolt, és eltűnt egy csatornalyukban. Egész éjszaka ötleteltem, és csak hajnalban indultam vissza a hercegi palotába. Már láttam a napot a házak felett, amikor megéreztem. A palota kovácsoltvas kerítésajtaja és mögötte a kapu is nyitva állt, ami elégedettséggel töltött el. Amint beljebb mentem, és csupán lépteim vertek visszhangot a magas falak között, az elégedettségem csak nőtt. Aztán boldogságomnak egy csapásra vége szakadt. Az egyik oszlop mögül Walker toppant elém. – Helló, Mr. Ketchikan! Kicsit feszültnek látszott. – Mit keres itt? – dörrentem rá. – És ilyen korán reggel? – Nem sokat aludtam… – Gondolom, csomagolt. Nevetett, mintha egy rossz viccet mondtam volna. – Hehe… Csak viccelt, ugye, amikor azt mondta, hogy mindenki távozzon a
palotából. – Nem. – Ugyan már! Annyi mindenen átmentünk. Nem akarhatja, hogy én is elmenjek. Hiszen barátok vagyunk! – Ne essünk túlzásba! – morogtam, majd hirtelen elöntött a nagylelkűség. – Tudja, mit, Walker? Maga maradhat. Szerintem a kialvatlanság volt az oka. vagy csak le akartam rázni? – Köszönöm! – ragyogott fel Walker arca, és közelebb lépett, hogy hálából megöleljen. Kitartott kézzel állítottam meg. – Ha hozzám ér, kitöröm a nyakát. – Hát persze. Persze – táncolt vissza. – Remek csapat vagyunk mi ketten, de csak két lépésről…Köszönöm a lehetőséget, Mr. Ketchikan, csak szóljon, ha valami kell, vagy kitalált valamit! Otthagytam, és De Molay hálójába mentem. De Molay a lóbőrt húzta. Mélyen aludt, mintha bizony holnap nem szakadna ránk az ég. Tiszta volt a lelkiismerete, és ránézésre is baromian kényelmes a hercegi ágy. – Ébresztő! Lerántottam róla a takarót, majd az egyik ablak elől elhúztam a sötétítőfüggönyt. – Ablakzár ki – nyögte De Molay , mire tényleg világos lett. – Ez a függönydolog csak sznobizmus? – kérdeztem. – Mit vártál? – kérdezett vissza, majd megdörzsölte a fejét. Ásított. – Mit keresel itt? – Van pár ötletem, amit meg akarok beszélni veled. – Felöltözhetek? – Minek az? Megadóan sóhajtott. – Hallgatlak. – Egész éjszaka gondolkodtam – mondtam –, és arra jutottam, hogy ketten nem vagyunk elegen. Tehát segítséget kell szereznünk. – Eddig jó. Kimászott az ágyból, és elindult a fürdőszoba felé, amelynek hirtelen eltűntek a falai, és az egész,csupaszon maradt mosdóblokk közelebb csúszott a hercegi ágyhoz. De Molay nem lepődött meg, ő nyilván számított erre, én azonban megdöbbentem, és hátralépve leültem az ágy szélére. – Na, mondd már! – szólt De Molay , és a lába elé sikló fürdőkabinba lépett. A szoba azon fele rögtön átalakult: a díszes szőnyeg lágy hullámzással visszahúzódott, és a helyén hófehér csempe maradt. Egy mellkasig érő füstüveg választófal nőtt ki aztán a csempéből, eltakarva De Molay -t, és persze a kabint. – Rendben. Szóval azon gondolkodtam hajnalban, kik olyan erősek, hogy visszariasszanak egy ilyen méretű haderőt. – És kiket találtál?
– Hát… vannak páran. Mit szólnál első körben a Vaskesztyűsökhöz? – Segítőkész társaság – morogta, majd masszázszuhanyt kért a hercegi fürdőtől, amit meg is kapott. – Kiváltképp neked fognak nagy örömmel segíteni – kiabálta ki nekem. – Van lekötelezettem a Vatikánban. – Lehet, de te sem feszítheted a végtelenségig a húrt. Ráadásul bármilyen lekötelezetted lehet a Vatikánban, a vaskesztyűsök szervezete lényegében önálló rend. És ennek a rendnek a tagjai nem nagyon kedvelnek téged… talán emlékszel rá, amikor keresztbe tettél nekik. Miközben beszélt, valami szürke dolog lekente a hátát, lábát és a karját. Nem láttam pontosan mi az,mert a zuhanykabin üvege kicsit elsötétedett, és hullámzó felülete megtörte a fényt. – Biztos van ott is széthúzás, és egyesek örülnek annak, ha másoknak a seggébe rúgnak – mondtam. – Nem, nincs – közölte De Molay . – A Vaskesztyűsök ugyan valaha emberek voltak, de az már régvolt. Most már annyira nem azok, hogy ne is keress széthúzást közöttük. York! Űrhajó nélkül közlekednek az űrben! – Jól van,na! Értem! Pár percem volt, hogy végiggondoljam, mert a zuhany igazán beindult, és hosszan verte, masszírozta De Molay testét. Valamilyen antigravitációs technikával kombinálták, így nem csupán felülről lefelé zuhogott, de mindenhonnan és minden irányba is, ugyanakkor egy csepp víz se ment félre: a kabinon kívül minden száraz maradt. Én közben lemondtam a Vaskesztyűsök segítségéről. – Zseniális – dugta ki De Molay a fejét a zuhanyzóból a végén. – Próbáld ki! Megérte ez az egész fejlődés! A jeruzsálemi kalandozások idején néha egy kanna víz volt a boldogság netovábbja… Ha akkor van egy ilyen zuhanyszobám, le tudom állítani az egész keresztes hadjáratot. Aztán visszabújt a zuhany alá száradni. Míg súlytalanul lebegett a meleg légáramlatok közepén, én tovább gondolkodtam. Természetesen hangosan. – És a Szentek? Adalbert és Klára is jönnek nekem eggyel. – A Föld nagyon messze van innen. Még a féregvezetékek mentén is. – Ezek szerint úgy véled, hogy érdemes lenne megkeresni őket? – Nem. – De most mondtad… – Klára talán segítene, de a politikai viszonyokat tekintve a Vatikán nem engedné el. Őt se, nemhogy mindkettejüket. Klára nem egy bármikor bevethető bomba vagy csodafegyver. A Harcos Szentek szimbólumok, és nem lehet őket ilyen profán küzdelemben bevetni. Lejáratnák a hitet, a szentségeket és a Vatikánt is. Átadni őket, neked, kimerítené a simónia fogalmát. – Nem fizetnék érte. – Akkor meg egyenesen hülyeség lenne. Valamit valamiért, York. Tudod, hogy gondolkodnak arrafelé. Az a Föld, az emberiség bölcsője, a civilizáció és a korrupció
melegágya. A Vatikán pedig nem jótékonysági szervezet. – Volt valamikor is az? – Ó, még a legelején, Nagy Konstantin uralkodása előtt… – De akkor nem úgy hívták. – Akkor még nem. Szóval nyugodtan letehetsz arról, hogy a Szentszék felől segítséget kapj. Nem szeretnek téged, és nem is akarsz fizetni. – Persze… – morogtam. Tökéletesen igaza volt. Hajnalban én is végiggondoltam a lehetőségeket, de fel kellett vessem őket, hátha De Molay máshogy lát valamit. Sajnos nem így volt. A szárító kikapcsolt, a zuhanykabin falai eltűntek, ahogy az egész fürdőszoba is a lakosztályközepéről. A szőnyeg visszakúszott De Molay alá, és ő mintha csak egy láthatatlan hintaágyból ugrana talpra, megállt a szoba közepén. Oldalról láthatatlan szekrények nyíltak ki, ruhafogasok sorjáztak elő,felajánlották a rajtuk tárolt öltözékeket. – Piros, rózsaszín, barack és narancs vissza – mondta De Molay . A nevezett színű ruhák eltűntek,kivéve a barackot. A rendszer nyilván nem volt tisztában a barackkal, mint olyannal. De Molay nekiállt válogatni a mintegy ötszáz komplett öltözékből, ami itt maradt. – Milyen érdekes ez a szoba – mondtam kételkedve. – Az enyémben semmi nem mozog. Ez a kényelemfokozat viszont már ijesztő… – Átnéztem a hercegnői lakosztályba – mondta De Molay . – Na, az tényleg félelmetes… Kiket találtál még? Nem hiszem, hogy egyedül csak a Vatikán segítségére akarnál támaszkodni. vagy istenére? – Rendben, lépjünk túl a Vatikánon – morogtam. – De igazad van. Szándékosan a leg lehetetlenebbel kezdtem, de arra gondoltam, elmondom, hátha megvalósítható valamelyik. – Nem. Nem hiszem. – Jó. A következő, ami eszembe jutott, hogyha tudnánk szerezni két Stockbauer rombolót, azzal is megoldhatnánk a gondokat. De Molay rám pillantott a ruhák közül. – Te most a megvalósíthatatlan ötletektől a megvalósítható felé haladsz? Úgy érzed? – Valahol csak kint vannak, és valahogy csak rájuk lehet akadni. – Miért is vagyunk itt? – kérdezte De Molay . Ezen kicsit gondolkodnom kellett. – Hát hogy visszaverjük a midioni sereget. – De miért akarjuk visszaverni a sereget? – Mert támadnak. – És? – És? – kérdeztem vissza. – Hova akarsz kilyukadni? Nem válaszolt, csak bámult.
