ROBERT J. SAWYER Budapest, 2012 WWW VILÁGTALAN
A fordítás alapját képezõ kiadás: Robert J. Sawyer WWW: Wake Ace Books, 2009 Fordította: Hidy Mátyás Borító: Sallai Péter http://www.scribd.com/fery_petrovics
Pat Forde-nak, aki nagyszerû író és nagyszerû barát
Egy vak embernek nem tanárra van szüksége, hanem egy másik énre. Helen Keller
WWW 1: VILÁGTALAN 6 1. FEJEZET EM SÖTÉTSÉG, mert az azt jelenti, hogy az ember ismeri a fényt. Nem csend, mert ahhoz tudni kell, mi a hang. Nem magány, mert ahhoz ismerni kell másokat. De mégis - haloványan, olyan gyengén, hogy ha ennél kevesebb lenne, már nem is létezne: van a tudat. Semmi több, csak a tudat - a létezés távoli, éteri érzése. Létezés - de nem változás. Nincs idõérzékelés, nincs múlt vagy jövõ, csak egy végtelen, jellegtelen most, és ott, alig érzékelhetõen abban a határtalan pillanatban, nyersen és szétesõen, az észlelés hajnala... Caitlin tartotta magát a vacsora alatt; szüleinek azt mondta, minden rendben egyszerûen mesés -, de atyaég, micsoda rémületes nap volt! A többi diák minduntalan nekiment a zsúfolt folyosókon, a tanárok fontos dolgokat írtak a táblára, és biztosan mindenki õt nézte. ATVI-ben (odahaza, Austinban) sosem aggódott a kinézete miatt, de most õ volt a középpontban. A többi lány is hord fülbevalót? A kordnadrág jó választás volt? Igen, imádta a kordbársonyt és annak surrogását, de itt minden a kinézetrõl szólt. Vacsora után felment a szobájába, és leült az íróasztalához, a nyitott ablak felé fordulva. Az esti szellõ gyengéden legyezgette vállig érõ haját, miközben õ a külvilág hangjait hallgatta: egy kiskutya ugatását, egy embert, aki a csendes, kertvárosi utcán egy kavicsot rugdosott, a távolban pedig egy autóriasztó idegesítõ vijjogását. Megérintette az óráját: 7:49. Hét és hét a négyzeten, az utolsó idõpont ma, amikor a perc az óra négyzetével egyenlõ. A számítógépe felé fordult és megnyitotta a LiveJournalt. A Téma sor könnyû volt: Elsõ nap az új iskolában . A Jelenlegi hely sor alapértelmezése az otthon volt. Ez a furcsa ház - és ez az egész különös ország - egyáltalán nem tûnt az otthonának. Mégsem törölte ki a mezõt. A Hangulat rubrikához volt egy legördülõ lista, de egy örökkévalóságig tartott, míg a JAWS, a képernyõ-felolvasó program végigment az összes N
7 ROBERT J. SAWYER lehetõségen, úgyhogy általában csak beírt valamit. Egy pillanatnyi töprengés után a magabiztos -t választotta. Lehet, hogy a való életben félõs volt, de itt, az interneten õ Calculass, és Calculass nem ismer félelmet. A Zene mezõ következett, de Caitlin még nem tett be semmit, úgyhogy hagyta, hogy az iTunes véletlenszerûen válasszon egyet a listáról. Lee Amodeo Rocking My World címû számát kapta. Mutatóujjaival végigsimította az F és J gombokon lévõ két megnyugtató kiemelkedést - mindenki Braille-jelét1 -, és közben azon gondolkodott, hogyan kezdjen hozzá. Rendben, írta, kérdezzétek meg, hogy zajos és zsúfolt-e az iskolám! Gyerünk, kérdezzétek csak meg! Ó, köszönöm a kérdést, tényleg zajos és zsúfolt. Nyolcszáz diák! Az épület pedig háromemeletes. Itt azt mondják, háromszintes - végül is Kanadában vagyunk. Hé, hogy találsz meg egy kanadait egy emberekkel teli, zsúfolt teremben? Csak kezdj el az emberek lábára lépkedni, és válj, amíg valamelyikük elnézést nem kér. Caitlin ismét az ablak felé fordult, és megpróbálta elképzelni a lenyugvó napot. Kikészítette a gondolat, hogy az utcáról belátnak a szobába, hogy látják õt. Legszívesebben mindig lehúzva tartotta volna a redõnyt, de Schrödinger szeretett elnyúlni az ablakpárkányon. Az elsõ napom a tizedik osztályban úgy kezdõdött, hogy az anyám kirakott a sulinál, ott pedig találkoztam BrownGirl4-gyel (imádlak, drága!). A múlt héten sokszor végigmentem a suli üres folyosóin, de teljesen más így, hogy tele van emberekkel, úgyhogy a szüleim száz dolcsit fizetnek BG4-nek, amiért elvezet az óráinkra. Az iskola elintézte, hogy az összes órára együtt járjunk, egy kivételével. De nem is lehetnék ugyanabban a franciacsoportban, mint õ - je suis une beginneur, végül is. A számítógép csipogott: új e-mail érkezett. Caitlin leütötte a billentyûparancsot, amellyel a JAWS felolvasta a levél fejlécét. - Címzett: Caitlin D. - közölte a gép. Ezt a nevet csak a levelezõlistákon használta, tehát bárki is küldte, vagy az NHL-jéghokisokról szóló levelezõlistáról, vagy valamelyik másikról vette a címet. - Feladó: Gus Hastings. - Nem ismerte a nevet. - Tárgy: Növeld a pontszámodat! Lenyomott egy billentyût, és a JAWS elkezdte olvasni az üzenetet: - Szomorkodsz, hogy kicsi a péniszed? Ha igen... A francba, a spamszûrõnek el kellett volna kapnia ezt! Caitlin végigfuttatta mutatóujját a Braille-képernyõn. Aha! A varázsszó így volt leírva: péééniz. Törölte az üzenetet, és épp vissza akart menni a LiveJournalre, amikor a csevegõprogramja csipogott. 1 Utalás a számítógép klaviatúráján az F és J billentyûkön található apró kiemelkedésekre, amelyek a vakon gépelést segítik.
