268533926-RICHARD-HAACK-KEMEK-KONYVE.pdf

RICHARD HAACK KÉMEK KÖNYVE

AMON Könyvkiadó 1994 Eredeti: Richard Haack Spy and Spy Lektor: Szenci Rafael Fordító: Dávid Attila Norbert Felelős kiadó: Tarnóczi István AMON Kiadó 1203 Budapest, Hosszú utca 38/a

Előszó helyett... ... bár nem így terveztem, el kell valahogyan kezdenem ezt a könyvet. Eljött az a nap, amikor már nem tehettem tovább a dolgomat. Izgalmas és érdekes volt a munkám, és bár emberéletek ura lehettem - többé nem vonzott. Évtizedeken át a hadviselők ősi szakmáját űztem: kém voltam. Kéme idegen országoknak, kikémlelője más, az enyémhez hasonló szervezeteknek, fürkészője az emberek életének. Az utolsó években már nevem is volt, ismertek. Vagy azt hitték, ismernek. Féltek is tőlem. De nem akartak félreállítani, és most sem fenyegetnek merényletekkel. Talán mert tudják, hogy elsősorban nem a leleplezés a célom. Nem a mindenáron való szenzációcsinálás hajt, és nem szándékozom újabb nemzetközi bonyodalmakat okozni. Nem akarok másokat a sírba küldeni. Bár így is botrányos ez a könyv, és lesznek, akik szívesen üldöznék a szerzőt. A következő lapokon csupán megosztom ismereteimet az olvasókkal, hogy ők is megtudják, milyen veszélyes világban élünk. Veszélyesebb ez, mint amilyennek hiszik, sőt látják.

„Vállald az erkölcstelenséget, amely... a jövő erkölcse lesz" (Anatole France) REAGEN Az egész úgy kezdődik, mint egy Agatha Christie-történet; például a tíz kicsi „indiánról" (indiánok a belőle készült filmben szerepeltek, a könyvben még kicsi „négerekről" volt szó). A nyolcvanas évek közepén járunk. A csillagháború terve már készen áll, sőt, a kozmikus védelmet a Nyugat a Szovjetuniótól való félelmében már nagy léptekkel tervezi is. A világ számos fejlett országában munkába álltak a kutatók, akik megvalósítják a nagy álmokat. Mert tényleg nagy álmokról volt szó - akkor is az volt, ha sohasem jutottak a végére, mert közben hatalmasat fordult a világ. Kiderült, nincs már rá szükség - de ezt nyolc-tíz évvel korábban senki sem tudhatta. A főleg elektronikai és közvetlen fegyvergyártó cégek összeszedték a világ legjobb elméit. Ma már nem is sejtjük, hány kitűnő tudós dolgozott nekik. Még Nobel-díjasok is, akik napjainkban érthetően nem dicsekednek ezzel. Az intézmények a hatalmas amerikai, angol, francia megrendelésekkel zsebükben a világ minden részéről igyekeztek összeszedni a legnagyobb koponyákat. Az agyelszívásnak akkoriban ez nagy lendületet adott. Amikor Reagan elnök meghirdette, hogy „halálra fegyverezted az oroszokat"(mi több, ígéretét valóra is váltotta, nagymértékben éppen ez okozta a Szovjetunió összeomlását), elsősorban a kozmikus védelmi pajzs kiépítésére gondolt. Tudta jól - és tudták szakértői, tanácsadói -, hogy ha ezt sikerül elkészítenie, többé nem kell félnie a szovjetek nukleáris fenyegetésétől. Pedig akkoriban nagyobb volt, mint valaha, és igen közelinek látszott az a nap, amikor a Moszkvában uralkodó gerontokrácia valamely tagjának érelmeszesedett agyában megfogan egy rakétaindítási parancs. Atomrakéta indítása „ATOMGOMB" A valóságban természetesen nem egy megnyomható gombról van szó. Ilyen nem létezik - csak az izgalmasnak szánt filmekben. Nem fordulhat elő, hogy avatatlan kezekbe kerül egy atomrakéta vagy másfajta nukleáris fegyver, és az akkor aktiválható, „elindítható", felrobbantható lesz. A biztosítórendszert többszörösen védik. Titkos kódok egész soráról van szó. Ez elektronikus módon működik, amelyet egy vezérkód irányít. A rendszer akkor lép működésbe - a nukleáris rakéták csak akkor indíthatók el -, ha a szóbanforgó atomhatalom államelnöke betáplálja a számítógépbe a saját számát. Ez a szám igen gyakran változik, az elnök nem is tartja fejben, külön emberek vannak erre a célra. Ezek közül egy éjjel-nappal a kicsiny, hordozható, írógéptáska külsejű gép mellett, tartózkodik. Az elnök száma háromjegyű, de ez még nem elégséges a rakéták elindításához. Ahhoz, hogy „valami" történjen, az illető ország honvédelmi miniszterének is be kell ütnie a saját éppen aktuális kódszámát. Ez szintén háromjegyű. Eddig van tehát hat számjegy, és a rendszer még mindig nem „él". A számparancsot elektronikus úton az egyes fegyvernemek főparancsnokaihoz továbbítják. Mivel általában nagyhatalmakról van szó, ahol a hadseregek hagyományosan hármas tagozódásúak (légierő, szárazföldiek, haditengerészet), az illető főparancsnok is hozzáüti a maga háromjegyű számát. Így a kód - természetesen néhány másodperc alatt - kilencjegyűvé duzzad, és ez folytatódik lefelé haladva egészen addig, míg - tegyük fel - egy rakéta elhagyja az indítóállomást. De ez is csak olyan helyzetben zajlik le a fentiek szerint, ha az illető ország hadserege valami okból már valójában készültségbe helyezte nukleáris csapásmérő eszközeit. Normális viszonyok között ugyanis számos egyéb „kapu" védi a téves indítás lehetőségétől a legénységet. Például az, hogy békeidőben a legtöbb rakéta teste és „nukleáris feje" nincs is együtt; csak erre kapott készültségi parancs esetén szerelik össze a két külön tárolt részt. Ehhez a technológiailag előírt műszeres vizsgálatok és egyéb folyamatok is hozzátartoznak; összesen körülbelül 66-70 technikai és mintegy 38-41 hadkészültségi intézkedést kell megtenni! Vagyis legalább száz „kapu" védi a nemlétező „atomgombot". Ezenfelül az egyes fegyvernemeknél is különböző a helyzet. A mozgatható kilövőállású rakétákat tároló és használó egységeknél sok alcsoport együttes tevékenységére van szükség. Külön legénység foglalkozik parancs esetén a nukleáris fejjel, külön egység a rakétatesttel és egy harmadik az indítóállással. A másik kettő nélkül ezek közül bármelyik képtelen az önálló indításra. Majdnem hasonló a helyzet a tengeralattjárók esetében is, ahol szintén külön tárolják az atomrobbanófejeket és a rakétatesteket. A központtól (vezérkartól) rádió útján kapott elektronikus kód jogosítja fel például az atommeghajtású tengeralattjáró kapitányát a nukleáris rakéta elindítására -, de ezt ő is csak két beosztott tisztje kódjával együtt teheti meg. A kapitány nem ismeri beosztottjai kódjait, azok sem az övét vagy egymásét.

A harckészültségnek - a fentiekből egyértelműen kiderül - több fokozata van, amelyeken rakétaindítás előtt okvetlenül át kell esni. A leghosszabb idejű az 5. fokozat, minimum 24, maximum 36 óráig tarthat. Általában ez az időtartam, amely alatt élesnek látszó helyzetben felderítik (vagy megpróbálják felderíteni) az ellenség valódi szándékát. (Erre szolgáló eszközök: a kémszolgálat, a diplomácia, a politikusok tárgyalásai, a kémműholdak, a katonai mozgások figyelése, az elektronikus lehallgatás, stb.) A 4-es, 3-as és 2-es fokozatok ennek megfelelően már rövidebbek. Az l-es a legrövidebb: maximum 60 percig tarthat. Általában rövidebb ennél, előfordul(hat), hogy alig 30 percig tart. Utána már vagy indulnak a rakéták, vagy lefújják a riadót. A hadműveleti indítási kódokat az atomrakétákkal rendelkező államokban is csak a legszűkebb katonai vezetés és az államelnök ismeri. Mindenkinek érdeke, hogy ezt az ellenség vagy harmadik személyek (terroristaveszély!) soha ne ismerhessék meg. Atomgomb Mivel mindig számoltak azzal Washingtonban, Londonban, Párizsban és másutt, hogy egyszer valaki a Kremlben „megbolondul'', hát örökös készenlétben álltak. Pedig tudva tudták, hogy ha elindulnak a rakéták Szverdlovszk, Moszkva vagy Kamcsatka felől, már elpusztul a világ akkor is, ha az amerikaiaknak vagy briteknek sikerül időben „visszalőni". Reagan éppen ezt akarta megakadályozni. Ha az újságírók által csillagháborúnak nevezett védelmi rendszer létrejön, Moszkva hiába indítja el atomrakétáit a nyugati hatalmak - vagy a Föld bármelyik másik területe, állama vagy pontja ellen. Az űrből még a Szovjetunió területe felett, közvetlenül az indulás után megsemmisítették volna ezeket a halálhozó lövedékeket lézerágyúkkal és más, akkoriban a nyilvánosság számára -érthető okokból - nem részletezett technikai eszközökkel. Akkor tehát az atomháború egyetlen károsultja az a hatalom lett volna, amelyik a többiek ellen elindítja pusztító eszközeit. No, és persze annak teljes lakossága, és számos szomszéd ország teljes lakossága is. Abban az időben főleg a britek jeleskedtek az űrvédelmi pajzs problémáinak megoldásában. London és más városok környékén akkoriban számos kutatóintézet és egyéb vállalkozás állt rá az ilyen irányú kísérletekre. Ilyen volt a Marconi Defense System Co. Ld. is. London környéki üzemében számos, a harmadik világból „szerzett" rémek tudós dolgozott. A feladat egészét senki sem ismerte, de a részletek kidolgozásában igen jelentős elmék vettek részt. A dolog nem is sántított egészen 1986-ig. Hogy még Agatha Christie-nél maradjunk, ez volt az „első kicsi néger" esete. Widmal Dajibhal Pakisztánból érkezett a céghez annak meghívására, és bár mindössze 24 éves volt, de valóságos zseninek számított. Hatalmas fizetést kapott. Az atomtengeralattjárók ellenőrző rendszerein dolgozott. Igen nagy intelligenciahányadossal rendelkezett, és ezt nem véletlenül említjük itt. 1986. augusztus 4-én ez az értelmes, kitűnő ember beült az autójába, több mint kétszáz kilométert utazott Bristolba, ahol magára hagyta luxuskocsiját, felment a Clifton Bridge-re (híd), és annak közepéről a mélybe vetette magát. A Scotland Yard természetesen nyomozást végzett az ügyben. Senki sem tudta megállapítani: az antialkoholista férfi kocsijában miért találtak két poharat és egy üveg bort? Senki sem tudott válaszolni a kérdésre, miért volt a halott zsebében egy „Anu Pam Mission" feliratú tagsági kártya, amely azt sugallta, hogy a pakisztáni eredetű férfiú egy titkos hinduista szekta tagja. A szektáról különben kiderült: annyira titkos, hogy... nem is létezik! Soha nem is volt. A Clifton Bridge-re különben csak húsz pennys áthaladási díj ellenében lehet feljutni, és erről jegyet kapnak az áthaladók. Widmal zsebében nem találták meg ezt a jegyet. A Scotland Yard rendőrtisztjei öngyilkosságként könyvelték el az esetet. Widmalhoz hasonlóan a második áldozat is pakisztáni, nem volt még harminc éves, ő is a szupertitkos Cosmos és Zeus tervekkel foglalkozott. A maguk idejében ezek szenzációszámba menő tengeralattjáró-elhárító rendszerek voltak, vagy inkább lettek volna. Ugyanis Arshad Shariff szerencsétlen társához hasonlóan - egy októberi reggelen minden nyilvánvaló ok nélkül kocsijába ült, és elindult Bristol felé. Épp azon a napon, amikor végre sikerült elintéznie egy találkozást egy parlamenti képviselővel, aki megígérte, segíti majd abban, hogy Angliába hozhassa Pakisztánban maradt menyasszonyát. Hihető-e, hogy ezen a számára fontos napon Shariff inkább kocsiba ül és Bristolba hajt, csupán azért, hogy ott... megölje magát? Shariff ' Bristolban szép lassan, nyugodtan lehajtott egy mellékutcára, keresett egy vastag platánfát. Arra rákötött egy kötelet, a másik végét a saját nyakára hurkolta, aztán visszaült kocsijába, és gázt adott. Nem nehéz magunk elé képzelni a jelenetet, a csigolyatöréssel kombinált fulladásos halált és azt, hogy Shariff nyilván azonnal meghalt. Az öngyilkosságnak ugyan meglehetősen szokatlan, ámde szerfölött hatásos módján.

A rendőrségnek semmi oka nincs feltételezni, hogy nem öngyilkosság történt. Mi zajlott le közben a háttérben? Nem tudjuk, de könnyen kitalálhatjuk. Mindkét pakisztáni tudós létfontosságú haditerveken dolgozott, munkáik védelmi értéke egyszerűen felbecsülhetetlen volt. Tehát nyilvánvaló, hogy a Scotland Yardon kívül mások is nyomoztak az ügyben. Akkor még semmire sem jutottak. Igen furcsa, hogy valaki Bristolba utazik platánt keresni, amikor abból éppen elég nő Londonban is. A sajtó sohasem tudta meg, mit vett fel kocsimagnóján egy kazettára Shariff az utolsó órában. A rendőrség szerint „valami búcsúzásfélét"- de azért enyhén szólva feltűnő, hogy néhány hónap leforgása alatt két pakisztáni kutató, akik ugyanannál a cégnél dolgoztak, ilyen különös öngyilkosságot követ el. Shariff esetében azt sem tudták megmagyarázni soha, hogy miért akarta Angliába hozatni menyasszonyát, amikor saját öngyilkosságát tervezte el. Akkor még nem tűnt fel úgy igazán, hogy London környékén szaporodnak a tudós-sírok. A harmadik áldozat Indiából jött, Avtar Singh Gida volt a neve. A hindu úriember sem volt még harmincéves (pontosan huszonhat). Ő ugyan nem a Marconi cégnél dolgozott, hanem... egy olyan vállalatnál, amely szorosan együttműködött a Marconival. Singh is „vízalatti akusztikával" foglalkozott, ami köznapi nyelvre fordítva azt jelenti: ellenséges tengeralattjárók zajának koraitávoli felderítésével töltötte gyümölcsöző napjait a kutatólaboratóriumban. A munkához szükségesek voltak olyan kísérletek is, amelyeket csak nagyobb vizek, tavak mellett lehetett elvégezni. Ezért azon a bizonyos utolsó napon, 1987. január 8-án kollégájával Singh Derbyshire grófságba utazott, és kísérleteket folytattak egy tónál. Utána elmentek ebédelni. Illetve... Singh gyalog indult el a közeli kisváros felé, otthagyva munkatársát. A városba pedig soha nem érkezett meg. Útközben mintha felszívódott volna. Már arra sem volt semmi oka, hogy gyalog és egyedül induljon el, amikor ott volt társa és egy autó. A rendőrség „természetesen" ismét öngyilkosságot állapított meg anélkül, hogy valaha is előkerült volna a férfi holtteste! Később elterjedt a híre, hogy egy, az ügyben nyomozó újságíró Párizsban megtalálta Singhet, vagy egy másik indiait, aki tökéletes hasonmása volt. És a szomorú történeteknek nem szakadt vége. A következő esetre alig egy hónappal később került sor. Az áldozat ezúttal európai, mi több, brit származású szakember. Peter Peapell egy katonai kollégiumban dolgozott, és igen szoros kapcsolatokat ápolt a védelmi minisztériumban. Mint a magasan fejlett technológiák szakemberét ismerik. Előad egy egyetemen és kispolgári életmódot folytat. Olykor elmegy a feleségével valami unalmas társaságba. Egy ilyen napon, helyesebben estén elköszön feleségétől a házuk bejárata előtt azzal, hogy leviszi a kocsit a garázsba. Az asszony odafönt elalszik a hálószobában, és csak reggel konstatálja, hogy férje nem aludt ott. Keresésére indul. Peapell holtan fekszik a garázsban. Az öngyilkosság módja itt is különös: Peapell lefeküdt a betonpadlóra, arcát az autó kipufogócsövéhez tartotta... amíg belehalt. A rendőrség természetesen ismét csak öngyilkosságot állapította meg. Ha gyanakodni kezdünk a rendőrségre, tegyük félre. Majd hamarosan kiderül, miért. Az ötödik áldozatot David Sandsnek hívták, az ő sorsa 1987. március 30-án teljesedett be. Ő is annál a Marconiékkal társult cégnél, az Easams Ltd.-nél dolgozott, mint néhány más szereplője az ügynek. David Sands a Marconi Defense System számára egy újtípusú radar terveit készíti. Ez valami szupertechnika lehet, állapítják meg majd később az újságírók, dehát ők köztudottan nem értenek a témához. Egy biztos: ez a „csillagháborús", vagyis kozmikus védelmi projektek része. Sands azon a napon elhagyja munkahelyét, de valami érthetetlen módon nem hazafelé hajt, hanem a sztrádáról egy számára is ismeretlen útra hajt le, és eljut Hamshire grófság Popham nevű helységébe. Az is csak később derül majd ki, hogy az autó csomagterét telerakta csordultig telt benzineskannákkal. Pophamben felgyorsítja kocsiját több mint 140 kilométeres sebességre, aztán egy hirtelen, csaknem 180 fokos fordulattal, fékezés nélkül belerohan egy elhagyatott épület falába. A kocsi kigyullad, és Sands szénné ég. A rendőrség természetesen öngyilkosságot állapít meg... A hatodik áldozat szintén brit, Robert Greenhaigh a neve. Az előző eset óta még három hét sem telt el. 1987. április 17-én nevezett úr - szintén a Marconi Defense Systemmel együttműködő egyik kutatóintézetnél dolgozott - feleségével külföldi kirándulásra indult. Az ismerősöknek azt mondták, „második nászútra" mennek. A tervek szerint az első állomás Brüsszel. Megvették a jegyeket, összecsomagolták holmijukat, elintézték az ilyenkor szokásos biztosításokat is. A legtöbb dolgot maga Greenhaigh intézte, majd a házaspár igen jókedvűen -amit hangsúlyoztak később a búcsúzásnál jelenlévő ismerősök, barátok - útnak indult. Még csak Berkshire grófság területén haladtak kocsijukkal, amikor Greenhaigh minden magyarázat nélkül megállította az autót, kiszállt, és otthagyta feleségét. Egyszerűen odaballagott a legközelebbi hídhoz, és a mélybe vetette magát. Akárcsak a pakisztáni Dajibhal.

Körülbelül a negyedik emelet magasságából esett le, és szörnyen összeroncsolta magát, de mégis életben maradt! Az orvosok megmentették, és összefoltozták. Hosszú gyógyulási idő után előbb hazaengedték, aztán munkába is mehetett. Ha valaki önök közül azt hinné, végre itt volt az alkalom, hogy a rendőrség megtudja tőle, mi is történt - nagyot téved. Greenhaigh-et a rendőrség ki sem hallgatta! De ne feledjük, valakik azért biztosan kihallgatták... Annyi tény, hogy sem családja, sem barátai nem tudták meg soha, mi történt vele. Miközben az angol bulvársajtó már nyíltan gúnyolta a tehetetlen és furcsamód hallgatag rendőrséget, Trevor Knight, a Marconi cég alkalmazottja - szintén tudós kutató, aki szupertitkos rakétákat tervezett - bevitte kocsiját a garázsba, egy gumicsővel meghosszabbította a kipufogócsövet. A gumicső végét bevitte magával az autóba, leült a volán mögé, bekapcsolta a motort, és... gázmérgezést hajtott végre önmagán. A rendőrség azt nyilatkozta: kétségkívül öngyilkosság. A következő áldozat sem volt akárki. John Ferry, hatvanéves nyugalmazott dandártábornok, a Marconi cég marketing-menedzsere már jóideje álmatlanságban szenvedett. Talán éppen a cégénél sorozatosan történő rejtélyes halálesetek miatt? Vagy azért, mert három hónappal korábban különös baleset érte? Egy nagy sebességgel haladó nyergesvontató igyekezett őt „telibe találni". Csak a csodával határos módon tudott elmenekülni, a nyergesvontatót pedig többé nem látta. Olyan ez, mint egy kalandfilm. 1987 augusztusában egy délután a tábornok megvárja, míg egyedül marad otthon. Utána gondos és feltehetően hosszas munkával szigetelés nélküli elektromos vezetékekkel köti össze saját bokáit, majd csuklóit, aztán a vezeték végét bedugja egy konnektorba, és így dobja el magától az életet. Angliában állítólag meglehetősen gyakori ez a fajta öngyilkosság, ezek után ugyebár nem is csodálkozunk, amikor a rendőrség öngyilkosságot állapít meg a halál okaként. Öt nappal később Allistar Beckham, elektronikái mérnök, aki szintén a Marconi cég számára dolgozott egy másik vállalatnál - rendkívül bonyolult módon választotta a halált. Bár csak pár lépésre lakott Ferry tábornoktól, azt nem ismerte. 1987 szeptember elején a lakásukba hazatérő felesége a következő állapotban találta meg: testére előzőleg hosszas munkával rengeteg rézdrótot csavart, valóságos rézhalóba tette magát. Utána a drót végét bedugta a hálózatba. Öt nap leforgása alatt tehát két Marconi-szakember veszett oda - a rendőrség pedig közölte: ismét öngyilkosság történt. A tizedik áldozat után már felmerülhet a gyanú, hogy ha valaki kísérletező kutató Angliában, akkor számára a legveszélyesebb cselekedet a kocsit leparkolni a garázsban. Ugyanis a szóbanforgó úrnak, a szintén brit Andrew Halinak is ez ártott meg. Hall a British Aerospáce cégnél a titkos „Védelem" fedőnevű terveken dolgozott. A kutatót mindenki kiegyensúlyozott, jókedvű, optimista embernek ismerte, és így viselkedett az utolsó munkanapján is. Ehhez képest kicsit meglepő, amit rögtön hazatérése után tett: egy kis gumicsővel meghosszabbította a kipufogócsövet (akárcsak Trevor Knight), és beindítva a motort, nyugodtan ülve várta a halált. Rendőrség, vizsgálat, „öngyilkosság", stb. Ezt már jól ismerjük. Ha csak az eddigieket vesszük figyelembe, teljesen nyilvánvaló az esetek közti összefüggés. Az első áldozatok származása, az öngyilkosság módja, no és mindenekelőtt az, hogy mindnyájan hasonló munkakörben és lényegében egy vállalatnál vagy akörül dolgoztak, több mint gyanússá tette a dolgot. A sajtó és olvasói számára -de nem a rendőrségnek. Céloztam már arra, hogy a rendőrség nem ok nélkül ragaszkodott jobb ügyhöz méltó makacssággal az öngyilkosság-verzióhoz minden esetben, még akkor is, amikor az áldozat holtteste sem került elő, és így nem is tudni, mi történhetett voltaképpen. A Védelmi Minisztérium azt állította, hogy a nyomozások nem mutattak ki kapcsolatot az esetek között, és nincs okunk mást, mint öngyilkosságot feltételezni. Csak az a baj, hogy hat év leforgása alatt a brit védelmi iparban dolgozó huszonkét kutató, végzett magával ehhez hasonló furcsa körülmények között! Douglas Hurd, akkori belügyminiszter állítólag megparancsolta a rendőrségnek, hogy koordinálja az ügyekben végzett nyomozásokat, de ez sem hozott eredményt. Egyedül a Marconi cég hajolt meg a közvélemény sajtó útján kifejezett akarata előtt, és rendelt el saját vizsgálatot. Felmerült a zsarolás gyanúja is, de nem nyert megerősítést. A huszonkét áldozatból egy volt nő. Shani Warren holttestét egy tóban találták meg. Kezeit a hátán összekötözték. Igaz, ő nem kutató volt, hanem a Macroscope cég mindentudó titkárnője. No, és pár héttel halála előtt a Marconi Defense System megvásárolta a Macroscope céget... És mint említettük, Shani Warren sokat tudhatott a cégeknél folyó dolgokról. A tó különben, amelyben megtalálták a szerencsétlen asszonyt, alig párszáz méterre van Róbert Greenhaigh lakásától, aki három nappal korábban ugrott le a hídról, de életben maradt.

Odaveszett a harmincéves hardware-tervező, Richard Pugh. Cége, a National Telephones Systems szintén a Védelmi Minisztérium megbízásából dolgozott a csillagháborús terveken. A férfit saját lakásában találták meg holtan a következő helyzetben: feje egy nejlon-zsákban, lábai összekötözve. A rendőrség szerint a halált egy „sajátos szexuális gyakorlat" okozta! Ez véletlenül tragikusan végződött, de célja nem az áldozat halála volt... Érdekes módon, amikor ráleltek a következő áldozatra, a huszonöt éves Mark Wisner-re, ilyen magyarázat eszébe sem jutott a rendőröknek. Pedig Wisnert még a fentinél is furább körülmények között lelték meg lakásában: fején nejlonzsák, testén melltartó, lábán hosszúszárú, magassarkú női csizma. Azonfelül fűző és szoknya is díszítette az urat, aki különben a RAF, a brit királyi légierő kísérleti kutatóintézetében tevékenykedett az igen fejlett számítógépek területén. Nem tudni, Angliában az ilyen magánélet mennyire sajátja a kutatóknak, azonban tény, hogy a rendőrség itt sem talált semmi kivetnivalót, és - a változatosság kedvéért - ezúttal is öngyilkosságot állapított meg... A sort lehetne folytatni, de nem érdemes. A lehetséges halálokok között egyesek arra szavaztak, hogy a nagyon feszült légkörben folytatott, igen felelősségteljes munka tette tönkre a szóbanforgó tudósok idegeit, és azért követtek el öngyilkosságot. Persze, a tóba fulladt' titkárnő esete talán kivétel ez alól. A Védelmi Minisztérium és a rendőrség szakemberei statisztikákkal bizonyították, hogy a kutatóintézeti dolgozók között sincs több öngyilkosság, mint más foglalkozási ágakban, és ezek szerint minden rendben van... Ugyanez volt az álláspontjuk akkor is, amikor végre megmozdultak az amerikaiak. A Pentagon és a külügy nyomás alá helyezte a brit szövetségeseket és követelte, magyarázzák meg a védelmi projekteken dolgozó huszonkét ember különös halálát hat év leforgása alatt. Elvégre ezek mind amerikai terveket valósítottak meg, efféle ügyekben tevékenykedtek. A britek próbáltak kibújni a felelősség alól, és azt válaszolták az amerikaiaknak, hogy a listájukon szereplő huszonkét fő nagyobb része soha életében nem állt kapcsolatban hadititkokkal. Erre az amerikaiak tételesen bizonyították, hogy az illetők is a kozmikus védelmi terveken dolgoztak, amelyek titkosak voltak. Végül is az amerikai NBC tévéhálózat és a Sunday Times bemutatott tizenkét rejtélyes halálesetet - köztük két olyat is, amiről a brit sajtó egyetlen szót sem írt az évek során! És bár - írta az óceánon túli sajtó - egyes eseteket meg lehetett magyarázni önmagukban, a dolog rejtéllyé vált abban a pillanatban, amikor összességükben kezdték őket szemlélni, elemezni! Az addig nem is említett halottak közül az egyiket Edvin Skeels-nek hívták. Ő is a Marconi cég mérnöke volt, és 1987 februárjában érte a halál. A szomszédok találták meg a garázsában, holtan. A rendőrség persze, itt is öngyilkosságot állapított meg. Érdekes, a halott családja ezzel nem értett egyet! A másik áldozat, Frank Jennings mérnök hatvanéves özvegy volt a szóbanforgó időben. A halotti bizonyítványát kiállító orvos „infarktust" írt a halál okát jelző rovatba. Minden ismerőse, kollégája és barátja jelezte azonban, hogy Jennings makkegészséges volt. Több más körülmény is kétségeket ébresztett. Elmondható, hogy az amerikai sajtó hiába fáradt - a brit hatóságok nem tettek semmit az ügyek tisztázása érdekében.

A TZ-4 A magyarázat a TZ-4-ben rejlik. A Moszkva melletti 101. számú iskolában tanult az az ember. Valamikor a hetvenes évek közepén. Akkor még nem lehetett tudni, hogy zseniális feltaláló. Nevezzük Igornak, bár természetesen nem ez volt a neve. A 101-es iskoláról tudni kell, hogy a KGB számára képez tiszteket. Méghozzá főleg a KGB Első („T") Főigazgatósága számára. KGB szervezeti felépítése A szervezet négy főigazgatóságból, hét önálló igazgatóságból és hat független osztályból áll. 1. Főigazgatóság a GRU-nak kiosztott katonai kémkedésen és a politikai intrikákon kívül (ezutóbbiakat maga a Párt Központi Bizottsága kezdeményezte - ma az orosz kormány) minden külföldi akcióért ez az osztály felelős. A Főigazgatóság így tagozódik:

Illegális Akciók Aligazgatóssága, amely egyben a Tudományos-Technikai, Tervező és Elemző Részleg is. Van két Különleges Igazgatóság: a Dezinformációs és a Végrehajtó. Van tizenhat egyszerű osztálya, amelyek közül tíz nyelvi vagy földrajzi határok között tevékenykedik, a többi hatra külön feladatokat (operációs) vagy adminisztrációs munkát osztottak. Az 1. Főigazgatóság részletezése: Illegális Igazgatóság („S") képezi ki és dobja át külföldi országokba az illegális ügynököket. Az iskolázás főleg moszkvai, e célra fenntartott KGB-lakásokban, vagy a Központban történik. Az itt kiképzett ügynököket régebben főleg Nyugat-Európába, Amerikába és Kínába küldték. A Tudományos-Technikai Igazgatóság („T") 1963-ban jött létre. Kémkedik és koordinálja a tudományos kémkedést, emellett nagyszámban végez ipari, gazdasági kémkedést is. Régebben nagy befolyása volt a tudományos életre, itt dőlt el, melyik tudós utazhat külföldi konferenciára, és egyegy ilyen szakembercsoportot hány KGB-ügynök kísér majd. Minden volt szovjet, feltehetően most minden orosz nagykövetségen van képviselője. Négy részlegre oszlik. A Tervező és Elemző Igazgatóság („I") 1969-ben alakult. A már elvégzett műveleteket elemzi, kiválasztja belőle a használható, fontos elemeket. A szovjet uralom utolsó éveiben azonban ez csak afféle „kádertemető" volt a kegyvesztett elvtársak számára. A Felderítő Szolgálat („I-Szolgálat") azzal foglalkozik, amivel a nyugati kémszolgálatok... nem foglalkoznak. Figyeli, milyen területeket hanyagolnak el más kémszolgálatok. Régebben hetente kiadott egy tájékoztatót a pártvezetőknek, amit most az orosz állami vezetők kapnak kézhez. Informálja a külföldre utazó kémeket. A Felderítő Szolgálat (Különleges Szolgálat II.) neve ellenére offenzív szervezet, amely nem védelemmel, inkább támadással foglalkozik. Különösen Nyugat-Európában működik és az ellenfél kémszolgálatait igyekszik megbénítani, hogy azok ne szállhassanak szembe az orosz akciókkal. A csoport tagjai ellenőrzik a nagykövetségek dolgozóit és a külföldön tartózkodó orosz állampolgárokat. Dezinformációs Igazgatóság („A") nevében rejlik tevékenysége: a nyugati közvéleményt és kormányokat befolyásolja, hazugságokat terjeszt, valamint igyekszik eltüntetni a nyugaton elkövetett sikertelen akciók nyomait. Az ötvenes évektől mindmáig az egyik legfontosabb része a volt szovjet, most orosz KGB-nek. Végrehajtó Igazgatóság („V"). Ezt a részleget rejtegeti leginkább a KGB a világ szeme elől. Itt tervelték ki és hajtották végre a belső és külső politikai gyilkosságokat, itt születtek azok az akciók, amelyek révén nyugaton nagy „közfelháborodásokat" keltettek (pl. a vietnámi háború ellen Amerikában, stb.), vagy káoszt okoztak kritikus időpontokban és helyeken. A már említett tíz földrajzi-nyelvi osztályok a következők: 1. USA és Kanada felé irányul. 2. Latin-Amerika 3. Nagy-Britannia, Ausztrália, Új-Zéland és Skandinávia 4. Németország és Ausztria 5. Francia-, Olasz-, Spanyol-, Írország és a ... Benelux-államok 6. Kína, Észak-Vietnám, Észak-Korea 7. Japán, India, Indonézia, Fülöp-szigetek és Ázsia többi részei 8. Az arab országok, a volt Jugoszlávia országai, Török- és Görögország, Irán, Afganisztán és Albánia 9. Fekete-Afrika angolbarát országai 10. Fekete-Afrika franciabarát országai A hat egyéb osztály a következő: 11. Régebben az ún. szocialista országokban székelő KGB-rezidensekkel és azon országok titkosszolgálataival tartotta a kapcsolatot. Most is hasonló a feladata, de bővült. A volt Szovjetunió országainak kémszervezeteivel is kapcsolatot tart, javarészt már titokban. Otthagyott ügynökeiket is innen mozgatják. 12. Csak azzal foglalkozik, hogy elrejtse az ügynököket Oroszország külföldi intézményeiben. Akárcsak régen, a diplomáciai, kulturális, kereskedelmi, stb. személyzet tekintélyes része (minimum a fele) ma is KGB-ügynök. 13. Tartja a rádió- és egyéb kapcsolatot a külföldre telepített ügynökökkel, kódol és dekódol. 14. Tevékenysége két részre oszlik. Az egyik: hamis okmányok, útlevelek, stb. gyártása, vagy ilyenek beszerzése külföldön. A másik: minden orosz követségen van egy embere, aki lehallgatja az ottani kommunikációs eszközöket. Ez egyben azt is jelenti, hogy ez az „ellenőr" mindenről tud, ami a követségen, kereskedelmi vagy kulturális intézményben történik, és kiszűrheti azokat is, akik valamilyen, a KGB-vel ellenséges tevékenységbe kezdenének.

15. Valójában nem más, mint az egész 1. Főigazgatóság archívuma. Itt őriznek minden dokumentumot. Ezekből mindig csak egy példány létezik, így a folyamatban lévő ügyekről is csak itt kaphat felvilágosítást a vezetőség. 16. Személyzeti osztály. Itt veszik fel az új jelentkezőket. Ezek régebben természetesen nem maguktól jelentkeztek, hanem az idegen nyelveket tudó, ilyen fakultáson végzett akkori szovjet fiatalembereknek a KGB „felajánlotta" ezt a munkát. Az ajánlatot értelemszerűen nem volt tanácsos visszautasítani. Ma már más a helyzet, nem „kötelező" a KGB-nek dolgozni. De személyzet hiányára az intézmény nem panaszkodhat. A TZ-4 Igor találmánya volt. Vegyészetben alighanem zseni volt a fiatalember, kár, hogy először a technikai műveletek osztályára került. Ez itt beosztás kérdése volt, amelyet vagy nagyon szigorúan vettek (általában), vagy játszi könnyedséggel léptek át fölötte. Minden a vezetők akaratától függött. Igor elvesztett egy évet azon az osztályon, ahol igazán nem tudták kihasználni a benne rejlő lehetőségeket. Gyökeresen megváltozott a helyzet, amikor egyszer előállt azzal, hogy készített egy szert és szeretné bemutatni. A KGB-ben meglehetősen szűkagyú tisztek ülnek, nem szeretik az efféle önkénteseket, akik ráadásul azzal kérkednek, hogy valami szenzációsat fedeztek fel. Általában azt sem díjazzák, ha valaki önszorgalomból áll elő valamivel, mert úgy érzik, ezzel az illető ismét csak azt bizonyítja, hogy a régebben ott tartózkodóknak ez sem jutott eszükbe, tehát nem alkalmasak munkakörük betöltésére. Ilyenkor mindig belép a félelem-faktor, a régóta ott dolgozó, a ranglétrán nagyon nehezen előremászó adminisztratív tisztek, vagy éppen ellenkezőleg, a külföldön az „életüket kockáztató" hadműveletiek egyaránt bizalmatlanul és irigyen tekintenek az ilyen széllelbélelt alakra. Féltik a jövőjüket, a helyüket, de legfőképpen attól tartanak: ez az ifjonc most bebizonyítja, hogy ők annyi éven keresztül nem tettek meg mindent a Szovjetunióért... (Most már mondhatjuk úgy: Oroszországért. De valójában a néven kívül semmi sem változott Moszkvában. Átkereszteltek néhány osztályt, összevontak kettőt-kettőt, néhányat meg úgymond „feloszlattak" dehát lényegében ez most is egy öt világrészre kiterjedő hatalmas kémszervezet, több tízezer ügynökkel otthon és külföldön.) Mindennek ellenére Igornak lehetőséget adtak; mutassa be találmányát. Mint máskor, ezúttal is foglyokon végeztek kísérletet. Az Igor által feltalált, és akkor még ismeretlen összetételű szagtalan, színtelen folyadékból az illetőknek kentek egy kicsit a kezére, és várták a hatást. Ami hamarosan be is következett. A „próbababák" kivétel nélkül öngyilkosságot kíséreltek meg! Akadt olyan is, akinek sikerült. A kísérleteket folytatták, mert akkor már az érdekelte a feletteseket, meddig „él" a szer hatása. Az esetek többségében csak néhány napig tartott, de a cél érdekében ez is teljesen kielégítő volt. Hiszen, aki kapcsolatba került a folyadékkal, az hamarosan - általában nyolchúsz óra leforgása alatt - elkövette, vagy legalábbis megkísérelte az öngyilkosságot. Régebben volt egy szerük, amellyel rövid idő alatt szívinfarktust lehetett produkálni. Ez is jó volt, és továbbra is használják. De a TZ-4 akkoriban mindent felülmúlt. És hogy visszatérjek az eredeti témánkra, az angliai sorozatos halálesetekre, az összefüggés nyilvánvaló . Az amerikai elnök csillagháborús tejvei, szövetkezése a pápával, a katonai-ipari komplexus megerősödése, és később a grenadai győzelem (amelytől Fidel Castro rettenetesen megrémült) arra késztette az akkori Központi Bizottságot, hogy minden lehetséges erejével fékezze az amerikaiak előrehaladását. Az nyilvánvaló volt már akkor is, hogy a kozmikus védelmi rendszerből nem egyhamar lesz valóság. De a Kreml számára az a lehetőség, hogy az ősi ellenség egyáltalán kivonhatja magát Moszkva befolyása alól, hogy megszabadulhat az állandó nyomástól, a fegyveres - atomfegyveres! - fenyegetettségtől, elviselhetetlen volt! Ha Amerikának sikerül elkészítenie, felépítenie a kozmoszban azt a fegyverrendszert, amely csak védekezésre szolgál (miközben a szovjet propaganda ezt természetesen megsemmisítő erejű támadó fegyverként igyekezett beállítani szerte a világban), akkor nyilván a védőernyő alá vonja majd nyugati szövetségeseit is, meg azt, akit akar... A Szovjetunió így úgymond „magára marad", és senki sem fog tőle félni, tehát előbb-utóbb a megszállt kelet-európai országok, később még a cári Oroszország által elfoglalt területek lakossága fog fellázadni. Mindent meg kellett tehát tenni ahhoz, hogy beigazolódjon saját mondásuk: a kozmikus védelem megvalósíthatatlan. Bár közben a munkálatok - egyelőre persze a kísérletezések szintjén - sebesen haladtak előre, a kremli gerontokrácia állandóan hajtotta a KGB-t, tegyen már valamit! A szervezet egész működésének jelentős százalékát, az emberek jó részét olyan feladatokra állították rá, amely így vagy úgy, sokszor nagyon távoli módon kapcsolódott az SDI, a kozmikus védelem kérdéséhez. Az 1. Főigazgatóság Angliával foglalkozó, harmadik osztálya hamarosan jelentette, hogy a britek nem is nagyon titkolják, milyen sok haditechnológiai, kísérleti kutatóintézetük kapott ilyen tárgyú

megrendeléseket Washingtonból, a leggyakrabban konkrétan a Pentagontól. Ráállították hát az ügynököket, és alig félév múlva kirajzolódott előttünk a London-környéki, különösen a Spoon River-vidéki intézmények igazi arculata. A felelős tisztek valósággal lázba jöttek, olvasva az újonnan érkezett jelentéseket. És ekkor léptek munkába. A feladat olyan nagy volt, hogy el kellett osztani a KGB több, akkor létező osztálya között. Mára ezek az osztályok sokszor egymásba olvadtak, de ez nem jelent semmit. KGB-folytatás 2. Főigazgatóság - főleg a Szovjetunió és most Oroszország területén található külföldiekkel foglalkozik, de természetesen felügyel az összes orosz polgárra is. E tekintetben sem változott semmi, legfeljebb a kisebb anyagi lehetőség következtében a figyelés már nem olyan erős és következetes, mint régen. Igaz, feladatai egy részét még a nyolcvanas években átvette az újonnan alakított 5. Főigazgatóság, azért továbbra is a „Kettes" végzi a munka javarészét. A Főigazgatóság összesen tizenöt részből áll, ebből tizenkettőnek száma is van. Az első-hatodik részleg feladata kettős: figyelni az ott tartózkodó külföldieket, és megakadályozni az orosz állampolgárok kapcsolatait külföldiekkel. Ez a második feladatrész mára jórészt elavult, kivitelezhetetlenné vált. Itt is földrajzi-nyelvi megfontolások alapján osztották fel a feladatokat a részlegek között: 1. US A és Latin-Amerika 2. a Brit Nemzetközösség és államai 3. Németország, Ausztria és Skandinávia 4. Nyugat-Európa többi országa 5. az Európán kívüli fejlett országok 6. az Európán kívüli fejletlen országok. Érdemes megjegyezni, hogy egy-egy részleg szükség esetén legalább kétszáz embert tud megmozgatni, de akad olyan is, amelyik ötszázat. A részlegek egymás között kölcsönzik is ilyenolyan szakembereiket. A hetedik részleg a legnagyobb, kizárólag az orosz földre látogató turistákkal foglalkozik. Már ők sem olyan intenzíven, mint régebben, amikor gyakorlatilag minden 'idegenvezető és a vendégekkel kapcsolatba kerülő szállodai alkalmazott a KGB fizetett funkcionáriusa volt. A Szovjetunió fénykorában (?) 1600 ügynöke volt, akik között világszerte ismert művészek és tudósok is akadtak. Akkoriban minden utazási iroda, légitársaság, sőt, az utak mentén a motelek, benzinkutak és autójavítók is a KGB megfigyelése alatt álltak. A részleg kommunikációs rendszere kiterjedt az egész hatalmas országra, és bárhol lépett be bármilyen turista, a fényképét szükség esetén azonnal elküldhették a központba, perceken belül. Ne feledjük, akkoriban a 230 milliós, a Föld egyhatod területét kitevő országba évente mindössze alig 1 millió idegen látogatott. A nyolcadik részleg teljesen modernizált, ugyanis ez foglalkozik a számítógépekkel. A nyolcvanas években nagyon felfejlesztették ezt a részleget, műszaki eszközök tömegét vásárolták Nyugaton. Erre Gorbacsov is nagy hangsúlyt fektetett. Kilencedik: régebben főleg a Nyugatról érkezett egyetemi diákok körében tevékenykedett, beszervezési céllal. Ma már az ilyen diákok száma is erőteljesen lecsökkent. Tizedik: a külföldi újságírókat vette célba régen, és bizonyos jelek szerint ma is. Működése kettős volt: jutalmazta azokat, akik szépeket írtak a Szovjetunióról, gyötörte azokat, akik ezzel szemben a valóságot írták. Egy időben különösen sokat foglalkozott az odalátogató idegen írókkal, természetesen azért, hogy az országról a valóságosnál szebb képet fessen számukra. Ez a részleg vezeti a diplomata-ellátó szolgálatot is, amelynek minden külföldi követséggel kapcsolatba kerülő alkalmazottja köztudottan és szinte nyíltan a KGB embere. Tizenegyedik: régebben a legfontosabb pártvezetőkön kívül minden szovjet állampolgár külföldi utazását figyelte, rendszerezte, ellenőrizte, sőt, eleve szervezte. Ők vezették az aktákat mindenkiről, aki valaha is megfordult külföldön, és feljegyezték, hogy ott „hogyan viselkedett". 1993-ban szóba került a részleg teljes feloszlatása, de az általa felfektetett és igen részletes aktákat nem szándékoztak megsemmisíteni. Tizenkettedik: az állami vállalatoknál felmerülő megvesztegetési, sikkasztási, stb. ügyekben vezeti a nyomozásokat. Nagyon egyszerű volt tehát a következtetés: le kell csapni erre a tudományos gócra. „Ha nem leszünk gyávák, hanem bátran haladunk előre, akár évekkel is visszavethetjük a csillagháborús

terveket!" - mondta egy eligazításon V. tábornok. Akkor Vorpncovnak hívták, de ennek nincs jelentősége, mert két évvel korábban még egy másik részlegnél dolgozott, más néven. Ma az egyik vidéki nagyváros KGB-részlegét vezeti. Szóval, visszatérve a TZ-4-re, Igor tökéletesítette a szert, közben az angliai ügynökök felderítettek néhány Pentagon-megrendelésre dolgozó üzemet. Paradox módon a második gyilkosság öngyilkosság? - után az angol sajtó szolgáltatta a legjobb adatokat arra nézve, hol kell még ilyen vállalatokat, kutatóintézeteket keresnünk. A lapok egymással versengve találgatták, sőt, nyomoztak ezügyben, és a nyomozás eredményeit minden alkalommal büszkén közölték is pár százezer példányban... A nyugati sajtó egyrészt nyíltsága, másrészt gátlástalansága révén ezúttal is jó szolgálatot tett a diktatúra terrorszervezetének. A TZ-4-et 1985 decemberében vitte át egy ügynök, természetesen diplomata-útlevéllel. Igor közben elmondta tudóstársainak az összetételt, így már szinte gyártani is lehetett a szert, persze nagyon keveset, és azt is nagyon óvatosan. Hiszen tömeges méretekben sohasem volt rá szükség, és bár a GRU is megneszelte a dolgot, a hadsereg nem kapott belőle. A dolog csak annyit bizonyított, hogy a GRU-nak, a katonai felderítésnek még a KGB-ben is volt néhány embere. Méghozzá nem is a legalacsonyabb szinten kellett lenniük, ha tudomást szerezhettek a szigorúan titkos gyilkos szerről. GRU a szovjet, most orosz katonai hírszerző hivatal. Ha időközben a neve ismét megváltozott volna, az senkit se tévesszen meg - a hivatal tovább létezik és ma is, mint mindig, az orosz vezérkar alá van rendelve. Független a KGB-től, és bár régebben voltak összefonódások, sőt, bizonyos részeit a KGB a maga uralma alá hajtotta, ez elmúlott. A hetvenes-nyolcvanas években a GRU-hoz tartozott minden szovjet követség katonai attaséja, a követségeken ma is saját helyiségekkel, személyekkel és Moszkvával való információs csatornákkal rendelkezik. Az együtt-létezés bizonyos korszakaiban a KGB „elnyomta" a GRU-t úgy, hogy annak egyszerű beosztottjai erről nem is tudtak. Tény, hogy az orosz légitársaság(ok) személyzete ma is nagyrészt a GRU tisztjeiből áll. A GRU 1920-ban alakult, és főleg a II. világháborúban mutatott fel jelentős eredményeket. Kémei ott voltak a szembenálló felek valamennyi fővárosában. 1958-ig tartott nagy felfutása, akkor kiderült, hogy egy kulcsfigurája a CIA-nek dolgozik. Hruscsov elrendelte, hogy a GRU-ban a KGB tegyen rendet. Ennek hatásai máig érződnek. A GRU-ban 1992-ig nem vehettek fel senkit a KGB beleegyezése (és persze, előzetes ellenőrzése) nélkül. A jelenlegi orosz vezetés a jelek szerint szeretné ismét elválasztani egymástól a két szervezetet, talán abban az ősi reményben, hogy ha azok egymással, versengenek, nem lesznek képesek megragadni a hatalmat. A kémszervezetek konkurenciája ókori módszer, a huszadik században kivétel nélkül minden diktatúrában alkalmazták ezt a módszert (kevés sikerrel kecsegtet Oroszországban, mert a KGB sokat tud a GRU-ról, de a GRU szinte semmit a KGB-ről). Hogyan vigyék fel a TZ-4-et a kijelölt áldozatok testére? Egyáltalán, kapcsolatba kerüljön-e vele a szovjet ügynök, vagy más úton juttassák el hozzájuk a szert? Miközben Moszkvában a vezetők a szigorúan titkos tudományos jelentéseket olvasták arról, hogy a TZ-4 milyen módon hat az agyműködésre, mit zavar meg az idegrendszerben, és miképp kelt kényszerképzeteket, majd halálos félelemérzetet az áldozatokban - Londonban a szovjet követségen a KGB- és GRU-rezidensek folyamatosan kapták a jelentéseket a kutatóintézetek környékéről. Az szóba sem jöhetett, hogy postán küldjenek az áldozatoknak TZ-4-gyel átitatott anyagokat. Egyrészt azért, mert nem biztos, hogy ők bontják fel postájukat - többeknek titkárnőjük is volt, ha pedig otthoni címre küldik, a házastárs is felbonthatja -, másrészt ez a küldemény az áldozat halála után is fellelhető lenne a nyomozó hatóságok által. Ugyanezért az sem jött számításba, hogy étel formájában vigyék be szervezetükbe. Egy boncolási eredmény megsemmisítheti az akció folytatását. Bár a rabokon folytatott kísérletek kimutatták, hogy a TZ-4 nem hagy értékelhető nyomot a szervezetben, azért a KGB nem akart kockáztatni. De mindenki ellene volt, hogy az anyagot kiadják a kezükből, hogy bizonytalan tényezőkre (posta, más személy, stb.) bízzák azt. Az is biztos volt, hogy minden esetben nem lehet ugyanazt a trükköt alkalmazni. De szerették volna feltalálni azt a módszert, amely a legtöbb esetben alkalmazható lenne. Végül valakinek eszébe jutott: van egy eszköz, amely összekapcsolja a leendő áldozatokat, és a használata is annyira természetes, hogy a britek közül senkinek sem fog feltűnni a dolog. És ez az eszköz: az autó! Észrevették, hogy a felsorolt esetek jelentős részében szerepelt az autó? Persze úgy, hogy teljesen természetesnek tűnt a használata. Éppen ezen alapult ez az ördögi terv. Egy KGB-s tiszt javasolta Londonban, hogy amint megállapítottuk, ki legyen a következő áldozat, elég a TZ-4-et a kocsijába bevinni. És ott hová? Még egyszerűbb: a volánra kell tenni! Ment az üzenet haza Moszkvába, és

újabb kutatások eredményeképpen született a szernek egy olyan változata, amely levegőn, szobavagy külső hőmérsékleten körülbelül másfél órán át nem, illetve csak kismértékben párolgott el. Az első esetre, mint említettük, 1986. augusztus 4-én került sor. A moszkvai ügynök hajnalban hozzáférkőzött Widmal Dajibhal kocsijához, és bekente a szerrel az autó volánját. Tudták, hogy Widmal reggel használni fogja a járművet. Így is történt. A szerencsétlen pakisztáni percek alatt „megfertőződött" a TZ-4-től, és attól kezdve nem volt ura tetteinek. Agyában a szer halálfélelmet, majd az öngyilkosság elkerülhetetlen, szinte kényszeres követelését váltotta ki. Aztán jött a többi... Arshad Shariff beült autójába, talán I azért, hogy kocsikázzon egy kicsit. Tudjuk, mi lett a vége. A hindu Singh is autóval ment a tópartra, és mit sem segített rajta az az előre nem látható körülmény, hogy vele volt egy kollégája. Egyszer csak megérezte a HÍVÁST, a halállal kellett randevúznia. 0 a tóba fulladt, csak éppen nem találták meg a holttestét. Peapell kocsiját akkor preparálták az ügynökök, amikor az egy estélyen volt a feleségével. Mire hazaértek - a kocsit természetesen Peapell vezette -, máris hatott a méreg, és a férfi öngyilkosságot követett el. Itt egy érdekesség: az ügynökök egész idő alatt a közelben voltak, és az éjszaka folyamán háromszor is kinyitották a garázsajtót néhány percre, hogy el ne fogyjon az oxigén a helyiségben. Persze, csak akkor, amikor Peapell már visszafordíthatatlanul úton volt a halál felé. '87 márciusában David Sands is kocsiban ült, amikor hatni kezdett rá a szer. És Greenhaigh? Éjszaka preparálták a kocsiját, hajnalban indult a feleségével Brüsszelbe, útközben már hatott a szer - nála kivételesen rövid idő is elég volt ehhez - és már ment is a hídra, leugrani?.. Persze, nem nyilatkozott az esetről, hisz maga sem tudta, nem tudhatta, mi történt vele. A TZ-4 olyan hatást idéz elő az ember szervezetében, amit a kutatók szelektív zavarnak neveztek el. Bizonyos fontos funkciók teljesen sértetlenek maradnak, például az áldozatok autót vezetnek, figyelnek, veszik a külvilág ingereit - ám agyukat fokozatosan eluralja a szer hatása. Trevor Knight sem véletlenül a garázsában lett öngyilkos. Hiszen kocsijával érkezett haza, valamivel korábban. A volánrakenés, mint módszer, elnyerte a legfőbb KGB-vezetés tetszését is, és engedélyezték - egyelőre csak elvi szinten -, hogy a TZ-4-et máskor is ehhez hasonlóan alkalmazzák. John Ferry tábornokot kezdetben egy felbérelt orgyilkossal próbálták eltüntetni, éppen azért, nehogy túl sok TZ-4-es gyilkosság legyen. Moszkva óvatosságot tanácsolt... De mivel a dolog nem sikerült, Ferry megúszta a „balesetet", végül mégis a szer mellett döntöttek. Hazajött a kocsijával, és feltekerte magára a szigetelés nélküli elektromos vezetékeket... Allistar Beckham mérnök is úgy halt meg, mint Ferry, de előtte ő is autójában ült, azzal ért haza. Andrew Hall is hazaautózott, és már ki sem ment a garázsból. Szinte hihetetlen, hogy a brit rendőrség nem kapcsolta össze ezt az egyetlen közös vonást a tíz gyilkossági eset között! Nyilván az is elképzelhető, hogy a brit titkosszolgálat -mint említettük - sejtette, hogy a szovjetek munkája az egész sorozat, de nem tudta bizonyítani, és azt sem tudhatta, milyen eszközzel érték el a hatást. Sehol nem találni utalást arra vonatkozóan, hogy megvizsgálták-e az áldozatok autóit. Mert a tízből kilenc esetben a gépkocsinak semmi baja sem történt, legfeljebb áttételesen szerepelt, mint az öngyilkosság eszköze. Az egyetlen nőt, Shani Warrent szovjet ügynökök ölték meg, miután nem tudták kiszedni belőle a Marconi cég különféle csillagháborús titkait. Pugh és Wisner furcsa balesete (nejlonzacskóval a fejükön) nem olyan ritka angol földön, legutóbb 1994 elején történt ilyen eset ismert személlyel, és a nyolcvanas-kilencvenes években is megesett szórványosan, bizonyos körökben. Bár nem kétséges, hogy mivel az áldozatok szerepet játszottak az SDI-kutatásokban, hát pusztulniuk kellett. Nem zárható ki: a szovjetek tették ezt is, a gyilkosságokat „szexuális balesetnek" álcázva. Mindenesetre azok számára, akik tudnak a TZ-4 létezéséről, bizony furcsán hatnak a korabeli együgyű magyarázatok a stresszhatásról, vagy az áldozatok idegkimerültségéről. Ma már kijelenthető nyilvánosan is, hogy a KGB jól eltervezett és még jobban kivitelezett akciójáról volt szó, nem másról. KGB-folytatás A 2. Főigazgatóság további részlegei: Politikai Biztonsági Szolgálat - a KGB-sek ezt egyszerűen csak „Szolgálat"-nak nevezik. Ez nemcsak magát a szervezetet ellenőrzi (sokan is tartják a legerősebb részlegnek!), hanem kézben

tartja a besúgóhálózatot is. A besúgók számát sem régebben, sem mostanában nem hozták nyilvánosságra, de a legszerényebb becslések szerint is legalább 1 millió körül lehet. Technikai Segítség Csoportja - itt hivatásos bankrablók, „mackósok", fotósok, stb. dolgoznak, valamint olyan „szakemberek", akik nyom nélkül fel tudnak nyitni leveleket, diplomáciai küldeményeket, elektronikus riasztóval ellátott lakásokat, stb. Ez a csoport szervezi a KGBbetöréseket idegen követségekre és magánlakásokba. Az Ipari Biztonsági Igazgatóság felügyeli a legfontosabb, főleg hadiipari objektumokat. Ezen felül szemmel tartja a külkereskedelmet, a fegyvergyárakat és a hasonló intézményeket. Megjegyzés: az utóbbi években összekuszálódott a KGB helyzete is, legalábbis ami belső szervezeti egységét és részeit illeti. A régi időkben voltak még egyéb, számozatlan igazgatóságai, például a határőrséget felügyelő (az új orosz rendszerben is a KGB-hez tartozik a határőrség, mint a diktatúrákban, általában). Technikai Műveletek Igazgatósága: telekommunikáció, mérgek, kábítószerek, gyilkos vegyszerek és eszközök, stb. Van ezenfelül egy adminisztrációs igazgatóság, ez intézi a KGB gazdasági ügyeit, szolgálati utazások, üdülések, raktárak, műveleti kiadások, stb. A Személyzeti Igazgatóság régebben a párt szoros irányítása alatt állt, itt dőlt el, ki kerülhet be a szervezetbe, ki az igazán megbízható. Ez az igazgatóság felügyeli a KGB iskoláit, tesz javaslatot a kinevezésekre, jutalmakra, lefokozásokra. Régen szinte soha nem vettek fel volt besúgókat, ahogyan az utóbbi évtizedben munkás- vagy parasztszármazásúakat sem. Gyakorlatilag már kialakultak a KGB-dinasztiák, ahol gyakran már a harmadik, negyedik nemzedék tagjai lépnek be. Az új orosz köztársaságban ez a rend kissé - de nem nagyon - felborult. Felügyelő Igazgatóság - nevéhez híven azt tanítja: hogyan kell embereket „felügyelni", vagyis rejtve megfigyelni. A nyolcvanas évek elején 3500 nőt és férfit tartottak itt csak azért, hogy mások után leskelődjenek, mindenfelé kövessék, lehallgassák őket, stb. Tíznél több részre oszlik, és itt is földrajzi-nyelvi határok szerint osztják el egymás között a megfigyelendő államok polgárait. Régebben ez az osztály állította a rendőröket (a KGB-nek alárendelve, természetesen) az idegen követségek elé, hogy megakadályozzanak minden kapcsolatot a szovjet állampolgárok és idegenek között. Ide tartozik az a sok, javarészt már nyugalmazott volt KGB-tiszt, aki továbbra is a szervezetnek dolgozik. Ők őrzik a mozikat, parkokat, temetőket, autóparkolókat, múzeumokat, fodrászüzleteket, stadionokat, vasúti pályaudvarokat, repülőtereket. Ezek a „fülek" és a „szemek", gazdáik mindenről azonnal jelentést tesznek, ami feltűnik nekik. " Kommunikációs Igazgatóság: bár a szervezetben a feladatok néha fedik egymást, főleg ez az igazgatóság gondoskodik arról, hogy a KGB-posztok között a hírközlés mindig működjön. Moszkva és a világ bármely pontja között folyamatos a hírközlés nappal és éjszaka. Ezt főleg műholdakkal biztosítják, nem véletlen, hogy a régi szovjet, ma orosz nagykövetségek épületeinek tetején és kertjében több az antenna, mint más követségek tucatjainál együttvéve. Itt őrzik, sőt, találják ki az új és újabb kódrendszereket is. Őrigazgatóság: az itteni emberek vigyáznak a legfontosabb orosz vezető politikusokra és családtagjaikra, valamint a KGB központjára és a Kremlre. Legyen ott bármilyen rendszer, ezek a legmegbízhatóbb emberek, hiszen töltött fegyverrel állnak a legfontosabb személyek mellett. Különleges Nyomozó Csoport: az úgynevezett belső elhárítás, amely az árulással vádolt KGB- vagy GRU-tisztek ügyeit vizsgálja, esetleg akkor is, ha valamelyik kém gazdasági bűncselekményt követ el. Ma már nagyon sók dolga lenne - ha a KGB-sek nem élveznének továbbra is különleges elbánást. A maffia a jelek szerint ide is beférkőzött. Pénzügyi Csoport: neve jelzi tevékenységét. Innen fizetik a besúgókat is. Műveleti Krónikák Csoportja - Levéltár. Ez talán a legérdekesebb osztály, legalábbis a történészek számára az lenne, ha a levéltárat vagy a műveleti feljegyzések tárát valaha is megnyitnák a külvilág számára. Itt van minden akta az 1920-as évek kezdetétől - amikor a szervezetet még CSEKA-nak hívták - egészen a legutóbbi időkig. Itt van több mint 100 millió volt szovjet, most orosz és más állambeli polgár összes adata együtt azokkal, amiket a KGB megtudott róluk, és amiket a besúgók jelentettek. Az akták az 1954-es nagy átszervezéskor sem sérültek, tudomásunk szerint gyakorlatilag a volt Szovjetunió teljes története még feldolgozásra vár. Az a történelem, amely a KGB-akták nélkül készül el, távolról sem lehet teljes és így hiteles sem.

MERÉNYLETEK „Legyőzheted a fél világot, megölhetsz királyt és császárt, elpusztíthatsz birodalmakat, hitet, nyelvet, hagyományokat - de nem győzheted le a titkosszolgálatokat. Azok elpusztíthatatlanok..." (Fouché, Napoleon rendőrminisztere) A merényletek gyakran beletartoznak a titkosszolgálatok, kémszervezetek normális, mondhatni, mindennapi fegyvertárába. Az eszköztár ugyanis rendkívül széles, mint minden olyan szervezetben, ahol általában nem számít a pénz, sem a közvélemény nyomása. Az egyetlen dolog, amit figyelembe kell venni, az maga a cél. Vagyis azt kell elérni mindenáron. Az ókortól napjainkig megszámlálhatatlan merénylet történt, ezeknek főleg politikusok, vagy más nagyhatású, tekintélyes emberek estek áldozatul. Persze, sohasem fog már kiderülni, hány kisebb kaliberű, kevésbé ismert személyt ért utol ugyanez a sors. Az ellenfelek félreállításának e régtől ismert módja csak egyetlen meggondolás elé állítja a gyilkossági parancs kiadóját: a halál jót tesz-e neki, a gyilkosnak, vagy sem? Vagyis más szóval: az ellenfél erőszakos eltávolítása nem okoz-e nagyobb bajt, mint további létezése, élete? Nézzünk hát egy 1992-es esetet. A dolog nem valahol a civilizált világ peremvidékén, hanem Európában történt. Az akkor még létező Csehszlovákia hiteles politikusa, az 1968-as ellenállás egyik vezetője, Aleksander Dubcek 1992 szeptember elején Brno és Pozsony között az autósztrádán igencsak furcsa „balesetet" szenvedett, amelyből kifolyólag hamarosan életét is vesztette. A politikus reggel a háza előtt beszállt a sofőr által odahozott BMW-be, és elindultak. Dubcek később, halála előtt még beszélt családjával és Vaclav Havellel. Elmondta azt is az ügy körülményeit nyomozó hatóságok képviselőinek, hogy két gépkocsi követte őket egész úton. Kiderült az is, hogy két Tatra 613-as típusú, pozsonyi rendszámú kocsi volt az. Ezek akkor is követték őket, amikor Dubcek sofőrje veszélyesen felgyorsította a járművet. Az üldözők vagy követők nem maradtak le. Aztán valami történt. A sofőr, aki megúszta kisebb sérülésekkel, azt vallotta, hogy a nagy sebesség miatt az esős időben, nedves úttesten a gépkocsi megcsúszott. Dubcek a hátsó ülésen ült, nem volt biztonsági öve, kiesett (?) az autóból. Amikor az első rendőrjárőr a baleset helyszínére ért, a két sérültet az összetört kocsi előtt találták meg. A sofőr átadta Dubcek aktatáskáját a rendőröknek, akik az átvételt igazolták is. Az ügyet azért említem itt, mert kezdettől fogva sokan az orosz - akkor már nem igazán szovjet KGB-t gyanúsították a következő kísérő körülmények miatt: - 1992 nyarának végén Dubcek meghívást kapott Moszkvába. Ott akkor tervezték megindítani a pert a Szovjetunió Kommunista Pártja ellen. Várható volt, hogy vallomása fényt derít arra, ami 1968-ban Csehszlovákiában történt, kiderül majd, Brezsnyev és kormánya hogyan vette rá erőszakkal a prágai vezetőket, fogadják el az erőszakos megszállás, a beavatkozás tényét. Akkoriban egy névleg független állam ellen a Szovjetunió és néhány csatlósa katonai agressziót követett el. Várható volt, hogy az események élő és nagyon közeli tanúja, Dubcek számos dologról rántja majd le a leplet, ami nagyon kényelmetlen lehet az egykori kommunistáknak. - a Dubcek halálát követő boncolás során már eleve úgy nyilatkoztak egyes orvosszakértők, hogy az „kizárta a KGB jelenlétét". Vagyis a közvélemény is eleve a kémszervezetet gyanúsította, ennek még a sajtó is hangot adott. - roppant gyanús lett Dubcek sofőrje, Ján Reznik, aki reggel hat órakor hozta el a kocsit a Vlcek utcai garázsból, de csak hét órakor jelent meg vele Dubcek háza előtt. Soha nem derült ki, hol tartózkodott reggel hat és hét óra között. A legelnézőbb számítások szerint is volt legalább negyven perce arra, hogy... Mire is? - a nyomozó hatóságok a sajtóban tagadták, hogy a kocsi gumiabroncsai megsérültek volna a baleset előtt, vagyis hogy azokat menet közben, vagy esetleg induláskor valami módon az „ellenség" preparálta volna. - feltételezték, hogy a kocsi megperdült az úton és a bekötés nélkül utazó egykori államfő a széttört hátsó ablakon repült ki. Ezt a nyomokból nem lehet megállapítani. - egy másik, gyakran hangoztatott verzió szerint Dubcek kizuhant a jobb hátsó ajtón. - a kocsit nem vizsgálták meg, sőt, az eltűnt! Csak hét hónappal (!) később tértek vissza az ügyre a sajtóban és állították, hogy valami szakértő megvizsgálta, és új alkatrészeket rendelt az összetörtek pótlására. Nem biztos, hogy így kellene egy szakértőnek vagy szakértőbizottságnak reagálnia egy ennyire fontos ügyben... - Dubceknél volt egy aktatáska, mint említettük. Azok; akik utána hajtottak, nyilván két célt tűztek maguk elé. Az egyik: Dubceket olyan állapotba hozni, hogy ne tehessen vallomást a moszkvai

bíróság előtt (az sem kizárt, hogy eleve kitűzték a meggyilkolását is), a másik: megszerezni a nála lévő iratokat. Sejtették, vagy biztosan tudták, hogy a moszkvai perre készülve minden arra vonatkozó iratát magánál tartja. A politikus nem volt kezdő, és tudta, hogy semmi fontos iratot nem hagyhat otthon, ha egész nap nem tartózkodik majd a lakásában. Dubcek ugyanis, ismerve a sztálinista módszereket, feltételezhette, hogy távolléte alatt betörnek villájába és elviszik az iratokat, ha azokat otthon hagyja. - a család csak egy hónappal később kapta vissza az aktatáskát, de ki tudhatta, mi volt benne a „baleset" idején? Az annyi kézen ment át, és miután a helyszínelő rendőröktől elvették, útja többé nem követhető, mert senki sem adott róla elismervényt. A tartalmáról pedig semmit sem közöltek. - a rendőrkapitány és mások hangzatos nyilatkozatokat tettek a sajtóban arról, hogy Dubcek csak baleset áldozata lett, de a boncolási jegyzőkönyv részleteit nem hozták nyilvánosságra, sőt, megtagadták a családtagoktól, hogy közelebbi értesüléseket szerezhessenek. Különösen furcsák ez Dubcek fia, Pável Dubcek esetében, aki orvos, és szeretett volna jelen lenni a boncolásnál, hogy saját szemével láthassa apja sérüléseit. Ezt nem tehette meg, nyilatkozta a sajtónak elkeseredetten. - a gépkocsival kapcsolatban több furcsaság is volt. Bíróság tárgyalta a baleset ügyét, de a bírák nem tekinthették meg az autót, hozzájuk csak annak egy fotója jutott el! Viszont a sajtó 1992. szeptember 5-én fotókat közölt az éppen elszállított autóról, melyeken világosan látni, hogy hiányzik a hátsó ablak, roncsolt a jobb hátsó sárvédő, de épek a jobb oldali ablakok! Így már furcsa, hogy ott történt egy törés. - a bírósági tárgyaláson az időközben felépült gépkocsivezető, aki hónapokon keresztül hallgatott, nem volt hajlandó (nem mert?!) nyilatkozni, most elismerte, hogy a megengedettnél gyorsabban hajtott, a kocsi megcsúszott, és... többre nem emlékezett. Arra sem, hogyan került ki a kocsiból ő és Dubcek. - amikor a BMW-gyár német szakértőket küldött Prágába, hogy vizsgálják meg a gépkocsit (a gyárnak ez presztízskérdés is volt!), a hivatalos szervek a szakértőket azzal utasították el, hogy nem tudják megmutatni nekik a szóbanforgó kocsit, mert az elveszett...(!) - a balesetnek voltak szemtanúi is. Különös, hogy az egyiket meg sem idézték a tárgyalásra, pedig neve szerepelt az iratokban. A második tanúnak egyszerűen nyoma veszett. A harmadik ugyan ott volt, de rendkívül megfélemlített ember benyomását keltette, és vallomása nem sokat adott az ügyhöz. - azon is érdemes elgondolkozni, hogy a gépkocsivezető, Ján Reznik a még akkor Csehszlovákiában igencsak régi típusú Belügyminisztérium alkalmazottja volt, és a vizsgálatot éppen az ő főnökei irányították... - bár szóba kerültek, a bíróság (és a vizsgálók) meg sem kísérelték azonosítani azt a két rejtélyes kocsit, amelyek Dubcek BMW-jét követték, majd a baleset után nyomuk veszett. - furcsa volt, hogy mind a sofőr, mind Dubcek 15-20 méterre feküdtek a jármű előtt, viszont minden ajtó zárva volt. A gépkocsivezető hogyan hagyta el a járművet? Ilyen állapotban netán gondosan becsukta maga mögött a kocsiajtót? - a bíróság elé a sérültek fotója sem jutott el, mert ilyet állítólag nem készítettek a helyszínen. BMW-szakvélemény: A bíróságtól függetlenül elhangzott a BMW-gyár mérnökének véleménye az ügyről. Preschke mérnök többek között a következőket jelentette ki: „Ki van zárva (Ausgeschlossen...), hogy ilyen típusú balesetnél egy BMW-nek egyetlen ajtaja is kinyíljon. Erre még akkor sem kerülhet sor, ha a kocsi frontálisan ütközik, vagy oldalával, vagy akár hátsó, csomagtéri részével. Akkor sem, ha vízszintesen és akkor sem, ha függőleges irányban végez fordulatokat a tengelye körül... Aleksander Dubcek halálos sérülései nem keletkezhettek a kocsi belsejében, a kabinban." Akkor most lássuk a mi szempontunkból a baleset legvalószínűbb változatát: Dubcek hirtelen kényelmetlen lett bizonyos moszkvai és prágai köröknek. Ezek az emberek mindkét országban attól rettegtek, hogy ha a volt államfő beszélni kezd, a még mindig hatalmon vagy vezető beosztásban lévő csehszlovák elvtársaknak végük. Dubcek kétségkívül ismerte azokat, akik 1968-ban kétszínű játékot folytattak, behívták az orosz „internacionalista segítséget saját hazájuk ellen. Ha valóban tárgyalásra kerül sor Moszkvában, akkor Dubcek esetleg kitálal, és ők szorulni fognak. Ugyanakkor Moszkvában is voltak, akik remélték: ha Dubcek nem jut el oda, talán az egész csehszlovák kérdés fel sem merül, vagy csak jelentéktelen mértékben, és az 1968-as intervenció „hőseit" senki sem firtatja majd. Egy biztos: Moszkvában és Prágában találkoztak az érdekek. Ma már az is nyilvánvaló, hogy a legmegveszekedettebb elvtársak minden ún. „szocialista országban" a belügyben tevékenykedtek régen, és még a pár évvel ezelőtti változások, idején is. Tehát ők szervezték a merényletet. Csak éppen nem lehet rájuk bizonyítani.