– A francba! – Hirtelen eszembe jutott. – Egy embert keresünk. Xaviert. A nagy háborúsdiban teljesen kiment a fejemből. – Igen. Így van. És szerintem, ha most elkezdjük átkutatni a bolygón élő ötvennégymillió akárminek az otthonát, hamarabb ráakadunk Xavierre, mint a Stockbauerekre a galaxisban. – Szóval tűt a szénakazalban? – Nem hittem, hogy ismered ezt a szólásmondást. – A lehetetlen fogalmát nem ismer em. – Igen, tudom. Csak nem élsz elég hosszú ideig ahhoz, hogy ezt be is bizonyítsd! – Rendben. Értem a célzást. Egyszóval semmi ötleted vagy információd nincs arról, hol lehetnek a Stockbauerek?Hallgatott. – Nos? – Nem kivitelezhető az ötlet – mondta aztán. Talált egy csipkés ujjú, világoskék ruhát, kiemelte, és felém fordította. – Ez milyen? – Fogadjunk, hogy hordtál már ilyet – feleltem. – Igen, XIV. Lajos udvarában… Már akkor is kényelmetlen volt – Húzta el a száját. – Csak van valami modern és kényelmes ruha is – Morogta maga elé. – Igazából egy kis időutazás is megteszi – mondtam.– Ha nincs Stockbauer, akkor egy röpke időutazással elintézhetjük a midionikat. Visszamegyünk kétezer évet, a wrajk támadáshoz, és meggyőzzük az Őrzőket, hogy tegyék lakatlanná a midioni bolygót. – Nem hiszem el, hogy kiirtanál egy egész civilizációt egy emberért – Nem akarok ítélkezni, de hány ártatlan embert és nem embert öltek meg a midioni rabló hadjáratok során? De Molay talált egy visszafogott öltözéket, aminek megmérte a vállát. Úgy tűnt, hogy jó rá. A barna,szürke és fekete szín együttesből összeállított ruha mellé egy halovány, homokszín ing járt, furcsagallérral, és a szokásos csipkékkel. De Molay azzal kezdte, hogy az ujjak végéről letépte a csipkéket. Közben közölte a meglátását is. – Ez nem lehet érv. – De igen, ez tökéletes érv – riposztoztam. – De nem kell kiirtani őket, elég, ha a civilizációt visszaküldjük az őskorba. Ha nincs csillagközi űrutazás, nincsenek rabló hadjáratok sem. – És még mennyi más nincs! – Hiányozna? – kérdeztem. – Nem hiszem. Sőt, lehet, hogy az amúgy legyőzött bolygók a fejlődés egy
szebb és magasabb szintjét érnék el. – Nem szeretem az időutazásos megoldásokat – fanyalgott De Molay , miközben belebújt a nadrágba. – Miért is? – kérdeztem. – Félsz visszanézni, mit csináltál a múltban? – Minden felelősségteljesen gondolkodó ember tisztában van vele, hogy az időutazás megbontja a világegyetem szövetét. Még én sem látom át teljesen, mihez vezet egy aktív beavatkozás a történelembe. Akárcsak egy kis ponton megtörtént változtatás is civilizációkat tüntethet el. – Nem is nagyon osztottátok meg a technikát az emberiséggel morogtam. – Csak a Katedrális… – A Katedrális egy hiba volt. – Te csak tudod. – Igen, én csak tudom. Mindazonáltal a te időutazásos megoldásodnak egyetlen nagy hibája ugyanaz, mint a stockbaueresnek, mármint hogy szerintem közel s távol nincs egyetlen egy időgép sem. – Villnegronok? Nekik van időgépük. – Villnegronok sincsenek a közelben. Mellesleg, ha belenéznek a szemedbe, nincs az a szöveg,amellyel azok után te kiszednél belőlük egy időgépet. Beadtam a derekam. Ő pedig magára kanyarintotta az inget. – Akkor segíthetnél te – mondtam. – A midionik félnek a wrajkoktól Ijeszd meg őket! Megállt, rám pillantott, majd megrántotta a hercegi ing gallérját, amely kicsit csálén állt a nyakán. – Ugye viccelsz,?– kérdezte komoran. – Nem – válaszoltam.– Az az ing a vicc, amit most felvettél. Keress másikat, és menjünk, nézzünk körül a környéken, hátha mégis ráakadunk egy icipici stockbauerrre! 12. A „körülnézés a környéken” alatt én egy húsz fényéves körzetet értettem, vagy bármit, amit tíz óra alatt elérhetünk egy féregvezeték mentén. Ehhez a hercegi adatbázist vettük igénybe, amely az elvárásaimnak megfelelően a végsőkig alapos és naprakész volt. Az információ lekérésére használhattam volna a szubdimenzionális neuroncsatlakozókat, amelyek pár hónapja még a harcászati rendszerem részét képezték, de a De Molay -val megesett affér miatt nemrégiben kénytelen voltam ezt a beépített modult eltávolítani a testemből. Kis híján megölt rajta keresztül. Kicsit morogtam a hercegi vezérlőpult felett, és felhánytorgattam De Molay -nak az esetet. Azt is említettem, hogy tizedannyi idő alatt végeznénk, ha az én modernebb lehetőségeimet használnánk. – Ne sajnáld! – legyintett De Molay . – A technikai megoldások néha határozottan károsak az ember embernek maradása szempontjából. Stockbauert nem találtunk, sem ötödik generációsat, sem Renegátokat. Azt
hiszem, ennek az én tizenötezer éves barátom határozottan örült. – Még az első generáció kezelhető volt – mondta –, de aztán Richard Bauer a fekete mágia felé fordult, és Stock is vevő volt a dologra, aztán mind a ketten megőrültek. Nem jó a sötétségbe belenézni. – Ismerted őket? – Susie Kleint is. Az egész elmebeteg, szociopata bagázst. – Most dühöt hallottam kicsengeni DeMolay hangjából. Határozott és erős dühöt, ami azért volt meglepő, mert a második generációs Stockbauerek óta azért eltelt hatszáz év. – Nem voltak a kedvenceid. – Nosztalgikus hangulatban vagyok. – Figyelem is. – Felejtsük el a Stockbauereket! Amúgy sem biztos, hogy mi használnánk őket. Azoknál sosem lehet tudni, hogy ki használ kit. És ez is idegesít. – Van más megoldás is… Mondjuk, ha segítséget kérnék a gillethektől… – gondolkodtam el a hercegi asztal mellett. Az AG-székben ültem, felreppentem négy méter magasba, és az asztal fölé kivetített csillagtérkép ellentétes oldalára repültem – Valahol itt kell lennie egy bázisuknak. szóval valaminek, ami átnyílik a gilleth háttérvilágokra. – A midionik a mutánsok oldalán harcoltak – emlékeztetett rá De Molay . – Egy ilyen gilleth beavatkozással azt kockáztatjuk, hogy kiújul a gilleth-mutáns háború. – Van, ahol még be sem fejeződött – rántottam meg a vállam. – Ebben a világegyetemben vége van – mondta De Molay . – A többi most per pillanat nem érdekel. – Pedig a gillethekre biztos számíthatnánk. – Úgy gondolod, hogy odamész a bázisra, bekopogsz és kérsz tőlük pár ezer űrhajót? Kicsit elgondolkodtam, aztán bólintottam.– Úgy. De Molay mellém lebegett. – Ugye nem mondtál még el magadról mindent? – Te sem – feleltem neki. – Sőt, úgy kell fogadások során kiszednem belőled. – Rendben, majd egyszer mindent elmesélek – bólintott. – A gilletheket azonban akkor sem kérhetjük meg, hogy kölcsönözzenek egy pármilliós haderőt, lényegében korlátlan tűzerővel. Még egy galaktikus háborút nem bírnánk ki. – Őszintén szólva én sem szeretnék még egyet – vallottam be. – De ez egy végrehajtható terv volt,ellentétben az eddigiekkel. – Elhiszem. Mit találtál még ki? – A stoicheia szerint van egy ötödik szupercivilizáció is. – Igen. Ott voltam, amikor ezt kiderítetted. – És fegyvert fogtál rám, emlékszem. Te mondtad akkor, hogy az ötödik
szupercivilizáció erősebb mindenkinél. A wrajkoknál,a megairáknál és a kylingoknál is… És ott vannak mindenütt. – Felejtsd el! – Nem tudom. Mi lenne, ha beszélnél róla? – Nos, ez az én titkom marad. – Az előbb azt mondtad, egyszer mindent elmesélsz majd. – Magamról, persze. De a világegyetem titkairól nem volt szó. – Még akkor sem, ha ezzel megmenthetnénk az itt rekedt háromszázezer embert? – Sajnálom, York, ez nem fog menni. Megrántottam a vállam.– Akkor te jössz! – Ezek voltak a remek tervek? – dörmögte De Molay . – Vaskesztyűsök, szentek, Stockbauerek,időutazás meg a gillethek? – És az ötödik szupercivilizáció. – No, meg az. Az?– Ne vonj le messzemenő következtetéseket a szóhasználatomból! – Ó, hogyne! – Legyintettem. – Előbb-utóbb úgyis mindent megtudok. – Egyébként olyan megoldást én is tudok szállítani, mint amiket te hoztál. – Nocsak. – Sőt, az enyém még használhatóbb is. Gyere ide! Átrepültem az AG-székkel közvetlen melléje. A hercegi asztal fölött kiterülő csillagtérképen, ott,ahol De Molay lebegett, éppen egy hatbolygós naprendszert láttam. – Nézd csak! – mutatott egy kis piros foltra De Molay . – Ott viszik a végső megoldást. – Mi lenne az? – hajoltam közelebb, mintha csak a piros pontocska közepébe láthatnék. – Egy pannoni űrflotta. A magyar Szent Koronát járatják meg. Egy mendemonda szerint egyszer a Magyar szent korona egyszerre győzte le a kozmokatolikusokat és a Harcos Szenteket. Ha ez ment neki,akkor a midionok sem állhatnak ellent. – Ezt te komolyan mondod? – kérdeztem hitetlenkedve. – Nem – felelte De Molay . – Ezt akár te is felvethetted volna. Annyira komoly, mint a te ötleteid. – A koronának van ekkora hatalma? Hallgatott, tehát nyilván igen a válasz. – Mi felhasználhatnánk? – Csak elméletben javasoltam. – Mennyien őrzik? – Csak elméletben… – Mennyien? Lemondóan sóhajtott. – Hét turáni csillagromboló, rajtuk szentfogadalmas harcosok és az OPOS
tagjai. – Plazmaíjászok és misztikusok. – Hallottam róluk. – Kicsit idejétmúltnak tűnnek. Mennyi idő alatt érnénk oda? – Mit akarsz? – Ellopni a Szent Koronát. – Nem vagy fáradt? – Nem kell legyőzni mindenkit, csak beosonunk és elhozzuk. – Menj aludni! – Most mi a gond a tervemmel? Te hívtad fel a figyelmet a magyarok koronájára. – Először is, kellene egy fej, amire rá lehet tenni, és a te fejed nem az a fej. – Honnan veszed? – Ezt meg se hallottam. Aztán azért, mert a turáni háborúból vesztesként jöttek ki a magyarok, ne vonj le korai következtetéseket a technikájukról, a szellemi tudásukról meg egyáltalán ne gondolj semmit,mert minden, amit gondolsz, az eleve téves. – Érdekes hely az a Pannon. – Az. – De Molay a csillagtérképre mutatott. – És azok a csillagrombolók ott mennek, amerre akarnak. A közelükbe se szagolunk. – Értem… Jacques. – Hátratolattam, és témát váltottam. – Zsazsa hol van? Láttad ma már? De Molay alaposan megnézett magának, és nem vigyorgott. – Kiverted a fejedből? – Már teljesen. Mit is? – York, ne szórakozz! – Persze, hogy kivertem. Tisztán értettelek. Tisztán értem, mit akarsz. A turáni csillagrombolóknak a közelébe sem megyünk. – Talán még alszik. Megzavarodtam. – Kicsoda? – Zsazsa. – Gondolod? Gondolod, hogy a kiborg lányoknak is kell az alvás? – Tényleg – húzta az agyam. – Teljesen elfelejtettem, hogy kiborg. Olyan hús és vér. tiszta gyönyör. – Ez gonosz volt tőled. – Csak egy kicsit. – Mennyi idő múlva lövik ki alólunk a bolygót? – Körülbelül harmincnégy óra. – Tényleg elmegyek aludni. – Most? – Egész éjszaka gondolkodtam… Rám fér egy kis pihenés. – Nem sok minden jutott eszedbe!