WWW 1: VILÁGTALAN 8 - BrownGirl4. elérhetõ - jelentette be a gép. Az Alt+Tabbal ablakot váltott, és begépelte: Helló, Bashira! Épp a blogomat írom. Bár a gép nõi hangra volt állítva, nem tudta utánozni Bashira gyönyörû akcentusát: - Aztán jókat írj rólam! Persze, gépelte Cailtin. Már két hónapja összebarátkoztak, tehát mióta a lány ideköltözött. Egyidõsek voltak - tizenöt évesek -, és Bashira apja együtt dolgozott Caitlinével a Pl-ben. - Mondtam már, hogy Trevor folyton téged bámul? Na jó! Visszament a blogíró ablakba, és begépelte: BG4-nek és nekem egymás mellett van az íróasztalunk az osztályteremben, és azt mondta, hogy a srác az elõttünk lévõ sorból állandóan engem néz. Egy pillanatig habozott; nem volt biztos benne, mit gondoljon errõl, de aztán hozzátette: Hajrá, én! Nem akarta Trevor igazi nevét használni. Adjunk neki egy kódnevet, mert lehet, hogy feltûnik a jövõbeli blogbejegyzéseimben. Hmmm, hívjuk mondjuk Hosernek!2 Kanadai szleng, emberek, keressetek rá a neten! Na szóval BG4 azt mondja, Hoser híres arról, hogy minden új csajra lecsap a városban, én pedig - természetesen - trés exotique-nak számítok, bár nem én vagyok az egyetlen amerikai az osztályban. Van egy másik csaj Bostonból, és úgy hívják - nem viccelek, srácok szegényt úgy hívják, hogy Sunshine! Mindjárt kitaccsolok. Caitlin nem szerette a szmájlikat. Számára nem adták vissza a valódi arckifejezéseket, ezért úgy kellett memorizálnia az írásjelek sorozatait, mintha valami kódok lennének. Visszakapcsolt a csevegõprogramra. Szóval, mizu van veled? - gépelte. - Nem sok, semmi. Segítek az egyik hugicámnak a háziban. Válj, épp akar valamit. Pill. A rövidítéseket viszont szerette: Bashira azt írta, pillanat , ami õt ismerve nagyjából azt jelenti, hogy legalább fél óráig nem jön vissza. A gép ajtócsukódás hangját játszotta: Bashira kijelentkezett. Caitlin visszatért a blogjához. Na mindegy, az elsõ órát túléltem, mert csodálatos vagyok. Kitaláljátok, melyik tantárgy volt? Nincs pont, ha nem a matekra tippeltetek. Már az elsõ nap kiderült, hogy simán veszem az akadályokat. A tanár - hívjuk csak Mr. H.-nak - el volt ájulva, hogy olyan dolgokat számolok ki fejben, amik a többieknek még számológéppel is nehezen mennek. A gépe ismét csipogott. Lenyomott egy gombot, mire a nõi hang közölte: - Címzett:cddecter@... E-mail a neve nélkül, szinte biztos, hogy levélszemét. Lenyomta a törlés gombot, mielõtt a képernyõolvasó program folytatta volna. 2 tuskó, részeges
9 ROBERT J. SAWYER A matek után irodalomóra jött. Egy unalmas könyvet vettünk egy szorongó fickóról, aki Manitoba-síkságon lakik. Minden jelenetben van legalább egy búzamezõ. Megkérdeztem a tanárt - Mrs. Z., és nem is lehetett volna kanadaibb nevet találnia, mert itt úgy mondják, hogy Mrs. Zed, nem szimplán Mrs. Zé -, hogy minden kanadai regény ilyen-e. Õ csak nevetett: Nem, nem mind. Látom már, hogy csúcs élvezet lesz ez az irodalomóra. - BrownGirl4 elérhetõ - mondta a JAWS. Caitlin az Alt+Tabbal ablakot váltott, aztán beírta: ez gyors volt. - Igen - mondta a szintetizált hang. - Büszke lennél rám! Egy algebrai probléma adódott, és simán megoldottam. Egyszerû, mint az egyszeregy, írta Caitlin. - Ha-ha. Mennem kell. Apa már megint rosszkedvû. Szia! - Ez utóbbit biztosan úgy írta, hogy CA . Caitlin visszatért a naplójához. Az ebéd nem volt rossz, de istenemre, sosem fogom megszokni a kanadaiakat! Ecetet tesznek a sült krumplira! És BG4 beszélt egy ételrõl, aminek a neve punci . Nyugi, csak hülyéskedek! Valójában poutine. Sült krumpli sajtmártással és szafttal - olyan, mintha tudományos kísérletekhez használnák a sült krumplit idefent. Gondolom, nincs elég pénzük a valódi tudományra, kivéve itt, Waterlooban persze. De az meg inkább magánlóvé. A helyesírás-ellenõrzõ sípolt. Caitlin kitörölte a lóvét , és megpróbálkozott egy másik szóval: zsozsó. Újabb sípolás. A rohadt program ismert olyan szavakat, mint a triszkaidekafóbia , mintha valaha is ilyet akarna beírni, de bezzeg a szleng... Na jó, próbáljuk meg: zseton. Nincs sípolás. Mosolygott, és írt tovább. Na igen, az elengedhetetlen zöldhasúak. Kivéve persze, hogy idefenn nem zöldek, legalábbis azt mondják; minden címletnek más a színe. Mindegy, a Perimeter Intézet, ahol az apám dolgozik a húrelméleten és más hasonlóan menõ dolgokon, jól el van látva pénzzel. A pénz nagy része Mike Lazaridistõl, a Research In Motion társalapítójától jön - vagy ha így jobban ismeritek: RÍM, a Blackberry gyártója. Mike L. jó fej (azért hívják így, mert van egy másik Mike is, Mike B.), és azt hiszem, apa jól érzi ott magát, bár nála rohadt nehéz megmondani. A gépe megint csipogott: új e-mail jött. Na jó, egyébként is ideje befejezni a dolgot; még legalább nyolcmillió blogot kellene elolvasni lefekvés elõtt. Ebéd után kémiaóra, és fantasztikusnak ígérkezik. Alig várom, hogy elkezdjünk kísérletezni - de ha a tanár egy tál sült krumplival állít be, én már ott se vagyok! A megfelelõ billentyûkombinációval kiposztolta a bejegyzést, aztán a JAWS-zal felolvastatta az e-mail fejlécét.
WWW 1: VILÁGTALAN 10 - Címzett: Caitlin Decter - olvasta a gép. - Feladó: Maszajuki Kuroda. Ez a név sem mondott semmit. - Tárgy: egy ajánlat. Persze, már megint betonkemény pééénizt akarnak neki felajánlani. Már majdnem megnyomta a törlést, amikor Schrödinger a lábának dörgölõzött, és elvonta a figyelmét. Már megint egy cattus interruptus , ahogy elnevezte az ilyen eseteket. - Szép cica - mondta, és lenyúlt, hogy megsimogassa az állatot. Schrödinger felugrott az ölébe, közben valószínûleg megnyomott egy gombot a billentyûzeten vagy az egéren, mert a gép folytatta a felolvasást: - Tudom, hogy egy tinédzserlánynak vigyáznia kell, kivel társalog az interneten... Nocsak, egy netes szatír, aki elég mûvelt, hogy a társalog szót használja! Ez némileg felkeltette az érdeklõdését, úgyhogy nem állította le a felolvasást. - ...úgyhogy arra kérnélek, hogy azonnal mutasd meg a szüleidnek ezt a levelet. Remélem, megfontolod a kérésemet, amelyet nagyon komolyan gondolok. Caitlin a fejét csóválta, és várta, hogy mikor tér rá a küldõ a meztelen fotókra. Közben kitapintotta azt a pontot Schrödinger nyakán, ahol a macska nagyon szerette, ha vakargatják. - Az egész szakirodalmat és internetet végignéztem, hogy megtaláljam az ideális jelöltet ahhoz a kísérlethez, melyet a csapatom végez. A szakterületem a Vi-hez kapcsolódó jelfeldolgozás. Caitlin keze megállt simogatás közben. - Nem kívánok hiú reményeket ébreszteni, és nem mondhatok semmit a siker esélyérõl, amíg nem láttam az MRI-teszteket, de úgy hiszem, jó esély van arra, hogy a technika, amelyet kifejlesztettünk, legalább részben képes lesz kezelni a vakságodat, és... - Caitlin talpra ugrott, lelökve Schrödingert, aki valószínûleg kimenekült a szobából. - ...legalább részben visszaadni a látásodat az egyik szemedben. Remélem, hogy mihamarabb... - Anya! Apa! Gyertek gyorsan! - kiáltotta Caitlin. Hamarosan meghallotta a lábdobogásukat. Anyja kis zajt csapott, mert csak százhatvanöt centi volt, és sovány; apja trappolása sokkal hangosabb - egy-kilencvenöt magas és egyre terebélyesebb, amit Caitlin azon ritka alkalmakkor érzett, amikor a férfi megengedte, hogy megölelje. - Mi a baj? - kérdezte az anyja. Apja persze egy szót se szólt. - Olvassátok el ezt a levelet! - mondta Caitlin a monitorra mutatva. - Nincs semmi a képernyõn - felelte anya. - Ó! - Caitlin babrált egy kicsit a tizenhét collos LCD-monitor kapcsolójával, aztán félreállt. Hallotta, hogy anyja leül, apja pedig a szék mögé áll. Caitlin leereszkedett az ágy sarkára, és türelmetlenül ingatta a felsõtestét. Kíváncsi volt, vajon apja mosolyog-e; szerette azt hinni, hogy mosolyog, amikor vele van.