TERRORISTÁK A terroristák jóvoltából, évente többszáz ártatlan ember hal meg földünkön. Míg régen az anarchisták csak önmaguk, vagy törpe csapatjuk céljaiért tevékenykedtek, manapság legtöbbször már egész államok állnak az akciók mögött. Az utóbbi tíz év fontosabb terrorakciói: 1984. szeptember 20.: a Dzsihád (Szent Háború) nevű arab terrorszervezet bombamerényletet hajt végre az USA egyik nagykövetségi épülete ellen. Tizenkét személy veszti életét. 1984. október 12.: a brightoni (Nagy-Britannia) Grand Hotelben bombamerényletet követnek el az ott ülésező Konzervatív Párt, és főleg annak vezetője, M. Tatcher ellen. Öt halott, harminchárom sebesült, a tettes az IRA észak-ír szervezet. 1984. október 31.: merénylet Indira Gandhi indiai államfő ellen. Szikh szeparatisták lőtték le, a kialakult rövid tűzharcban egyikük életét vesztette, a másikat a bíróság halálra ítélte. Indira Gandhi azonnal meghalt. 1985. május 20.: Newryben (Észak-Írország) bomba robbant egy rendőrőrsön, 4 halott. A tettes: az IRA. 1986. február 13.: merénylet egy rendőrségi laktanya ellen Belfastban, 9 halott rendőr, 37 sebesült (köztük 25 civil). A tettes: az IRA. 1986. február 28.: Olof Palme svéd miniszterelnök merénylet áldozata lett. A gyilkost nem találták meg. 1988. december 16.: Lockerbie skót falu felett felrobbantották a PANAM légitársaság repülőgépét. A polgári repülés történetében ez volt az egyik legnagyobb katasztrófa. A tettesek líbiai ügynökök, akiket 1994 elejéig nem adtak ki nemzetközi nyomásra sem. 1991. január 17.: az IRA Londonban a miniszterelnöki rezidencia ellen trotillal töltött autót indít és robbant. Áldozat nem volt. 1991. május 21.: bombamerénylet végzett Radzsiv Gandhival (Indira Gandhi fiával), India miniszterelnökével. A tettesek: a Sri Lanka (Ceylon) felszabadításáért küzdő „Tamil Tigrisek" képviselői. 1993. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka: a RAF (Vörös Hadsereg Frakció) felrobbantott egy még át nem adott, új börtönt. Áldozat nem volt. 1993. március 29.: a perui Cuzco-ban a maoista Fényes Ösvény partizánbanda felrobbantott egy börtönt, megszöktetett 70 rabot, életét vesztette 5 személy. Megjegyzés: ennél természetesen sokkal több terrorista akció történt, különösen Izrael és Libanon területén. Az 1988-as Lockerbie-merényletről mindjárt részletesebben írunk. Azonban a fenti listáról kimaradt a következő évben, 1989-ben történt hasonló merénylet. Egy francia utasszállító repülőgépet robbantottak fel terroristák, 171 ember veszett oda. Ennek a merényletnek a nyomai is Líbiába vezettek. Ezt csak azért jegyezzük itt meg, hogy az olvasó belássa: Líbia mára a világ egyik terrorközpontja lett annak ellenére, hogy az utóbbi néhány évben az ország titkosszolgálata már tartózkodik ilyen szabású merényletek megszervezésétől. De néhány évvel ezelőtt még nem tartózkodott, sőt... A Lockerbie-i esemény 1988. december 21-én az Angliából Amerika felé tartó PANAM 103-as járat gépe - éppen tízezer méter magasan repült - váratlanul felrobbant és a gép roncsai Lockerbie észak-skóciai falura zuhantak. Életüket vesztették a gép utasai és a személyzet, együttesen 259 fő, valamint a falu lakói közül 11-en. Minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy a repülőgépet egy, a fedélzetén elhelyezett bombával robbantották fel. Ez abban a korszakban volt, amikor a világban egymást érték a kisebb-nagyobb, de érdekes módon szinte kivétel nélkül az amerikaiak ellen irányuló merényletek. Vélemény: a hetvenes és nyolcvanas években fellángoló nagy terrorhullám mindig a nyugati, „kapitalista" hatalmak, intézményeik és embereik ellen irányult. Egymást érték a bombamerényletek amerikai, angol és francia nagykövetségek, repülőgépek, hajók ellen. Nagyon sok NATO-tisztet, diplomatát, sőt, tanárt raboltak el úgymond arab vagy olasz, német, stb. terroristák. Az esetek mögött felismerhetően Irán, Líbia, Szíria, Észak-Korea állt. A legismertebb és folyton bujkáló terroristák javát moszkvai „egyetemeken" képezték ki, a német RAF, az Olasz Első Vonal, az IRA és az ETA embereit is gyakran Moszkvából pénzelték és irányították, mint ahogyan

ez azóta bebizonyosodott. Ám az is igaz, hogy a szervezett jobboldal is befolyásolta ezeket (és a hasonló) szervezeteket, mint az a későbbiekből ki fog derülni. Egyetlen egyszer fordult csak elő, hogy Bejrútban a terroristák szovjet diplomatát raboltak el, de akkor Moszkva olyan fenyegetést küldött nekik, aminek következtében a diplomatát órákon belül szabadon engedték. Ez is bizonyítja, hogy az az eset csak tévedés volt. Így nyilatkoztak később az emberrablók is. Mivel nem ez volt az első - sem a tizedik... - ilyen merénylet, a nyugati hatalmak utánajártak a dolognak. Az eset azért került bele könyvünkbe, mert a felderítésre a legtöbb esélyt éppen a nagy, kiterjedt ügynökhálózattal, valamint tudományos laboratóriumok hátterével rendelkező kémszervezetek adtak. A szovjet fellazítás, káosz-teremtés taktikájába és stratégiájába remekül illettek bele az efféle esetek. Nem véletlen, hogy minden erővel megpróbálták a Nyugatot szétzilálni. A terroristák sohasem oroszok voltak, hanem németek, koreaiak, olaszok, japánok és főleg arabok vagy irániak (siíták). Felrobbantottak diszkókat, hajókat, foglaltak buszokat és vonatokat, lelőttek többszáz embert (köztük titkosszolgálati ügynököket is), küldtek levélbombákat, raboltak el és öltek meg fontos beosztású személyeket. Tegyük hozzá, hogy a másik oldal - talán az izraeliek kivételével - ritkán folyamodott ugyanolyan eszközökhöz. Az amerikai titkosszolgálat egy utasszállító hajó elrablása és egy tolószéken közlekedő amerikai ember meggyilkolása miatt végzett csak el egy hasonló, többéves akciót, melynek eredményeképpen Libanonban és néhány arab országban pár év elteltével sikerült sorban eltenniük láb alól a hajórabló terroristákat. Térjünk vissza a Lockerbie-ügyre. A brit, amerikai és francia hatóságok a titkosügynökökkel együttműködve, talán a világtörténelem egyik legnagyobb nyomozását hajtották végre a következő hónapok, sőt évek során. A munka főbb területei: - 20 ezer ember esetleges bűnösségét vizsgálták meg - 15 ezer személyt, mint tanút hallgattak ki - 35 ezer fényképelvételt értékeltek - a szerencsétlenül járt repülőgép 180 ezer darabját vizsgálták meg alaposan laboratóriumokban, kiderítendő a merénylet összes jellegzetességét - ugyanezen okból Lockerbie környékén egy 22 négyzetkilométeres területet vizsgáltak át centiméterről centiméterre. Ezzel a hatalmas nyomozással a robbanás helyszínén két olyan anyagdarabkához is jutottak, amelyek segíthettek az igazság felderítésében. Az egyik egy férfinadrág foszlánya volt, a másik egy olyan körömnél kisebb darabka, amely időzítő-kapcsolóból származott. Okvetlenül érdemes megemlíteni, hogy a kutatók Lockerbie környékén négymillió tárgyat találtak, ezeknek kilencvenvalahány százaléka az utasoktól származott, és ezek mindegyikét alaposan megvizsgálták. Egyetlenegyet sem hagytak ki. Így jutottak el a fent említett két tárgyhoz, amelyek alaposan megváltoztatták a dolgokat. Nem fogunk belemenni túlzott részletekbe. Ma, ennyi évvel az eset után (amikor az valójában máig is tartó eseménysorozat egy eleme) már köztudott, hogy Líbia, személy szerint a „világ elsőszámú terroristája", Kadhafi ezredes, a líbiai államfő. Az is köztudott róla - és ezt bankkivonatokkal és más okmányokkal már sokszor bebizonyították - hogy ő a legfontosabb pénzügyi és politikai támogatója a Közel-Keleten és Nyugat-Európában tevékenykedő terrorista szervezeteknek. Ne feledjük el, hogy Kadhafi igen aktívan és dollár(tíz)millióval támogatta eddig is a britek ellen harcoló IRA-t, a baszk ETA-t, a palesztinokat, a RAF-ot, de sokszor a világ távolabbi sarkában így vagy úgy a nyugati demokráciák ellen lázadó partizánokat: például a Fülöp-szigeteken, Salvadorban, Haitin és másutt. A kémszervezetek persze régtől tudnak erről és az ő listájuk sokkal hosszabb annál, ami valaha is napvilágot látott bármilyen újságban vagy leleplezőkönyvben." A robbanóanyag csehszlovák gyártmányú semtex volt, amit előszeretettel használnak az ehhez értők. Ma már nehezebb ebből szerezni, mióta az új cseh állam ellenőrzi gyártását és a vele folytatott kereskedelmet. Sajnos azonban az elmúlt évtizedekben, nagyrészt éppen szovjet kezdeményezésre, olyan nagy mennyiséget halmoztak fel belőle a politikai alvilágban, hogy az 2100-ig elégséges lesz a legtékozlóbb terrorista-szervezeteknek is... Állítólag - éppen titkosszolgálati becslések szerint - csak a közel-keleti terroristák birtokában körülbelül 1000 kilogramm van jelenleg. Márpedig ebből a szerből néhány tíz dekával egész hidakat lehet lerombolni, vagy - mint ebben az esetben is történt - hatalmas utasszállító repülőgépeket lehet a levegőben egyetlen másodperc alatt megsemmisíteni.: A kezdetekhez kell visszanyúlni. A hosszú, és sok országra kiterjedő nyomozás a következőket állapította meg:

Kadhafi ezredes Málta szigetén úgynevezett Líbiai Kultúrközpontot nyitott, és működött ott a követségen kívül a líbiai légitársaság egy irodája is. Mindhárom intézmény elsősorban természetesen kémközpont volt. 1985 folyamán Issz el-Din el-Hansziri, a líbiai titkosszolgálat tagja (később közlekedésügyi miniszter) cége számára a zürichi MEBO AG. elektronikai vállalatnál húsz darab olyan szerkezetet rendelt, amellyel rejtett bombákat, pokolgépeket lehet felrobbantani (szaknyelven detonálni). A svájciak le is szállították a szerkezeteket. Az amerikai műholdas megfigyelés révén bebizonyosodott, hogy a sabhai kiképzőtáborban (ez egyike a Líbiában működő terroristakiképzőközpontoknak, a világtól eljárt, sivatagi gyakorlóterekről van szó) a szerkezetek egyikét kipróbálás céljából fel is áldozták. Ezt a kis közjátékot a ClA egyik kémműholdja regisztrálta. Az időzítő detonátorok - hisz svájci gyártmányúak voltak! - kifogástalanul működtek. Egy ilyen bombát vittek hát Máltára, és azt az ottani „kultúrközpontban" tárolták, míg eljött a merénylet ideje. Kadhafi mindenképpen vissza akarta fizetni a „kölcsönt" az amerikaiaknak, akik 1986 áprilisában az ismert módon megalázták őt a világ előtt egy nyugat-berlini diszkó felrobbantása miatt. Az akkori két líbiai város és Kadhafi főhadiszállása ellen indított légitámadással bizonyította be Reagan elnök, hogy nem csupán a jelentéktelennek tetsző Grenadán száll szembe az állig felfegyverzett kubai „tanítókkal", hanem a terroristák keresztapjától sem ijed meg. Kadhafi válaszolt, kiadta a parancsot és gépezete mozgásba lendült. Itt kell megjegyezni azt a későbbi - és azóta lényegében állandóan - fontos tényt, hogy a fő végrehajtók Dzsallud alelnök, Kadhafi helyettesének közeli rokonai. A nemzetközi bíróság számára történő kiadatásuk vagy Dzsallud, vagy Kadhafi teljes bukását okozná a családi klánoktól támogatott diktátor és éppen ilyen véreskezű helyettese esetében. A „kultúrközpontban" békésen várta sorsát a detonátorral felszerelt bomba. 1988 egy napján aztán Máltára érkezett a két líbiai titkosügynök, Al Meghrahi és Al Amin Khalifa Fhimah. A legjobb szállodában laktak. Egyikük megvette a barna Samsonite gyártmányú bőröndöt, a másik néhány ruhát vásárolt, hogy majd azok közé rejtsék el a pokolgépet. Hihetetlen aprómunkával sikerült olyan tanúkat találni hónapokkal az esemény után, akiktől a nyomozók megtudtak sok kicsi, de fontos részletet. A most elmondottakat is szemtanúk látták. Az egyik líbiai ügynök La Vallettában, Málta fővárosában vásárolt egy boltban egy Yorkié márkájú nadrágot is. A bombát egy Toshiba táskarádióba tették. Ez akkora volt, hogy a nem túl nagy méretű bőröndöt körülbelül háromnegyedrészben ki is töltötte. Hogy a táskarádió ne „lötyögjön" benne, körülrakták újonnan vásárolt és így semmilyen személyazonosításra nem alkalmas ruhadarabokkal. Később különben kiderült, hogy a bőröndben nemcsak az a bizonyos nadrág volt, hanem egy pizsama, egy tweed-kabát és egy csecsemőknek való rugdalózó. Ebből is félig elszenesedett darabkák maradtak ugyan, de rajtuk volt a gyártó cég neve: Babygro. Az ügyben eljáró detektívek, kémek és a skót (angol) rendőrség együttesen kiderítette, hogy ilyet csak Máltán árusítottak a robbanást megelőző időkben. Málta felé különben több más jel is mutatott. Később ugyanis egy brit laboratóriumban kiderítették, hogy az összes, a bőröndből származó ruhadarab Máltán készült. Az is világos volt, hogy a detonáció ezen ruha-. darabok között következett be. Amikor a nyomozás idáig jutott, már csak azt kellett megállapítaniuk, ki vásárolta Máltán ezeket a ruhadarabokat. Egyértelmű lehetett, hogy vagy őmaga helyezte el az azokat tartalmazó bőröndöt a gépen, vagy hozzá közelálló személy, aki esetleg nem volt a cinkosa. Amikor aztán a máltai boltos és egy rajzoló segítségével kiderült, körülbelül hogyan nézett ki a ruhákat vásárló illető, fény derült líbiai akcentusára, stb., már csak azt kellett megállapítani, hogyan került a barna Samsonite bőrönd a Skócia felett szálló gépre? A bőröndöt Máltán adták fel úgy, hogy a hozzá tartozó utas nem utazott a gépen. Az Air Málta Frankfurtba induló gépére adták fel december 21-én reggel, vagyis már a merénylet napján. Tranzitszállítmányként ment hát a magányos bőrönd Frankfurtba, a nagy légi „útkereszteződésrepülőtérre". A feladó további utasítása szerint fel kellett adni a PANAM Amerikába induló járatára. Bár a máltai repülőgéptársaság váltig állította, hogy utashoz nem tartozó csomag náluk nem kerülhetett fel a gépre, feltételezhető, hogy egy valóban utazó személy nevére adták fel azt. Olyanéra, aki semmiről sem tudott. így Frankfurtban már azt hitték, hogy ellenőrzött csomagot vettek át és ott ismételten nem ellenőrizték. Vagy, ha mégis - hát a röntgen alatt csak a táskarádió jelent meg. Háromszáz gramm semtex volt a rádióban egy, a külső légnyomásra reagáló szerkezet, óramű és detonátor társaságában. Amikor pedig kiderült, hogy az egyik terrorista, Al Meghrahi régebben éppen Máltán dolgozott a líbiai légitársaságnál (nyilván már akkor is, mint ügynök. A diktatórikus országok minden külföldi

képviselete tele van ügynökökkel, lásd például KGB), és így ismeretségei révén könnyebben feladhatta a bőröndöt, akár kissé megkerülve a szabályos procedúrát is. Ez persze azt is jelentette egyben, hogy jobban emlékezhettek rá később azok, akikkel a máltai repülőtéren azon a végzetesnek bizonyuló napon kapcsolatba került. Persze, nem véletlenül említettük a rész kezdetén azt, hogy Afrikában is hasonló módszerrel robbantottak fel egy gépet, ezúttal franciát. Ugyanabban az évben Szenegálban sikerült letartóztatni két líbiai ügynököt, akiknél szintén ugyanolyan svájci gyártmányú robbantószerkezetet, és semtexet találtak... A módszer tehát nagyon is hasonló volt mindig: két ügynök ment Líbiából külföldre ugyanolyan szerkezetekkel és próbálta a bombát feljuttatni a gépre. Érdemes megjegyezni, hogy néhány hónappal korábban még egyáltalán nem így indult a dolog. Ismeretes, hogy 1988. júliusában a Perzsa-öbölben tartózkodó, Iránt figyelő Vincennes amerikai hadihajóról - tévedésből -rakétával lelőttek egy iráni Airbus típusú polgári utasszállító repülőgépet, amely a radarokon fenyegetően az amerikaiak felé tartó gépként jelent meg. A tévedésnek nagy ára volt. Irán halottait megbosszulandó, felelős vezetői kitalálták, hogy ők is lelőnek egy ártatlanokkal teli amerikai utasszállító gépet. Mai értesüléseink szerint tehát először nem is a líbiaiak, hanem az irániak tervezték el a PANAM gép elleni akciót. Egy palesztin terrorista, akit ugyan nem sokkal később - és más ügyei miatt — Stockholmban letartóztattak és börtönbe zártak, október közepén járt Máltán. Ott találkozott egy Hafez Dalkamuni nevű illetővel, aki a Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet vezérkarának és egyben kémszolgálatának dolgozik. A szervezet Ahmed Dzsibril, az ismert nemzetközi terrorista irányítása alatt áll, ő tervezte meg az akció részleteit. Nem tudni, miért utazott társaival együtt Németországba. Könnyen lehet, hogy lerövidítve a máltai utat, ők már eleve Frankfurtban akarták a bőröndötbombát a gépre feljuttatni. Ám a német rendőrség lecsapott rájuk, és Dalkamunit tizenöt (más hírek szerint tizenhat) társával együtt lefogta. Mivel bombát, robbantáshoz szükséges berendezéseket és másféle fegyvereket is találtak náluk, Dalkamuni és egyik társa börtönbe került. A két főkolompos kivételével tehát a többi terroristát szélnek eresztették, pedig az amerikaiak szerint ez utóbbiak között volt Marwan Krishat is, aki a bombát előállította. Azt a bombát, amelyik aztán Lockerbie felett felrobbant. Hogy miden világos legyen, megtalálták az iráni kormány 12 millió dolláros csekkjének másolatát is. A pénz Dzsibril szervezetének bécsi bankjába futott be. Csak hát, mint feljebb leírtuk, Dalkalmuni lebukott a németeknél, és akkor vészesen múltak a hetek, nem volt, aki megszervezze az akciót. Ekkor és csak ekkor vette át a bosszú megvalósításának ötletét és művét Kadhafi ezredes és a líbiai titkosszolgálat. A bomba hozzájuk került, és elkezdődött az akció Málta szigetén. Zűrös életrajzok - Marwan Krishat A terroristákról szóló igazi adatokkal feltehetően a német és a jordán titkosszolgálat rendelkezik. Tudjuk, hogy Krishat 1989-ben negyvennégy éves volt, vagy legalábbis ilyen idősként szerepelt a különféle útlevelekben, amelyekből általában többel is rendelkezett. Akkor már csaknem húsz éve volt az egyik legismertebb, legjobb és ezért természetesen a legkeresettebb bombakészítő. Terrorista körökben a pokolgépek mestereként is emlegetik. Őt gyanúsítják azon bombák elkészítésével is, amelyek 1970-ben egy svájci Swissair gép és vele 47 utas halálát okozták. Egy sikertelen kísérletről is tudunk: arab terroristák 1972-ben az ő bombájával akarták felrobbantani az izraeli Boeing 707-est, amely Rómába igyekezett - a merényletet meghiúsították. Krishat neve azóta számos egyéb ügyben is felmerült. Sokat dolgozott például Dzsibril szervezetének, a PFLP-GC-nek külföldön is, sőt, főleg ott. Részt vett abban a tizenhét fős csapatban, amely 1989 őszén Németországban és más országokban hónapokon át merényletet készített elő az izraeli labdarúgóválogatott ellen. A németek tudtak az akcióról, feltehetően éppen Krishat révén, akit egyszer régebben már rákényszerítettek arra, hogy „nekik dolgozzon". Az idézőjel nem véletlenül került ide, Krishat ugyanis többeknek dolgozott, akik őt erre pénzzel vagy fenyegetésekkel rávették. Mindenesetre amikor 1989 októberében a németek megelégelték a készülődést, és lefogták az egész bandát, már tudták, hogy Dalkamuni és Krishat elektromos és elektronikus holmikat vásárolgat különféle üzletekben. A banda rejtekhelyén találtak komoly fegyvereket (pl. mozsárágyúkat is!), 15 kg semtexet és egy... Toshiba táskarádiót, amelybe már éppen bele volt építve egy 'bomba légnyomáskülönbségre reagáló detonátorral. Vagyis pontosan olyan, amilyen később Lockerbie felett is robbant. Természetesen ez is Krishat műve volt.

Ezek után nem csoda, ha sokan a német BKA (Bundeskriminalamt - Szövetségi Bűnügyi Hivatal) által okozott legnagyobb botrányról beszéltek - merthogy Krishatot és tízegynéhány társát két héttel később szabadon engedték. Ami azért is furcsa, hiszen érvényes körözés volt ellene kiadva Olaszországban és másutt, a korábbi tettei miatt. Az eset Angliában is nagy felháborodást váltott ki. A britek különben meg vannak győződve róla, hogy Krishat egyszerre palesztin, német és jordán titkosügynök. Krishat a jelek szerint a minket érdeklő időszakban 5 bombát épített, kivétel nélkül mindegyiket táskarádióba tette bele, és ezek egyike volt az, amely a PANAM gép tragédiáját okozta. Krishat jelenleg Jordániában rejtőzik. Az FBI (Szövetségi Nyomozó Iroda, USA) kísérletet tett rá, hogy ott kihallgassa (a nyomozásba az FBI azért kapcsolódott be, mert a PANAM gép amerikai felségterületnek minősült), de a jordán titkosszolgálat ebbe nem egyezett bele. Ez is bizonyítja Krishat és az utóbb említett szervezet szoros kapcsolatait. AZ OROSZ AKTIVITÁS Markov esete már ősrégi dolog, „lerágott csont", ahogyan az újságírók mondják. Voltak annál különbek is, de azért majd szót ejtünk Markovról. Az USA-ban jelenleg is többszáz orosz ügynök dolgozik. Különösen a katonai hírszerzés erős, hiszen ők úgy vélik: amíg az amerikaiaknak titkaik vannak, amíg ott katonai fejlesztések történnek (és tényleg történnek bőven), hát addig ott a helyük, van elég munkájuk. 1992 tavaszán már az amerikaiaknak is feltűnt, hogy fokozódik az orosz aktivitás. Az FBI kémelhárító igazgatója, Wayne Gilbert szerint lassan elviselhetetlen méreteket ölt a GRU tevékenysége. A CIA is megerősítette, hogy az oroszok főleg fegyvergyártási technológiát lopnak. Ez arra mutat, sajnos, hogy az új orosz kormány sem az ipari termelés és az új békés technológiák, hanem a fegyvergyártás területén akarja felülmúlni vagy legalább utolérni az „ősi ellenséget" Amerikát. A GRU ügynökei minden pénzt megadnak - vagy adott esetben amerikai állampolgárok zsarolásától sem riadnak vissza -, hogy katonai szoftvereket, egyéb technológiát, vagy akár a már évek óta készen álló „stealth", lopakodó berendezések terveit megszerezhessék. Mert ezekhez még mindig nem jutottak hozzá Moszkvában, és ezt ott nagyon fájlalják. A KGB-ügynökök beszivárogtak a svéd tudományos és elemző intézetekbe. Ami várható volt, hiszen a „semleges" világban ott működtek a legnagyobb, legalaposabb vagy éppenséggel leghíresebb ilyen intézetek. A moszkvai ügynököket nagyon érdekelték a közzé nem tett, de ott feldolgozott és tárolt adathalmazok. Különösen a harmadik világból szereztek a. skandináviai intézmények olyan adatsorokat, amelyekkel Moszkva nem rendelkezett. Nemrég derült ki, hogy a stockholmi Balti Intézetben szinte hemzsegtek a szovjet ügynökök. 1980at követően annyian lettek, hogy az intézetet tulajdonképpen már ők irányították! Mindez persze csak akkor derült ki, amikor, a Szovjetunió összeomlott, és Moszkvából kezdtek nyugatra szivárogni az addig titkos információk, ügynöklisták és egyéb titkos iratok. A Stockholmba delegált orosz ügynökök adatgyűjtésen kívül azzal is foglalkoztak, hogy hazulról kapott nagymennyiségű valutával pénzelték a svéd ellenzék baloldali pártjait. így azok rendkívül kicsiny létszámuk és a társadalomra gyakorolt jelentősebb befolyás nélkül is sokáig fennmaradhattak. Izraelben egy Oroszországból több mint húsz éve kivándorolt férfi, Sabtaj Kalmanovics bukott le 1987-ben. Őt is egy KGB javára folytatott kémkedéssel vádolták egy máig elhúzódó, rendkívül zavaros ügyben. 1992 tavaszán - majd ugyanez ismétlődött kismértékben 1994 tavaszán is - számos országban buktak meg volt szovjet (később orosz) ügynökök. Brüsszelben, Párizsban, Bonnban és másutt derült ki, hogy milyen sokan dolgoznak ma is Moszkvának. A Belgiumban lebukott kémhálózat csaknem egy negyed század (!) óta létezett, és amelyet Brüsszelbe delegált orosz „diplomaták" irányítottak. A dolog pikantériája, amelyre mind 92-ben, mind 94-ben előszeretettel hivatkoztak a nyugati diplomaták, sőt, kormányfők is, az, hogy míg a Nyugat pénzzel tömi Oroszországot, csakhogy az stabil maradjon úgy-ahogy -orosz kémek éppen e pénzeket felhasználva kémkednek e „reformmilliárdok" adományozói ellen! 1992 tavaszán különben hat francia állampolgár ellen indult eljárás, és ott derült ki, hogy mind a párizsi, mind a brüsszeli, sőt hágai ügynökök letartóztatását a CIA segítette elő. Az amerikaiak egyszerűen megszerezték azok névsorát, akik nyugatról segítették az oroszokat - mégpedig egy átcsábított orosz KGB-ügynök révén... Hollandiába különben a régesrégi gyakorlatnak megfelelően „újságírókat" küldtek az oroszok. A hatvanas években a moszkvai egyetemen nem is volt különbség az újságíróképzés és a kémképzés között, a kettő gyakorlatilag egybeesett, ugyanaz volt. Ma már

egyértelmű, hogy az akkoriban nyugati országokba küldött szovjet újságírók kivétel nélkül kémek is voltak egyben. Hágából a TASZSZ, a Novosztyi és a Komszomolszkaja Pravda „tudósítóját" utasították ki. Amikor hasonló ügyekre Németországban is fény derült, a BND (Szövetségi Hírszerző Hivatal) javaslatára a kancellár nyíltan megfenyegette az oroszokat: ha nem hagynak fel a fokozott kémtevékenységgel, a németek megtagadják tőlük a segélyként felajánlott milliárdokat. Különösen a kábítószer-kereskedelem elleni harcban adtak sok segítséget a németek - de lehet, mire könyvünk megjelenik, a német segély egyszerűen megszűnik. Furcsa módon a német állam sem szeretné önmaga finanszírozni az ellene irányuló aktív kémtevékenységet. Ma már az is bizonyos, hogy Robert Maxwell, az 1991 novemberében rejtélyes körülmények között tengerbe fúlt (?) angol sajtómágnás is szovjet ügynök volt (de őt ismerve, lehet, hogy kettős, hármas vagy négyes ügynök is...). Tény, hogy Maxwell dolgozott az izraeli Moszadnak, és a KGB-nek is. A később, halála után nyugatra került KGB-iratok tanúbizonysága szerint, az orosz kémszervezet még 1991 nyarán is igen fontosnak és a maga részéről „megóvandónak, védelmezendőnek" tartotta a Maxwell-féle sajtóbirodalmat és a mágnás üzleti kapcsolatait. Márpedig egy ilyen utasítást a KGB akkori főnöke nem adhatott ki ok nélkül... Olaszországban rengeteg orosz ügynök nyüzsgött és számuk alig csökkent. Rómában és a Vatikánban elsősorban - de nem kizárólag - politikai információt gyűjtöttek, főleg az Olasz Kommunista Párt (akkor még így nevezték) segítségével. 1976 és 1982 között egy „diplomata", Borisz Szolomatyin tanácsos, vagyis a szovjet nagykövetség irányította az olaszországi kémtevékenységet (mint számos más országban is). Szolomatyin, mint a KGB magasrangú tisztje számtalan alkalommal kézbesített kisebb-nagyobb összegeket a velük együttműködő személyeknek. Ezek az esetek jelentős számában az olasz kommunista párt tagjai, sőt, annak egyes vezetői voltak. A szovjet kémek a Vatikánban is tevékenykedtek. Kiderült néhány később felfutott „ellenzéki" politikusról is, hogy valójában ügynök volt. Kazimiera Prunskiene, Litvánia miniszterelnöke komolyan dolgozott a KGB-nek még a régi korszakban, és mint tudjuk, az efféle munkát még nyugaton is csak nagyon ritkán lehet abbahagyni, „felmondani" keleten sohasem. A litván sajtó nyilvánosságra is hozta azt a kötelezvényt, amit Prunskiene írt alá még annak idején, s amelyben vállalta, hogy a hazájában történő eseményekről minden esetben részletes jelentést fog küldeni Moszkvába. A Markov-ügy ilyen környezetben, ilyen folyamatok egyik láncszemeként következett be. Eredete, szálai mélyen visszanyúlnak az időben. Georgi Markov bolgár író kezdetben jóban volt Todor Zsivkovval, de aztán átlátott a szitán, nyugatra menekült és a Szabad Európa Rádiónak, emigráns szervezeteknek dolgozott. Közzétett írásaiban leleplezte a kommunizmust és Zsivkov módszereit. A bolgár diktátor 1978 elején Moszkvához fordult segítségért. Egyenesen arra kérte a KGB-t, segítsen eltenni láb alól ezt az egyre kellemetlenebb embert. 1978 márciusában az akkori KGB-főnök, Andropov, valamint Krjucskov és Kalugin tárgyalták a kérést. (Kalugin később nyugatra menekült.) Megjegyzendő különben, hogy a politikai gyilkosság ötletét hármuk közül kezdetben csak Andropov ellenezte, nem látta értelmét, hogy a KGB ilyen sokat kockáztasson egy bolgár emigráns miatt. De aztán belátta, hogy a tét nem Markov, hanem Zsivkov megnyerése, illetve megtartása, és áldását adta az ügyre. A KGB moszkvai 12-es laboratóriumában dolgozták ki a technikai feltételeket és eszközöket. A szinte kizárólag halálesetek előidézésével foglalkozó részleg neve: KGB Különleges Technológiai Intézete. Először a könyvünkben már említett, autóvolánra kenhető, vagy az áldozat testére egyéb módon juttatható folyadékra gondoltak, amely körülbelül 40-48 órával később szívbénulást okoz, és a szer jelenléte a szervezetben boncolás vagy elemzés útján sem mutatható ki. Egy harmadik anyag is szóba került, amelyet egy bolgár emigráns ellen korábban már be is vetettek, ezt elég a szoba falára fújni, amikor a lakó nem tartózkodik ott. Később a szer belégzés által jut a szervezetbe, és okoz halált. Utána készült el az esernyős változat kidolgozása, és végül ezt választották. Az erősen toxikus szert, amelynek gyorsan kellett hatnia, szovjet vegyészek el is készítették a 12-es laborban. Sőt, ki is próbálták egy elítélten, és látták, 12-es laborban. Sőt, ki is próbálták egy elítélten, és látták, igen jól hat. Ekkor elkészült a részletes „technológia": az esernyő nyelébe beleépítettek egy rugós kilövő szerkezetet, amely egy igen apró kis kapszulát lőtt ki nagy erővel. Ez az áldozat bőre alá hatolva kifejtette hatását, és legkésőbb huszonnégy, de inkább kevesebb óra alatt végez vele.

Mindez fél évet vett igénybe, aztán 1978 októberében, egy esős napon a Westminster hídon egy ismeretlen férfi ballagott Markov után. Közelebb érve úgy tűnt, véletlenül megérintette-megbökte őt esernyője hegyével. Elnézést kért és ment tovább. Markov még az utcán rosszul lett, kórházba került, de életét már nem menthették meg. REUTER-hír 1991. április 4. Szófiából jelenti a hírügynökség, hogy Zs. Zselev bolgár elnök nemzetközi segítséget kért a Markov-ügy kivizsgálásához. A hírügynökség kommentárja szerint, az 1978-as merénylet kiagyalói és végrehajtói ma is szabadlábon élnek valahol. De ez csak afféle „ujjgyakorlat" volt a KGB számára, hiszen már sokkal régebben kivitelezett halálos merényleteket, politikai gyilkosságokat. A pápa elleni 1980-as merényletet sem ok nélkül hozták kapcsolatba a szovjet titkosszolgálattal. A tettesek ellen Rómában lefolytatott per során bebizonyosodott, hogy a legfőbb bolgár gyanúsított titkosügynök volt és bár tagadta, rábizonyították, hogy a merénylet idején ott volt a római Szent Péter téren. Csak éppen a legfőbb bizonyítékok hiányoztak, ezért mentette fel az olasz bíróság, nem másért (ellentétben azzal, amit annak idején a keleti országok sajtója állított). Mivel pedig köztudott, hogy éppen a bolgár titkosszolgálat állt a legerősebb orosz ellenőrzés alatt, hát nyilvánvaló, hogy a bolgárok által beszervezett törökök is végső soron moszkvai utasításokat hajtottak végre. Tudni kell, hogy míg más kelet-európai országokban a KGB-rezidensek nemcsak a követségeken ültek, hanem egyenesen hivatali helyiségeik voltak a belügyminisztériumokban is, addig a bolgár szolgálatot a szó szoros értelmében teljesen felügyelték, oroszok voltak ott a parancskiadók, és a bolgárok a beleegyezésük nélkül semmilyen akcióba nem kezdhettek. A Sztálin parancsára végrehajtott Trockij-gyilkosságon kívül az oroszok erőteljesen leszámoltak a nyugatra menekült ukrán politikai vezetőkkel is. Ez mondhatni hagyományos volt a szervezet (még akkor más nevű) elődeinél is. 1926-ban Párizsban végeztek a moszkvai ügynökök Szemjon Petljurával, a volt szabad ukrán kormány elnökével, aki 1921-ben emigrált Franciaországba. Ugyanott ölték meg 1930-ban a fehérgárdista tábornokot, A. Kutyepovot. 1937-ben ugyanez a sors érte a másik fehérgárdista főtisztet, Jevgenyij Miller tábornokot. Neki 1938-ban Rotterdamban ismeretlen feladó egy órát küldött ajándékba, amely pár perccel átadása után felrobbant és a címzettet - az ukrán nacionalista szervezet, az OUN elnökét - valósággal széttépte. 1959. október 15-én Münchenben saját háza előtt megtámadták az akkori, szintén nagyon kényelmetlen ukrán emigráns politikust, Sztyepán Banderát. A gyilkosság körülményeire csak két év múlva, igen szerencsésnek mondható eset kapcsán derült fény. A jelzett napon tehát az történt, hogy a felbérelt gyilkos megvárta este a hazatérő Banderát. Megpillantva őt, elővette fegyverét... Nem közönséges pisztoly volt, hanem feltehetően szintén a 12-es laborban gyártott különleges darab. Húszegynéhány centiméter hosszú szerkezet volt, valójában nem is pisztoly, csak ahhoz hasonló gázszóró. A kertészetben használatos szórófejhez hasonlított. Az összehasonlítás más okból is szerencsés. Ugyanis a folyadékot, ami a fegyverben rejlett, rovarirtóként is használták valaha. Ciánhidrogén: HDN, illékony, keserűmandula szagú folyadék. Forráspontja 27 fok Celsius. Rendkívül erős méreg, ember számára a halálos adag 0,06 gramm. A nemzetközi konvenciók a harctereken betiltott szerek közé sorolják. Vízzel minden arányban keverhető, higítható, ezért kártevőirtásra is használható. A pisztolyban két kis tartály ciánhidrogén volt, amelyeket a tettes Bandera arcába-orrába-szemébe ürített. A szer villámgyorsan megbénította az áldozat légzőközpontját és a halál a szívizombénulás tüneteivel állt be. Így, amikor megtalálták Bandera holttestét, csak gyanítani lehetett, hogy mi is történt valójában. A magyarázat 1961-ben került elő. Egy nappal a berlini fal villámgyors felhúzása előtt (amelyre notabene a parancs szintén Moszkvából érkezett), augusztus 12-én, Nyugat-Berlin rendőri szerveinél jelentkezett egy KeletBerlinen át az „NDK-ból" menekült orosz fiatalember német feleségével, és közölte, hogy ő Bandera gyilkosa, sőt, nemcsak ez szárad a lelkén. Eleinte őrültnek hitték, de bebizonyította: olyan részletekről is tud, amelyeket nem közöltek a nyilvánossággal, sőt, útmutatása alapján egy csatornában megtalálták az eldobott lőfegyvert is. Ekkor letartóztatták, mire bevallotta, hogy nem Bandera volt az első áldozata, és nem ez volt az egyetlen politikai bérgyilkosság, amit a KGB parancsára elkövetett. Zűrös életrajzok - Bogdan Sztasinszkij Gyermekkorától tudott németül, így 19 évesen éppen emiatt vették fel a KGB soraiba. Ez döntötte el azt is, melyik területen fogják bevetni. 1957-ben, 25 éves korában már mint szovjet titkosügynök öt ízben utazott Münchenbe, hogy kidolgozza a leszámolás lehetséges módozatait egy ukrán menekült nacionalista politikus, Lev Rebet ellen. Végül Sztasinszkij megszervezte az

egyszemélyes akciót: 1957. október 12-én egy szálloda liftjében állt a mit sem sejtő áldozat mellé, és elővette a ciánhidrogénes pisztolyt. Nem hagyott nyomokat maga után, megbízói is nagyon elégedettek voltak vele, hiszen minden feltűnés nélkül hajtotta végre a detektívregényírók álmát, a tökéletes bűntényt. Rebet halálát az orvosok és szakértők szívizombénulásként értékelték. A terroristát otthon kitüntették: maga Alekszander Seljepin, a KGB akkori vezető embere ajánlotta Sztasinszkijt a Vörös Zászló Érdemrendre (!). Az ügynök ekkor már kelet-német területen élt hamis „német demokratikus" papírokkal. Ott ismerkedett meg jövendő feleségével. Inge és ő 1960 márciusában házasságot kötöttek, egy évvel később fiuk is született. Az oroszoknak nem tetszett ez a házasság. Sztasinszkij bevallotta az asszonynak, hogy ő nem is német, hanem orosz, és a KGB ügynöke. Gyermeke születésekor felettesei hazahívták a Szovjetunióba. Gyermekük 1961 augusztusában meghalt, és Sztasinszkij kihasználva az alkalmat, elment a temetésre. Az engedélyt a KGB ezúttal megadta az utazásra, és a férfi úgy döntött, inkább átmenekülnek a szabad zónába és feladja magát, mintsem hogy tovább szolgálja a KGB-t. ! Az is szerepet játszhatott döntésében, hogy az utóbbi hónapokban gyanús esetek történtek körülötte, majdnem halálos baleset is érte. Úgy gyanította, a KGB mint túl sokat tudó személyt szeretné őt eltenni láb alól. Alighanem igaza volt. A karlschnihei bíróság nyolcévi börtönre ítélte a férfit, aki ezzel igen elégedett volt. Remélte, hogy ezen az áron örökre megszabadulhat a KGB-tői. 1992-ben kiderült, hogy a KGB-ben 105 kötetnyi anyagot semmisítettek meg, amely egytől-egyig Alekszander Szolzsenyicin emigráns íróval foglalkozott. És bár a szovjet, majd orosz hatóságok érdekes módon mindmáig tagadják, hogy tudomásuk lenne bármilyen, az író ellen indított akcióról (ez a folyamatos tagadás is bizonyítja, hogy a KGB ma is létezik, ugyanazok vezetik és céljai sem különböznek az „előző" KGB-étől), pedig kétségtelen, hogy az megtörtént. Az író, korunk egyik nagy alakja, bár vitatható nézeteiről is híres, az esemény után közvetlenül azt nyilatkozta: „Ha bármikor rejtélyes körülmények között veszteném életemet, vagy eltűnnék, tudja meg a világ: a tettes a KGB." Tisztában volt vele, hogy nagy vihart kavart távozása (elüldöztetése) a Szovjetunióból, nagyhírű Gulag-könyvei, a szovjet életet leleplező, nyugaton megjelent könyvei miatt előkelő helyen állhat a KGB halállistáján. A merényletre a valóságban azonban már akkor került sor, amikor Szolzsenyicin orosz állampolgárként otthon élt. A KGB egy magasrangú tisztet küldött Rosztovba, hogy végezzen az íróval. Szolzsenyicin ugyanis kocsival bejárt néhány orosz várost, ahol fiatal éveit töltötte. Egy önéletrajzi ihletésű könyvhöz volt szüksége á régi emlékek felelevenítésére. Mint azt egy másik KGB-tiszt csaknem húsz évvel később vallotta, az írót akkor a KGB különleges megfigyelő csapata kísérte városról városra, minden lépését figyelték. A KGB-tiszt mostani vallomása alapján tudható, hogy akkor is egy különleges fegyvert vetettek be a kiszemelt áldozat ellen. Egy férfi kísérte el az írót egy boltba, ahol a tömegben mellé állt és a tanú szerint, valamit tett egy kicsiny, alig látható szerkezettel. Szolzsenyicinnek néhány órával később nagy fájdalmai támadtak, miközben a KGB jelenlévő emberei meg voltak győződve róla, hogy az írónak vége, hamarosan meg fog halni, és ezt egymás között alaposan ki is tárgyalták. Szolzsenyicin teste tele lett kiütésekkel és kelésekkel. Némelyik arasznyi hosszú volt. Mire orvoshoz került, már járni sem tudott. Az orvosok ott nem sokat segíthettek rajta, barátai az írót Moszkvába szállították, és az állapota csak körülbelül háromhónapos kezelés után javult ismét. Feltehető, hogy vagy a szervezete volt erős, vagy más körülmények az ő számára szerencsés összejátszása nyomán maradhatott életben. Egy apró kérdés: el tudjuk képzelni, mi lett a sorsa á merénylőnek, akit a kudarc miatt nyilván elítéltek, meghurcoltak, vagy éppen - nehogy elmondja valaha is, miben volt részes meggyilkoltak? Mert sokszor ez a bérgyilkos sorsa más titkosszolgálatoknál is. ARCHÍVUMOK Az irattárak és archívumok, sok mindent rejtettek és rejtenek ma is. A legtöbb kelet-európai országban időzített bombaként működhetnének, de nem teszik egyelőre. Legjobban kétségkívül a kelet-német és cseh polgárok jártak, mert nekik törvényadta joguk belenézni az aktákba. Hogy ebből mennyi tragédia származik, az más kérdés -kétségkívül jobb így, mint mostantól kezdve

örökké bizonytalanságban élni. Ez a bizonytalanság lett osztályrészévé a bolgároknak, szlovákoknak, románoknak, magyaroknak és. másoknak. Ha már aktákról van szó - ilyenek mindig voltak valamilyen formában - egyidősek a titkosszolgálatokkal, írásban le kellett fektetni, hogy ki az ügynök, mikor, mit jelentett, más titkosügynökök (akik kapcsolatban állnak vele) miként vélekednek róla, ki ellen, hol, mikor, milyen körülmények között vethető be, és egyáltalán, minden olyan adat szükséges, ami magánéletére, tulajdonságaira, stb. vonatkozik. Az ilyesmit nem tarthatja fejben egyetlen profi ügynök, hisz sok személlyel kell foglalkoznia. Másrészt, ha baleset érte vagy meghalt, az ügynökkel soha többé senki sem tudott volna kapcsolatot létesíteni. Kétségessé vált volna az is, hogy egyáltalán létezett-e? De a titkosszolgálatoknál nemcsak a saját emberekről vannak akták, hanem némi túlzással: szinte mindenkiről. Mindenkiről, aki látóterükbe kerül, akire ilyen vagy olyan okból felfigyelnek. Azokról is, akik most ugyan nem érdekesek még számukra, de azzá válhatnak, mert a., életútjuk erre enged következtetni, például politikával kezdenek foglalkozni hivatásszerűen, b., az állam vagy a titkosszolgálat szempontjából nagyon fontos és ritka szakmát művelnek, c, sok nyelven beszélnek, d., olyan katonai vagy más alakulatnál szolgáltak, ahol különleges kiképzésben vettek részt, amit mások számára, máskor, másutt is hasznosíthatnak, e., egyéb adottságaik vannak (családi kapcsolatuk valakivel, vagy olyan szokásuk, szenvedélyük, amely által zsarolhatók, együttműködésre kényszeríthetők, foglalkozásuknál fogva sokat utaznak és sokfelé bejáratosak, stb.). Például kevesen tudják, hogy Lee Harvey Oswaldnak, Kennedy elnök későbbi állítólagos merénylőjének már négy évvel a merénylet előtt aktája volt a KGB-nél! Az ötkötetes aktaköteg száma 31 451, és ma is ott van a KGB irattárában. Amikor Vagyim Baivatyin, a puccsista Krjucskov helyére kinevezett új KGB-főnök úgy döntött, megnyitja az archívumot a nyilvánosság előtt, egyszerűen nem tudta, mit beszél - vélik sokan. Nem is lett a dologból semmi, néhány teljesen értéktelen aktát hoztak csak nyilvánosságra, a többit máig titok fedi. Nos, ilyen az Oswaldaktaköteg is. Mint minden orosz földön letelepedett külföldi, úgy az 1959-62 között Fehéroroszországban élt amerikai fiatalember is természetesen a megfigyelt személyek között szerepelt. A 31 45l-es köteg jelenleg már a fehérorosz titkosszolgálat tulajdonában van. Oswald 1959-ben kért menedékjogot a Szovjetunióban és lakhelyként Minszket jelölték ki (ma a Fehérorosz -hivatalos nevén: Belorusz Köztársaság fővárosa), és egy helyi gyárban lakatosként dolgozott. Havi keresete az akkori fogalmak szerint óriási volt: 761 rubel, amennyit talán még a minszki párttitkár sem kapott annak idején. Hivatalos adatok szerint az átlagfizetés 60-120 rubel között mozgott. Mindezt persze,-hivatalosan és fentről intézték el azért, hogy hazaírt leveleiben csupa jót írjon új hazájáról, ahol különben a jelek szerint kezdetben valóban nem volt rossz dolga. Körülbelül tízszer annyit keresett, mint munkatársai. És mintha ez nem lenne elég, a helyi Vöröskereszt - persze, felsőbb utasításra - havi 800 rubel „segélyt" juttatott neki ! Így már pontosan hússzor annyit keresett, mint mások. És lakásra sem kellett éveket, csupán két hónapot várnia. Természetesen azt is kijelölték számára. A Kommunista utca 2-es számú saroképületében a fölötte lévő lakásból a KGB két napra kiköltöztette az ott lakó családot. Ezalatt Lee Harvey Oswald leendő lakását alul-fölül, jobbról-balról bemikrofonozták, és megszervezték az amerikai tökéletes, napi huszonnégy órán át tartó lehallgatását, megfigyelését. Ma már tudjuk, hogy Oswaldot húsz KGB-ügynök figyelte éjjel-nappal egész minszki tartózkodása alatt. Lehallgatták minden beszélgetését, elolvasták kapott és feladott leveleit, még azt is ellenőrizték, milyen könyveket kölcsönzött ki a helyi könyvtárból. Feltehetően meg, voltak róla győződve, hogy Oswald valójában amerikai kém, aki ilyen ravasz módon szeretne berendezkedni a nagy Szovjetunióban. Feljegyezték róla, hogy belépett ugyan a helyi vadásztársaságba, de nem tudott jól lőni, ki is maradt hát, és a fegyvert eladta. Céllövőversenyeken nem aratott babért. Ezért Minszkben ma mindazok, akik őt ismerték, meg vannak győződve, hogy nem Oswald lőtte le Kennedy elnököt. (Ezzel a véleményükkel korántsem állnak egyedül a világban.) Nem volt ahhoz elég okos, hogy megszervezzen egy ilyen horderejű merényletet, és olyan messziről el sem találta volna az elnököt egy évvel azután, hogy Minszkben sorozatosan célt tévesztett, és tíz körből legfeljebb a harmadikba talált bele! Visszatérve eredeti témánkhoz: tehát Oswald sohasem volt KGB-ügynök. Figyelték, mert gyanús volt. A világ minden titkosszolgálata megfigyelés alatt tart saját és idegen állampolgárokat általában úgy, hogy azok erről semmit sem tudnak. És természetesen mindenkiről felfekteti aktáit, aktacsomóit, ismertebb vagy számára fontosabb emberekről nemegyszer többtíz kötetes aktasorozata, videófilmjei, fényképek százai vagy ezrei

készülnek. Ez mindenütt így van. Így dolgozik az izraeli Moszad vagy az ottani katonai elhárítás, a francia „Uszoda", a német, az angol és a többi kémszervezet. Az aktákból aztán később - ha azok úgymond illetéktelen, tehát kívülálló kezekbe kerülnek - fura és leleplező dolgok kerülnek ki. A világ így tudta meg, hogy Urho Kekkonen finn államelnök, akit sok évtizeden át jó hazafinak tartottak -ugyanannyi éven át a KGB ügynöke volt. Voltak számosan Moszkvában, akik remélték, hogy rengeteg nyomot el lehet tüntetni. Akadtak ezeknél merészebb álmodozók is - ők úgy vélték, minden nyom eltüntethető, a múlt visszamenőleg megszüntethető lenne, mint Sztálin idejében. Végül aztán odáig fejlődtek a dolgok, hogy a Szovjetunió létezésének utolsó évében egyes felelős (?) politikusok már-már azt kezdték hirdetni, hogy a KGB... nem is létezett! Hogy volt ugyan valamilyen apró titkosszolgálat, de az csak akkora volt, mint másutt és kész. A KGB-t szerintük „a Nyugat fújta fel" . Ezzel szemben állíthatjuk, hogy az általunk ismert és most itt is közzétett adatok mást mondanak: húszezer munkatárs Moszkvában, huszonkétezer ember az ország többi részében, kétszázhúszezer belügyi katona - és mennyi titkosügynök az országon belül? És mennyi az országon kívül? Az előbbit nem százezrekkel, hanem milliókkal lehet mérni, az utóbbit is tízezrekkel. Pontos adatokat senki sem tud, mellesleg ezek gyakran változtak. De a nagyságrendek nem. Abban az országban, ahol Sztálin alatt 18 millió ember ült koncentrációs táborokban és ezeket 4 millió őr vigyázta (vagyis így vagy úgy szinte minden családból valaki szibériai munkatáborokban élt), később Gorbacsov idejére az elítéltek száma 4 millióra zsugorodott - nos, a többezer tábor ma is létezik, legfeljebb nem (annyira) politikai foglyokkal van teli. Ezeket a számarányokat vették figyelembe azok a keserű-cinikus, de alighanem reális véleménynyilvánítók, akik szerint ha Oroszországban közzé akarnák tenni a besúgók névsorát, gyakorlatilag a népszámlálási adatokat kellene kinyomtatniuk! Vagyis a lakosságnak igen nagy része volt kénytelen így vagy úgy, legalább egyszer-kétszer jelentést tenni a KGB-nek. Ismétlem, kényszerült -szó sincs arról, hogy a kommunista országokban az emberek eleve imádták volna a besúgói státust. Legfeljebb a névtelen feljelentéseket kedvelték tömegesen. Minden úgynevezett szocialista országban kiterjedt volt ez a hálózat, ahová kevesen jelentkeztek maguktól, a beszervezettek általában kényszer hatása alatt cselekedtek. A rendszerváltozás után elterjesztették hát azt a véleményt, hogy a kommunista uralom alatt a párttagokat sohasem szervezték be besúgónak. Így amikor később kölcsönös gyanúsítgatások merültek fel, a volt párttagok szinte büszkén közölték: ők párttagok voltak, tehát nem lehettek ügynökök... Nos. ez az állítás hazugság. Kétszeresen is az. Egyrészt kiderült időközben, hogy rengeteg párttag működött ezen a területen is (például Lengyelországban, Albániában és Magyarországon), másrészt éppen az a logikus,hogy bizalmi feladatokat a kommunista rendszer nem bízott másokra, mint éppen saját hű embereire. Arról nem is szólva, hogy az összes titkosügynök (mármint a profik) tagja volt a pártnak. Éppen úgy, mint a „sima" rendőrtisztek, ez másképpen nem is működött. A másik dolog az, hogy a párttagok eleve besúgók voltak, akkor is, ha ők maguk erről nem tudtak, vagy nem akartak tudomást venni. A havi rendszeres párttaggyűléseken folyton arról kérdezték őket, mi történik a környezetükben, hangulatjelentéseket kellett írniuk arról, milyen az emberek (a nem párttagok, a munkahelyek, a lakóházak, stb. embereinek) hangulata, miről beszélnek, mitől félnek, minek örülnek...? Ez nem volt más, mint egy gigantikus besúgóhálózat, amely ráadásul nem került (sok) pénzbe, és az illető ország nagyságától függően több százezer, vagy akár több millió (szovjet esetben több tízmillió) önkéntes tagja is volt. Érdekes módon a cseheken és a németeken kívül senkinek sem jutott eszébe, hogy közzétegye nemcsak a beszervezett, rákényszerített szerencsétlenek, hanem a profi titkosszolgálati tisztek névsorát is! Erre a többi országot szakmai szempontok késztették. Nagyon szembetűnő, hogy alig csitultak el a rendszerváltozás verte hullámok, a titkosszolgálatok környékén máris felbukkantak azok a politikusok, akik „kézbevették" a dolgokat, és hevesen érveltek a további ugyanolyan szoros titoktartás mellett. Röviden: azt mondták, hogy a világ semmilyen titkosszolgálata sem heveri ki azt, ha csak egyetlen egyszer is nyilvánosságra hozzák tagjainak névsorát. Ettől kezdve már a rendszer, az ügynökök hálózata soha többé nem építhető fel abban az országban - hiszen ki lenne olyan hülye, hogy nevét adja és szolgáljon, miközben a következő kormányváltáskor névvelcímmel világgá kürtölhetik azt, hogy ő is ügynök volt...? Rendkívül érdekes fejtegetés ez, ki tudja, talán könyvünkben a legfontosabb, bár szándékaink szerint a végén még visszatérünk rá. Ugyanis egy ilyen módszerrel gyakorlatilag el lehet pusztítani a titkosszolgálatokat, örökre! És ez kétségtelenül jót tenne a világnak. De nem így történik az országok többségében. Van, ahol eleve meg sem történhet, mert az átmeneti hónapokban a volt (és még akkor) kommunista kezekben lévő titkosszolgálat tökéletesen meghamisította az aktákat.

Hamis munkatársi névsorokat készítettek, míg más, valós munkatársakat (olykor sokezer embert) töröltek a névsorokból, illetve aktáikat elégették. Ez nagyon látható módon kibukott Lengyelországban, Ukrajnában és Magyarországon. Varsóban az átmenet úgy zajlott le, hogy a kommunisták csak feltételekkel adták át a hatalmat 1989-90-ben. A legjellemzőbb feltételük az volt, hogy az igazán fontos tárcák miniszteri széke náluk maradjon az átmenet idejére. Természetesen a honvédelemre, rendőrségre, titkosszolgálatra gondoltak elsősorban, és a békés átmenet érdekében meg is kapták azokat a tárcákat. Jaruzelski tábornok és másik tábornoktársa, Kiszcak belügyminiszter jól ki is használták az alkalmat. Több tíz tonna akta égett el ezen idő alatt, nemcsak tízezernyi ügynök „tisztult meg" ilymódon, de az elmúlt negyven év összes piszkos eseményéről eltűntek a bizonyítékok. Ráadásul csakúgy, mint másutt, nagyon vad, hamis listák készültek. Olyan is, amelyben besúgónak tüntették fel még Walesát is, aki az ellenállás vezére volt, később Lengyelország elnöke lett... Ismételjük, hasonló dolgok, másutt is lejátszódtak. Magyarországon például úgymond megvan az ügynöklista (vajon melyik az igazi, és ha igen, mennyiben az?), de érdekes módon az antikommunista kormány és képviselőinek többsége a rendszerváltást követő négy éven át nem engedte azokat nyilvánosságra hozni. A szakmai érveken túl nyilvánvaló, hogy legtöbbjük lépéseit személyes félelem igazgatta. Ami persze nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy a csehek vagy a németek jártak el tökéletesen és hibátlanul. Hiszen ők sem tudhatták, nem lehettek benne biztosak, a listák mennyire hitelesek? Képzeljük el azt, ami az említett országokban olykor szórványosan megtörtént: egy reggel arra ébredsz, Kedves Olvasó, hogy mindenki elfordul tőled, furcsán méregetnek, szidnak, vagy akár rád is támadnak. És csak később tudod meg: az aznapi újságban ott a neved egy listán, mint volt besúgóé. Ha tényleg az voltál, elköltözhetsz másik városba, talán ez segít. De ha nem voltál besúgó? Ha ez a volt kommunista belügyesek utolsó rúgása, aljas bosszúja, szinte a „síron túlról"? Így okozhatnak és okoznak ma is nagy kavarodásokat. Talán nem véletlenül: minél nagyobb a káosz a demokráciában, annál valószínűbb, hogy négy vagy nyolc év múlva - tehát egy két választással odébb - a nép ismét az addig kitartó, vagy éppen „rózsaszínűre" (esetleg szociáldemokratára) átfestett kommunistákat választja meg, merthogy annak idején ők képviselték a „rendet". A dolog ráadásul ütközhet az emberi jogokkal is - mint kiderült, éppen a cseh példák alapján. Ott ugyanis rendeletet hoztak, hogy aki ügynök volt, mostantól kezdve nem vállalhat vezető állást. Ez az új rendszer nagyon is érthető önvédelmi reakciója volt. Sajnálni lehet csak, hogy a többi hasonló országban erre nem is gondoltak, így most állami és pártszékeken nyüzsögnek a volt besúgók. Ám közbeszólt az európai emberjogi bizottság és egyéb hasonló szervezetek. Úgy vélték, ez korlátozza ezen személyek jogait, hiszen ezek az emberek most politikai nézeteik miatt nem dolgozhatnak ott, ahol akarnak. És az ilyen megkülönböztetést Európában nagyon nem szeretik. Emlékezetesek a hatvanas-hetvenes évek (akkor Nyugat-) Németországának hasonló rendelkezései. A „Beruf-sverboten"-rendelkezés értelmében a kommunista párt tagja nem lehetett tanító vagy tanár, nehogy vörös eszmékre nevelje az ifjúságot. Ugyanezek a bizottságok és személyek akkor is felemelték szavukat a rendelkezés ellen. Nem hallottuk, hogy ugyanilyen hevesen küzdöttek volna a keleti rezsimek negyven éve alatt az ellen, hogy az Elbától és Bécstől keletre csak kommunista párttag lehetett bármilyen vezető állásban... Vagyis a világ egy tekintélyes részén tömegesen diszkriminálták a másképpen gondolkodókat, az akkori társadalmak legkevesebb 90 százalékát. És még mindig a titkosszolgálati aktáknál tartunk. Romániában gyakorlatilag teljesen átmentette magát a Securitate egy hamis, „ellopott" forradalom révén. Ezért tulajdonképpen a forradalom szót is idézőjelbe kellene tenni. Döbbenetes hasonlóság állapítható meg néhány ország esetei között, ugyanis Bukarestben ugyanaz történt és történik, e téren, ami Moszkvában, Kijevben vagy Budapesten. A kormány tagjai és a vezető-uralkodó pártok képviselői annyira „sárosak" ezügyben, hogy foggal-körömmel ellenzik a listák nyilvánosságra hozatalát. Miközben éppen ezek olykor bele-beletekintenek a listákba (törvényellenesen) és valakit meg-megzsarolnak vele. Romániában az a Magureanu lett a titkosszolgálat vezetője, aki - bár kezdetben tagadta, de aztán rábizonyították - a Securitate tisztje volt azelőtt. Egy demokratikus országban egy ilyen hazugság lelepleződése után az illető tisztségviselőnek mennie kell, és még örülhet, ha büntetőjogilag vonják felelősségre. A Balkánon azonban minden másképpen van. Magureanu nemcsak a helyén maradt, de az sem ártott neki, hogy fény derült KGB-s összeköttetéseire. Ugyanis, és ezt a szakmabeliek mind pontosan tudják - a Ceausescu diktátor elleni „forradalmat" a valóságban a KGB és a román kommunista titkosszolgálat tisztjeinek egy csoportja szervezte. Ehhez a népi elégedetlenség kirobbanása csak afféle háttérként szolgált, néhány héttel meggyorsította azt. Magureanu különben személyesen vett részt azon a furcsa „tárgyaláson", ahol a két Ceausescut elítélték és kivégezték. Ez

az ember mellesleg belekeveredett az 1990 májusi „szabad" választásokkal kapcsolatos botrányba is. Sok tízezer hamis szavazócédulát gyártott a titkosszolgálat, hogy a volt kommunistákat hatalomra juttassa. Ami megint csak egyértelműen jelzi, hol a helye ennek a szervezetnek Romániában, és talán nemcsak ott. Bulgáriában sem mentek simán a dolgok. 1991 tavaszán húsz személy neve került a közvélemény elé, akik állítólag mind ügynökök voltak - és mind a húsz politikus, képviselő, stb. egy emberként jelentette ki, hogy ez nem igaz, fogalmuk sincs róla, hogyan kerülhetett aktáikba az együttműködő személyekre jellemző leírás vagy jelzés. Szófiában legalább egyértelműen kiderült, hogy a párttagok egyáltalán nem voltak felmentve az ügynökösködés alól. A régi rendszerben félig nyíltan hirdették is, hogy a titkosszolgálatok segítsége „minden párttag szent feladata"! Megjelentek különféle publikációk igazi és feltehetően hamis nevekkel, sőt, egész listákkal, de a kép ott sem lett tisztább. Ukrajnában a titkosszolgálati tisztek olyannyira nem bujkáltak és nem szégyellik KGB-s kapcsolataikat, hogy most is parádéznak kitüntetéseikkel, ott vannak az államhatalomban. Akadt közülük olyan munkatárs (név szerint Murzin ezredes), aki egyenesen az „Ukrajna és a Világ Alapítvány" nevében küzd azért, hogy hazáját közelebb hozza a világhoz, mármint a civilizált nyugathoz, ahogy őmaga is hirdeti. Később Varsóban és Washingtonban kiderült, hogy az alapítvány tulajdonképpen nem is létezik - ismét egy KGB-agentúra hát, amelynek révén egyesek (párszázan- vagy ezren) át akarják menteni magukat a jövőre... Kijevben, Harkovban és másutt továbbra is működik a KGB, bár hivatalosan már nem úgy hívják. Nemhivatalosan azonban mindenki így emlegeti - maguk a továbbra is ott dolgozó és szemlátomást nyugdíjas állásra számító tisztek és családjaik is. Megvannak üdülőik, saját nyaralóik, kocsijaik és számos előjoguk. És ez a helyzet Oroszországban is. Sőt! A volt szovjet terület minden országában KGB-gyanús az összes politikus - ugyanis a felnőtt, negyven fölötti lakosságból mindenki, aki az utóbbi években előretört, akiből politikus, vezető újságíró, miniszter vagy egyéb magasrangú hivatalnok lett - még abban a korban vált felnőtté, amikor a KGB teljhatalma fényében ellenőrzött mindent és mindenkit. Ki kell mondani: egyetlen volt szovjet, ma szabad köztársaságban nincs egyetlen olyan politikus sem, akit valamilyen módon ne környékezett volna meg a KGB a hetvenes vagy nyolcvanas (esetleg még a kilencvenes) években! Különösen igaz ez Moszkvában. Ahol gyakorlatilag minden számottevő politikus és magasabb hivatalnok a KGB embere volt, vagy annak jelentett kényszerből vagy önként, vagy másféle módon állt kapcsolatban a szervezettel. Csak egy dolog lehetetlen, hogy bárki is kívül maradhatott e körön, „szűzként" vészelhette át azt á korszakot. Oroszországban a Nyugat akkor talál majd igazi partnerekre, ha letűnnek a politikai színpadról a volt párttitkárok (Jelcin és társai), vagy a hitüket alig rejtegető, de igazából ma is meggyőződéses kommunisták. A visszarendeződés veszélye Moszkvában sokkal nagyobb, mint bárki is hinné, és az nem fegyveres puccsok által megy majd végbe - ha végbemegy -, hanem a kommunisták fokozatos és ellenállhatatlan visszaszivárgása útján. Ez a véleménye azoknak, akik ott igazán közel álltak a tűzhöz, és tudják, mit beszélnek. Mindezek mögött az érintetlen KGB áll. Az irányítja a politikusokat, tetteiket, mondanivalójukat. Ott van Zsirinovszkij, aki valójában nem más, mint egy klasszikus értelemben vett agent provocateur, aki a legnagyobb hasznot Jelcinnek hajtja. Mióta Zsirinovszkij fasisztaultranacionalista eszméit hajtogatja, megnőtt Jelcin nyugati támogatottsága. Könnyen lehet, hogy valaki a Lubjankán találta ki ezt a kombinációt, és vaskövetkezetességgel meg is valósítják. Amikor aztán majd nem lesz rá szükség, akkor Zsirinovszkij eltűnik a színpadról - mert azt még a KGB sem kockáztatja, hogy egy ilyen elmebeteg-gyanús ügynöknek játssza át a hatalmat. A volt NDK-ból megmaradt akták nagyobb része a nyugatiak kezébe került. így a németeknél másképpen zajlott le a hatalomváltás és az ország átvétele. A levéltári szaknyelven szólva, kétszáz folyókilométernyi akta maradt fenn, amit évekig, sőt, évtizedekig lehet majd kutatni, csoportosítani, elemezgetni mindenféle szempontból. Amit ebből nyilvánosságra hoztak, az nem sok, ámde rengeteg személyes tragédiát okozott, hogy egy új rendelkezés értelmében minden német polgárnak joga van megtudni, voltak-e róla szóló akták, sőt, jogában áll megismerkedni azok tartalmával is. Meglepő dolgokra derült fény. Egyesek a leghíresebb ellenállók fényében tündököltek az utóbbi év(tized)ekben - most kiderült róluk, hogy folyamatosan a Stasinak, a Staatssicherheit-nek, állambiztonságnak dolgoztak, és szorosan jelentettek mindent. Ügynök volt sok nyugati politikus is, ezek számára bukás, szégyen, öngyilkosság vagy kétségbeesett tagadás következett. A kíváncsiság erősebb, mint a félelem. Csak 1992 első néhány hónapjában félmillió volt keletnémet állampolgár kérvényezte hivatalosan, hogy beletekinthessen a róla szóló aktákba. Képzeljük el, hogy azóta még milyen sokan dönthettek így! És mivel a németek arról híresek, hogy nem sokat fantáziálnak, és ott mindenről „papír" van -alig találtak hamisított aktákat. Mindent alaposan leírtak,