– Szép a város… És csendes. Megfogott a hangulata. De pár ötletem azért volt. A semminél több, ezt elismerheted! Majd lesz még, csak pihennem kell – Menj a hercegi lakosztályba! Próbáld ki! – Rendben. De a zuhanyfülkébe be nem szállok. – Te tudod! Megveregettem a vállát, és padlószintre navigáltam a székkel. Valahogy jobb szerettem volna a lábaimat használni, miközben végigjárom a folyosókat. – Jöjjenek gyorsan! – robbant be a terembe Walker éppen akkor, amikor már az ajtónál voltam. – Baj van. Zsazsa is feltűnt mögötte. A mi kis kiborg lányunk arcán félelem ült. Valamilyen gyümölcsöt szorongatott a kezében. Mint később kiderült gyümölcstálat csinált nekem. – Mi a baj? – kérdezte De Molay . – Lázadók. Körbevették a palotát. Lehetnek vagy tízezren. És a maguk űrhajóját akarják. 13. Csak ezren voltak, Walker tehát erőteljesen túlzott. viszont komoly fegyvereket lóbáltak, és elszántnak tűntek. Rájöttek, hogy a menekülésre az egyetlen esélyük, ha ellopják az űrhajónkat. Jelen pillanatban az sem zavarta őket, hogy ha az ágy alá, a szekrényekbe, és a létfenntartó rendszerek közé is bebújnak, akkor is csupán hatvanan férnek be az űrdromonba. Visszamentem a bárszekrényhez, betranszportáltam két üveg konyakot, majd az egyik toricinmázas szoborba töltöttem a tartalmukat. A szobor másfél méter magas volt és egy derékig érő márványtalapzaton állt. Egy idegen tündérszerűséget ábrázolt, meztelenül, négy mellel, a lábánál egy macskával, a kezében egy tállal. Ebbe a tálba állítottam bele a fegyverem csövét. – Mit csinál? – kérdezte Walker De Molay -tól. – Felkészül – mondta De Molay Walkernek. – Mire készül fel? – Lövöldözni fog. – De miért tölt abba a vályúba konyakot? – Mert a Syntaxról az a hír járja, hogy lövöldözés után nem árt italba mártani a csövét. Akkor nem hajlik vissza a következő alkalomkor a gazdája kezére. – Ez amolyan… babona? – kérdezte Walker. Megelégeltem a hátam mögötti szóváltást. Odaszóltam. – Csakúgy, mint az, hogy az emberi lélek nem transzportálható. – Az nem babona. Zsazsa nem a hátam mögött beszélt ki, hanem egyenesen odajött hozzám. – A kezembe adná a fegyverét? Ha olyan különleges? Elővettem a Syntaxot. – Majd később. – Szaván fogom.
De Molay szintén kiszállt az AG-székből, félretolta Walkert, majd egy másik szobor mellé sétált. – Alkalmazz cselt! – ajánlotta. – Most az egyszer ne erővel oldjuk meg! – Arra gondolsz, hogy ne használjam a Syntaxot? De Molay bólogatott. Walker közben odament a tündérszoborhoz, megdöntötte, majd ivott a konyakból. – Nem bírom a stresszt – mondta aztán, amikor észrevette, hogy figyeljük. Tartotta még egy kicsit a szobrot, majd megint megszólalt. – Nem segítenének visszabillenteni? Már nem bírom sokáig. De Molay segített, kettőnk közül ő volt az emberbarát. Én az ablakhoz léptem. A palota dolgozószobája egy sétálóútra nézett, amit kétoldalt fák szegélyeztek. Az úttól a palotát egy vékonyka elülső kert és egy vasrács választotta el. A vasrács díszes volt, de korántsem olyan magas, hogy számottevő akadály legyen a behatolók előtt. Ugyanakkor, amikor egy férfi fel akart mászni rá, egy erőtér messzire hajította. Meglepett, hogy a háznak van védelme, de láttam, hogy nem sokáig fog tartani. Egy fiatal suhanc már lőtte a kaput. – Milyen a helyzet? – kérdezte De Molay . – Egy erőtér visszatartja őket.– Ki kapcsolta be? – Én – állt mellénk Zsazsa. – Kiképeztek a reptéri vészhelyzetekre, és az első direktíva mindig a biztonsági rendszer élesítése. Majd a Bero riasztása. – De Bero nincs. – Nem baj, azért én riasztottam őket. Walker is odalépett az ablakhoz. Mellénk. Mellém. Kezdett a csoportos bámészkodás zavarni. – Ilyenkor a légvédelmi automatika bekapcsol – mondta a kis emberke. – Ezért nem légi kocsival jönnek, hanem elölről próbálkoznak. – Menj ki, beszélj velük! – mondtam De Molay -nak. – És mit mondjak? – Amit akarsz. Húzd az időt! – Miért? – Hogy kitaláljam a cselt, amit annyira akarsz. Kell egy kis idő, és mivel te úgy általában kedveled az arra érdemtelen embereket is, hát minden bizonnyal fel tudod tartani őket még egy kicsit. De Molay csak legyintett, majd elindult a balkon felé, ahonnan személyesen szólhatott a feldühödött tömeghez. – És ha megölik? – aggodalmaskodott Walker. – Ő nem olyan – nyugtattam meg a kis emberkét Belepottyantottam a Syntaxot a maradék konyakba, majd visszamentem a hercegi asztalhoz, és töröltem fölüle a csillagtérképet. Helyette felraktam a palota háromdimenziós képét. Gyorsan átpörgettem a védelmi rendszerek leírását, erősségét, majd a hivatalos protokollokat. Tudni akartam, hogy mire számíthatok.
Légtér, a környező épületek, utca, hercegi park, csatornák… hirtelen eszembe jutott valami és megnéztem, mire is épült a palota. – Siessen! – szólt vissza az ablakból Zsazsa izgatottan. – Éppen most lőttek rá a barátjára. – Nem tartott sokáig – morogtam. De Molay fordult be a balkonajtón. – Ennyi volt. – Nekem is. – Kinyújtottam a kezem. – Add ide az Art of Liquidet! – Csak semmi fegyver! – Nyugalom. Ameddig megúszhatom, addig nem fogok lőni rájuk. Megkaptam a fegyvert, és begyűjtöttem a Syntaxot is. Talán eleget ázott már a konyakban ahhoz, hogy gond nélkül használhassam. – Egyedül csinálom – mondtam. – Ne kövessetek! Felkaptam az AG-székre és kirepültem vele a dolgozószobából. Végigsuhantam a folyosón, majd az épület jobb szárnyánál kisuhantam egy ablakon. Arra gondoltam, hogy majd közvetlen a föld fölött fogok haladni, de a szék áthúzta a számításaimat. Alighogy elhagytam az épületet, leállt az antigravitációs rendszere. Négy emelet magasságából kettőt még siklottam előre, majd két emeletet zuhantam. Szerencse, hogy a puha betétek némiképp felfogták a becsapódást. A végén kivágódtam a székből, és hasra zuhantam. A fűbe haraptam, a szó kevéssé klasszikusértelmében. A gond azonban nem ez volt, hanem hogy a palota támadói észrevettek. És ők persze rögtön lőni kezdtek rám. Először elátkoztam Jacques De Molay -t, aki megkeseríti az életemet, majd rohantam az életemért. Aktivizáltam a Pheselton-pajzsot, így pár lövést sikeresen túléltem még úgy is, hogy egyenes en telibe találtak. Közben a támadóink átjutottak a kerítésen, és páran a nyomomba vetették magukat. A többség azonban rögtön a palotakaput kezdte ostromolni. Tudtam, hogy nincs sok időm, de csak egy kilométert kellett kocogni felfelé, az enyhe, egy-két fokos emelkedőn, párhuzamosan a sétálóutcával. Amit kerestem, az a díszkert északi sarkában volt. A holotérképen a park nem látszott túl nagynak, mégiscsak a város szívében épült. Pár lövés után megelégeltem, hogy állandóan megtaszítanak hátulról, így a Syntaxot dezintegrálóként használva akadálytelepítésbe kezdtem: elpárologtattam a mögém került fák törzsének tövét. A fák rögtön megdőltek, így fedezve a hátamat a támadók elől, akik mivel nem láttak, nem találtak el többet. Kicsit megritkítottam a díszkert növényzetét. Egy-két fát komolyan sajnáltam: igazán remek, ősöreg teremtménynek látszódtak. De az igazán nagyok valóban jó szolgálatot tettek. Az üldözőim kicsit lemaradtak, mivel innentől kezdve kerülgetniük kellett őket, átmászni felettük, vagy porrá égetni a törzsüket. Szereztem pár perc előnyt. A háttérben, a palota felől felugatott egy fegyver, és sikoltásokat hallottam. Biztos voltam benne, hogy De Molay valamilyen élettelen tárgyra lőtt, de azt elég
félelmetesen. Nem nagyon érdekelt a dolog, megvolt a magam feladata. Szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. Egészen addig, míg meg nem állítottak. – Állj! – hallottam hirtelen egy hangot oldalról. A dolog úgy meglepett, hogy rögtön engedelmeskedtem. Megtorpantam, és megfordultam. – Kezeket fel! Egy nyakigláb figura állt ott. Egy, az üldözőim közül. Csak kicsit lihegett, ami azt jelentette, hogy nagyon-nagyon jó formában van. – Mi maga? Hosszútávfutó? – kérdeztem mérgesen. – Igen. Püff neki.– Remek. – Nem annyira, mert kizártak a szövetségből. – A nyakigláb megpróbált komoran nézni, de vajon mennyire komoran nézhet egy hosszútávfutó? El tudják képzelni? – És miért zárták ki? – kérdeztem én társalkodó hangnemben. Lehiggadtam, és csak kicsit voltam ideges, azt is leginkább azért, mert attól tartottam, hogy többen is utolérnek, és azok között lehet, hogy lesz egy profi is, akivel nehezebben bánok el. Pedig az idő most fontos tényező. – Doppingolásért. Sejthettem volna, hogy csak úgy, tisztességes módon nem érhetett volna utol. – Terepfutó is vagyok – tette hozzá, és közelebb jött, szigorú fegyelemmel tartva rajtam a fegyvere csövét. A fegyvert néztem, Merani Théta-5-ösnek tűnt, abból a fegyvercsaládból, amely pár méteres körzetben kivonja a levegőt körülötted. vagy azért, mert kell az oxigén az égéshez, vagy, mert kell a pajzs lelohasztásához. Őszintén szólva, utáltam az ilyen fejlesztői megoldásokat. – Remek. Megvillantott két bőrszárnyat, amitől tátva maradt a szám. Nem elég a doppingolás, de még siklószárnyai is vannak… – Maga az én túszom! – jelentette ki a támadóm. – Dobja el a fegyvert! Csak akkor ölöm meg, hanem fogad szót. – Nem akarok túsz lenni – válaszoltam. – Rossz emlékeket ébreszt bennem. – Túszul ejtettem, ez tény, ezen nincs mit vitatkozni. És most elmondom a feltételeimet. Felvisz az űrhajójára, és akkor szabadon engedem. – Egy frászt viszem fel – Most én léptem közelebb. – Tegye le a fegyvert, és akkor elmehet! – Álljon meg! – intett a fegyverrel – Ott, ahol van. – Ha elporlaszt, egy darabka túsza nem lesz. Még közelebb léptem, mire idegesen a lábam elé lőtt. A Pheseltonom a lövés nyomán bemérte a fegyver beállításait. Ezek után mentális parancsot adtam neki a testpajzs kiterjesztésére. A pajzsvezérlés hasonlóképp gondolati úton felhívta a figyelmemet arra a tényre, hogy a következő lövéskor ketten porladunk el: a támadóm is meg én is. Ennek ellenére megerősítettem a parancsot, majd leléptem abba a füstölgő szélű gödörbe, amit a Théta-5-ös vájt a földbe. – Maradjon ott, ahol van! – kiabálta támadóm.