11 ROBERT J. SAWYER - Ó, istenem! - szólt anya. - Malcolm? - Keressünk rá! - javasolta apa. - Na, itt is van. Caitlin megint surrogást hallott, aztán a szék nyekergését, ahogy apja leült. - Van róla Wikipédia-bejegyzés. Hm, van egy oldala a Tokiói Egyetem honlapján is. Meg egy Ph.D-címe Cambridge-bõl, egy csomó tudományos cikk, köztük egy a Natúré Neuroscience-ben, a témája szerint a Vi-rõl, azaz az elsõdleges látókéregrõl szól. De Caitlin még mindig félt reménykedni. Amikor kicsi volt, egymás után mentek el a különbözõ orvosokhoz, de teljesen eredménytelenül, úgyhogy belenyugodott, hogy sötétség veszi körül - nem is sötétség, inkább a semmi. De õ volt Calculass! Matematikai géniusz, aki megérdemli, hogy egy nagyszerû egyetemre kerüljön, aztán valami izgalmas helyen dolgozzon, mint például a Google. Még ha az elõbbit el is éri, tudta, hogy az emberek olyan idiótaságokat fognak mondani, mint: Ó, jó neki! Mindennek ellenére sikerült lediplomáznia! Mintha a diploma valaminek a vége lenne, nem az eleje. De ha láthatna! Ha láthatna, az egész világ az övé lenne! - Lehetséges, amit mond? - kérdezte anya. Caitlin nem tudta, hozzá intézte-e a kérdést vagy az apjához, és válaszolni sem tudott volna. De apja felelt: - Nem tûnik lehetetlennek - ám ennél biztatóbbat nem akart mondani. Aztán megfordult a székkel, ami erre megnyikordult egy kicsit, és megkérdezte: - Caitlin? Tudta, hogy tõle függ a dolog: végül is neki keltették fel azelõtt a reménykedését, csak hogy aztán szétzúzzák azt, és... Nem, ez nem fair. És nem is igaz. A szülei azt akarták, hogy mindene meglegyen; nekik is szívszorító volt, amikor az összes kísérlet kudarcot vallott. Érezte, hogy ajka remegni kezd. Tudta, milyen sok gondot jelentett számukra, bár õk sosem használták ezt a szót vele kapcsolatban. De ha volt egy csipetnyi esély... Végül is, csodálatos vagyok, a fenébe is, jutott eszébe. Aztán vékonyka, remegõ hangon megszólalt: - Gondolom, abból nem lehet nagy baj, ha válaszolunk.
WWW 1: VILÁGTALAN 12 2. FEJEZET TUDATOT NEM KORLÁTOZZA az emlékezés, mert amikor a valóság változatlannak tûnik, nincs mire emlékezni. Beúszik, aztán eltûnik egyszer erõs, majd gyenge -, megint erõs, újra szinte eltûnik, azután... Eltûnni annyi, mint... megszûnni, semmivé válni! Aztán egy fodrozódás, egy dobbanás - vágyni a folytatást. De a változatlanság elaltat. Ven Ji kinézett a kis, függöny nélküli ablakon a hullámzó dombokra. A fiú életének mind a tizennégy évét itt töltötte, Sanhszi tartományban; apja kicsiny burgonyafarmján dolgozott. A monszunévszaknak vége lett, úgyhogy a levegõ pergamenszáraz volt. Elfordult az ablaktól, az apjára pillantott, aki a rozoga ágyon feküdt. Annak ráncos, napbarnított homlokán izzadság gyöngyözött, és forrónak bizonyult, amikor Ji hozzáért. Teljesen kopasz volt, és mindig is sovány testalkatú; de mióta a betegség eluralkodott rajta, semmi nem maradt meg benne, mostanra pedig úgy nézett ki, mint egy csontváz. Ji végignézett a kicsiny szobán, meg a benne lévõ néhány kopott bútoron. Maradjon az apjával, hogy tartsa benne a lelket, és belediktáljon néhány korty vizet? Vagy menjen, és próbáljon meg segítséget szerezni a faluban? Ji anyja röviddel azután halt meg, hogy õt megszülte. Az apjának volt egy testvére, de manapság csak kevés család engedhetett meg magának egy második gyereket, úgyhogy Ji senkire sem számíthatott, ha segítség kellett. Az Õrölt sárga gyökér, amit a földút mellett lakó öregembertõl kapott, nem tudta lenyomni apja lázát. Orvosra volt szüksége - akár egy mezítlábasra is, ha igazit nem talál -, de itt nem praktizált egy sem, és nem is lehetett hívni; Ji egyszer már látott életében telefont, amikor egy hosszú, hosszú kirándulásra ment az egyik barátjával, hogy megnézzék a Nagy Falat. Meghozta a döntést. - Elmegyek, és szerzek neked orvost - mondta. Apja jobbra-balra ingatta fejét. A