minden ügynökösködést vállaló személy saját aláírásával erősítette meg ebbéli szándékát, és a dokumentumok példás rendben sorakoztak a (kétszáz kilométernyi hosszú) polcokon. És most beléjük lehet nézni. A Stasi 86.-700 emberrel dolgozott, akik sokfelé a világban is kémkedtek, nemcsak otthon. Az ügynökök hamis vagy valódi nyugat-német útlevelekkel járták a világot, sokan eljutottak közülük Amerikába és a harmadik világ országaiba. Ott sokszor éveken át tevékenykedtek, és az ottaniak meg voltak róla győződve, hogy nyugati németekkel, vagyis barátaikkal, szövetségeseikkel állnak kapcsolatban. Nem titkoltak hát előlük semmit. Az információk csak úgy áradtak haza KeletBerlinbe. Ugyanakkor az ügynökök ellepték Nyugat-Németországot is, és hihetetlen méretekben dolgoztak. Millió és százmillió márkáért pártokat vettek „békemozgalmakat" alapítottak, olykor többszázezres tüntetéseket rendeztek megtévesztett fiatalok és nemcsak fiatalok segítségével. Bejutottak az államigazgatásba, kedvelt trükkjük volt a titkárnők megzsarolása, akik aztán így kénytelenek voltak kiadni főnökeik titkos iratait, bizalmas információit. Amikor tehát szabaddá váltak az akták, nemcsak nyugati politikusok és egész mozgalmak buktak meg, de rengeteg egyéni tragédia történt. A keleten sínylődő ellenállók innen tudták meg, hogy férjük, feleségük, olykor gyermekük volt „rájuk állítva" már régtől fogva. Barátságok bomlottak fel egyetlen óra alatt, mert bár az aktákban sokszor olvashatatlanná tették a többi nevet, az összefüggésekből gyakorlatilag mindenki megtudhatta, kik tették pokollá az életét. Ott olvashatták a besúgók jelentéseit mindennapjaikról, tevékenységükről, még magánéletük titkairól is. Aztán az is kiderült, hogy a volt NDK-ban élő „ellenállók" egy része, akiket Nyugaton jóhiszeműen valóságos hősökként emlegettek a kommunizmus évei alatt - maguk is ügynökök voltak, és minden „ellenálló" lépésüket előzőleg gondosan egyeztették az őket irányító, pórázon tartó Stasi-tiszttel. Tehát nem biztos, hogy ez a legjobb megoldás - azonban a kelet-európai országokban alkalmazott módszerekkel szemben alighanem mégis a németek jutnak most a legmesszebbre. Ahogyan Hitlerből kigyógyult az egész nép, úgy most több tízmilliónak kell kigyógyulnia az „NDK-kórból". A többi keleti országban a vajúdás, a bizonytalanság, a kölcsönös gyanakvás évtizedekig is eltarthat. Ahol az akták titokban maradnak, ott azok szinte örök fenyegetést jelentenek a társadalom minden tagjára nézve. Hiszen lehet, tovább élnek az emberek Ukrajnában, Szlovákiában, Magyarországon, Szlovéniában úgy, hogy sohasem tudhatják meg; őket is figyelték, róluk is jelentettek -és kik voltak azok. Az se tévesszen meg senkit, ha a KGB vagy más volt keleti szocialista kémszervezetek iratait kínálják eladásra. Természetesen nem ügynöklistákat akarnak pénzzé tenni, hanem „sztorikat". Régi merényletekről szóló aktákat (gondosan kiválogatva, csak olyanokat, amelyek elévülési ideje régen lejárt), vagy egyéb történeteket. Érdekes színfolt, hogy a KGB például felkínálta az amerikai filmgyáraknak és tévétársaságoknak az UFO-megfigyelésekről összegyűjtött anyagait (az amerikaiakkal ellentétben ugyanis a szovjet titkosszolgálat sohasem tagadta, hogy gyűjti az efféle értesüléseket és bizonyítékokat). Tény. az is, hogy volt egy olyan eset az utóbbi évtizedekben, amikor egy gyökeres kormányváltozás után -1974-ben Görögországban, ahol fasizáló, jobboldali, katonai puccsal hatalomra jutott „feketeezredesek" uralmát döntötte meg egy demokratikus ellenzék - az aktákat nyilvánosan elégették, és azóta nyugalom van e téren. De ismételjük, ez inkább kivételnek tekinthető. Mindenesetre ott, ahol máig nem dőlt el,,mi legyen végül is ezekkel a papírokkal, szintén meg lehetne tenni ugyanezt. FEGYVERKERESKEDELEM „Azt hittem, alszik a világ összes lénye, csak magam ébredtem föl, elsőnek". (Lu Li: Késő éjjelen) A titkosszolgálatok gyakran hivatkoznak arra, hogy nélkülük nem lehetne eredményes harcot folytatni a tör-•vénytelen kábítószer- vagy fegyverkereskedelem ellen. Hogy mennyire nincs igazuk, arra legjobb bizonyíték a több évtizede létező amerikai DEA, a kábítószerellenes rendőri szervezet létezése. Nincs akadálya, hogy ugyanilyeneket máshol is létrehozzanak. Hasonló a helyzet a fegyverkereskedelemmel is, lényegében ez is megoldható rendőri eszközökkel, ha annak a rendőri szervnek, alakulatnak, az amerikaiakéhoz hasonló jogosítványai és technikai lehetőségeik vannak. Ettől függetlenül sokfelé, különösen Európában rábízzák ezt a titkosszolgálatokra - annak ellenére, hogy erre való alkalmatlanságát már többször bebizonyította -, mindegyik szervezet külön-külön és

együtt is. Kivéve talán az izraelieket, akik kémszervezeteik által éppen gyakran jutottak, jutnak fegyverekhez. Az utóbbi egy évtizedben nem egyszer éppen a titkosszolgálatok buktak meg fegyverszállítási ügyekben, ilyen volt az 1992-93-as lengyel-amerikai konfliktust (egyben számos lengyel Amerikában történt letartóztatását) eredményező fegyverszállítási eset. Vagy az az 1993 őszi történet, amikor szintén a lengyel titkosszolgálat tudtával, sőt szervezésében, fegyvert szállítottak az IRA terrorszervezetnek, de úgy, hogy az ügyet előre jelezték az angol Ml-nek, London titkosszolgálatának és az a fegyvereket az első brit kikötőben lefoglalta. A balfogások persze nemcsak a közép-európai államokra jellemzőek, de másutt jobban eltitkolják őket. A magyarországi Kalasnyikov-ügy, vagy a maribori fegyverbotrány csak kis része egy-egy nagyobb történetnek, amelybe kevés belelátása lehet a köznapi, egyszerű embereknek. Ezek nagyon gyakran titkosszolgálati események. így előáll az a fura helyzet, hogy fegyverekkel sokszor maguk a kémszervezetek kereskednek, és egyáltalán nem törekednek annak megakadályozására! Kik vesznek fegyvert? Elsősorban az úgynevezett „harmadik világ" országai, de nem kizárólag. Tény, hogy az adatok is nagy késéssel jutnak el a közvéleményhez. De nem a titkosszolgálatokhoz. Azok általában jólértesültek, csak adataikat nem mindig közlik megbízóikkal. Gyakori, hogy a fegyverszállításnál lebukottakat nem adják át a rendőrségnek, hanem arra kényszerítik őket, váljanak ügynökké. A lefoglalt fegyvereket pedig a titkosszolgálatok értékesítik. Ami pedig a kereskedelmet illeti, a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a következő volt a sorrend: (az adatok viszonylagosak) 1. Irak - 5-5.5 milliárd dollárt adott ki évente fegyverekre. 2. India - kevesen tudják, hogy ez az egyik legnagyobb ütemben fegyverkező ország, amely ellenőrizhetetlen adatok szerint már az első helyre ugrott fel. Amikor az Öbölháború lezajlása után Irak kiesett a sorból, India az addigi 3.2 milliárdos vásárlásait feltornázta közel 4 milliárdra, természetesen évente. 3. Szaúd-Arábia is elhagyta már az évi hárommilliárdot és a kilencvenes években meredeken halad felfelé. 4. Afganisztán kétmilliárd körül vásárolt évente, de ennek az adatnak a pontossága semmiképpen sem ellenőrizhető. Ma már különösen nem. Tény, hogy rengeteg fegyver van ott, valamint a szomszédos Pakisztánban is, amelynek egy része szintén afganisztáni eredetű vagy rendeltetésű. 5. Irán most sem marad el, nem esett vissza évi kétmilliárd alá. Fegyverkezési programját a különféle bojkottok miatt - akárcsak Líbia - meglehetősen titokzatos módon nagy nehézségek árán folytatja. 6. Izrael is túlhaladta már az évi két milliárdot, de nem állt meg ennél. Azonkívül vannak fegyvervásárlásai, amelyek nem szerepelnek a statisztikákban, sem nyilvános kereskedelmi forgalomban. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy ahol a kémszervezetek valóban megpróbálnak ellene tenni a fegyverkereskedelemnek, ott is gyakran kudarcot vallanak. És ez nem is lehet másként, ugyanis e kereskedelem kulisszái mögött nagy nagy érdekek vannak. Mivel közvetlenül az Öbölháború után kiderült, hogy a világnak abban a régiójában már nagyon nehéz új piacot találni -most másfelé kereskednek. A fegyvergyártók szinte mindenütt összefonódtak az állami érdekekkel. A legjobb példák erre a svéd Bofors-gyár botrányai, amelyek mégsem ingatták meg az állam együttműködését a gyárral. Hasonló a helyzet Ausztriában és egy sor kelet-európai államban, de főképpen az USA-ban. Ezért van az, hogy a kormányok szinte mindig kiállnak a fegyvergyárak mellett. Hiszen az ott gyártott eszközökkel irányítani tudják nemcsak saját politikájukat, de más államokét is ! Mert ne feledjük: a fegyvereladások sorozata nem egyszerűen kereskedelem, hanem politikai stratégia része is. Ha A állam elad B államnak mondjuk egyfajta tankot, akkor nem csupán azt a 15 vagy 28 vagy 200 darabot adja el, hanem ezzel a ténnyel és a kötött szerződéssel folyamatos alkatrész-utánpótlást is vállal. Ha elad, mondjuk tizenkétezer M-l-es típusú karabélyt, akkor a belevaló 30-as űrméretű lövedékek millióit is szállítja rögtön egy-időben vagy később, folyamatosan vagy több részletben, amíg csak igény van rá. Nos, az ilyen ígéretek aztán vagy valódiak, vagy sem. Ha B állam 100 darab innen vásárolt tankjából 16 állandóan állni kénytelen, mert A állam nem ad neki több alkatrészt, akkor B államnak egy idő után már nemcsak 16, hanem

30 vagy 50 tankja fog állni használhatatlanul, mert azokból fogja kiszedni és áttenni az alkatrészeket a még mozgó harci járművekbe. Ha A állam térdre akarja kényszeríteni „szövetségesét", akivel olyan jó kapcsolatai voltak azelőtt, hogy száz tankot is eladott neki - ma egyszerűen megteheti, hogy felfüggeszti az alkatrészutánpótlást, és kész. Bizonyos kaliberű lövedékeket még lehet rendelni más gyáraktól, de tankalkatrészekkel már bajosabb a dolog. És ez így van természetesen a vadászrepülőgépek, helikopterek vagy tengeri naszádok esetében is. Minden eladott harci eszköz egyszerre lehet jótétemény és „póráz" is a vevő számára. , Vannak egészen meglepő számítások is. Az alábbi adat ebben a könyvben jelenik meg első ízben. Bármely ország, amely fegyvert gyárt, a legrentábilisabb exporttermékét adja el külföldre. Ugyanis a felhasznált fém egységére kivetítve, ebben az iparágban produkálják a legnagyobb hasznot. Mert: 1 kilogramm tankért (!) minimum 40 dollárt lehet kapni a nemzetközi fegyverpiacon, különösen, ha nem is túl jó minőségű terméket állítunk elő, és azt Kelet-Európában vagy más fejletlen országban adjuk el. 1 kilogramm ágyúért minimum 37 dollárt kapunk. 1 kilogramm rakétáért pedig 250 dollárt! Miközben - és ezt ne feledjük el - ugyanazon európai államban készített 1 kilogramm autóért maximum 6 dollárt, 1 kilogramm magnetofonért 8 dollárt lehet kapni. A másik, szintén nagyon fontos dolog nem a felszerelések, fegyverek megvásárlása, hanem a technológiáké! Itt valóban nagy szerepük lehet a titkosszolgálatoknak, ugyanis ha másként - békés úton vagy olcsón, ez a kettő sokszor egyet jelent - nem szerezhető meg a gyártási jog, akkor jönnek a kémek és ellopják az illető termék tervrajzait, vagy magának a fegyvernek, eszköznek egy példányát. Az sem ritka eset, hogy jó pénzért megvásárolják azt. A kommunista rendszer idején például a lengyel titkosszolgálat - természetesen felsőbb parancsra - a Szovjetunióból kapott modernebb fegyverek egy vagy több példányát adta el az amerikaiaknak. A nyugatiak Romániától is vásároltak, méghozzá nagyon egyszerűen -elég volt az egyik Ceausescu-fivér, a hadügyminiszter bankszámlájára befizetni a vételár húsz százalékát (természetesen ezt plusz, megvesztegetési összegként), és hamarosan megköttetett az üzlet. Ezért volt az, hogy az amerikaiak alaposan megismerték az ellenség technikai szintjét és mindig jobb páncélosokat és légi eszközöket fejlesztettek ki, mint az oroszok. Ez a különbség legjobban a légi összecsapások terén mutatkozott meg a nyolcvanas évek második felében (Líbia), és a kilencvenes években (Öböl-háború, Irán), ahol is minden légicsata a szovjet-orosz gyártmányú gépek totális pusztulásával végződött.

Egy fegyvervásárlási ügy iskolapéldája A kilencvenes évek elején egy harmadik világbeli ország - nevezzük Modzsaheddiának diktátora elhatározta, hogy nagyobb mennyiségű hatékony nyugati vagy keleti fegyvert fog vásárolni. Mivel ezúttal nem géppisztolyokra vagy lőszerre volt szüksége, ezeket könnyen beszerezhette volna orosz, kínai vagy cseh forrásokból, körültekintően látott a dologhoz. A diktátor megbízottja, nevezzük Swimmy-nek, elindult Európába körülnézni a piacon. Arról már szó sem lehetett, ami 1989-ig mindennapos volt, hogy az ún. szocialista országok teljesen ingyen látták el fegyverekkel a számukra érdekes, éppen harcban álló országokat (Kambodzsát, Nicaraguát, DélJement és egyes afrikai mozgalmakat, mint a SWAPO-t vagy a FRE-LIMO). Itt már pénzért kellett vásárolni, méghozzá nemzetközi kereskedőktől. Egyetlen árucikk sem annyira nemzetközi, mint éppen a fegyver. A legritkább eset, hogy X országból eladnak fegyvereket Y országba, és ennyi az egész tranzakció. Csak az egymással szövetséges hatalmak között fordul elő, bár ott a féltékeny és üzletileg nagyon is érdekelt felek más trükköket alkalmaznak. Amikor a nemzeti Kína (Tajvan) úgy döntött, hogy francia Mirage vadászgépekkel szereli fel vagy egészíti ki légierejét, az USA határozottan elítélte ezt a szándékot -majd röviddel később saját F-16osait adta el Tajvannak. Ebben a szakmában erkölcsről szó sem esik és minden fogás, a legaljasabb is meg van engedve. '91-ben ismét az amerikaiak panaszkodtak, hogy Burmában lengyel gyártmányú helikopterekről vadásznak a kormánykatonák szegény baloldali partizánokra (!), de arról hallgattak, hogy ugyanazok a kormánykatonák sokkal több Bell-203-as és Bell-47-es helikoptert is használnak ugyanarra az „aljas célra".

A nagy fegyvereladó államok ott tartanak be egymásnak, ahol csak tudnak. Különösen a légifegyverek és repülőgépek terén nagy a konkurencia, de például a páncélosok és páncélozott csapatszállítások eladását is akadályozzák, ha a vetélytárs jut egy kis előnyhöz. Példánk egyik főszereplője, Swimmy természetesen mindezek tudatában érkezett Brüsszelbe, a nemzetközi fegyverkereskedelem egyik fellegvárába. Itt felvette a kapcsolatot néhány ismertebb kereskedővel, vagyis inkább jól ismert közvetítővel. Sehol másutt nincs akkora szerepük a közvetítőknek, mint éppen ebben az „iparágban". A legnagyobb fegyvergyárak sem maguk állnak ki a piacra, a kereskedők pedig előszeretettel használják fel a közvetítőket. Íratlan szabály ugyanis, hogy ha baj lesz valamelyik tranzakcióból, akkor minden, a közvetítőre kell kenni. Ezért másutt szokatlan módon itt vannak fantom-közvetítők is. Akik valójában nem léteznek, de ha kipattan az ügy, a sajtó vagy a tévé feszegetni kezdi valamelyik vásárlást, a beavatottak azonnal valamilyen rejtélyes görögre, arabra, latin-amerikaira vagy kínaira hivatkoznak. Akiről csak azt tudják, hogy Jüannak, Li-nek vagy Theodopulosnak hívják, semmi többet. Az izraeli vagy török fantom-közvetítőket sohasem lehet megfogni, utolérni, kikérdezni, meginterjúvolni, hiszen nem is léteznek. Brüsszelben és nemcsak ott, a helyi hatóságok nem csupán hallgatagon eltűrik ezt a nekik is sok hasznot hajtó kereskedelmet, de még támogatják is. Ugyanakkor nem nyilatkoznak róla, úgy tesznek, mintha nem lenne. Persze, Brüsszelbe nem azok utaznak, akik két gázpisztolyt, vagy egy darab Skorpió-géppisztolyt akarnak vásárolni. Ott jobbára nagyban megy a vásár. Tehát kell egy-két közvetítő, aki eljár ide-oda, megszerzi a legolcsóbb árut, annyit, amennyi kell, és olyan egyéb feltételekkel, amelyek a vevő számára elfogadhatóak. Hiszen például tankokat nem lehet, illetve, nem érdemes repülőn szállítani, feltűnő is lenne. Az ilyesmit hajón viszik. Leplezni kell a szállítmányt, a fegyvert, amely mellesleg soha nem bukkan fel Brüsszelben. Paradox módon abban a városban, ahol a legnagyobb üzleteket kötik évtizedek óta, soha senki nem látott ezekből a fegyverekből egyetlen darabot sem. A valóságos arzenálok másutt gyűlnek össze, másfelé „járnak". A közvetítő feladata tehát megtalálni éppen azt, éppen annyit, éppen olyan áron, amire a vevőnek szüksége van. A vevő többnyire - mint példabeli Swimmynk is - diplomata-útlevéllel utazó előkelő úr, hazájában fontos ember. az ország egyik vezetője, tehát személyesen nem keveredhet bele a dolgokba. Ül egy ötcsillagos brüsszeli szállodában és még telefonon is alig beszél, hátha lehallgatják. Mert több tucatnyi fegyvereladó cég, vállalkozás és magánszemély nyüzsög ott, és nem csupán eladni akarnak, hanem többet eladni. Így az sem ritka, hogy szándékosan akadályozzák egymás üzletkötéseit, megfúrják az egyes akciókat, a sajtónak befújják a készülő üzletet, csakhogy meghiúsítsák azt X partnerral, majd realizálják Y partnerral, akivel ők állnak kapcsolatban... Ilyen bonyolult ez. Swimmy tehát néhány hétig Brüsszelben volt, többször találkozott semleges helyeken - parkokban, vendéglőkben, robogó autókban - a közvetítőkkel. Végül azt választotta, aki állítása szerint közvetlenül a „nagy Alexis"-szel állt kapcsolatban és ezt be is bizonyította: Swimmy kérésére a közvetítőnek jelzett időpontban Alexis felhívta őt szállodájában. Így hát nem volt akadálya a további üzleti tárgyalásoknak. Zűrös életrajzok - Cyrus Alexis Annyit tudunk csak, hogy Alexis a háború éveiben született Cipruson, és Nagy-Britanniában végezte iskoláit. A hatóságok gyanúja szerint már akkor is foglalkozott törvénytelen üzletekkel, de ezt sohasem sikerült rábizonyítani. Kezdetben hajórakományok biztosítási csalásai érdekelték, megvesztegetett ügynökök segítségével valóságos roncshajókat biztosított nagy összegre, majd megbízható emberei elsüllyesztették azokat. Később áttért a hajórakományok ellopására és távoli kikötőkben történő eladására. Benne volt néhány olajbotrányban is. A nyolcvanas években áttért a fegyverüzletre. ¸Ő volt az, aki Ázsia sok országát felfegyverezte. (1988-től kezdve ezek az államok többet költöttek fegyverre, mint a Közép-Kelet országai.) Alexis eladott vagy közvetített Szingapurnak (18 vadászgép), Thaiföldnek (5 vadászgép, 44 páncélos, kézifegyverek és lőszer), Burmának (páncélosok), Pakisztánnak (lőszer, szállítógépek, ágyúk, infravörös követő légvédelmi rakéták és 30 páncélos), stb. Benne volt az 1988-as és későbbi NDK-belga-libanoni-iraki nagy fegyverszállításokban is. Alexis volt egyik kezdeményezője annak,hogy az akkor még létező NDK 2.5 millió tüzérségi gyutacsot szállított az iraki-iráni frontra. Az üzlet értéke több mint 6 millió dollár volt. Szállított lőfegyvereket mindkét harcoló félnek a nyolcéves háború során, különösen a tüzérségi áruk megszerzésében volt erős osztrák és svéd kapcsolatai révén.

Lakóhelye Spanyolországban van, egy Marbella-közeli kisebb és jól őrzött erődben él. Mivel spanyol területen sohasem köt üzletet és a spanyol érdekeket sem sérti, háborítatlanul lakhat Marbellán. Gyakran utazik Brüsszelbe, Ciprusra, a Közel-Keletre és Latin-Amerikába. Nem bizonyítható, de számos jel mutat rá, hogy fegyvereket szállított a forrongó Dél-Afrikába a feketéknek és a burmai lázadóknak. Alexis jelenlegi vagyonát 1.2 milliárd dollárra becsülik, ez javarészt svájci, bahamai, Caymanszigeteki és liechtensteini bankokban, vagy általa alapított vállalatokban kamatozik. Pénzmosás vádjával egyszer ugyan fellépett ellene egy karlsehruhei ügyész, de a vádat bizonyítékok hiányában elejtették. Alexis azóta nem tette lábát német földre. Swimmy üzleti ügyei is meglódultak. Hazautazott Modzsaheddiába és előkészítette a bankátutalásokat. Nem volt kezdő, hát tudta, hogy addig nem adhat ki a kezéből pénzt, amíg megfelelő garanciákat nem kap. A szükséges fegyvereket a „szabadpiacon" is be lehetett szerezni, ám szükség volt iratokra. Az enduser, a végső felhasználó hivatalos engedélye nélkül senki sem ad el. Moddzsaheddia ellen akkoriban éppen bojkottot hirdetett az ENSZ Biztonsági Tanácsa, mivel az országban egy kisebbségi csoporttal szemben igen kegyetlenül léptek fel a kormányhadsereg katonái. A nemzetközi szervezet Modzsaheddiát konfliktusban álló régiónak nevezte. Ezért „hivatalosan", nyíltan egyetlen ország sem adhatott el neki fegyvert. Alexist ez a legkevésbé sem zavarta. Megkörnyékezte Sengallia fekete-afrikai ország londoni követségét és egy nagyobb összeg, valamint néhány ezer karabély kilátásba helyezésével elérte, hogy maga a nagykövet adja pecsétes papíron és aláírásával az enduser-bizonyítványt. Az irat arról tanúskodott, hogy a szóbanforgó fegyvereket Sengalliában rendelték és ott fogják felhasználni. Mivel Sengallia nem szerepelt semmilyen tiltólistán, Alexis már játszi könnyedséggel elintézte, hogy szinte teljesen legálisan megszerezzék az árut, részben a svéd Bofors-gyártól, részben egyéb forrásokból. Ezek az „egyéb források" illegális raktárak, legtöbbször kikötőkben vagy azokon kívül horgonyzó hajókban vagy elhagyatottnak tűnő kikötői helyiségekben tárolt készletek. Némelyik huzamosabb ideig várakozik itt vevőre. Vannak ezenfelül semleges országok, ahol vámszabad területen lehet tárolni fegyvereket tartalmazó konténereket is - elég, ha a kísérő okmányok szerint gépalkatrészek, konzervek vagy bármilyen más, a konténerek súlyának megfelelő tartalom van bennük. Swimmy ismét hazautazott és utalta az első részletet. Amint ez megérkezett Zürichbe, egy bahnhofstrassei bankba, Alexis is lépett. A szállítmány első részét a hivatalos papírokkal hajóra rakatta Stockholmban és a ciprusi zászló alatt közlekedő, ám főleg koreai legénységgel hajózó jármű elindult Brüsszel felé. Még úton volt, amikor megérkezett Modzsaheddia egyik európai bankjától az átutalt második részlet Zürichbe. A hajó tehát be sem tért Brüsszelbe, ellenben a portugáliai Lisszabon kikötője felé haladt. Ott várta a 4-es dokk környékén egy tizenöt konténerből álló szállítmány, amelynek fuvarlevelei a DL-034587-től DL-034601-ig tartó számokat viselték. Az árut haladéktalanul berakodták. A kikötőparancsnokság dokumentáció-gyűjteményében mind a tizenöt konténer tartalmát „mezőgazdasági gépalkatrészként" tüntették fel, a szállítmány úticélja ezen okmányok tanúsága szerint... Kenya volt. Újabb pénz érkezett Zürichbe, a szállítmány pedig áthaladt a Földközi-tengeren, majd a Szuezicsatornán és a Vörös-tengeren. Utána természetesen nem ment Kenyába, hanem a kapitány páncélszekrényéből hamisított fuvarlevelek kerültek elő. Ezekben a „mezőgazdasági gépalkatrészek" úticélja már nem Kenya, hanem egy Modzsa-heddiával szomszédos ország volt. A két ország egy-egy nagy kikötője ugyanazon széles folyó két partján terül el. A kapitány úgy alakította a sebességet, hogy a hajó az esti órákban érkezzen a folyó torkolatába, a szomszéd ország kikötőjének magasságába. Mivel tartania kellett a bojkottot ellenőrző amerikai és brit kémműholdak „figyelő szemétől", a hajó már a szomszéd ország kikötőjében állt, ahol valamilyen ártalmatlan árut rakodott be a következő nap folyamán. A kémműholdas megfigyelők semmit sem vettek észre, az egész tranzakció és a fegyverek szállítása titokban maradt. Nem mindig zajlanak azonban olyan egyszerűen és simán az efféle ügyletek, ahogyan fenti példánkban láthattuk. Swimmyvel megtörténhetett volna, hogy elteszik láb alól, méghozzá úgy, hogy az esettel Alexis közvetítőjét, vagy magát a nagy Alexist vádolják majd a hatóságok. Ez esetben természetesen a konkurencia lépett volna közbe. De csak figyelmeztetés után, először ugyanis szerették volna Swimmyt és a rendelkezésére álló milliókat megszerezni maguknak. Az üzlet törvényei sehol sem olyan könyörtelenek, mint éppen itt. A nyolcvanas években a KGBügynökök - szinte versengve néhány más állam, például Izrael ügynökeivel - legalább kilencvenöt esetben léptek közbe és hiúsították meg, vagy „tereltek el" fegyverüzleteket. Kémek buktatták le azt a szállítmányt, amelyet cseh fegyvergyárakból indítottak el 1987-ben és úticélja Angola volt. Az álcázott rakomány vasúton érkezett a franciaországi Le Havre kikötőjébe, és az angolai marxista

forradalmároknak szánt páncéltörő- és légvédelmi rakétákat, valamint nagymennyiségű tüzérségi lőszert tartalmazott. Ügynökök hiúsították meg a jordániai Arab World Supply and Services cég és a keletnémet IMES fegyereladásra specializálódott állami vállalat üzletét 1988 júniusában. A fegyverek célja természetesen nem Jordánia, hanem Irak lett volna. Az NDK akkoriban mindkét harcoló félnek adott el fegyvert. A spanyol és svájci földön tevékenykedő Heinz Pollmann nyugatnémet polgár ugyanabban az évben kötött üzletet a keletnémetekkel. Ez az úr nemcsak a kelet-németekkel üzletelt, hanem a Kintex nevű vállalattal is, amelyet valójában a KGB-től uralt bolgár titkosszolgálat alapított. A Kintex révén juttattak el a bolgárok fegyvert a harmadik világ országaiba, mindezekért cserébe kábítószert kaptak, amit ismét eladtak, előszeretettel a nyugateurópai és amerikai maffiáknak. Az IMES a kelet-berlini elvtársak titkos cége volt, és üzletei nagyobb részét sohasem fektette le írásban. Mivel nagyon olcsón vitt a piacra jó minőségű fegyvereket, hát számos nyugati kereskedő nem tudott ellenállni a csábító haszonnak. Az ajánlatokban gyakorlatilag minden szerepelt, katonai teherautóktól az önjáró lövegig, tüzérségi muníciótól kézifegyverekig. A berlini kommunisták nagyon tartottak attól, hogy kiderül: ők fegyverzik fel a „népi ellenálló mozgalmakat", sőt, gyakran éppen a nagy fegyverszállítmányok miatt lett valami ezekből az azelőtt csak rejtekhelyen tárgyalgató, marxista tankönyveket bújó csoportocskákból. Különösen Latin-Amerika és Afrika volt a németek terepe. Nekik aztán különösen szükségük volt közvetítőkre. Ma már tudjuk, hogy a nyugati valuta nagyon kellett nekik, hiszen ezért árusították saját állampolgáraikat is (!) a nyugatnémet államnak. Ott volt Karl-Heinz Schulz, a líbiaiak embere, aki azért dolgozott a libanoniaknak is. Még T-72-es tankokat is vásárolt. Mint a belga Beij-Ma cég képviselője, 1989 júniusában - mint kiderült később az NDK-ban lefoglalt Stasi-aktákból! - négyezer géppisztolyra adott megrendelést a keletnémeteknek. Ő és mások modern technológiai leírásokat is vásároltak pontos tervrajzokkal, műszaki utasításokkal és egyéb fontos részletekkel együtt. Két, vegyi harcra alkalmas anyagok iránt nagyon érdeklődő nyugati kereskedőt a német titkosszolgálat buktatott le. Se szeri, se száma nem volt azoknak a „közvetítőknek", akiket még a műholdas (természetesen a kémműholdakról vagy azok elhárításáról van szó) technika is érdekelt. Próbáltak szerezni NATO-ban használatos új műszaki le-írásokat és technológiákat, valamint roppantul érdeklődtek az akkor kifejlesztés alatt álló lézerfegyverek új generációja iránt is. Amerikai ügynökök derítették ki, hogy Oliver North (van még, aki emlékszik erre a névre?) ezredes, az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács tagja titokban tárgyalt egy magasrangú keletnémet vezetővel - fegyvervásárlási ügyben... Ezen a vonalon számos kínos bukás is történt. Az egyik legnagyobb az volt, amikor kiderült, hogy a nicaraguai „szocialista rendszert" a hivatalos közleményeiben teljes mellszélességgel támogató NDK titokban – égető valutahiánya miatt fegyvert szállított az imperialista kontráknak! Vagyis azoknak az „ellenforradalmi erőknek" - itt fontos a korabeli hivatalos szóhasználat -, amelyek ugyanakkor nyugati segítséggel is a „megvalósult szocializmus" egyik bástyája ellen küzdöttek. 1986-ban szintén ügynöki „súgásra" állítottak meg egy hajót Panama közelében, így derült fény a fenti esetre. A hajót különben már a rostocki kikötőben történt rakodástól kezdve követte a kémműholdas megfigyelőszolgálat. Fedélzete alatt a rakterekben harmincegynéhány katonai teherautó, másfélezer géppisztoly,csaknem ugyanannyi páncélelhárító rakétafegyver volt, mint „babkonzervek" (!). Nemegyszer előfordul, különösen Ázsiában, hogy azok az országok, amelyek hirtelen nagyon felfuttatják hadiköltségvetésüket, és pár év alatt igen sok fegyvert vásárolnak (például Kína mostanában, csak a pekingi katonai költségvetés 12 százalékkal nőtt, és elérte az évi 6.4 milliárd dollárt!) több csúfos bukást kénytelenek elkönyvelni. Igazából ritkán tudható, ki a közvetítő, hány van belőlük (ritkán egy, általában több) és valamelyikük nem épült-e be oda valamilyen titkosszolgálat megbízásából? Különösen nagy szerepük lehet a kémeknek akkor, ha valaki valahol egy új fegyver kidolgozásán fáradozik. A kémregények és -filmek ismert és mondhatni örök témája ez, de a valóság sokszor felülmúlja a kitalált történeteket. Találj ki egy fegyvert! Nem is sejtjük, milyen gyakran megfordul ez a gondolat bizonyos emberek agyában. Vegyészek vegyi fegyvereken dolgoznak (jelenlegi ismereteink szerint, körülbelül 1800 kutató dolgozik ilyesmin, legalább tizenegy ország titkos laboratóriumaiban), mások az űrhaditechnika terméklistáját szeretnék bővíteni, ismét mások a lézertechnikában szorgoskodnak.

És amíg a második világháború öt éve alatt tulajdonképpen szinte semmi újat sem találtak ki a harcoló felek -az általános haditechnikai színvonal csaknem ugyanott volt 1945-ben, mint 1938-39ben - addig manapság a laborokban születő új fegyverek és azok rendkívül jól kitalált alkatrészei annyira bonyolultak és egyre magasabb színvonalúak, hogy azt a kívülálló még elképzelni sem képes. Nem csoda hát, hogy mindenféle rendű és rangú ügynökök nyüzsögnek e laborok, próbapályák, gyakorlóterek és egyéb kísérleti intézmények és események környékén. A kémek olykor lebuknak, olykor nem tudnak meg semmit, nemegyszer viszont megszerzik az információkat. Az utóbbi évtized ilyen megszerzett tudásából, ,a tendenciákról és az esetleg itt-ott már bevezetett új technikákról szólnak a következő oldalak. SZUPERTANK A legújabb - például német gyártmányú Leopard-2-es jelű - páncélosokat a negyven évvel ezelőttiekkel manapság már csak nevük kapcsolja össze, semmi más. Minden egészen másképpen, sokkal hatékonyabban működik rajtuk és bennük. Lássuk, mit derítettek ki a kémek a Leo-pard-2esről még akkor, amikor csak néhány kísérleti példány gördült ki a szigorúan őrzött gyakorlóterekre, és sok megoldási módozata csupán a tervezők asztalán feküdt. Több szempontból hasonlítottak egy időben az amerikai „M-l Abram" és a brit „Challenger" megoldásaira. Ezeknek a tankoknak - derítették fel a kémek - elől 50 cm-es (500 mm) páncélja van. Ezeket nem egyöntetű acélból készítik, mint régen, vagy más tankoknál ma is, hanem egymásra húzott acélrétegekből. Ráadásul kívülről - az űrkompoknál használatos - kerámialemezeket is alkalmaznak, amelyek igen magas hőmérsékletet is kibírnak. A Leopard 120 mm-es kaliberű csövét belülről krómmal borítják be, ezért csőcsere nélkül 500 lövést bír ki - a hagyományos tankoknál már 250 lövés után cserélni kell a csövet. Régi probléma, hogy a lövések keltette hőhatás miatt deformálódnak a csövek, és egyre romlik a tankágyú célzóképessége - de nem a Leopardnál! Itt ugyanis kívülről a csövet termoizolációs anyaggal, többek között műgyantával, üveggyapottal stb. erősítették meg. A különleges lövedékek még 3000 méter távolságban is átütik a 40 cm-es páncéllemezt! Vagyis, ha egy Leopard két kilométerről telibe találna egy másik Leopardot, ez utóbbiból nem sok maradna. Ha hagyományos tank az ellenfél, azzal három kilométer távolságból is végezhet. Azt talán már mondani sem kell, hogy szuperelektronikát alkalmaztak az irányításban, a célratartásban is. Van egy stabilizáló rendszer, amelynek révén bárhogyan dülöngél is a tank, bármilyen szögben van éppen megdőlve, a célzást ez nem akadályozza. Éjjel és nappal is kilőhet olyan lövedékeket, amelyeket számítógép irányíthat a célba függetlenül a meteorológiai vagy egyéb körülményektől. Mind gyorsabban lőni Kitalálták már a köpeny nélküli lövedékeket is (nincs utánuk üres hüvely, így egészen más technikán alapuló fegyverekből lőhető ki), olyan több csőből álló fegyverrendszereket szereltek repülőgépekre, amelyek képesek percenként 6000 (!) lövedéket kirepíteni. A kémek szinte egymás sarkát taposták mindig, amikor újfajta rakétákat kellett felfedezni és titkukat lehetőleg ellopni. Irányított lőszert alkalmaznak ma már sok harci repülőgép fedélzetén is - a rakétákon kívül. Egyegy vadászgépen többszáz ilyen lövedéket tartalmazó tartályokat függesztenek fel, ezek kilövését egy vezérlő szerkezetbe előre beprogramozzák. Gyakorlatilag minden lövedék önálló útra indul és önállóan pusztíthat ellenséges célpontokat vagy embereket, objektumokat. Több laborban már készülnek azok a lövedékek, amelyekben puskapor helyett egy egészen másfajta vegyi anyag van. Akadnak olyanok is, amelyek kilövés után a levegővel érintkezve alakulnak át gyilkos eleggyé. Folynak olyan kísérletek is, amelyek célja a puskapor és a rakétahajtóanyagok helyettesítése elektromágneses kilövőberendezésekkel. Azt várják tőlük, hogy minimum háromszor nagyobb sebességgel indulnak majd a lövedékek, ami (egy ideig) felülmúlhatatlan előnyt biztosítana annak az államnak és fegyvereinek, amely elsőként alkalmazhatna ilyen megoldást. A haditechnika mindig érdekelte a kémeket. Háromezer éve ott fürkészték a várakat, az árkokat, a felvonóhidakat, később a csapatok létszámát és szellemét, aztán az egyre újabb és újabb fegyvereket. Eleinte maguk is csak a csatatéren találkoztak velük, mára már születésük előtt érdeklődnek irántuk. Lopnak mindent, ami hasznára lehet megbízóiknak. A nemzetközi fegyverkereskedelem gyakran kapcsolódik új, még el sem készült fegyverfajtákhoz. Az is előfordul,

még kísérleti szakaszban sincs az illető fegyver, és máris rácsapnak a kémek. Vagy éppen ostoba véletlenen múlik egy lebukás, leleplezés vagy lelepleződés. Egy izraeli akció Bár a Moszad, az izraeli kémszolgálat (mondhatjuk: természetesen!) sohasem ismerte be, hogy az ő ügynökei követték el a merényletet. Az áldozatot dr. Gerard Vincent Bulinak hívták, aki pedig nem volt akárki, mégis nyomorultul végezte életét. A kémszolgálatot irányító politikusok kimondták rá a halálos ítéletet, és azt a szakemberek mindössze néhány hét elteltével már végre is hajtották. MOSZAD - izraeli kémszervezet Kezdetei a tizenkilencedik század végére nyúlnak vissza, amikor a cári Oroszországban zsidó védelmi szervezetek alakultak. Tagjai nemcsak ott, de egész Európában adatokat gyűjtöttek a zsidók ellenségeiről. 1909-ben már Palesztina területén jött létre a „Hasomér" (Őr) szervezet, ez kifejezetten hírszerzéssel foglalkozott. A Hagána, a zsidó önvédelmi szervezeten belül aztán az 1920-as évek végén alakult meg a kémszervezet, amelynek végleges formája a második világháború végén alakult ki. A mai formája is gyakran változik, ezért belső beosztásáról keveset tudunk mondani. A szakértők a Moszadot a mai világ legeredményesebb kémszervezetének tartják. Egy brüsszeli házba két férfi hatolt be 1990. március 22-én csütörtökön este 18 óra 22 perckor. Az érkezők jól tudták, hogyan kell - a földalatti garázson át - elkerülni az éber portást, aki minden bizonnyal feltartóztatta volna őket. Az egyik lakás tulajdonosa igen ritkán járt erre, ezúttal is csak randevúzni vágyott egy hölggyel. Természetesen ő érkezett elsőnek - de mire a hölgy is odaért, a házigazdát a lakás ajtaja előtt vérbefagyva találta. Doktor Bull, mint említettük, ismert alakja volt a tudományos életnek. De az is nyilvánvaló, hogy nem emiatt kellett ilyen szörnyű halált halnia: két, nyakszirtjébe és fejébe eresztett golyó végzett vele. Zűrös életrajzok - Gerard Bull Dr. Gerard Vincent Bull Kanadában született, a torontói egyetemen kitüntetéssel végzett. 1961-ben már maga is egyetemi professzor lett, 1964-ben világűrkutató-intézeti igazgató. Ismert és elismert tudós. Ott épített első ízben „kozmikus ágyút". A negyven méter hosszú csőrendszer segítségével két tonna súlyt juttatott űrpályára. 1967-ig az amerikai hadsereggel közösen folytatott kísérleteket Barbados szigetén. Itt az ismét csak általa feltalált ágyúval 180 (!) kilométerre juttatott el egy lövedéket. Később az amerikaiak cserbenhagyták Bulit, és a tudós más megrendelőket keresett találmányainak. Dolgozott DélAfrikának, de mielőtt megépíthette volna ágyúját, az akkor ENSZ-embargó alatt lévő országba szánt alkatrészeket 1977 augusztusában lefoglalták. Bull Izraelnek is készített olyan ágyút, amellyel állítása szerint a Golan-fennsíkról belőhettek volna Damaszkuszba. Később arra törekedett, hogy valamely nagyhatalmú és gazdag diktátornak építhesse meg találmányát. Ágyújával - állította - műholdakat is pályára lehet állítani, hiszen akkora kezdősebességet adhat a tárgyaknak, hogy azok utána a Föld körül keringenek. Ezt amerikai és kanadai kísérletek során több, mint száz esetben be is bizonyította. Ráadásul, ezzel a módszerrel sokkal olcsóbban lehetne műholdakat fellőni, mint a mostani rakétákkal. Egy időben az SDI, a stratégiai védelmi kezdeményezés („csillagháború") tervezői is számításba vették Bull találmányát, az „űrágyút". Amikor már nem dolgozott Izraelnek, hanem épp ellenkezőleg, következő támogatóját Szaddam Husszein személyében találta meg, a jelek szerint túlfeszítette a húrt. A Moszad nem tűrhette, hogy ez a kétségtelenül tehetséges, rokonszenves és nagytudású ember az ellenségnek dolgozzon. Mert bár Szaddam Husszein az adott politikai helyzetben és pillanatban nyilván Irán ellen akarta volna bevetni a fegyvert (elképzelhető lett volna az Irakkal határos tartományok, vagy nagyobb városok: Ah-váz, Hamadán, Tabriz, stb. bombázása), azért a másik ősi ellenség, Izrael is bármikor célponttá válhatott volna. Így tehát véget kellett vetni Bull és Husszein kacérkodásának. Az izraeli, ügynökök egy este megvárták Bulit a találkahely előtt, és végeztek vele. Figyelemre méltó tény, hogy Bull abban a lakásban nem lakott, csak találkák céljából használta, és hetek múltak el anélkül, hogy betette volna oda a lábát. A tettesek viszont nagyon jól tudták, mikor jön, és ők sem késtek le a randevút. Nem zárható hát ki, hogy az ügyben érintett hölgy az izraeli titkosszolgálatnak dolgozott.

Ezek után a Moszadnak már könnyű dolga volt. Csak névtelen feljelentést kellett tennie az angol vámhatóságoknál, és azok lecsaptak a pár héttel később Irak felé indított „ágyúcsövekre". Az irakiak és angol kivitelezőjük ugyanazzal védekeztek, hogy a fémcsöveket olajvezetékekhez használják majd - de ki látott olyan olajvezetéket, amelynek' egyes elemeinél a csővastagság 6.35 cm és 30.5 cm között változik? Méghozzá úgy, hogy ha sorba rakják a csöveket, akkor belülről egyre keskenyedő ágyúcsövet kapunk...? Szinte csak a huzagolás hiányzott belülről, de az úgyis ellenkezett volna dr. Bull tervrajzaival. És bár a brit hatóságok megtudták, hogy előzőleg már negyvennégy darab ilyen csövet elküldtek Irakba, azért a tervező és a hiányzó csövek nélkül nyilván nem lett semmi az „űrágyúból". Annak megépítésére csak dr. Bull lett volna képes. FÖLD ALATT, VÍZ ALATT... „Ha a kémek már gondolataidba is behatolnak, vége a világnak." (Willy Brandt német politikus a 70-es években) Amíg egy átállt KGB-ügynök meg nem vitte a hírt Nyugatra, senki sem hitte volna a dolgot. Még azt sem, hogy emberi elmében egyáltalán megfoganhat ilyen pokoli ötlet. Ma már tudjuk, igen. Az ötlet akkor kezdte foglalkoztatni a szovjet hadvezetést, amikor egyszerre több dolog történt. A nyolcvanas évek közepén - bizony, már az ártatlan „galambnak" tartott Gorbacsov idején - az amerikaiak és nyugati szövetségeseik komoly erőfeszítéseket tettek a kozmikus védelmi rendszer kiépítésére, tehát a Moszkvából irányított nukleáris rakéták már nem jelentettek volna olyan fenyegetést a nyugatnak. Várható volt, hogy a demokratikus világ többé nem hajol meg a diktatúra fenyegetőzése előtt - mint tette azt olyan sokáig annak előtte. A másik néhány saját felfedezésük volt. A moszkvai Geológiai Intézet kutatói kiderítették, hogy ahányszor Szibériában vagy másutt kísérleti szovjet atomrobbantást hajtanak végre, jóval távolabb néhány nap múlva földrengés következik be. A kazahsztáni Szemipalatyinszk környékén végzett kísérleti földalatti nukleáris robbantásokat követte a földrengés Tadzsikisztánban és Üzbegisztánban, sőt, a 2500 kilométer távolságban lévő Iránban is. A távolság ennél nagyobb is lehet. Akkori szovjet szakértők meg voltak győződve arról, hogy a No-vaja Zemlja szigetén, a magas északon végrehajtott 1988-as robbantások miatt következett be a déli Örményországban az emlékezetes nagy földrengés a maga 45 ezer (!) áldozatával... A két pont között a távolság 3500 kilométert tett ki! Az összesen 32 esetben végzett földalatti nukleáris robbantások és a földrengések, tengerárak ilyen összefüggéseit vizsgálva jutottak aztán arra a belátásra a szovjet stratégák, hogy mesterséges robbantásokkal is meg lehetne támadni a világot! Különösen Japánt és az Egyesült Államokat, és talán Kínát, vagyis a három legfélelmetesebb ellenségüket. Évente az egész földgolyón több mint egymillió rengés zajlik le: ezek túlnyomó többsége természetesen - és szerencsére - „mikrorengés", amely károkat nem okoz, sőt, az átlagember számára észrevehetetlen. Vannak olyan régiók, ahol ezekből több van, különösen a tektonikus lemezek szélein, a kéregvonalakon. Ha tehát sikerülne mesterségesen földrengéseket előidézni - töprengtek a szovjetek -, akkor nemcsak úgymond „békés eszközzel" pusztítanák el a fejlett kapitalista országokat, de ráadásul senki sem okolhatná őket a katasztrófáért! Úgy viselnének háborút, hogy az ellenség nem is tudna a támadásról! Mégis számolnia kellene annak pusztító hatásaival. Ám, miközben az arra hivatott magasrangú katonák és politikusok a Nyugatra szivárgott jelentések szerint komolyan számba vették ezt a lehetőséget, a szovjet geológusok és földrengésszakértők nem kecsegtették őket gyors sikerrel. A legnehezebbnek ugyanis az látszott, hogyan lehetne a nukleáris robbantásokat irányítani? Egyáltalán lehetne-e tenni valamit, hogy ott és akkor következzen be a földrengés vagy tengerár, amikor és ahol Moszkvában a hadvezetés ezt megkívánja vagy elhatározza? A tektonikus lemezek viselkedése mindmáig igazi rejtély a kutatók számára. Japán esetében a sikeres akció fel sem tűnne, ott évente sokszor reng a föld és nem olyan ritkák a cunamik, a tengeráradások sem. Ha sikerülne valahol Szibéria alatt kitapogatni azt a pontot, ahonnan a rengések mozgásba hoznák a Japán alatti tektonikus lemezeket, akkor habozás nélkül megtennék. Illetve, megtették volna 1988 és 1990 között is, derült ki a jelentésekből. De méginkább gondoltak Amerikára, mint kívánatos és lehetséges célpontra. Szóba került egy bizalmas tanácskozáson az az ördögi ötlet is, hogy tengeralattjáróval nukleáris töltetet kellene elszállítani Amerika nyugati partjai elé és ott bizonyos mélységben lévő valamelyik tengeralatti vulkánt felrobbantani vele. Így hatalmas - esetleg egy kilométer magas - vízfal rohanna keletre, ami partközeiben az egyre

sekélyebb részeken felgyorsulna, és valósággal elsöpörné Los Angelest, sőt, a kontinens belső vidékein is mérhetetlen pusztulásokat okozna. Egy időben tehát komolyan tárgyaltak arról, hogy ha sikerül megállapítani, melyik a litoszférának, a Föld mindössze 80-150 kilométer vastag köpenyének szóba jöhető pontja, akkor bizony könnyen meglehet, hogy ilyen támadást indítanak. Miként Sztálin is folyamatosan terveket készített Európa lerohanására, úgy a későbbi szovjet vezetésnek is rendelkezésére álltak az időről időre felújított ilyen tervei. Talán csak a technikai kivitelezés, a tudományosan alátámasztható érvek hiánya miatt múlott el fejünk fölül (?) ez a nagy veszély. ÁLLAMTERRORIZMUS Kevesen tudják, hogy a CIA-ben működik egy gondosan eltitkolt részleg, amelyet PRkapcsolatokat építő osztálynak neveznek. A részleg létezését nem szokták emlegetni, de rá van bízva a kémszervezetnek a társadalomban meglévő képének alakítása, adott esetben átalakítása is. CIA-nek szüksége volt és van erre, mert nyitott társadalomban működik. A KGB-nél sohasem volt ilyen osztály. Nem kellett törődni a közvéleménnyel, hiszen annak - legalábbis elvileg -, azt kellett hinnie, hogy a KGB nem is létezik, csak a nyugati imperialisták emlegetik. Ahogyan az átlagember is mindig talál magyarázatot, indoklást a tetteire, úgy az államok vezetői is pontosan körülbástyázzák mindazt, amit a saját kis terrorszervezeteikre, a titkosszolgálatokra bíznak. Ha azok parancsot kapnak, akkor elindulnak és útközben mindent letaposnak. Amikor egyes diktátorok (mert hiszen az ilyesmi szinte soha sem esik meg szabad országokban) igazi, mindenre elszánt terroristákat bérelnek fel alkalmanként, vagy eleve tartanak ilyeneket azért, hogy velük végeztessék el a piszkos munkát, merényleteket, gyilkosságokat a világ bármely pontján. Zűrös életrajzok - Samír Mohamed Ahmed Khedír Michaél Raphael nem az igazi neve volt. De a nyolcvanas évek második felében ezen a néven élt Svédországban. Hogy a látszat teljesebb legyen, feleségül vett egy rendkívül kedves, finn származású nőt, és letelepedtek a skandináv országban. A feleség későbbi elmondása szerint „Michael" libanoni üzletembernek mondta magát, aki főleg Európa és az arab világ között kötött üzleteket. Gyakran utazott le délre, aztán visszatért és ismét az a kedves, egyszerű polgár volt, aki otthon szívesen segített nejének a házimunkában is. Politikáról pedig sohasem beszélt. A feleség természetesen mit sem tudott két dologról. Az egyik, hogy férje azelőtt - és talán közben - nagy nőcsábász hírében állt azon kevesek között, akik ismerték. A másik: a világ egyik legveszélyesebb terroristáját „ tisztelhette" benne. Talán jobb is (az asszonynak), hogy minderről fogalma sem volt. Így nem ismerte férje múltját és jelenét sem. A jelenéből annyi lett volna a fontos, hogy a stockholmi üzleti irodát, amit fedőintézménynek bérelt be sem rendeztette! Nem voltak benne bútorok, és a telefont sem köttette be! Ennyit „Raphael" úr üzleti tevékenységéről. A múlt pedig... Hát igen, az bizony enyhén szólva is tarka volt. Eredeti nevén Samir Mohamed Ahmed Khedir, a nyolcvanas évek végére éppen túlhaladta a negyvenedik évét - akkor már több, mint tizenöt éve egy különös szakmát űzött: merényletek helyszíni irányítója volt. MERÉNYLET - ha szigorúan szakmai alapon közelítünk a fogalomhoz, fel kell ismernünk, hogy egy-egy merénylet különböző szakaszokból áll. 1. Célkijelölés. A cél lehet objektum, intézmény vagy személy. Ettől függ minden további tevékenység, már eleve, a kezdet-kezdetén is. - ha a célobjektum, akkor azt pontosan meg kell nevezni, be kell határolni, kijelölni az elérendő pusztítás mértékét. Másképpen a végrehajtók nem tudják elkészíteni a merénylet tervét. - ha intézmény, két eset lehetséges: vagy objektumhoz kötődik, tehát van kihelyezett telepe, bázisa vagy egyéb épülete, vagy ilyennel nem rendelkezik, ez esetben az intézmény hírneve, tekintélye a tulajdonképpeni cél. - ha személy, meg kell határozni, miért ellenség, vagy mi más okból kell vele végezni, mennyit jelent, ha eltűnik a színtérről. 2. Elemzés.

Alaposan analizálni kell, mi hoz nagyobb hasznot: ha megölik a személyt vagy elpusztítják az objektumot, tönkreteszik az intézmény hírnevét - vagy ha más módot választanak. Mindkét esetben lehet jelentős kárt okozni. 3. Az objektum vagy személy pontos feltérképezése. Objektum esetén meg kell szerezni tervrajzait, vagy a helyszínen - ha ez lehetséges - alaposan meg kell szemlélni a belső elosztást, az energiavezetékek helyét, a folyosókat, ajtókat, ablakokat, ki- és bejáratokat. Garázs, pince, padlás, szellőzőberendezések, elektromos vezetékek, telefon- és egyéb összeköttetések rendszere, riasztóberendezések, stb. Ha személyről van szó, meg kell tudni mindent a mozgásáról. Személy ellen könnyebb merényletet elkövetni közterületen vagy autóban. Jó még a garázs, lift, esetleg lépcsőház, néptelen folyosó vagy iroda. De megoldható zárt közterületen is: szállodában, étteremben, boltban, szórakozóhelyen, kórházban, stb. Objektum esetében ki kell választani az optimális behatolási módot, időpontot és a pusztítás mértékét (tűz, robbanóanyag, stb.). Személy esetén kiválasztani mozgásának és tartózkodásának azt a pontját, ahol a merénylet a legnagyobb siker esélyével kecsegtet, és ahonnan a tettesek is baj nélkül eltávozhatnak. 4. Ezek után kell kiválasztani a végrehajtókat. Ha személyről van szó, ügyeljünk rá, hogy ne legyen köztük olyan, aki a célponttal bármilyen rokoni, üzleti vagy érzelmi kapcsolatban állt vagy áll, ez előre nem látható komplikációkat okozhat. A végrehajtók minden esetben legyenek profik. Ha szükséges - ezt az előzetes tervekből lehet tudni -, több különféle szakember is legyen a csapatban (például objektum elleni, vagy kombinált, objektum-személy elleni támadáskor elektronikus szakember a riasztórendszerek kikapcsolására, vagy esetleg robbantási szakember, stb. 5. Az akció végrehajtása után a tetteseknek az előre kijelölt menekülési útvonalon kell távozniuk. Ezt is alaposan elő kell készíteni - nincs szánalmasabb, mint amikor a sikeres végrehajtás után a tettes vagy tettesek egy közúti ellenőrzésen buknak le például azért, mert nincs náluk a jogosítványuk, stb. A végrehajtókat minél előbb és minél biztonságosabb útvonalon kell eltávolítani a helyszínről, feltűnés nélkül. A legjobb, ha a helyszínen idegen végrehajtókkal dolgozunk, akik nem vettek részt az előkészítésben, csak a feladatot, a végrehajtás módját, helyszínét, valamint a menekülési útvonalat ismerik. Így ajánlatos külföldieket alkalmazni, akiknek sem azelőtt,, sem azután nem lesz dolguk abban az országban. Így személyük nem kapcsolódik a célszemélyhez vagy célobjektumhoz, de a merénylet szervezőihez sem. Samir Mohamed Ahmed Khedir szakképzett merényletirányító és -előkészítő volt, ami nem zárja ki, hogy olykor-olykor maga is részt vegyen némelyikben. Ma már nyilvánvaló, amit akkor csak néhány titkosszolgálat vezetősége tudott: Khedir különféle palesztin terrorista szervezetet szolgált, amelyeket minden esetben Líbia pénzelt. Ma is furcsa, és bizonyos gyanúk szerint éppen a titkosszolgálatok tehetetlenségét bizonyítja, hogy számos gaztette ellenére Khedir nyugodtan mozoghatott éveken keresztül egész Európában. Pedig nem volt ismeretlen: priuszos lévén fényképét, ujjlenyomatait, stb. ismernie kellett a rendőrségnek sokfelé. Khedir merényletekért ült már börtönben is ! Először 1978-ban fogták el Cipruson, ahol megszervezte - és segített a végrehajtásban is - az odalátogató egyiptomi kulturális miniszter meggyilkolását. A ciprusiak azonban - Máltához hasonlóan - túl közel vannak az arabokhoz, különösen a rendkívül zavaros és fenyegető Libanonhoz, így a hosszú időre szóló ítélet ellenére (és nyilván arab nyomásra) a terroristát 1982ben minden feltűnés nélkül egy napon váratlanul szabadlábra helyezték. Akkor eltűnt - igaz, nem is kereste senki -, és néhány évig nem is lehetett hallani róla. Ma már tudjuk, hogy Khedir ezt követően egyrészt hosszasan tárgyalt különböző arab politikai szervezetekkel, elsősorban a palesztinokkal Tuniszban, Líbiában, Libanonban, Jordániában, valamint az irániakkal, szintén Libanonban. Meg nem erősített hírek szerint járt Teheránban is, de akkor folyt az iraki-iráni háború és az ajatollahok még nem mutattak nagyobb hajlandóságot amerikai - és egyáltalán Nyugat-ellenes akciók szervezésére Európában vagy Amerikában (a leghíresebb iráni akció Amerikában csak 1993 februárjában következett be, mint tudjuk). Khedir tehát megelőzte korát, mondhatni - már akkor merényletekre akarta rábeszélni az elvakult fundamentalistákat,-amikor azok egyéb gondjaik miatt erre még nem igazán gondoltak. Igaz, nem sokkal később, de egyelőre Khedir nélkül azért szerveztek akciókat Libanonban, főképpen az amerikaiak ellen. Khedir attól sem riadt vissza, ha nem stabil objektumok, hanem mozgó járművek ellen kellett gondosan kivitelezni egy-egy merényletet. A repülőgép vagy hajó sem volt idegen tőle, ha célpontokat kellett keresni. Sajnos, a titkosszolgálatok sokszor, a rendőrséghez hasonlóan, mindig csak egy-két lépéssel az események után kullogtak. Nemhogy egyidejűségről, de gyors követésről sem lehet beszélni.

Így sikerülhetett Khedirnek megszerveznie hamarosan egy PANAM repülőgép elrablását. Cinkosai Karacsiba vitték az utasokat, és a leszállás után végső soron húsz halott maradt a gépen. Kis szünet után Khedir Rómába utazott - persze, ezt sem tudta senki. Ekkor egyik támogatója Kadhafi mellett Damaszkusz, vagyis a szíriaiak voltak. Azok a szíriaiak, akik máig megszállva tartják Libanon nagy részét, és szintén nem riadnak vissza számos merénylet finanszírozásától. Ezúttal ők is beszálltak Khedir egyik akciójának pénzelésébe. Róma a nyolcvanas évek közepén szinte ideális terepnek bizonyult nemzetközi terroristák számára. Akárcsak Görögországban, a hatóságok itt is félvállról vették a külföldiek ellenőrzését, illetve azok nagyobb részét egyáltalán nem figyeltették. Ahogyan előzőleg a terroristák kiszagolták, hogy Athénban érdemes repülőgépre szállni, mert ott igen laza az ellenőrzés, és fegyvert is vihetnek magukkal a fedélzetre - úgy olasz földön is könnyű élete volt az idegen terroristáknak. Az itáliai titkosszolgálatot eléggé lekötötték saját belső bajai, a nagy sikkasztások, a maffia elleni (?) harc és saját terroristáik üldözése. (Az imént „nagy sikkasztásokat" említve, természetesen azokra a hatalmas állami pénzekre gondoltunk, amelyeket a titkosszolgálat vezetői sikkasztottak el...) Rómában tehát sem felismerés, sem letartóztatás nem fenyegette Khedirt. Élt is a lehetőséggel, és rövid egymásutánban négy merényletet szervezett! Először bombát robbantottak egy kávéházban. Aztán felrobbantották a British Airways angol légitársaság római irodáját. Harmadszorra támadást intéztek a jordániai nagykövetség ellen. (Feltehetően a palesztinok így akarták jobb belátásra bírni a jordán kormányt, illetve az egyeduralkodó és mindenért felelős Husszein királyt.) Negyedszerre pedig már számukra is igazi célpontot választottak: az izraeli El Al légitársaság egyik gépét. Khedir mindegyik alkalommal alapos szervezést és előkészítést végzett a klasszikus szempontok szerint (lásd a merényletekről szóló keretes anyagunkat) és a konspirációs szabályok pontos betartásával minden alkalommal más és más társakkal dolgozott. Amint végetért az előkészítés fázisa, kiválasztották a megfelelő időpontot, majd jelezték „haza" a megbízóknak, hogy minden készen áll, várják az utasítást. Ugyanis a megbízóknak figyelembe kellett venniük számos politikai és egyéb szempontot is. A pillanatnyi világpolitikai vagy palesztinai helyzettől függően születtek az ilyen döntések - és ebbe sokszor a titkosszolgálatok is beleláttak, ha nem is teljesen. Tudták, mikor nem lesznek merényletek. Arab országban a Rama-dán vallási ünnep alatt a legritkább esetben történt ilyesmi. De több titkosszolgálat is arról értesült - most itt nem nevezzük meg őket.-, hogy ugyanúgy elhalasztják a már legtökéletesebben előkészített merényletet is, ha Líbiának, Szíriának, Szudánnak, Iránnak, stb. éppen nemzeti ünnepe van, esetleg tárgyalásokat kezdett valamelyik nyugati országgal (titokban) bizonyos témákról. Az arab ügyekben nem túl tájékozott, kisebb titkosszolgálatok nyugaton az esetek többségében csak annyit tudnak meg - ha megtudnak -, hogy „valami készül". Esetleg: „valami lesz Bejrútban" vagy Rómában esetleg „egy repülőgép ellen tervez merényletet a Hezbollah vagy a Fatah". Ennyi információ persze, általában édeskevésnek bizonyul ahhoz, hogy sikeres ellenakcióba kezdhessenek a szolgálatok. (Ilyenkor ismét felmerül az olvasóban, hogy drága pénzért tartjuk ezeket az embereket, és csak ennyire képesek?) Bármennyire is szakember valaki, óvakodnia kell, hogy felfigyelnek rá a hatóságok. Khedirnek mind a négy római merénylet alkalmával más és más személyazonossága és ennek megfelelő iratai voltak. Így tehát akkor sem kaphatták volna el, ha a merényletek után lebukik és beszélni kezd valamelyik kivitelezője, végrehajtója. A hamis iratokkal általában a merényleteket támogató országok látják el a terroristákat. Amíg az egyik Jemen (volt Dél-Jemen és Észak-Jemen) a baloldal politikáját követte, nemzetközi terroristáknak megszámlálhatatlan mennyiségben adtak ki jemeni diplomataútlevelet. A végén már annyian voltak szerte a világban, ahány írástudó ember nem is volt összesen Jemenben, és mivel a többi, gyanakodó európai és amerikai hatóság már minden határátlépéskor gondosan megvizsgálta ezeket az útleveleket, kezdték őket visszavonni. Még az El Fatah gyűjtőmozgalom (Jasszer Arafát) nevesebb politikusai is számtalan utaztak-utaznak jordániai, jemeni, libanoni, stb. diplomáciai útlevelekkel. Ami Libanon esetében azért is különös, hiszen ott másfél évtizede gyakorlatilag nincs is államszervezet, nem működnek a minisztériumok és egyéb szervezetek sem, diplomáciai útlevelek fölös számban akadnak, úgy látszik. Khedir annyira biztos volt a dolgában és annyira hitt dokumentumainak (ekkor nem diplomáciai útlevelet használt), hogy arab kereskedőként ide-oda utazgatott Európában, Latin-Amerikában, sőt, bemerészkedett az Egyesült Államokba is! És ott sem bukott le. Nem ismerték fel. A leggyakrabban azonban természetesen „haza", a líbiai Tripoliba utazott. Egy időben szinte minden második útja oda vezetett. De nem ritkán járt Görögországban, Svájcban és Bulgáriában is. Ez utóbbi óhatatlanul

megerősíteni látszik, most utólag, azt a gyanút, hogy a bolgár titkosszolgálat nemcsak a nemzetközi fegyver- és kábítószerkereskedelemben volt nagyon is érdekelt, de kapcsolatban állt a terroristákkal is. Náluk jobban csak a kelet-német Stasi dédelgette Carlost és társait, akik ugyanakkor nagyobb akcióik fáradalmait csehszlovák és magyar földön pihenték ki. De nem sokkal lehetett különb a lengyel és a román titkosszolgálat sem, mindkét szervezet részt vett a törvénytelen földalatti fegyverkereskedelemben. Köztudott, hogy a nyolcvanas években minden Varsóból Tripoliba induló LOT-gépen az utasokon kívül fegyvereket is szállítottak, amiről a nyugati titkosszolgálatoknak a gépek légi személyzete tett jelentést, de később már az utasok is tudták. Románia tengeri vállalatai révén „jött be a képbe". Ismeretes, hogy az a „halászflotta", amelyeket a kilencvenes évek elején „privatizáció" címén meglehetősen botrányos körülmények között adtak el egy görög hajózási vállalatnak, valójában mindig is a román titkosszolgálat nemzetközi akcióit szolgálta. Ezek a hajók is vittek fegyvert, szállítottak terroristákat. Hamar kiderítették a britek és az amerikaiak, hogy Khedir szoros kapcsolatban állt egy olyan román vállalattal, amely lényegében a líbiaiak egyik fedőszerve volt. Román „halászhajók" vitték az ügynököket más dél-európai országokba, sőt, Nyugat-Afrikába is. Khedir olyannyira biztos volt önmagában, sérthetetlenségében és talán tehetős védelmezőiben, hogy brit földön számos üzletet kötött. Méghozzá nem akármilyeneket. Nem tojást, matracot vagy épületfát vásárolt, dehogy. Olyan hadianyagokat, amelyek még a nyugatiak szemében is fontosnak tűnnek, és amit a szakemberek „stratégiai anyagok" gyűjtőnéven szoktak nevezni bizalmas kiadványaikban. Ezek némelyike rajta volt a COCOM-listán is, vagyis csak a nyugati szövetséges államok rendelhettek és kaphattak belőlük. Khedir valóban kereskedőként is tevékenykedett, de csak olyankor, amikor éppen nem volt a láthatáron egyetlen „megrendelés" sem. . Az Achille Lauro nevű, terroristák által elrabolt utasszállító hajó korábbi esetéből okulva, Tripoliban hamarosan úgy döntöttek, hogy ismét elkelne egy kis megfélemlítés a nyugati turisták között. Célpontként Görögországot választották. Kadhafi ezredesnek akkoriban problémái voltak bizonyos görög hatóságokkal, és alkalmasnak látszott az időpont arra is, hogy a merénylettel egyben a görögöket is megbüntesse. Tripoliban sejtették, hogy ha így sikerül, mint tervezik, a görög idegenforgalom visszaesik, és ez majd elgondolkoztatja az athéni hatóságokat. De az elsődleges cél a nyugatiak megfélemlítése volt. A választás ismét Khedirre esett, aki 1988 májusában három társával el is indult Tripoliból, Líbia fővárosából, állandó bázisukról. A francia titkosszolgálat, kapta az első „fülest", de ez - mint fentebb már jeleztük - igen halvány és kevéssé értékelhető volt: „Görögországban merénylet készül". A CIA, a KGB, a Moszad, a franciák és a britek is hallottak valamit. Akkor Khedir még nem volt annyira gyanús - formálisan Svédországban letelepedett kereskedő volt, egyike a többszáz vagy ezer hasonlónak. Nyugat-Európa szerte pedig többezren is lehettek, akik a libanoni és palesztin események elől menekülve tették át székhelyüket a sokkal nyugalmasabb és akkor biztosan civilizáltabb országok területére. „Nem mindenki gyanús, aki arab", mondták kezdetben a római hatóságok. Később, például Khedir négy római merénylete, vagy a bécsi és párizsi repülőtéri merényletek után azonban lassan megváltozott a szemlélet. Talán eljött az az idő is, amikor hazáján kívül minden arab gyanús lett. Ha pedig azok élénk kapcsolatban álltak az oroszokkal, líbiaiakkal, palesztinokkal és észak-koreaiakkal, akkor még inkább. Ez alól a diplomaták sem voltak kivételek. De térjünk vissza a történethez. Khedir három társával azon a nyárias tavaszon Görögországba utazott. Eredetileg egy stabil objektum lett volna a támadás célja, erről máig megoszlanak a vélemények. Titkosszolgálati értesülések néhány nagykövetséget tippeltek, de ami elsődleges célpont lehetett volna - az athéni amerikai nagykövetség -túl nagy falatnak látszott még Khedir számára is. Ennél valószínűbb volt a francia vagy brit nagykövetség. Tény, hogy Khedir robbanóanyagot is szerzett társainak. Kezdettől úgy tervezték, hogy Khedir maga nem vesz részt a merényletben, viszont mindent előkészít. Július elején érkezett meg a robbanóanyag egy illegális hajószállítmány részeként. A pireuszi kikötőben 1988. július 10-én legalább hatvan hajó rakodott, majdnem ugyanennyi várt behajózásra és kirakodásra a kikötő előtt a nyílt tengeren, így szinte reménytelennek latszik, hogy valaha is kiderüljön, melyik hajóról került az anyag Khedir ügyködése nyomán törvényellenesen a vámhivatal megkerülésével a kikötőben várakozó cinkosok Nissan típusú kocsijába. (A pireuszi vámhivatal éppen úgy nem volt híres akkoriban a vámszervek szigorúságáról, mint az athéni repülőtér biztonsági szolgálata...) Tény azonban, hogy a következő esemény nem a tervek szerint történt. A cinkosok két kocsiba szálltak, az egyikben ült Khedir és társa, akit később Adnan Sojad néven azonosítottak (de egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazi neve volt). A robbanóanyagot a másik két cinkos tette

kocsijába, Khedirnél és társánál maradtak a kézifegyverek és gránátok. Ekkor történt valami - a Nissan a levegőbe repült! Vannak információk arra nézve, hogy ez nem volt véletlen. Ilyen robbanóanyag nem robbanhat fel csak úgy, hiszen nincs benne detonátor, amikor bárhová szállítják. Az egészet csak közvetlen akció előtt „élesítik". Így hát a kocsiban ülő két terrorista igencsak csodálkozhatott volna - ha marad rá ideje - hogy mi is történt? Mint említettem, a jelek szerint a franciák jártak már nagyon közel Khedirhez. Gyakorlatilag a nyomában voltak, és bár az arab időnként el-eltűnt a szemük elől, újra és újra fellelték a nyomát. Nagy a valószínűsége - bár a DGSE, a francia titkosszolgálat külföldi részlege ezt sohasem vallotta be még a kollégáknak sem, természetesen, hogy ők robbantották fel a Nissant a terroristákkal együtt. A franciák nagyon is okosan viselkedtek. Így egyrészt nem kellett többé számolniuk azzal, hogy a nagymennyiségű robbanóanyaggal a terroristák eltűnnek a szemük elől, és csak akkor szereznek róluk tudomást, ha a levegőbe repül egy nagykövetség, egy repülőgép vagy utazási iroda. Tudták, hogy négy terroristáról van szó, és remélték, hogy a másik kettő társaik tragikus halála és a robbanóanyag elvesztése után lemond tervéről. Az is elhangzott - hallotunk később ilyen változatot is -, hogy az életben maradt másik két ellenfelet a franciák Athénban vagy Pireuszban a görögök tudta nélkül akarták elfogni és kiszállítani az országból. Brit és amerikai vélemény szerint Khedir egy nagy utasszállító hajó ellen tervezett merényletet, feltehetően túszejtéssel súlyosbítva. így alkalom nyílott volna arra, hogy nyugat-európai vagy izraeli börtönökben lévő, előzőleg lebukott terroristákat szabadítsanak ki cserébe a túszok életéért. Hogy a franciáknak nem sikerült elkapniuk Khedirt és Sojadot, azt tudjuk. A detonációt követően ugyanis Khedir és társa azonnal elhagyták a pireuszi kikötőt, és a nagy forgalomban eltűntek üldözőik elől. Elképzelhető, hogy nem is tudtak a franciákról. Viszont nem volt tanácsos a detonáció helyszínén maradniuk. Khedir tudta, a merényletnek befellegzett. Legalábbis az eredeti tervek szerint az nem valósítható meg. Adnan Sojad közben rettenetesen dühös volt, bosszút esküdött odaveszett társaikért. Khedir ekkor végiggondolta az egészet, és a következő belátásra jutott: az, hogy két ember odaveszett, senkit sem érdekel. Őt sem. A megbízókat még kevésbé. Fanatikus, mindenre kész arab fiatalemberekben nincs hiány a palesztin menekülttáborokban, az utánpótlás tehát még akár száz évig is biztosított. Nagyobb gondot jelenthet azonban a megbízók haragja! Hiszen ők már súlyos százezer dollárokat előlegeztek a merénylet kivitelezésére. És bizony ő, Khedir, nagyon is szorulna, ha szégyenszemre egy kudarccal a háta mögött, ráadásul pénz nélkül kellene visszakullognia Tripoliba... Hát döntött. Kapóra jött neki Sojad bosszúvágya. Órákon belül megszületett az új parancs: Sojad, mivel egyedül maradt (Khedir továbbra is óvakodott attól, hogy személyesen vegyen részt egy ilyen kétes kimenetelű akcióban), most megbosszulhatja a halottakat. És Sojad vállalta a csaknem öngyilkos jellegű akciót is. Még aznap délután egy hátizsákkal a kikötőbe ment és számos európai, amerikai és ázsiai turistával együtt felszállt a City of Poros nevű kirándulóhajóra. A City of Poros körülbelül háromórás útja során három, Athén közeli szigetet érintett. Kellemes idő volt, a fedélzeten több nemzetbeli turista tartózkodott. Fényképeztek, kártyáztak, beszélgettek, gyerekek szaladgáltak. Elég sűrű forgalmú vidék volt ez - köröskörül halászhajókat lehetett látni. Adnan Sojad - aki néhány későbbi szemtanú szerint maga is részt vett a fedélzeti kártyapartiban, sőt, véletlenül meg is örökítették egy fényképen (így derült fény a merénylő kilétére) - libanoni egyetemi hallgatónak, mondta magát. Később viszont lelőtte azt a francia lányt is, akivel kártyázott, és ez nyilván nagyon is tudatos cselekedet volt a részéről. Nem akart tanúkat hagyni. Arra, hogy fényképeznek is a turisták, láthatóan nem gondolt, vagy azt hitte, úgyis megsemmisül minden fényképezőgép a gazdájával együtt! A hajó az utolsó szigetet megkerülve visszafordult Athén felé. Még sütött a nap, pedig már háromnegyed hét múlott. Pontosan 18 óra 48 perckor Adnan Sojad elérkezettnek látta az időt, hogy megkezdje az akciót. Hátizsákjából váratlanul elővette géppisztolyát és a kézigránátokat. Két teljes tárat lőtt bele a körülötte álló, mit sem sejtő emberekbe, aztán egy gránátot is közéjük vágott. A másik gránátot a hajó kéményéhez dobta. Tudta, hogy a detonáció miatt - nyilván Khedir oktatta ki így előzőleg - azonnal tűz üt ki a hajón! A pánikot könnyén elképzelhetjük. A lövöldözés, majd la tűz és a füst hatására az épségben maradt utasok nagyobb része a tengerbe ugrott. A környéken lévő halászhajók siettek segítségükre. Sojad kihasználta ezt, ő is a vízbe vetette magát. Mint menekülő utast, őt is partra vitték! Ezért később nem is találták meg sehol! Pedig természetesen a holttestek között is keresték. A lövöldözésnek számos francia és más nyugati, japán, görög és magyar áldozata volt. Összesen kilenc halott és rengeteg sebesült maradt az égő hajón.