– Ha lő, magát is megsüti – mosolyogtam. – Nem érdekel. – Maga nem öngyilkos típus – mosolyogtam tovább. Tapasztalatból beszéltem. Remegő kezekkel próbálta átállítani a fegyvert egyszerű pontlövésre. Én azonban gyorsabb voltam, elé ugrottam, és két hatalmas pofonnal hátrébb küldtem. Közben fogtam a Thétát, ami a kezemben maradt. Volt ugye egy Syntaxom meg egy Art of Liquidem, így a Théta nem kellett. Eldobtam. – Ne közelítsen… – kiabálta riadtan a bőrszárnyas. – Maga… maga bandita. Megesett rajta a szívem. – Egy hosszútávfutó ne vegyen fegyvert a kezébe! – ajánlottam, és úgy döntöttem, életben hagyom. Alig tettem meg azonban pár lépést, teljesen logikátlanul a nyakamba zuhant, és fojtogatni kezdett. Kénytelen voltam egy fa alá tenni. Akkor azonban már a többi üldöző is közel járt, sok időt elvesztegettem, sietnem kellett. A nyakamba szedtem a lábam, és futottam tovább. A célom egy fúrt kút volt a park sarkában. A díszkupolás, oszlopok övezte hercegi kutat és víztisztítót előbb kerti tornacsarnoknak néztem, és azt hittem, meg kell kerülnöm. Aztán rájöttem, hogy nincs tovább park, és én ezt kerestem. Berobbantottam az ajtót. Belülről már hasonlított némiképp egy víztisztítóra, leszámítva a kupola alá festett mitologikus freskót, amelyet füstablakokon át világított meg a fény. Lendületből ugrottam fel a berendezés körül futó márványkávára, körbe szaladtam rajta, majd egy díszes fémlétrán felmásztam a tetejére. A Syntaxot használtam, amikor lefejeztem, ajtóstól, biztonsági zárostól, manódíszestől együtt. Belebújtam, és a poros félhomályban félvakon kerestem a mélybe nyúló csöveket. Tucatnyi volt, tucatnyi leágazással. Akár bújócskázni is lehetne köztük. Halk remegést éreztem: a szerkezet működött. Egy rutinos fegyverhasználónak pillanat csak, míg módosítja a fegyvere beállításait. Én a Art of Liquid hatókörét fókuszáltam, és rányomtam a legnagyobb energiát. Akkorát, amellyel egy szélessávú utat vághattam volna egy hegy belsejébe. Kiabálásokat hallottam, amik furán visszhangoztak: innen tudtam meg, hogy az üldözőim is beléptek a víztisztítóba. Csengő léptek… valaki jön felfelé a fémlétrán, méghozzá vasalt cipőben. A hülye. A Syntaxszal vakon a létra felé lőttem, egészen magasra. A lövés átütötte a falat, és elpárologtatta a létra felső részeit. A mászót nem találtam el – nem is volt szándékomban – de a létra kiszakadt a falból, és a támadóm azzal együtt dőlt hátra. A lyukon fény áramlott be, végre láttam is valamit. Az Art of Liquidet benyomtam a lefelé futó csövek közé, majd rányomtam az energiát. Halk, visszhangzó dübbenéseket hallottam, mély hangú recsegést. A fotonfegyver sugara átszakított mindent, amit talált. Közben kúp alakú tolósugárrá bővítettem, és próbáltam tartani. Ahogy tágult a sugár lent, a fegyver úgy kelt életre a kezemben, rázkódott, tolt hátra. Hamarosan már kétkezes lett, le kellett tennem a Syntaxot. Mielőtt azonban erre sor került volna, párat még lőttem, ki a lyukon, és szétrobbantottam a víztározó külső falát. Egy félpercnyi haladékra volt szükségem, és reméltem, hogy ezzel megkapom.
– Gyerünk! – morogtam, és két marokra kaptam az Art of Liquidet. Így is alig bírtam vele. Közben a talaj a lábam alatt elkezdett remegni, mintha földrengés lett volna. A csövek a fejem mellett kilengtek, összekoccantak. A megrongált külső fal megremegett, valahol leomlott. Csak a hangját hallottam. – Földrengés! Földrengés!– üvöltözött kint valaki. Nem volt tovább, sem én, sem az Art of Liquid nem bírtuk már. Éppen idejében kapcsoltam ki, egy arc tűnt fel a falrésben. Odaugrottam és ököllel orrba vertem. A fickó csak annyit látott, hogy a benti sötétségből visszafoghatatlan erővel érkezik valami kemény. Vér fröccsent szét az orrából, ő meg üvöltve dőlt hátra, elsodorva a mögötte kapaszkodót is. Akkor már az egész alkotmány remegett, ahogy a fegyver vájta mesterséges barlangból jött felfelé a víz. De ez még mindig kevés volt nekem. Megint fogtam az Art of Liquidet, és lefelé fordítottam. Mindent, ami ott volt párálló gőzzé alakítottam át. A falhoz húzódtam, és a Pheselton védelmében lényegében mindent apró fémgolyócskákká lőttem szét. Rést nyitottam a víznek, majd a Syntaxot használva egy nagy lyukat robbantottam az épületoldalába. Kint már senki nem volt, mindenki fejvesztve menekült, amerre látott. Nos, ha valaki tüzes pokolban gondolkodik, akkor bizony erősen téved. Ami itt következett, az maga volt a vizes pokol. Dobhártyarepesztő dübörgéssel tört fel a víz, sziszegett, csapkodott, mintha csak egy vulkán kürtőjéből szabadult volna ki. Az egész épület felrobbant. Én elszálltam, és egy kiforduló fa lombozata fogott meg. A Pheselton tompította a zuhanásomat, és tekintettel volt a hallásomra is, csökkentette a robbanások hangjának erejét. Gőz szállt a magasba, óriási gejzír és a rés, amin jött elő, folyamatosan tágult. Az Art of Liquidet a jobbomban, a Syntaxot a balomban szorongatva próbáltam meg messzebb jutni a helytől, ahol felszabadítottam a természet erőit, bár amit produkáltam, az inkább tántorgás volt, mint futás. A park már nem azt a gondozott képét mutatta, mint tíz perccel korábban: faldarabok, fémdarabok, kifordult földdarabok borítottak mindent, és hamarosan minden mocskosul összeázott, a magasból ugyanis csak úgy dőlt a víz. Felfelé menekültem: a park külső falának védelme leomlott. Átmásztam, és elfeküdtem a fal tövében. Odasimultam, miközben nem messze tőlem fortyogott, tombolt a víz. A Pheselton elnyelte a hőt is, így rám hideg cseppek hullottak, de pillanatok alatt szétáztam. Pár perc múlva a gőzt némiképp hűvösebb vízfolyam váltotta fel. El se tudtam képzelni, mi lehet lent, folyásirányban. Ember talpon ott nem maradhatott. 14. A hercegi adatbázis szerint Lawrence víztározó rétegében hatvanezer köbkilométernyi víz van. Ez egy kisebb tenger mennyiségének felel meg. A víz egy órán keresztül dübörgött elő a mélyből, folyamatosan bontva le a földet és tágítva a kürtőt. Ezzel együtt csökkent a nyomás is, mígnem egyensúlyba jutott, és egy
hatalmas tó formájában ki nem alakult a nyomásegyensúly. Amikor feltápászkodtam a fal romjai mellől, alig kétlépésnyire voltam a tavacskától, amelyfenyegetőn hullámzott, bugyborékolt, ellenőrizetlen örvények forogtak a tetején, s gyanúm szerint a mélyében is. Csend lett, de olyan mély csend, mint a világűrben. Se madarak, se állatok, még levélsuhogás se hallatszott. Előretekintettem: csak sarat és pusztulást láttam. A hercegi palota állt, jó alapokra épült. A környékbeli házaknak nem volt ilyen szerencséjük, a közelebbieket egyszerűen elnyelte a feneketlen tó, a távolabbiakat a vízsugár megrogyasztotta vagy letépte a tetejüket. Csak nagyon messze látszottak egészen ép épületek. Fák egyáltalán nem voltak, legfeljebb csak néhány csonk. És mindent vastagon borított a sár. Levettem a cipőmet és kis gondolkodás után a nadrágomat is. A kezembe fogtam őket, akárcsak a két kimerült fegyvert, és kisgatyában visszacaplattam a palotához. Beléptem egy törött földszinti ablakon át, és a legelső szobában, ahol fürdőrész volt, lefürödtem. Találtam egy köpenyt, azt kanyarintottam magamra, és egy kényelmes házi lábbelit. Fent a hercegi dolgozószobában De Molay és Walker csendesen iszogattak. Zsazsa a díványon feküdt, és a fejét a bőrülésbe fúrta. Se nem látott, se nem hallott. Odamentem a whiskysüveghez, és töltöttem magamnak. – Ez cseles volt? – kérdeztem De Molay -t. – Nem – rázta meg a fejét. – Az embereket kimosni az utcából nem számít cselnek. – Nekem ez is jó volt, és aki tudott úszni, az életben maradt. Ezzel nem tudott vitatkozni. 15. Ránk köszöntöttek az alkonyati órák, azaz kevesebb, mint egy napunk maradt a midioni támadás kivédéséig. Nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Zsazsa értő kézzel masszírozta a vállamat, miközben a midioni rombolók technikai megoldásaival és felszereltségével ismerkedtem. Hajtóművek, kommunikációs csatornák, fegyverrendszerek. Rakétasilók, amelyekből egy komolyabb atomcsapást is útjára lehet indítani. Tucatnyifajta energiaágyú, lövegtornyok, vadászok ezrei… A hercegi adatbázis segített ebben is, és örültem, hogy végül is itt szálltunk meg. Minden kéznél volt. – Szigorú parancsnoki lánc – morogtam magam elé. – Precíz kommunikáció. Még a lehetőségét is elkerülik a keresztutasításoknak. semmi fejetlenség. Lehetetlen megkavarni őket. Arra gondoltam, hogy a hajókat egymásnak fordítom, de ez az ötlet is kivitelezhetetlennek tűnt. Nem tudok a rendszerbe hamis információt csempészni. Képtelenség bekerülni, olyan szigorú szolgálati rendjük van. A szék karfájára csaptam tehetetlenségemben.