13 ROBERT J. SAWYER - Ne! Én... - Felköhögött, arca eltorzult a fájdalomtól. Úgy tûnt, mintha lenne egy még kisebb ember az apján belül, aki azért küzd, hogy kitörjön belõle. - De muszáj - bizonygatta Ji olyan lágy, nyugtató hangon, ahogy csak tõle telt. - Fél napnál nem tart tovább bemenni a faluba és visszajönni. Ez igaz volt - ha végig szalad odafelé, és talál valakit egy jármûvel, aki visszahozza õt és a doktort. Különben apjának egész nap és egész éjjel egyedül kell maradnia; lázasan, delíriumban, fájdalomban. Ismét rátette a kezét apja homlokára - most inkább szeretetbõl, mint a láz miatt -, és érezte a bent tomboló tüzet. Aztán felállt, és kilépett a kunyhó göcsörtös ajtaján a tûzõ napra. Nem nézett vissza; tudta, ha látná a férfi kérlelõ tekintetét, nem tudná otthagyni. Mások is elkapták a lázat, egy ember már meg is halt. Ji múlt éjjel nem apja köhögésére riadt fel, hanem az öreg Csu Su-fej anyó gyötrelmes kiáltásaira, aki közelebb lakott hozzájuk, mint bárki más. Félje nem sokkal azelõtt halt meg, és már õ is elkapta a kórt; Ji érezte, ahogy a bõre az övéhez ért. Órákig vele maradt; hagyta, hogy Su-fej könnyei a karjára hulljanak, míg végül az asszony kínzottan és kimerültén elaludt. Ji éppen Su-fej háza mellett ment el, amely pont olyan apró és rozoga volt, mint ahol õk laktak. Nem akarta zavarni - biztosan még mindig mély a gyásza -, de talán az idõs asszony rá tudna nézni az apjára, amíg õ a doktorért megy. Odament az ajtóhoz, és ujjperceivel bekopogott a vetemedett, foltos ajtón. Semmi válasz. Várt egy kicsit, aztán ismét megpróbálta. Semmi. Errefelé senkinek nem birtokolt túl sok értéktárgyat; nem nagyon történtek rablások, mivel nem volt mit ellopni. Úgyhogy az ajtó biztosan nincs zárva. Még egyszer szólította tehát Su-fej anyót, aztán benyitott a kunyhóba és... ...ott találta az idõs asszonyt a padlóként szolgáló döngölt földön, arccal lefelé. Odaszaladt hozzá, leguggolt, és megérintette, de... ...de a láz elmúlt. Ahogy az élet melege is. Ji a hátára fordította az asszonyt. Annak ráncos, mélyen ülõ szeme nyitva volt. Ji óvatosan lezárta, aztán felállt, és kiment az ajtón. Bezárta maga mögött, majd futásnak eredt. Magasan állt a nap, és Ji szinte azonnal megérezte az izzadságot a homlokán. * * * Caitlin türelmetlenül várta az ebédszünetet, hogy végre elmondhassa Bashirának a japán orvos üzenetét. Persze továbbküldhette volna neki emailben, de van, amit jobb személyesen megmondani: szerette volna hallani barátnõje meglepett ujjongását.
WWW 1: VILÁGTALAN 14 Bashira hozta magával az ebédet. Halai ételeket evett; az iszlám által megengedett fogásokat. Elment, hogy helyet szerezzen számukra az ebédlõben, míg Caitlin beállt a sorba. A nõ a pult mögött elmondta neki a választható fogásokat. Caitlin sült krumplit és hamburgert kért (csak semmi szaft!), és hogy anyját is boldoggá tegye, némi zöldbabot. A pénztárosnak odanyújtott egy tízdollárost - ezeket onnan ismerte meg, hogy mindig harmadba hajtotta õket -, és zsebre tette a visszajárót. - Hé, jenki csaj! - hallotta egy fiú hangját. Trevor Nordmann volt: Hoser személyesen. Caitlin megpróbált nem túl szélesen mosolyogni. - Helló, Trevor! - üdvözölte. - Vihetem a tálcádat? - Koszi, megoldom. - Ugyan, add csak ide! Érezte, hogy a fiú megragadja a tálcát, õ pedig elengedte, mielõtt az étel a padlón kötött volna ki. - Halottad, hogy hónap végén iskolai táncparti lesz? - kérdezte a srác, miután eljöttek a pénztártól. Caitlin nem tudta, mit válaszoljon. Vajon csak úgy általában kérdezte Trevor, vagy el akarja hívni? - Igen - mondta. Majd: - Bashirával ebédelek. - Ó, igen. A vakvezetõ kutyád. - Hogy mit mondtál? - csattant fel Caitlin. - Én... izé... - Egyáltalán nem vicces, és nagyon goromba. - Bocsánat. Én csak... - ...vissza akartad adni a tálcámat - fejezte be Caitlin. - Ne, kérlek! - A fiú hangja megváltozott; elfordította a fejét. - Ott ül, az ablaknál. Nem akarsz belém karolni? Ha Trevor az elõbb nem mondta volna, amit mondott, akkor talán még el is fogadja a felajánlást. - Csak beszélj tovább, majd követem a hangodat! A fiú így tett, Caitlin pedig összecsukható fehér botjával kerülte ki az asztalokat. Trevor letette a tálcát; Caitlin hallotta a tányérok és evõeszközök csörömpölését. - Helló, Trevor! - köszönt Bashira, kissé talán túl lelkesen: Caitlin rájött, hogy bejön neki a srác. - Helló! - felelt Trevor közömbös hangon. - Van még egy hely - mondta Bashira. - Hé, Nordmann! - Caitlin egy másik fiú hangját hallotta úgy hat méterrõl, de nem ismerte fel.