A titkosszolgálatok nem léphettek közbe, bár hamarosan több szolgálattól érkeztek oda emberek. A bajt a görög hatóságok immár hagyományos hanyagsága okozta. Napokkal később még azt sem tudták megmondani az érdeklődőknek, melyik sérültet melyik kórházban ápolják. A holtakat nem tudták azonosítani. Ekkor Khedir természetesen már messze járt. Még a . merénylet előtt elhagyta Görögországot Adnan Sojad pedig szintén nyugodtan távozott. Ráadásul a görög rendőrség jobb ügyhöz méltó buzgalommal hosszú napokon át azt állította, hogy a merényletet az a három francia fiatalember követte el, akiket... a halottak között találtak! Csak akkor változott az álláspontjuk, amikor a francia titkosszolgálat követelésére alaposan megvizsgálták a felrobbant Nissanban talált maradványokat. Ott épségben maradt néhány dokumentum, és a félig elroncsolódott fegyverek. Mindezek líbiai eredetre, kapcsolatra vallottak. Ekkor végre elvetették a „francia tettesek"-verziót, és hosszas nyomozás után megállapodtak Sojad, mint kivitelező személyében. Khedirre a titkosszolgálatok hívták fel a figyelmet, hiszen sejtették már, milyen akciók állnak mögötte. A Nissanban talált dokumentumok is felé mutattak. Végül megindult a nemzetközi nyomozás. A svéd rendőrség megszállta az „arab üzletember" házát. Khedir természetesen nem bukkant fel Stockholmban sem akkor, sem többé, A rendőrség egy rejtekhelyet is talált a lakásban, abban egy fotónegatívot. Ezt előhívták, és annak alapján, amit ábrázolt, harminc kilométerrel távolabb találtak egy házat, amely valóságos arzenált rejtett. Számtalan Kalasnyikov, gránát, detonátor és robbanóanyag várta, hogy onnan majd alkalmas időpontban valahová Nyugat-Európába csempésszék és ott „rendeltetésszerűen felhasználják". Találtak olyan iratokat is, amelyek alapján világossá váltak Khedir angliai fegyver- és stratégiai anyagvásárlásai, valamint a líbiai kapcsolatok és a román fedőszervek. Khedir az utolsó jelentések szerint 1988 óta nem hagyta el Líbiát. Gyakorlatilag semmit sem tesz, házát viszont jól őrzik Kadhafi emberei. Ott is marad mindaddig, míg ismét szükség lesz rá valahol. Akkor Khedir hamis útlevelekkel és sok pénzzel útnak indul, hogy felelevenítse régi kapcsolatait, újakat szerezzen, és valahol ismét megtervezzen egy-két merényletet - természetesen a szakmai szempontok betartásával... NŐI ÜGYNÖKÖK „Számtalanszor előfordult: a kémszervezetek olyan helyzetekbe hozták az őket létrehozó kormányokat, hogy azok emiatt botrányokba sodródtak, sőt, meg is buktak." (D. Wise-T. B. Ross) Nem is hinné az ember, hogy női ügynökök mindig voltak. Az ókorban is voltak sokan, bár legtöbbször csak a nevük maradt fenn. Ma már az a tendencia, hogy nemcsak a szexuális vonzás terén használhatók fel, mint régebben szinte kizárólag. Akadnak filmvígjátékokból ismert kémházaspárok is. Ezek könnyebben illeszkedhetnek be közösen egy „idegen" világba, amelyet ki kell tapasztalniuk, és amelynek titkait ki kell fürkészniük. A szakemberek azt is tudják, hogy bár a nők szeretnek pletykálni, végső soron azonban mégis diszkrétebbek, mint a férfiak. A férfiak hagyományosan elmondják titkaikat azoknak a nőknek, akik közel állnak hozzájuk (feleség, szerető), de elmondják sajnos, alkalmi partnereknek is (a szexualitás kihasználása a kémiparban éppen erre épül). Már szinte klasszikusnak számít a nyilvánosházak felhasználása ilyen célra, vagy éppenséggel - amit annak idején a hitleri kémek vittek tökélyre - az eleve ilyen célra épült, tökéletesen lehallgatott bordélyok létrehozása. Ma azonban a nők már ott vannak mindenütt, és nem is sejtenénk, hány fokozaton, hány állásban, micsoda posztokon! A legtöbbjüket a brit kémszolgálat alkalmazza, bár erről vannak viták, ugyanis nagyon sok kémnő dolgozik az izraelieknek is. Az oroszoknál és az amerikaiaknál arányuk nem haladja meg a 10-18 százalékot, az izraelieknél feltehetően eléri vagy meghaladja a 30-at is. A legmagasabbra eddig éppen a brit kémszolgálatnál jutott egy hölgy. Stella Rimington A történelem első, hivatalosan is elismert női kémfőnökét 1992 februárjában iktatták be hivatalába. Jelenleg 58 éves (1994-ben), két lány anyja, nyugodt természetű, céltudatos asszony. A világ egyik legrégibb titkosszolgálatának élén a jelek szerint megállja a helyét.

Az Mi-betűkkel és számokkal rövidített kémszervezet a második világháborús „Military Intelligence", a katonai felderítés nevű intézményből alakult ki, és ma, a feladatok bonyolultságának megfelelő számos alszervezetre oszlik. S. Rimington az F-osztályon kezdte karrierjét. Ez a hetvenes és nyolcvanas években az ország rendjét, a demokráciát felforgatni szándékozó politikai mozgalmak megfigyelését jelentette. S. R. a „felforgató politikusok"-ra vetette vigyázó szemét. Az osztályt később olyan kritikák érték a kémszervezeten belül - erről csak kevés szivárgott ki a külvilágba -, hogy azok a bizonyos politikusok nem is foglalkoztak felforgatással. Ennek ellenére az F-osztály lehallgatta telefonjaikat. S. R. később az F-2-es osztály vezetését kapta meg, itt a szélsőséges politikai csoportok jelentették a célt. Itteni szereplése igen pozitív lehetett, mert egy idő után az antiterrorista osztag parancsnoka lett (szintén első ízben került erre a posztra is nő). Amikor a Szovjetunió összeomlott, és megszűnt a nemzetközi felforgatás támaszpontja lenni, az F-2-es osztály számára a munka javát már az IRA terrorszervezet adta. Nem véletlenül került hát az MI-5-ös élére. A szervezetet szakértők a legtapasztaltabbnak tartják a keleti politikusok és diplomaták, újságírók (kémek) megfigyelése terén. Több mint 40 éves működését sok esemény kísérte. 1992-ben nemhivatalos értesülések szerint a KGB-nek még mindig 50 ügynöke dolgozott Nagy-London körzetében, ezek száma a következő évben nem csökkent. S. R. kinevezésével a hangsúlyok eltolódtak, miközben munkát kellett adni számos Kelet-Európából visszatérő, ott már dolgavégzett brit ügynöknek is. Ennek ellenére nagy fellendülés tapasztalható a brit MI táján, mivel az állam pénzügyi támogatása is növekszik, évente körülbelül 100 új embert vesznek fel az ML5-ÖS szervezetbe. Érdemes megjegyezni, hogy a most felvett személyeknek több mint a fele nő. Homoszexuális ügynökök Míg régebben ez elképzelhetetlen lett volna hivatalos részről, addig mára e téren is változik az álláspont, változnak a szempontok. Bár a huszadik század számos híres (főleg brit) ügynöke volt homoszexuális, nem ez volt jellemző működésükre. Arra tulajdonképpen semmilyen hatással nem volt. Egészen a nyolcvanas évekig óvakodtak a kémszervezetek attól, hogy homoszexuális férfiakkal vagy nőkkel kerüljenek kapcsolatba, azokra feladatokat bízzanak. Az ilyen ügynök szerintük támadható, zsarolható, kapcsolata nyilvánosságra hozatalával tönkretehető (akárcsak politikusok, diplomaták, stb. esetében). Ám a cári Oroszország kémszervezete, az Ohrana (Védelem) már az első világháború alatt rájött, hogy ez is egy jól bevethető fegyver. Be is vetették például osztrák vagy német, hadvezetésben érdekelt személyek ellen, így szereztek meg katonai titkokat. Ma már nem akadály az sem, ha az ügynök - a nekünk dolgozó ügynökök! - homoszexuális. Hiszen ha nem az lenne, akkor férfi létére az ellenség női ügynököt vetne be ellene. így meg férfit vet be - valójában mindegy, nem? Csak abban legyünk biztosak, hogy ügynökünk ellenáll az ilyen vagy olyan csábításnak. Ha nem, akkor bizony vesztesként kerülünk ki az összecsapásból. De ismételjük, ez éppen úgy előfordul hagyományos szexualitású ügynökkel is. Ezenfelül sokfelé, különösen Amerikában változóban van a társadalom szemlélete, az általános türelem növekszik, a „másmilyenek" elfogadása szintén. Ennek ellenére még nem mondható el, hogy például a CTA-nél már tömegesen alkalmaznák a homoszexuális férfiakat vagy nőket. Ennek egyelőre gyakorlatilag semmi jele. E téren csak akkor lesz áttörés, ha bebizonyosodik, hogy ezeket az embereket valamilyen szempontból jobban fel lehet majd használni bizonyos elérendő célok érdekében, mint másokat. Akkor viszont rögtön eltűnnek előlük az akadályok. Mert hiszen végső soron a kémszolgálatoknak egyetlen istenük van, a CÉL. Annak eléréséért a benne lévők – a vezetők meg különösen - készek mindenre. VÉGZETES „JÁTÉKOK" Sajnos, az a helyzet is gyakori, amikor nem terroristák fenyegetik a mit sem sejtő, ártatlan kívülállók életét, hanem maguk a kémszervezetek. Nemcsak terroristák rabolnak el hajókat és repülőgépeket (esetleg vonatokat, mint történt egyszer Hollandiában), vagy autóbuszokat (orosz példák), hanem éppenséggel a kémszervezetek a maguk sötét játszmáiban is alkalmazzák ezeket a sötét fogásokat. A hatvanas-hetvenes években nemegyszer előfordultak olyan repülőgépkatasztrófák, amelyeket kémek mesterkedései nyomán állami szervek, vagy hadvezetés követett el. (A lengyelek lelőtték saját utasszállító gépüket, mert hírét vették, hogy indulása után ortodox fundamentalista

kommunisták kerítették azt hatalmukba és Albániába akarták irányítani. A gép a Kárpátokban zuhant le. Vagy amikor egy magyar utasszállítót a fedélzetén utazó palesztin küldöttség miatt az izraeli légierő küldött tengerfenékre Bejrút előtt.) De ilyen esetek később is előfordultak. A külvilág számára még ma is nagyobbrészt titok, mi is történt 1980. június 27-én éjszaka Szicília közelében. Akkor a Róma-Palermo útvonalon közlekedő DC-9-es típusú utasszállító repülőgép járt szerencsétlenül. A tengerbe zuhant, és minden utasa odaveszett. Csak évekkel később derült ki, hogy alighanem NATO-rakéta találta el a gépet. Persze, akik kilőtték, nem az utasszállítóra vadásztak, hanem néhány rejtélyes, Líbia felől közelítő (megint és szinte mindig Líbia...!) vadászgépre. Kadhafinak ismert terve volt (legalábbis a kémszolgálatok némelyike már tudott róla akkor is), hogy haderejével összezavarja a partjaihoz közeli NATO-országok légvédelmét. Gyakori kísérleteket végzett az olasz, a görög és a térségben állomásozó amerikai, francia hadihajók, légibázisok radarjainak kikémlelésére, reakcióik előzetes kipuhatolására. Tehát 1980. június 27-én éjszaka „ismeretlen" vadászgépek közeledtek Európa felé. Szicília fölött voltak már, amikor közbelépett az olasz légvédelem, és az ott állomásozó amerikai vadászgépek is felszálltak. Ebbe a forró hadihelyzetbe (túlzás nélkül állítható, hogy ez éppen az volt) csöppent bele a mit sem sejtő polgári DC-9-es a maga 81 utasával. Tény, hogy feltehetően rakéta találta el az utasszállítót egy vadászgép helyett, és a DC-9-es roncsai a tengerbe zuhantak. A fedélzetén utazók közül senki sem maradt életben. Jó pár évvel később került csak bele a sajtóba, hogy azért a líbiaiaknak is voltak veszteségeik. Szicília egyik hegyes, néptelen és nehezen megközelíthető területén egy lezuhant líbiai felségjelű vadászgép roncsait találták meg a pilóta csontvázával együtt. A jelek egyértelműen arra mutattak, hogy ez a gép is az 1980-as júniusi éjszakán járt szerencsétlenül. A történetnek ezzel nincs vége. Az üggyel foglalkozó mérnök táskájában vitte annak a bizonyos éjszakának a radarelemzéseit, ezt a táskát pedig egy pályaudvaron ellopták. Később, a kilencvenes években pedig Brüsszelben gyilkosság áldozata lett az az olasz nyugalmazott tábornok, aki 1980ban a légierő ottani parancsnokaként Bari körzetében azt a bizonyos éjszakai akciót irányította... Ahányszor felmelegítik az ügyet, és újabb nyomozást kezdenek benne, mindig történik valami, ami akadályként tornyosul aztán a nyomozást végzők elé. Hosszúak a líbiai diktátor karjai. A Lockerbie-esetről már írtunk. Ott többszáz ember vesztette életét. De az 1983. szeptember elsején Kamcsatka közelében a szovjetek által lelőtt koreai utasszállító ügye is ezek közé sorolható. A külvilág tízegynéhány évvel az esemény után is kételyek között vergődik. A szovjetek váltig állították, hogy tudomásuk szerint egy kémrepülőgép hatolt be igen mélyen az ország területe fölé, és mivel hajlandóságot sem mutatott arra, hogy irányt változtasson, egyszerűen lelőtték. Az amerikaiak viselkedésében is volt néhány furcsaság. Míg a világ azon kesergett, hogy egy SZU-15ös levegő-levegő rakétának 269 ártatlan ember esett áldozatul - addig a háttérben számos érdekes dolog történt. Mi most csak ezeket vegyük figyelembe, hogy - talán -tisztábban lássunk. 1. Jött egy gép az éjszakában Alaszka felől. Az alakja körülbelül megegyezett egy olyan típusú repülővel, amit az amerikaiak általában kémkedésre használnak. Tudnunk kell, hogy a kamcsatkai légikörzet több dologról nevezetes. Az egyik: ez volt az akkori Szovjetunió legközelebbi pontja Amerikához, ha komolyan számítottak valaha is a harmadik (feltehetően termonukleáris, vagyis atomrakétás) háború kitörésére, akkor azt is ebből az irányból várták. A másik: nagy itt a légiforgalom Európa, Ázsia és Amerika között. A harmadik: rengeteg szovjet. ma orosz katonai támaszpont, tengeri vagy légi bázis található errefelé. 2. Az oroszok szerint akkoriban napirenden volt, hogy amerikai kémrepülők a biztonságosnak tartott határig megközelítették az orosz partokat, csupáncsak azért, hogy lássák, mikor veszik őket észre, és akkor hogyan reagálnak az orosz radarok, no és a parancsnokságok. Ez műholdról, az alaszkai partokról és a kémgépek fedélzetéről elektronikus lehallgatással remekül felderíthető volt. Adott esetben a szakértők egy-egy ilyen „akcióból" sokat levonhattak, megtudhattak, elemezhettek a szovjetek készenléte és egy esetleges berepülést követő reakcióik terén. 3. Mindenképpen gyanús, hogy a koreai gép miért repült olyan nyugodtan sokszáz kilométert - nem a saját kijelölt útvonalán. 4. Később kiderült, hogy a szovjet vadászpilóta, Gennagyij Oszipovics (alezredes, akit az eset után tartalékállományba helyeztek) meg van róla győződve, nyilván más vezérkari urakkal együtt: az amerikaiak egy üres kémgépet küldtek be a szovjet légtérbe, hogy kiprovokáljanak egy ilyen „tömegszerencsétlenséget". Áldozatok nem is voltak- vallják ők.

5. Oszipovicstól megtudtuk azt az érdekes tényt is, hogy a hetvenes-nyolcvanas években kiképzett szovjet vadászpilótáknak csak az ellenséges katonai repülőgépek körvonalait, alakját, fajtáit kellett felismerni, azt betanulni - polgári gépeket egyáltalán nem tanítottak nekik! 6. Aligha fogadható el, hogy az oroszok nem tudták: utasszállító gépről van szó. Hiszen a közelébe férkőző vadászpilótáknak éjszaka lévén látniuk kellett... az oldalain ragyogó kivilágított ablakok sorát! Ami a világ semmilyen katonai repülőgépén nem létezik, csak utasszállítóknál! 7. A kémszolgálatok szerepe tehát az első percektől kezdve homályos, de tagadhatatlan volt. Hát még a gép lelövése után! Azonnal megindult az áramlás a zuhanás helyszínére. Amerikaiak, szovjetek, dél-koreaiak és mások küldtek oda hajókat, helikoptereket, és nyüzsögtek nyilván a „szolgálatok" emberei is. A szovjetek végül mindenkit elkergettek onnan és bizonyítékok vannak rá, hogy már szeptemberben felhozták a roncsokból a gép fekete dobozát, amit a szovjet légierő tudományos kutatóközpontjába vittek. Ott azokban a hetekben megerősített őrség volt, és az intézmény területére azok a viszonylag magasrangú tisztek sem léphettek be, akik máskor oda zavartalanul bejutottak. Csak másfél hónappal az esemény után vittek a helyszínre murmanszki búvárokat, akik viszont szinte semmit sem találtak. Ám megállapították: a roncsok a tengerfenéken akkor már úgy néztek ki, mintha odavitték volna őket. Egy megjegyzés:, a szovjet kormány még évekkel később is azt állította, hogy a gép fekete dobozát nem találták meg... 8. Vagyis a szovjetek - és ezt bizonyította a CIA rendelkezésére álló műholdas felvételek nagy mennyisége is - hamar kiszedték a roncsokat, átkutatták őket, megtalálták a fekete dobozt is. Majdnem tíz év telt el, mire megszűnt létezni a Szovjetunió, és az új kormányzat bevallotta: Moszkvában van a fekete doboz. 9. És a végén jött az igazi meglepetés - mármint a naiv kívülálló számára döbbenetes hír. A szakmabeliek az első pillanattól kezdve tudták, hogy így lesz: a szovjetek átadták a fekete dobozt az amerikaiaknak, ám a két kormány emberei egybehangzóan közzétették: soha nem hozzák nyilvánosságra annak rögzített adatait! Röviden tehát: a CIA és a KGB megegyezett egymással (mint már annyiszor) - mivel mindkettő „sáros" volt az ügyben, mindkét szervezet „lelkén" szárad az a 269 emberhalál. KÉMKONGRESSZUS Régebben ilyesmi sem volt - ma már előfordul. A csoportképen ugyan - egy fentebbi fejezetünk tartalmával ellentétben - egyetlen nőt sem látni, pedig voltak ott hölgyek is, igaz, kevesen. A csoportképen a küldöttségek vezetői állnak egymás fölött egy lépcső fokain. A felvétel 1992 tavaszán készült Szófiában. Ez volt az első eset, hogy egy zártkörű találkozóra jöttek össze Nyugat és Kelet kémfőnökei. Ott volt William Golby, a CIA régebbi főnöke, és Bulat Baskienov - aki éppen befejezte 30 éves szolgálatát a KGB-nél, hogy átvegye az újonnan 'keletkezett, független Kazahsztán kémszolgálatának vezetését... Ott volt Alistair Hensler, a kanadai Security Intelligence Service vezetője, és persze Vlagyimir Kirpicsenko tábornok, az új Oroszország kémszolgálatát újjászervező bizottság vezetője. Ugyanaz a Kirpicsenko, aki az azt megelőző tizenhét évben a KGB Első Főigazgatóságának vezetőhelyetteseként felelt minden külföldön elkövetett szovjet manőverért. Ott voltak Albánia, Bulgária, Fehéroroszország, Kanada, Franciaország, Izrael, Magyarország, Csehszlovákia, az USA, Oroszország, Románia, Ukrajna, Németország, Horvátország, Macedónia, Kazahsztán, Szlovénia, Spanyolország, Olaszország és Görögország kémfőnökei. Természetesen maguk is tisztában lehettek azzal, hogy nem volt teljes a létszám. A hiányzók nem igazoltan hiányoztak, nyilván meghívták őket, de nem jöttek el. Érdekes lett volna látni a tehetségben, tudásban és fontossági sorrendben valahol középen elhelyezkedő Dél-Afrika kémeit, nem is szólva számos arab ország hasonló szakembereiről. A keleti és nyugati kémek közül sokan -legalábbis a vezetők - olykor messziről már látták egymást. Hogy hol nyílt erre lehetőségük? Hát például a Nyugat-Berlint Kelet-Berlintől elválasztó valamelyik „találkozóponton". A „Checkpoint Charlie", vagy a Glienecker Brücke környékén, igaz, legalább negyven-ötven méter távolságból, ahol „itt" fogságba esett kémeket cseréltek ki „ott" elfogott kollégáikért, vagy éppenséggel politikai foglyokért. A szófiai találkozó afféle kezdet volt - a jelenlévők legalábbis úgy határoztak, hogy ajánlják kormányaiknak, ezentúl rendszeresen tartsanak ilyen találkozókat. Az együttműködés céljait is meghatározták: közösen veszik fel a harcot a közös veszélyek ellen. Ezek közé sorolták -milyen ismerős ez a dallam! - a nemzetközi terrorizmust, kábítószerkereskedelmet, törvénytelen

fegyverkereskedelmet, a tőkék illegális vándorlását, tömegpusztító fegyverek gyártására alkalmas anyagok és technológiák elterjedését, stb. Mint belső információt tudatjuk olvasóinkkal: az egész rendezvényre azért éppen Szófiában került sor, mert az egyik szervező, az ismert történész Allen Weinstein jó barátságban van Zselev bolgár elnökkel. Miközben szakmai körökben köztudott, hogy Weinsteinnek nem kevés köze volt és van a CIA-hoz is. Már csak azért is, mert éppen erre hivatkozott a CIA akkori elnöke, Robert Gates. Franciák nem nagyon titkolták: azért jöttek el, hogy amennyire lehet, ellensúlyozzák az amerikaiak tömeges jelenlétét és befolyását. Még később lesz szó a francia titkosszolgálat és a CIA ellentéteiről, amelyek persze nem mai keletűek. A tanácskozásokon érdekesen rajzolódtak ki az egymással most is ellentétes álláspontok. Amikor az archívumok kerültek szóba, és az, hogy mi legyen velük. A németek a könyvünk más részén már ismertetett álláspontot képviselték: kinyitni, feltárni mindent, hadd tudják meg az állampolgárok! A fehérorosz titkosszolgálat főnöke, Sirkovszkij tábornok - aki Bajienovhoz hasonlóan a KGB egyik főnöke volt régebben - érthető módon inkább további, tökéletes titoktartás mellett ágált. Persze, hiszen ha fény derülne mindarra, amit annyi évtizeden át [műveltek ők maguk és alárendeltjeik... jobb országban nem kerülhetnék el az akasztófát. Talán nem véletlen, hogy az oroszok álláspontját uszította a román kolléga, Dimitru Cristea, aki a már említett i Magureanu képviseletében volt jelen. Ez az alacsony, majdnem olyan széles, mint amilyen magas férfi, a titkosszolgálatok veteránja, úgy beszélt, mintha az idő kereke legalább húszharminc évet forgott volna vissza: „Szó sem lehet arról, hogy nemzetbiztonsági dokumentumokba bárki beletekinthessen!" Nyilvánvaló, hogy a „nemzetbiztonság" fogalmát ő, és a hozzá hasonlók igen tágan értelmezik, és akkor még finoman fejeztük ki magunkat. De nem ők voltak az egyetlenek, akik hasonló érvelésre kényszerültek (?). A hazai változások előtt szintén magas pozíciót betöltő bolgár titkosszolgálati főnök, Brigo Aszparuhov, többek között ezt mondta: „Nem hagyhatjuk, hogy az akták közzététele újabb tragédiákat okozzon. Ideje lezárni a múltat és új lapot kezdeni". Milyen finom lelkek, ugyebár? Szeretnék megóvni az embereket a tragédiáktól. Mint tudjuk, nevezett urak és szervezeteik egész eddigi több évtizedes tevékenysége ezt bizonyítja... Itt is többen hivatkoztak a görög ezredesek uralmának 1974-es végére, az emlékezetes aktaégetési „szertartásra". Csak annyiban van igazuk az akták közzétételét ellenzőknek, hogy „jó" keleti szokás szerint már az aktákban szerepeltek azok nevei is, akiket csak a jövőben szándékoztak megkörnyékezni, együttműködésre rábírni. Sőt, az 1989-90-es változások alatt szándékosan összekeverték a névmutatókat, a neveket, az akták tartalmának egyes részeit, csakhogy zavart okozzanak. Így fordulhatott elő, hogy a lengyeleknél egy bizonyos - vajon valóban létezett? - „Bolek" fedőnevű ügynököt politikai ellenfelei magával Watesa elnökkel azonosítottak. A másik módszer az volt - és erről néhányan említést tettek Szófiában is -, hogy amikor még csak a megkörnyékezés tartott, vagyis amikor a titkosszolgálat tisztje „elbeszélgetett" valahol kinn a privát életben a „kémjelölttel", már minden beszélgetésről jelentést készített. Leírta, miről beszélgettek, milyen benyomásokat szerzett az illetőről, stb. Miközben a „jelöltnek" halvány fogalma sem volt arról, kivel beszélget valójában és az illető mit is akar tőle. Nos, manapság az aktákban ilyen beszélgetések nyomai is fellelhetők és olybá tűnhet, hogy az illetőt beszervezték - pedig aztán később esetleg lemondtak róla, mást választottak helyette. Jifi Ruzek, a cseh felderítés embere is tanácstalan volt. „Akkor hát felejtsük el a múltat? Olyan ez, mintha egy hullát hagynánk á pincénkben, amelyik bűzlik." Talán nem véletlen, hogy a cseh parlament által hozott törvény értelmében volt kommunista nem alkalmazható az új titkosszolgálatoknál. Szófiában a lengyelek másként vélekedtek. Piotr Naimski szerint, mivel a múlt a zsarolások potenciális lehetőségét adja, hát egyszerűen igyekeznek figyelmen kívül hagyni azt. Ők már - úgymond - csak előre néznek. És bár a találkozó végén, mint említettük, a résztvevők ünnepélyesen megfogadták, hogy a „globális fenyegetések" ellen lépnek majd fel közösen - elvárható-e valóban a közös tevékenység? Biztos, hogy átadják majd egymásnak az addig féltve őrzött vagy a jövőben megszerzendő fontos információkat? Megszűnik-e a gazdasági kémkedés (amely sok szempontból ma már fontosabb, mint a politikai, lásd később), és már egyik kevésbé fejlett országnak sem lesz szüksége a pénzen meg nem vehető technológiákra? Gondolunk itt elsősorban Oroszországra, amely fatálisan elmaradt a világ műszaki-tudományos fejlődéséhez képest - tehát neki lesz leginkább szükséges az addig titokban tartott nyugati technológiákra. De bár megszerezhetné azt legálisan is, ha fizetne érte,

pénzzel viszont nem rendelkezik, tehát kénytelen lesz tovább lopkodni a technológiákat, módszereket, találmányokat, ahogyan tette azt már Sztálin idejében is. Persze, nehogy azt higgyük, hogy a nyugatiak e tekintetben jobbak az oroszoknál. Ók is lopkodnak egymástól találmányokat és technológiákat, csak persze nem olyan mennyiségben. Hisz annyira azért nincs is rá szükségük, és előbb-utóbb legálisan is megszerezhetik azokat. Érdekes módon William Colby (CIA) elítélte ezt a gyakorlatot, és úgy vélte, az efféle tevékenység az egymással szövetséges vagy baráti államok között fölösleges, mert a technológiai információk nagyobb része manapság már általánosan hozzáférhető - másrészt, és ez a lényeg szerinte: ha kiderül egy-egy ilyen akció, sokat ront a szóbanforgó államok kapcsolatán. Többet, mint amennyit az ellopott technológia ér. Érdekes módon van itt egy pont, amire csak akkor figyeltek fel a furcsa kongresszus résztvevői. Nyugaton azért is kevés a gazdasági kémkedés, mindenesetre jóval kevesebb, mint Kelet-Nyugat viszonylatában, mert Nyugaton az állami kémszolgálat mihez kezdene egy új vegyészeti vagy hajózási vagy bármilyen más gyártási technológiával annak megszerzése után? Ő maga nem tudja hasznosítani, eladni pedig... Kinek ? Hiszen minden vállalat magáncég! A nagyméretű gazdasági kémkedésre azoknak az államoknak van szüksége (és ők tudják az eredményt hasznosítani), amelyeknél centralizált a gazdasági élet és szinte minden téren az állami cégek uralkodnak. Ott az ilymódon szerzett tudást egyszerűen átadják az azzal a profillal foglalkozó vállalatnak és az viszi tovább az ügyet. Erre hívta fel a figyelmet Sztoján Andrejev tábornok, Zselev elnök külön tanácsadója titkosszolgálati ügyekben. Amire ott sokan csak gondoltak, de nem mondták ki, az a következő lehetett: még mindig vannak kommunista, tehát centralizált iparral és gazdasági élettel rendelkező államok, valamint sötét diktatúrák. Ezek fogják a jövőben a legtöbb technológiát lopni - köztük az, amely már ma is ezt teszi, de oly keveset beszélnek róla: az úgynevezett „Kínai Népköztársaság". Nyilvánvaló, hogy Vietnam, Kuba, Észak-Korea és az arab terrorista államok sem tétlenkednek e téren. Kirpicsenko tábornok csak nevetett, amikor Andrejev bolgár tábornok közölte, hogy náluk nincs többé ipari kémkedés, mert az elnök egy tollvonással megszüntette a titkosszolgálat ezzel foglalkozó osztályát. Vidámságát egyrészt az a hit okozhatta, hogy ezt a hírt úgysem lehet komolyan venni - másrészt könnyedén meg is magyarázta, miért fogta el a nevetés. A nyugatiakhoz fordult és kertelés nélkül megmondta nekik: „Mindig szükségünk lesz nyugati technológiákra. És mivel ezt önök ingyen nem adják, hát mindig is kémkedni fogunk önök ellen". Ennyit az első kelet-nyugati kongresszusról. Át kell írni a történelmet Amit sokan régóta gyanítanak, az bizony hamarosan sorra kerülhet. Amint a titkosszolgálatok egyes ügyeiről -sajnos, általában csak nagy késéssel - lehull a lepel, kiderül, hogy „minden másképpen volt". Alább összevetjük az utóbbi húsz év történetét. Bizonyos szempontból egészen másképpen ismertük a dolgokat, eddig. Nemcsak azok a titkosszolgálatok léteznek, amelyekről javarészt ez a könyv szól! Ez bizony alapvető igazság. Vannak titkos szervezetek, és vannak félkatonai, összeesküvés-jellegű szervezetek is, amelyek szintén tevékenykednek, olykor nagyon is aktívan. Aztán ha még ez sem elég, folytassuk a sort: vannak bizonyos politikai-katonai körök által inspirált, létrehozott és mozgatott, pénzelt és irányított csoportok, amelyek elveiket tekintve teljességgel beleférnek a létező politikai eszmerendszerekbe és struktúrákba, mégis, tevékenységük valahol törvényellenes. Legalábbis illegális a működésük, céljaik hol nemesek, hol homályosak. Amit ezek a szervezetek tettek, az néha nagyon szép volt, máskor csak árnyakkal hadakoztak olykor pedig bohózatra emlékeztetett. Az egyik ilyen szervezetet Gladio-nak hívták. Az olasz szó kardot jelent és sokak szerint az utóbbi negyven év legnagyobb titkos nyugat-európai hadművelete volt. A szervezet létezéséről csak nagyon kevesek tudtak, és azt, amit művelt, sokan egyszerűen a terrorcselekmények közé sorolnák. Természetesen a szervezetnek megvolt a maga ideológiája. Arra a nagyon is elképzelhető esetre akarta felkészíteni a nyugat-európai polgárokat, hogy a Szovjetunió és csatlósai elfoglalják ezt a világrészt. Ez ma már talán kissé nevetségesen hangzik, de akkoriban, onnan nézve, ez egyáltalán nem volt lehetetlen. Gondoljunk csak bele, 1939 előtt mindaz lehetetlennek látszott, ami aztán megtörtént: csaknem egész Európa két sötét diktatúra uralma alá került. 1945 után már óvatosabbak voltak az emberek, a nukleáris fenyegetettség árnyékában pedig már sokan kezdtek töprengeni, mit lehetne tenni a veszély ellen.

Az az orosz hatalom, amely évszázadok óta tulajdonképpen folyamatos expanzióban volt, akárhogyan is hívták az éppen aktuális „főnököt": ilyen vagy olyan cárnak, forradalmi főbiztosnak, komisszárnak vagy generalisszimussznak, vagy pártfőtitkárnak - állandóan csak növelte területét. 1944-45-öt követően a Szovjetunióé lett egy sor kelet-európai ország, és miért is hihette volna bárki, hogy ennek a folyamatnak vége szakad? Nos, a Gladio szervezői úgy látták, meg kell akadályozni ezt az előretörést. Harcuk egyik fontos eleme volt, hogy leleplezzék a lakosság előtt azt, milyen is a kommunizmus. Méghozzá akkoriban, amikor Nyugat-Európa két legerősebb politikai pártja a francia és az olasz kommunista párt volt, és amikor ugyan sokan látták már, miről van szó, de a már-már hagyományosnak mondható értelmiségi baloldaliságot még össze lehetett - sőt, össze is illett! keverni a kommunista mozgalom iránti rokonszenvvel. Ez nagy veszélyeket rejtett magában. Később azonban a Gladio emberei elvakultságukban fura tettekre ragadtatták magukat. Amikor a baloldal nem kellőképpen mutatta ki foga fehérét, ők maguk cselekedtek helyette és nevében. És itt már bizony kémszolgálati módszereket, esetenként ilyen személyeket is alkalmaztak néha ferde teóriáik „bemutatására". E bemutatók pedig véresek voltak. A tömegek rokonszenvének elnyeréséért akkoriban (gondolunk itt a hatvanas, hetvenes évekre, és kicsit későbbi időszakra is) hatalmas harc folyt, amely alól a titkosszolgálatok sem húzhatták ki magukat. Mert bár CIA-nál nem működött olyan osztály, amely egész társadalmak megnyerését volt hivatva elrendezni, - a szovjetek egész állami propagandája erre épült, és ekkor a nyugatnak is lépnie kellett. A Gladio híveit - akik mindig titokban, a háttérben maradtak - aggasztotta, hogy a szovjet propaganda a nagykövetségeken és egyéb „kulturális" intézményeken, no meg főképpen a nyugati kommunista pártokon keresztül mennyire befolyásolhatta az egyszerűbb tömegeket. Nem véletlenül említettük a hatvanas éveket. Ma már világos, hogy például a vietnami háborút nem Vietnam vagy a kommunisták nyerték meg, és nem az amerikaiak vesztették el. Valami egészen más történt. Olyasmi, amihez semmi köze sem volt a hadszíntereken történő és persze, forgandó hadiszerencsének. A Kelet tudta, hogy a csatatéren nem nyerhet, hát egyszerűen áttette a hadszínteret Nyugatra. Amerikába és Nyugat-Európába, sőt, ott is az... elmékbe. Ezer és ezer megbízottjuk dolgozott azon, hogy egyrészt hamis színben mutassa a világnak a Vietnamban történteket, elcsitítsa azokat a hangokat és elsüllyessze azokat a bizonyítékokat, amelyek az északvietnamiak totális beavatkozásáról, Dél-Vietnam lerohanásáról és a kommunisták borzalmas kegyetlenkedéseiről szóltak, ugyanakkor mérhetetlenül felnagyítsa az antikommunista oldal ilyen vagy hasonló kilengéseit. De ez nem minden. A csata ott dőlt el, amikor sikerült fellázítaniuk az amerikai átlagpolgárt. Amikor ez az átlagpolgár hajlandó volt az utcára is kimenni tüntetni, mert nem értette, miért kell fiainak pár ezer kilométerrel távolabb meghalni egy ismeretlen ország dzsungeljeiben... Az átlagpolgár nem érezhette - sajnos, még a közeli Nyugat-Európán sem érezte sokszor -, hogy a veszély valóságos és közeli. Az ügyes, bujkáló, de sok pénzzel és a sajtóban is meglehetős befolyással rendelkező baloldal kommunista sugallatra aztán megdolgozta az amerikai és nyugat-európai közvéleményt. A nagy pénzekért rendezett „béketüntetések", a behívó parancs elől menekülő fiatalok felmagasztalása, az amerikaiak kegyetlenségei, a „szegény, ártatlan észak-vietnami lakosság" szenvedései túl meggyőzőek voltak ahhoz, hogy aztán felemeljék szavukat a háború ellen a befolyásos és köztiszteletben álló emberek is. A kémszolgálatok mindezt világosan látták és figyelmeztettek rá időben, majd sokáig ismételték ezt szüntelenül. Ez majd kiderül akkor, ha végre feloldják a titoktartási tilalmakat a CIA, az MI, a francia, belga, olasz, spanyol, stb. szolgálatok aktáit. A hatvanas évek második felében és a hetvenes évek elején - sajnos, ma ezt kell mondanunk - a vietnami háború ellen küzdő Jane Fonda és neves társai véleményünk szerint valójában hazaárulást követtek el. Meggyengítették a Nyugatot és később sok sok amerikai és európai halálát okozták. Azokét, akiket a győzelem miatt felbátorodott kommunisták aztán más helyi háborúkban öltek meg. Hiszen a vietnami győzelem bemutatta nekik, hogy a Nyugattól nem kell félni, hogy a Nyugatot konfliktus esetén saját, belső megtévesztett lakossága révén lehet sarokba szorítani, és ha nem is legyőzni, de legalább semlegesíteni... Angola, Etiópia, Grenada, Nicaragua, stb. mind a Jane Fondáknak volt köszönhető. A Gladio vezetői a nyugati világ kevésbé ismert, de hatalommal rendelkező politikusai, rendőrfőnökök, képviselők, pénzemberek és kémszervezeti főnökök voltak. Ma már múlt időben beszélhetünk róluk, és azt is megállapíthatjuk, hogy a „Kard" sokszor kétélű volt, azokat is megsebesítette, akiket védenie kellett volna. Negyven éven át szervezték, negyven éven át voltak ügynökei, és voltak hibái is természetesen. Sok egyéb mellett a Gladio azzal is foglalkozott, hogy embereket képzett ki arra: ha majd jönnek a szovjetek, a hátukban ejtőernyővel ledobja őket és azok ott diverzáns, felforgató cselekedeteket követnek el, partizánmozgalmakat szerveznek. Ezt mind gyakoroltatták is.

1984-ben például amerikai tengerészgyalogosok egy csoportját rávették egy ilyen gyakorlatra. Éjszaka ledobták őket Belgium egy számukra egy ismeretlen területén, ahol heteken át „partizánként" kellett rejtőzködniük. Két hétig sikerrel meg is tették, aztán tűzharcba bonyolódtak és megöltek egy vidéki bírót az ottani rendőrkapitányság épületében. Később kiderült: egyikük sem tudott franciául, és ezért eltévesztették a célt. A Gladio ostobasága miatt veszett oda egy ember élete. A később bevallott cél az volt: ráébreszteni az álmos, jólétben tespedő belga társadalmat, hogy a világforradalom ott áll az ajtaja előtt, hogy a vörös hordák bármikor felbukkanhatnak, legyenek résen! Az már csak hab a tortán, hogy később az egyik itt használt géppisztolyt a belga titkosszolgálat embere elrejtette egy brüsszeli bérházban, amit balos, illegális lakásfoglalók kis kommunista sejtje foglalt el. Ilyen okok vezettek oda, hogy a kilencvenes évek elején a belgák erőteljesen megkurtították titkosszolgálatukat. A külföldi tevékenységet végző osztályt például egyenesen feloszlatták. De ha valaki azt hiszi, a Gladio minden hadművelete ilyen nevetséges módon zajlott le, nagyon téved. Ma még fel sem deríthető, mennyi terrorakcióba, emberrablásba, stb. keveredtek a szervezet emberei és eszméi, nem is szólva pénzükről. A pénzről, amit kicsaltak állami költségvetésből és olyan magánbankároktól, akik valóban féltek a vörös világuralmi törekvésektől. Pedig a kiindulópont egészen normális és érthető volt: amikor 1945-ben vége lett a háborúnak, mindenki hitetlenül nézett körül. Lehetséges, hogy felkészületlenül érte őket két egymást követő diktatúra? Semmit sem tettek idejében, hogy megakadályozzák Hitler előrenyomulását, és semmit sem tehettek, hogy Sztálin útjába álljanak. De most végre szervezkedni kezdtek. Különösen kemény lecke volt nekik az, ami 1948-ban néhány, addig függetlennek hitt keleteurópai országban történt. Prágában, Budapesten és másutt végleg (?) lehanyatlott a szabadság zászlaja - mint fogalmazták -, és ez éppen elégséges figyelmeztetésnek bizonyult. A Gladio hát az ötvenes évek elejétől többféle tevékenységet folytatott. Egyrészt embereket készített fel arra, mit tegyenek majd, ha elözönlik őket az oroszok. Titkos hadianyagraktárakat rendeztek be jól elrejtett helyeken, szinte az egész kontinensen. Ha tehát a Vörös Hadsereg lerohanta volna Nyugat-Európát, és visszavonulásra késztette volna az ottani hadseregeket, mindenütt hátramaradt volna jól felkészült emberek csoportja. Ezek tudták volna, mit kell tenniük. E célból titokban gyakorlatokat is szerveztek nekik. Adott esetben e csoportok valóságos partizánháborút indíthattak. Lett volna rádiókapcsolatuk a nyugati, még szabad irányítóközpontokkal is, de ha azok is elesnek, semmi baj - ezek a csoportok annyi készletet halmoztak fel, hogy akár évekig tevékenykedhettek volna. Ugyanakkor a Gladio vezetői megbízták embereiket, minden országban figyeljék a baloldal ármánykodását és időben dolgozzanak ki terveket annak semlegesítésére. Mindez összesen 1949-től 1990-ig tartott! Soha nem adták fel, és alighanem igazuk volt. Állítólag nem tudtak róla a NATO vezérkarában - van-e, ki ezt elhiszi? -, mert úgymond azt az egyes államok maguk szervezték. Tény, hogy kezdetben a demokratikusan megválasztott államfőktől indult ki a kezdeményezés, maguk is részesei voltak, de az sem lehet véletlen, hogy az egész koncepciót egy titkos gyűlésen (1949. január 27-én) Sir Stewart Menzies, a brit MI6-os kémszolgálat vezetője vetette fel. A nagy titoktartás két eredményt hozott. Az egyik pozitív volt: gyakorlatilag 1990-ig szinte senki sem tudott a Gladioról, legalábbis nem annyit, amennyivel igazán leleplezhették volna a szervezetet. A másik eredmény igazán negatív: a szervezet e titoklepel alatt lassan elszakadt minden ellenőrzéstől is. Amint Nyugaton alkalmazták, hadirendbe állították a nukleáris védelmi eszközöket, már nem vették annyira komolyan azt a lehetőséget, hogy az oroszok elözönlik Európát. Ezért a szervezet sem kapott annyi támogatást. Mindezzel együtt lassan elszakadt az őt ellenőrző kormányoktól, megtartotta titkos struktúráit, embereit, pénzügyi hatalmát és befolyását a titkosszolgálatokra. Azok főnökei mindenütt tudtak róla és segítették is, ha lehetett. Persze, ez az együttműködés általában mindkét félnek gyümölcsöző volt. Nem tudni, mikor vált a Gladio végül is afféle illegális terrorszervezetté. Amilyen tulajdonképpen sohasem volt egészen, de lassanként átvette azok mentalitását és eszköztárát. Még megtartotta a nagy nyugati szövetségesekhez tartozás látszatát, például kiépített hálózatának teljes névsorát Londonban és Bostonban, biztos helyen őriztette. De mind kevesebb kapcsolata volt a NATO- és kormányszervekkel. Így aztán nem csoda, ha a jobboldali szélsőségesek is megtalálták hozzá az utat és kecsegtető ajánlataik szívélyes fogadtatásra leltek. Ismét csak egy 1984-es példa a Gladio aktivitására: ügynökük (az Amerikában született Wood Gardiner) rábeszélte a belga békemozgalom természetesen erősen balos aktivistáit, hogy lopjanak

rakétákat egy ottani katonai bázisról. Elintézte azt is, hogy a tolvajok a lopás után lebukjanak és a világ láthassa feketén-fehéren: íme, ilyenek az oroszok bérencei, a „békeaktivisták"! Persze, annak fényében, amit fentebb írtunk a keleti tömb aktivistáinak cselekedeteiről, a vietnami háború hiteltelenné tételében Nyugaton, ezek mind gyermekded akcióknak tűnnek. De a Gladio nem állt meg itt. Nemcsak Belgium volt egyik fő területe, ahol folyamatosan gyakorlatokat rendeztek brit segítséggel (mindezeket később leleplezte egy parlamenti vizsgálóbizottság), és nemcsak ott rendeztek véres lövöldözéseket a szupermarketekben, áruházakban. Gyakorlótérnek használták Svájcot is. Effrem Cattalan, a svájci P26 nevű kémszervezet egykori vezetője nyilatkozott is az ügyről, és nem titkolta a részleteket. Maga is részt vett a Gladio tagjainak hegyvidéki gyakorlataiban. De az is megesett, hogy a kontinensről a brit hadsereg beavatott tisztjei segítségével Gladio-tagokat dobtak le Kent grófság (Nagy-Britannia) területén, szintén gyakorlatra. A gyakorlat témája az volt: „Mi lenne, ha Kentet elfoglalnák az oroszok?" (Mindez a nyolcvanas évek végén történt!) 1976 és 1979 között a Gladio azt tervezte és próbálta el, hogy veszély esetén a svájci kormányt Írországba menekíti. Persze csak akkor, ha az oroszok már átlépték az Alpokat... Egészen 1988-ig folytak ilyen gyakorlatok Svájc területén, annak ellenére, hogy ezeket a kormány betiltotta. Végül odáig fejlődtek a dolgok, hogy a svájci kormány esetleges háború alatti viselkedéséről és tevékenységéről a Gladio révén a brit titkosszolgálat, az MI többet tudott, mint maguk a svájci kormány tagjai! A Gladio a terrorakciókban A nyolcvanas évek elejére az egykor oly nemes céllal létrehozott mozgalom teljesen lecsúszott a lejtőn és néha úgy tűnik, bizonyos jól meghatározható, talán még fasisztának is nevezhető jobboldali körök befolyása alá került. 1980. augusztus 2-án bomba robbant az olaszországi Bologna főpályaudvarán, a detonáció 80 ember halálát okozta! És ez csak egy volt azon terrorcselekmények sorából, ahol együttesen körülbelül 300 ember vesztette életét. Ezek gyakorlatilag szinte kivétel nélkül ártatlan személyek voltak, akik politikával nem foglalkoztak, csak véletlenszerűen tartózkodtak éppen a helyszínen. Mivel akkoriban ideális terepnek számított Itália, hát a legtöbb merényletre ott került sor. A Gladio támogatta ezeket, hiszen le kellett járatni a baloldali mozgalmakat. Amelyek - tegyük hozzá - valóban foglalkoztak terrorista merényletekkel is, és amely szervezeteket a Szovjetunió és terrorista szövetségesei nagyban támogattak. A Gladio emberei úgy vélték, ha a maguk részéről is növelik ezen esetek számát, akkor a világ előbb figyel fel a balról jövő veszélyre. És így talán sikerül majd időben szövetkezni ellene. Robbantak hát a bombák az olasz vonatokon, alagutakban és állomásokon. A sajtó a szélsőbalt vádolta velük, és olyan benyomást keltettek, mintha ez az ország máris a baloldali hatalomátvétel küszöbén állna, ami után természetesen káosz és nyomor vár majd rá. Az embereknek a Gladio szerint rá kellett ébredniük, hogy a legközelebbi választásokon csak a kereszténydemokratákra szavazhatnak. Mellesleg ma már tudjuk, hogy az utóbbi évtizedek minden fontosabb olasz politikusa, beleértve államelnököket is (Andreotti, Cossiga, stb.) a Gladio létezéséről, sőt, bizonyos értelemben maguk is tagjai voltak a szervezetnek! Később kiderült, hogy a Gladio eredeti tervei szerint csak Itália földjén - a kommunisták uralomra jutása és az oroszok bejövetele esetén - 250 csapat maradt volna hátra, mindegyik 9 emberből állt volna fegyverekkel, robbanóanyagokkal, rádióadókkal. Csak olyan személyeket választottak ki az ötvenes években, akik már előzőleg bizonyították, hogy az antikommunizmus oldalán állnak. Akik például a harmincas években Franco oldalán harcoltak a spanyol polgárháborúban, vagy másutt. Szóba került természetesen az is, hogy az utánpótlást légi úton kapták volna, főleg amerikai repülőgépekről. Ám békeidők voltak, és mint egyik ügynökük bevallotta, az volt a feladat, hogy békés polgárokat támadjanak meg. Ne csak politikusokat, hanem éppen olyan egyszerű polgárokat, akik megijedve a merényletektől, maguk kérik majd a hatóságoktól biztonságuk növelését. Ezzel előtérbe kerülhettek volna a jobbos erők, a „közbiztonság megerősítésének" ürügyével erősödött volna a kormányok ellenőrzése a társadalom felett. Előfordult az is, hogy az olaszországi Gladio-szervezet, még Licio Gelli vezetése alatt, de később is, merényleteket szervezett katonai és rendőri hatóságok ellen. Mindezzel a fentebb leírt zűrzavart akarták fokozni - ami sok esetben sikerült is. Az egyik legnagyobb vád ellenük az volt, tetteiket úgy követték el, hogy a gyanú a szélsőbalos terroristákra, mindenekelőtt a Vörös Brigádokra essen. Állítják sokan, persze igazi adatok nélkül, hogy Aldo Moro volt olasz elnök elrablásában és meggyilkolásában is részük volt.

Mások úgy vélik, a Gladio, ha nem is okozta a politikus halálát, adott pillanatban megmenthette volna őt. Kevesen sejtették régebben - ma már elmondhatjuk -, hogy a Vörös Brigádokat át-átszőtték a nyugati kémszolgálatok. Kis túlzással ez azt jelentette, hogy szinte minden tervükről előre tudtak, és ha a rémes események mégis bekövetkeztek, csak azért történhetett így, mert azokat a kémszolgálatok nem akadályozták meg...! A dilemma a II. világháború óta ismert. Az úgynevezett Enigma-rejtvény megfejtése után (a háború elején a szövetségesek rájöttek, hogyan rejtjelezik rádióadásaikat, diplomáciai és hadi távirataikat a németek, és ettől kezdve végig előre tudták, mit terveznek Berlinben) folyamatosan gondot jelentett ez a tudás. Churchill például napokkal előbb tudta, hogy a német légierő le fogja bombázni Coventry városát, mégsem tett semmit a város kiürítésére, sokszáz emberélet megmentésére - mert akkor elárulta volna a németeknek, hogy ismerik a rejtjelrendszert! Így megfontolandó, hogy poszthumusz nem ítélhető-e el Churchill az emberiség elleni bűntettért? Nos, ugyanez a helyzet a Vörös Brigádokba történt beszivárgás esetén is. Mondjuk ki kereken: bizonyos nyugati hatalmaknak nagyon is jól jött, hogy a szélsőbal terroristákat, sőt, azok egész nemzedékeit nevelte ki saját soraiból és hogy azok esküdt ellenségei voltak a „nyugati imperializmusnak". (Szótáruk szovjet és régi orosz, valamint német anarchisták és kommunisták ideológiájából táplálkozott.) Bármikor elő lehetett rántani őket, mint annak bizonyítékát, hogy milyen fenyegetettségben él a Nyugat, és mi vár ránk egy esetleges kommunista győzelem esetén. Amikor pedig Morot megölték, a Vörös Brigádok összes jelentősebb vezetője már börtönben ült. Az egyik CIA-ügynök (Oswald Le Winter ezredes), aki a maga részéről a CIA egyik összekötője volt a Gladio felé (!), egyszer bevallotta: a Vörös Brigádok tervezőcsoportja kizárólag titkosügynökökből állt! Úgy beszivárogtak hát a szervezetbe, hogy "szinte a vezetőkön és egy „kemény magon" kívül másnak alig jutott hely, csak titkosügynököknek. Mindenesetre gyanús volt néhány ember. Az olasz titkosszolgálat tagjai a közelben tartózkodtak, amikor Morot elrabolták és kíséretét (testőreit) lemészárolták. A helyszínen talált lövedékhüvelyek olyan fegyverek használatára vallottak, amelyeket kizárólag az olasz titkosszolgálat rendszeresített! Sokáig sorolhatnánk a Gladio ügyeit, de nem ez a lényeges. Csak jelezni akartuk, hogy a titkosszolgálatok beépültek mindenféle szervezetbe, amely bármilyen kis hatást is gyakorolhatott a dolgok menetére. A CIA új álarcban? Mielőtt rátérnénk arra, mennyire megváltozott világunk az utóbbi 4-5 évben (1989 után), azért érdemes visszatekinteni arra is, ami e változások előtt vagy alatt történt -csak éppen akkoriban nem tudtunk róla. Mi volna, ha kiderül(ne), hogy Olof Palme svéd miniszterelnököt a CIA ösztönzésére ölték meg? Mert hiszen volt egy olyan verzió, hogy számos békekezdeményezése „jutalmául" Palmét az ENSZ főtitkárává választják hamarosan. Ez semmiképpen sem tetszett volna az amerikaiaknak, mivelhogy Palmét erősen baloldalinak tartották. Persze, ne tévesszen meg senkit ez a sommás vélemény: Palme messze volt a kommunista elvektől, és ezt Washingtonban is tudták. Érdekes módon mégis vannak nyomok, és a belső körökben információk is arról, hogy egy amerikai férfi bérgyilkost akart bérelni 1985 táján, aki lelőtte volna Palmét. A legegyszerűbbnek az látszott - a svéd miniszterelnök életmódja miatt -, ha az utcán követnek el ellene merényletet. Palme gyakran sétált szinte védelem nélkül a stockholmi utcákon. Ami mellesleg végzetes hibának bizonyult, hiszen 1986 februárjában éppen a nyílt utcán lőtte le egy magányos gyilkos, akit azóta sem fogtak el! Tény, hogy sok évvel később egy német nevű ex-jugoszláv profi bérgyilkos azt vallotta: egy Charles Morgan nevű amerikai a CIA nevében akarta őt rávenni a gyilkosságra. Nos, a szakmabeliek már ebben a percben elmosolyodnak. Először is: a pasas neve minden lehetett, csak Charles Morgan nem. Másodszor pedig: ha a CIA a megbízója, és az akarja a gyilkosságot, biztosan nem közli ezt a leendő tettessel! Ha valóban a CIA-re hivatkozott az illető, a profik számára nyilvánvaló, hogy nem a CIA megbízásából cselekedett. Hanem kiéből..? Ezen eltöprenghetünk. Több gyanús szál van. Az egyik valóban a miniszterelnök baloldalisága, de ez elhanyagolható. Viszont, ha éppen a baloldal akarta őt meggyilkoltatni, hogy saját mártírt kreáljon belőle? Ez már jobban hangzik. Szóba kerülhet a Gladio is, bár az Svédország területén nem fejtett ki nagyobb aktivitást. Aztán ott van az indiai fegyvervásárlások ügye is. Palme ellenezte ezeket, ebből kifolyólag sokan százmillió dollárokat vesztettek az ügyön. Különösen az indiai elnöki család (a Gandhi-klán), amely

ott hagyományosan minden fegyverüzletből kemény milliókkal részesedett. Ők is állhattak a bérgyilkos mögött. Aztán ott volt az iraki és iráni fegyverszállítás (a svédek titokban mindkét félnek szállítottak), amit sokan vehettek rossznéven. Végső soron a CIA a kurd nyomot tartotta legvalószínűbbnek, és alighanem a svéd hatóságok is. Az amerikai kémszervezet értesüléseit megerősíteni látszott egy nem sokkal később Kelet-Európában megjelent, dokumentumkötetnek álcázott könyv is, amely részletesen ismertette a merénylet hátterét és egyéb történéseit. Azt csak olyan személy írhatta, aki sokat tudott az úgynevezett kurd-vonalról. Az új álarcot egyesek már magukra öltötték maguktól, mielőtt a szervezet erre megbízást adott volna. Például nem ritkán előfordul - persze inkább Nyugaton, mint Keleten -, hogy valaki megválik a kémszervezettől és magánemberré lesz. Ezek egy része íróként folytatja karrierjét. Akad, aki csak kémregényeket ír (John Le Carré), vagy pedig a volt munkaadója titkait adja ki. A kémfilmekkel ellentétben ezeket sem szokták manapság már eltenni láb alól. Ha valóban véres titkokat akar kiadni, „gondoskodnak róla", még mielőtt könyve megjelenhetne. Ezért igazán ritkán olvashatunk ilyen műveket. A másik változat, amikor ártalmatlan dolgokat ír, nemegyszer „kelleti megrendelésre", és ezért hagyják békén. Ilyen volt Philip Agee esete is. Könyve sokfelé a világban megjelent, a titkosügynök jelenleg csaknem 60 éves és Németországban él. Már 1968-ban elhagyta a CIA-t, és a könyve csak 1975ben jelent meg. Nem kellett hát attól félnie a Cégnek, hogy aktuális információkat közöl vagy aktuális gondokat okozhat „leleplezéseivel". A könyvet („Inside the Company", „CIA Diary", azaz A Cégen belül, CIA Napló) sokfelé kiadták, ám annak információs értéke más kémszervezetek számára csaknem a nullával volt egyenlő. Agee nem igazán fontos ügyekben vett részt. Csak 1992-ben derült ki az igazság. Kubából megszökött egy kém, Florintino Aspillaga Lombard, a kubai kémszervezet őrnagya. Nyugatra menekült, és elmondta, hogy Agee a könyvet Castro személyes megrendelésére írta, és ezért később a kubai államtól egymillió dollárt kapott természetesen a kiadói honoráriumon kívül. Gondoskodtak persze arról is, hogy a mű először ne Kubában jelenjen meg, hanem valahol másutt, Nyugaton. A lényeg az volt, hogy lejárassák a LatinAmerikában élénken tevékenykedő (és ezért Castroéknak folyton útban lévő) amerikai titkosszolgálatot. Mellesleg Agee könyvének végén olyan benyomást akar gyakorolni olvasóira, mintha ő még 1973-ig figyelemmel kísérhette volna az eseményeket belülről, ami egyáltalán nem volt igaz. Gyakran előfordul, hogy egyik oldal átcsábítja a másik ügynökét, bár az esetek többségében erre csak kényszeríteni tudja. Az sem túl ritka, hogy az ellenfél ügynökeit olyan helyzetbe hozzák, hogy az ne tehessen mást, mint kövesse az „új munkaadók" utasításait. Ilyesmi előfordul a CIA ügynökeivel is - de ez a múlté. A szervezetnek meg kell újulnia, és az új korszak új módszereket kíván. Hol van már az az idő - a „fénykor" -, amikor még nagyon egyszerűen tudta kézben tartani például az USA... Kommunista Pártját! Amerikai kommunisták Már a fogalompár is illogikusnak tetszik. Amikor a második világháború alatt az amerikaiak szövetségese volt a Szovjetunió, az Egyesült Államokban tetőfokára hágott a szimpátia a kommunizmus iránt. Ami azt jelentette, hogy körülbelül 100 ezer (!) tag jelentkezett a különben jelentéktelen pártba. A háborút követő években, különösen a szovjet politika, az amerikai hadititkok ellopása, stb. után erősen változott a tömeghangulat, és a rokonszenv. Ma már tudnivaló, hogy a Rosenberg-házaspár igenis ellopta az atomtitkot - pedig Keleten ezt mindig tagadták. A hasonló események miatt az ötvenes évek elejére az amerikai párt tagjainak létszáma 15 ezerre csökkent. Talán nem véletlenül mondogatták akkoriban, hogy a tizenötezer tagból ötezer az FBI ügynöke, ötezer orosz ügynök, és csak a maradék ötezer az igazi kommunista. Egy több, mint kétszázmilliós országban ez nem tényező. Ezért tűnt erősen túlzónak, amikor az ötvenes évek első felében az antikommunista McCarthy szenátor és az ő Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága olyannyira „rászállt" erre a törpe pártra. Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy az azóta Keletről kiszivárgot adatok fényében McCarthy tevékenysége ma már indokoltnak mondható hiszen a szovjet ügynökök beszivárgása igen nagymértékű volt, és számos balos érzelmű vezetőt vagy példamutató értelmiségit tudtak a maguk oldalára állítani. Az amerikaiak szeme előtt folyton ott lebegett a francia és az olasz példa. Vagyis az, hogy a balos embereket minden nehézség nélkül megfertőzi a szovjet propaganda, és ezeket az embereket a szimpátiájuk révén a szovjet ügynökök remekül kihasználják úgy katonai, ipari és egyéb kémkedésre, mint a hírhedtté vált „békemozgalmakban" is.