– Lazítson! – súgta Zsazsa a fülembe, amitől hirtelen szétesett a koncentrálóképességem. – Nem tehetem – súgtam vissza, holott csak ketten voltunk a dolgozószobában. – Mert ha lazítok, holnap nagy valószínűséggel meghalunk. Megsimogatta a fejem. – Olyan szörnyű lehet néha élőnek lenni – mondta vigasztalóan. – Nem tudják visszakapcsolni magukat. – Ezek már filozófiai mélységek – sóhajtottam. – Ezekre végképp nincs energiám. – Majd én adok… Folytatta a masszázst, én pedig a midioni csillagrombolók pajzsadatait és külső integritását kértem le az íróasztal fölé. – Itt jó? – kérdezte Zsazsa a lapockám fölött masszírozva, és a figyelmem megint darabokra hullott. – Tökéletes – válaszoltam. – Ha hasra fekszik, a derekát is megmasszírozom. Érzem a hátában húzódó feszültséget. – Nem tehetem! – Ugyan már. Hiszen lehet, hogy holnap meghal. – Nem halok meg. – Maga mondta. – Hogy ha nem koncentrálok, lehet, hogy meghalunk. Ezért is akarok koncentrálni. – Tudok valamit, ami jól levezeti a feszültséget, és növeli a koncentrációt. – Nem szedek be semmit. – Nem is kell. – A fülemhez hajolt, és súgott bele valamit. Elvesztettem a türelmem, és feléje fordultam. – Már megmondtam, hogy. Éppen kibújt a blúzából. Felemeltem az ujjam, hogy megrójam. – Ezt nem… Ledobta a kis szoknyát is. – Az elvek… – kezdtem, mire féloldalt megoldotta a bugyi pántját is. – Miféle elvek? – dorombolta.– Ez az a pillanat, amikor minden előítéletet levethetünk magunkról. – Azt látom… – Egy próbát azért még tettem. – De a csillagrombolók most fontosabbak. Elsétált mellettem, félig megoldott bugyival, formás fenékkel, lágy léptekkel, és a hercegi asztalhoz ment. Eltüntette a midioni hajók adatait a levegőből, majd végigfeküdt az asztalon. – Én milyen látvány vagyok? – kérdezte cinkos mosollyal. – Gyönyörű – mondtam. Átgondoltam az életemet, az elveimet, és úgy az egész világegyetemet egy másodpercben. Aztán felálltam a székből, és az asztalhoz sétáltam. Zsazsa felült, és amikor
melléálltam, megoldotta a fürdőköpenyemet. Közben lábát bedugta a lábam közé, és finom mozdulatokkal húzta föl és le, masszírozta a combomat, és izgatta a...szóval izgatott. Rólam is lecsúszott a köpeny, és a lány magához húzott, előbb csókolgatta a mellem, majd harapdálta. A keze azonban másfelé is járt. végül magára húzott a hercegi asztalon, és én már nem ellenkeztem. Hiszen mindent ki kell próbálni az életben, nem? Nem bántam meg azt sem és azt sem, ami ezután következett. Feldúltuk a hercegi asztalt, saroktól sarokig, a küzdelem végén már a hátamat nyúzta a lakkozott fa, mert tisztességesen odaragadtam hozzá, míg Zsazsa felülről kényeztetett. Aztán kis pihenő következett, és a lány megint kezelésbe vett… és nem tiltakoztam, volt mit bepótolnom. A harckészültség csúcsán azonban adott egy csókot, és azt mondta: – A hercegnői szobában várlak… És eltranszportált mellőlem! Olyan csúnya szavakat nem hallottak még azok a falak, amik a számon kicsúsztak akkor és később is, míg magamat takargatva a folyosón szaladtam, illetve próbáltam meg felizgatott állapotban szaladni. Azonban amikor berobbantam a hercegnői lakrészbe, rögtön elszállt a haragom: a második lépéssel már az ágyban voltam, kezemnél pezsgő és mindenféle érdekes dolog, Zsazsa pedig felkészülve várt egy olyan izgató ruhában, hogy nem csupán a pillanatnyi gondolatok, de a hosszú távú emlékezetem egésze törlődött az agyamból. Ami ezután történt, az egyszerre volt egy pillanat és egy örökkévalóság. És megesküszöm mindenkinek, hogy a kiborg lányok nem különböznek az igaziaktól. Hacsak abban nem, hogy nem fogynak ki az energiából. Hajnali egykor ájultam álomba, és alig másfél órát aludtam, mélyen és egészségesen, amikor egyik pillanatról a másikra felpattant a szemhéjam. Felébredtem. – Mi van? – dorombolta lágyan Zsazsa. – Folytatjuk? – Aludj csak! – súgtam. – Folytassuk, York! – Nyugalom. Ahogy most kinéz, még évekig folytathatjuk majd. Felkeltem az ágyból. volt egy ötletem. Talán megálmodtam, talán tudat alatt régen érett már. Egyszerűen tudtam, hogyan verhetjük vissza a midionikat. Elmondjam? Nos, elég sokat olvasok a repülőutakon, vigyen az a mélyűrben vagy a féregvezetékek valamelyike mentén. sokat és gyorsan. szeretem a krimiket is, és az egyik kedvenc főhősöm ezen a ponton mindig a következőket mondja: „Önök is tudják már, mi és hogyan történt, ugye? A könyvben mindent önök elé tártam, bejárták azt az utat, amit én. Ha elgondolkodnak, tudniuk kell a megoldást.” Segítek, mert egy dolog még homályban maradt. A megoldáshoz az is kellett, hogy az őseim között legyenek indiánok. Ugye tudják már, mit fogok tenni?
16. .A midioni sereg érkezése előtt egy órával felszálltunk Lawrence űrrepteréről. Csak ketten: De Molay és én. De Molay az első tíz percben hallgatott, majd amikor már elhagytuk a légkört, és megállapodtunk a mélyűrből való kilépés feltételezett pontja előtt pár százezer kilométerrel, akkor rákérdezett, hogy mi is a tervem. Pontosabban szólva… – Van egyáltalán valamilyen terved? – kérdezte De Molay . – Bármi? – Van. Be akarsz szállni? – Lenne szerepem? – Igen. – Nem tudod egyedül intézni? – Tudnám, de segíthetsz. Elvégre a barátom vagy. – És ha segítek, akkor visszafordítjuk az inváziós haderőt? – Ha nem segítesz is megteszem, de ketten hatékonyabbak vagyunk. Ez tény. De Molay hátradőlt az irányítószékben. – Még meggondolom. – Kábé negyed órád van. Vigyorogtam, mert tudtam, hogy nem fogja kibírni addig. Teljes hetvennyolc másodpercig csöndben maradt, aztán kitört belőle a kíváncsiság. – Na, meséld csak el, mit találtál ki! – Szoktál izzadni? – Mi van? – Én úgy vettem észre, hogy nem nagyon izzadsz. – Ez hogy jön ide? – Izzadnod kellene. De úgy teljes erőből. Csorogjon rólad a víz! A midioni sereg impozáns rózsaformációban lépett ki a mélyűrből. Hatezer csillaghajó, egymáskörül, egyre szélesebb sugarú félkörben – mint a rózsa szirmai. Egymást fedezték, és megerősítésül a kilépéskor több száz vadászt bocsátottak ki magukból. A vadászok, mint kopók a nyáj körül, úgy keringtek, aztán észleltek minket, és tucatjával száguldottak felénk. De Molay talált valahol valami rágcsálnivalót, és azt majszolgatta. – Ismeretlen hajó… adja meg magát – reccsent fel egy hang a vezérlő – Ismeretlen hajó a midioni flottának… – mondtam én. – Kérem, forduljanak vissza, különben kénytelenek leszünk elpusztítani magukat. Egy hosszú másodpercig csak a világegyetem zajait hallhattuk. – Adják meg magukat! – ismételte meg ezután a hang rendületlen hittel. Oké – biccentettem. – Minden bizonnyal önöknek is érdekük egy erős egyezség… Inkább, mint egy elvesztett háború. De Molay égnek emelte a szemét, én pedig elégedetten hátradőltem. Besoroltunk a vadászok közé, és mentünk a zászlóshajóra. Megadni a végső csapást az ellenségnek.
17. Segerdsson admirális igazi midioni volt, a nagyobbik, szebbik fajtából. Tiszteletre méltó testi erővel rendelkezett, kékeslila bőrrel, két szemmel az arcának elülső felén, és két rejtett szemmel kétoldalt. Kezén hat-hat ujj ült, és a gerince a koponyája tetején kis taréjban végződött. Egy százkilencvenkét milliós támadó haderőt vezetett, s ehhez mérten volt öntudatos. Amikor bekísértek minket a zászlóshajó fedélzeti hídjára, és meglátott kettőnket, felnevetett, majd intett a katonáinak, hogy eresszék le a fegyverüket. Mi ennek ellenére feltartott karral álltunk egészen addig, amíg át nem kutattak kézzel és fél tucat ismeretlen eszközzel. De Molay mindeközben izzadt, mintegy meghajtott ló. – Annak van egy testpajzsa – mutatott rám egy katona. – York Ketchikan – mondtam meg a nevemet, majd leeresztettem a kezem.– Nem„annak ”. York Ketchikan a nevem. – Ketchikan – ízlelgette az admirális. – Miféle név ez? – Indián. – Az melyik bolygó? – Nem bolygó. Az őseim a Földön éltek. De Molay is leeresztette a kezét. – A másik tiszta – tette hozzá a katona a hirtelen beálló csendben, majd biztonságos távolságba hátrált. Segerdsson admirális lila szájának sarkában lekicsinylő mosoly ült. – A Földön. A nagy és híres Földön. – Egy gé arrafelé a nehézkedés… – vontam vállat. – Nem nagyobb, mint az átlag. De pontosan egy gé… mivel az az etalon az egész világegyetemben. Az admirális tekintete megvillant. – És mit keres itt egy ember az Etalonról? Megint csak vállat vontam. – Közvetíteni jöttem, hogy ne legyenek áldozatok. És mit kapok? Barátságtalan fogadtatást – róttam meg az admirálist. – De tekintsünk el tőle, hiszen önöknek csupán százkilencvenkétmillió katonájuk van,így van mitől félniük. A pofátlanságom hatására az admirális szája sarkából eltűnt a mosoly, és egy leplezetlen pillanatra brutális indulat ömlött szét vonásain. Pontosan tudtam már, miféle személyiséggel állok szemben. Gyermekkoromban, a gilleth – mutáns háború poklában ezer és ezer ilyen lényt láttam, tábornokokat,kormányzókat, hadurakat, hercegeket. mindegy volt, hogy emberek vagy mutánsok,vagy hüllők. A hatalom önelégültté, elbizakodottá, nagyzolóvá tesz. Az ellenőrizetlen hatalom pedig elsöpri a folyamatos önellenőrzéshez szükséges kétkedést. Ez a midioni hatalmasság azt hiszi, bármit megtehet. Nem tűri az ellenszegülést, és csak addig állunk meg előtte, amíg azt hiszi, hogy játszik velünk. Játszani akar velünk, mint macska az egérrel. Mi vagyunk az előétel, és a bolygó alattunk a főfogás. A brutalitás eltűnt az arcáról: most nem mutathat dühöt, nem lehet ideges. Hiszen ő egy játékos. Ő az Admirális.