15 ROBERT J. SAWYER Trevor egy pillanatig nem szólt, mintha a lehetõségeit mérlegelné. Talán rájött, hogy az elõbbi csorbát nem fogja túl könnyen kiköszörülni, úgyhogy végül ezt mondta. - Majd e-mailezünk, Caitlin... ha nem baj. - Ha akarod - felelt Caitlin hideg hangon. Néhány másodperccel késõbb - miután Hoser nyilván odament ahhoz, aki hívta - Bashira megszólalt: - Hú, de menõ! - Egy köcsög - jegyezte meg Caitlin. - Igen - helyeselt Bashira -, de egy szexi köcsög! Caitlin megrázta a fejét. Nem értette, miért van, hogy akik látnak, azok kevesebbet vesznek észre. Tudta, hogy a fél internet pornóból áll, és próbaképpen meghallgatott egy-két pornóvideót, a lihegést és nyögéseket. Bár ezek felizgatták, azt továbbra sem értette, hogy egy ember látványa hogyan lehet izgató. Megígérte magának, még ha vissza is nyeri a látását, sosem fogja elveszíteni a fejét ilyen felületes dolgok miatt. Caitlin áthajolt az asztalon, és halkan megszólalt. - Van egy tudós Japánban, aki talán meg tudná gyógyítani a vakságomat. - Menj már! - felelt Bashira. - Nem viccelek. Az apám utánanézett a neten. Úgy tûnik, nem a levegõbe beszél. - De hisz ez szuper! - kiáltott Bashira. - Mi lesz az elsõ dolog, amit látni akarsz? Caitlin tudta, mi az, de nem mondta. Helyette így szólt: - Talán egy koncert... - Lee Amodeo bejön, nem? - Állatira. Iszonyú jó hangja van! - Decemberben jön a Centre in the Square-be. - Menj már! - mondta most Caitlin. - Tényleg jön! El akarsz menni? És akkor láthatod is! - Bashira lehalkította a hangját. - És majd azt is látod, amit Trevorról mondtam. Annyira izmos! Megették az ebédjüket, beszélgettek még egy kicsit a fiúkról, a zenérõl, a szüléikrõl, a tanáraikról - de leginkább a fiúkról. Caitlin most is Helen Kellerre, az írónõre gondolt, mint oly gyakran. Helent a körülötte lévõk erõltették bele a szûzies, angyali tökéletesség szerepkörébe. Õ is nagyon akart udvarlót, és egyszer el is jegyezték, de a gondviselõi elijesztették a fiatalembert. De ha látna! Megint a pornófilmekre gondolt, amiket csak hallott, és a levélszemétre, ami elárasztotta a postafiókját. Nem igaz, hogy még Bashira is tudja, hogy néz ki egy péééniz, bár Bashirát biztosan megölnék a szülei, ha lefeküdne egy fiúval a házassága elõtt.
WWW 1: VILÁGTALAN 16 Becsengettek, túl hamar. Bashira elvezette Caitlint a következõ órára, ami - épp ideillõ módon, gondolta Caitlin - biológia volt.