Az sem véletlen, hogy az amerikai kémszervezetek annyira igyekeztek beférkőzni ebbe a pártba. Rettenetesen gyanús volt ugyanis, hogy más politikai formációkkal ellentétben ez és csak ez a párt nem volt hajlandó nyilvánosságra hozni tagjainak névsorát. Tehát egy titkos, összeesküvő szervezet benyomását keltette, és számos szempontból, mint kiderült, az is volt. Állítólag a legtöbb tag maga kérte ezt. Ha nem is volt köztük ötezer moszkvai ügynök, azért éppen elég sokan lehettek, hiszen ez ideális búvóhely volt számukra, ahonnan szükség esetén mindig segítséget kaphattak. Ami az egyéb segítséget illeti - számos más külföldi (nyugati vagy harmadik világbeli) kommunista párthoz hasonlóan ez is csaknem kizárólag Moszkva e célra szánt dollármillióiból élt. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy az efféle kiadásokhoz szovjet nyomásra évente több százezer dollárral a kelet-európai csatlósállamok is hozzájárultak. E keleti támogatás nélkül az Amerikai Egyesült Államok Kommunista Pártja sem létezhetett volna. Az amerikai belföldi nyomozószervezet, az FBI, ha nem is ötezer, de többszáz ügynököt léptetett be a pártba -éppen azért, hogy ott belül fedezzék fel, nyomozzák ki az odatelepített szovjet ügynököket. Érdekes párttaggyűlések lehettek, ahol a jelenlévők folyton egymást kémlelték, és mindenki félt mindenkitől. Mert hiszen a szovjet ügynökök is sejtették, hogy vannak ott FBIemberek. A legfurcsább helyzetben talán azok az igazi kommunisták voltak, akik meg azt nem tudhatták, kik az ilyen vagy olyan ügynökök, és mit tegyenek, ha felfedezik őket soraikban? A párt jelentéktelenségére jellemző, hogy bár szinte minden elnökválasztáson indított jelöltet, az sohasem ért el semmilyen helyezést. Utoljára 1984-ben, Reagan elnök újraválasztását megakadályozandó indították el Gus Hallt, a párt vezetőjét, és Angela Davist. Ezek ketten együtt a több, mint százmillió lehetséges szavazatból mindössze 36.386 szavazatot szereztek. Mint sokan ironikusan megjegyezték: csak 54 millióval kevesebbet, mint Ronald Reagan... De térjünk vissza a CIA-hez. És napjainkhoz. A múlt már nem számít túlságosan, a lényeg most az, hogy az új helyzetben a világ egyik legnagyobb kémszervezete mihez kezdjen? Több út áll nyitva előttük. Ezek közül az első csupán elméletileg létezik. Vagyis az, hogy a CIA felszámolja önmagát, megszűnjön létezni. Ezt természetesen senki sem akarja az Egyesült Államokban. A politikusok abban a hitben élnek, hogy a titkosszolgálat olyan, mint kézen az ujjak, nélkülük nem létezhetnének. A másik út: létszám és a működési terület csökkentése. A harmadik: minden marad változatlanul. A negyedik: függetlenül az anyagiaktól, a kémszervezetnek új feladatokat kell találnia, hogy mindenki megfigyelésére tovább működhessen. És a jelek szerint a negyedik változat érvényesül, csak még nem mindig tudni, milyen pénzügyi és politikai feltételrendszerben. Pénzt szerezni! Ellenséget mindig lehet találni - általában nem is kell túlságosan keresni -, de az anyagiakkal már nehezebb a helyzet. Különösen a demokratikus országokban. Mert a diktatúrákban ez sohasem számított, szinte szóba sem került. Amennyire szükség volt, annyit kaptak a kémek. Bizonyos szakmai szempontból tehát sokkal irigylésre méltóbb helyzetben voltak a keletiek, mint a nyugatiak. Amikor a washingtoni Rayburn Building termében leül egymással szemben az amerikai képviselőház húsz tagja, és velük szemben egyetlen ember: a CIA főnöke - ennek az egy embernek kell megvédenie a másik húsz ellen azt a fantasztikus, általában 30 milliárd körül lévő összeget (dollárban értendő...), amit egy évben a szervezet működésére kap az amerikai költségvetéstől. Nehéz órák ezek, és itt a CIA emberének minden tudását és rábeszélőképességét latba kell vetnie, hogy ezt a pénzt a szervezet számára megszerezze. A küzdelem órákig szokott tartani, váltakozó eredménnyel. Túlzás persze azt mondani, hogy a berlini fal összeomlásával egyidőben összeomlott az egész addigi kémrendszer is, hogy nincs már ellenfél, nincs „játszópajtás", és minden értelmét vesztette. Annak idején voltak ilyen hangok. („Sok régi ügynöknek könnybe lábadt a szeme... Mit fog ezután csinálni, ki lesz az ellenfele?") Amennyire azt mi tudjuk, elég, ha a CIA vezetője évente egyszer elsorolja azokat a nehézségeket, amik a világ dzsungelében várnak az emberiségre. Tehát elég említeni a bizonytalan orosz helyzetet, a csaknem gazdátlan vagy rosszul őrzött atomrakétákat, az észak-koreai atomkészülődést, az arab terroristákat, Iránt, Líbiát, Szíriát, Jordániát, Libanont, Vietnamot, no és Kínát. Elég, ha felhozza és a mérleg serpenyőjébe helyezi a kábítószerkereskedelmet, amit számos újabb adat szerint a kubai kormány is teljes erővel támogat.

Egyes, főleg francia források szerint az amerikaiak manapság már néhány szövetségest is a félellenség körébe sorolnak. Köztük valószínűleg éppen a franciákat, akik CIA-értékelés szerint, állítólag ipari kémkedést folytatnak Amerikában. Nos, feltehetően csak a szokásos párizsi túlérzékenységről van szó - ugyanis Amerikában rengeteg állam folytat ipari kémkedést, hiszen ott van a technológiai fejlődés egyik központja. A másik Japán, de ott idegeneknek kémkedni sok ok miatt igen nehéz. A franciák Amerikáról szólva váltig állítják: nem kémkednek ott többet, mint mások, és nem is vetnek rájuk nagyobb ügyet, mint másokra. Ettől függetlenül ők meg vannak győződve az ellenkezőjéről. Szerintük az FBI, a CIA, a Pentagon és minden egyéb intézmény kifejezetten „pikkel" rájuk. Sokkal nagyobb baj azonban, hogy a CIA már semmiben sem emlékeztet a hatvanas évek kémfilmjeiben látottakra. Sem emberanyaga, sem technikai eszközei, sem céljai nem olyanok már. Jelenleg - ezt felelősséggel állíthatjuk - a CIA „ügynökeiből" ki lehetne állítani nem egy tudományos intézmény személyzetének „második szereposztását". Egy kisebb egyetem összes karát és minden professzori, asszisztensi állását betölthetnék a „fiúk és lányok Langleyből". Az új időkben a CIA két irányban tevékenykedik. Az egyik új jelszó a „nyíltság", amit tulajdonképpen 1991. vége, 1992 eleje óta hangoztattak az akkori főnökök vezetői és középvezetői szinten. Ennek értelmében ki kell dolgozni az új szabályzókat, amelyek alapján a szervezet működni fog. A „nyíltság" egyrészt a CIA és a tömegek jelenlegi kapcsolatait kell jellemezze, másrészt sok tízezer régebbi ügyet kell felmenteni a titkosság alól, és közölni vagy legalábbis bármikor közölhetővé tenni. A betekintésre az USA érvényes törvényei alapján bárki jogosult ('Freedom of Information Act'). A másik, ennél természetesen sokkal fontosabb új működési szempont az új célok keresése. Ez nem könnyű dolog annak ellenére, hogy ellenségben sohasem lesz hiány. Ki kell őket válogatni, súlyozni fontosságuk szerint. Nem foglalkozhat egy akkora szervezet, mint a CIA, úgymond „bárkivel". Rangsorolni kell a politikai ügyeket, ezzel együtt az ellenfeleket is. A szervezetnek, miként a világon minden kémszervezetnek, folyamatosan bizonyítani kell, hogy szükség van rá. Ismerünk olyan európai, keleti és nyugati hasonló intézményeket, amelyek rendszeresen fabrikáltak eseteket, maguk hoztak létre állítólag létező ellenséges kémhálózatokat és utána „hősiesen likvidálták" azokat -csakhogy újra és újra pénzt kapjanak az állami költségvetésből. Az adózók, vagyis mindnyájunk közös pénzéből. A CIA létezését sem tartja mindenki olyan magától értetődőnek. Az utóbbi években, pontosabban 1991-től kezdve, az amerikai képviselőházban és a szenátusban is fel-felhangzik: Ha nincs már Szovjetunió, nem lehetne a CIA-t megszüntetni? Az tény, hogy amíg a nagy keleti ország egész létezése már önmagában is nagy fenyegetést jelentett az. akkori szabad világnak, a CIA teljes potenciáljának 60 százalékát a Szovjetunió ellen vetette be, arra tartotta készenlétben, arra készítette fel eszközeit. Egyszóval az volt a CÉL. Most azonban, hogy a fő cél eltűnt - érvelnek a CIA vezetői és számosan rajtuk kívül is -, egyrészt megmaradt Oroszország, amely 1991 óta többször is bebizonyította, hogy továbbra is erőteljesen kémkedik Amerikában (lásd 1994 elején az Ames-ügyet!). Másrészt megmaradt a 40 százaléknyi régi, kipróbált ellenség, és plusz mindehhez hozzájönnek az újak. Akik ma, holnap és holnapután fognak szerveződni, vagy már léteznek is, csak még nem hallani róluk. De már tervezik akcióikat. És nem kis erőkről lehet szó. Ott vannak a fundamentalista arabok és irániak - például akik 1993 februárjában az emlékezetes nagy robbantást végezték Amerikában, vagy azok, akik 1994 februárjában a hebroni (Izrael) tömeges arabgyilkosság után már New Yorkban szerveztek merényletet az ottani zsidók ellen. Az ellenség keze tehát hosszú és mindez indokolja is a CIA létezését. Az említett esetekben abszurdnak tetszik az a feltételezés (ami valóban elhangzott bizonyos berkekben), hogy a fenti merényleteket maga a CIA szervezte, éppen szükségességét bizonyítandó az amerikai kongresszusnak! Ne tévesszen meg senkit az sem, hogy a CIA nagyon aktív részvételével folyik a kelet-európai kémszervezetek felvilágosítása és a velük való barátkozás azelőtt soha nem remélt szintre emelkedett. Manapság az USA-ban a CIA és az FBI épületében KGB-küldöttségeket fogadnak, vezetnek körbe és mutatnak meg nekik szinte mindent. Vagy hogy az előző részben említett szófiai kongresszuson az amerikaiak felajánlották, hogy megtanítják diktatúrából született-érkezett egykori ellenfeleiknek, hogyan kell egy kémszervezetnek működnie a demokratikus, nyitott társadalomban. Vagyis ott, ahol a bíróságok valóban függetlenek, ahol figyelembe kell venni az emberi jogokat, és így tovább. Amikor egy új kormány, mondjuk Amerikában, de nemcsak ott, az új helyzetre való tekintettel csökkenti a katonai kiadásokat, sokak számára kézenfekvőnek tetszik, hogy ugyanakkor

csökkenteni kell(ene) a kémszervezetekre kiadott összegeket is. Hiszen, ha csökkent a fenyegetés, akkor nyilvánvalóan nem is kell annyit kémkedni, akkor kisebb az ellenfél felől érkező fenyegetés, az ügynökök és ügyek száma. Mások viszont teljesen felborítva ezt a logikát, ennek ellenkezőjét követelik. Vagyis legyen több pénz a kémeknek! Amennyivel csökken a katonai költségvetés, csaknem annyival növekedjen a kémeké, hiszen ezután több munkájuk lesz! Hogy csakugyan több lesz-e, afelől persze megoszlanak a vélemények. Erre majd később kitérünk. Mindenesetre igaznak látszik az a vélekedés, hogy a harcmezők áttevődnek máshová, és egy dolog látszik biztosnak: a munka nem lesz kevesebb. Időről-időre persze felmerül a kérdés: vajon valóban mennyi pénzre is van szüksége a kémszervezetnek? De ettől persze a vezetők mindig és mindenütt arra törekednek, hogy vagy kapjanak többet, vagy legalább ne kapjanak kevesebbet, mint az előző évben. Az új célok és feladatok kitalálása is ezt szolgálja. A csökkentések - legalábbis a CIA esetében - azért elkerülhetetlenek. Egy példa: régebben a CIA száz főt tartott itt-ott azért, hogy folyamatosan figyeljék és jelentsék a szovjet hadsereg eszközeit, azok hollétét, újak hadrendbe állítását, stb. 1992 óta erre a célra bőven elégségesnek tartanak... kilenc embert is. Kilencvenegy főnek kellett tehát más munkát találni, vagy elbocsátani őket. Minden gyanúnk arrafelé mutat, hogy megtartották őket továbbra is. Ami a hatékonyságot illeti, hát erről is lehetne beszélni. A maga idejében nem ok nélkül vetették a kémszervezet szemére, hogy nem jó előrejelzéseket adott, vagy nem idejekorán adta azokat. Olykor még az is előfordulhatott, hogy a CIA „bevette" az ellenség hamis üzeneteit, és azokat igazként tálalta az amerikai kormány vezetői elé. Ez ami tulajdonképpen főbenjáró bűnnek számíthat. CIA tévedések: (minta egy nagyobb választékból) 1. Túl későn kezdte előre látni és hivatalosan jósolni a szovjet gazdaság totális összeomlását. Emiatt Amerika minden tekintetben túl későn reagált és végig az események után kullogott. Ez a késés gyakorlatilag máig tart. 2. A szervezetnek tudnia kellett volna arról is - jóval korábban -, hogy Irak hamar magához tér az Irán ellen vívott nyolcéves háborúból és új ellenség után néz. A CIA nem jelentette azt sem, hogy Irak elkészítette a Kuvait megszállására vonatkozó részletes katonai terveket. 3. Az Öböl-háború folyamán a CIA - az amerikai hadvezetésből később kiszivárgott panaszok szerint - egyáltalán nem állott a helyzet magaslatán. Használhatatlan adatsorokkal, jelentéktelen dolgokkal traktálta a hadvezetést, amit ez már menetközben is felrótt neki, csak erről a közvéleményt nem értesítette. 4. A volt Jugoszlávia széteséséről tett jóslatok sem váltak be, az utána bekövetkező helyzetet pedig a CIA alapjaiban másképpen értékelte (bár elismerendő, hogy egyik osztálya éppen a polgárháborút prognosztizálta). Azok a vezető beosztású hivatalnokok a CIA-nél, akiknek szembe kell nézniük költségvetésük folyamatos nyirbálásával, gyakran mondogatják: a felelős vezetőknek (mármint az állam vezetőinek) el kell most dönteniük, hogy a jövőben miről nem akarnak tudni! Értsd: ha kevesebb lesz a pénz, a CIA ezen objektív ok miatt nem fog tudni híreket szerezni, jelentéseket és jóslatokat készíteni a világ bizonyos pontjain bekövetkező eseményekről. Ezek bizony sokszor alapvetően fontosakká is válhatnak később -, de akkor már késő lesz információszerzési szempontból. A belső átcsoportosítás nem igazi megoldás. Azok az ügynökök, akik eddig mondjuk, ankarai diplomáciai körökben puhatolóztak éveken keresztül, vagy London magasabb köreiben forgolódva próbálták kitapogatni, mit terveznek egyes országok politikusai - nem vethetők be Szomáliában aknamezőket kutatni, vagy Szarajevó környékén a szerb hadállásokat kipuhatolni. A szakosodás jó és rossz oldalai egy kémszervezetnél is megmutatkoznak. Node azért vannak sikerek is. Az utóbbi években is akadt belőlük éppen elég ahhoz, hogy a szervezeteknek legyen mire hivatkoznia a pénzosztó szervek előtt. CIA-sikerek: 1. A szervezet meghiúsította azt a próbálkozást, aminek során egy iraki terrorista csoport felrobbantotta volna a dzsakartai (Indonézia) amerikai nagykövetséget. 2. Bagdadi ügynökei révén a szervezet 30 olyan külföldre induló terrorista csoportot fogott el, amelyek tagjai amerikai célpontok ellen viseltek volna háborút, követtek volna el merényleteket. 3. A CIA bebizonyította ügynökei és egyéb felderítési módszerei révén, hogy a Kadhafi által a líbiai Rabtában, gyakorlatilag a lakott területektől távoli sivatagban felépített „gyógyszergyár" a valóságban vegyifegyvereket gyárt.. Amikor pedig a diktátor azt állította, hogy a gyárat ellenséges

ügynökök robbantották fel, a szervezet bebizonyította, hogy áltűzvészről volt szó csupán, amit maguk a líbiaiak okoztak. (A gyár megsemmisítésének ötletét az amerikaiak európai dokumentumregényben is megtalálták később, de az ötletet nem használták fel. Eddig még nem.) 4. A szervezet emberei kapták el Szaddam Husszein ügynökeit, amikor azok az ENSZ-megfigyelők szeme elől igyekeztek eltávolítani a diktátor atomfegyver-programjának egyes bizonyítékait. A sikerek tehát feltehetően ellensúlyozzák a kudarcokat. Legalábbis a CIA vezetősége ezt a benyomást igyekszik kelteni nemcsak az amerikai kormánytényezők körében, de a kívülállók között is. Annál is inkább sikerülhet ez, mert a sikerek gyakran látványosak, míg a kudarcokról alig esik szó. Tény, hogy a Szovjetunió megszűnésével nem sokkal lett könnyebb a helyzete a CIA-nek. Míg régebben ugyanis számos, főleg a Szovjetunióval határos, úgymond szövetséges országban otthon érezhették magukat az ügynökök - nem hallgatták le telefonjaikat, nem követték őket, egyáltalán, barátként kezelte őket minden olyan hatóság, amely csak tudott jelenlétükről és tevékenységükről (elektronikus lehallgatás, ügynökök képzése és átdobása, szovjetek megfigyelése, esetleg beszervezése, stb.) -, addig az új helyzetben azon országokban már jogosan kérdezhetik tőlük: Önök még mindig itt vannak? Mit akarnak nálunk? Hiszen nincs már a nagy közös ellenség! Volt persze olyan is, hogy a CIA emberei különleges módon bántak el az ellenséges ügynökökkel. Itt most nem a drasztikus megoldásokra célzunk, azokból is rengeteg volt természetesen. Egy különleges eset: Az Irakkal történő szembenállás idején történt, hogy Szaddam Husszein egy erős terrorista csapatot indított útnak. A csapat célja az lett volna, hogy a célországban -tehát Nyugat-Európában - felvegye a kapcsolatot a diktátor szimpatizánsaival és előkészítsenek egy merényletet az ottani amerikai célpont ellen. A csoportot a CIA. kezdettől megfigyelés alatt tartotta. A magukat turistának álcázott férfiak menetrendszerű repülőgépen indultak útnak. Ám az első állomás, ahol a gép leszállt, már kellő értesítést kapott, és a helyiek hajlandóak voltak engedelmeskedni a CIA utasításainak. Így aztán, amikor a gép földet ért, ezeket az utasokat az ottani hatóságok félreállították. Mielőtt a poggyászukat is kirakták volna a gépből, előre elkészített kiutasító végzést olvastak fel nekik, és azonnal feltették őket egy máshová induló gépre. A második számú ország repülőterén ismét csak a CIA emberei voltak a háttérben, az előtérben pedig az ottani hatóság. Ugyanazzal az indokkal, hogy terroristák itt nem szállhatnak le, máris feltették őket egy harmadik országba induló gépre... És ez így ment napokon keresztül! Amikor már negyvennyolc órája úton voltak, és világos lett számukra, hogy ki áll az akciók hátterében, a hatodik repülőtéren maguk kérték: beszélhessenek a CIA megbízottjaival. Nekik aztán elmondtak mindent, amit tudtak az akcióról.. Töredelmes vallomásuk csökkentette később a bírósági ítélet mértékét. De nemcsak ilyen „vidám" és szinte kockázatmentes akciókban vettek részt az ügynökök és a vezetők. Rámutatnak, hogy a kémszervezetekre kiadott költségvetési pénzeknek csak körülbelül egyhatoda jut a CIA-nek, a többi főleg a Pentagon katonai kémszervezetet élteti. A bürokrácia, egy ekkora, többezer fős intézmény is ellenséggé válhat, mindenképpen akadályozza a munkát. Tudjuk, hogy a szervezetben nem egy jelentés 7 (hét) szinten megy át, egyre feljebb, míg eljut(hat) a Fehér Házba, az igazi döntéshozók kezébe. De nagyon sok elakad útközben, mert valamelyik szinten valaki úgy véli, a tartalma elfogadhatatlan, nem eléggé bizonyított, vagy ártana a CÉG tekintélyének. KÜLÖNLEGES MÓDSZEREK? A kémek technikájáról lesz még szó, most beszéljünk inkább a módszerekről. Van köztük, ami ősi, és van, ami teljesen új, korunkhoz illő. A lehallgatás elődje a sima hallgatózás volt, lényegét tekintve, ez a dolog egyáltalán nem változott, mára csak a távolság nőtt meg a lehallgató füle és a lehallgatott szája között. Ez a távolság gyakorlatilag a Föld bármelyik pontjától számítva a bolygó bármelyik más pontja lehet. Érdekes módon másképpen is meg lehet tudni, mit tesznek valahol másutt az emberek, nem kell hozzá sem lehallgatni, sem odamenni a helyszínre. Sőt, paradox módon így talán több információt lehet szerezni, ráadásul veszélytelenül! Az egyik ilyen módszer a nyílt információk gyűjtése. Mindenről ír a sajtó, szinte még a diktatórikus, egyeduralmi országokban is. A szaksajtó anyagainak összevetésével messziről is felderíthető, mi történik bizonyos kutatási ágakban, hogyan állnak egyes iparágak, mi a helyzet a . I hadseregben és a többi erőszakszervezetnél, az államapparátusban, a közlekedésben, stb., stb. A módszer csaknem egyidős a sajtó meglétével. Tökéletességre a huszadik század közepén kezdték

fejleszteni. Már a szövetségesek is sokat megtudtak a német háborús sajtóból, utána pedig mindkét oldalon nagymértékben felhasználták a módszert. A későbbiekben erre példákat is adunk majd. Nem túlzás azt állítani, hogy a napi-heti-sajtó, a folyóiratok, a szaklapok figyelmes és kiterjedt tanulmányozásaival egy arra hivatott szervezet a számára szükséges információk minimum 50 százalékát megszerzi anélkül, hogy egyetlen ügynököt is küldene az ellenséges, vagy más okból figyelemreméltónak tartott országba! A másik ötven százalék pedig kilopható, ottani emberek lefizetésével, vagy más módon is megszerezhető. Vannak, akik ebből azt a mindenképpen hamis következtetést vonják le, hogy akkor minek az a sok kémszervezet? Szüntessük meg őket, és fizessünk elő a világ mindegyik lapjára, hallgassunk minden rádióadást, nézzünk minden televíziós műsort! Ez egyrészt lehetetlen, másrészt ez sem végezhető előre megállapított szigorú szabályokkal. Előbb legalább két éven át figyelni kell egy közepes ország sajtóját ahhoz, hogy megállapíthassuk, a harmadik évtől kezdve mit hagyjunk el, mi egyéb terméket szerezzünk be, és mi az, amire okvetlenül nagyon kell figyelni. Az igazi eredmények csak ezután jelentkezhetnek. Vagyis ezt is nagyon szervezetten és fegyelmezetten kell(ene) tenni. Nem árulunk el újságot, ha kimondjuk: a CIA információinak igen tekintélyes százalékát szerzi be ilymódon a keleti országok sajtóiból. A Keletnek még könnyebb dolga volt régen, ugyanis a nyugati sajtó sokkal nyíltabb, az volt mindig is. Sokkal többről írt, kiteregetett minden titkot a sajtószabadság és a polgárok jogos információs igényének kielégítéséért, a keletiek valósággal dúskálhattak az információkban. Ez a munka persze nem végezhető el úgy, hogy néhány tucat fordító éjt nappallá téve fordítgatja a cikkeket, aztán jönnek az elemzők és átnézik azokat. A tévérádió-műsorok felvételeinél még kevésbé alkalmazható a módszer. A következtetés: a sok idegen nyelvet ismerő embernek magának kell mindezt elolvasnia, megnéznie és meghallgatnia, és azon melegében írni róla a jelentéseket, így nincs akkora időveszteség, azonfelül biztosítva van az is, hogy mindig ugyanazok foglalkoznak egy adott országgal, nyelvterülettel. Folyamatosan figyelemmel kísérhetik az eseményeket. És így hamar felfedezik az összefüggéseket. Innen már csak egy lépés, hogy a meglévő és alakuló folyamatokból kiszűrjék azokat az irányokat, amerre ezek a dolgok a közeli jövőben haladni fognak. Ez, és csak ez érdekli a döntéshozókat, hogy idejében felkészülhessenek a még be sem következett, de biztosan elkövetkező eseményekre! Bizonyos fajta csökkentés azért felfedezhető Keleten és Nyugaton is. Legalábbis ami a létszámokat és a költségvetési összegeket illeti. De máris jönnek ellenkező észrevételeink: - A költségvetések csökkenése csak Nyugaton figyelhető meg igazán. Sok keleti ország, különösen pedig a FÁK országai és ezen belül is Oroszország kémköltségvetése nem publikus. Ha pedig szóba kerülnek ilyen összegek Kijevben, Moszkvában, Minszkben vagy bárhol másutt a volt Szovjetunióban, soha nem lehetünk biztosak abban, hogy ezek valódiak-e, és ha esetleg igen, akkor meddig érvényesek ezek az adatok? - „Elfogynak" ugyan emberek itt-ott, de aztán nemegyszer felbukkannak másutt. Azok a nem túl fiatal tisztek - többszáz főről lehet szó -, akiket Moszkvában az új kormányzat úgymond „leszerelt" és elbocsátott a KGB-től, felbukkannak Kazahsztán, Türkménia, Belorusz, stb. államok kémszolgálatainál. Itt eleve ők az alapítók és a vezetők - ismét! Ráadásul sokszor olyan emberekről van szó, akik „igazi oroszok" és semmilyen származási, családi vagy egyéb szállal nem kötődnek „új hazájukhoz". Ez jó jel a nyugatiaknak: ezek az emberek megvásárolhatók lesznek, ha úgy hozza a szükség. Hiszen a jelek szerint most is megvették őket... Sajnos, ugyanez egyben rossz jel is, hiszen ugyanígy megvásárolhatják őket az irániak, líbiaiak, észak-koreaiak vagy mások is -, ha ugyan eddig már meg nem tették azt!? Aztán észrevehetők bizonyos önkorlátozások is. Ezekről reméljük, hogy nemcsak retorikát jelentenek, hanem valós szándékokat bizonyítanak. Például mostanában hallani, hogy a titkosszolgálatok - úgymond - felhagynak a régebben gyakori módszerrel: megdönteni az ellenséges kormányokat. Ez különösen a harmadik világ országaiban volt szinte mindennapos (Latin-Amerika, Fekete-Afrika). A hadműveletek bizonyos mértékű korlátozása kétségkívül békésebbé teszi világunkat, de sajnos, van ennek egy árnyoldala is. Ugyanis azokat a sötét erőket, amelyek minden alkalmat megragadnak a Nyugat gyengítésére, csak még-inkább felbátorítja. Ezért nem nehéz megjósolni: a közeljövőben még az eddigieknél is vadabb, könyörtelenebb és több áldozatot követelő politikai merényleteket fognak elkövetni a civilizált országokban. Érdemes most már néhány szót vesztegetni a CIA felosztására és működésének szabályaira, kereteire is. CIA

Central Intelligence Agency Központi Hírszerző Ügynökség Bár a szervezet „jogosítványa" csak az Egyesült Államokon kívüli területekre, országokra és idegen polgárokra szól, nemegyszer előfordult már, hogy amerikaiakat is megfigyelt, követett, lehallgatott, vagy adatait gyűjtötte, aktákat fektetett le róluk. Az ilyen esetek mindig nagy botrányok kíséretében lepleződtek le. A CIA munkatársainak létszámát a sajtó rendszeresen 16 ezerben adja meg. Ez nem igaz, jelenleg 22 ezer embere van, plusz 4 ezer „félállásban" vagy szerződéssel a szervezet számára dolgozó egyéb munkatárs (pl. nem állandó szakértők, kutatók, stb.). A „Cég" (így hívják dolgozói) öt fő részből áll. Ezek közül négy igazgatójának irodája a hozzátartozó részlegekkel. 1. Hadműveleti Igazgatóság Kizárólag emberek (munkatársak, fizetett ügynökök) segítségével végez operációs feladatokat. Ezek nagyobbrészt - bizonyos időszakokban kivétel nélkül - titkosak. 2. Tudományos-Technikai Igazgatóság Mindenféle technikát alkalmaz a földön és a levegőben (a kémműholdak is ide tartoznak). Itt végzik a kutatásokat, az új eszközök feltalálását és bevezetését. Az Igazgatóság nevéből is következően kizárólag műszaki eszközökkel gyűjt információkat. 3. Felderítő Igazgatóság Ez gyűjti össze az összes megszerzett információt. Nem árt megjegyezni, hogy ezeknek körülbelül 80 százalékát nem titkos, hanem nyílt forrásokból szerzik be (publikációk, sajtó, stb. alapos elemzése útján). Itt készítenek ezek alapján emlékeztetőket (memorandumokat), amelyeket a döntéshozóknak küldenek. Gyakran maga az USA elnöke is innen kapja az anyagokat. A. Adminisztrációs Igazgatóság Biztosítja az egész szervezet egységét, a számítógépes háttért, a hírközlést, valamint a biztonságáért is felel. Több igazgatóság rendelkezik alárendelt intézményekkelvagy szervezetekkel, amelyek speciális munkát végeznek. Ilyen például a Tudományos-Technikai Igazgatóság alá rendelt „Technikai Szolgálat", amely nagyon is földhözragadt dolgokkal foglalkozik: zárak feltörése, lehallgatóberendezések felszerelése, stb. De ők gyártják a sokszor nagyon is szükséges és alapvető „műszereket" is. Például az emberi hangot elváltoztató berendezéseket, riasztókat semlegesítő szerkezeteket. Az Adminisztrációs Igazgatóság alá van rendelve a Biztonsági Iroda. Együttműködik az FBI-al, és ellenőrzi a CIA tagjait is, nem álltak-e át az ellenséghez? Ugyancsak az Adminisztrációnak rendelték alá a Pénzügyi Irodát. Ez nemcsak szorosan vett pénzügyekkel tölti idejét, hanem kimossa a piszkos pénzt is, ami egy-egy titkos akcióhoz szükséges. Itt találjuk az Ellátó Irodát is. Ez bérel vagy vásárol lakásokat, házakat a CIA tagjainak, valamint fegyvert is vásárol, és azokat eljuttatja, ha kell, nagyon távoli helyekre is. A Felderítő Igazgatósághoz tartozik a Drogellenes Központ, szinte kizárólag saját kémműholdak jelentését dolgozza fel, megállapítandó, hol vannak kokainültetvények, valamint merre tartanak a kábítószerszállítmányok. Az Antiterrorista Központ elektronikus lehallgató műholdak segítségével az űrből kapja el a bankok számítógépeinek jeleit. Így szerez tudomást arról, hogy kik, mikor, miért, honnan, hová küldenek pénzt elektronikus úton. A CIA objektumai Titkos Nyomda: a Virginia állambeli McLean városában, a Madison Boulevard-on található. Itt készítik az összes titkos dokumentumot, köztük azt a rendkívül titkos jelentést, amely naponta készül két példányban. Az általában nyolc-tíz oldalas jelentés összefoglalja mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában végbement a világban, és ami Amerika számára ezen események közül fontos lehet.. A jelentés egyik példányát reggel hatra a CIA mindenkori igazgatójának lakására viszik, hogy majd útban a Fehér Házba elolvashassa a kocsiban. A másik példányt valamivel később, nyolc óra előtt viszik a Fehér Házba, az elnöknek. Tehát a CIA igazgatója mintegy „hivatalból" korábban értesül a dolgokról, mint az Egyesült Államok elnöke... Az Ügynökségnek csak Washington környékén 22 irodája és egyéb helyisége van. Ezek némelyikének elég érdekes, számunkra fontos rendeltetése van. Az egyik például a Külföldi Rádióadók Információs Szolgálata. Ez persze nem azért létezik, hogy a szürke állampolgár odatelefonáljon és megkérdezze, hogy áll ma a reggeli rawalpindi hírekben a pakisztáni lovaspólóliga első két helye, vagy hogy mi érdekeset mesélt az előző órában a prágai rádió második csatornája. Itt a hírszerző ügynökséget érdeklő 47 ország rádióállomásait és részben tévéadóit fogják, nézik a legkisebb szünet nélkül. A rádióhallgatás például napi 24 órán át történik.

Különös figyelmükre szolgál az, ha például egy ország belső eseményéről csak egyszer hangzik el jelentés a nyílt rádióműsorban, utána ezt a hírt többé nem ismétlik. Azonnal elkezdik firtatni a megfelelő osztályokon, mi történhetett a valóságban? Számos egyéb hivatalos épület létezik abban a körzetben, amelyekről a kívülálló nem sejtheti igazi rendeltetését. Van például olyan épület, amely kereskedelmi cégnek álcázza magát, valójában eddig a KGB, most az orosz Külföldi Hírszerző Szolgálat tagjait próbálják odacsalni és rávenni, hogy álljanak át amerikai oldalra. Itt bábáskodnak a kettős ügynökök fölött is. A szintén Virginia állambeli Rosslynben képezik ki azokat a saját ügynököket, akik esetleg hosszú évekre külföldre lesznek telepítve. Ezek az életüket teszik kockára azért, hogy segítsék az USA politikáját. Kiképzésükben nagy szerepet kapott a hazaszeretet hangsúlyozása. Érdemes megjegyezni, hogy rezidensei, vagyis letelepült, másokat (hálózatokat) irányító emberei vagy irodái jelenleg a világ 130 országában találhatók. A titoktartás természetesen éppen úgy jellemzi a CIA-t, mint a világ más, hasonló szervezeteit. Az elmúlt évtizedekben akadtak esetek, amikor a „hivatalos urak" gyermekként féltek mindentől és a titkosságot, a titkosítást mindenre kiterjesztették volna. Ma is előfordul azonban, hogy a legális sajtóból kiszivárgott cikkekre automatikusan rányomják a „Szigorúan titkos, Top Secret" feliratú bélyegzőt. Ez a szakmával járó betegség, a lélektani megterhelés egyik jele lehet, és a szakemberek által is ismert tünet a titkosszolgálatoknál. . . Kettős ügynökök Minden titkosszolgálat átka a kettős ügynök, aki beférkőzve „ide", eladja titkainkat „oda". A szovjet Penykovszkij, aki három éven át, vagy az amerikai Ames, aki vagy tíz éven át tevékenykedett, felmérhetetlen károkat okozott a KGB-nek, illetve a ClA-nek. A kettős ügynök az, aki - mint az 1994 elején lebukott amerikai CIA-ügynök - számos, az egykori Szovjetunióban dolgozó amerikai ügynököt adott ki az oroszoknak. Nyugaton és Keleten azért még most is más a kémek megítélése, a szovjet-orosz világban és az arab államokban a kémeket kivégzik. Nyugaton viszont csak hosszabb-rövidebb börtönbüntetéseket kapnak, mivel a halálbüntetéseket nem szelektíven törölték el, hanem gyakorlatilag teljesen. Ames kiadta saját kollégáit, és azokat ott kivégezték. Felfogható hát úgy is, mint aki sokszoros gyilkos! Hiszen csak ténykedése fénykorában, a nyolcvanas évek közepén legalább tíz embert ítéltek halálra Amesnek köszönhetően! A „listás szökések" persze ma már ritkábbak, mint voltak az ötvenes-hetvenes években. Valamelyik oldalon egy jó közepes vagy annál is magasabb beosztásban lévő kémfőnök egy szép napon megszökik övéit, és hogy ne menjen üres kézzel, hogy szolgálatait a másik oldalon eleve jutalommal fogadják -, hát elvisz magával egy-két pontos nevekkel és címekkel ellátott listát. Minél több név Van rajta, annál jobb. A lista természetesen csak olyan neveket tartalmaz, amelyek érdekelhetik (és biztosan nagyon érdeklik!) az ellenfél táborát. Az sem baj, ha jelszavakat, kódokat, találkahelyeket, „levelesládákat" és más dolgokat is elárul új megbízóinak. Mert hiszen a szökés pillanatától kezdve vehetjük úgy, hogy új megbízóinak dolgozik, azoktól függ jövője, mi több, az élete. Sőt, az átálló ügynök igyekszik biztonságba helyezni a családtagjait is. Nem véletlen, hogy a szovjetek szinte soha nem engedték meg, hogy főbb KGB-alkalmazottaik (akik általában kereskedelmi ügynökségek, nagykövetségek, utazási irodák, és hírügynökségek tudósítóiként tevékenykedtek Nyugaton) magukkal vigyék családjukat is. Még a legmegbízhatóbb ügynökök családjait is otthon tartották TÚSZ-ként. Ezért volt az, hogy az ügynökök általában ritkán gondoltak az átállásra, a szökésre. Az ellenfél persze, tudva-sejtve, hogy ki az ügynök, mindent megtett annak átcsábítására. Balesetbe, veszélyes kalandba csalta, szerelmileg elcsábította, zsarolta - vagy csak csábította jóléttel, szabadsággal, boldog jövő ígéretével. És sokkal többen engedtek a csábításnak, mint azt valaha is meg fogjuk tudni. CIA – folytatás A 22 ezer alkalmazottból 5 ezren dolgoznak a leg-titkosabbnak számító Hadműveleti Igazgatóságon. Ez viseli a legnagyobb felelősséget, és ennek megfelelően (?) általában itt robbannak ki a legnagyobb botrányok is, amelyek az amerikai közvéleményben ártanak a „Cég" hírnevének. Itt születnek a titkos akciók tervei, mi több, megvalósításukra is az Igazgatóság aktív részvételével kerül sor,

Így aztán számos alárendelt CIA-intézmény az Igazgatóság céljait szolgálja, annak felügyelete alatt áll. Például a Virginia állambeli (mint látható, a CIA igen megkedvelte az USA ezen tagállamát) Williamsburg mellett található Camp Peary. Ennek gyakorlatilag még ma is tagadják a létezését. A kémek itt tanulják meg a hagyományos kémfoglalatosságokat és itt sajátítják el mindazt, amit az átlagember később a James Bond-szerű filmek változataiban is láthat (követés, ellenkövetés, robbantás, célbalövés minden fegyverei, jelentések készítése, harc terroristákkal és kábítószerkereskedőkkel, paramilitáris akciók vezetése, stb.). Nopersze, mindennél fontosabb tantárgyak is akadnak: ügynökök beszervezése, információszerzés. Ezen kívül még paramilitáris oktatás folyik a „Cég" egy másik táborában, az észak-karolinai Harvey Pointban, valamint külföldön is. Aztán arra is van példa, hogy az USA egyes, külföldi tájakhoz, hasonló vidékein, például Arizona hegyei között is oktatnak leendő ügynököket. A kettős ügynökök létezése még úgynevezett szövetségesek között is lehetséges. Persze, nem megengedett és nem kedvelt dolog, de van. Amikor az izraeliek megvásárolták az amerikai Jonathan J. Polard-et, csak az volt a céljuk, hogy olyan dokumentumokba is beletekinthessenek, amelyeket amerikai barátaik velük sem akartak megosztani. Hát a Moszad megszerezte őket, csaknem mondhatni: bármi áron. Az amerikaiak így keresgélnek a brit, francia, német, stb. szövetségeseiknél is. Hivatkoznak De Gaulle egy ismert mondására... „Az igazi államnak nincsenek barátai, csak érdekei." (Carles De Gaulle) A helyzet ugyanis az - bizonygatják az elmélet támogatói, olykor nyíltan megjelenő dolgozataikban, cikkeikben is -, hogy aki ma barát, az egyszer csak ellenséggé lehet, akármilyen erősnek látszik is ma az a barátság. És sorolják a példákat. Nemrégen Irak volt a CIA barátja, mi több, Amerikáé is, hisz a közös ellenség, Irán ellen viseltek háborút. Aztán az iráni háború végén hirtelen Irak az amerikaiak ellen fordult. Vagy a hatvanas évek második felében De Gaulle hirtelen ott akarta hagyni (bizonyos értelemben ott is hagyta) a NATO-t, és olyan franciacentrikus érveket hangoztatott, amelyek a nagy szövetségesek számára abszolút elfogadhatatlanok voltak. Tehát helytállónak látszik az érv: ha egy szövetségesről nem tudnánk eleget, az a változás, a politikai átállás pillanatában teljesen ismeretlen terület lenne számunkra, ahol a felderítést akkor kellene kezdeni, a nulláról indítani - de már ellenséges környezetben! így hát érthető, hogy a CIA sem angyal (nem mondunk újat: egyik kémszolgálat sem az), és teszi a dolgát mindenütt. Talán brutális, de őszinte fogalmazásban ez így hangzik: „A kémkedés valójában minden országban tiltott, tehát törvénytelen dolog". Mindenütt megszegjük hát a törvényt. Egyetlen dolgot teszünk: nem figyelünk a helyi törvényekre. Hisz akkor nem dolgozhatnánk. Persze -legalábbis formálisan, kinyilatkoztatva - akad három ország, az „abszolút szövetségesek", amely felől a CIA nem érdeklődhet: Nagy-Britannia, Kanada és Ausztrália. De mint fentebb már céloztunk rá, egyikünk sem tenné tűzbe a kezét, hogy csakugyan nem történik semmiféle „ténykedés" arrafelé. Az igaz, hogy vannak olyan szervezetek, ahová a CIA nem épít, nem építhet be saját embereket. Ilyen például a Békehadtest, néhány karitatív szervezet, stb. De igenis benne vannak a világcégekben és a kevéssé ismert vállalatoknál is megtalálni a CIA emberét, ha az a cég intenzíven terjeszkedik azokban az országokban, amelyek érdeklik a CIA-t. Helyi ügynököket, tehát bizonyos szóhasználattal élve: hazaárulókat fogadnak fel, akik attól kezdve majd tudatosan szegik meg országuk törvényeit. Minisztereket fizetnek le, információkat gyűjtenek mindenről, ami Washingtonban érdekelheti a döntéshozókat. CIA – folytatás A kémszervezet külföldre küldött emberei két kategóriába tartoznak. Az egyik az amerikai oldalról nézve „hazafi"-nak nevezett fajta, vagyis az amerikai származású CIA-ember, aki hivatásos, kitanult tiszt. A másik kategória az idegen ügynök, akit Amerika fizet, és aki vagy saját hazája, vagy más ország(ok) ellen dolgozik. A CIA-tiszt minden olyan esetben sokat kockáztat, ha nem diplomatastátuszba osztották be. Vagyis, ha amerikai diplomata útlevéllel rendelkezik, akkor lebukás esetén megúszhatja egy kiutasítással. Ez is többet jelent azért, mert nevét, életrajzát, fotóját nemcsak az illető országban teszik örökös tiltólistára (általában soha többé nem léphet be abba az országba, legfeljebb, ha alapos rendszerváltozás következne ott be), ha az a másik ország egy szövetségi rendszerbe tartozik, a lebukott és kiutasított kém adatait elküldik a többi országba is. így az ügynök, A-országbeli lebukását követően már biztosan nem utazhat be, nem vállalhat „diplomataállást" B-, C-, D-, stb.

országban, sem. Az ottani hatóságok ugyanis nem fogadják el akkreditálását (van éppen elég más kémük az országban, minek még egy?). A lebukás, különösen bizonyos országokban azonban nem ilyen egyszerű. Előfordult számtalanszor, hogy a CIA „diplomatáját" státusza ellenére a helyi rendőrség vagy/és titkosszolgálat tagjai közterületen, nappal vagy éjszaka lefogták és elhurcolták valahová. Ott megverték, megkínozták, hiába hivatkozott diplomata voltara. Pár óra, vagy pár tíz óra múlva aztán „bocsánatkéréssel" szabadon engedték és kiutasították. Arra hivatkoztak, hogy tévedés volt az egész. Az sem ritka, hogy civil ügynökök valamiféle banditáknak, városi partizánnak, zsaroló emberrablóknak, közönséges bűnözőknek álcázva magukat rabolják el a CIA emberét, és a helyi hatóság úgy tesz, mint aki: a., - mit sem tud az egészről, b., - nem ismeri a tetteseket, c, - maga is nagyon sajnálja az esetet, d., - lázasan keresi az elkövetőket, és természetesen a bajba jutott amerikai állampolgárt. Ilyenkor a szokásos reakció a következő: az illető ország egyik washingtoni (vagy más nyugati fővárosba akkreditált), lehetőleg szintén kémkedéssel foglalkozó emberét fogják el a CIA ügynökei és megüzenik az illető ország hatóságának, hogy amennyiben az ő emberük nem kerül elő, az a másik sem tér haza élve... Nagyon ritkán az is előfordul, hogy a kettős ügynök feladja egyik énjét és megtartja a másikat, csak azt; A kettős ügynökök egy része így hármas ügynökké válik, hiszen A országban saját ügynöküknek tartják, de B ország már rávette őt így vagy úgy, hogy inkább és kizárólag nekik kémkedjen. De ezt is elmondja A országbeli társainak, és miközben B országban meg vannak győződve, hogy csak az ő emberük, ő tulajdonképpen visszatért régi állapotához, és csak A országnak dolgozik... Elismerjük, zavaros a kép, de milyen sokszor igaz! CIA-Moszad ellentét Az izraeli és az amerikai kémszolgálat - annak fényében, amit fentebb a szövetségesek elleni kémkedésről írtunk - már nem egyszer tört borsot egymás orra alá. Igaz, elmondható, hogy általában az ügyek határozott többségében kitűnő az együttműködés, azért akadnak ezzel ellentétes események vagy folyamatok is. Amikor az arab ügyekben, vagy a nemzetközi terrorizmus területén a két szervezet véleménye nagyon eltér egymástól, ez meglátszik reagálásukon is. Az amerikaiak általában kevésbé határozottak, nem mennek mindjárt az egészre, politikusaik mintájára kivárnak, sokszor túl sokáig várnak (lásd az egész boszniai és egyáltalán a jugoszláv helyzetet, hiszen minden másképp zajlott volna le, ha a Nyugat és főleg Amerika már 1991-ben határozottan reagál az eseményekre). Az izraeliek lecsapnak, ha érdekeik azt kívánják, és nem könyörületesek. A Kielczynski-ügy bizonyíték arra, hogy egymás ellen komolyan kémkednek. Andrzej Kielczynski lengyel származású izraeli állampolgár kapcsolatai révén a legfontosabb izraeli politikusok közelébe jutott, rengeteget tudott meg terveikről, és 1985-től kezdve a CIA részére kémkedett. Igen fontos értesüléseinek egy részét könyvünk másik fejezetében (atomtitkok) ismertetjük vázlatosan. Amikor az izraeli belső elhárításba Sabak a nyomában volt, kapott a CIA-től egy „emergency", vagyis „vész"-telefonszámot. Ha azt felhívta, hamarosan jelentkezett nála a CIA embere, bárhol is tartózkodott. Ez a telefonszám a következő volt: USA, Maryland állam, CIA-központ: 301 9510646, és ha ez bejött, akkor a 614-es melléket kellett kérnie. Az biztos: ha egy ügynök átáll az ellenséghez, az „itt" betöltött fontossági foka, posztja és az általa ismert titkok mennyisége szerint változik „itt" a reakció. Előfordult már többször úgy orosz, mint amerikai oldalon, hogy egy kém átállása után óriási költséggel, energiával és időveszteséggel meg kellett változtatni mindent. Új kódokat kitalálni, figyelmeztetni a veszélybe került saját ügynököket, sőt, ismét felépíteni egy ügynökhálózatot - amelynek az előző felépítése olykor tíz vagy több évet vett igénybe! Tehát egy sokat tudó kém nagy bajt okozhat a saját társainak, az országnak. Nem csoda hát, ha vigyáznak rájuk, igyekeznek őket is „pórázon tartani". De persze, ha valaki Á-ból átmenekül B titkosszolgálatba, és hoz egy szép hosszú névlistát, nagyon értékes szolgálatot tesz B országnak. Annyira értékeset, hogy az hálából eldugja őt. Amerikában nap mint nap előfordul, hogy egyes embereknek új személyiséget adnak, az ehhez kapcsolódó dokumentumokkal, sőt, „legendával", vagyis előző életrajzzal. Ennek elemei valódiak, esetleg egy valóban élt, de már meghalt ember adataival és teljesen valódi törzsszámmal, stb. élhet tovább. Ha szükség* van rá, vagy az illető nagyon fél a KGB bosszújától (az oroszok Amerikában is elkövettek már

gyilkosságokat, az átállt ügynökök felkutatása tulajdonképpen sohasem szünetelt), akkor plasztikai műtétre is sor kerülhet. Így például teljesen elmásították Pacepa tábornoknak, Ceausescu román diktátor egykori kémfőnökének külsejét is. Az átálltak üldözése mindennapos jelenség. A kár is, amit tettükkel okoznak. Amikor 1985-ben Edward Lee Howard, a CIA munkatársa a Szovjetunióba szökött, magával vitte a listát és sok ottani amerikai ügynök lebukott miatta. Például Howard miatt került kivégzőosztag elé Adolf Tolkacsev, aki eladta a CIA-nek a szovjet légvédelmi rendszer leírását, vagy Vitalij Jurcsenko, akinek révén az amerikaiak előzőleg megtudták, hogy Howard az oroszoknak dolgozik - de mire lecsaptak volna rá, ő is értésült a dologról, és idejében elmenekült. Az amerikaiak viszont szovjet átállótól tudták meg, hogy a NASA űrkutatási szervezet egyik becsült dolgozója, bizonyos Ronald W. Pelton sok millió dollárt érő technológiát adott el az oroszoknak rongyos 35 ezer dollárért. Howard hosszú futása A fentebb említett amerikai áruló háborítatlanul élhetett tovább a Szovjetunióban, és azt hitte, örökös biztonságban van. Nem valószínű, hogy túlságosan izgatta volna a világpolitikai helyzet alakulása. Ahogy a politikusok vagy az egyszerű átlagemberek, úgy a kémek sem sejthették, hogy a nagy birodalom sorsa megpecsételődött. Howard is azt hitte, hogy ügyét egyszerűen elfelejtik, vagy mint megoldhatatlant ad acta teszik. Biztosan jól érezte magát a KGB-től kapott Moszkva melletti villában. Ám világa, és sok millió szovjet pártfunkcionárius világa összeomlott. 1991 végén Howard már komolyan aggódott biztonsága miatt. És mivel nem volt már olyan hatalom, amely erőszakkal visszatarthatta volna - a villát sem őrizték már a KGB-belügyes katonák -, fogta magát és Svédországba költözött. Nem sok idő múlva - 1992 nyarán - a CIA tudomást szerzett a lakáscseréről, és intézkedett. A svéd rendőrség őrizetbe vette Howardot és lehetővé tette, hogy amerikai „hivatalos személyek" (az FBI emberei, mivelhogy amiért otthon körözték, azt amerikai területen és nem külföldön követte el: tehát a CIA formálisan nem volt érdekelt az ügyben, hogy eszmecserét folytassanak vele. Az amerikaiak megfenyegették Howardot: ha nem tér vissza önszántából az Egyesült Államokba, akkor elintézik, hogy a svéd bíróság ítélje el őt életfogytiglanra. Howard azonban jól tudta, hogy Svédországnak erre sem oka, sem jogalapja, hiszen a svédek ellen semmit sem követett el. Helyesen gondolta, ugyanis a beszélgetés után a svéd rendőrség szabadlábra helyezte, ő pedig azonnal visszaszökött Moszkvába. Úgy látszik, a teljesen bizonytalan jövőjű Oroszországot a maga sajátos szempontjából még mindig biztonságosabb menedékhelynek tartja, mint a Nyugat bármelyik államát. Erre a CIA megüzente neki, hogy akárhová is bújik, üldözni fogják és nem nyugszanak, amíg egy amerikai bíróság el nem ítéli, meg nem kapja megérdemelt büntetését. Robert Gates, akkori CIAfőnök moszkvai útja során kérte is kiadatását az oroszoktól, egyelőre eredménytelenül. Megjegyzés: ez a különbség a CIA és néhány más hírszerző szolgálat között. Az oroszok vagy az izraeliek - nem is szólva néhány ázsiai kémszolgálat embereiről - habozás nélkül lelőtték volna Howardot Stockholmban, és a történetnek már akkor vége lett volna. A szakértők egy része úgy véli, hogy jelenleg a világ szakmailag legerősebb (szervezetileg mindenképpen a legnagyobb) kémszolgálata a CIA.. A második helyre teszik az izraeli Moszadot, és a harmadikra a nagy hagyományokkal rendelkező brit titkosszolgálatot, az Ml-t. Mindenki más csak ezek után következhet, különösen a KGB, amely egyetértő vélemények szerint már a hetvenes évek végétől kezdve folyamatosan romlik. Ha belegondolunk, aránytalanul nagy erőfeszítésekbe kerülhet a szervezet egyensúlyát, ütőképességét megőrizni egy olyan országban, amelyet legfelül politikai viharok szaggatnak, középen a káderanyag reménytelenül keveset tud a világról és általános alkoholizmusba fullad, míg odalent a teljesen tájékozatlan, éhező és nyomorgó tízmilliók élnek úgy, hogy közben a mindent elárasztó maffiák garázdálkodnak. Ezek a feltételek enyhén szólva nem kedveznek annak, hogy egy korszerű, nagy lehetőségekkel rendelkező (és azokat ki is használó) szupermodern kémszervezetet hozzanak létre. Mert hát nyilvánvaló az is, hogy a KGB a mai formájában, nem létezhet tovább. Nem véletlenül írtuk le ezt a pár mondatot ide, a CIA-ről szóló rész közepébe, ugyanis egy kémszervezetet csak egy másikkal összehasonlítva lehet és kell vizsgálni. Az nem annyira számít, mik az állam lehetőségei és céljai, ennél fontosabb ebben az esetben, hogy kikkel szemben kellene megvalósítani az állam céljait, érdekeit? És a szembenálló fél adott: ez a CIA. Ha a KGB nem tudja felülmúlni, vagy legalább kiegyenlíteni a színvonalbeli különbséget, kudarcra lesz ítélve. Az orosz kémszervezet a múltban a jellegzetes „orosz módszerrel": rendkívül sok emberrel próbált megoldani rengeteg feladatot. Ha valamilyen információt nem sikerült megszereznie egy

ügynöknek, küldtek hármat, ha azok sem jártak sikerrel, küldtek tizenegyet, aztán százat. És ez nem túlzás. Ritkán akadt ott olyan ember, aki értett egyébhez is, mint a „mennyiségi győzelemhez". Ami sokszor inkább mennyiségi kudarcot jelentett. Így aztán az élvonalból folyamatosan hátrább csúszik a KGB - vagy ahogy most nevezik, a Külföldi Hírszerző Szervezet. De egykori létszámát máig megőrizve nagy veszélyt jelent a világra ezután is. Nem szabad alábecsülni egy olyan szervezetet - és most ismét belső, titkos adat következik, amely eddig sehol sem került nyilvánosságra: -szóval azt a kémszolgálatot, amelynek jelenleg még mindig 13 500 embere dolgozik idegen országokban! Ebből több mint ezer az USA területén, a többi főleg a fejlett nyugat-európai országokban. Különösen Anglia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Svédország, Norvégia, Luxemburg a főbb célpontok. De szép számmal akadnak ügynökök Svájcban, Ausztriában és Olaszországban is. Német földön több, mint 800-an vannak állandóan, és ennek csak kisebb részét képviselik az áldiplomaták, egyéb rezidensek. Bizonyosnak mondható, hogy a Németországban garázdálkodó orosz maffiák néhány csapata is a KGB utasításait teljesíti, és csak látszólag követi a köztörvényes bűnözők életmódját. A másik veszély: a moszkvai vezetésben és különösen a kémszolgálatoknál (mert hiszen tovább létezik a hírhedt katonai szervezet, a GRU is!) még mindig túlsúlyban vannak azok, akik a régi időkben besulykolt gondolkodásmód alapján a Nyugatot úgy ahogy van, teljes egészében az oroszok ellenségének tartják. CIA – folytatás A Tudományos-Technikai Igazgatóság alá is számos intézmény tartozik, ezeket általában a szűk specializálódás jellemzi. Erre szakmai és műszaki okokból van nagy szükség. Ilyen például a SIGINT Hadműveleti Iroda. Ez az orosz katonai mozgásokkal, a rakétakísérletekkel, azok rádiómegfigyelésével foglalkozik. De újabban rájuk bízzák a narkószállítmányok terjesztésével foglalkozó szervezetek figyelését is - nyilván azért, mert az orosz csapatmozgások vagy rakétakísérletek száma nagyon elapadt, azonkívül ezek fontossága sem a régi már. A Különleges Tervek Irodája nevében nem véletlen található a projects szó. Különleges' - részben műholdas megfigyelőtechnikája révén a nukleáris szerkezetek, objektumok, rakéták, stb. működését vagy mozgását figyeli. A Technikái Szolgálat Irodája adja át a munkatársaknak a kémfilmekből ismert felszerelési tárgyakat, eszközöket, különleges fegyvereket. Ott készítik el azokat a rádió adó-vevőket, amelyek műholdas közvetítéssel működnek. A Kutatási és Fejlesztési Iroda céljai nevében rejlenek. A CIA összes igazgatósága számára itt készítik a hírközlő eszközök új generációit, a mesterséges intelligenciához kapcsolódó felszereléseket, szupergyors számítógépeket. Gyakorlatilag ez az iroda állandóan olyasmivel foglalkozik, ami megelőzi a világ mai tudásszintjét, és csak a legkorszerűbb tudományos kutatóközpontokkal hasonlítható össze. Már említettük a Külföldi Rádiókat Lehallgató Szolgálatot. Másnéven Külföldi Rádióadók Információs Szolgálata - innen kerül minden elhangzott vagy kinyomtatott fontosabb cikk, információ nemcsak a CIA, de kormányszervek és a Fehér Ház szakértőihez is, természetesen már angolra fordítva. Kitűnő fordítók dolgoznak itt, akik a munka természetéből fakadóan csak gyorsan tudnak dolgozni. Kevésbé ismert, hogy ez az iroda (FBIS) veszi a külföldről érkező titkos adásokat is, vagyis amiket a szervezet ügynökei küldenek közvetlenül (legtöbbször műholdakon át) Washingtonba. Majd külön foglalkozunk a mai kémtechnika legjellegzetesebb szerkezeteivel, azzal a műszaki apparátussal, amely egy mai kém, vagy szervezete rendelkezésére áll. Itt elég csak megemlíteni, hogy a vizuális műveltség korában különös jelentőségre tettek szert az efféle megfigyelő rendszerek és azok eredményei. Vagyis a műholdas és egyéb vizuális megfigyelés rengeteg adatot szolgáltat nap mint nap a nagyhatalmak kémszervezeteinek. Ez érthető, mert főleg az ő számukra dolgozik az a több mint háromezer (!) kémműhold, amely jelenleg is a fejünk fölött kering éjjel-nappal. A négy nagyon kívül bizonyos jelek szerint műholdakkal rendelkezik és azokkal vizuális vagy egyéb információt gyűjt még Izrael, India, Kína, Dél-Afrika, Brazília és Japán is. CIA – NPIC Bár ez az iroda is a Tudományos-Technikai Igazgatóságnak van alárendelve, működése nagyon szerteágazó és megérdemli kissé alaposabb figyelmünket.

A NPIC (National Photographic Intelligence Center), a Nemzetközi Fényképes Felderítő Központ nagyon régen létezik már. Első sikereit az ötvenes években aratta, amikor a fotófelderítést eleinte meteorológiai gépeknek álcázott repülőkkel végeztették. A NPIC mai nevén 1961-ben jött létre. A műholdas megfigyelésre csak a hatvanas évek második felétől került sor. A maguk idejében hírhedt, de jó szolgálatot tett U-2-es gépek fotóit is a NPIC értékelte, így szereztek információkat a szovjet rakéta- és űrtechnika (a rengeteg eltitkolt kísérlet), valamint a Kubába telepített szovjet atomrakéták ügyében. A régi, még fényképeket ledobó kezdetleges műholdak után ma már a KG-1 l-es, modern szatellitek elektronikus úton küldik le a folyamatos látványt - gyakorlatilag ez nem más, mint egyidejű élő tévéközvetítés az ellenfél általunk megfigyelt területéről, ahol ilymódon már aligha marad titokban bármi is. Az említett KG-1 l-esek szélesebb elektromágneses tartományt használnak, ennek révén még a 300 kilométerre] a műhold alatt elhaladó autó rendszámtábláját is pontosan leolvashatják. A műszaki szint 1994-ben a következő:,egy földön hagyott újságban a kisbetűvel nyomott apóhirdetéseket is elolvashatják, és észrevesznek minden golflabdánál nagyobb tárgyat! A NPIC-nél nagyon bíznak a műholdakban. Már annak idején, idestova harminc éve rájöttek, hogy az első és akkor még egyetlen kémműhold fellövését követően az ellenséges területről szerzett információk mennyisége egy csapásra 50 százalékkal növekedett! Képzeljük el, mit tudhatnak ma már a világ bármelyik sarkáról, ha a kémműholdak száma elérte a több ezret. A CIA által használt forgókamerás módszerrel jelenleg - ha fotózásról van szó - az amerikaiak percenként 30-40 képet készíthetnek, míg a KGB, és általában az oroszok soha meg sem közelítették ezt a technikai tökéletességet. Ma már nem jelent gondot az sem, ha éjszaka, vagy felhőrétegen át kell valamit „megnézni", erről részletesebben lesz még szó az eszközökről, technikáról szóló részben is. A fentieknek némileg ellentmond, hogy a NPIC mégsem a mindennapok apró kémmunkáiban, inkább a hosszabb távú stratégiai tervezésnek segít szerzett anyagaival. Munkatársai inkább hosszútávú előrejelzéseket készítenek a politikusoknak (mezőgazdasági termések, tehát az előrelátható éhségövezetek, gabonaárak, vízellátottság, közlekedés, stb.). Az NPIC teoretikusai (ilyenek is vannak) hamar megfogalmazták a látszólagos paradoxont: a kémműholdas megfigyelés elősegíti a világbékét! Ugyanis mivel onnan fentről a szó szoros értelmében mindent látni, és ha a látottakat helyesen elemzik és értelmezik, akkor mindent előre látni is lehet - tehát e konfliktusoktól fenyegetett világban ez stabilizáló tényező is lehet. Hiszen az ellenfél is tudja, hogy mindent látunk, és mi is tudjuk, hogy ő is lát mindent... Tehát nem ragadtathatjuk magunkat felelőtlen lépésekre, amelyek esetleg mindenkire nézve katasztrofális következményekkel járhatnak. Az NPIC szakemberei előre jelezték, hogy a Szovjetunió lesz az első, amely mesterséges műholdat bocsát űrbéli pályára, jelezték, hogy a kínaiak atomrobbantásokra készülnek, időben felderítették, hogy 1967-ben ki fog törni az izraeli-arab háború. Ugyanúgy látták az előkészületeket az India és Pakisztán közti konfliktusban, vagy azt, hogy az oroszok megtámadják Afganisztánt. De azt is ellenőrizhették ezáltal, hogy a Szovjetunió betartotta-e a fegyverkorlátozási egyezményeket, és nyilván a jövőben is figyelheti ezeket. Három héttel Irak Kuvait elleni támadásakor már az NPIC jelezte, hogy a bagdadi bizonygatásokkal ellentétben nem egyszerű hadgyakorlat miatt gyülekezik az iraki sereg odalent délen, hiszen például a harckocsik háromhónapos (!) üzemanyagtartalékkal mentek "gyakorlatozni". A szervezet elemzői fedezték fel úgy Irakban, mint Észak-Koreában az atomfegyverek gyártására irányuló előkészületet. A CIA-ről, mint minden más kémszervezetről, még nagyon sokat írhatnánk. De könyvünknek nem az a célja, hogy egyik vagy másik szervezetről minden apró, kevésbé jelentős dolgot feltárjon. „A kémek nem létezhetnek kémkedés nélkül. Vagyis ne higgyük, hogy bármelyik szervezet bárhol és bármikor önkéntesen korlátozná önmagát." (M. Buranov) Gazdasági kémkedés Mielőtt önök közül bárki is legyintene a„gazdasági" szó hallatán, azoknak felhívjuk a figyelmét: ez a legfontosabb ága az egész iparnak. Nevezik természetesen - innen jutott most eszünkbe a szó - ipari kémkedésnek is, de ez nem elég pontos, és már fél évszázada nem fedi a témát. Amíg ugyanis régebben csak ipari, tehát technológiai találmányok, eljárások, esetleg új anyagok megszerzésére irányult ez a fajta kémkedés, addig mára sokkal inkább kiteljesedett és valódi gazdasági kémkedéssé vált. Vagyis minden adatot gyűjtenek, amit egy másik ország

gazdaságáról tudni lehet és érdemes. Pénzügyi, fejlesztési, kutatási, tudományos és technológiai adatokat éppen úgy, mint találmányokat, eljárásokat, sőt, „agyakat". A fontosságot az is mutatja, hogy úgy a keletiek, mint a nyugatiak, igen nagy hangsúlyt fektettek rá. Ez egyszerűbben szólva azt jelenti, hogy a politikai és katonai kémkedésen kívül, azokkal megegyező vagy azokat felülmúló arányban kapta a gazdasági kémkedés a támogatást. És több hasznot is hozott, mint a politikai vagy a katonai. Hiszen nem lehet véletlen, hogy az iparilag, gazdaságilag elmaradott országok (sommásan, de valószerűen: a volt keleti tömb és számos fejletlenebb ázsiai állam) mindig is erősen kémkedtek gazdaságilag! Ismeretes Ceausescu mondása, hogy a román ipar teljesítményének 25 százalékát a kémek termelték ki. Vagyis azt úgy lopták Nyugatról, és ahonnan csak lehetett. Az így szerzett tudás több szempontból is „ingyenes" volt. Hiszen az újítások, új technológiák átvételéért nem kellett hatalmas díjakat fizetni, sőt - ha például fegyvergyártásban történt egy újszerű gyártmány ellopása, akkor azt a tolvaj ország fegyvergyára(i) előállították és harmadik világbeli partnereknek eladhatták sokkal olcsóbban, mint a nyugatiak, mivel a nyugatiaknak az eladási árba kellett kalkulálni a fejlesztési költséget, magasabb munkabéreket is. Tehát nemcsak országon belül volt belőle hasznuk, hanem más piacokon is. Előfordult, hogy kivertek vele komoly nyugati cégeket a piacokról, és attól kezdve a Fülöp-szigeteken vagy Afganisztánban vagy Angolában az ő fegyvereik dörögtek, és nem a nyugatiaké. Ami természetesen érzékenyen érintette az illető fejlett országok hadiiparát, beleértve a fokozódó munkanélküliséget is. Az ipari kémkedés szinte teljesen mellőzi a Bond-filmekből ismert eszköz és módszertárat. Alapvető természetesen az álcázás, és itt is vannak sok évig „alvó" ügynökök. Akiket csak akkor „ébresztenek fel" kiküldőik, ha már jól bedolgozták magukat a környező világba. Ennél sokkal jobb és gyakrabban alkalmazott módszer az, ha vagy becsapás, vagy zsarolás útján azonnal és közvetlenül odanyúlnak, ahol a szükséges információ található. A politikai kémkedésben kedvelt hosszútávú dolgok itt ritkán fizetődnek ki, ugyanis mire az „elaltatott" kémet használni tudnák - mire az bedolgozza magát környezete bizalmába - elavul a technológia, amiért odaküldték. Vagy éppenséggel nyilvános úton is elérhetővé válik. Még lesz szó a módszerekről, amelyeket különféle ipari kémkedési esetekben alkalmaznak. Most egy olyat mondunk el, amelynek - ha az ügy bíróság elé kerülne -kvalifikálást nehéz lenne elvégezni. Az is kétséges, hogy bizonyos (nyugati) bíróságok azt kémkedésnek ítélnék-e meg. Mert a megítélés területén is nagy különbségek voltak Kelet és Nyugat között. Keleten, mint általában a diktatúrákban, nagyon szigorúan vették a kémkedést, és a rajtakapott egyéneket - de olykor az ártatlanokat is - gyakran sújtották a legnagyobb büntetésekkel. Volt olyan állam, ahol azért is halálbüntetést lehetett kapni, ha valaki idegeneknek kiadta a főiskolák, egyetemek katonai tárgyakat oktató tanárainak nevét! De az sem ritkaság - különösen Vietnamban és más ázsiai kommunista országokban volt szokásban -, hogy betiltottak minden találkozást és érintkezést a külföldiekkel. Nem túlzás, hogy a háború alatt Észak-Vietnamban, ha egy külföldi diplomata vagy újságíró az utcán megszólított egy-egy vietnamit és akárcsak annyit kérdezett (volna) tőle, merre van ez vagy az az utca, - a külföldieket folyton figyelő titkosrendőrség a válaszoló helybelit is elhurcolta. De erre ritkán került sor, ugyanis ebben az időszakban a vietnamiak valósággal menekültek az utcán felbukkanó „nagyorrú", vagyis külföldi elől. Ilyen szellemű országokban természetesen meg van nehezítve a kémkedés - de itt sem lehetetlen. Hiszen így vagy úgy szót lehet érteni azokkal, akik már bent dolgoznak egy gyárban - miért kellene oda nekünk is behatolnunk, kockáztatnunk? Ezt a logikát sokan követték mindenfelé, nyugatiak is egymást között. A cél a cég, a módszer vagy a termék De lássuk a fentebb beígért igaz történetet. Angliában volt egyszer egy mosóporgyár, amely rendkívül jó termékkel lépett a piacra. Ez egy idő után felkeltette annak az amerikai cégnek az „ellenérzését", amely már jó ideje jelen volt az angliai piacon a maga mosóporával. Az amerikaiak természetesen vettek a boltban ebből a porból, és elemezték is azt, de számos technológiai részlet nem volt világos számukra. Az összetétel ismerete ugyanis nem mindig teszi lehetővé az ugyanolyan termék előállítását - a módszerben, a technológiában is vannak elrejtett titkok. Ezt csak bennfentesektől tudhatták volna meg. Hamarosan megszületett a döntés: ipari kémeket alkalmaznak. Ezek nemegyszer majdnem nyíltan hirdetik szolgáltatásaikat, és rendelkezésére állnak mindenkinek, aki azt megfizeti. A gyár leadta a, sajátságos rendelést és várt. Az ipari kémek felbéreltek egy, a dologhoz értő vegyészt, és munkához látott.