– Kivégeztethetném magukat – mondta. – Nem is tudom, miért nem lövettem szét azt az ócska kis dromont, amikor a katonáim meglátták. – Mert lehet, hogy van egy védőangyala – feleltem én. – Nincs itt egyébként egy hűvösebb terem? A társam nem bírja a meleget. – Mi viszont ezt szeretjük – felelte az admirális. – Egy percet kapnak, aztán kilöketem mindkettejüket az űrbe. Ott általában hűvösebb az idő. A tisztek illedelmesen vigyorogtak. – Bőven belefér egy percbe – válaszoltam. – Azért vagyunk itt, hogy megkérjem önöket arra,lépjenek vissza a mélyűrbe. Ha ezt nem teszik, el kell pusztítanunk a midioni flottát. – Ez a lawrence-i bolond – szólalt meg egy tábornok oldalt. – Igen, ez is egy lehetőség. Lehet, hogy bolond vagyok – mondtam a tábornoknak vidáman. – De az is, hogy tele van a bolygó wrajkokkal. Erre a szóra mindannyian lefagytak, és éreztem, hogy a levegő hőmérséklete legalább tíz fokkal lehűl. Érzékeny pontra tapintottam, erre akkor is rájöttem volna, ha történetesen nem vagyok tisztában a helyzettel. Azt vártam, hogy ki lesz az első, aki kimondja a „blöff”szót, de senki nem mert dobálózni vele. Egészen a tábornok elé sétáltam. – Nem két wrajkról beszélek, mint hajdanán – mondtam neki halkan. – Hanem két tucatról…Akiknek az egyikét felengedték a zászlóshajójukra. Segerdsson tekintete De Molay -ra villant. De Molay nem hallhatta, amit mondtam, és őszintén szólva, nem is akartam, hogy hallja. A játékban leosztott szerepéről úgy véltem, jobb, ha nem tud. Ha tudott volna, nem száll fel velem. Persze ennek később meglesz számomra a böjtje, de én mindig is a jelenben éltem, és kevéssé izgatott a „később” – Nevetséges – böffentette az admirális. – Nem az – biccentettem. – A társaságomban tartózkodó Mr. Jacques De Molay a wrajkok titkos nagykövete a Lawrence-en. Amikor kiderült, hogy a midionik mire készülnek, a nagykövet úr értesítette a Katedrális Őrzőit, akik haladéktalanul elindultak, és meg is érkeztek. Jelen pillanatban lent várják a bolygón az ön döntését. Jön és veszít, vagy megy, és megmarad a serege. Magának nem kell egy ilyen fiaskó, ugye, admirális? Most érkeztünk el a legérzékenyebb ponthoz. Segerdsson rám bámult, majd felnevetett. A nevetése nem nekem szólt, hanem a tisztjeinek. Körbe is fordult a termen, hogy mindenki lássa, milyen vidám percet okoztam neki. A tisztjei, bár nem hallották, mit mondtam, engedelmesen mosolyogtak. A világegyetemben szinte mindenhol kötelező a beosztotti mosoly, ha a főnök nevet. Segerdsson felemelte két kezét, és szólt hozzájuk: – A wrajk mese életre kelt… Ezek a lawrence-iek azt hiszik, a midionik a gyermekeiket küldték el hozzájuk hódítani. – Ahhoz képest elég gyorsan elhagyták a bolygót – szólalt meg valaki, mire most már az egész terem nevetett. Néztem őket, és kicsit mérges lettem. Nagyon nem szeretem, ha rajtam
nevetnek. Segerdsson az általános vidámság közepette felém fordult, és azt kérdezte: – Ha így lenne, miért nem söpörtek már el minket? Akkor, amikor kiléptünk a mélyűrből. Miért nem lőtték szét a rombolóinkat? – Mert a wrajkok tisztelik az életet. – Ó, milyen barátságosak!… – De csak addig, amíg agressziót nem tapasztalnak. – Fenyeget? Közelebb hajoltam. – Milyenek a wrajkok a maguk… gyermekmeséikben, admirális? – Nevetségesen egyszerűek. Lángoló fehér alakok, szárnyakkal és perzselő tekintettel. se izmok, se harci öltözék, semmi félelmetes. Nálunk is legfeljebb csak a legkisebbek tartanak tőlük, amíg meg nem kapják az első játék fegyvereiket. – Nézzen le a bolygóra! Nézze a magas helyeket a főváros körül! – Miért is? – Nézze meg alaposabban a bolygót, amit el akar foglalni! Segerdsson göcögött egy kicsit, majd lekezelően megveregette a vállamat, és felballagott a parancsnoki hídra. Kényelmesen sétált, a tisztjei mosolyogva bámultak rá, én meg visszaballagtam DeMolay mellé. – Hogy megy? – érdeklődött De Molay nagyon-nagyon halkan. – És mi volt ez a wrajk utalás?. – A második szakasz jön… – Abban meghal valaki? – Nem. Itt még mindenki jól érzi magát… – helyesbítettem. – Én jól érzem magam, ők kicsit kényelmetlenül. – És én? – Te a felszállás óta kényelmetlenül érzed magad. – Tévedés. Azóta, hogy megismertelek. – Jó. Maradjunk ennyiben! Segerdsson a parancsnoki híd magasságában parancsot adott a tisztjeinek a bolygó pásztázására. A vezérlő gigantikus virtuál ernyőjén megjelent Lawrence térképe, amelyből lassan kinőttek a felhőkarcolók, paloták, tornyok. Azonos idejű műholdkép volt, korlátlanul nagyítható. A kutyaürülékből ki lehetett volna mutatni az élősködőket. A kép aztán szétoszlott tizenkét szeletre, a szeletek tízszeresére nőttek, és feltűntek az alakok is a szeletek közepén: lángoló angyalok álltak ott, pallossal és fénylő, aranyszínaurával, mindennapi valójukban. Wrajkok. De Molay sóbálvánnyá vált, akárcsak a parancsnokiban állók. Segerdsson lefagyott a hídon: az angyalok látványa olyan volt számára, mint bibliai pillantás Szodoma és Gomorra felé. De Molay eszmélt előbb, de valljuk be, előnyben volt a midionikkal szemben. Ő ismert engem. – Ki foglak nyírni – súgta felém –, hogy csináltad? – Ha ezzel elkerüljük, hogy áldozatok legyenek, akkor rendben – súgtam vissza.
De nem úsztuk meg ennyivel. Segerdsson is feleszmélt, előbb, mint bárki más: nem véletlenül volt ő az admirális, a többiek meg csak tábornokok és ezredesek, és egyéb, ágyútöltelék tisztek és tisztesek. Nem tudom, valóban rájött e, hogy blöffölünk, vagy egyszerűen csak ő is blöffölni akart, de hirtelen előrántotta a fegyverét, és ránk szegezte. – Ez benne van a tervedben? – kérdezte tőlem De Molay . Nem örült volna a válaszomnak. igyekeztem meggyőzően beszélni Segerdssonhoz. – Huszonhárom wrajkot számolhat össze… Ahogy mondta: lángoló alakok, szárnyakkal. Akar próbát tenni, admirális? Akarja, hogy a neve egy legyen a totális vereséggel? Segerdsson összeszorította a fogát. Láttam, hogy egyre nehezebben lélegzik. Megpróbálta megfékezni a benne tomboló értetlenséget, csalódottságot, dühöt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy csata előtt gondolkodjon. Valljuk be, ha nekem 192 millió emberem lett volna, én se sokat gondolkodtam volna. Ezen a ponton múlott minden. Meg akartam könnyíteni a döntését. – Forduljon vissza, és a wrajkok eltűnnek – mondtam. – Ez nem megfutamodás, hanem egy józandöntés, amellyel nemcsak a sereget, de a bolygóját is megmenti. És minden mehet a régi kerékvágásban tovább. Rám nézett, és tudtam, hogy döntött, de rosszul. Ahogy fordult, vette is elő megint a fegyverét, és rám emelte. Nem hátráltam, egy pillanatig összekapcsolódott a tekintetünk. Erő és düh volt az övében, és valamiféle erőből táplálkozó ravaszság. A fegyver csövét hirtelen rólam De Molay felé fordította. – Lássuk, igazak -e a mesék – böffentette, majd meghúzta a ravaszt. Felvillant a fotonfegyver,és mellkason találta De Molay -t. A lövés hátradobta De Molay testét, aki kicsavarodott pózban ért földet,fekete, füstölgő mellkassal. Nem mozdult. – A mesék nem léteznek! – üvöltötte Segerdsson, és a parancsnoki terem személyzete vele üvöltött. Úgy tűnt,elszámoltam magam. 18. Az admirális ismét felém fordította a fegyvert, és eltávolodott pár lépést. Ördögi gyorsasággal kergették a fejemben a gondolatok. – Na, mi lesz? – kérdezte. – Megvédi magát? Felkapcsolja a testpajzsát? Rögtön tudtam, hogy ez az, amit nem szabad tennem. Körbepillantottam a termen, láttam a belsőfedélzeti fegyvereket, és egy monitoron a szemem sarkában a vezérlőpultot is. Felismertem a tucatnyi vezérlő közül. Rám fókuszáltak egy külső energiapajzsot, amibe egy hajtóműnyi energiát át vezethetnek .Ezzel a Pheseltonom se tudna mit kezdeni. Ha felkapcsolnám a testpajzsom, ropogósra sülnék. És ahogy a midionikat a leírásokból ismertem, az admirális lassan sütne meg. Lassan és élvezetesen. – Nincs szükségem testpajzsra – mondtam.
Elsütötte a fegyvert. A pontsugár átütötte a vállamat. A fájdalom egy pillanat múlva belém mart. Úgy éreztem, mintha a sérülés helyén egy izzó drótdarabot húzogatnának. valószínű, hogy megrándult az arcom, egy pillanat lehetett nem több, de az admirálist ez is elégedettséggel töltötte el. – Fáj! – kiáltott fel. – Persze, hogy fáj. ide jönnek ketten egy mesével, és azt képzelik, hogy elhiszem. Nem tudom, kik állnak ott lent, de ha wrajkok, akkor miért nem avatkoznak közbe? – A hírhozókat meg lehet ölni, de azzal nem lehet megnyerni egy háborút – mondtam hidegvérrel. – A hírhozók egyike nem wrajk? – kérdezett vissza fölényesen. – Ezt mondta, nem? De egy mesével nem állíthatnak meg egy győzedelmes flottát! – De igen – szólalt meg De Molay hátul, és lassan felült. Egy vattába burkolt mázsás kő esett le a mellkasomról, amikor meghallottam a hangját. Az örömömet szerencsére jobban sikerült palástolnom, mint egy fél perccel korábban a fájdalmamat. – Mi a kevert istenekre? – hördült fel Segerdsson, és újfent De Molay -ra emelte a fegyverét. Ekkor azonban már repültem felé, és abban a pillanatban, amikor lőtt, ledöntöttem a lábáról. De Molay is talpon volt már, és kiizzadta magából az MMX Art of Liquidet, ami az előbb cseppfolyós formában is megvédte az életét. A fegyver összeállt a kezében, és ő végigpásztázott vele a vezérlőn, cseppfolyóssá téve minden élő szövetet. A midioni tisztek és őrök egy tócsába gyűltek össze a parancsnoki híd padlóján, míg a műszerek épek maradtak. Segerdsson közben megpróbált lelökni magáról, de én belekapaszkodtam a nyakába. A midioniak fiziológiáját alapul véve nem középen, hanem kétoldalt kellett szorítanom, így az ujjaim, mint kriolit kapcsok zárultak rá ereire. Az admirális szédült, és kék pólusai kitágultak: igazán ronda képet vágott. Az ereje azonban nem hagyta el, felemelt, és megfordult velem együtt. Rám zuhant, és megpróbálta a szuszt kinyomni belőlem. Elengedtem a torkát, és lerúgtam magamról. Erre nem számított: messze röpült. – Földre! – üvöltötte De Molay , és én leszegtem a fejem. Segerdsson felállt, éppen akkor, amikor az Art of Liquid sugara odaért. A midioni haderő parancsnoka elegáns, kék lefolyóöblítőhöz hasonlatos cseppekre hullott szét. De Molay még javában tüzelt, amikor én már a parancsnoki híd felé rohantam. Lőttek rám, de kockáztattam: nem húztam fel a Pheseltont, nem tudtam, a rendszer nem süt-e meg automatikusan. Olyan gyorsan rohantam, ahogy csak tudtam, és közben olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam. El kellett érnem a hidat. Ha a szolgálati útvonalba nem tudok beépülni, akkor teljes mértékben leblokkolom: ez volt a terv harmadik szakasza. sajnáltam, hogy idáig eljutottunk, de ez már nem rajtam múlt. De Molay közben végzett a vezérlő egész személyzetével. Ezután egy pillantással felmérte a problémámat, és szétlőtte a rám állított pajzsgeneráló
kimeneteit. Rögtön a Pheseltonom alá vontam a vezérlő egészét, és leállítottam a zászlóshajó összes kimenő cellulárisvonalát, egy kivételével. Meg akartam mutatni a többi ötezer kilencszázkilencvenkilenc csillaghajónak a wrajkokat. Láthatják, mi fogadja őket a bolygón. Most már csak példát kellett statuálni. – Gyerünk azzal a fegyverrel! – üvöltöttem De Molay nak, aki máris rohant utánam. Berobbantak a vezérlő ajtajai, és midioni katonák rontottak be: a hajó vészrendszere a lövöldözés alatt riasztotta őket. Felkaptam egy kék folyadékban ázó, gazdátlan energiakarabélyt a földről, és fedeztem De Molay rohanását. széles energiahullámokkal bombáztam az ajtókat: a támadóink lángra kaptak és üvöltve égtek el. A fal mögöttük megolvadt, és alaktalanná torzult. Nem szeretem az ilyen csatákat. Akárki, akármit is állít rólam, nem szeretem őket. Régen megundorodtam tőlük, idejét nem tudom, mikor. Talán ötévesen. Talán akkor, amikor a mutánsok elfoglalták a szüleim új-aquitániai palotáját, és mindenkit megöltek. De nem volt más választásom:tüzeltem, és igyekeztem nem szívemre venni a halálsikolyokat. Amikor De Molay felért, fegyvert cseréltünk. Ő fedezett engem, én meg az Art of Liquid segítségével megpróbáltam a midioni zászlóshajó külső burkát cseppfolyósítani. Gyors mozdulatokkal csatlakoztattam a fegyver vezérlését a parancssorba, és küszöböltem ki bizonyos védelmi protokollokat. Nem volt bonyolult: a midioni hajók egyikét sem készítették fel egy belső átalakításra: a győztes rabló hadjáratok sora elbizakodottá tette a támadókat, eszükbe se jutott, hogy valaki majd a saját vezérlőjükből fogja megtámadni őket. Az Art of Liquid programozása a maximálisra hevítette a hajó energiapajzsát. Egy izzó fémcseppet akartam a hajóból létrehozni – ahogy az a legendákban szerepel. A fegyver rácsatlakozott a rendszerre, és megkezdte az átalakítást. semmi mást nem tett, mint amiért létrehozták: mindent cseppfolyósított. Éreztem, ahogy hullámzik a lábam alatt a vezérlő, és alulról megcsapott a hőség. De Molay ugyanakkor folyamatosan tüzelt: a midionik kitartó népség voltak, a katonák pedig csak egy lehetőséget ismertek. Törtek előre gondolkodás nélkül. – Siess már! – üvöltötte fel De Molay a hídra. – Nyugalom, csak harminckétezren vannak a hajón… Ott kellett hagynom az Art of Liquidet az átalakulás közepén. Nem volt választásom. Én is felkaptam egy energiafegyvert, és De Molay -val az oldalamon kitörtünk a vezérlőből. Akkor már nemcsak a fegyverünk, a cipőtalpunk is füstölt. Ha a falhoz értünk volna, megégünk. – Mennyi időnk van? – kérdezte De Molay egy fegyvercsere pillanatnyi csendjében. – Öt perc múlva elolvadunk a hajóval együtt. – A hangár felé?