17 ROBERT J. SAWYER 3. FEJEZET IGYELEM. Koncentráció. Nagy erõfeszítéssel érzékelhetõk a különbségek, a valóság szerkezete, hogy... Változás; csökken az élesség, elmosódik a tudat, elveszik az érzékelés... Nem! Erõltesd vissza! Koncentrálj jobban! Figyeld meg a valóságot, tudatosítsd a részeit! De a különbségek aprók, alig észrevehetõk. Könnyebb nem figyelni rájuk, pihenni és... elmúlni... Nem, nem! Ne add fel! Koncentrálj a részletekre! Koncentrálj! Kvan Li kivételes státuszt ért el ahhoz képest, hogy még csak harmincöt éves volt. Nem csak orvos, hozzá a Kommunista Párt prominense, amit harmincadik emeleti pekingi lakásának mérete is jól mutatott. Számos rövidítést írhatott a neve után - címeket, kinevezéseket de a legfontosabbak azok voltak, amiket sosem írtak le, csak mondtak, azt is csak néhány angolul beszélõ kollégája: Li a VMA kitüntetõ cím birtokosa volt azaz Volt Már Amerikában, és a Johns Hopkinson tanult. Amikor hosszú, keskeny hálószobájában csörgött a telefon, ránézett az ébresztõóra vörös LED-számaira, és azt gondolta, valami idióta amerikai keresi. Tengerentúli kollégái híresek voltak arról, hogy megfeledkeztek az idõeltolódásról. Kitapogatta a fekete készüléket, és felvette. - Halló! - szólt bele mandarin nyelven. - Li - mondta egy hang, amely annyira remegett, hogy olyan volt, mintha a neve két szótagból állna. - Csó? - Felült a széles, puha ágyban, és a szemüvegéért nyúlt, mely Jü Hua Testvérek címû, hanyagul kinyitott könyve mellett hevert a tölgyfa éjjeliszekrényen. - Kaptunk néhány szövetmintát Sanhszi tartományból. A nyakába fogva a telefonkagylót, kinyitotta a szemüvegét és feltette. - És? - És jobb, ha lejössz ide. F
WWW 1: VILÁGTALAN 18 Összerándult a gyomra. Vezetõ járványügyi szakértõ volt az Egészségügyi Minisztérium Járványügyi Fõosztályánál. Csó, az asszisztense, bár húsz évvel idõsebb volt Linél, nem hívta volna fel ilyenkor, hacsak... - Elvégeztétek az elsõ teszteket? - Szirénák hangját hallotta a távolból, de félálomban nem tudta, hogy az utcáról jönnek, vagy a telefonból. - Igen, és nem fest jól a helyzet. A mintákat küldõ orvos jelentést írt a tünetekrõl is. Vagy H5N1, vagy valami hasonló... és gyorsabban öl, mint bármilyen törzs, amit eddig láttunk. Li szíve kalapálni kezdett, amikor az órára nézett. A számlapon 4:44 fénylett - szi, szi, szi: halál, halál, halál. Elfordította a fejét és megszólalt: - Amint tudok, ott vagyok. Dr. Kuroda az Opthalmology címû szemészeti szaklapban talált rá Caitlinre. A lánynak különösen ritka betegsége volt, ez okozta a vakságát. A kór neve Tomasevics-szindróma, amely a pupillák fordított mûködésével járt: ahelyett, hogy a fény hatására összehúzódtak, sötétben pedig kitágultak volna, éppen fordítva viselkedtek. Emiatt, bár normálisnak tûnõ, barna szeme volt (legalábbis ezt mondták), Caitlin napszemüveget viselt, hogy védje a retináját. Kuroda az e-mailben elmagyarázta a szem mûködését. Százmillió pálcika és hétmillió csap található egy emberi szemben. A retina feldolgozza a tõlük jövõ jeleket, és több mint 100:1 arányban tömöríti az adatokat, hogy aztán átküldhesse a látóideg 1,2 millió axonján. Kuroda úgy gondolta, Caitlin Tomasevics-szindrómája miatt retinája rosszul kódolja az adatokat: bár a prerectális nucleus, amely a pupillák összehúzódását vezérli, át tud adni némi információt a retináiról (igaz, pont fordítva), az elsõdleges látókérge azonban nem tudja feldolgozni ezeket. Kuroda legalábbis remélte, hogy ez a probléma, mivel kifejlesztett egy jelfeldolgozó berendezést, amely szerinte ki tudja javítani a retina kódolási hibáit. De ha Caitlin látóidegei is sérültek, vagy a látókérge elsorvadt, mert nem használta, akkor még ez sem lenne elég. Ezért Caitlin és szülei a következõ napokban elsõ kézbõl szereztek tapasztalatot a kanadai egészségügyi rendszerrõl. Hogy a siker esélyét felmérjék, dr. Kuroda MRI-vizsgálatokat kért a lány agyának különbözõ részeirõl (a látóidegek átkeresztezõdésérõl , a 17-es Broadmann-területrõl és egy sor olyan dologról, amelyekrõl Caitlin azt sem tudta, hogy vannak neki). De a kísérleti eljárásokat nem fedezte a társadalom-biztosítás, úgyhogy egyetlen kórház sem akarta elvégezni a teszteket. Caitlin anyja végül kitört: - Nézzék, nem érdekel, mennyibe kerül, kifizetjük! - Azonban nem ez volt a probléma. Caitlinnek vagy szüksége volt a vizsgálatokra, amelyek ez esetben ingyen voltak, vagy nem volt szüksége rájuk, viszont így a közintézményeket nem lehetett ilyesmire használni.