Hamarosan az angliai mosóporgyár körüli iparvidék sajtójában - és csak ott! - apróhirdetések jelentek meg. Egy tengerentúli vegyi gyár keresett leendő munkatársakat igen jó feltételekkel. A szöveget úgy fogalmazták meg, hogy arra szinte kizárólag csak a szóbanforgó mosóporgyár mérnökei pályázhattak. Őket viszont nagyon csábíthatta a dolog, mert a gyárban dolgozó nyolc mérnökből hatan is írtak a megadott címre. (Csak levélben vették fel velük a kapcsolatot, első ízben.) A megadott londoni címről természetesen haladéktalanul meg is érkezett a válasz a hat úrnak. Beszélgetésre hívták őket, persze nem ugyanarra a napra, hanem körülbelül két hétre elosztva a hat urat. Így a gyárban sem tűnhetett fel senkinek, hogy az illetők kénytelenek voltak szabadnapot kérni. A beszélgetésen az állítólagos nagymúltú cég „képviselői" beszélgettek el a jelölttel, és nagyon jó benyomást keltettek benne. Úgy viselkedtek, mintha nekik is tetszene a jelölt. Ezért aztán fokozatosan ő is elvesztette bizalmatlanságát és óvatosságát. A leendő munkaadók biztosították felőle, hogy természetesen nem céljuk a mosóporgyár titkainak kifürkészése, de szeretnének meggyőződni róla, vajon a mérnök úr mennyire érti a szakmát, ezért mondjon el csak egy részletet a jelenlegi technológiából, amivel dolgozik, amire felügyel. Nem kell mondanunk, hogy mind a hat mérnöktől más és más részlet felől érdeklődtek. Amely önmagában - ha csak az szivárog ki - nem jelentette volna azt, hogy kívülálló lemásolhatja az ott alkalmazott technológiát. De a hat részre bontott technológiai folyamat a kémek agyában hamarosan összeállt, készítettek róla egy gömbölyű jelentést, és elküldték megbízóiknak. Ők aztán hamarosan piacra dobták ugyanolyan terméküket, mint az angliai mosópor volt. A skóciai gyár mérnökei pedig hiába várták a levelet a tengerentúlról, hogy remekül fizetett állás vár rájuk a napfényes Kaliforniában... Vannak alkalmak, amikor valójában veszélyesen összemosódik a félig-meddig polgárinak, civilnek tekintett ipari kémkedés a hadiiparival. Ilyen esetek azok, amikor repülőgépgyárak a kémkedés alanyai. Hiszen az ott ellopott technikát az esetek egy részében fel lehet használni á hadiiparban, a katonai repülőgépek gyártásánál vagy másutt is. Azelőtt teljesen ismeretlen jelenségekre is fény derül mostanában. Különösen 1992-től kezdődően számos nyugati titkosszolgálat vezetősége (eléggé hibásan) úgy látta, hogy a Szovjetunió megszűnésével számos kémkapacitás szabadul fel. És ezt a kapacitást valamilyen módon, új formában vagy céllal továbbra is működtetni kell. Az amerikaiak szinte ekkor vették észre, hogy lehetne ám kémkedni a szövetségesek házatáján is. Még nagyobb volt a meglepetésük, amikor kiderült, hogy azok ezt már régóta csinálják... Méghozzá nemcsak külföldön, vagyis „otthon", hanem az USA ötven államában is! „Aki ebben a szakmában tevékenykedik, az biztosan tudja: a franciák állandóan kémkednek az amerikaiak ellen." (Gerard Burke, a Parvus Company elnöke) Megjegyzés: a Parvus Co. a világ legnagyobb, ipari kémkedéssel és elhárítással foglalkozó vállalata. A franciák nem is nagyon titkolják mindezt, legfeljebb sorozatban érkező hivatalos amerikai kormány- és miniszteriális tiltakozásokra szoktak kifakadni és felháborodni. Mindez azonban nem változtat a lényegen. Vagyis azon a tényen, hogy a legkülönfélébb módokon folyik ez a kémkedés. Már Toulouse-nál kezdődtek a bajok. Ott ugyanis a franciák egy, mostanában. Nyugaton nagyon divatos, Japánból eredő intézményt hoztak létre, a technológiai parkot. Ez kutatóközpont, ahová szeretettel meghívtak sok amerikai céget is. Akik erre elszánták magukat, biztosak lehetnek benne, hogy a francia ipari kémekkel találják magukat szemközt. Az sem lehetett titok, hogy a külföldi cégek számára előkészített és majdan bérbeadandó, vagy már bérbeadott helyiségeket a párizsi ügynökök a szakma szabályai szerint már régen "preparálták" (lásd majd a technikáról szóló fejezetet). Így minden ott tevékenykedő cég összes lépéséről tudomást szerezhetnek azok, akiknek ezt diktálja az érdekük. De a franciák nemcsak így tevékenykednek. Francia ipari kémek Egy nagyhírű amerikai-német vállalat párizsi telephelyén 1993-ban felfigyeltek arra, hogy a biztonsági személyzet egyik francia tagja, akit a bejáratnál alkalmaztak, esténként végigjárja az üres hivatali helyiségeket és valamilyen kis- szerkezettel „hallgatja a falakat". Amikor kérdőre vonták, közölte, hogy éppen az ellenséges lehallgatást akarja megelőzni. Ám a készülék, amit nála találtak,

arra szolgált, hogy a napközben a szobákban elhangzott beszélgetéseket mintegy magukba gyűjtő különleges lehallgatóberendezéseket „megcsapolja". Ezek ugyanis már nem küldték el az összegyűjtött anyagot rádión, így nem is voltak felfedezhetők. Amit napközben ezek a csöppnyi szerkezetek magukba szívtak, csak akkor adták le pár másodperces adásba sűrítve, amikor a készülék a közelükbe került, és attól persze erre elektromágneses úton utasítást kaptak. Más francia kémek - a hivatásos kémszolgálat tagjai -ügynököket toboroztak az IBM ottani leányvállalatánál. A dologra ugyan fény derült, de az amerikaiak nem csináltak belőle nagy ügyet, éppen a „szövetségesek" miatt. Majdnem ugyanakkor (1989-90) lebukott a Texas Instruments amerikai cég franciaországi igazgatója, kiderült róla, hogy már jóideje a francia kémszolgálatnak dolgozik. 1991-ben lebukott hat francia mérnök, akik az USA területén valamilyen mondvacsinált ürüggyel jártak a hadiipari központokat. Az igazi céljuk a „lopakodó harci repülőgép", a radarok által láthatatlan eszköz leírásának megszerzése volt. Nem mondhatni, hogy túlságosan jól tették a dolgukat, ugyanis már az első meglátogatott cégnél feltűnt, hogy más érdekli őket, mint ami látogatásuk hivatalos célja. Így aztán az amerikai ügynökök szépen követték őket gyárról gyárra, tudományos intézetről intézetre, míg összeállt a kép. Ráadásul a „mérnökök" útközben itt-ott kapcsolatba léptek az Amerikába delegált francia titkosszolgálati ügynökökkel is. Ugyanígy próbálták meg a francia ügynökök ellopni a Boeing egyes titkait, hogy azokat felhasználhassák, beépíthessék az akkor készülő Airbus-gépekbe. Történnek aztán egészen nevetséges ügyek is, a houstoni (Texas) francia konzult rajtakapták, amint kiürítgette olyan polgárok személyes kukáit, akik köztudottan a Pentagon számára dolgoztak. Meg kell mondani, számos hasonló eset játszódott le az elmúlt években és nyilván régebben is. Az is rutinszerűnek látszik, hogy a párizsi hivatalos tényezők minden alkalommal a tagadásba menekülnek és még soha nem fordult elő, hogy beismerték volna a kémkedés tényét -akkor sem, ha az ügynökeiket tettenérték. A CIA vezetőinek reakciója, - azért a többesszám, mert az utóbbi években a vezetők személyében is történtek változások Langley-ben - az, hogy elviselik valahogyan a szövetségesek efféle csintalan akcióit, természetesen úgy, hogy tesznek is ellenük valamit. De a franciákon kívül nem sokkal tapintatosabbak a többiek, különösen a németek, a japánok és az izraeliek sem. Érdemes megjegyezni, hogy az amerikaiak találtak egy nagyon logikusnak tetsző másféle érvet is. „Miért tennénk mi is ugyanezt? Aki ezt hiszi, hogy mi is lopni fogjuk más államok ipari titkait, annak fogalma sincs az Egyesült Államok viszonyairól. Az efféle tevékenység azokat az államokat jellemzi, ahol van a gazdaságban állami szektor, ahol vannak állami vállalatok. A tőlünk ellopott ipari titkokat azoknak adják át. De mi mit tehetnénk az ellopott titkokkal, ha nincs egyetlen állami vállalat sem, amely azokat hasznosíthatná? Netán licitálást rendeznének a nagyvállalatok között, itt egy titok, ki ad érte többet? „Az úgynevezett gazdasági háborút a magánvállalatok döntik el." (Woolsey, CIA-igazgató) A profik - mondjuk mi és mondják mások is - mielőtt elindítanának egy gazdasági természetű kémakciót valamelyik szomszédos vagy szövetséges állam ellen, három dolgot kénytelenek figyelembe venni, azt alaposan mérlegelni: 1. A keresett információt nem lehet megszerezni,nyílt módon is? 2. Nem fenyegeti az ügynököt vagy ügynököket a tettenérés, később letagadhatatlan leleplezés veszélye? 3. Ha mégis leleplezik az ügynököt, nem rombolja le ez a tény a két ország meglévő jó kapcsolatait? És ha a válasz mindhárom esetben határozott nem, akkor lehet kiadni az utasítást az ügynöknek: mehet, csinálhatja. Az Amerikában nyüzsgő francia ügynököknek általában nincsenek ilyen megfontolásai, meglehetősen gátlástalanok, ugyanakkor ügyetlenek - vélik az amerikai szakemberek. A szakértők szerint van a francia „inváziónak" egy másik oka is. Nagyon sok információt meg lehet szerezni nagyon egyszerűen nyílt úton, nyílt forrásokból is. De a franciák sokszor - mielőtt útnak indítják ügynökeiket -erre nem figyelnek, meg sem kísérlik betartani a fenti három pont közül már az elsőt sem. Sokszor milliókat adnak ki olyasmiért, amit pár centért is megszerezhettek volna, mert nem is annyira titkos információ. De a Szajna partján - állítják sokan -, csak annak az információnak van értéke, amit az ügynökök szereztek fáradságos munkával és veszélyek közepette...

Amire kevesen gondolnak: a gazdasági kémkedés csak ezután fogja élni igazi virágkorát. Ennek több oka, összetevője is van: 1. A Szovjetunió megszüntével a legjobb akarattal sem foglalkoztatható annyi ügynök Keleten, mint eddig. Igaz, hogy közülük sokat be lehet dobni a volt szovjet köztársaságokban, amelyeket eddig Moszkva központi szerepe miatt elhanyagoltak - de ez nem szívja fel a felszabaduló munkaerőt. 2. A volt kelet-európai csatlós államokkal is változik a viszony, és bár azért ezekről sem veszik le a szemüket a nyugati ügynökök, nyilvánvalóan kevesebb emberrel is megoldhatják a feladatokat. 3. Az előző kettőből következik, hogy nem minden ügynököt tartanak meg. Ilyen vagy olyan formában vagy elnevezéssel, de közülük többszázat - összességében többezret - bocsátanak el. Ezek az emberek még nem idősek, általában középkorúak, és szeretnék folytatni a szakmát (sokszor az egyetlent, amihez értenek). Mivel politikai vonalon nem alkalmazzák már őket, a katonai kémkedés területén pedig kevés az esélyük, hát azt teszik, amit tehetnek: magánügynökségeket alapítanak vagy már ilyen létező ügynökségekhez szegődnek el. Mindenképpen szaporodni fog tehát ezek száma, és a piac törvényei alapján felajánlják majd tevékenységüket, szaktudásukat, lehetőségeiket. Előbb-utóbb olyan cégek is igénybe veszik ő-ket. akiknek eddig nem volt rá szükségük. De észreveszik majd, hogy ellenük is kémkednek. Kénytelenek lesznek tehát ellenlépéseket tenni, ellenakciókba kezdeni már csak „védekezésképpen" is. 4. Az utolsó és legfontosabb ok: a gazdasági élet könyörtelen harcot követel, és ha rendelkezésre áll egy technika, valamint azt használni képes és mindenre elszánt emberek, akkor egyre többen kényszerülnek rá, hogy a másképpen meg nem szerezhető információt így kapják meg. A gazdasági élet annyira sokrétű, bonyolult lesz, és annyira ettől függ majd sok vállalkozás létezése, hogy már semmilyen eszköztől sem riadnak vissza e harc résztvevői. Érdemes itt elgondolkodni néhány apróságon. Az amerikai új gazdasági-kémkedő kis cégek közül néhány nem is olyan kicsi. Akad, amelyik többszáz specialistát foglalkoztat. Azonfelül ne feledjük: mivel minden tagjuk a CIA-től, az NSA-tól (National Security Agency) jött át, ilyen vagy olyan módon azért kapcsolódnak, sőt, kötődnek még az „anya-céghez", és ez különféle egészségtelen együttműködésekre is alkalmat adhat. Például arra, hogy ha egy vállalkozás, egy kémakció túlságosan kockázatosnak tűnik az állami ügynökség számára, akkor kiadja azt „bérmunkába" valamelyik ilyen cégnek. A CíA-nek nem kell attól tartania, hogy amatőrök kezébe kerül a feladat hiszen jól ismerik azokat az egykori kollégákat, akikre a munkát bízzák. Ebből másfajta bonyodalmak is származnak biztosan. A 7-es ügyosztály ügyei Az amerikaiak elleni kémkedésben különösen élenjárt a francia kémszolgálat 7-es osztálya. Ez már állítólag 1968-tól kezdve folytatta azt a tevékenységet, amit negyedszázaddal később aztán az amerikaiak már nagyon rossznéven vettek. Korábban a dolog nem derülhetett ki, mert mint szövetségesek, a szovjetek elől titkolniuk kellett belső összeütközéseiket. Azonban számos esetet lehetne felsorolni, amelyekben az amerikaiak visszaadták a kölcsönt. Hiszen ha nem is saját, nem létező állami vállalataiknak, de más célra bizony ők is tudtak lopni eztazt. A franciák szolgálata, a DGSE (Direction Générale de la Sécurité Extérieure, vagyis a Külső Biztonsági Igazgatóság) nem sajnálta a fáradságot saját szövetségesei ellen. A franciák már annyira szakosodtak a gazdasági kémkedés területén, hogy titokban szakembereket képeztek ki egészen szűk(nek látszó) területekre is, mint például az üzleti piacpolitika, a kutatás-fejlesztés, üzleti tervek elemzése, stb. témákban is. Nem titok az sem, hogy Franciaország egész területén lehallgatják azokat a cégeket, amelyek a franciákat érdeklő technológiával vagy más „javakkal" rendelkeznek. A lehallgatás nem annyira a telefonok, mint inkább az elektronikus hírközlő és adattovábbító berendezésekre irányul. A már említett IBM éveken át célpontja és szenvedő alanya volt e tevékenységnek. Az üzleti világban a fontos iratokat hordozó személyeket most már nem ok nélkül figyelmeztetik arra, hogy a papírokra nagyon vigyázzanak, és azokat sohase hagyják felügyeletük nélkül. A nyolcvanas években a DGSE csak a párizsi szállodákban naponta több mint tíz betörést hajtatott végre ügynökeivel, és a kilopott papírokat - igaz, csak lefotózták őket, de végső soron ezek a papírok így kikerültek onnan - felhasználták az állami cégek! Kicsit túl sokat írtunk eddig a franciákról és ezzel olyan benyomása támadhat az olvasónak, mintha Párizs a legteljesebb mértékben szemben állna Washingtonnal, és két gigászi kémszervezet vívná

mindennapos ütközeteit, valóságos háborúját. Ez kétségkívül túlzás - már csak azért is, mert ilyen háborúk más országokban is folynak. Az pedig nyilvánvaló, hogy Amerika az első számú célpont minden ország ipari kémei számára, hiszen az a vezető gazdasági, tudományos és technológiai nagyhatalom. Tehát neki van a legtöbb ellopható titka. Ráadásul olyan titkok, amelyek már a huszonegyedik századba viszik el az emberiséget. Ez az igazi vadászterület. De azért nem feledhető, hogy az angolokat, hollandokat és a belgákat ugyanúgy érdeklik ezek a titkok. Azonfelül, hogy az összes többi szervezet kölcsönösen kémkedik egymás ellen is, ők is az Egyesült Államokban látják a legtöbbet érő, elejtendő „vadat". Ugyanakkor az átlagos és jóhiszemű, a világra nyitott amerikai üzletember nem tudja elhinni, hogy ezernyi veszély leselkedik rá nemcsak otthon, de méginkább, ha kiteszi a lábát az országból. Ázsiában különösen veszélyben van. A kémszervezetekkel lazán együttműködő féllegális, félcivil szervezetek vagy társulatok száz és száz tagja él abból, hogy repülőtereken, szállodákban, taxikban, szórakozóhelyeken hozzájut a titkos üzleti információkhoz, és azokat eladja vagy a konkurenciának, vagy az állami kémszervezetnek (esetleg mindkettőnek). Ugyanezek az urak rendelésre is dolgoznak. Sőt, csak úgy dolgoznak igazán. Nem véletlen tehát, hogy ha egy nyugati, (a veszély mindenkire leselkedik) megérkezik Dzsakartába, már a repülőtéren megkezdődik a megfigyelése, és a taxiban, amelybe beül, lehet, hogy lehallgatják a rádiótelefonját, amellyel előre jelzi érkezését tárgyalópartnerének. Ha többen vannak, a taxis is felveszi a beszélgetésüket. A szállodában, ha csak egy percre is magukra hagyják aktatáskájukat az iratokkal, menedzsernaptárjukat vagy más tárgyat, amiből következtetni lehet üzleti stratégiájukra, további terveikre, arra, kivel fognak még itt találkozni, milyen utasításokat hoztak magukkal otthonról, stb., ezek is könnyen a konkurencia birtokába kerülhetnek. Szélsőségesebb, de korántsem ritka eset az is , hogy csábos külsejű hölgyeket küldenek az üzletemberhez, vagy valamilyen szórakozóhelyen altatószert kevernek az italába, és míg alszik, elveszik a szükséges dokumentumokat. Ő még oda sem ér a tárgyalás színhelyére, amikor vagy a tárgyalópartnere, vagy - ha nagyon fontos dologról van szó (olajmező, drágakőbánya, távvezeték, stb.) - , akkor a kormány ügynökei is tudják, miről fog szólni a tárgyalás. Aki vett már részt ilyen igazán nagy téttel bíró tárgyaláson, az tudja, mit jelent ez. Ha az ellenfél előre tudja például, hogy egy vásárlásban mennyi az a felső határ, amíg elmehetünk, akkor az alkudozás egészen másként alakul. Így aztán megesik az is, hogy egy gyár hiába állítja elő jobbnál jobb termékét - egy, két vagy három év után észreveszi, hogy vevői mind elfordulnak tőle, valakik rossz hírét költik az üzleti világban, „elszívják előle a levegőt", legjobb emberei fokozatosan elhagyják és átmennek dolgozni „oda", elveszti lehetőségeit, hogy értékesítse termékét. Ilyenkor biztosak lehetnek benne - csak éppen már túl későn -, hogy valaki kiadja belső információit, valaki kiszolgáltat minden adatot. És egy konkurrens cég szép lassan elveszi tőle a piacot. Japán a célpont Kis túlzással el lehet mondani, hogy amit a francia gazdasági-ipari kémek művelnek az USA területén, ugyanazt teszik az amerikaiak (és mások) Japánban. Ez a tevékenység azonban több okból nem lehet annyira kiterjedt, mint Kalifornia és New York között. Az egyik ok a japán társadalmi és üzleti élet zártsága. A másik a nyelv, amelynek révén idegeneknek oda nehéz beférkőzni. Harmadszor az igazi titkokhoz külföldiek semmiképpen sem férhetnek hozzá, ehhez japán társakra, cinkosokra, ügynökökre lenne szükség, ilyeneket azonban nagyon nehéz találni. Le kell számolni azzal a tévhittel is - ami Európában is elterjedt és még részben él -, hogy a japánok afféle zseniális másolók, akik, mindig csak a mások kész műveit veszik át vagy jobb esetben azt továbbfejlesztik. Az 1970-es évektől kezdve világosan látható az új tendencia: a japánok élen járnak a kutatásban, fejlesztésben, új és még újabb technológiák alkalmazásában. Az innováció, vagyis az újítások, találmányok terén is elsők a mai világban. Így aztán nem csoda, hogy sokan lopnának tőlük. A Japán elleni gazdasági kémkedés a nyolcvanas években nagy méreteket öltött, és az ellenfelek rengeteg pénzt költöttek rá. Kevesen figyelnek arra - és a nyelvismeret hiánya is akadályozza őket -, hogy úgynevezett „nyílt források" segítségével, a mozaikmódszer bevezetésével dolgozzanak. Aki viszont ismeri a nyelvet, és egy-egy szakmát, az előfizetve a japán nyelvű tudományos lapokat, a szükséges információk 80 százalékát is megszerezheti ilymódon teljesen veszélytelenül és olcsón! E célra azonban nem megfelelőek a távol-keleti vagy éppen japán kiadású angol nyelvű, összefoglaló jellegű tudományos

munkák és folyóiratok. Ezekbe ugyanis már nagyon megszűrve és vázlatosan kerülnek át az információk. Bizonyos, például francia tudományos körök véleménye szerint, hogy Japánban a legmagasabb a nyílt tudományos-gazdasági információk aránya. Ők úgy vélik, hogy aki mindenhez hozzájuthat, az az őt érdeklő anyagok 95 százalékát is beszerezheti ilyen módon! Bérkémek Az alaphelyzet a következő: van valahol egy nagyon jól menő vállalat, amely élenjáró technikát alkalmaz, nagyobbrészt éppen saját kutatásain alapuló fejlesztést folytatva. Egy ilyen intézmény a dolgok természetéből kifolyóan nem húsz-harminc embert foglalkoztat, hanem legalább százat, vagy többszázat. A cég ugyan nem hatalmas és még korántsem érte el fejlődése csúcspontját, de bizonyos külföldi cégek érdekeiket már féltik tőle. Kiszámítják, hogy ez a bizonyos kis vállalat jó vezetés, korlátlan anyagi lehetőségek (saját tőke + kedvező hitelek) birtokában így fejlődik tovább, akkor három, öt vagy tíz év múlva a legkomolyabb vetélytársuk lesz a piacon. A nagy távlatokban gondolkodó cégek vezetősége már ilyenkor lép valamit, nehogy majd akkor kelljen szembenéznie a problémával, amikor már túl késő lesz. Elintézni pedig, csak drágán lehet majd. Az elintézni szót érthetjük abban a másik, közönségesebb vagy brutálisabb jelentésében is, mint látni fogjuk. Kém az a munkatárs is, akit ha elbocsátanak, magával viszi az adatok egy részét. Például azon üzletfelek címjegyzékét, akik a volt cége által gyártott terméket vásárolták. Kiadja azt is, hogy mennyiért vették -, így az ellenfél alákínálhat, ha e lista birtokába jut. De nem kell ehhez elbocsátás és bosszú - a befurakodott vagy megvásárolt kém jó pénzért az üzleti vetélytárs rendelkezésére bocsátja a cégénél használatot kódokat. Még rosszabb: ellopja azokat, és a cég nem tud hozzáférni saját adataihoz sem ! Ez néhány nap alatt egy teljes vállalat összeomlásához is vezethet, ha idejében nem gondoskodnak valamilyen ellenakcióról, védekezésről. A dolog sokkal veszélyesebb, ha a vállalat nem csupán egy „sima" üzleti ellenféllel áll szemben, hanem az az ellenfél ráadásul külföldi, idegen kémszolgálat, vagy egy magánkémiroda mindenre elszánt embere . Itt a tét sokkal nagyobb lehet. Ha nem így lenne, az ellenfél nem érdeklődne a cég terméke, technológiája, találmánya vagy újonnan felfedezett módszere iránt. Márpedig a távolabbról jött ügynöknek sokszor nem érdeke megőrizni a látszatot, nem számol senkivel és semmivel. Megszerzi - ha tudja -a titkot, és azonnal hazautazik, és nem érdekli az sem, milyen káoszt hagy maga után. A CIA néhány vezetője, akiket a washingtoni kongresszus is támogat részben, arra akarja rávenni az illetékeseket, hogy a kémszervezetnél alkossanak egy részleget, amelyet úgymond „bérbe vehetnének" a fenyegetett amerikai cégek. Mások meg egyenesen azt követelik, hogy az amerikai kémek járjanak el úgy, mint az annyit emlegetett franciák: kémkedjenek ők is az ipar, a gazdaság, a technológiák terén és a kapott, szerzett eredményeket osszák meg az amerikai cégekkel. Ez az elmélet eddig nem sok hívet nyert, ugyanis Amerikában nagyon erős a már-már ősi szemlélet: az államot minden módon el kell választani attól, ami privát. A két világ érintkezési pontjait a lehető legkevesebbre kell csökkenteni. Az viszont gyakrabban megesik, hogy a CIA vagy az FBI védelmet nyújt a veszélybe került cégeknek, de ez messze nem ugyanaz, amiről a fenti elmélet hívei beszélnek. Manapság, a kilencvenes évek közepén az amerikai cégektől ellopott értékek (vagyis a vállalatok emiatt elszenvedett veszteségei) elérik az évi 110 milliárd dollárt! Tíz év múlva - mondják a szakértők, a veszteségek ennél ötven százalékkal magasabbak lesznek. Vagyis akkor „füstbe megy" évente 165 milliárd dollárnyi munka és nyereség. Kár, kár, kár... Akik csak az oroszoktól vagy a franciáktól félnek, túl könnyen veszik a dolgot. Legalább annyi japán és kínai kém nyüzsög az amerikai és nyugat-európai üzleti életben, mint ahányat a KGB vagy a párizsi DGSE delegált oda. Ráadásul kiderült, hogy a dolog bonyolultabb. Az idegenek amerikai kémeket bérelnek fel, és elhitetik velük, hogy ők, mármint a sajátságos munkaadók, a szövetségeseknek kémkednek! Vagy éppen... ők az amerikai érdekeket képviselik, és olyan anyagokra van szükségük, amiket nyomorult idegen kémek elloptak az amerikaiaktól! A játszmák tehát bonyolultak, de nagy vonalakban azért még követhetők. Hiszen sokszor egy-egy leányvállalat vagy távoli gyár dolgozói nincsenek

tisztában azzal, hány százalékban amerikai vagy más tulajdonú a munkahelyük. Ha pedig a kusza érdekekről van szó, végképpen nem láthatnak be a kulisszák mögé. Különösen a franciaországi idegen vállalatoknál vettek rá sok francia dolgozót a kémkedésre azzal, hogy az idegen munkaadók ellen hangolták őket. Egyelőre a szabadalmakat is lopják, nem számít, hogy az érvényes nemzetközi egyezségek értelmében azokat csak megfelelő díj lefizetése ellenében lehetne aztán gyártani, birtokolni. Ismeretes, hogy mit műveltek a svájci óraiparral a távol-keleti „kis tigrisek" tökéletesen illegális vállalkozásai. De ugyanott ugyanez érvényes a kozmetikumokra, a gyógyszerekre, a ruházati iparra és számos más ágazatra. A hidegháború végével a legszorgalmasabb kémek az amerikai és nyugat-európai piacokon a már említetteken kívül az oroszok (továbbra is), a dél-koreaiak, a japánok, a németek, sőt... kanadaiak is! De nem tétlenkednek az izraeli, dél-afrikai és más, főleg katonai programok és találmányok iránt érdeklődő kémszervezetek sem. Lopnak optikai berendezéseket, elektronikát, fegyvereket, új harci eszközök tervrajzait, apró és nem apró technikai csodák ötleteit vagy magukat az elkészült prototípusokat, és a sort vég nélkül lehetne folytatni. Az is előfordult már, hogy amikor egy idegen kémszolgálat embere lebukott (Izrael), pár millió dollárral megváltották az érdekeltek hallgatását. Ezt az összeget enigmatikusan „kártalanításnak" nevezték... Az amerikaiak is kémkedtek szövetséges társaik ellen. Nem látunk olyan okot, ami arra engedne következtetni, hogy ez a helyzet megváltozott. Tehát, ha azt halljuk Washingtonból igen emelkedett, sőt, felháborodott tónusban, hogy milyen „csúnyák" ezek a méltatlan, settenkedő szövetségesek gondoljunk arra is: egyik kémszervezet sem hagyja ki a kínálkozó alkalmakat, ha parancsa van bizonyos dolgok megszerzésére. Sőt, néha parancs nélkül is megteszi. A japán nagy cégek, mint a Hitachi vagy a Mitsubishi rendelkeznek réges-régen létrehozott saját kémszervezettel. Ne képzeljünk persze sokezer fős, hatalmas költségvetéssel dolgozó valóságos birodalmat a birodalomban. De mivel történtek már lebukások- hát sejthető, hogy kicsi, de hatékony vállalkozások tevékenykednek itt szép csendesen, mondhatni, árnyékban. Az említett cégek elsősorban a híradástechnikában élenjárók, az elektronika nagyjai körül szaglásznak. Az amerikai Motorola cég majdhogynem nyíltan alapította meg saját „felderítő hivatalát" -talán azért is, hogy elijessze azokat, akik nála próbálnának kémkedni. De vajon csak azért? Aztán akadnak olyanok is, akik egyenesen követelik: nyissanak a CIA-nél ugyanolyan gazdasági kémkedéssel foglalkozó osztályokat, amilyenek vannak sokfelé. A KGB-nél közönségesen csak Xosztálynak nevezett részleg hajtotta a legnagyobb hasznot a valamikori Szovjetuniónak, és az hajtja most a hasznot Oroszországnak is. Gazdasági kémkedésről, ipari titkok lopásáról volt ismert a cseh, a román, a lengyel titkosszolgálat, nem is beszélve a japán, dél-koreai, izraeli és a több évtizedes gazdasági blokád által erre szinte rákényszerített dél-afrikai titkosszolgálatokról. Információpiac A kémiparban a legkisebb információ is hatalmas értéket képviselhet, ha azt rendeltetésének megfelelően használják fel. Kis összegek befektetésével is milliós haszonhoz lehet jutni. Egy jónevű elektronikai cégnél elég, ha lefizetünk egy éjszakai takarítót, próbáljon meg értékes leírásokat szerezni nekünk. Ha azokat éjszakára elzárják, az sem gond. Továbbá megoldható, hogy egy takarító elhelyez egy parányi rádióadót egy faxkészülékben, és akár hónapokon keresztül zavartalanul értesülhetünk róla, miket, hová, kinek küldenek a készüléken keresztül. A miniatűr rádiólehallgató az igazgató tanácskozó szobájában pedig egyenesen felbecsülhetetlen szolgálatokat tehet. A Nyugat-Európában 1993 végén megkérdezett cégek csaknem negyven százaléka erősítette meg a sejtett adatot: volt már dolguk ellenük irányuló ipari kémkedéssel, vannak e téren tapasztalataik. A legtöbb cég sajnos csak akkor fordul elhárító szakemberekhez (és ez az USA-ra is érvényes), amikor a baj már megtörtént. Az amerikaiakat megmenti közismert naivságuk - kezdetben el sem tudják képzelni, hogy őket is érheti „baleset" -, de a nyugat-európaiak már igazán lehetnének óvatosabbak - vélik a szakértők. Ha a célpontnak kiválasztott vállalat megengedi, hogy olykor turistacsoportok keressék fel (amit a vállalat imagenak érdekében a hozzáértők is gyakran javasolnak), előfordul, hogy a kíváncsi turisták fényképezőgépeinek lencséje nem mindig arra irányul, amit az idegenvezető mutat nekik...

Egyes repülőterek sem mentesek az ipari kémektől. Nemcsak hotelekben fordul elő, hogy a tulajdonos távollétében felnyitják a bőröndjét, és lefényképezik fontos dokumentumait, üzleti levelezését. Megesik ez olykor egyes repülőtereken, az ottani biztonsági szolgálat embereinek tudtával, vagy olykor éppen aktív részvételével. Különösen nehezen kezelhető, és így gyanús ilyen szempontból az athéni, a nicosiai, a kairói és több afrikai, ázsiai repülőtér. A jelenség ellen azért is nehéz harcolni, mert a megrabolt európai, amerikai, japán, stb. cégek nem sietnek feljelentést tenni! Egyáltalán nem olyan magától értetődő dolog, hogy ha ilyesmit felfedeznek, azt azonnal nyilvánosságra is hozzák. Még akkor sem, ha számukra egyértelmű, melyik rivális cég lopta el titkukat, vagy tett arra kísérletet. Ennek okát abban is lehet keresni, hogy rontja a cég üzletpozícióját, ha kiderül, hogy „csak úgy el lehet lopni tőle bármit". Másodszor, ha kiderül, hogy valóban ellopták egyik-másik féltett titkát, az csökkenti részvényeinek értékét a tőzsdén. Ez mindenképpen káros, tehát igyekeznek visszatartani, kicsinyíteni, meg nem történtté tenni -miközben a berkeken belül végre cselekszenek. Az addig elmulasztott vagy rosszul működő biztonsági intézkedéseket újakkal helyettesítik, megszigorítják, fokozzák az éberséget. Módszerek a pokolból A „pokol" szó talán túlzás - egy kanadai üzletember jellemezte így a helyzetet, amikor ellopták tőle élete főművét, egy igen ügyes számítógépes szoftvert -, mégis fedi a valóságot. A módszerekben a teljesen ártatlantól (van ilyen?) a legagyafúrtabbakig mindenféle megtalálható. Az első csoportba az tartozik, amikor a repülőgépen a „szunyókáló" ügynök az előre kiszemelt ember mellett ülve, annak válla fölött beleles a papírjaiba. Ez is adhat anyagot, de persze a módszer esetlegessége sok kívánnivalót hagy. Ennek abszolút ellentéte viszont az, amit egy nagy nyugateurópai kémszervezet tett. A nemzeti légitársaság egyes gépeit különleges módon „preparálták", minden ülés fejtámlájába lehallgató berendezéseket ültettek be. Az Amerikába vagy Japánba induló, onnan érkező gépeken ült egy vagy két ügynök, akik az utasok szemrevételezése után - mikor azok helyet foglaltak -, már tudták, melyik székeket kell bekapcsolni a fülhallgatókhoz és a magnószalagokhoz. Az egymással beszélgető, egy céget képviselő, Európába üzleti tárgyalásra igyekvő emberek egymás közötti utolsó stratégiai megbeszéléseit felvették, és azon ország érintett cégeinek rendelkezésére bocsátották a vendég érkezésével egyidőben... Nem kell külön hangsúlyozni, mennyi értékes információt tudott meg ebből az érintett cég vezetősége, és később eszerint alakíthatta tárgyalási stratégiáját. A külföldi követségek szinte mindenhol segítik az ipari kémeket, ha azok az ország életbevágóan fontos állami vagy magáncégeinek megrendelésére dolgoznak. Természetesen fokozott ez a segítség akkor, ha hadiipari (eufémikusan: védelmi!) találmányok, technológiák megszerzése a cél. Köztudott, hogy a brit titkosrendőrség gyakran lehallgatja a külföldi üzletemberek beszélgetéseit. Bizonyos, nagyon ködös „védelmi érdekekre" hivatkozva nemegyszer a régebben ott tevékenykedő külföldi cégek telefonvonalaira állandó jelleggel kapcsolódott rá a lehallgatás. De nem jobb a helyzet Európán kívül sem. Buenos Airesben az argentin titkosszolgálat úgymond „már elbocsátott, nem állománybeli ügynökei" körülbelül 640 cég lehallgatását szervezték meg, és az így nyert információkat megvételre ajánlják azon argentin cégeknek, amelyeket a dolog érdekel és a „szolgáltatás díját" is képesek megfizetni a fura szolgáltatóknak... Az egyiptomi szállodákban szinte mindennapos eset, hogy behatolnak a szállodai szobákba, amint az ügynökök látják, hogy a vendég táskája nélkül hagyja el azt. Elég, ha csak az étterembe, vagy a bárba, esetleg az úszómedencéig megy. Mire visszajön, már biztosan lefotózták iratait, üzleti papírjait. De mint említettük, ez sokfelé előfordul, nemcsak Egyiptomban. Hongkongban szinte megszokottnak nevezhető, hogy a vállalatok telefonközpontjában, vagy az épület egy másik pontján, a kivezető telefonvezetékeken „csapolják meg" a kábeleket. A rádiótelefonokat pedig lehallgatják. Erre különösen sok esélyük van a volt kelet-európai „szocialista" országoknak, ahol máig érintetlenül működnek az egykori nagy rádiólehallgató berendezések, és ahol régebben magánszemély nem működtethetett ilyen adót. Vagy ha mégis, akkor azt szigorúan ellenőrizték. Ma néhány jobb minőségű nyugati berendezést kell csak szerezniük, és tovább figyelhetik az étert. A lehallgatások terén a magasiskola már nem az egyszerű mechanikus hozzákapcsolódás, hanem az elektronikus behatolás a telefonok számítógépes kódjaiba. Egy ilyen gép kódját megfejtve, a kém az épületen kívülről, mondhatni távolról is belehallgathat beszélgetésekbe, a-mikor csak akar - elég ehhez saját készülékén beütni a megfelelő kódot.

Az, hogy nagy pénzért vagy zsarolás eredményeképpen bejuttatják saját emberüket a konkurrens vállalathoz, esetleg annak vezetőségébe is, megszokott dolog. Kis túlzással mondhatni, hogy szinte mindennapos esemény. Aki titokban kábítószeres, és ugyanakkor hozzáfér cége valamilyen titkához, előbb-utóbb feltűnik az élénken figyelő, szimatoló ellenséges ügynököknek. A két gyenge pont tehát - mint láttuk - a technika és az ember. Ha nem „itt", hát „ott" sikerülhet a behatolás a titokba. Már az is szóba került, hogy az ötven legnagyobb amerikai vállalat - amelyek a legnagyobb hasznot is hajtják a nagy országnak - vezetői külföldi útjaikon kölcsönkapjanak olyan lehallgathatatlan telefonokat, amilyeneket az amerikai diplomaták is használnak. Ezt elektronikus kóddal történő adászavarásra alapulnak. Rendeljen titkot katalógusból! Minden titkosszolgálatnál, amelyik külföldi gazdasági kémkedéssel is foglalkozik, létezik ilyen katalógus. Nevezzék bárhogyan, azt tartalmazza, milyen titkokat szeretne megtudni a kémszervezet megbízója, vagyis legtöbbször az állam. Ahol az állam és (hadi)ipar szinte teljesen összefonódott már (Izrael, Franciaország, Dél-Afrika, nem is szólva a diktatúrákról), ott az állam számára ezeket a listákat a hozzáértő, e cégeknél dolgozó szakértők állítják össze. A KGB ilyen „kívánságlistáján" a nyolcvanas évek végén 278 tételt, címet vagy „fejezetet" találtunk. A listák persze szigorúan titkosak, és különösen a beférkőzött ellenséges ügynököktől védik őket. Hiszen ha mondjuk egy brit kém megtudná, mi érdekli a kémeket Moszkvában, London körülbelül sejtené, melyik brit üzemet, kutatóintézetet kell megvédenie, esetleg a már beférkőzött kémeket megkeresnie, kihalásznia onnan. A KGB és a GRU közös katalógust állított fel, amelyben a legtöbb kérdés az űrkutatásra, a repülési technikára és természetesen az elektrotechnikára vonatkozott. Látatlanban is lefogadhatjuk, hogy az elektronika minden ilyen nemzeti katalógusban előkelő helyen található. A Concorde repülőgép fejlesztése a hetvenes évekre esett. Nagyon sok nyugati kém nyüzsgött az ezzel foglalkozó intézetek körül. A szovjetek igazi nagyágyúkat -a párizsi orosz követség „diplomatáit" - küldték harcba az információkért. Később derült ki, hogy különféle kémszervezetek számos diplomatát megkörnyékeztek ez ügyben. A módszerek között á diktatúrákban használatos volt a következő is: a fontos kereskedelmi vagy üzleti titkokat tudó, magasabb beosztású külföldi vállalatvezetőket folyton figyelték. Nőket küldtek „ellenük", akik barátságukba férkőztek, italukba tett altatószerrel, kábítószerrel vagy testi szerelemmel hozták őket olyan állapotba, hogy nem tudták, mi történik velük. Ilyenkor videóra vették őket. mondjuk egy vagy két meztelen nő társaságában, és elengedték haza. Az illető talán nem is tudott a dologról -mígnem egy szép napon felkereste őt egy idegen „diplomata" vagy „kereskedő", és hozott egy példányt a filmből. Közölte: ha nem adja ki nekik a szükséges információkat, a videófilm egy példányát megkapja a felesége. Ha akkor sem reagál pozitívan a kérésükre, a következő példányt a főnöke, aztán a helyi tévé kapja... Mit tehetett az ilymódon összetört, megalázott ember? Kevesekben van meg ilyenkor a bátorság vállalni a múltbeli eseményeket, feltárni az igazságot, a zsaroló kémet pedig rendőrkézre juttatni.

A KGB és az ipari kémkedés Az orosz szervezet ma is olyan hatalmas erőfeszítéssel dolgozik ezen a téren, mint talán a világ egyetlen más kémszervezete sem. Minden orosz kereskedelmi kirendeltség, bárhol legyen a világban (akár a nem is olyan régi szövetségeseknél), energiájának és személyzetének legalább 80 százalékát kémkedésre fordítja. Nem mindig direkt és azonnal használható információkat gyűjt csak. Gyakori az is, hogy otthoni elemzői számára a tendenciákról gyűjtenek adatokat. Érdekli őket, hogy az illető ország a legutolsó naptári évben vagy hónapban mennyi áramot használt fel, mennyi szenet bányászott, vagy mennyi olajat égetett el erőműveiben. Ebből kiszámítható a következő félévi vagy egész évi energiaszükséglete. Az sem marad titok, hogy milyen áron, nehezen vagy könnyen szerzi-e be az energiahordozókat, - és hogy lehetne nekik orosz gázt vagy más energiahordozót eladni - az

eddigieknél drágábban? Ugyanez vonatkozik minden olyan árucikkre, amit orosz földről lehetne importálni, vagy amire éppen ellenkezőleg, az oroszoknak is szükségük van. Régebben minden küldöttség, minden turistacsoport tekintélyes részben ügynökökből állott, nem is beszélve a kivételezett csoportokról, például azokról az egyetemistákról, akiknek engedélyezték, hogy nyugati egyetemeken tanulhassanak. Ez utóbbiaknak 55-60 százaléka már kész, előre megbeszélt feladattal és ottani kapcsolattal érkezett Nyugatra. Nincs sok jele annak, hogy ez másképpen lenne. Az egyetemistákat a kínaiak is szívesen alkalmazták erre a célra. Mivel lehetne magyarázni különben azt a furcsa tényt, hogy a nyugati világtól a valóságban erősen elzárkózó kínai vezetés csak az USA területén jelenleg is több mint 50 ezer diákot tart? A nyolcvanas években a kémpiacon a legkeresettebb cikkek a számítógépek és programjaik voltak. Ezek főleg a diktatúrákat érdekelték, mert ott ideológiai okokból (!) maradt el az elektronika. Ismeretes, hogy a sztálini időkben a kibernetikát imperialista áltudománynak könyvelték el -, és nem engedték azt fejleszteni; oktatni. A lemaradásért nagy árat kellett fizetniük, többek között azt, hogy ezek az országok a haditechnikában és az űrkutatásban is lemaradtak. Nem véletlen ugyanis -, és ezt éppen a kémszervezetek legbelső emberei tudják leginkább, hogy Oroszország soha nem jutott el a Holdra, vagy hogy Kína egyáltalán bele sem tudott szólni az űrkutatási versenybe. Az ehhez szükséges, már nagyon bonyolult számítógépeket előbb fel kellett volna építeni. A már kész nyugati technológiát annak hadiipari felhasználhatósága miatt pedig a Nyugat nem engedte eladni keleti cégeknek. Ezek persze, ha késéssel is, de megszerezték. A Szovjetunió, vagyis a KGB az elektronikát sok bolgár és néhány magyar cégen keresztül vette meg Nyugaton, majd a különféle, a fegyverkereskedelem kulisszatitkaira emlékeztető bonyolult manőverek útján juttatta azokat haza. Annak idején gombamódra szaporodtak az álcégek, amelyekhez luxemburgi vagy német vagy angol vagy más nemzetiségű kétes egyéniségek adták a nevüket. Ezek vásárolták a gépeket, majd a programokat, és juttatták el így vagy úgy Keletre. Lopás persze az is, ha egy kikötőben éjszaka ismeretlen tettesek feltörnek néhány konténert és elvisznek néhány árucikket. Mondjuk egy-egy komputert. Előfordult , hogy terroristák által eltérített repülőgépen utazott valamilyen elektronikai szakember, aki egy fontos hadiipari intézetben dolgozott kutatóként. Már rég lecsengett a géprablás, a tetteseket is elfogták vagy lelőtték, amikor a szakember még mindig nem került elő. Amikor pedig rátaláltak valahol egy másik országban, úgy be volt injekciózva, hogy semmire sem emlékezett. Nyilván rengeteg értesülést szedtek ki belőle különféle farmakológiai (kémiai) szerek segítségével. A gazdaságossági számítások egyértelműen az ipari kémkedés mellett szólnak. Ez valahogy úgy képzelhető el, mint egy új autó kivitelezése. X autógyár új modellt akar piacra dobni, tehát négy-öt éven keresztül készíti el annak terveit, igen aprólékos, idő- és pénzigényes munkával. Mire a prototípus elkészül, a kocsi ára elérheti mondjuk a 10 milliárd márkát. Ezzel szemben a sorozatgyártás megindulása után egy kocsi ára mondjuk 45 ezer márka csupán. Nos, a kémkedés olyan, mint a fenti példa: a kém ugyanis nem fekteti be a 10 milliárd márkát, hanem ellopja a kész terméket 40-50 ezer márka önköltséggel, kiadással -, és máris kezdheti azt másolni. Ha ez autókkal nem is történt meg, bizony sokszor megesett harci repülőkkel, tankokkal, fegyverekkel, gyógyszerekkel, és elektronikus eszközökkel, stb. Óriási összegeket takaríthat meg az az állam, amely sohasem ad pénzt a találmányokért, technológiákért, hanem csak lemásolja, ellopja a kész terméket, a magáénak tartva azt.

Illegális értékforgalom Ez a titkosszolgálatoknak nagyon érdekes, de szinte teljesen homályban maradó tevékenység. Természetesen -ahogyan az a dolgok logikájából is következik - az efféle ügyek inkább a harmadik világbeli és a diktatórikus rendszerek kormányaitól érkeznek a kémszervezetekhez megbízásként. A titkosszolgálatoknak ugyanis a technológiák lopása mellett nemegyszer másféle értékeket is kell „termelniük". Az olyan országok, mint Irak, Irán vagy Líbia és még sorolhatnánk - bizonyos nemzetközi politikai döntések (ENSZ Biztonsági Tanács) nyomására embargó alá vétetnek. A bojkott azt jelenti, hogy az országgal senki sem kereskedhet, ő sem adhatja el termékeit, vagy gyakran egyedüli bevételt biztosító - nyersanyagát. így rövidesen elérkezik az az idő, amikor az ország valutatartalékai beszűkülnek, ha van is valamilyen készterméke vagy nyersanyaga (a

legtöbbször olajról van szó), az nem adható el. Ugyanakkor az állam és a diktatúra fenntartására, a nemzetközi kötelezettségekre, a régebbi kölcsönök kamatainak fizetésére, gyakran pedig élelmiszervásárlásra is kell a pénz. Nem is szólva az ilyenkor ugyan illegális, de azért igencsak szükségesnek ítélt fegyvervásárlásokról. Szóval kell a pénz. A KGB a húszas-harmincas években, Sztálin különrendelete alapján eladásra bocsátotta a leningrádi (szentpétervári) Ermitázs múzeum felbecsülhetetlen értékű kincseit, festményeket és szobrokat, egyéb műtárgyakat. Más országok szorultságukban más „technikát" alkalmaztak. A leggyakoribb a nyersanyagok vagy áruk illegális eladása. Persze, ha az illető ország amúgy fontos láncszeme egy világnézeti rendszernek, egy politikai-katonai szövetségnek (akkor is, ha ezt sehol sem deklarálták), mint például a Dél-Afrikai Köztársaság volt hosszú időn át, akkor az illetékesek úgy tesznek, mintha nem látnák, mi történik. Így folytak Izrael botrányos fegyverhez-jutási akciói is a hatvanas-hetvenes években Európában és másutt. Az orosz kémszolgálat egyik érdekes akciójáról írunk alább röviden. Jellemző arra, hogy ha pénzről van szó, az addigi ideológiai ellenfelek és azok módszerei vagy lehetőségei azonnal elfogadhatóvá válnak a lubjankai urak számára. Orlov küldetése Svájc határait naponta sok tízezer, turistaszezonban több százezer ember lépi át. Ezek között nem egynek azért vezet ide az útja, mert ebben az országban akarja megvalósítani nem egészen tiszta pénzügyi terveit, sőt, manővereit. Nem mindenkit érdekel ugyanis a szép táj, vagy a példás rendben élő, konfliktusoknak csak halvány mását ismerő társadalom. Amiről itt szó van, az 1991 augusztusában esett meg, nem sokkal az emlékezetes Gorbacsov elleni puccs előtt. Egy Vlagyimir Orlov nevű úr jött a határhoz sima turistaútlevéllel. A moszkvai svájci nagykövetség, adta ki a vízumát. Az úr kezdetben valóban turistának látszott, és görcsösen igyekezett úgy viselkedni. Csak később derült ki, hogy bár a neve valóban Orlov - úgy igazából nem más ő, mint a szovjet kormány pénzügyminiszteré! De nem svájci kollégája meghívására jött különgépen, |hanem diplomaták fogadták a repülőtéren. És azt kell mondani, hogy nagy galibát okozott ezzel a következő évekre. Az ügyet még évekkel később is nyomozták a titkosszolgálatok, több ország rendőrsége, és bizony számos politikus örült volna, ha pontosabb adatokkal rendelkezik Orlov útjáról. Mindenesetre furcsa, hogy a svájci hatóságok nem tudtak a látogatásról! Őket senki sem értesítette, és az Orlov zsebében lévő turistaútlevél is arra utal, hogy a dolog illegálisan zajlott le - legalábbis részben. Akkor hát nyilván valami nagyon fontos célja volt a látogatásnak. A későbbi találgatások súlyát növelte az a tény, hogy Orlov úr nem is valamelyik nagyobb svájci városban szállt meg. Nem is a közigazgatási fővárost, Bernt, nem is az üzleti élet központjait, Zürichet, Lausanne-t, vagy Genfet részesítette előnyben. Hanem egy szinte senkitől nem ismert kisvárost, Stannsad-ot választotta. Itt is az Achereg Hotelben lakott. Az, hogy a pénzügyminisztert küldték (mert nem kétséges, hogy a legfelsőbb államvezetés beleegyezésével történt a dolog), aligha azért esett meg, mert egy ilyen hivatalnok kevésbé van szem előtt. A nyomozás kiderítette, hogy Orlov miniszternek volt meghívója is, egy Kurt Schmid nevű svájci polgár személyében. Róla túl keveset tudunk ahhoz, hogy akár csak egy kurta írásra teljék belőle a „Zűrös életek" sorozatunkban. Hát röviden: Kurt Schmid úr nagyon jó ismerőse a svájci rendőrségnek és több ország titkosszolgálatának. Az alvilágban a legtöbben egyszerűen a „nagy orgazdának" is nevezik. Biztosan nem véletlenül. A jelzett időben 1991 nyarán Schmid úr 38 éves volt és már zavaros múlt állt mögötte. Feltehetően előtte is. A Kelettel való kereskedelemre specializálódott üzletember a korábbi években gyakran tűnt fel Moszkvában és más kelet-európai államokban. Nagy mennyiségben vásárolta az ottani termékeket, különösen vodkát, gabonát, fát, műtrágyát, sőt bizonyos ipari berendezéseket is. Igaz, később valaki felvetette, hogy talán ez utóbbiak fegyverek voltak, de akkor már semmit sem lehetett rábizonyítani. 1991 táján, amikor Keleten minden összezavarodott, Schmid úr egyes kémszervezeti jelentések szerint (MI, London: TE-S-348-as dosszié, stb.) részt vett néhány aranyakcióban, valamint a hírhedt rubelkereskedés egy része is általa, rajta keresztül zajlott le. (Ez utóbbiról csak annyit: néhány kevésbé ismert és tisztelt svájci bankban igen nagymennyiségű rubelt lehetett vásárolni akkor, amikor nem sokkal később Moszkvában bizonyos kisebb címletű bankjegyeket bevontak a forgalomból. Orosz vezetők habzó szájjal vádolták a nyugati kapitalistákat és Svájcot (!) azzal,

hogy igyekeznek tönkretenni a szovjet gazdaság életét. Ez az utolsó állítás meglehetősen pikánsnak tűnt az adatok fényében, hiszen a szovjet gazdaság mint olyan, az utóbbi évtizedekben a permanens tönkremenés állapotában volt. Orlov a jelek szerint egy ilyen valutás akcióban vett részt. Nem mindennapi dolog, hogy saját személyében kényszerült erre. Több oka is lehetett rá. Az egyik az, hogy a legfelsőbb vezetőség egy hozzáértő emberre akarta bízni a valutakimentő akciót. Kettő: neki volt ehhez szükséges kapcsolata Svájcban - a már említett Schmid úr. Három: mint minden szovjet tisztségviselőt, őt is a KGB mozgatta, tehát a parancs a részvételre onnan is jöhetett. Sőt. az sincs kizárva, hogy a KGB is folyósított némi valutát az akcióhoz. Schmid jól tudta, hogy míg a világ azt hiszi: Svájc a feddhetetlen bankárok országa, addig a valóságban léteznek ott kevésbé feddhetetlen intézmények a maguk éppen olyan embereivel. Az ilyenek segítségére számítottak Orlov és társai. Ha nem is zugbankok, de azért majdnem hasonló elnevezéssel illethetők ezek a cégek. Saját hazájukban nem sok vizet zavarnak (ezért is tűrik meg őket), viszont külföldön több égtájon csak őket ismerik, merthogy örömmel vesznek részt illegális ügyletekben. Például az Orlov-Schmid páros ügyeiben. Schmid úr ugyanis - és ez a sajtó tudomására is jutott! már egyszer 100 milliárd rubelt vásárolt fel a volt Szovjetunióban arra számítva, hogy az ország kommunista vezetésének bukása után ott azonnal rendszerváltozás lesz és a rubel egycsapásra kemény valutává válik. Ez a számítás, mint tudjuk, nem bizonyult valósnak. Bizonyítékaink vannak rá, hogy Orlov tudott a készülő puccs dátumáról (ismét a KGB-kapcsolat!) és az azt megelőző hetekben Schmid úrral együtt igyekeztek minél több dollárt vásárolni a nyugati, főleg svájci piacon. Hiszen nagyon is tisztában voltak azzal, hogy ha a. puccsisták győznek, talán soha többé nem lesz alkalmuk nyugati valutához jutni. Az még nyomozásra szorul, mennyiben volt ez a puccsra készülő urak szükséglete, és mennyiben volt Orlov és moszkvai társainak, valamint a KGB-nek saját üzlete. Ahogy az ott lenni szokott, minden állami üzletkötésnél a körülötte sürgölődő, az „utakat egyengető"' magánszemélyek is sütögették a saját kis pecsenyéjüket. Felfogható mindez egyszerű pénzügyi műveletként is. Hiszen a pénz mint olyan, szintén árucikk, adható és vehető, általa veszteség vagy nyereség könyvelhető el. Itt valójában egyrészt arról volt szó, hogy valaki egy információt pénzre, méghozzá kemény valutára vált - másrészt valami másról is. Az információ, amit Orlovék pénzzé tettek, az volt, hogy lesz egy puccs. Erről csak egy szűkkörű réteg tudott, és az igyekezett meglovagolni egy egyszerű tényt, hogy 1991. augusztus 19.-e után a dollár értéke meredeken emelkedni fog a világtőzsdén, míg a rubel értéke alázuhan. De említettük, hogy másról is szó volt itt. KGB-től származó értesülések szerint a fenti okok csak egy részét képezték annak az üzletnek, amit Orlov pénzügyminiszter nagy titokban kötött a kies svájci városkában, és aminek következtében aztán a következő napokban olyan férfiak jelentek meg számos bankban, akik a németet erős orosz akcentussal beszélték, és ezek mind-mind dollárt vásároltak. Orlov mellett voltak az ügyben mások is, akikre a nyugati titkosszolgálatok nem figyeltek fel akkor. Nyikolajev százados, a hamarjában megalakított pénzügyi csoport egyik tagja előzőleg Londonban tevékenykedett, és a KGB őt jelölte ki az egyik „akciósnak". A csoport tagja volt még Girgilidze és Komarov őrnagy, valamint több, kevésbé jelentős személy. Ők szállították Nyugatra bizonyos vezető államférfiak titkos vagyonát, valamint a szovjet kommunista párt félretett valutatartalékait! Mert ez volt Orlov másik küldetése. Az akció időben hosszan elnyúlott. Nemcsak 1991-ben, de részben még 1992-ben is tartott. Sajátos belső küzdelem volt megfigyelhető ebben az időszakban. Akadtak szervek és személyek, akik próbálták ezt megakadályozni. Nyilván nem véletlen, hogy 1991 februárjától kezdve különleges vámőrcsoportok ügyködtek minden Moszkvától Zürichbe induló gépnél. Sokkal jobban ellenőrizték az utasokat, mint más gépeknél, a csomagokat is többször átkutatták. A készültséget természetesen a terroristák elleni harccal indokolták... A KGB-nek minden befolyását latba kellett vetnie, hogy megakadályozza emberei lebukását. Mégis többször találtak igen komoly rubelösszegeket a Svájcba induló orosz utasoknál. Ezek azt ott dollárra akarták váltani a Schmid-féle intézményekben. Sokaknak sikerült is. A lebukottaktól azonban megtudták, hogy az akció folyamatban van, és nem is lesz megállás. Aztán a KGB végre rendet teremtett, hiszen neki is ez volt az érdeke. Méginkább azon vezetőké, akik, mint említettük, a saját anyagi helyzetüket is itt akarták erőteljesen feljavítani.

A kommunista párt vezetősége már érezte, hogy számára nem túl kedvező idők következnek. De mint minden lebukott hatalom, a vezetőség itt is a túlélésre és a majdani visszatérésre spekulált. A túlélést pedig mindenekelőtt a pénz biztosíthatja. Az emberek, az állampolgárok szimpátiájára számítani mindig eléggé ingoványos dolog, viszont a vagyoni hatalom azért mégis más. Tehát ekkor, 1991 január-február táján született a döntés a legfelsőbb vezetésben, hogy a párt vagyonából minél többet tesznek át valutába, nemesfémbe és drágakőbe, majd azt valahol messze a nyugtalan orosz földtől, nyugati bankok páncéltermeiben őriztetik, várva a kedvező időt. Vagyis azt az időt, amikor ismét minden megváltozik, a kommunisták visszatérhetnek a hatalomba és elsöprik az álldemokratákat: (Jelcint és a többieket). Ismerve az orosz történelmet és a mai realitást, az ő szemszögükből ez egyáltalán nem látszik reménytelennek. Arra pedig, hogy minden a tervek szerint menjen, maga a KGB ügyelt és ügyel ma is. Ez az egyetlen szervezet, amely bizonyos külsőségek (pl. névváltoztatás) ellenére valójában most is a régi emberekből áll Oroszországban is. Csakúgy, mint a legtöbb volt csatlós államban. A KGB tehát őre a mostani eseményeknek, nélküle semmi sem történhet és a közeljövőben sem fog. Csak a szervezet teljes szétrázása segíthetne ezen az állapoton. Egyelőre azonban paradox módon stabilabb még a hadseregnél is. Tehát 1991 január végétől rendszeressé vált az értékek kimentése. Diplomáciai útlevéllel felszerelt elvtársak utaztak Nyugatra minden héten, volt úgy, hogy hetente többször is. Kezdetben a megbízhatónak számító nagyköveteknek címezték a küldeményeket, vagy olyan „diplomatáknak" (lényegében KGB-tiszteknek), akik Nyugaton lettek a dolgukat... És a bankokban nőttek a készletek. Később a küldöttek már maguk ügyködtek, felügyelet nélkül. Vigyáztak arra, hogy ne egyetlen országban, egyetlen helyen helyezzenek el mindent, erre az elemi óvatosság késztette őket. A kiterjedt szervezkedés ugyan nem kerülte el a nyugati kémszolgálatok figyelmét, de ezek úgy igazán semmit sem tehettek a folyamat ellen. A bankokba be-. épített, vagy a bankok mellett az üzleti életet figyelő kémszolgálati megbízottak jelentették, ha nagyobb összegek érkeztek Keletről. Mennyiről is volt szó tulajdonképpen? Mint már annyiszor, a világon először most is ebben a könyvben jelennek meg az erről szóló adatok. Értük felelősséget azonban teljesen nem vállalhatunk, ugyanis akadtak egyéb csatornák is. Ezek az adatok azonban Nyikolajev, Girgilidze és Komarov szigorúan titkos jelentéseiből születtek. 1. 1991. február 2-án Nyikolajev személyesen vitt Zürichbe 150.000 dollárt és mintegy 2 kg aranyat. 2. Február 8-án Komarov vitt Berne 218.000 dollárt. 50 db rubinkövet és 0.5 kg aranyat. 3. Február 11-én Csucskov „követségi titkár" vitt Lausanne-ba 345.000 dollárt. 4. Február 21-én egy hajón vittek Amszterdamba 740 db gyémántot. A szállítmány súlya vagy karátértéke ismeretlen. 5. Február 27-én Nyikolajev Párizsba repült 235.000 dollárral és 3.9 kg arannyal. 6. Március 5-én Girgilidze utazott Bécsbe, valamint onnan Liechtensteinbe. Vitt 560.000 dollárt és 4.2 kg aranyat. 7. Március 13-án Komarov Londonba ment 670.000 dollárral és 1.8 kg arannyal. 8. Március 24-én Nyikolajev Zürichbe vitt 840.000 dollárt, ugyanazon a napon egy társuk (neve még ismeretlen, feltehetően nő volt az illető) kivitt 300.000 dollárt. 9. Március 26-án valaki vitt Zürichbe 1.250.000 dollárt, valamint annyi rubelt, amennyiért Kürt Schmid segítségével 600.000 dollárt vásárolhatott. Egy bahnhofstrassei bankban helyezték el az összeget, egy már régóta meglévő számlára. 10. Április 4-én Girgilidze egy társával vitt Liechtensteinbe 2.450.000 dollárt, valamint egy bőröndben 5 kg aranyat. A két férfi diplomáciai futárnak álcázta magát, ilyen útlevelekkel is rendelkeztek. 11. Április 9-én Nyikolajev, 10-én Komarov utazott Bernbe és Lausenne-ba. Számlára tettek összesen 3.1 millió dollárt, és egy széfben elhelyeztek 600 db drágakövet. Ezekről nincs közelebbi információ. 12. Április 19-én egy ismeretlen nő és egy férfi utaztak vonattal Varsóba, onnan repülővel Rómába. Olasz elvbarátaik által nyitott számlára tették a magukkal hozott összeget. Egy milánói bank római fiókja volt a cél. Széfbe került 6.3 kg arany. 13. Május 3-án Komarov repült Genfbe és egy harmadrendű bankban elhelyezett 2 millió dollárt. 14. Április 20-án egy Ruszev nevű ügynök diplomáciai útlevéllel ment „állomáshelyére", Athénba. Furcsamód némi kerülővel utazott. Londonon keresztül. Itt tartózkodása során egy bahamai bank ottani fiókjába tett 3.4 millió dollárt.

15. Április végén (a dátum ismeretlen) Girgilidze, és egy nő vittek Luxemburgba 6.7 kg aranyat és mintegy 900 db drágakövet. A pénzt számlára tették, a köveket a nő továbbvitte Amszterdamba, de útközben állítólag kirabolták. Feltehetően, egy másik kémszolgálat akciójáról volt szó... 16. Május 12-én egy külügyminisztériumi tisztviselőkből álló csoport utazott Bukarestbe. Közülük ketten onnan repültek tovább és egy római bankban (nem azonos az április 12-i, felsorolásunkban 12-es sorszámmal jelzett eset bankjával) elhelyeztek a széfben némi aranyat. Mennyisége ismeretlen. 17. Május 20-án Komarov repült Bécsbe, és egy meglehetősen sötét ügyleteiről ismert hongkongi (!) érdekeltségű cégen keresztül 400.000 dollárt utalt a Bahamákra. 18. Május 31-én egy KGB-őrnagy (neve nem ismert) vitt Zürichbe 2.5 millió dollárt. A pénzt az ügy egyik ott tartózkodó résztvevője helyezte bankszámlára. 19. Egy Leningrádból induló hajón „diplomáciai futárok" és fegyveres KGB-ügynökök vitték a legnagyobb szállítmányt Rotterdamba. A kiadott információk szerint ez több mint 2000 db jakutföldi gyémántból, 14.3 kg aranyból és különböző nyugati valutákból állott, aminek összege dollárra átszámítva 14.300.000 volt. Lényeges adalék: minden jelentés arról számolt be, hogy ez nem a kommunista párt, hanem a KGB kincse volt. Á kémszervezet vezetői is annyira bizonytalannak látták a helyzetet, hogy vagyonuk egy részét inkább ott őriztették - és őrzik azóta is? 20. Július 1-én egyszerre három szállítmány indult repülőgépeken. Az egyik Lausanne-ba (2 millió dollár), a másik Zürichbe ment (3.2 millió), a harmadik Luxemburgba érkezett (1.7 millió). 21. Július 9-én Girgilidze indult Amszterdamba. Szállítmánya 4.9 kg arany és 780 db drágakő volt (nyersgyémánt). 22. Nyikolajev Londonba indult július 17-én, és több napot töltött ott. Jelentések szerint nyolc bankot (!) keresett fel és mindegyikben más névre, magánszámlára helyezett el összesen 9.450.000 dollárt. Egyesek szerint ez ismét csak nem „állami" (párt- vagy KGB-) pénz volt, hanem az ügyben résztvevő munkatársak saját számlára dolgoztak... 23. Július 28-án Komarov és két ismeretlen társa diplomáciai útlevelekkel érkeztek Zürichbe és egyenesen a belvárosba mentek. A következő két nap alatt számlára tettek, valamint egy nassaui (Bahama-szigetek) bankba utaltak át 3.4 millió dollárt, valamint széfekbe helyeztek ismeretlen mennyiségű drágakövet. A szervezet tudomása szerint csak készpénz volt náluk, a KGB drágaköveket nem adott' nekik. Felmerül a gyanú, hogy Komarov a hivatalos ügyek mellett néhány társa és önmaga számára az otthon szerzett drágaköveket is kimentette. 24. Augusztus 11-én a KGB-akcióról mit sem tudó vámosok „ébersége" (vagy besúgás) miatt lebukott a Sere-metyevó-2-es repülőtéren egy ügynökpáros. Több millió dollárt találtak náluk, de a KGB közbelépett. A két ügynök még aznap vonattal Budapestre indult, diplomáciai útlevelekkel vittek Bécsbe 4.250.000 dollárt. 25. Közvetlenül a puccs előtt, augusztus 18-án az ügy összes résztvevője elrepült Moszkvából. Nyikolajev 2.8 milliót, Girgilidze egy társával 3.1 milliót, Komarov szintén egy társával diplomáciai poggyászban 3.7 milliót vitt. Mindegyik csoport Svájcba ment, a pénz egy részét a Bahamákra és Rómába utalták. 26. A puccs leverése után megnehezült a dolog, legalábbis ami a kommunista párt pénzeit illette, hiszen a pártot egy időre be is tiltották. Ám eközben a KGB folytatta azon összegek kimentését, amit a puccsisták előzőleg rábíztak. Persze saját pénzének egy részét is átmentette. Szeptember 17én indult az első szállítmány. Két „futár" egy bőröndben 6.7 kg aranyat és 1150 db nyersgyémántot szállított Amszterdamba, Antwerpenbe és TelAvivba (!). A pénzt onnan utalták Zürichbe. 27. Október 12-én két KGB-tiszt hajón vitt egy szállítmányt Brémába, majd azt egy hamburgi bankból Nassauba utalták. Az összeg 1.5 millió dollár volt. Mivel ^nehézségek adódtak az átutalásnál, ez volt az egyetlen | eset, hogy német bankban próbálkoztak. 28. Október 27-én Girgilidze és egy társa 2.3 milliót vittek Luxemburgba. 29. November 13-án Komarov és két társa összesen 5.4 milliót vitt Genfbe. 30. November 27-én Nyikolajevet feltartóztatták a moszkvai repülőtéren. A KGB újra közbelépett és ott azonnal elővettek egy diplomáciai útlevelet, azt nyomták a kezébe, a gép pedig megvárta. A tiszt mindössze egy kis bőrönddel (kézi poggyásszal) utazott, és Frankfurtban orosz követségi rendszámú autó várta. Innen hamarosan továbbutazott Zürichbe. Két bankban összesen 6.9 milliót helyezett el, illetve utalt át a Cayman-szigetekre. 31. December 13-án két ügynök 530 db rubinkövet és 4 kg aranyát vitt Párizsba. 32. December 26-án Nyikolajev utazott Bécsbe. Az általa szállított összeg 2.550.000 dollár volt. A pénz egy részét átváltotta svájci frankra, és átvitte Liechtensteinbe. 33. 992. január 8-án Girgilidze és egy női ügynök 1.8 kg aranyat, valamint 200.000 dollárt vitt Genfbe.