– Aha. Az űrhajónkhoz kellett átvágnunk, ez volt a terv leggyengébb része. De ahogy mondják, az optimizmus hegyeket pakol arrébb! Egyszerűbb dolgunk volt, mint a Bero bázisán: itt csak midionik álltak elénk, a belső védelmi rendszer – ha volt egyáltalán olyan – nem okozott problémát. Egymást fedezve haladtunk előre, miközben éreztem, hogy a padló veszít szilárdságából. Láttam a lábnyomaimat magam mögött, sőt, amikor a falnak vetve fedezéket kerestünk, a ruhám megperzselődött. – Gyorsabban! – üvöltöttem, miután a lábam beleragadt a fémrácsba. De Molay rohant, én a nyomában. A leszállódokkoknál a vadászpilóták sorába ütköztünk. A gépeiket védték. Gyors fejszámolás következett: ezerötszáz vadászgép öt fedélzeten, azaz szintenként háromszáz. Két pilótával számolva az azt jelentette, hogy minimum egy hatszáz fős sereg volt köztünk és az űrhajónk között. – Várj csak! – állítottam meg De Molay t. – Mire? – nézett vissza. – Hatszáz midioni nagy falat nekünk is. – York! – mondta. – Pár percen belül egy olvadt fémcsomó lesz ez a hajó. Mit akarsz? Piknikezni?– Csak várni. Két lövés után elcsendesedett a folyosó. visszaszámoltam. Fél perc múlva a pilóták üvölteni kezdtek. – Mi a…? – De Molay értetlenül nézett rám. – Ugrálj, Jacques! – javasoltam neki. – Gondolj valami countryzenére! Akkor már ő is érezte: lassan merült bele a padlóba. Megragadtam a kezét, és kirántottam. Én ugráltam. Mint valami hülye gyerek, egyik lábamról a másikra. – És most? – nézett rám. – Countrytánc és fegyvertűz. A vadnyugat legszebb ideje. Jártál arrafelé az ezernyolcszázas években? – Most mit akarsz? Történelemórát tartsak? – Nem, dehogy! Emlékszel valamilyen dallamra? – Hogyne! – Dúdold!. és dúdolta! Elkaptam a könyökét, és fordítottam, mintha csak táncolnánk. Kiugrottunk a sarok mögül, és ahogy forogtunk, úgy tüzeltünk. Mire a pilóták észbe kaptak, már halottak voltak vagy magatehetetlenek. Ha emelték a fegyverüket, akkor elsüllyedtek a cseppfolyóssá váló fedélzetben. Ha kapálóztak, elsüllyedtek a fedélzetben. Ha csak álltak… szintén elsüllyedtek a fedélzetben. Mi forogtunk De Molay -val és lőttünk. mint valami tornádó vágtuk át magunkat a pilóták során Átkozódások, halálsikolyok kísértek minket, nem volt szép élmény. De nem volt időnk átgondolni, mert ha csak egy pillanatra leállunk, mi is elsüllyedünk. A hangárban a vadászok közül magasan kiemelkedett a hajónk, de nem azért, mert nem süllyedt el félig-meddig, hanem mert egy dromon hét-nyolcszor nagyobb volt, mint egy midioni harci gép. Amikor már nem kellett tüzelnünk, elengedtük egymás karját, és fürge magas lábemeléssel rohantunk a hajóig. A cseppfolyósság rá
nem terjedt ki, így külön élvezet volt szilárd rámpát érezni a lábunk alatt. De Molay rohant elöl, mentálisan indította be a hajtóművet, majd bevágódott a pilótaülésbe, és húzta a kormánybotot. – Segíts! Mögé álltam, és én is beleadtam minden erőmet. A hajónk kiemelkedett a dokk padlójából, majd energiát nyomtunk a hajtóműbe, és kitörtünk a dokkból. Ez volt az a pillanat, amikor a zászlóshajó egyetlen olvadt cseppé állt össze mögöttünk. – Ez volt a bemutató – mondtam a barátomnak, és lezuhantam a másik vezérlőszékbe. – Mutassunk erőt, és küldjük többi hajót haza! De Molay közös csatornát nyitott, és átküldte a lawrence-iek ultimátumát. És mivel a midioni hajókon látták a két tucat lángoló angyalt, és látták, mivé vált valami ismeretlenerő folytán a zászlóshajójuk, a távozás mellett döntöttek. Győztünk. 19. A hercegi palotát nem hagytuk el ezután sem. Akkor sem, amikor megjelent a herceg. Volt kis erőfitogtatás, főképp a hercegi gárda részéről, de miután laposra vertük őket és elmagyaráztuk, miért is vagyunk itt, kiemelt vendégek lettünk. A lakosok visszatértek a bolygóra, és volt némi zavargás, miután rájöttek, hogy a Bero nincs a helyzet magaslatán. A politikai rendszer azonban maradt a régiben, már csak azért is, mert az itt élők a hercegségnél nem tudtak jobbat elképzelni. – Azt mondja el, honnan jutott az eszébe ez az egész! – kérdezte tőlem a herceg. Magas, vékony férfivolt, utódok nélkül. Nem is csoda: a fiúkat szerette. Amikor erről beszélgettünk, akkor egy lovagi étkezőben ültünk egy húszméteres asztal körül négyen: Jacques De Molay , a herceg, a herceg édesanyja és én. Aaron Walker már nem volt közöttünk,lelépett, amikor megkezdődtek a visszatelepítések. Azt mondta, nem vágyik hírnévre. – Indián őseim gyakran alkalmazták azt a cselt, hogy a seregüket nagyobbnak láttassák a valóságosnál, hogy bábukat állítottak fel a dombokra, az ellenséges harcosok köré – mondtam a hercegi kérdésre. – Ez ugyan több mint ezer éve volt, de csupán a fegyverek lesznek erősebbek, a haditechnika semmit sem változik. – De honnan szerzett wrajkokat? – Ó, én láttam már wrajkot,és az egyik alattvalójuk segítségével sikerült egy kópiagyárban összehozni egy mintapéldányt, amit aztán huszonnégy különböző helyre eltranszportáltunk. – Milyen ötletes! – örvendezett a herceg. – És milyen érdekes, hogy tényleg léteznek wrajkok! Én azt hittem, hogy az a régi történet az Őrzőkkel csak mese… – Igen, feltételeztem, hogy a midioni vezetés is így fog reagálni, és nem hisznek nekem. A terv gyenge pontja az volt, hogy ha bizonyítanunk kellett volna a wrajkok tényleges jelenlétét.
– Mit tett volna akkor? De Molay -ra pillantottam. – Mindent meg lehetett volna oldani. De szerencsére a nyers erő többet ért. És elértük azt, hogy a midionik is elkezdtek hinni abban a régi mesében. A zászlóshajójuk megsemmisülése után elmentek, és nem is fognak visszajönni jó ideig. – Remek! – nevetett a herceg. – De mit csináljunk azzal a fémgömbbel a bolygó felett? – Világítsák ki! szervezzenek rá turistautakat. Akármit. A herceg tapsolt. – Nagyon jó ötlet! Maga igazán talpraesett fickó. Meg fogjuk hálálni a segítségét. – Tulajdonképpen segíthetne is – bólintottam. – Egy Zoran Xavier nevű embert keresek. – Utána fogok nézetni. Megtartotta a szavát, és utánanézetett. Mire a hercegi parkot rendbe tették – három nap kellett hozzá – addigra megjött a keresés eredménye is, amit a herceg személyesen tolmácsolt. A balkonon álltunk, és néztük, miképpen helyezik be az utolsó fákat a sétány gödreibe. – Sajnálatos módon Zoran Xavier a midioni támadás előtt három héttel elhagyta a bolygót – mondta szomorúan a herceg. – Úgy tűnik, egy magánrepülőgépen mentették ki innen. – Milyen magánrepülőgép volt? – Ez hihetetlen, de még a Berónál sem tudták megmondani. Az engedélye alapján egy Neontigers nevű bolygóról jött, de Neontigers nevű bolygó nincs a galaxisban. – Akkor milyen engedély volt az? – Látja, kedves barátom, ez jó kérdés. Mondja, maga szerint jól fest az a szürke cirk az örökzöldek között? Úgy véltem, többet nem tudok meg a hercegtől, mert kapcsolatok ide vagy oda, amiről nincs mit megtudni, arról nem is lehet többet megtudni. – Ugye nem te voltál? – kérdeztem később egy hercegi légikocsiban DeMolay-t. Alattunk az utcákon most ezer és ezer ember hullámzott, körülöttünk pedig őrületesen nagy volt a légi forgalom. – Nem te vitetted el Xaviert? – Paranoiás vagy – jelentette ki De Molay . – Én veled voltam egész idő alatt, nem emlékszel? Előtte is, közben is, és most is. – Ne vakíts! Küldhettél egy üzenetet előre, hogy menekítsék ki innen Xaviert, mert York Ketchikan jön, elkapja és majd a Stoicheiáról fog érdekes kérdéseket feltenni. – Ugyan már! Nem nagyon hittem neki, de nem vitatkoztam, mert elérkeztünk az űrreptérig, és még előttem állt egy szomorú búcsúzás. De Molay rögtön a dromonhoz ment, én pedig a jegyirodába, ahol Zsazsa boldogan ugrott a nyakamba. – Gyere velem! – mondtam neki. – Ugyan, York – felelte vidáman. – Mit kezdenék én az űrben! Itt van a
munkám, itt vannak a szerelőim meg a programfrissítések félévente. Tudod, hogy nem mehetek. – Rendben, megértem. Adott egy csókot, és ugyanolyan bájosan mosolygott, mint amikor először megláttam. Gyanítottam,hogy ha húsz év múlva visszatérnék ide, akkor is így mosolyogna. Ő is adott egy csókot, én pedig a jól végzett munka elégedettségével elindultam De Molay után.