34. Január végén (pontos dátumot nem sikerült megállapítani) Komarov egy társával 3.7 kg aranyat és 1700 db különféle drágakövet, köztük nyersgyémántot vitt Brüsszelen keresztül Antwerpenbe. 35. Február 17-én egy ügynök (neve ismeretlen) a kommunista párt utolsó vagyonrészét szállította ki Zürichbe: 2.4 kg aranyat, megközelítően 200 db smaragdot és 85.000 dollárt. ' 36. Egy női ügynök március 18-án 1.400.000 dollárral repült Frankfurton keresztül Genfbe. Bizonyos meg nem erősített jelentések szerint az összeg nem került""be egyik bankba sem, a nő feltehetőleg megszökött az összeggel. Később egy másik KGB-jelentésből tudható, hogy gyilkos ügynököt küldtek utána, aki 1992. május 14-én Ankarában meggyilkolta a nőt. A szigorúan titkos jelentésben nincs említés arról, hogy a pénz előkerült-e. 37. Április 2-án és 20-án két csoport összesen 2.3 millió dollárt vitt Bernbe. 38. Május 18-án Nyikolajev Londonba ment, és a következő napokban igen óvatosan, a követségtől kapott testőrök védelmében négy bankban helyezett el ismeretlen mennyiségű aranyat a széfekben, valamint számlára tett és Rómába utalt 3 millió dollárt. 39. Június 1-én Girgilidze vonaton indult Bécs, majd Liechtenstein felé. Magával vitt 1600 db nyersgyémántot, 1.2 kg aranyat és 900 ezer dollárt. 40. Június 22-én Komarov és egy női ügynök diplomata útlevelekkel Helsinkibe repültek, onnan pedig Stockholmon keresztül Madridba folytatták útjukat. A jelek arra mutatnak, hogy új bankokat és pénzbefektetési módokat kerestek. Madridban tolmács segítségével tárgyalásokat folytattak egy luxusingatlanok közvetítésével foglalkozó ügynökségnél. Szóba került egy marbellai tengerparti luxusnyaraló megvásárlása is, amit a KGB feltehetően befektetésnek szánt. Az ügylet nem jött létre, ismereteink szerint Komarovék sokallták az árat. Ezt követően egy kevéssé ismert madridi bankon keresztül átutalásokat eszközöltek a Cayman-szigetekre, Nassauba és Svájcba, összesen 7.2 millió dollár értékben! 41. Július 4-én két ismeretlen nevű ügynök Bécsbe vitt 400 db rubinkövet és 2.6 kg aranyát. Mindez máig is egy ottani bank széfjében pihen. 42. Július 18-án egy ügynök diplomáciai útlevéllel érkezett Luxemburgba. Bankba helyezett 560.000 dollárt és körülbelül 100 db rubinkövet. 43. Komarov Zürichbe repült és két bankban összesen 950.000 dollárt helyezett el. Arany ezúttal nem volt nála. 44. Girgilidze egy ismeretlen nevű társával augusztus 9-én utazott Genfbe, három bankból utaltak Nassauba összesen 1.1 millió dollárt. 45. Augusztus 24-én Nyikolajev diplomáciai útlevéllel repült Frankfurton keresztül Zürichbe. A már jól ismert bankok széfjébe 2 kg aranyat és 300 db nyersgyémántot helyezett el, többfelé átutalt 850.000 dollárt, másik 400 ezret pedig egy akkor nyittatott teljesen új számlára tett. Az adatokat összefoglalva több dolgot állapíthatunk meg. Az egyik az, hogy kezdetben, 1991 elején szemlátomást nagyon óvatosan kezdték a kijuttatást, kisebb összegekkel és mennyiségekkel, kisebb értékekkel. Később felbátorodtak és leszámítva néhány kellemetlenséget a moszkvai repülőtéren vagy néhol külföldön, a rendszer lényegében hibátlanul működött. Az összesítés fogalmat adhat arról, körülbelül mennyi értéket juttattak ki az országból: a 45 ismert utazás során , a következő értékek és mennyiségek kerültek külföldi bankokba: 1. 126 millió 180 ezer dollár 2. megközelítőleg 60 kg arany 3. 9550 db drágakő javarészt nyersgyémánt. Ez bizony tekintélyes érték, együttesen több milliárd dollárra is rúghat mindaz, amit a kommunista párt és a KGB szinte közösen kimentettek. Nem rendelkezünk az utazások teljes listájával, csak azok egy részét sikerült felderítenünk. Ugyanakkor a kiszállítások nem voltak ennyire eseménytelenek, mint azt a legtöbb esetben olvashattuk. Nemcsak ez történt, hanem bűnügyek, balesetek, kisiklások, lopások és gyilkosságok is. Ami természetszerű ilyen értékek mozgatásánál. Tény, hogy azok az erők, amelyek Oroszországban (és nemcsak ott) sokáig visszafogták a fejlődés kerekét, sőt, azt a jövőben is megkísérlik majd, tekintélyes vagyoni háttérrel rendelkeznek. És mint tudjuk, a pénz hatalmat jelent. Mindenesetre a KGB egyik belső osztálya - a nyomozóhivatal - azt is megállapította, hogy Nyikolajev egy milliót, Girgilidze 800 ezret, Komarov 740 ezret juttatott magának a közös pénzből, sőt, Girgilidze még az aranyból is részesített önmagát. Ennek gyanúja a másik két ügynöknél is felmerült. A többiek, akik nevét nem is ismerik, időnként szintén félretettek valamennyit. A KGB kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze ezeket az összegeket, de a banktitok miatt nem juthattak hozzá. Feltehetően ezzel hozható összefüggésbe több haláleset. Nyikolajev furcsa körülmények között vesztette életét az 1993-as puccs idején Moszkvától nem messze. Girgilidze eltűnt, a KGB

berkeiben úgy vélik úgy vélik, hogy átállt az egyetlen szervezethez, amely Oroszországban képes őt megvédeni még a KGB-től is: a maffiához.' A szervezett bűnözésben a grúzoknak (Girgilidze is az) nagy szerepük van. Komarov és az egyik női ügynök, akivel együtt dézsmálták meg a szállítmányokat, „különleges küldetés" közben vesztették életüket Nyizsnij-Novgorod (a volt Gorkij) körzetében, útban Csebokszári felé. Holttestüket a KGB belügyi alakulatai feltűnő sietséggel vitték krematóriumba. Állítólag „autóbaleset" végzett velük. EGY FURCSA AKCIÓ NYUGATON Ez most nem a KGB műve, hanem a lengyel titkos-szolgálaté. Azé, amelyet 1981 decembere után az ön-puccsot végrehajtó, a választott Szolidaritást kiszorító, sokezer embert munkatáborokba és internálásba küldött kommunista tábornok működtetett tovább legjobb barátaival. Ez a titkosszolgálat politikai gyilkosságok sorozatait követte el saját országában is (lásd a Popieluszkoügyet, és vagy ötven hasonlót) és külföldön is aktívan tevékenykedett. Ez utóbbira szolgáltatunk itt egy nagyon tanulságos példát. „ Vas-akció" Indította a hatvanas (!) években a lengyel kommunista Belügyminisztérium, annak is a Biztonsági Szolgálatnak (SB) nevezett részlege. 1960-ban az SB Nyugat-Európába küldi ügynökeit, a J. fivéreket. A kémkedés történetében egyedülálló csapat az öt fivérből és egy lánytestvérből álló „hatos fogat" több mint tíz éven keresztül végezte aknamunkáját Nyugaton, amely különben nem annyira szorosan vett kémfeladatokból, mint inkább a közönséges bűnözőkre jellemző tettekből állt. Az öt fivér 1960 és 1967 között gengszterbandát alapított kinn élő lengyelekből és „bennszülött" németekből, majd fegyverrel támadtak meg ékszerboltokat, ékszerkereskedéseket és raktárakat, valamint szállítmányaikat. A J. banda a hatvanas évek közepére már elég sok ehhez hasonló akciót tudhatott maga mögött. Ezekben az években a Belügyminisztérium és a lengyel kémszolgálat eléggé lazán kezelte őket. Volt úgy, hogy két évig semmilyen kapcsolatuk sem volt a hat életrevaló ügynökkel. De Varsóban mindig tudták, hol vannak, és mint törik a fejüket. Később elhangzott az a vélemény, hogy az öt fivér közül talán csak három volt ügynök. Abban viszont mindenki megegyezett, hogy mindnyájan a nemzetközi bűnözők első kategóriájába tartoztak. Rendkívül ravaszak, tettrekészek voltak. Ha valamit elterveztek, nem hátráltak meg. Kisebb-nagyobb sikereket értek el, mindig volt elég pénzük. 1967-ig. a haszonból nem igazán juttattak „haza", a megbízóiknak. Azoknak így is jó volt, hiszen ideológiai alapon nézték a dolgokat. Varsónak elég volt, hogy a J. fivérek teljes erővel „destabilizálják" a Nyugatot, növelik a nyugatnémet polgárok félelmét a mindennapok bűnözésétől. 1967-ben azonban változtak a dolgok. A varsói belügy végre elérkezettnek látta az időt, hogy „nagyipari szintre" emelje az eseményeket, és hogy maga a minisztérium is haszonhoz jusson a németországi akciók nyomán. Megkeresték hát a hat testvért és rávették őket, ezentúl keményen dolgozzanak együtt a megbízókkal. A fivérek nem tehettek mást, beleegyeztek. Két okból is: ha nem engedelmeskednek, az SB emberei „feldobják" őket a német hatóságoknak, és akkor a több mint hatéves rablókarrierjük minden régi ügyéért felelniük kell. Ez csaknem életfogytig tartó börtönt jelentett volna mindannyiuknak - ha nem derül fény kémvoltukra. Ha az is kiderül, talán még súlyosabb büntetésre számíthattak volna. A másik ok, amiért igent mondtak az, hogy így biztonságos hátteret biztosíthattak maguknak Lengyelországban. A belügy ugyanis a következő javaslatot tette: a Nyugaton szerzett értékek egy részét hozzák haza, biztosítják nekik a magánkereskedelmi forgalombahozatalt és a nyugodt életet a küldetés befejezése után. Természetesen ennek az ára az volt, hogy valutát, értékeket szerezzenek a belügynek. A hivatal ezt más, politikai jellegű nyugati akcióinál akarta felhasználni. Később természetesen meg is tette. Ám a terv kidolgozása nem volt olyan egyszerű, olykor pedig hosszú hónapokig elvesztették a kapcsolatot a fivérekkel. Végre 1969 végére megegyeztek az összes részletben. 1970 tavaszán a belügy beszervezte azokat az embereket is, akik révén ékszerészvállalkozást alapíthatott. Gondosan ügyeltek arra, nehogy bárki is belelásson a kártyáikba. Később derült rá fény, hogy az l-es Igazgatóság intézett mindent, és nemhogy a Párt politikai bizottságát, de még a belügy akkori

vezetőit sem avatták be! De ez csak egy része volt a dolgoknak - ugyanakkor ugyanis a J. fivérek részére lehetővé tették, hogy Németországban is alapítsanak egy ékszerészcéget! Ez utóbbi úgynevezett csalicég volt. A testvérek a lengyel belügy útmutatása alapján az eddig módszereknél sokkal jövedelmezőbb vállalkozásba fogtak. Nem kellett már óriási kockázatot vállalva fegyverrel a kézben megtámadni az ékszerboltokat a nagyvárosokban, nem kellett attól rettegni, hogy valahol az őrség vagy a rendőrök gyorsabban rántanak fegyvert, mint ők, és akkor közülük néhányan otthagyják a fogukat... Az ötlet egyszerű volt és zseniális. Nem is gengszterekre, inkább szélhámosokra volt hozzá szükség. Milewski tábornok ötlete nyomán a testvérek az eddig szerzett pénzből, megerősítve azt otthonról, a belügytől kapott tekintélyes összegekkel, ékszerészcéget alapítanak Nyugat-Németországban. Nagy bankszámlát hoznak létre és kezdetben csak kisebb mennyiségben rendelnek a gyártótól aranytárgyakat, ékszereket, órákat, stb. A partnernek kinézett cégek természetesen előtte érdeklődnek a banknál, van-e a megrendelőnek annyi pénze... A bank jóhiszeműen megerősíti, hogy igen, van fedezet. A cégek és gyártók elküldik az árut, és hamarosan banki átutalással meg is kapják az értük járó összeget. Eközben a cég kisebb vállalkozásoktól ugyanígy és folyamatosan rendel megint árut, majd pár hónap múlva - amikor már mindenkit „beetettek", és nagy összegeket kifizettek nekik -, egyszerre, egyidőben az összes cégtől sokat rendelnek! Azok már bíznak bennük, hiszen eddig rendesen és pontosan fizettek - hát egy banki telefon után postára adják az értékcsomagokat. Amikor ezek befutnak, a J. fivérek visszaveszik a bankjuktól a pénzt, fogják az árut és irány... Lengyelország! Persze a rablott holmit nem vihetik el, illetve annak legértékesebb részét egy diplomáciai rendszámú Mercedesben, a lengyel belügy felügyelete alatt átviszik a német határon. De például csak ezüstből hét konténer áru volt! Nem is szólva a körülbelül 130 kg aranyról és felmérhetlen mennyiségű drágakőről: rubin, smaragd, zafír, gyémánt... Manapság már fel sem becsülhető, mennyi értéket képvisel mindez! Az ezüstöt például a bonni lengyel követség „bútorok" feliratú konténerjeiben vitette haza a belügy. Ma már megállapíthatatlan, hogy mennyit részesült ebből Milewski tábornok, az l-es Igazgatóság akkori vezetője, akit közismerten a „betonfejűek" közé soroltak (ortodox, fundamentalista kommunista). Jellemző a belügyben uralkodó viszonyokra, hogy tíz évvel később ennek a nagy értéktömegnek több mint a felét nyomtalanul „elvesztették", értsd: az érdekeltek és beavatottak elosztották egymás között. A hét konténer ezüstnek pedig a nyolcvanas évek elejére teljesen nyoma veszett! A belügy nem teljesítette ígéreteit, a J. fivérek nem alapíthattak ékszerboltot Lengyelországban, és a nekik ígért 50 százalékos részesedés helyett csak 10 százalékot kapnak! A titkosszolgálatoknál vagy a maffiáknál (a kettő nem mindig különböztethető meg, ha a módszereket vesszük alapul) az ilyesmi megbocsáthatatlan bűn, sőt, óvatlanság, hiba, amiért előbbutóbb fizetni kell. A fent leírt akció különben 1971 április végén, és május elején zajlott le. Az első, 150 kg aranyat hozó diplomáciai Mercedes 1971. május 8-án ért át a határon. Ezt követően, még májusban 'vittek át az NDK-n keresztül újabb 50 kg aranyat, a hét konténer ezüstöt. Miután a belügy becsapta őket, a testvérek között sok vita keletkezett. Végül úgy döntöttek, csak látszólag működnek együtt Milewskiékkel, inkább saját szakállukra ügyködnek tovább. 1972-ben megöltek egy svéd bankárt, és villájának kirablása során szereztek 80 kg aranyat, három kg brilliánst (!). Ekkor érdekes kis közjátékra került sor: a fivérek értesítik összekötőjüket, hogy itt a hatalmas érték, haza kellene vinni Varsóba. A belügy előkészíti a szállítást, de ekkor - máig nem teljesen ismert módon -valamilyen idegen erő avatkozik be az ügybe. Lengyel ügynökök rejtélyes halálesetei történtek Németországban, és a belügy úgy döntött, nem megy ki az áruért, az inkább maradjon a J. fivéreknél. Varsóban máig úgy vélekednek, hogy egy idegen - feltehetőleg amerikai, vagy német -felderítőszolgálat vette észre a kapcsolatot a fivérekkel és közbelépett. Ezt a közbelépést, mint írtuk, több lengyel kommunista ügynök az életével fizette meg. Mások viszont meg vannak győződve, hogy a fivérek maguk voltak az „ellenséges ügynökök", ők álltak bosszút azért, amiért Varsó becsapta őket az osztozkodásnál. 1972-ben a testvérek útja elválik. Ketten közülük még mindig hisznek a belügynek, hazatérnek, és otthon vállalnak munkát. Kilenc éven keresztül egy olyan bűnözőbandát foglalkoztatnak, amely elsősorban az l-es Igazgatóság megrendelésére dolgozik. A belügy mutatja meg, kihez törjenek be, és a banda megteszi. Természetesen a hivatalos rendelések közti szünetekben saját számlára dolgoznak, és e különös munkának van egy nagy előnye: a rendőrség nem üldözi őket. Szabadon tehetnek bármit, az sem baj, ha olykor eljár a kezük, és megölnek valakit! Tetteikről

sajtóközlemények jelennek meg, az esetleges szemtanúk által látott dolgokat hiába veszik jegyzőkönyvbe a nyomozók. Elég, ha Kazimierz J. vagy Mieczyslaw J. értesíti „keresztapját", Milewski tábornokot, hogy „most ide törtünk be, most meg oda törtünk be", és máris megy a parancs Varsóból az illető város rendőrkapitányságára: leállni az ügy nyomozásával, felsőbb érdek kívánja így. A kilenc év alatt a gazdasági rendőrség több ízben tetten érte őket, ilyenkor Milewski tábornok személyesen sietett segítségükre és minden, alkalommal kiszabadította a fivéreket. Közben sok minden történt Lengyelországban. A politikai változások nyomán jelentős személycserék történtek a rendőrségben, de a Belügyben is. Milewski tábornok nem teljhatalmú többé, a belügyben minden hatalmat Jaruzelski régi jóbarátja és helyettese, K. tábornok ragad magához. 1984 márciusában a rendőrség letartóztatta Kazimierz J.-t. Fivére, Mieczyslaw pár hétig várta, hogy a szokott módon szabadon bocsássák, de amikor ez nem történt meg, 1984. április 14-én elment a belügyminisztériumba, és kitálalt más tábornokoknak. Eljutott K. tábornokhoz is. Ezeknek kapóra jött, hogy ennyi mindent megtudtak - 24 évre visszamenően! - Milewski viselt dolgairól. Remélték, ezzel üthetnek egyet a többi „betonfejűn" is. Természetesen úgy, hogy a külvilág erről ne értesüljön. A volt kommunista országokban a belügyminisztériumoknak amúgy sem volt jó hírük. A mundér „becsületét" védeni kellett. A nyomozás tehát a berkeken belül indult, és végig ott is maradt. A külvilág szinte semmit sem tudott róla egészen a rendszerváltozásig. Az egyik fivérnek ilymódon sikerült megmentenie a másik életét. A többiekről nincsenek hírek. Tény, hogy már a következő hónapban, 1984 májusában a belügy egy különbizottságot alapít az ügyet kivizsgálandó. 1984. július 9-én az egyik tábornok által vezetett bizottság egy 58 oldalas szigorúan, titkos jelentést készít az esetről. A beavatottak számára csak ekkor derül ki, hogy az elmúlt évtizedekben Varsó utasítására a J. fivérek Nyugaton közönséges rablásokat, sőt, gyilkosságokat is elkövettek. 1984 szeptemberében a párt legfőbb hatalmi szerve, a politikai bizottság is létrehoz egy vizsgálóbizottságot. Ennek jelentését egy ügynök megszerzi, és jópénzért eladja nemcsak a CIAnek, de a francia titkosszolgálatnak is. Később - nem tudni, mi módon - az izraeliek is tudomást szereznek róla. Ám csak ugyanazon év december 11-én sikerül elérni, hogy lemondassák Milewski tábornokot, a kémszervezet egyik vezetőjét, az egész „Vas-akció"-ügy motorját. Ettől függetlenül a tábornokot természetesen semmilyen hátrány nem éri, az ügyet nem terelik jogi síkra - ahogy az már az elvtársak között lenni szokott... Milewski egy villában élhet tovább gazdagon, hatalmas nyugdíjjal. Amennyire tudni lehet, a lengyel pártfunkcionáriusokat és kémeket legfőképpen az dühítette fel, hogy abból a hatalmas gazdagságból, amit a J. fivérek hoztak Nyugatról, semmi sem maradt! Mindent szétosztottak a beavatott emberek és azok családtagjai között. Azonfelül gyanítható, hogy az ilymódon személyessé „privatizált" zsákmány jó része nem került hivatalos felhasználásra az SB-n belül, hanem máig az akkori bennfentesek eltitkolt vagyonát gyarapítja valahol, bel- vagy külföldi bankok széfjében. Arról is vannak hírek, hogy az akció bevételének egy része a lengyel SBt felügyelő KGB-hez került. Az ügyben utoljára 1990-91-ben történt valami. A rendszerváltás nyomán fény derült erre is, hiszen előkerültek a titkos bizottságok nyomozati anyagai. Sajnos, többet tenni azért sem lehetett, mert Milewski és cinkosai még 1971 és 1974 között megsemmisítették az ügy összes dokumentumát, azokkal együtt, amiket mikrofilmre vettek. 1990 szeptemberében az új, antikommunista államvédelmi hivatal (titkosszolgálat) vizsgálatot indított Milewski tábornok, öt másik volt magasrangú belügyi tiszt, valamint a két J-fivér ellen. 1991. július 10-én az ügyészség kénytelen megszüntetni az eljárást, mivel az összes bizonyítható eset túl régen történt, a vonatkozó törvények értelmében azok már elévültek. Happy end. Happy...? Nyílt kémkedés „Bármit is mondok, már elmondták előttem mások, A bölcsesség kertjében leszedték már az összes gyümölcsöt..." (Firduszi) Úgy tűnik, most már múlófélben vannak azok az idők, amikor a „kémszolgálat" szó szinte kizárólag a KGB, vagy a CIA nevét juttatta az emberek eszébe. Említettük, hogy a japán tudomány

és gazdaság „titkainak" legalább háromnegyed részét vagy még többet is meg lehet tudni a nyílt közleményekből, de erre a nyelv-nemtudás miatt nem kerül sor. Nos, nem meglepő adat: ez majdnem ilyen arányban megvan más országok információs piacán is! Most afelé haladunk, hogy a titkosszolgálatok csak azt az információt próbálják erőszakosan, csalással, titokban vagy pénzzel megszerezni, amely ezen a nyílt piacon nem érhető el. Persze, vannak kivételek! Ilyen kivétel az orosz vagy a kínai kémszolgálat is, bár ez az utóbbi jobban hagyatkozik a nyilvános forrásokra. A pekingi kémvezérek talán a markukba is nevetnek, mondván: „Olyan bolondok ezek a nyugatiak, szinte minden titkukat maguk hozzák nyilvánosságra!" És igazuk van, bár mi ezt nem nevezzük bolondságnak. A nyílt társadalmakban ez természetes, és az is természetes, hogy a még létező „zárt társadalmak" ebből hasznot húznak. Lopják a találmányokat és módszereket, mindent. Gyakorlatilag csaknem ingyen és nagy mennyiségben jutnak technológiához. Olyanhoz is, amit elmaradott ipari hátterük miatt még hasznosítani sem tudnak jelenleg. Ettől függetlenül úgy véljük, tévedés lenne azt állítani, hogy mostantól kezdve a kémkedés, mint olyan, csak ebbe az irányba halad és hamarosan teljesen megszűnik az érdekcsoportok egymás ellen folytatott titkos háborúja. Amíg érdekcsoportok lesznek, addig lesznek olyan erők is, amelyek az érdekek szolgálatába állíthatók - más érdekek ellen. Az viszont tagadhatatlan, hogy az információáramlás növekedésével, mennyiségi megsokszorozódásával akarva-akaratlanul is több hírhez, adathoz jutnak a kémszolgálatok, ha figyelik a sajtót, a publikációkat, ha belenéznek a számítógépes információs hálózatokba és egyéb forrásokba. A másik dolog, amire itt figyelni kell: ha a következő fél évszázadban fokozatosan eltűnnek a totalitárius hatalmak, tehát nem lesznek olyanok, amelyek szemben állnak a világgal (ezen országok neve többször olvasható volt az előző százvalahány oldalon), akkor az a harc is áttevődik a gazdasági életbe. És ez a folyamat már el is kezdődött. Szerte a világban működnek már a gazdasági híreket gyűjtő irodák. Ezek nem kémszervezetek, és csak legális információkat gyűjtenek. Ne feledjük el, ilyen iroda lehet az is, amely csak neveket, címeket forgalmaz. Először kiírja a telefonkönyvekből a neveket, számítógéppel osztályozza közülük az egyféle foglalkozásúakat. Például kiszedi egy ország összes vidéki és fővárosi telefonkönyvéből a fogorvosokat és a róluk összeállított listát felajánlja a fogtechnikai cikkeket gyártó cégeknek. Ugyanilyen listákat állít össze mondjuk, a szemészekről és azt eladja a szemészeti cikkek forgalmazóinak, stb. Minden foglalkozási ágról vannak listái, amelyek egyre bővülnek, egyre pontosabbak lesznek. Beszerzi a foglalkozási kamarák (ügyvédi, orvosi, stb.) névlistáit, legálisan is vásárol az erre rendelt hivataloktól. Tevékenysége hónapok, évek során kibővül és szinte minden igényt kielégíthet, ami csomagküldő szolgálatok, áruházak, reklámcégek, politikai pártok, előfizetésgyűjtők, vagy bármilyen más oldalról felmerülhet. Ugyanígy vannak gazdasági információs cégek, ezek előfizetnek minden tudományos folyóiratra, ami egyes világrészekben, vagy nyelveken, vagy szakmában megjelenik. Osztályozzák és katalogizálják az ott közölt cikkeket, és ha valaki anyagot kér tőlük, ha megkérdezi, hogy bizonyos témáról mi jelent meg az utóbbi két évben a világ tudományos sajtójában - pénzért megkapja az „étlapot" és újabb pénzért a kívánt cikkek másolatait is. Ugyanígy gyűjtenek gazdasági előrejelzéseket, mezőgazdasági vagy fémkohászati, halászati vagy erdészeti, ruhaiparról vagy divatokról, élelmiszeripari csomagolótechnikáról vagy bármiről szóló anyagokat nagy mennyiségben, rendszerezve, elérhetően az ügyfelek számára! És ez még mindig nem kémkedés, de annak alapjává lehet, hiszen ha egy szervezet, egy állam, egy multinacionális cég vagy bárki egyszercsak szükségét érzi ezen információk beszerzését például azért, mert ki akarja puhatolni, hol tud ártani ennek vagy annak a konkurrens országnak, cégnek, vállalkozásnak vagy politikusnak - az ilyen adatokat is felhasználhatja. Egy ilyen információs cégre a legjobb példa a csaknem 120 éve (!) működő német vállalkozás, a Creditreform. 1879-ben alapították, ma csak Németországban köze] 130 irodája van, de külföldön is jelen van. Az egész világon több mint 100 ezer céggel áll kapcsolatban, több mint 2500 alkalmazottja van és éves forgalma meghaladja a 300 millió német márkát. Évente 7-8 millió információt ad, ezek között vannak egyszerű adatközlések, de komoly elemzések is a kívánt témákról. A vállalkozásoknak pedig szükségük van minden elérhető információra, ha jól akarnak dönteni. Ha nem akarnak tönkremenni. Például ha egy cég valahol Európában cipőket gyárt és kap egy jelzést Hongkongból, hogy X vállalat szívesen átvenne cipőiből 50 ezer párat, akkor a fenti irodához hasonló cégek egyikéhez fordul a következő kérdésekkel:

1. valóban van-e ilyen cég Hongkongban, nemcsak afféle fantom-vállalkozás, szélhámosság az egész. 2. van-e X cégnek bankfedezete, vagyis hogy valóban fizetőképes-e. 3. mivel X cég csupa 40-es méretű, férficipőt rendelt, szeretné tudni, hogy Hongkongban vagy bárhol Ázsiában mennyire elterjedt ez a lábméret? Mert ha például kiderül - ami valószínű -, hogy úgy Hongkongban, mint bárhol másutt, a kínaiak átlagos lábmérete extrém esetektől eltekintve nem haladja meg az európai 39-es vagy 40-es méretet, mégiscsak lehet valami csalafintaság a dologban és meg kell gondolni, érdemes-e belemenni az üzletbe. De ez csak egyetlen példa, márpedig naponta többmillió esetben kérnek információkat ezektől a legális hírgyűjtőktől!. Tehát az információ üzletnek sem rossz. Viszont az érdekes, amit a kémszervezetek tudnak kisajtolni a legális adatgyűjtőktől. Amerikában remek információforrást jelentenek azok a bulletinek, amiket a nagyobb cégek küldenek szét a velük kapcsolatban álló üzletfeleknek, vállalkozásoknak és magánszemélyeknek. Egy magára valamit is adó kémszervezet mindenképpen bekapcsolódik ebbe a láncba, megbíz valakit, hogy legyen előfizető, lépjen kapcsolatba a vállalattal, vagy valamelyik alvállalata révén lép be a láncba. Mert ezeket az ismertetőket postai vagy egyéb kereskedelmi forgalomban nem lehet megszerezni. Egy-egy intelligens ügynök néhány ilyen füzet tartalmának elemzése után maga is kiszámíthatja, a szóbanforgó cégnek milyenek a lehetőségei, időszakonként az adott termékből mennyit képes létrehozni, honnan szerzi be nyersanyagait, milyenek ott a munkafeltételek, és számos kereskedelmi jellegű információt is megkap. A másik forrás (nemcsak Amerikában)az egyetemek, amelyek hatalmas információs központtal rendelkeznek és ahová gyakorlatilag bárki bejuthat, ha kell, beiratkozik az egyetemre is, de elég információkérőként fellépni. A harmadik forrás például a gyárlátogatások. Sok európai és amerikai gyár megengedi ezt a nagyobb reklám kedvéért. Viszont különösen a japán turista (vagy „turista") - csoportok esetében látható, hogy a résztvevők lefényképeznek, lefilmeznek mindent - azt is, amit nem igazán akartak nekik megmutatni -, és elvisznek minden „reklámanyagot", ami csak a kezük ügyébe kerül. Ezekből is sokat meg lehet tudni... Az elektronikus gazdasági információs rendszer is rendkívül elterjedt (csak az USA-ban körülbelül 10 ezer, számítógépeken továbbított vagy lehívható információs bülletin létezik), a modern kémnek már nem kell bejutnia az „ellenséges" gyárba, hogy ott lesse el az ipari titkokat (talán csak akkor, ha egy hadiiparnak dolgozó üzemről van szó). Ma elég, ha van egy telefonja és egy számítógépe, és az összekapcsolható más számítógépekkel. Még a hadiiparban is használható ez a módszer, ha áttételesen is. Például elterjed a pletyka, hogy valahol lezuhant egy harci gép. De az illető kormány („zárt társadalomról", tehát diktatúráról van szó) nem közli, milyen típusú gép volt, hányan ültek rajta, és így tovább. Az ügyre ráállított kém azonban nem jön zavarba: sajtófigyelésbe kezd és az egész országból elkéri a gyászjelentéseket. Azokban előbb-utóbb felbukkan a szerencsétlenül járt pilóták neve és a temetés dátuma. Ott aztán megjelenik a kém is, és részvétet színlelve úgy kikérdezi a családtagokat, hogy azok azt észre sem veszik. És néhány óra múlva mindent tud a lezuhant gépről, és az összes kísérő körülményről. A sort sokáig lehetne folytatni. ATOMTITKOK Régi titkok Nem szándékoztunk itt kitérni azokra az ügyekre, amelyeket a világ már unalomig ismer. Már közhelynek számít, hogy az első atombombát kik alkották meg és melyik államnak. Az is ugyanilyen ismert dolog, hogy egy Oppenheimer nevű amerikai fizikus tényleg árulónak bizonyult és hogy a Rosenberg-házaspár eladta az atomtitkot a Szovjetuniónak. Amely enélkül csak sokkal, később lett volna képes kifejleszteni a maga hidrogénbombáját is. Nem megyünk ennyire vissza az időben, legfeljebb akkor, ha néhány régebbi titkot feszegetünk ezeket is csak azért, mert az utóbbi pár évben derült rájuk fény. Bár állítjuk: bizonyos kémszolgálatok már régebben is tudtak róluk, de nem közölték a közvéleménnyel értesüléseiket. Sztálin atombombája Az oroszok úgy igazán csak a háború végén kezdtek munkába. Sokkal könnyebb dolguk volt, mint az amerikaiaknak (helyesebben, annak a soknemzetiségű tudóscsapatnak, amely ugyan az USA területén dolgozott 1945 előtt, de tagjai között éppen az amerikaiak voltak kisebbségben), hiszen nekik már rendelkezésükre állt minden, amit az óceánon túl tudtak. Moszkvába került az első amerikai atombombák tervrajza, az atomreaktorok teljes műszaki leírása, és ismerték az urán és a

plutónium előállításának technológiáját. Valójában csak pénz kellett - azt pedig kaptak, az amúgy is hadiiparra beállított szovjet gazdaságtól. Az a bizonyos Igor Kurcsatov akadémikus, kiről dicshimnuszokat zengtek jóval később (működésének évtizedeiben a nevét említeni sem volt szabad, mint ahogy egyetlen atommal foglalkozó fizikusét sem. Az mind hadititok volt), kezdetben nem tett mást, mint a kész anyagból dolgozott. Amikor aztán az amerikai atombombák felrobbantak Japánban, és nyilvánvalóvá vált az amerikaiak előnye e téren, még nagyobb összegeket öltek bele a kémkedésbe! I Nemcsak a kutatóknak jutott attól kezdve a pénz, hanem a Berija-féle NKVD-nek, a KGB előszervezetének. Akkor ugyanis utasítást adtak számos Nyugaton tevékenykedő orosz kémnek és fizetett ügynöknek, szerezzenek be minden információt az atomfegyverekről egyrészt, másrészt próbáljanak meg beszervezni olyan fizikusokat és egyéb szakembereket, akik e témában tevékenykednek. Később orosz katonai szakértők is elismerték, hogy a kémek által összeszedett információk legalább hároméves munkát és több mint 260 millió rubelt, (akkor ez nagy pénz volt) takarított meg a kutatóknak. Klaus Fuchs német fizikus mindent elárult az oroszoknak. Külföldről szerzett uránnal működtették az első kísérleti atomreaktort, az igazi első nagyreaktor alapjait pedig 80 ezer cseljabinszki kényszermunkatáborlakó rakta le. Attól kezdve úgymond szokássá vált, hogy az ilyen nagy beruházásokat az ott őrzött több millió, sok-nemzetiségű hadifogollyal és a „Gulágszigetcsoport" többi szerencsétlen lakójával építtették fel. A Nyugat igyekezett résen lenni, de a szovjet kémszolgálat valóságos tömeges bevetéseket szervezett. Rengeteg ügynöke dolgozott akkor a háborúktól felfordult Európában és a tengerentúlon is. Különösen az amerikaiakkal szövetséges országokban: Kanadában, Angliában, Franciaországban nyüzsögtek a kémek. A kanadaiak már 1946-ban lebuktattak és felszámoltak egy egész hálózatot. Sajnos, a vezetőiket nem sikerült leleplezni és azok tovább dolgoztak - mint később kiderült. A KGB a mai napig titkolni igyekszik, ki volt az a nagytudású amerikai kutató, aki az atomprojektben részt vett, és mindent tudatott az oroszokkal. Sok jel mutat rá, hogy ez volt az amúgy is baloldaliságáról híres Openheimer professzor. Nem ítélhető el a ma csak túlkapásairól emlegetett „Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság", amikor erőteljesen „megpiszkálta" a professzort. Arra is számos adatunk van, hogy az általa célbavett egyének között igen sokan árulták el hazájukat kisebb-nagyobb mértékben. Hogy mennyire nem volt túl nagy szerepe az egészben a szovjet tudománynak, bizonyítja a következő eset is. Amikor 1949-ben végre a szovjetek is felrobbantották az első bombát, Kurcsatov akadémikus hálálkodó levelet írt... Sztálinnak? Akitől a milliókat, az anyagokat, a szakembereket és a több százezer foglyot, mint munkaerőt kapta? Dehogy! A levél Berija kémfőnöknek szólt. Az akadémikus csak a szovjet kémektől kapott nagy segítségért hálálkodott - mert hiszen a kémek nélkül talán sohasem lett volna meg a szovjet nukleáris fegyver. Szaharov szerepe Az az ember, aki később Nobel Békedíjat is kapott, mivel ellene szegült a szovjetek afganisztáni bevonulásának, az ország megszállásának - korábban egyes vélemények szerint bűnös volt, több tekintetben is. Érdekes módon nem akárki, hanem Karl Popper, a huszadik század vezető elméje vádolta meg őt ezzel. Az a Popper, aki annakelőtte maga is dicshimnuszokat zengett a „nagy gondolkodó, nagy humanista és nagy hős"-ről. Popper a kubai válság idejére gondol, azt veszi nagyító alá. Szaharov az ötvenes években a szovjet hidrogénbomba atyja volt. 1961-ben viszont, amikor a világ a harmadik, és várhatóan totális, pusztító háború szélére sodródott - Szaharov tisztán ideológiai megfontolásokból amellett volt, hogy a „kapitalizmust el kell pusztítani", és ennek eszközéül nem habozott volna bevetni á hidrogénbombákat, tehát a termonukleáris fegyvereket sem. Popper hangsúlyozza -, és számosan egyetértenek vele, különösen az amúgy nem politizáló kémszervezetek vezetői, akik ismerik ezeket az információkat és tudják: igazak -, hogy Szaharov nem volt fogoly, saját akaratából vélekedett így, sőt cselekedett is. Mellesleg erre mutat Szaharov emlékiratainak egynéhány apró része is. Érdekes dolog ez, hiszen Szaharov maga is leírja, hogyan próbált kitalálni, sőt, megalkotni olyan új fegyvereket, amelyek akkor még nem is léteztek (pl. atomtorpedót, amit a tenger alól lőttek volna ki), vagy hogy mennyit töprengett azon, miképpen lehetne elpusztítani New Yorkot egy szörnyű fegyverrel mindössze pár perc alatt. Tudjuk, hogy Szaharov egyszer azt mondta Hruscsov-nak: ki kellene próbálni, hogyan lehetne sokezer embert sugárfertőzésnek kitenni, és meglátni, hogyan lesznek tőle „rákosak". Sajnos, ezt az

akkor már 40 év körüli férfi nem magyarázhatná most azzal, hogy politikailag éretlen volt, hogy nem látta át, milyen is az a kommunista rendszer, amelyben él. Sajnos, éppen a kubai válság idején, éppen az ő kemény magatartásán is múlott - hiszen Hruscsov pártfőtitkár egyik tanácsadója volt -, hogy akkoriban kis híján kitört az atomháború. Miközben mindez még el sem jött - az ötvenes éveket írtuk -, a két nagyhatalom, ha nem is egyenlő mértékben, de aljas dolgokat művelt. Szintén főleg archívumokból és kémszolgálati jelentésekből, illetve ezek mai felszínre kerüléséből derült fény azokra a rettenetes kísérletezésekre, amelyeket úgy a Szovjetunió, mint az USA végzett a legnagyobb titokban. Az oroszok egész hadseregeket hajszoltak bele atomfelhőbe - a katonáknak természetesen fogalmuk sem volt az egész atomfegyverről, nem tudták, hogy a halálba mennek. Ugyanúgy ilymódon civil lakosságot is „végeztek ki" csak azért, hogy megtudják, milyenek a sugárbetegség tünetei, és hogyan lehet katonai szempontból védekezni egy esetleges „kapitalista atomtámadás" esetén. Az amerikaiak ugyanakkor különben egészséges alaszkai eszkimóknak és indiánoknak radioaktív gyógyszereket adtak be. Ez a kísérlet állítólag azt célzott kideríteni, vajon egy atomháború esetén a sarkvidéki körülmények között tevékenykedő katonák ellenállóképessége növelhető-e. Persze, amennyiben itt egyáltalán helye lehet a mennyiségnek, mint érvnek - az amerikaiak néhány száz emberrel végezték ugyanazt, amit az oroszok több tízezerrel. Erkölcsi szempontból természetesen mindkét eset egyaránt az emberellenes cselekedetek közé sorolható, nem is szólva a jogi szempontokról. Ez utóbbiakat azonban egyik félnél sem vették figyelembe, mert az esetekre 30-40 évvel később derült csak fény. A CIA hibája A kémek is hibáznak, méghozzá gyakrabban, mint azt a kívülállók el tudnák képzelni. Ilyen hibák egész rémisztő sorozatát követte el az amerikai külföldi felderítőszolgálat 1962-ben Kubával kapcsolatban. A szovjetek akkoriban nagyon „meg akarták védeni" a kommunizmus latin-amerikai előretolt bástyáját, amely valósággal az ölükbe hullott, alig tettek érte valamit. Ugyanis Fidel Castro és társai, miután elűzték a diktátort és ezzel a tettel elnyerték a fél világ rokonszenvét (a Nyugatét is), hamar rájöttek, hogy az általuk elűzött száz-ezrek Amerika támogatásával szervezkednek, azonkívül -éppen az amerikai tőke kiáramlása miatt - nem tudják javítani a gazdasági helyzetet. Miután a külföldre menekültek tettek egy sikertelen visszatérési kísérletet is (Disznó-öbölbeli csata), hát Castro mindinkább az oroszok felé fordult, és hamarosan teljes mértékben „szocialista országgá" züllesztette hazáját, gazdaságilag is hamarosan csak és kizárólag a Szovjetuniótól függött. Az akkor kezdődött és máig tartó nyugati blokád tönkretette a gazdasági életet, Kubában a kilencvenes években az emberek már éheztek-éheznek is. 1962 tavaszán az oroszok úgy döntöttek - Castro teljes mértékű egyetértésével -, hogy kihasználják a helyzetet. Azzal az ürüggyel, miszerint Kubának védelemre van szüksége egy esetleges újabb „amerikai agresszió" ellen, katonákat és felszereléseket vittek az USA partjaitól alig 100 km-re fekvő szigetországba. A „szovjet technikusok" (katonák) mindenféle kilövőállásokat is kezdtek felszerelni szerte a nagy szigeten. CIA - hibás értékelések A jelzések tömegesen érkeztek a kémszervezet központjába. Rengeteg ügynök, véletlenszerű szemtanú, arra repülő pilóta jelezte a kilövőhelyek és rakéták felszerelését. Mégis, a központ meg volt róla győződve - és hónapokon keresztül így továbbította a híreket a Fehér Házba és a Pentagonba is -, hogy az oroszok csupán SZAM-2-es légvédelmi rakétákat helyeznek el a szigeten. Ez a rakéta (kb: 10 méter hosszú) azonban nem volt alkalmas nukleáris robbanófejek hordozására, és igen kicsi volt a hatótávolsága is. Ez indokolta sokáig a CIA később csaknem végzetesnek bizonyult türelmét. Az oroszok, mint aztán kiderült, arra számítottak, hogy az amerikai elnök, Kennedy - ha rá is jön, miféle rakéták kerültek oda -nem kockáztat háborút az oroszokkal, és a rakéták végül is ott maradnak. A hibás értékelés egészen a nyár végéig tartott (az oroszok a kilövőállásokat tavasz óta építgették). Ekkor érkezett egy szakértő ügynök jelentése, akinek a nevét nem hozták nyilvánosságra. Ez az ember névtelenül is igen nagy szolgálatot tett a civilizált Világnak. Saját szemével látta ugyanis a Havannától 50 kilométerre délnyugatra az új, SzSz-4-es rakétakilövőket. Láthatatlan tintával írott levele természetesen nem az USA-ba ment, hanem egy másik latin-amerikai országba, és onnan került a CIA központjába. Az üzenet eléggé egyértelmű volt, és az ügynök sem volt megbízhatatlan.

De még ekkor sem reagáltak úgy Washingtonban, ahogyan kellett volna. Ám jöttek a hasonló jelentések más kubai vidékekről is. Az oroszok egész kilövőláncolatot építettek Castro országában. Október közepén megérkeztek a Szovjetunióból Kubába az első SzSz-4-es rakéták. Az amerikaiak tudomást szereztek a rejtélyes orosz felségjelű hajók kikötőbe ér-kezeséről, az éjszakai rakodásokról, stb. Végre a hozzáértők kezdték sejteni: az oroszok valóban kiépítettek rengeteg légvédelmi kilövőállást is, két okból: egyrészt, hogy ezzel álcázzák a támadó atomrakéták telepítését, másrészt éppen azért, hogy ha ezeket az atomrakétákat az amerikaiak légierővel próbálnák megsemmisíteni, akkor az oda telepített légelhárítás fogja őket megvédeni. Szóba került az U-2-es kémrepülőgépek kiküldése. Mivel korábban egy ilyet az oroszok - igaz, a Szovjetunió felett - lelőttek már, a vezetés aggódott, hogy ez megismétlődik Kubában is. A rossz (felhős) idő miatt aztán az első kémrepülőgép csak október 14-én indult el. 24 kilométer magasan szállt el az egyik rakétatámaszpont (San Cristobal) felett és mindent lefilmezett, amit a kamerák „láttak". Ekkor minden kétséget kizáróan kiderült, hogy az oroszok odalopóztak Amerika „lágy hasához", és olyan támadó rakétákat szereltek fel szövetségesüknél, amelyek révén bármikor atomfelhőbe boríthatják Washingtont vagy New Yorkot is, nem beszélve száz másik amerikai városról. Az SzSz-4-esek hatótávolsága ugyanis meghaladta az 1020 tengeri mérföldet, vagyis megközelítőleg kb. 1900 kilométert! Azok a rakéták 2-3 megatonnás atomrobbanófejeket vihettek magukkal. Az amerikaiak voltak összehasonlító adataik. Oleg Penykovszkij, a szuperkém, a szovjet hadsereg ezredese, és az egyik marsall veje volt. Valamivel korábban átadott minden rakétákról szóló adatot az amerikaiaknak. Ezekben a napokban leplezték le őt az oroszok, és 1963-ban ítélték halálra. Sokáig úgy vélték, a szuperkémet az oroszok agyonlőtték. Egyesek úgy vélik, hogy Penykovszkij szinte megmentette a világot akkoriban - hiszen ha ő nincs, az amerikaiak a légi fotók alapján nem tudják azonosítani a kilövőállásokat, és így nem jönnek rá idejében, mi készül ellenük. Az is könnyen elképzelhető, mutattak erre jelek, hogy az oroszok megzsarolták volna Kennedyt, és így örökre befészkelik magukat Floridától alig 90 kilométerre. Nos, lássuk tovább, mi történt ekkor. A kémszervezetek fényképelemzői számára már nem volt kétség. A politikusoknak is dönteniük, lépniük kellett. Repülőgépek indultak, és minden támaszpont felett naponta elszálltak, fényképeztek. Világossá vált, hogy pár napon belül ezek a rakéták kilövésre készek lesznek. Arra is fény derült, hogy néhány addig fel nem fedezett újabb támaszponton az oroszok már a sokkal fenyegetőbb SzSz-5-ös atomrakétáknak építettek kilövőket. Soha még a kémeknek nem volt annyi dolguk egyszerre és egy helyen, mint akkor Kubában. A lopakodó ügynököktől kezdve a repülőgépes felderítésig, az elemzőktől a szakértőkig mindenkit talpra állítottak. Félni kellett, hogy a Szovjetunió vezetői titokban elhatározták: ők mérik az első atomcsapást Amerikára, és onnan a közelből megsemmisítik szinte az összes fegyverét, amivel visszalőhetne. Persze, akkoriban az USA rendelkezett 144 Polaris rakétával is, amit tengeralattjárókról is ki lehetett lőni. Voltak ezenfelül stratégiai bombázói, 1300 darab, amelyek szintén eljuttathatták az atombombákat szovjet területre, méghozzá nem Amerikából startolva, hanem célországhoz közeli szövetségesektől. Amikor már tudták az amerikaiak, hogy a sokkal fenyegetőbb SzSz-5-ösök még nem érkeztek meg a szigetre (ezt is a kémek derítették ki), kissé fellélegeztek és megindult a diplomáciai támadás. A hadvezetés a legkülönfélébb változatokat dolgozta ki, mindegyik arról szólt, hogy hány napos bombázás után (5-18 napig) kellene lerohanni Kubát és megsemmisíteni a rakétákat. Az ügynököknek eközben azt a feladatot adták, hogy próbálják kideríteni, vajon a már Kubában lévő SzSz-4-eseknek van nukleáris robbanófeje? Geiger-számlálókkal próbáltak az orosz hajók, a már kirakott katonai járművek, stb. közelébe osonni, hogy érzékeljék az azokból áradó esetleges sugárzást - ami a nukleáris rakéták jelenlétére utalt volna. Bizonyos jelentések szerint az oroszok már Kubára vitték a nukleáris töltetű SzSz-4-es rakétákat, de azok még nem értek a támaszpontokra, a kilövőállásokra. Az amerikaiak a nyilvánossághoz fordultak és hadihajóik kordonnal vették körül Kubát. Az arrafelé tartó szovjet hajókat fel kellett tartóztatniuk - szólt a parancs -, akkor is, ha ehhez fegyvert kell használniuk. Moszkva pedig hallgatott napokon át. Kennedy mindent megtett, hogy békés úton intézze el a konfliktust, de I kijelentette: - Amerika nem nyugszik bele, hogy partjai mellett az ellenség atomrakétákat telepítsen. Castro közben - mint mára szintén kiderült - azért könyörgött Hruscsovnak, hogy lője ki rakétáit az átkozott amerikai kapitalistákra, semmisítse meg, pusztítsa el az imperialistákat - vagyis az amerikai népet (is).

A kémek közben tovább dolgoztak és az oroszok-kubaiak minden mozdulatáról azonnal mentek a jelentések Washingtonba. A nyílt tengeren megálltak az orosz hajók, a világ várta a harmadik (és utolsó) háború kitörését. Végül megegyezés született Kennedy és Hruscsov között: a szovjetek visszavonják összes rakétájukat Kubából és hazamennek, viszonzásul pedig az amerikaiak kivonják Jupiter típusú rakétáikat Törökországból - amely ugyan-úgy szomszédja volt akkor a Szovjetuniónak, mint Kuba az USA-nak. ATOMTENGERALATTJÁRÓK Ismeretes, hogy régebben a szovjet, jelenleg az orosz tengeralattjárók is bejárták az egész Földet, ott voltak és vannak minden óceánon és tengeren. Atomrakétákkal a testükben haladnak ezek a hatalmas kolosszusok, miként amerikai, brit, francia, kínai, stb. társaik is. Olykor azonban anélkül, hogy az ellenség keze lenne a dologban, valamelyik tengeralattjáró eltűnik. Az amerikaiak az utóbbi három-négy évtizedben legalább három atommeghajtású tengeralattjárót vesztettek el - be is számoltak róla a nyilvánosságnak, bár az ilyesmi egyáltalán nem örömteli esemény, nincs mivel dicsekedni. Az is megszokott dolog, hogy ezek a hajók a legnagyobb titokban futnak ki a tengerre és a hadvezetésen kívül senki sem ismeri úticéljukat. A kémek nagyon nehezen férkőzhetnek az orosz haditengerészeti bázisok közelébe, legalább olyan nehezen megy ez, mint a volt űrkilövőállomások megközelítése. Külföldinek erre gyakorlatilag nincs is esélye. Minden nyugati nagyhatalom hát ottani orosz ügynököket alkalmaz erre a célra. Az a hajó, amelyről kis írásunkban szó lesz, a csendesóceáni szovjet hadiflotta tengeralattjáróinak egyik zászlóshajója volt. Ami azt jelenti, hogy egyike a legfontosabbaknak. Atomtöltetű rakétákat vitt a fedélzetén és bármikor eljuthatott Amerika partjaihoz is, hogy megfelelő parancs esetén az Egyesült Államok városaira ontsa rakétáit. Persze, ugyanígy választhattak volna más célpontot is: kínai japán, koreai vagy bármilyen más városokat. A hajó az 574-es számot viselte. Az 574-es tengeralattjáró esete Állítólag csak egy rutinfeladat végrehajtására jelölték ki 1968 elején. A kémeknek nem sikerült megtudniuk, pontosan mi volt ez a feladat - de aligha lehetett rutindolog, hiszen a tiszteket táviratilag rendelték vissza szabadságukról. Valami nagyon fontos ügyben indulhatott útnak az 574es 1968 március elején. A hajó a titkos bázist elhagyva azonnal lemerült és a tenger alatt folytatta útját, hogy az ellenséges kémműholdak ne fürkészhessék ki útját. A hajó ugyan még régi típusú, tehát Diesel-meghajtású volt, viszont interkontinentális atomrakétákat szállított. Ezenkívül természetesen voltak rajta torpedók is. Egyes kémvélemények szerint torpedók is atomtöltetűek voltak, de ezt nem sikerült bebizonyítani. Az 574-es fedélzetén ugyan mindössze három atomtöltetű rakéta volt, és a torpedók különleges voltát kémjelentések igazolták. A hajó messzire eltávolodott a Szovjetuniótól, hiszen az utolsó életjel a Hawaii-sziget közeléből érkezett, ami mellesleg amerikai felségterület. Az a gyakorlat mindenfelé, hogy a hajók naponta egyszer küldenek haza a bázisra egy rádiójelkódsorozatot. Ebben jelzik helyzetüket és a parancsnokság innen tudja, hogy még „megvannak". Az előre megbeszélt időpontokban és hullámhosszokon rejtjeles kóddal jelentkező hajóval ilyenkor lehet -nagyon rövid ideig, pár percen át - közölni az esetleges újabb utasítást. Vagy csak nyugtázni az „életjel" vételét. Manapság ezt már minden nagyhatalom saját katonai műholdjaival végzi, azok az adás pillanatában önműködően határozzák meg az adóállomás (vagyis a hajó) helyét is a tengeren. Nos, ahogy az amerikai kémek megtudták, (különösen rádiólehallgatás útján sikerül beszerezni ezeket az információkat, hiszen a hajók „életjeleit", és egyéb rádióforgalmazását az ellenség is hallja) 1968. március 8-án az 574-es már nem adott ilyen életjelet. Egyszerűen eltűnt. Tengeralattjárók esetében az ilyesmi általában tragikus szokott lenni. Hiszen ha valamilyen műszaki hiba miatt kénytelen lenne a felszínen haladni vagy állni, „vergődni", akkor a kémműholdak is látnák őket. No de, ez esetben rádión értesítené a bajról a parancsnokságot. A kémek és az amerikaiak által gyanított másik lehetséges ok egy, a régi típusú tengeralattjáróknál nem ritka balesetre utalt: a hosszú lemerülési időszak alatt a rossz szellőzés, a friss levegő hiánya miatt az akkumulátoroknál veszélyessé nőtt a levegő hidrogéntartalma, és ez robbanást okozott.

Nem tudni, mi történt, de tény, hogy az oroszok azonnal megkezdték a kutatást, és egy álló hónapig hiába keresték a hajót. Akkor elvonultak abból a körzetből. Nem tudni, milyen ósdi műszereket használtak ehhez -, ugyanis távozásuk után azonnal odaérkezett az amerikaiak egy erre szakosodott haditengerészeti kutatóhajója, és az rövidesen lokalizálta az 574-est a fenéken. Ami szintén csak később szivárgott ki: ez a hajó a maga titkos műszereivel már 1968 előtt is megtalált két szerencsétlenül járt tengeralattjárót - igaz, ezek amerikaiak voltak. Az amerikaiak ekkor elhatározták, hogy kiemelik a szovjet hajó 5 kilométer mélyen heverő roncsát. Ilyen mélységből hajót még nem emeltek ki annakelőtte. Ne feledjük, hogy több mint tíz éve ismertük a század elején elsüllyedt Titanic nyugvóhelyét (az csak 4 kilométer mélyen található), kiemelését mégsem tudták megoldani. A másik nehézséget esetleg, a szovjetek jelenthették volna. Ugyanis, amint kémeik megtudták, hogy az amerikaiak ott vannak az 574-es elsüllyedése színhelyén, ismét felbukkantak. De az amerikai kutatóhajó olajkeresőnek álcázta magát. Egy, a CIA-hez beépült orosz ügynök ugyan figyelmeztette a szovjeteket; mire készül az USA haditengerészete, és azok tiltakoztak is csendes, diplomáciai csatornákon: „Ne emeljék ki a mi hajónkat!" Az amerikai válasz ez volt: „Milyen hajót? Hiszen önök hivatalosan nem közölték, hogy bármilyen hajójuk is eltűnt, elsüllyedt volna!" A válasz arra utal, hogy a szovjeteknek csak akkor van jogalapjuk megtiltani mások kutatásait, ha előzőleg nyíltan bejelentik a hajó elsüllyedését. Ez csak a nyílt társadalmakban szokott megtörténni. Az amerikaiak tehát a maguk ismerte módon megkezdték a hajó kiemelését. Ma már tudhatjuk," hogy 200 millió dollár feletti összeget költöttek a kiemelőhajó megépítésére, és az új módszerek kikísérletezésére - mert azt remélték, az 574-es testében addig ismeretlen, titkos szovjet rakétákra lelnek. Feltehetően nem volt - merthogy máig sincs - a szovjeteknek semmiféle „csodafegyverük", és abban a hajóban sem azt tárolták. Bár elgondolkoztatóak az indításának körülményei. Mindez azonban nem ment olyan gyorsan, ahogyan itt leírjuk. Említettük, hogy az 574-es 1968 márciusában süllyedt el, utána azonban évekig tartott a kutatáskeresés, majd a kiemelés előkészítése. Végre az új Gloiríer Explorer nevű kiemelőhajó sikerrel járt - vagy mondjuk inkább úgy, félsikerrel. Ugyanis csak 1974 júliusában kezdődhetett meg végre a kiemelés. Sajnos, azonban körülbelül félmagasságban - vagy mélységben - pontosan 2700 méternél a tengeralattjáró teste kettétört és az amerikaiaknak csak az egyik részét sikerült felszínre hozni. Ez volt az orr-rész. De így is több tucatnyi teherautóra való felszerelést rakodtak át, és megkaparintották az egyik atomrakétát, valamint néhányat a különleges torpedók közül. Nem is szólva a hajó egyéb elektronikus és más berendezéseiről. Befejezésül csak annyit: a szovjet matrózok és tisztek kilétét még ma is titkolják, a családjaikkal sem akkor, sem később, a Szovjetunió egész további létezése alatt nem közölték, mi történt hozzátartozóikkal. Egy szerencsétlen város Ezt a várost valaha Jekatyerinburgnak, Katalinvárosnak hívták, aztán Szverdlovszk lett, ma újra Jekatyerinburg. A szovjet hatalom éveiben a központi helyen fekvő város a katonai ipar és a haditámaszpontok valóságos gyűjtőhelyévé lett, ezért mondani sem kell, hogy kiérdemelte a KGB és a GRU különleges figyelmét. Az itt-lakókat számtalan esetben ellenőrizték, és a szverdlovszkiak még a többi állampolgárnál is nehezebben utazhattak el bárhová is - már ha rendelkeztek azokkal az engedélyekkel, amelyeket összefoglalva „belső útlevélnek" szoktak nevezni. Azokban az évtizedekben a falusi lakosság nem kapott személyi igazolványt, így ennek hiányában sehová sem utazhatott, a városi polgárokat pedig - különösen a hadiipari központok lakóit - más módokon korlátozták amúgy persze deklarált „szabad mozgásukban". Nem véletlen, hogy a hatvanas évek elején éppen Szverdlovszk felett lőtték le az első U-2-es kémrepülőgépet (bár az „első" meghatározás nem pontos, hiszen nem ez volt, amely átrepült a Szovjetunió felett 30 kilométeres magasságban, csak az első, amelyet az oroszoknak sikerült lelőniük). Ma Szverdlovszkban, illetve ismét Jekatyerinburgban, a színesfém-maffia uralkodik. Mindennaposak a lövöldözések és a gyilkosságok, a merényletek. A bérgyilkosok köztudottan a régi jól kiképzett KGB-ügynökök, sőt tisztek közül valók. A kémeket érthetően mindig érdekelte a környék, de ez is egyike volt annak a kb. 1000 városnak, ahová külföldieket nem engedtek be. Így aztán, amikor 1979. április 3-án este történt valami, arról tulajdonképpen mind a mai napig nincs teljes és pontos információnk. Nem sikerült mindent megtudniuk az orosz újságíróknak sem 1992

után, mikor a sajtó egy része viszonylagos szabadságot nyert. De a CIA, a Moszad és a többi kémszolgálat is gyűjtötte az adatokat. Tény, hogy teljes képpel még senki sem rendelkezik, és ebben az amúgy tökéletesnek tetsző technika sem segíthetett. 1979. április 3-án estefelé a 19-es számú katonai város felett - ez Szverdlovszktól néhány kilométerrel északra terül el, gyakori célpontja a műholdas megfigyeléseknek -rejtélyes rózsaszínű felhő jelent meg; Mivel volt egy kis északi szél, a felhőt délre hajtotta. Éppen Szverdlovszk felé. Amikor a felhő elérte a város északi szélét, a szél elállt. Igazából senki sem sejtette, mi történt. Hajnalban aztán a mentőállomások telefonjai szünet nélkül csengtek, annyi hívás jött, hogy a kocsik és az orvosok nem győzték a munkát. Kezdetben a tömegesen jelentett esetek tüdőgyulladásra utaltak: 40 fokos (vagy magasabb) láz, köhögés, hányás. A kórházak hamarosan megteltek. A legtöbb esetben már késő volt bármilyen segítségnyújtás: tüdőtágulás, agyvérzés, gyors halál következett a páciensek óriási többségénél. Mivel minden telefonhívás és beteg a városnak ugyanabból a negyedéből érkezett, hamar nyilvánvalóvá lett, hogy járványról lehet szó. Ezért valamivel később a mentők már „marslakóöltözékben", tetőtől talpig védőruhában mentek ki, és munka közben gázálarcot használtak Aztán a bakteriológiai vizsgálatok olyan nyomokat mutattak ki a halottak szervezetében, amelyek állatbetegségeknél szoktak jelentkezni. A baktériumok azonban itt nem a szokásos módon viselkedtek, hanem a légutakat támadták. A gyorsaság, amellyel elintézték a szerencsétlen betegeket, arra mutatott, hogy talán valamilyen mutánssal állnak szemben. Megindult a „harc" a KGB és a GRU között. Ugyanis a helyi KGB-főnök, Kornyilov tábornok nem indíthatott nyomozást a rózsaszín felhő ügyében a 19es katonai városban, mert azt, mint neve is mutatja, a katonai hatóságok és a GRU uralták. Később a nyugatiak számára is kiderült, hogy az efféle titokzatos városok, amelyeket számokkal jelöltek és soha nem szerepeltek egyetlen térképen sem, egyenesen a moszkvai vezérkarnak voltak alárendelve. (Bizonyos, szintén csak a kémszolgálatok által kiadott belső, bizalmas jelentések szerint 1992-re világossá vált, hogy az egykori Szovjetunióban többszáz ilyen város létezett és azokban 4 millióan éltek, akik nem szerepeltek semmilyen nyilvántartásban, statisztikában. - A népszámlálási adatokban sem! A katonai parancsnok annyit közölt a KGB-vel, hogy náluk „semmi sem történt, aminek köze lehetne a városbeli eseményekhez". A dolog különben nagyon fontos lehetett, mert egy vizsgálóbizottság még aznap megérkezett Moszkvából, de látható módon nem az igazi okok érdekelték a tagjait. Inkább egy mindent elkenő jelentést készítettek Moszkva számára. Végül erőnek erejével találtak egy kolhozparasztot, aki állítólag feketevágásból származó tehene húsát árusította a piacon és attól betegedtek meg az emberek. A szverdlovszkiak kínjukban nevettek - több mint ötszáz ember evett abból a tehénből? Hát igencsak nagyra nőtt példány lehetett. Jellemző az is, amint kémeink tudomást szereztek a hatósági „ellenakcióról": valamiféle folyadékot öntöttek helikopterekről a városnegyedek háztetőire. Az újra felverte a port és a levegőben ismét keringeni kezdtek a rejtélyes kórokozók, tehát a járvány újult erővel lángolt fel, akár egy tűzvész. Fennáll a veszély, hogy a baktériumok betokozódva még több tíz évig élhetnek valahol, és újra kedvező körülmények közé jutva, ismét járványt, százak vagy ezrek halálát okozhatják. A halottakat éjszaka temették egy külön erre a célra kijelölt temetőben a város keleti negyedében. A családok nem vehettek részt a szertartásokon - mellesleg sokan nem is akartak odamenni, pánikszerűen rettegtek a fertőzéstől. A temetkezési alkalmazottak is „űrruhában" dolgoztak. A halottakat közös sírba tették és mésszel öntötték le. Fenn-áll még az a veszély is, hogy mint általában arrafelé, a temetőket hamarosan itt is felszámolják, amint megtelnek. Az is előfordul, hogy valaha fertőző betegek tömegsírjai fölé kórházakat vagy szülőotthonokat építenek. Az ilyen intézményekben a születő csecsemők nagy százaléka már az első napokban megbetegszik. Tulajdonképpen hát mi is történt azon az 1979-es áprilisi napon? Ma általános a meggyőződés, hogy egy olyan vegyigyár vagy kísérleti laboratórium dolgozott a 19-es katonai városban, amely a nemzetközi egyezmények által tiltott vegyifegyverek előállításán fáradozott. Ezek gyártásának felhagyásáról a Szovjetunió nemzetközi egyezményeket írt alá, de mint aztán 1980-tól kezdve Afganisztánban és máshol kiderült - szorgalmasan gyártotta őket tovább. A nyolcvanas évek közepére a független szakértők úgy tudták, hogy az akkor a világon (törvénytelenül) létező összes vegyifegyvernek több mint a fele a Szovjetunió birtokában van. Egy másik - kellőképpen meg nem erősített - verzió szerint nem csupán vegyianyag szivároghatott ki, hanem nukleáris kísérletek is folyhattak, ott. Nem véletlenül, hiszen évtizedekkel korábban éppen Szverdlovszktól nem messze volt egy csaknem Csernobil-méretű nukleáris katasztrófa is.

Felteszik tehát, hogy a „vegyigyárból" valamiféle nukleáris fertőzés is kiszivárgott. Mindenesetre elgondolkoztató az, hogy az orosz kormány másfél évtizeddel az esemény és a volt Szovjetunió bukása után sem hajlandó beszélni az ügyről. A károsultak hozzátartozói nem is álmodhattak valamiféle kártérítésről, és bár a „19-es számú katonai városban" ma ugyanaz az üzem oltóanyagokat állít elő - talán nem véletlen, hogy a most erőre kapó orosz „Csernobil Társaság" helyi emberei érdeklődnek az ügy iránt. A világ nyersanyagokban leggazdagabb vidéke egyben a világ egyik legnagyobb és legveszélyesebb szemétdombja is. Hihetetlen mennyiségű és veszélyességi fokozatú hulladék hever ott mindenfelé. A kémek az ügyön a mai napig dolgoznak, hiszen nemcsak történelmi jelentősége lehet a fenti eseményeknek, a tömeges fertőzés veszélye továbbra is fennáll. Tagnak lenni az atomklubban... A kémeket mindig is érdekelte, kinek lehet atomfegyvere, vagy - ez a gyakoribb jelenleg még - melyik az az állam, amelyik úton van az atomfegyver birtoklása felé? Vagy melyik az, amelyiknek ugyan tiltva van, mégis igyekszik azt megszerezni? Érthető persze, hogy a nagyhatalmak ügyében ilyen „nyomozás" sohasem folyt. Azoknak egyszerűen volt és van atomfegyverük. Sokan úgy vélik, az antiproliferációs egyezségek - ezek tiltották az atomfegyverek elterjedését és elterjesztését - a már sáncokon belül lévők számára voltak hivatottak biztosítani előnyüket. Egy biztos: azok a hatalmak, amelyeknek még nem volt ilyen fegyverük, a tiltást soha nem vették komolyan. Nem hallottunk egyetlen olyan erősen fejlődőben lévő ország, vagy diktatúra kormányáról, amely ünnepélyesen kijelentette volna, hogy nem törekszik nukleáris fegyverek birtoklására, és ezt az ígéretét be is tartotta volna. Valamikor, a hősidőkben (mondjuk a hatvanas-hetvenes évekig) a „tagok" csak öten voltak: Amerikai Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország és Kína. A Szovjetunió feloszlásával ott három újabb atomhatalom is lett: Oroszország, Ukrajna és Kazahsztán. Az amerikaiak úgy tudják, hogy jelenleg legalább húsz ország nyúlhatna atomfegyverért, ha úgy hozná a „szükség". Az oroszok 1993-ig csak tizenhatról beszéltek -hogy mennyiről tudtak, azt csak a KGB mondhatná meg. A félhivatalos adatok vagy közzétett gyanúk szerint van atomfegyvere Izraelnek (méghozzá kb. 300 robbanófeje a kilencvenes évek elején!), Indiának, Pakisztánnak és a Dél-Afrikai Köztársaságnak. Izrael és a dél-afrikaiak a hetvenes évek második felétől kezdve folytatnak élénk együttműködést e téren, kölcsönösen kipróbálták egymás területén, vagy a világtengereken a fegyvereiket. A kémszervezetek természetesen tudják, mely országoknak lehet már nukleáris fegyvere, vagy lehetnek ehhez nagyon közel. A bennfentesek 36(!) országot tippelnek és ezt különféle számításokkal és adatokkal alá is támasztják. Vannak persze ebben a számban olyan államok is, amelyeknek minden technikai és technológiai feltétele készen áll arra, hogy bármikor elkezdjen nukleáris fegyvereket létrehozni - egyelőre azonban politikai okokból nem teszik (pl. Japán). Ritkán, de előfordul, hogy valamely ország a szinte „ölébe hullott" fegyverekről lemond (Tadzsikisztán). A titkosszolgálatok tudják, hogy kik azok, akiknek csak azért van szükségük a meglévő fegyverekre, atomrakétákra, hogy egy nagy szomszédtól való félelmüket kompenzálják, biztonságukat megőrizzék (Ukrajna, Pakisztán), és melyek azok, amelyek a közeljövőben, a huszonegyedik század elején várhatóan majd nagyhatalmi ambíciókkal lépnek fel (Brazília, India, esetleg Egyiptom). A legveszélyesebbek azok az országok, amelyekben így vagy úgy, de egyetlen ember, vagy kötelező nézet uralkodik (iszlám fundamentalisták), és így a bombák rakéták esetleges bevetése sokszor személyektől függ, ami a legveszélyesebb. Ilyen országok Irak, Irán, Észak-Korea. Tudjuk azt is, hogy az indiaiak már nemegyszer komolyan töprengtek azon, hogy a Kínával permanens határviszályokat, politikai ellentéteket végre egyszer néhány atombombával oldják meg. De ez az információ eddig általában megmaradt a titkosszolgálatok és a szorosan vett politikai vezérkarok körében. Legfeljebb mint pletyka szivárgott ki csupán. Az sem titok, hogy Izrael 1991 elején az Öböl-háború során komolyan fontolgatta, hogy az Irakból érkező, polgári lakosokat gyilkoló SCUD-rakétákra néhány atomtöltettel válaszol, ezek lerombolták volna Bagdadot. Izrael, mint ismeretes, tíz évvel korábban már megtette azt is, hogy repülőivel leromboltatta a Bagdad mellett épülő atomerőművet. Ennek „hulladékából", vagyis az ott keletkezett plutóniumból építette volna meg Szaddam Husszein első atombombáit kb. 10 év alatt. Vagyis azok éppen az Öböl-háború idejére lettek volna készen, ha annak idején azt az akciót nem indítják el.