A MYSTERIOUS UNIVERSE VILÁGA
Jelenkor (-2125-ig) A világon őrködő Amerikai Egyesült Államok, a széthúzó Európa, a birodalmi terveit fel nem adó Oroszország, a gazdaságilag és politikailag megerősödő kínai kommunista rendszer, illetve a forrongó Közel-Kelet – mindezt nem kell bemutatni a jelenben élőknek, elég csak egy napilapot elővenni vagy a tévében megnézni a híreket. Mégis: ez a világ is a Mysterious Universe része. Szigetek és űrállomások épülnek, földrészeken átívelő sztrádák, egyre hatalmasabb felhőkarcolók .Az országok műholdakat lőnek fel, az emberi testbe nanorobotokat injekcióznak és a szerveket műszervekkel helyettesítik. Ám a technikai fejlődés egyenesen arányos az elidegenedéssel, a jog erejének megerősödése a tradíciók kihalásával. Társadalmi szerződések árnyékában hanyatlik az egyéni erkölcs,értékrendek csapnak össze napi politikai színezetben. És mindeközben, míg a világ felén azt hiszik, így van ez jól, a másik felén nincs még béke. És mi tudjuk: nem is lesz soha… Az energiaháborúk kora (2125-2190) A világűr felfedezése és gyarmatosítása lassan haladt, az ember – úgy tűnt – bezárva marad a Naprendszerben, míg azonban technikai tudásának nincsenek határai. A 21. század fejlődése egyre gyorsabb és gyorsabb volt, a gazdasági élet résztvevői egyre befolyásosabbak lettek. A Föld készletei azonban kimerültek: az ivóvíz épp úgy, mint a kőolaj és földgázkincs. s habár alternatív energiahordozók szép számmal akadtak, a változásokat nehéz volt feldolgozni. A legelső összecsapásoknak a gazdasági hátterében ez áll, ideológiai hátterében pedig kelet és nyugat kultúrájának összeférhetetlensége. A rakéták és műholdas fegyverek ellen nem lehet százszázalékos hatékonysággal védekezni, mint ahogy a beszivárgó terrorista-sejtek ellen sem. Az első légicsapások után modern szárazföldi seregek indultak egymás ellen. A háború korlátozottan zajlott a Föld egyes pontjain, de senki nem húzhatta ki magát belőle. Hatvanöt kegyetlen év alatt az egész bolygó politikai-társadalmi térképe megváltozott, semmi nem maradt a régiben.
Novus Ordo Seclorum (2190-2395) A háborúban hihetetlen vagyonok halmozódtak fel, amik az újjáépítés során erős politikai tőkét jelentettek. A technokrácia és a gazdasági világ összefonódásából kiemelkedett egy új nemesi rend, melyhatalmát egyaránt köszönhette a kapcsolatainak és pénzének és a megsokasodó spirituális emanációknak. A NOS-korában különleges események és csodák ezrei, tízezrei jelezték az emberek felé, hogy a világ csupán nem fizika és matematika. Csak kevesen tudták, hogy ennek a hátterében egy különös faj és egy még különösebb szervezet állt – a Katedrális. A tényleges gazdasági és politikai hatalmat 2245-től az időutazás technológiáját birtokló, titokzatos Katedrális gyakorolja; látszólag semmi nem állhat annak útjába, hogy megkezdődjön a galaxis meghódítása. Az Új Világrend bukását a 17-es űrrepülőraj felfedezései hozták el: alighogy megjelentek az első hipertér -utazásra alkalmas űrhajók, egy parafenomén testvérpár ismeretlen szupercivilizáció nyomaira bukkant a galaxis távoli szegletében. A magukat megairának nevező von Anstettenek szembeszálltak a legyőzhetetlennek hitt Katedrálissal, és a Bowman-testvérek segítségével győzelmet aratnak fölötte. Hónapok leforgása alatt megszállják a Földet s a lakott világokat, dicsőséges hódításukkal kezdetét veszi a Dominátus kora, amely egészen a 27. század végéig tart. A Dominátus
(2405-2680) A NOS bukását követő egy évtizedes átmeneti kor után az emberiséget igába hajtotta a megaira származású von Anstetten család. I. von Anstetten eltörölte a mágikus tudományokat és megalapította a feketecsuklyás testőrséget. Közel három évszázados uralmuk alatt egy erős kézzel kormányzott emberi birodalmat hoztak létre, amelyben nem volt helye – a császári udvaron kívül – okkult hatalmaknak és ellenszegülésnek. Talán csak a Pannonon… A Katedrális már a korszak első éveiben elhagyta a Földet. A megairák okkult hatalmának és az irányított médiának köszönhetően lassan feledésbe merült.
Legendája alig három emberöltő elteltével mítosszá, majd mesévé szelídült, amit IV. von Anstetten, a Démoncsászár korában már csak a gyerekek és a „megszállottak”hittek el. A 27. század derekán megszületett egy férfi, aki mindenkinél közelebb került ahhoz, hogy lerántsa a leplet a despotaként uralkodó von Anstettenekről. Brett Shaw, a császár praetorianus gárdájának ezredese kalandos utazásai és izgalmakban bővelkedő küldetései során lépésről-lépésre megismerte a von Anstettenek és az emberi történelem legnagyobb titkait. Életének meghatározó pontján halálmegvető bátorsággal fordult szembe a galaxis császárával, s ezzel akarva-akaratlan olyan világtörténelmi és kozmikus események sorát indította el, amelyek döntően befolyásolják a későbbi századok történéseit, és előkészítették a Katedrális dicsőséges visszatérését. A felfedezések kora (2680-2799) A 27. század végén, a von Anstettenek démoncsászárságának eltűnésével, az erős kézzel összetartott megaira-birodalom történelmi léptékkel mérve iszonyatos gyorsasággal hullt darabokra. A von Anstettenek bukásával számos titkolt ismeret jutott az emberiség kezébe, többek között a féregvezetékek mentén való utazás technikája is, amely lehetővé tette a több tízezer fényévnyire lévő világok gyorselérését. A világegyetem méretei hirtelen összezsugorodtak: megindult a Tejútrendszer benépesítése. Ekkor bukkant fel a tér és idő távoli szegletéből a mutáns fajok többsége, s mellettük ezer és ezer új faj. Történetüket egyelőre még homály fedte, felfedezésük lépésről lépésre zajlott, sokszor erős ellenállásba ütközve. A bátor felfedezők és őrült kalandorok ideje ez. Emellett a spiritualitás is új lendületet vett: ez az Új Alkímia kora, amikor az ember ismét felfedezi okkult erejét és hatalmát. Ez azonban felborzolta a szupercivilizációk kedélyét, mire mintegy válaszul megjelent Nathanel népe, hogy ellensúlyozza a szupercivilizációk hatalmát. A kolóniaháborúk kora
(2799-2908) Az ember egy hosszú évszázad alatt feltérképezte a Tejútrendszert, és igyekezett mindenütt megvetni a lábát. Ennek több következménye is lett. Az első, hogy számos
új civilizációt fedeztek fel,amely civilizációk nem mindig békések, és nem mindig gondolkodnak emberien. A második, hogy a letelepedő emberiségre sokan ellenfélként kezdtek tekinteni. A felfedezések így vezettek el a kolóniaháborúkhoz. Százezer fényéves körben lakta be a világot az emberiség, de még ez is kevésnek bizonyult. A fajok közti összeütközések kisebb-nagyobb háborúkba torkoltak. Némelyikben csak egy bolygó, másokban egész naprendszerek vettek részt. A Tejútrendszer politikai egyensúlya megborult, idegen fajok között a régi ellentétek ismét kiújultak. A korszak végén már nem beszélhetünk egyetlen, egységes emberi birodalomról, mint a von Anstettenek idejében. A birodalmak kora leáldozott, idegen fajok közé beékelődött ezer féle emberi világalakult ki: császárságok, cárságok, királyságok, köztársaságok, kaganátusok, sogunátusok, szövetségi rendszerek, diktatúrák és anarchiák. Gilleth-mutáns háború (2908-2974) A kolóniaháborúk kicsúcsosodása a gilleth-mutáns háború volt. A mutáns fajok terjeszkedésük közben botlottak bele a húsz naprendszert uralmuk alatt tartó katonai szervezettségű gilleth fajba. Amit nem tudtak: a gilleth fajok a párhuzamos dimenziókban több ezer bolygót laktak be. És amikor a mutánsok egy csapással meg akarták semmisíteni a gilleth birodalmat, tíz és tízezer csapat rajzott elő a háttérvilágokból. Pár éven belül a galaxis egésze belebonyolódott a háborúba, amelynek úgy látszott,sosem lesz vége. A világegyetem egyik legnagyobb háborúja lett a gilleth-mutáns háború, amely csaknem hetven évig zajlott– ebben a világegyetemben. Másutt évezredekig. Az emberiség nem maradhatott ki ebből a háborúból, a mutánsok nem hagyták. Ekkor merült föl elsőként az – egyelőre még csak az idegen kultúrákat vizsgáló történészek körében –, hogy a mutáns fajokat valamiféle különleges kapcsolat fűzi az emberiséghez, a Földhöz. Ezredvég (2974-3010) Egy titokzatos megegyezés következtében erre a világra beköszöntött az ezredforduló előtt két és félévtizeddel a béke. Lezárultak a kolóniaháborúk és számtalan felfedező lépte át a Tejútrendszer határát,hogy más galaxisokban barangolva új létformákat és lakható bolygókat keressen.
A 30. századra egy sokszínű, átláthatatlan világban éltek emberek, mutánsok, idegen fajok, és szupercivilizációk. Egy ilyen világban óhatatlan a von Anstettenek alatt fénykorát élő okkult hatalomkeveredése a technikai csodákkal. A világ tovább tágul: háttérdimenziók, zsákvilágok, héliumrejtekek mélyére jut el az ember és szabadítja ki az ott megbúvókat. York Ketchikan a század derekán születik, a háború zűrzavarában, egy nemesi család sarjaként. Ötéves korában elragadják szüleitől, és túsz lesz. Hamarosan tovább adják, és York hivatásává válik az,amibe a sors belesodorta. Ezek alatt az évek alatt azonban sokat megtanul, több ismeretet felszed, mintegy átlagos ember. Ám York nem is átlagos. Hozzá hasonló mindössze kilenc van a világegyetemben.