A kémek kiderítették, mi folyik az észak-koreai Jong-bjongban: évi 28 kg plutónium előállítása, abból már több kisebb atombombát lehet előállítani. Az sem kétséges, hogy Észak-Koreának sikerült az elmúlt évtizedekben összeszednie az ehhez, szükséges technológiai ismereteket és felépíteni az ipari háttért. Miközben a lakosság elképzelhetetlen nyomorban és szellemi fertőzésben él - amihez a hitleri birodalom gyermek és felnőtt lakosságának erőszakos indoktrinálása nem is hasonlítható - addig a diktátorok) ott is, másutt is a világ legköltségesebb és legveszélyesebb fegyvereit állítják elő. Vannak államok, ahol csak tessék-lássék titkolják (vagy úgy sem), hogy ők is ezen az úton járnak. A kémszervezetek szorgalmasan szállítják az adatokat a megbízóknak, és a belső berkekben senki előtt sem titok, hogy már gyártás van folyamatban Argentínában, Chilében és Brazíliában. Hasonlóképpen Egyiptomban, Szíriában, Tajvanon és Dél-Koreában is. A kémek már két éve folyamatosan jelentik, hogy az algériai Ain Oussera város mellett felépült egy reaktor, amelyről azt állítják, hogy csak kísérleti (tehát tudományos) célokat képvisel. A helyszínen járt ügynökök, valamint a légifelvételek és a különleges bemérések tanúbizonysága szerint azonban az objektum túl nagy kapacitású ahhoz, hogy ott csupán ártatlan kísérteket folytassanak, ugyanakkor túl kicsi ahhoz, hogy polgári célokra energiát állítson elő. A következtetés kézenfekvő: plutóniumot fognak benne termelni, amely a nukleáris fegyverek alapanyaga. 1996-ban már Algéria is atomhatalom lesz. Irán az egyik legveszélyesebb ezek közül, több okból is. Egyrészt az ottani ajatollahok elvakult nézetei miatt, amelyek révén már nem egyszer szembefordították hazájukat az egész civilizált világgal. Másrészt Irán szomszédos a volt Szovjetunióval, onnan tud szerezni atomrakétákat és hozzáértőket. Már csaknem száz embert csábítottak el a szovjet-orosz kísérleti telepekről és kutatóintézetekből horribilis fizetési ígéretekkel. És Irán ezen a téren együttműködik Kínával és Észak-Koreával is. A Moszad nemrégen közölte a többi kémszolgálattal: Iránban, a Kaspi-tenger partján elterülő Gorgane-ben, valamint az Irán közepén lévő Moalle Kalayeh-ben folynak a kísérletek, és 1995 körül készen lesz az első iráni atombomba. Mivel az atomfegyverek gyártásának „titka" már régen nem titok, az a jobb szakkönyvekben is olvasható, hát valahol másutt kellene megfogni a dolgokat, vélik sokan. A politikusok eddig nem sokra mentek ötleteikkel. A katonák ötletei kimerülnek abban, hogy jól rá kell ijeszteni a feltörekvő országokra, kormányokra - de ez sem járható út. Ugyanis éppen azok az államok törekednek atomfegyverre, amelyeket vagy elég sokat ijesztgettek már, vagy olyanok, amelyek afféle sajátságos presztízst remélnek ettől akkor is, ha nem áll szándékukban azt a fegyvert valaha is bevetni (ilyenek pl. a latin-amerikaiak). Az egyik legveszélyesebbnek, mint említettük, Irán mellett az észak-koreai atomtörekvés látszik. A jongbjongi atomreaktort az ottani diktátor békés célúnak mondja, a-mely áramot termel a lakosságnak. Ehhez képest csöppet sem meglepő, hogy a kémműholdak felvételein egyetlen magasfeszültségű villanyvezeték sem látszik Jongbjong-ból kijőve, tehát ez az állítás is hazugság. Az ügynökök jelentéséből tudjuk, hogy a városban nincs egyetlen turbina sem, tehát energiatermelés semmiképpen sem folyik. ATOMFEGYVEREK a '90 évek elején: 1. Egyesült Államok: 8772 stratégiai, és 6100 taktikai atomrobbanófej. 2. Oroszország: 6915 stratégiai, és 12.000 taktikai robbanófej. . , 3. Ukrajna: 1240 robbanófej, 416 önmagát célravezető bomba. 4. Kazahsztán: 1040 stratégiai, 370 bomba. 5. Franciaország: 501 stratégiai robbanófej, 100 taktikai rakéta, 30 bomba. 6. Nagy-Britannia: 192 stratégiai, 175 bomba, 25 rakéta a tengeralattjárókon. 7. Kína: 324 stratégiai robbanófej. 8. Belorusz (Fehéroroszország): 72 robbanófej. 9. India: 75-100 (?) atombomba. 10. Izrael: feltételezések szerint minimum 100 atombomba és nukleáris akna, sőt, talán hidrogénbombák is. 11. Dél-Afrikai Köztársaság: 6 bomba, amit állítólag nemrégen szétszereltek, attól tartva, hogy a feketék hatalom átvétele után azok a kezükbe kerülnek, ezenfelül van 25 robbanófej elkészítésére elégséges urán. 12. Észak-Korea: titkos próbákat végez, feltehetően rendelkezik néhány bombával. 13. Pakisztán: néhány bombája már lehet, biztosan rendelkezik 15-20 atombomba készítésére alkalmas a-ny aggal.

Sokáig nem fog kiderülni, hol tartanak ezen a téren Tajvan és Líbia, valamint feltehetően Szíria is. A kormányok érzik a veszélyt, ezért mindenféle módon, szerződésekkel próbálják kordában tartani az elterjedést. Ezek az egyezségek és szerződések egy dologról nevezetesek: gyakorlatilag szinte sehol sem tartják be őket. Vagy pedig a leginkább érdekeltek már eleve alá sem írták a szóbanforgó egyezségeket. Így aztán semmiféle szankció nem fenyegeti őket, mint „szuverén államokat", amelyek „nem tűrik el, hogy idegen kémek avatkozzanak belügyeikbe" (Észak-Korea szokásos védekezése olyankor, ha a nemzetközi szervezetek ellenőrizni akarják nukleáris létesítményeit). Nem árt egy pillantást vetni a világtérképekre sem. Hol, melyik ország melyik városában folynak az alig titkolt - vagy éppen nagyon is eltitkolt - nukleáris kísérletek, hol gyártják azokat a leendő bombákat. ÁZSIA Észak-Korea: Jongbjong, Phenjantól 100 kilométerre. India: Ciprus és Dhruwa. Pakisztán: Kahuta. Izrael: Dirnona, Negev-sivatag. Irán: Gorgane, Moalle Kalayeh, Irak: Bagdad. AFRIKA Dél-Afrikai Köztársaság: több helyen. Egyiptom: sivatagi támaszponton. Líbia: ismeretlen helyen. Algéria: Ain Oussera. , LATIN-AMERIKA Argentína: Atucha. Brazília: Aramar. Chile: Atacama-sivatagban. Egy érdekes hír, amely e könyv megjelenése előtt még nem szivárgott ki a kémszervezetektől: gyakori eset, hogy az atomtitkot megsértő államok, a tiltott fegyverszerzésben gyanúsnak találtatott országok ellen akciókat terveznek. Ezek az akciók általában nem derülnek ki, vagy csak évekkel később szerez róluk tudomást a világ. Nos, egy ismert személy Kelet-Európában (ahonnan sok jó ötlet ered), sugallt egy megoldást az észak-koreai atombombagyártás megszüntetése ügyében. Az ötletet a dél-koreai és az amerikai kormány már 1993 óta fontolgatja és ha nem találnak jobb, békésebb megoldást, akkor ennek megvalósítására óhatatlanul sor kerül, Az olvasók erről jobb esetben a sajtóból és a tévéből értesülhetnek - de az sincs kizárva, hogy csak évtizedek múlva tudja meg a világ, hogy egy ilyen akciót végrehajtottak. Atomfegyvereket adnak és vesznek Mint minden „tiltott" árucikk, ezek is nagyon keresettek. És ahogy az lenni szokott, ahol vevő van, akad eladó is. Lássuk, miről is van szó? Miféle cikkekkel kereskednek titokban szinte mindenféle nemzetiségű „sötét alakok" és ismert, mindig nyugodt üzletemberek? Plutónium Nem mindegyik plutónium alkalmas bombagyártásra, kizárólag egyik fajtája, a 239-es izotópszámú. A többi csak békés célra használható. Uránium Csak akkor értékelhető egy kémjelentés - vagy akár sajtóhír is - ha közlik az izotópszámot. Urán is többféle van, bomba készítésére a 235-ös izotópszámút használják, ha az elég tiszta. Ettől függetlenül a kereskedelemben felbukkannak más anyagok is, sőt, azokért egyesek komoly pénzeket adnak. Beszélnek kobaltról, céziumról, thóriumról, és így tovább. Ilyen volt a vörös higanynak nevezett anyag is. Egy időben - a kilencvenes évek elején - elterjedt, hogy az egykori Szovjetunióban folyamatosan gyártanak olyan alapanyagokat, amelyekből kisméretű (taktikai) atomfegyverek állíthatók elő. A vörös higanyt (Red Mercury) a kémjelentések szerint az oroszországi Dubna egykor oly híres atomkutató intézetében gyártják. Akadtak kereskedők, akik több tonnára adtak rendelést. A vörös higanynak a nem egészen megbízható információk szerint a kisméretű plutóniumbombák előállításában lehet jelentősége. A vörös higany az atomtöltet gyutacsát képezi. A detonálás pillanatában a „red mercury" olyannyira növeli a nyomást, hogy ezért egy-egy bombába sokkal kevesebb plutóniumot kell tenni a kritikus tömeg eléréséhez.

Ugyanakkor számtalanszor leírták azt a vélemény is, hogy ez a vörös por teljesen ártalmatlan, sőt használhatatlan, és csak a naiv balekokat csapják be vele. Az 1988-1992-es években mégis rengetegen szállították Keletről Nyugatra, sokan meggazdagodtak rajta, és még többen bukta le és ülnek miatta börtönben máig. Vannak szakkönyvek, ahol a „vörös higany" címszó alatt azt találjuk: a higany egyik izotópja, az urán dúsítására szolgál. Viszont akadnak atomfizikusok is, akik szerint a vörös higany nem is létezik. Vajon nemlétező dologgal kereskedtek annyian? Kilogrammjáért 200300 ezer dollárt adtak még 1991-93-ban is sokfelé. Tehát akkor létezik? Néhány francia kutató szerint nemcsak hogy létezik, de valóban orosz találmány és jól használható. Orosz üzemekben valamilyen módon tömegesen állították elő. Esküsznek rá, hogy ez az anyag elősegíti a maghasadási folyamatot. 10 kg egy elektromos áramot termelő atomerőműben több éven át használható. Kínában is gyártják, de az nem olyan tiszta és jó minőségű, mint az oroszoké. Megint mások úgy vélik, hogy a Mengyelejev-táblázatban nem található higany-változatok némelyike forradalmasíthatja a haditechnika bizonyos ágazatait. PL: a higany-lézer előállítása is közelebb kerülhet a valósághoz... A francia titkosszolgálat ügynökei szereztek ilyen anyagot 1992 januárjában - meglehetősen kalandos körülmények között -, és egy Rouen közelében lévő laboratóriumban hozzáértőkkel megvizsgáltatták. A szakértők szerint az az anyag egyáltalán nem volt veszélyes: higanydioxidnak bizonyult, amit bizonyos fémötvözetek, festékek, lakkok, gombaölőszerek és robbanó-anyagok előállításához használnak. Minden esetben csak egyike a számos egyéb összetevőnek. Abban mindenki egyetért, hogy más adalékokat hozzáadva veszélyes (mert instabil) robbanókeverék készülhet belőle. De semmi köze a nukleáris maghasadási folyamatokhoz, erre a célra a világon sehol sem használják. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél sem ismerik ezt az anyagot legalábbis a hivatalos bécsi bejelentésük szerint. Van egy olyan elmélet is - és sokak részéről ezt vallják -, hogy az egész egy tipikus és nagyszabású KGB-csalás. A világ becsapása, amely évek óta sok százezer vagy millió dollárt hozott a kémszervezet „konyhájára". A KGB berkeiben igyekeznek hallgatni erről, de azért néhányszor elhangzott az annyira jellegzetes, és ideülő a „maszkirovka" (álcázás) szó. Ezt a feltételezést megerősíteni látszik az a tény is, hogy míg Keleten mindenféle gyanús és senkitől sem ismert alakok kereskednek a „vörös higannyal", addig nyugati partnereik sem teljesen tiszták. Szinte mindig volt ügynökök, maffiózók, szélsőbalos és szélsőjobbos terroristák állnak az ügy mögött. Mint például: Zűrös életek - Marco Affatigato Olasz neofasiszta aktivista, állítólag köze volt elvtársai több merényletéhez. A nyomozások ezt nem erősítették meg, de annak idején e vádakkal le is tartóztatták. Úgy vélik, benne volt 1974ben és 1975-ben a Bologna-Firenze között közlekedő nemzetközi expresszvonatok ellen elkövetett merényletekben. Később ugyanúgy felmerült a neve az 1980-as bolognai pályaudvari merénylet kapcsán (lásd még Gladio). Végső soron a rendőrség mindig kiselejtezte a gyanúsítottak közül, ezért társai egy ideig besúgónak hitték. Később áttette ügyeit Franciaországba, maga is oda költözött és üzletemberként ügyködött. 1988 áprilisában azonban egy Grenoble-i bíróság hamis csekkek forgalombahozatala miatt egy évre elítélte. 1992 elején Valence-ben a bíróság 10 ezer frankos büntetést szabott ki rá csalás bűntette miatt, azóta szökésben van. Devizabűntettei miatt összeurópai körözés van érvényben Affatigato ellen. A jelenleg (1993-ban) 37 éves olasz több ízben közölte üzletfeleivel, hogy Franciaország területén „őt jogosították fel" a vörös higany kizárólagos árusítására. Amerikai szakértők - úgy a CIA, az FBI, az NSA (a Nemzetbiztonsági Hivatal), mint a nekik dolgozó jóhírű laboratóriumok vezetői - kerek-perec úgy vélik: a vörös higany nem létezik. Egyes kémszervezetek ráadásul annak a véleményüknek adnak kifejezést, hogy a „red mercury" nem egyéb - csalinál! Vagyis ezzel mérik be az igazi nukleáris fegyverek és anyagok eladói, hogy hol, kinél tapasztalható vételi szándék. A vörös higany után ugyanannak a vevőnek általában komolyabb árucikkeket ajánlanak fel. Így vélekedik az amerikaiak nagyon jól informált központi szervezete, a National Resources Defense Council is. Ezt a vélekedést támasztja alá az is, hogy 1992-ig minden napvilágra került vörös higany-ügyletről kiderült: vagy nem jött létre üzlet, vagy annak fedezetében egészen másfajta anyagok cseréltek gazdát. Úgy tűnik, erre nemcsak az oroszok jöttek rá, hanem a franciák is. A párizsi felderítés egyik ügynöke 1987 márciusában vörös higanyt ajánlott megvételre az iráni követség kémvezérének -amiből később aztán nagy botrány lett. De ettől még nem lett igazi fegyver ebből az anyagból.

"Elvesztett rakéták" 1992-re teljesen összezavarodott minden, beleértve sajnos, a volt szovjet fegyverzeteket és az általános katonai fegyelmet Oroszországban és a külföldi orosz laktanyák környékén. Minden elképzelhető fegyver kiárusításra került. Az aggodalmak egy része valóra vált: bizonyos jelek szerint néhány - vagy több - nukleáris fegyver is különös „vándorútra" indult. A kémek felderítették, hogy a Szovjetunió létezésének végefelé becsapta a világot. Nem hozta nyilvánosságra az összes SS-20-as és SS-23-as nukleáris rakétájának számát és azok telephelyét sem. Pedig hát erre az önként vállalt szerződések is kötelezték volna. Felmerült a gyanú, hogy több tucat, esetleg többszáz rakétát elrejtettek valahol, talán nemcsak orosz földön, hanem más köztársaságokban is. Ezeket nem volt könnyű visszaszerezniük akkor, amikor az ország váratlanul felbomlott és más országok területén lettek azok a bázisok. Az amerikai kémszolgálat több ilyen esetet jelentett haza, sőt, az is előfordult, hogy a csaléteknek „kihelyezett" az amerikaiaknak, ukrán vagy orosz katonatisztek, általában tábornokok, felajánlottak megvételre néhány, vagy tízegynéhány rakétát. Az esetek többségében az ajánlkozó egy-egy rakétát tudott volna szerezni „kéz alól", kedvező feltételekkel. Olyan SS-20-asokat például, amelyeket a szerződések értelmében legkésőbb 1991 júniusáig meg kellett volna semmisíteni! Egy ügynök, aki saját szemével látott ilyen elrejtett rakétákat, azt jelentette, hogy a szovjet vezetés a hatalma végefelé 654 db SS-20-as rakétáról eltüntette a gyári számokat és egyéb gyári jelzéseket, valamint a sorszámokat is (minden nukleáris rakéta meg van számozva). Ebből is nyilvánvaló volt, hogy ezekkel a manőverekkel eleve az elrejtés volt a hatalom szándéka. Néhány szakértő kijelentette: ilyen lépésre inkább a politikai vezetés tudta nélkül, a katonai vezetők saját hatáskörükben voltak képesek. A nukleáris anyagok egyik piaca a kilencvenes évek elején Magyarország, Románia, Bulgária, Szlovákia és méginkább Lengyelország volt. Egy magyar városban a Moszad ügynökei játszották meg a „vevőket". Egy laboratóriummá átalakított mikrobusszal érkeztek meg a megbeszélt helyszínre, ahol néhány magyar és román egyszerű posztózsákból akart nekik eladni 6 kg 235-ös izotópszámú uránt. Amely mellesleg igen erős sugárzást bocsátott ki magából. Az üzlet állítólag nem jött létre - de hány esetben sikerült? Hány ember került rácsok mögé ilyen kereskedésért? Egész Kelet-Európa tele van mindenre képes és hajlamos emberekkel, akik a legfurcsább cikkekkel is kereskednek. Legyen az kígyóméreg, Uzi géppisztoly vagy semtex, vagy kerámiából készült osztrák pisztoly, amit nem fedez fel a repülőtéri röntgenkészülék sem.. A legtöbben persze a Szovjetunióban vannak. Annak idején az egykori „Arzamasz-16" nevű katonai városban gyártottak atombombákat és azon a környéken ezrével találhatunk „önkéntes üzletembereket", akik ígérik, bármit beszereznek. Moszkvában a volt öszszovjet minisztériumok (ezekből 120 volt!) és állami mamutcégek, mielőtt feloszlatták volna őket, létrehozták a maguk kis „önálló magáncégeit". Ezek mindennel foglalkoznak, még nukleáris anyagokkal is. Legalább tizenötezer (!) kisméretű, tehát könnyen szállítható és elrejthető nukleáris töltetű gránát, kishatósugarú rakéta, miniméretű robbanófej és atomakna van szétszórva a volt tagköztársaságok területén. Amelyek mind könnyen az egymással vetélkedő nemzetiségi fegyveres csoportok, maffiák, fundamentalisták és kereskedők kezébe kerülhetnek - vagy egy részük máris ott van. Az egykori szovjet atomipar 900 ezer embere közül kb. 3 ezren vannak olyanok, akik tudnának atombombát gyártani. Ezek közül sokat máris felkerestek Kadhafi emberei, valamint az irániak, az irakiak, a brazilok, a szírek, és ki tudja még, kik...? Tíz atomváros és van, ezek sohasem kerültek egyetlen térképre sem. Legfeljebb nevük első tagjából lehet kikövetkeztetni, a nagy ország melyik vidékén találhatók. Általában Szibériában és más, nehezen megközelíthető, a világtól jól elzárható, és zárt pontokon van Cseljabinszk-65, Arzamasz16, Tomszk-7 és a többiek. A CIA már 1992-ben jelezte, hogy Irán a vele baráti kapcsolatokat ápoló és a fundamentalista elvek felé hajló volt szovjet közép-ázsiai köztársaságoktól szerzett két nukleáris rakétát kapott. Teheráni ügynökök révén azt is kinyomozták, hogy nem sikerült hozzájuk megszerezni az azokat működésbe hozó kódokat, tehát a rakéták egyelőre használhatatlanok. Szíria és Líbia mellett, hogy folyamatosan próbálkoznak új vegyifegyverek előállításával, minden eszközzel szeretnének nukleáris fegyverekhez is jutni. Ha nem lehetséges a saját gyártás, hát ilyen iránihoz hasonló módszerrel. Ismerünk olyan eseteket is, amikor a KGB és a GRU tisztjei saját személyükben, kilétüket egyáltalán nem titkolva adtak el nukleáris anyagot svájci üzletembereknek. Nukleáris környezetszennyezés

Ha arról filozofálunk, mire lehet majd a jövőben használni még a. kémeket, itt van egy terület, amire eddig senki nem gondolt. A világ legnagyobb kiterjedésű birodalma, a volt Szovjetunió fénykorában esztelen pazarlást folytatott a nukleáris anyagokkal, és ezenfelül ugyanolyan esztelen módon nem törődött a környezet szennyezésével. Felmerült hát, hogy a titkosügynökök egy része, karöltve a környezetvédőkkel, vagy azok nélkül - a jövőben kénytelen lesz valóságos nyomozásokat folytatni nukleáris szennyezőanyagok után. Meg kell majd tudni, hová süllyesztették el, hol tárolnak botrányos módon, hihetetlen felelőtlenséggel nukleáris anyagokat? Mert ennek a méretei már az egész emberiségre nézve jelentenek halálos veszélyt. És ez egy csöppet sem túlzás. A jelek szerint az orosz katonai szervek az elmúlt harminc évben úgy viselkedtek, mint akiknek fogalmuk sincs a hasadó anyagok mibenlétéről, a gondatlan tárolásuk által keltett veszélyekről. És arról sem, hogy ezek a veszélyek évszázadokra vagy évezredekre szólnak! A régi esetek és helyszínek feltárása nem lesz könnyű. Mai orosz környezetvédők állítják, hogy csak Oroszország területén háromszáz olyan mértékben szennyezett terület található, ahol ember emiatt nem is élheti És hányról nem tudnak még ők sem - mert azok ma is katonai, tehát zárt körzetek? Alább olyan esetekről tudósítunk, amelyeket elsőnek a kémek derítettek fel, és csak onnan került a köztudatba, vagy oda még eddig sem. A nagyhatalmak általában hajlamosak arra, mivel nagy területük van, hogy a térrel is pazarlóan bánjanak. Mit számít nekik az, hogy most szeméttelepnek neveznek ki egy pár ezer négyzetkilométeres területet - ha azon kívül több millió négyzetkilométerük van még? És ami nemcsak az övék - pl. a tengerszemek -, azokat is könnyedén beszennyezik. Különösen olyan országban, mint a volt Szovjetunió, ahol a környezetvédelem csak szóban, vagy amúgy sem létezett, és még a jelszavak is évtizedekkel később honosodtak meg, mint Nyugaton. Ráadásul a katonai szervek mindig is kívül álltak a törvényeken, nekik mindent szabad volt. Sokáig úgy hitték, hogy a legnagyobb ipari potenciállal rendelkező USA bocsátja a Föld légkörébe a legnagyobb szennyezést. Ám pontos mérések kiderítették, hogy Amerikából csak a szennyezés 17 százaléka származik -míg az olyan iparilag elmaradott országok, mint Kína, Brazília és a volt Szovjetunió mai országai csak széndioxidból 30 százalékot bocsátottak ki! (Az adat a nyolcvanas évek végéről származik.) A mostani Oroszország 190 millió lakosából minimum 70 millióan emberre ártalmas környezetben élnek. Szentpétervár és Moszkva közelében összesen 9 atomreaktor működik, amelyek bármikor szörnyű katasztrófákat okozhatnak. 35 orosz városból azonnal evakuálni kellene a lakosságot az ottani levegőben található mérgező anyagok miatt! És ezek közé tartozik Moszkva is. A kémek olyan szörnyű dolgokat tártak fel, hogy azokat máig nem közölték a világgal (legkevésbé pedig a leginkább érdekelt orosz lakossággal). Eszerint Oroszországban van 130 olyan terület, ahol földalatti atomrobbantásokat hajtottak (hajtanak) végre, és ezek nagyobb része az ország európai felében terül el. A megfelelően felszerelt kémműholdakkal készített felvételeken Közép, és NyugatOroszország valósággal „világít", mert e felvételeken a nukleárisan szennyezett részek világos színben jelennek meg. Vagyis még Csernobil előtt valamilyen mértékben nukleárisan szennyezett terület volt Oroszországnak legalább a harmada! Vannak ott olyan területek (pl. a Komi Autonóm Körzet), ahol manapság minden második újszülött meghal a sugárfertőzés és daganatok miatt, de a felnőtt lakosságot is valósággal tömegesen irtják az ilyen eredetű kórok. Senki sem számolta meg, hány ezer elhagyatott vagy szerencsétlenül járt olajkút ég már évtizedek óta, beszennyezve az egész bolygó levegőjét. Szibériában ugyanis senkinek sem jut eszébe eloltani ezeket a tüzeket, túl sokba kerülne. Vannak folyók, például a Jenyiszej, amely egész folyásán nukleáris hulladékot sodor. Élet már nincs benne, és folyamatosan szennyezi az északi tengereket (így Skandinávia lakói is veszélyben vannak). A kémek által szolgáltatott adatokból vált világossá, hogy az Arai-tenger esztelen kihasználás miatt száradt ki, és ezért megváltozott az időjárás egész Európában. Közép-Ázsiában három fokkal nőtt az átlagos középhőmérséklet, ami újabb klimatikus és egyéb katasztrófákat idézett elő. Szibéria folyóinak 40 százaléka, tehát majdnem a fele olyan szennyezett, hogy az már csak víziútként hasznosítható. A vizük már ipari célra sem alkalmas. Ezeket az adatokat ma is eltitkolják. A „víz alatti Csernobilok" világa számunkra szinte elképzelhetetlen. Murmanszk közelében az évtizedek során 100 méteres vízbe süllyesztették azt a rengeteg nukleáris hulladékot, amit a nemzetközi előírások 4 ezer (!) méterre süllyesztendőnek ítélnek. Az oroszok a Balti-tengeren 30 ezer tonna, még a németektől zsákmányolt vegyi fegyvert süllyesztettek el még annak idején. Ez hamarosan a felszínre tör és kiirtja az életet abban a tengerben, és talán tovább is terjed majd.

A kémjelentések szerint 1968 óta a szovjet flotta öt atomtengeralattjárója süllyedt el, nukleáris tartalmával együtt. Ez minimum hét atomreaktort és kb. harminc atomrobbanófejes rakétát jelent, amelyek valahol az óceánokban pihennek és érlelik a halált. „Eltűnt" szovjet tengeralattjárók - 1968. március 8. - az 574-es hajó, amelyről már írtunk (az amerikaiak később kiemelték). - 1968. március 10. - a K-129-es Diesel-meghajtású hajó három atomrakétával á belsejében a Midland-szigetektől 700 mérföldre észak-nyugatra süllyedt el. - 1970. április 12. - a K-8-as atom tengeralattjáró süllyedt el a Biscaya-öbölben, Spanyolországtól észak-nyugatra. A jelentések szerint 4000 méterre nyugszik a fenéken: - 1986. október 6. - a K-219-es atomtengeralattjáró süllyedt el 16 atomrakétával és 600 torpedóval. - 1989. április 7. - a legnagyobb szovjet atomtengeralattjáró, a Komszomolec (K-278) Norvégia északi partjaitól 270 mérföldre süllyedt el. Jelentések szerint most 1700 méter mélységben fekszik, tehát kiemelhető. Azt sem lehet kizárni, hogy voltak még más katasztrófák is, és azokat továbbra is titkolják. De valójában mi ez ahhoz képest, hogy az oroszok (már nyilvánosságra került adatok szerint) 1959-től kezdve süllyesztették az atomhulladékot a világtengerekbe? A sugárzó hulladékkal teli konténereket a Kaszpi-tengerbe, a Barents-tengerbe, és a Japán-tengerbe eresztették, megmérgezve ezzel Szahalin és Kamcsatka körzetét, veszélyeztetve az egész ázsiai halászatot. 11 457 konténert süllyesztettek el csak Novaja Zemlja körzetében! És 17 teljesen komplett atomreaktort is ott „dobtak el", amikor már használhatatlanná váltak. Egy jóslat: „A következő századokban az emberiség majd meggyűlöli az oroszokat. És amikor már senki sem fogja tudni, mit jelent ez a szó eredetileg, hát a „gyilkos" szinonimájaként fogják használni azért, amit a jövendő emberiséggel tettek.” - mondta egy igazi környezetvédő. A bajt csak fokozza, hogy az orosz hatóságok ma sem engedik meg független tudományos kutatóknak, hogy hajóikkal behatoljanak ezekre a „katonai" területekre és felmérjék a károkat. A világ számára roppant veszélyes tény, hogy Oroszországban a katonák még ma is, továbbra is különleges lényeknek képzelik magukat, akikre nem vonatkoznak a törvények (és sajnos sokszor valóban így van). A tengerekbe süllyesztett konténerek - máris kezdenek ereszteni... És bár az új Oroszország visszamenőleg, a szovjet hatalom helyett is hazudott, amikor 1989-ben kijelentette, hogy ők sohasem dobtak a tengerekben semmilyen nukleáris hulladékot, most sem teszik és a jövőben sem fogják - ebből egyetlen szó sem volt igaz, és ezt 1993-ban végre beismerték. Oroszországnak nincs egyetlen hulladéktemetője sem, van viszont 225 atomtengeralattjárója, három atommeghajtású egyéb hajója, hét atomjégtörője, ezekben pedig összesen 407 atomreaktor található. Ezek évente 21 ezer köbméter folyékony atomhulladékot és 6100 köbméter szilárd sugárzó anyagot termelnek. És akkor még nem beszéltünk a több tucat atomerőműről, amelyek hulladékát szintén nincs hová tenni. A legszomorúbb a helyzet a katonák birodalmában, az északi Novaja Zemlja tájékán. Tudunk olyan tengeralattjárókról, amelyeket a hadvezetés utasított elsüllyeszteni a tengereken, mert már kiselejtezték őket - de nem volt hová rakni. (K-27, 1981. szeptember 6-án, ezt alig 300 méterre a parttól süllyesztették el. Vagy hét olyan reaktort süllyesztettek el azon a környéken úgy, hogy ötben bennehagyták még a sugárzó üzemanyagot is.) A K-11l-est és a K-19-est az Abraszimov-öbölben süllyesztették el, de erről már viták vannak az oroszok között is - senki sem emlékszik rá pontosan, hol is vannak? Ugyanis semmilyen írásos rendszer nem létezett az elsüllyesztésekről! A szovjet atomtengeralattjárókkal összesen 144 nukleáris jellegű baleset történt szerte a világban. A Lenin jégtörő 1959-ben elsüllyesztett, nukleáris hulladékot tartalmazó konténerei is hamarosan ereszteni fognak. Titkos jelentés Az 1989 áprilisában elsüllyedt Komszomolec az akkori világ legnagyobb atomtengeralattjárója éppen kísérletet folytatott: milyen mélyre tud lemerülni? Szerencsére eközben „kioltották", lekapcsolták a hajó atomreaktorait. A merülés 1000 méter alá is sikerült, ezzel kétségtelenül rekordokat döntött, majd tovább merült. A cél az 1500 méteres mélység elérése volt. Ezt a titánötvözet test sem bírta el.

Évekkel később a szovjetek újra lemerültek a roncsot keresve, és rá is találtak. Az 1991-ből származó jelentés nyugtalanító eredménye: a rozsda szédítő gyorsasággal eszi a testet, és a korróziót mindenképpen elősegíti az a tény, hogy a fém különféle ötvözetek keveréke. A nukleáris rakétákat magukban foglaló kilövőállások közül soknak már nyitva van a teteje (félig), a tengervíz hozzájuk fért, és a korrózió azokat is rongálja. A szárazföldi atomerőművek összes hulladékát, sőt a leszerelt, szétszedett nukleáris erőműveket is hatalmas, öreg hajókra rakták, kivontatták a nyílt tengerre és ott elsüllyesztették. Egyszer az is előfordult, hogy az északon oly gyakori ködben egy ilyen hajó leszakadt a vontatókötélről és soha többé nem találták meg. Az „atomkísértethajó" ma is ott bolyong valahol a jéghegyek között, ki tudja, hol bukkan fel ismét halálthozó rakományával együtt? Ne feledjük el, mindez akkor történt, amikor a Szovjetunió sorban írta alá a nemzetközi környezetvédelmi egyezségeket! A környezetvédőket ma is „hadititokra" hivatkozva kergetik el a jelzett övezeteknek még a távoli körzetéből is. Egyetlen kutató sem került 100 kilométernél közelebb a Novaja Zemlja vagy más, hasonlóan szennyezett haditengerészeti körzethez. Kivéve néhány, ezzel megbízott orosz származású, nyugati ügynököt. Csernobilok A térségben az 1986 áprilisi katasztrófa óta - mondják az ukrán hatóságok - csaknem túl erős stroncium-90 és cézium 137-es sugárzás tapasztalható. Ám mostanában kezd erősödni a veszélyesnek mondható americium-241-es sugárzása is. Ennek felezési ideje 433 év, ez alatt az elem erősen romboló hatást fejt ki környezetére. Az élő szervezetekben a pusztítás ütegek, vagyis kavernák kialakulásaként jelentkezik. Nem árt tudni, hogy ma is titokban tartják az ilyen és ehhez hasonló igazi fertőzöttségi adatokat, viszont a CIA megszerezte őket. Mondanunk sem kell rémisztőek! Kiderült az is, hogy az ukrán vezetés a „szennyezettségi küszöböt", vagyis a hivatalosan még „megengedhetőnek" titulált fertőzési szintet nemrégen felemelte az eddigi... 40szeresére - hogy mondhassa a világnak: minden rendben, a sugárzás szintje a veszélyességi érték alatt van. Ezzel egyben elkerülik azt is, hogy többet kelljen fordítani a védekezésre. És mindezért ma sem lehet senkit felelősségre vonni. Pedig 80 kilométerre Csernobiltól sok faluban ma is még a megemelt „megengedett" sugárzásnak is az 55-szöröse mutatható ki! (A CIA saját mérése) Az igazi veszély, a sugárzások összegződése 2050-2070 között várható... A Csernobil körüli „Opasznaja Zona" feliratú táblák (és e szövegek folytatása, mint egyikünk saját szemével is látta: „Tilos legeltetni, szénát kaszálni, gombát és bogyókat szedni!") nem mindenkit állítanak meg. Kiderült, hogy katonaszökevények, bűnözők és olyan szegények, akik valaha ott éltek és ma sem akarnak elmenni - élnek a sugárfertőzött zónában! Persze, maximum egy évet bírnak ki ott, aztán utolsó erejükkel kimenekülnek a „civilizált" világba. Mivel kezelésük akkor már nem megoldható, hamarosan meghalnak. Az „Opasznaja Zónából" érkező-kitántorgó húszéves férfiak öregembernek látszanak, és szörnyű dolgokat mesélnek. Az atomsugárzással fertőzött vidéken másképpen nőnek a fák, mások az állatok, minden más. A macskák kivételével minden állat mutánssá lett, több szemük és lábuk van, a patkányok malacnagyságúra nőnek, a fák alacsonyak, de sokkal szélesebbek... A robbanás óta folyamatosan változik ott minden. Ami élő -megállíthatatlanul és visszafordíthatatlanul degenerálódik.

Tomszk-7 Akadnak becsületes orosz szakértők, akik elismerik a világ előtt is: az Urai-hegység néhány vidékén ma is húszszor nagyobb sugárzást mérnek, mint Csernobilban a robbanás után! És ez sem véletlen. Természetesen Tomszk-7-es sem található semmilyen térképen, aminthogy az odavezető utak és vasutak sem. A külföldi hírszerzők persze részben műholdas megfigyelésből, részben ügynöki jelentésekből tudnak róla. 1990-ben egy itt működő urándúsítóban robbanás következett be, és annak számos halálos áldozata volt, valamint sugárfertőzött anyag került egy folyóba. A Krasznojarszk-26 jelű atomgyár is „segített" a Tomszk-7-esr.ek megfertőzni a Jenyiszej és a Tom folyót. Csak 1991-ben 165 esetben történt olyan nukleáris „esemény" az Uraiban, amely sugárveszélyt okozott. De mint azt a műholdas felderítés az események után pár évvel bizonyította: történt itt valami az ötvenes évek végén is. Ma már tudjuk, hogy Szverdlovszkban 1957 táján egy nagy atomrobbanás

pusztított. Szverdlovszktól délre harminc település egyszerűen eltűnt a föld színéről -és később a térképeken sem ábrázolták már őket, hiszen többé nem léteztek! Mindenesetre elgondolkoztató az is, hogy ügynökök és szakértők becslése szerint orosz földön jelenleg 180 tonna plutónium található, és ebből 150 tonnát a hadseregnek adtak. Vagyis az értékes anyag nagy többsége nem a civil atomerőműveké, amelyek a lakosságnak és a gazdaságnak áramot termelnek - dehogy! Ezután is a világot fenyegető katonai arzenálé. De már vannak arra utaló jelek is, hogy a szovjetek annak idején még az Antarktiszt sem kímélték volna! A Szovjetunió létezésének végefelé felmerült ugyanis az a terv, hogy oda kellene elszállítani sok hulladékot. Szerencsére a jelek szerint az oroszok letettek erről. Mai titkok Ha Izrael atomtitkai kerülnek szóba, már úgymond „lerágott csont" lenne emlegetni a Vanunu-ügyet. Ezért erről nem is írtunk, bár kétségkívül a Moszad kitűnő akciója volt az atomtitkokat nyilvánosságra hozó férfi elfogása és bíróság elé állítása. De az izraelieknek a múltban volt már több ilyen, sőt ennél híresebb akciója is (pl. az Eichmann-ügy). A bagdadi atomerőmű elleni támadást is említettük. Ez minden idők egyik legnagyobb ilyen teljesítménye, amely természetesen nem jöhetett volna létre a kémek segítsége, a helyszínen élő vagy/és odatelepített ügynökökkel történő pontos együttműködés nélkül. Izrael és az atom az utóbbi évtizedekben összeforrott és bármilyen furcsa is ezt kimondani: a Moszad a maga tevékenységével az egyensúly és a világbéke őre lett. Ezzel együtt el kell ismerni, hogy hatékonyság tekintetében a Moszad és testvérszervezetei megteremtették azt a tudatot az arab és általában a mohamedán fundamentalista terrorszervezetek vezetőiben: minden akciójukra ellenakció következik. Ez nagyon fontos, hiszen elősegíti a megbékélést és a békekötéseket. Tadzsikisztánról azt mondták, le fog mondani az atomfegyverekről. Amelyek mellesleg csupán csak földrajzi okokból kerültek hozzá. A valamikori szovjet hadsereg ottani bázisain is tárolt atomfegyvereket. Itt most elég zavaros a helyzet, és a CIA már régen leleplezte, hogy az ottani iráni kémszervezet - ezt természetesen a dusanbei iráni nagykövetség irányítja - még népfelkelés kirobbantása, az államelnök meggyilkoltatása árán is hozzá akar jutni néhány atomrakétához. Tadzsikisztán szegény és kicsiny hegyvidéki ország, amelynek népe, a tadzsikok kevesebben vannak hazájukban, mint a szomszédos Afganisztánban élő tadzsikok. A két néprész között ma sincsenek határok, a fegyver áramlik északara (a sors iróniája: javarészt éppen az a fegyver, amit az Afganisztánból kivert orosz csapatok hagytak ott.. Sokan viszont állítják, hogy Tadzsikisztánban már régen nincsenek atomrakéták, van viszont urán, nem is kevés. Az ötvenes évektől kezdve - az oroszok által hadi- és egyéb célokra felhasznált urán éppen a tadzsik bányákból származott. Az amerikaiak most igencsak nyugtalanul szemlélik, ki teszi majd rá a kezét az értékes nyersanyagra. Óvóhelyek Földalatti városok sokfelé vannak, különösen az atomháborútól leginkább félő Svájcban és Kínában. De akadnak városnyi óvóhelyek Svédországban és Oroszországban is. Moszkva szintén köztudottan „alá van építve . A KGB egyes átállt tisztjeitől tudni lehet, hogy az orosz fővárosban a létfontosságú kormányhivatalok és a Kreml között a föld alatt nemcsak betonfalú alagutakkal borított utak, de még titkos vasútvonalak is voltak, vannak. Hiába jött el a „nyíltság" korszaka (glasznoszty), erről a moszkvai hatóságok sohasem adtak tájékoztatást. Ezenfelül minden földalatti út és vasút Moszkva egyik külvárosa, Ramenyki alá vezetett. Itt volt a „védelmi központ". Például az a hatalmas bunker, amelyben a vezetőket és családjaikat akarták megvédeni egy atomháború esetén. Az építés 1976-ban fejeződött be, a bunkerváros néhol 120-128 méter mélységet is elér. Talán némi túlzással fogadható, hogy 30 évre elegendő élelmiszert tartalékoltak, az viszont hihető, hogy összesen 120 ezer embernek volt itt hely. A vezető személyiségek természetesen nem közös szállásokon szorongtak volna; hanem kényelmes apartmanokban. Ugyanezt az amerikaiak tudomásunk szerint egészen másképpen oldották (volna?) meg. A Mount Weather (Virginia állam) hegység alá rejtett hatalmas földalatti város persze még a hidegháború éveiben készült, és ha kell, ma is órák alatt átalakítható az Egyesült Államok földalatti városává. Az okot erre csak egy kitörő atomháború vagy annak közeli veszélye szolgáltathatja. Építését 1958-ban fejezték be, egy évvel azután, hogy az oroszok fellőtték az első szputnyikot, és ezzel tudtul adták: olyan nagy hordozórakétáik vannak, amelyekkel bármikor elérhetik az USA-t is... A KGB-től tudjuk, hogy az oroszok már az építés alatt tudomást szereztek a Mount Weather titkáról és kezdettől pontosan ismerték annak koordinátáit. De egyetlen ügynökük sem tudott oda bejutni a hatvanas években, amikor fontos lett volna, hogy megtudják, mit is rejt a hegy gyomra.

A menedékhely természetesen - akárcsak a Ramenyki-város Moszkva alatt - az atomháború esetén a kormány túlélését, a háború folytatását, a hadvezetés biztosítását célozta. Az egész vezetés és családtagjaik kimentését Washingtonban az évek során többféleképpen nevezték. Az egyik legkedveltebb fedőnév a „Noé bárkája" volt. A környék lakói is sejtik, mi van a hegyben, de közülük természetesen senki sem volt odabent. Csak annyit vettek észre, hogy télen a legnagyobb hóban, amikor minden utat elzár a természetes akadályok a Mount Weather felé vezető utat éjjel-nappal letakarítva tartják. Háromszoros védőkerítés övezi az objektumot. Megközelítése engedély nélkül gyakorlatilag lehetetlen. A szuperóvóhely önellátó, ivóvízből például saját berendezései napi 340 litert állítanak elő, két másik tartályban 946 ezer liter vizet tartalékol. Kétszáz embernek több mint egy hónapig elég ennyi víz akkor is, ha a berendezések nem dolgoznának. De van benne egy földalatti tó is. Fél kilométeres régi alagút vezet le az óvóhelyre. Annak idején geológusok számtalan próbarobbantással tapogatták ki a hegy kövezetét, anyagát, boltozatait, és akkor derült ki, hogy ideális óvóhelynek Még arra is gondoltak, hogy az egyik nagy; 3 méter mély 60 méter átmérőjű víztartály tartalmával megoldják a szuperszámítógépek hűtését. Húsz különböző betonbarlangot építettek a különféle hivataloknak. Az óvóhely azt is kibírná, ha a fölötte lévő hegyen csapódna be egy hidrogénbomba. Többszáz embernek van itt hálóhely, van egy olyan rádió- és tévéstúdió, ahonnan szükség esetén hírműsorokat is sugározhatnak fel a műholdakra. Természetesen van áramfejlesztő, kórház, élelmiszerek hűtőben és anélkül. Van szellőzés, de szükség esetén az egész szellőzőrendszer elzárható a külvilágtól. A főbejáratok 150 centiméter vastag acéllemezből vannak: ezek még atomtöltet robbanását is kibírnák. A földalatti város egész kis társadalmat tarthat el: tudósokat, politikusokat, orvosokat, tűzoltókat, hivatalnokokat, munkásokat, mindenféle szolgálatot, gépkezelőket, szakértőket. Az itteni vezetés békeidőben is állandóan közvetlen kapcsolatban áll a washingtoni Fehér Ház úgynevezett Helyzet-Szobájával, vagyis a legfőbb döntések kiadásának helyszínével. Vannak itt olyan berendezések is, amelyekkel szimulálni lehet a „már kitört atomháborút" azért, hogy a személyzet hozzászokjon az éles helyzetben való cselekvéshez. 240 férfi és nő dolgozik itt vannak, akik már az itteniek második nemzedékét képviselik és soha egyikük sem említette sehol a „civil életben", mi is a Mount Weather, vagy a „Noé bárkája" akció. Jelenleg a nukleáris fegyverekkel és háborúkkal kapcsolatos amerikai kutatások egy része is itt zajlik a legmodernebb hírközlő eszközök és analizáló számítógépek segítségével. A rejtett város életében semmi változást nem hozott a hidegháborús veszélyek eltűnése. Főleg azért, mert azok helyett újabb veszélyek jelentkeztek. Az amerikai stratégiában továbbra is nagyon fontos láncszemet képvisel a Mount Weather, része a rendszemek. Ha nem az oroszok, akkor valamilyen más állam vagy nemzetközi terrorista szervezet támadhatja meg Amerikát atomfegyverrel, most vagy később. Így aztán „Noé bárkája" tovább létezik. Az a pár száz ember, akinek atomriadó esetén ide kell érkeznie, speciális igazolvánnyal rendelkezik és tudja azt is, hogy a riadó kihirdetése esetén hol van az a gyülekezőpont, ahol neki is meg kell jelennie. Vannak még homályos pontok az ügyben. Igaz ugyan, hogy egy, a washingtoni Fehér Ház kertjéből startoló helikopter 20 perc alatt juthat el a Mount Weather-város leszállóhelyére - de például egy ellenséges tengeralattjáróról kilőtt nukleáris töltetű rakéta manapság 12 perc alatt is célba érhet. Az újabb rendelkezések szerint azonban a „menekülési vagy evakuálási listán" szereplő magasrangú hivatalnokoknak már nem szabad magukkal vinni a családjukat. Ez az emberi tényező esetleg demoralizálóan hat majd az ott bezárt emberekre, véli az a néhány szakértő, aki egyáltalán tud „Noé bárkája" létezéséről. Hol vannak a dél-afrikai atombombák? Említettük már, hogy bizonyos kémszolgálati jelentések szerint a Dél-Afrikai Köztársaság kormánya - több évtizedes titkos munkálatok után - létrehozott ugyan néhány (három-hat) atomtöltetet, de azokat mostanában leszerelte, nehogy a hatalmat hamarosan átvevő balos feketék kezébe kerüljön. Már sok nemzeti kémszolgálat próbálta kideríteni, tulajdonképpen mi is történt a bombákkal? Az ténynek tűnik, hogy a dél-afrikaiak a németekkel, amerikaiakkal és mindenekelőtt- az izraeliekkel dolgoztak együtt, így lett bombájuk. 1979-ben már az orosz kémműholdak készítettek olyan felvételeket, amelyek leleplezték, hogy Dél-Afrikában próbarobbantásokat készítenek elő. Az oroszok akkor a fényképeiket érdekes módon az amerikaiak rendelkezésére bocsátották. A dél-

afrikaiak ezt tagadták, valamint azt is, amit később a CIA nyomozott ki: 1979 szeptemberében az Atlanti-óceán déli részén egy neutronfejes rakétával próbarobbantást tartottak. Hogy ezt az amerikai Vela nevű megfigyelő műhold ne vehesse észre, napokkal korábban lézersugarakkal próbálták a műhold berendezéseit „megvakítani". A CIA 1981 januárjában ismét megfigyelte, hogy a dél-atlanti vizeken a dél-afrikaiak nukleáris töltetekkel végeztek próbalövéseket, rakétaindításokat. A pretoriai kormány soha nem ismerte be, hogy egyáltalán foglalkozik nukleáris kérdésekkel. Pedig az országban több atomerőmű is működött, a Valindabában lévő urándúsító pedig már 1984-ben évi 5 ezer tonnát dolgozott fel, 1987-ben 10 ezer tonnát... Pelindabában és Valindabában sok Nyugatról szerződtetett atomfizikus is dolgozott. A vita most már nem azon folyik, hogy ki segített a délafrikai fehéreknek atombombát készíteni (szerintük senki), hanem azon - mi lett a bombákkal? A köztársaság kormánya nagy elismerést kapott akkor, amikor bejelentette, hogy megsemmisítette, szétroncsolta a bombákat. A nyugati politikusok örültek, hiszen nem lett volna jó, ha azok a fekete politikus, Mandela kezébe kerülnek. Elég arra gondolni, hogy Mandela két politikus barátját Arafatnak, és Kadhafinak hívják... Ám ahogyan a többi afrikai országban is történt (pl. Angolában, Mozambikban): a kommunista felkelőket hatalmuk elvesztésének végefelé is csak az érdekelte, hogy a békekötés után kinek a kezében marad a hadsereg és a fegyverkészlet. Hát Mandela is tajtékozva követeli a fehérektől a bombákat. Felmerül a gyanú, hogy a fehérek vagy az amerikaiaknak, vagy az izraelieknek adták „letétbe" azt a négy vagy hat atombombát. Csak azért, nehogy azok „alkalmatlan kezekbe" kerüljenek. Dezinformáció „Alkonyatkor, ha a nap lefelé halad, jelentősen megnő a törpék árnyéka." Ahogyan értékes árucikk az információ, úgy megvan az értéke a szakmában az ellentétének, a hamis hírnek, a dezinformációnak is. Nem kell senkit emlékeztetni arra, mit művelt a hitleri Németország dezinformációs szolgálata, vagy a szovjetek. Elég, ha csak a hatvanas évek nagy afrikai ügyeire gondolunk, vagy más hasonlókra az utóbbi évekből. A hamis dokumentumok, levelek készítése, nyilvánosságra hozatala, hamis filmek készítése abból a célból, hogy az ellenfél országában káoszt, vagy felháborodást keltsenek az ottani kormány vagy hadsereg ellen - sok ország arzenáljában állandóan szerepel. Az elméletek hívei pedig rengeteg olvasnivalót találnak John Barron, Vladimír Volkoff, S. Delmer, Roger Mucchielli és mások műveiben, akik valóban szakértőként írtak minderről. Nem kétséges, hogy ebben a harcban mindig vezettek és jó eredményeket tudtak felmutatni a diktatórikus rendszerek (barnák, vörösek, feketék és ma is azoké az elsőség. Ezek arról nevezetesek, hogy sohasem elégszenek meg saját népük indoktrinálásával szeretnék a világgal is elhitetni a gyökeréig hamis „igazságaikat". Dezinformációnak fogható fel az, amit az utóbbi évtizedekben számos alkalommal művelt az afrikai politika. A CIA és a többi kémszervezet azért mindmáig nehezményezi ezeket az eseményeket, mert azok révén éppen a kémeket állították be bűnösnek, vaknak, megtévesztettni és megtéveszthetőnek. Ez egyáltalán nem tett jót a szervezetek hírnevének, és a tagok lelki beállítottságát sem helyes irányba terelte - finoman szólva. Lássunk néhány ilyen esetet: 1. 1968 júniusában és júliusában a szovjetek és szövetségeseik heteken keresztül vonultatták fel katonáikat akkori Csehszlovákia ellen. Több százezer turista a környező országokban a saját bőrén tapasztalhatta a nagy fogalom-eltereléseket, kényszerű kerülőutakat és látta a végeláthatatlanul vonuló katonai oszlopokat. Ehhez képest döbbenetet váltott ki Kelet-Európa lakóiban az 1968. augusztus 20-i szovjet agressziót követő amerikai nyilatkozat, miszerint a Nyugatot váratlanul érte a „támadás" és Csehszlovákia megszállása, merthogy arról előzőleg semmi tudomása sem volt. Nem hihető, hogy a műholdas kémkedés korában ilyt méretű csapatmozgások elkerülhették volna a hidegháború miatt az egész Keletet megszállottan vizslató kémek figyelmét. A kormány lejáratta hát saját hűséges embereit, a kémszolgálatok tagjait és vezetőit, csakhogy leplezze: túl sokáig halogatta döntéseit, vagy nem tudta mivel magyarázni tehetetlenségét. 2. 1981-ben megismétlődött a Churchill-szindróma (Coventry lakosságának szándékos pusztulni hagyása). Az amerikaiak ugyanis egy átállt lengyel vezérkari ezredestől, Kuklinskitől már hónapokkal korábban pontosan tudták, hogy Jaruzelski december 13-án puccsot hajt végre. Orosz megbízásból átveszi a hatalmat, és az egész Szolidaritás vezetőséget és minden ismert lengyel

személyiséget internáló táborokba zárat majd. Az amerikaiak mégsem figyelmeztették a Szolidaritást, hagyták, hogy a vesztébe rohanjon! 3. Más formában, de ugyanez ismétlődött meg Boszniában is. A kémek jelentéseiből Washingtonban idejében tudomást szereztek arról, hogy a szerb légierő megindítja Zágráb bombázását, tudták, hogy milyen háború készül. Ráadásul több mint egy éve léteztek már a boszniai szerbek által létrehozott koncentrációs táborok, ahol embereket kínoztak nap mint nap, nőket erőszakoltak meg százával és ezrével. A kémműholdakról mindezt tökéletesen lehetett látni! Ismételjük, egy éve léteztek már ezek a táborok, amikor a világ más módokon, ügynököktől és menekültektől szerzett róluk tudomást. Az amerikai kormány ismét csak elhallgatta az információit, amit az első órától kezdve tudott! A dezinformáció tárgyában sok egyéb kérdést lehetne feltenni. Korunk egyik Göbbelse, Aziz Tarik iraki külügyminiszter a megmondhatója, mennyire szerves részévé lett a politikai hazugság egyes államszervezetek működésének. A kém-technika A huszadik század második fele szédületes virágzást indított el. Ma már az a legegyszerűbb és mindenképpen a legkívánatosabb dolog, ha belenyugszunk: folyamatosan figyelhetnek bennünket. Nem biztos, hogy figyelnek, de ha okot szolgáltatunk rá, vagy valakik úgy látják, érdemesek vagyunk arra, hogy megfigyeljenek - nem tehetünk ellene semmit. Illetve nagyon keveset. Ha üzletemberek vagyunk, a konkurencia szeretné tudni terveinket, árainkat, piacainkat, helyzetünket, jövőnket. Ha politikusok vagyunk, ugyanez a helyzet, ráadásul bele is keverhetnek valamibe azon túl, hogy figyelik lépéseinket és tudják, mikor, hol, kivel, miről beszéltünk, miben törjük a fejünket. Ha pedig valóban nagyon fontos (állam)érdekek kereszttüzébe kerülünk véletlenül vagy szándékosan, akkor aztán egyetlen pillanatnyi nyugtunk sem lehet. Olyankor már nem sokat érhet az életünk. Kevesen engedhetik meg maguknak, hogy a legtermészetesebb módon védekezzenek: mindig igazat mondjanak, vagy ne mondjanak semmit. Ez lenne a szuperfegyver a lehallgatók és megfigyelők ellen. Ha úgynevezett szürke, jelentéktelen emberek is vagyunk, attól még időnként lehallgathatnak bennünket. Ne feledjük, a mai módszerekkel (pl. műholdról) lehallgatható minden telefonbeszélgetés, amit a földön folytatnak, a vezetékes telefonok is. Ha tehát Ali Baba felhívja összekötőjét és újabb kábítószerszállítmányt rendel, valahonnan valakik - akik éppen Ali Babát figyelik - már tudhatnak a rendelésről. De ha ön, kedves olvasó, felhívja a feleségét vagy férjét és közli vele, hogy ma később megy haza, mert fontos dolga akadt. Ez a beszélgetés is fennakadhat a láthatatlan szűrőn. Naponta minden országban sok tízezer beszélgetést hallgat le az „ellenség" egy másik politikai, katonai, kémszolgálati, üzleti vagy csak botrányt kereső tábor. Az is a mindennapok gyakorlata, hogy az igazán nagy kémszolgálatok a naponta lehallgatott, sok százezer „véletlenszerűen" választott beszélgetés szövegét száz és száz nyelven értő számítógépen „eresztik át". A gépek csak az előzőleg beléjük táplált kódszavakra ügyelnek -ha ez elhangzik egy beszélgetésben, akkor azt kiveszik a többiek közül és - az emberek - a megbízóik elé tárják. Ha ön véletlenül egy olyan szót mond a feleségének, férjének, vagy bárkinek, amely azokban a napokban valahol a világban egy kémakció fedőneve, számíthat rá, hogy érdeklődni fognak személye, kapcsolatai, viszonyai és múltja iránt. Ott lehetnek mindenhol. Hiszen tudjuk, a manapság használatos lehallgató és megfigyelő (lefilmező, fényképező, videóra vevő, stb.) szerkezetek könnyedén elrejthetők. Lehet egy tízcentes az íróasztalban heverő kacatok között, ám ez huszonnégy órán keresztül felvesz minden, abban a szobában elhangzó beszélgetést, majd éjfélkor egyetlen századmásodperc alatt sűrítve továbbítja azt egy közelben várakozó másik készülékbe, és készen áll a következő huszonnégy óra anyagának felvételére. Könyvünkben már említettük, hogy jól felkészült, hozzáértő illetéktelenek bekapcsolódhatnak a modern komputeres telefonhálózatokba, és a kódok ismeretében lehallgathatnak minden beszélgetést, de ugyanúgy a szintén telefonvonalakon vagy különvonalakon működő faxokat és összekapcsolt számítógépeket, valamint ugyanezek rádiós kapcsolatait is. Ha elmegyünk otthonról, nemcsak az „ősi" módszerrel, autón követhetnek bennünket, hanem vannak egyéb járműkövetési módok és eszközök (pl. a Trackdown, amely ibolyántúli sugarakkal preparált permetet bocsát az útra, a követőnek azt kell figyelni speciális műszereivel.)

Vannak lehallgatás ellen védő szerkezetek és ellen ellenszerkezetek. Pl. olyanok, amelyek jelzik, ha a társaságunkban vagy a közelben bárkinek mikrofon, magnó, rádió, lehallgatóberendezés van a zsebében, ruhájában, vagy akár testébe építve. Kamera lehet minden gomblyukban, tollban, karórában, szemüvegben, elrejtve lakásunk bármelyik zugában, kocsinkban, irodánkban. A mikrochipek technológiája hihetetlen méretkicsinyítéseket enged meg. Ha tudják telefonod számát (és miért ne tudnák?), egy készülékkel bizonyos távolságból bármikor megállapíthatják mindazok telefonszámát, akik téged hívtak mostanában. Dolgoznak a szerkezetek ritkán használt frekvenciákon, vagy éppen infravörös fényen túli hullámokon, de másképpen is. Ám van még ennél is szuperebb, ún. digitális lehallgatás is. Most folyik a harc, hogy egész Amerikában legálisan csak olyan telefonközpontokat és hírközlő berendezéseket hozzanak forgalomba, amely az új módszerrel is lehallgatható. Elképzelhetjük a polgárjogi társaságok ellenérzéseit. Sokak szerint a digitális lehallgatásé a jövő. Olyan készülék pedig, amely megadja a hívó fél számát, mielőtt felvennénk a telefonkagylót - már működik, sőt, bolti forgalomban is kapható. Számos ország rendőrkapitánysága, a mentők, stb. használják is. (Remekül alkalmas pl. a bombariadókat provokáló füllentők, vagy igazi, fenyegetőző terroristák elfogására.) A műholdak nemcsak a lehallgatásban működhetnek közre. Ha egy autóra sikerül parányi jeladót szerelni, az ellenség kényelmesen, szinte páholyból szemlélheti, merre járunk, ráadásul hallja is, amit a kocsiban beszélünk. Az ilyen készülékek révén 30-40 méteres pontossággal tudni lehet, hol van a keresett jármű (személy) bárhol az öt kontinens területén! Országos Felderítő Hivatal Létezése 32 éven át titok volt. A hivatalt a Pentagon hozta létre 1960-ban és soha nem közölte címét, vezetői névsorát, a hivatal funkcióját. Ezzel szemben 1992-ben kiderült, hogy évi 5 milliárd dolláros költségvetéssel dolgozik. Feladata: az összes amerikai kémműhold működtetése! A hivatal a kémműholdakon kívül megvásárolja és üzemelteti az összes többi légikémkedési rendszert is. Légi és világűrbeli eszközeivel gyakorlatilag az egész Földet látja a nappal és az éjszaka minden percében. Nemcsak vizuális hullámhosszokon, de számos egyéb érzékelési tartományban is. A kémműholdak végzik a hagyományos és elektronikus lehallgatásokat is. A hivatallal kapcsolatos információk nagy többsége 1992-től tovább is titkosnak minősül. Működését annyira fontosnak tartják, hogy amikor egy beavatott szenátor 1987-ben egyszer nyilvánosan csak megemlítette az OFH nevét, azonnal lemondásra kényszerítették. Felmerült a gyanú, hogy a szovjet titkosszolgálat oda is beférkőzött, ez azonban soha nem nyert megerősítést. Köztudott, hogy bankok és más fontosabb intézmények előtt, és belül, videokamerák működnek, felvesznek mindent, ami ott történik. Azt már kevesebben tudják, hogy Nagy-Britannia területén összefüggő figyelőrendszert építettek és építenek ki, amely minden fontosabb közterületen felveszi és bizonyos ideig tárolja az eseményeket. Erre állítólag az IRA ír terroristaszervezet szaporodó akciói miatt van szükség, de nyilván nem csak ez az igazi ok. A modern, nyílt világ mindezt nagyon megkönnyíti, az egyén mind kevésbé zárkózhat el. Ha pedig mégis elzárkózik, ennek nagy ára lehet a szó mindkét értelmében. Először is a tökéletes elektronikus „zár" nagyon sokba kerül. A másik: óhatatlanul deformálja a rejtőzködő pszichikumát, átformálja lelkivilágát az, ha folyamatosan a totális gyanakvás és szembefordulás légkörében él. Később így maga is olyanná válik, mint akik őt figyelik vagy figyelnék. A kém szolgálatok, ha valakit el akarnak pusztítani, ezer módon megtehetik azt. Még a legjobban őrzött emberekkel is megesik, hogy áldozatul esnek - lásd az utóbbi húsz év fontos emberei ellen elkövetett merényleteket, vagy emberrablásokat. A kevésbé védett személyek pedig szinte teljesen ki vannak szolgáltatva. Ismét egy információ, amely először ebben a könyvben jelenik meg: 1954-től létezett a szovjet hadseregben egy olyan különleges alakulat, amelynek tagjai csak névleg voltak katonák. Úgy igazán a GRU és a KGB közös válogatása alapján kerültek oda. Az alakulat tagjainak létszáma 1961-ig mindössze 10 fő volt, attól kezdve nőtt, 1972-ben 22-en, 1985-ben 28-an tartoztak hozzá. Ezek kivétel nélkül fiatal férfiak voltak, és a gyilkolás művészetét tanulták. Katonai gyakorlatokon vetették be őket olyan orosz és idegen társaik ellen, akik valami okból gyanúsak lettek a katonai vezetésnek, netán megbízhatatlanoknak, lázítónak, felforgatóknak, vagy a szocialista rendszer ellenségeinek vélték őket. Az alakulat tagjai sokat dolgoztak külföldön a szovjet és más „baráti" hadseregek közös gyakorlatain. Itt minden esetben „gyakorlat közben történő halálos balesetnek" álcázták

tevékenységüket. Egyszerűbben szólva, mint a baráti szovjet hadsereg egyenruhás tagjai érkeztek a gyakorlatok színhelyére, ahol előzőleg megmutatták nekik a leendő áldozatokat, nehogy célt tévesszenek. Az éleslövészetek, szimulált „rohamozás" alkalmával, vagy másfajta harci cselekmények közepette végeztek a „célokkal". Utána azonnal különgépen repültek vissza a Szovjetunióba. Egy helyszínen sohasem voltak többen háromnál. Csaknem negyven évig létezett a belső kódokban Sz-200-asnak („Szmerty" - halál) nevezett különleges halálosztag, és tagjai „vendégszerepeltek" Lengyelországban, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Magyarországon, Mongóliában és másutt. Szó esett már a mérgekről, ezeket szinte minden kémszolgálat alkalmazza. Vannak anyagok, amelyeket elég az áldozat bőrére vinni igen kis mennyiségben, és azonnal katasztrofálisan leesik a vérnyomása, hosszabb ideig magatehetetlen lesz. Ezalatt például egy céltudatos csapat alaposan átkutathatja a lakását, vagy szállodai lakosztályát, és ő nem tehet ellene semmit. A halálos mérgek között szerepel a II. világháborúban is alkalmazott alkaloida, az akonitin. De használható az LSD25-ös is, valamint az összes kábítószer. Mindezek természetesen halálos adagként is beadhatók. Akadnak olyan mérgek, amelyek már nem is a sima kémia, hanem a nukleáris technika felé kacsingatnak. Például, ha valakit egy ideig börtönben tartanak, szervezetét megmérgezik rádiummal (Ceausescu kedvelt módszere volt a politikai foglyok lassú, de biztos elpusztítására), vagy olyan izotóppal, amely a csontvelőbe jutva kb. egy év múlva fejti ki gyilkos hatását - amikor már senki sem sejtheti meg az összefüggést a „mérgezés" helye és időpontja, valamint a halál beálltának körülményei között. Amikor a hatvanas évek elején Hruscsov az Egyesült Államokban járt, testőrei nemcsak kóstolással vettek mintát az ételéből, hanem azt elfogyasztás előtt radiológiai műszerekkel is megvizsgálták. A következtetés kézenfekvő: tudták, hogy mit keresnek - vagyis a KGB és elődje, az NKVD már ismerte, a politikai ellenfelekkel szemben talán alkalmazta is az izotópos módszert. A régebbi időkben a KGB sokat kísérletezett mérgekkel, azok késleltetett hatásaival. Az orvosi eskütől elég messzire eltávolodott moszkvai professzor, Grigorij Majranovszkij laboratóriumában annak idején naponta több rabot öltek meg különféle mérgekkel. Ahogyan a fegyvergyártás tökéletesedik, és egyre specializáltabb, a szükségleteknek mind pontosabban megfelelő eszközöket gyárt, úgy a kémtechnika is fejlődik. Néha még a benne élők, az eszközöket használók is nagyot néznek, hogy röpke pár hónap alatt mennyi újdonság bukkan fel ezen a sajátságos „piacon". Utószó Könyvünk véget ért, de nem így a kémvilág története. Sok még a titok, az elhallgatott esemény, folyamat. Hogy azokat ki írja meg? Megírják-e egyáltalán? Reméljük, mert az igazságot megismerni mindenkinek elemi joga. Aki fejét a homokba dugja, nos, az ne csodálkozzék, hogy a feje felett döntenek. Örülök, hogy a kémek világában kalauzuk lehettem. Búcsúzom: Richard Haack