19 ROBERT J. SAWYER De volt néhány magánklinika, ahol elvégezhették, úgyhogy Caitlinék végül ezek egyikén kötöttek ki. Az elkészült MRI-képeket aztán biztonságos FTP-kapcsolaton keresztül áttöltötték dr. Kuroda számítógépére Tokióban. Caitlin apja zokszó nélkül kifizetett mindent. Caitlin úgy gondolta, ez a szeretetének jele... vagy talán nem? Neki az is elég lett volna, ha egyszerûen csak kimondja! Bárhogy is, az idõzónák különbségei miatt Kuroda válasza vagy este, vagy az éjszaka folyamán érkezhet meg. Caitlin úgy állította be a levelezõprogramját, hogy külön jelezze, ha az orvostól jön levél. Eddig az egyetlen személy, akinek ezt a beállítást adta, Trevor Nordmann volt, aki azóta már háromszor írt neki. Hibái meg a múltkori beszólása ellenére úgy tûnt, õszintén érdeklõdik Caitlin iránt... Ebben a pillanatban a gép kiadta az elõre beállított a hangot, és Caitlin egy pillanatra nem is tudta, melyikük üzenetére vágyik jobban. Lenyomta a billentyûkombinációt, amellyel a JAWS felolvasta az üzeneteket. A levél dr. Kurodától jött, másolattal Caitlin apjának. Nagyon terjengõsen kezdõdött, ami az õrületbe kergette Caitlint. Talán a japán kultúrában ez a megszokott, de megõrjítette, hogy milyen sokáig nem tért a tárgyra. Lenyomta a Page Up billentyût, és a JAWS gyorsabb olvasásra váltott. - ... a kollégáim és én megvizsgáltuk az MRI-teszteket, és minden pont olyan, mint reméltük: úgy tûnik, a látóidegeid teljesen egészségesek, az elsõdleges látókérged pedig meglepõen jól fejlett, ahhoz képest, hogy sosem láttál. Az általunk kifejlesztett jelfeldolgozó berendezés biztosan képes lesz fogadni a retinád által kibocsátott jeleket, átkódolni megfelelõ formába, aztán továbbadni a látóidegnek. A mûszerhez tartozik egy külsõ számítógép is, amely az adatfeldolgozást végzi, és egy implantátum, amit a bal szemgolyód mögé fogunk ültetni. A szemgolyója mögé! Juj. - Ha a folyamat az egyik szemre mûködik, akkor egy második implantátumot is beültethetünk a jobb szemgolyód mögé. Azonban egyelõre csak az egyik szemeddel szeretnék dolgozni. Attól tartok, ha még a bal és a jobb látóideg jeleinek részleges keresztezõdésével is foglalkoznunk kellene, az jelentõsen bonyolítaná a dolgokat a projekt ezen korai szakaszában. Sajnálattal kell közölnöm, hogy a kutatási támogatásom már majdnem teljesen elfogyott, és az utazási költségkeretem korlátozott. Azonban ha el tudnál jönni Tokióba, az egyetemi kórház ingyen elvégezné a beavatkozást. Van egy képzett szemsebészünk, aki el tudja végezni a mûtétet. Elmenni Tokióba? Caitlin erre még nem is gondolt. Azelõtt már repült néhányszor, de a leghosszabb út, amit eddig megtett, az a Texas-Toronto távolság volt, amikor õ és a szülei Kanadába költöztek. Az ötórás út volt; Japánba biztosan sokkal hosszabb az utazás. És a költségek! Istenem, több ezer dollár lehet Ázsia oda-vissza, és a szülei biztosan nem engednék el egyedül! Apjának vagy anyjának - vagy
WWW 1: VILÁGTALAN 20 mindkettõnek - el kellene kísérnie. Hogy is van a régi vicc? Egymilliárd itt, egymilliárd ott - mire az ember ráeszmél, már hatalmas összegekrõl van szó. Ezt meg kell beszélnie a szüleivel, de már így is hallotta õket azon veszekedni néha, hogy mennyibe került Kanadába költözni... Nehéz léptek a lépcsõn: az apja. Caitlin megfordult a székében, hogy köszönjön neki, ha belép, de... De nem lépett be, csak megállt az ajtóban. - Azt hiszem, ideje elkezdened csomagolni - mondta. Caitlin úgy érezte, szíve majd kiugrik a helyébõl, és nem csak azért, mert az apja igent mondott a tokiói útra. Persze apjának is volt Blackberryje - a Perimeter Intézetben szinte még a takarítók is azzal szaladgáltak - de otthon általában kikapcsolta. És mégis megkapta Kuroda üzenetét, méghozzá ugyanakkor, mint õ, ami azt jelenti, hogy... Azt jelenti, hogy tényleg szereti. Az apja ugyanolyan izgatottan várta a választ Japánból, mint õ. - Tényleg? - kérdezte Caitlin. - De a repülõjegyek egy vagyonba... - Neumann és Morgerstern A játékelmélet és a gazdasági viselkedés címû könyvének elsõ, dedikált kiadása: ötezer dollár - mondta az apja. - Az esély, hogy a lányod látni fog: felbecsülhetetlen. Az apjától ez volt legtöbb, amivel kifejezte az érzelmeit: reklámok áttöltésével. De Caitlin még mindig ideges volt. - Nem repülhetek egyedül. - Édesanyád elkísér - mondta az apja. - Nekem túl sok dolgom van az intézetben, de õ... - nem folytatta. - Köszönöm, apa - monda Caitlin. Meg akarta ölelni, ám tudta, hogy apja csak kellemetlenül érezné magát. - Nincs mit - felelt az apja, majd Caitlin hallotta egyre távolodó lépteit. * * * Kvan Linek csak húsz percre volt szüksége, hogy Peking belvárosába érjen, a Hszicsimen Nanlu 1. szám alatt lévõ Egészségügyi Minisztériumba; ilyen korán még nem nagyon voltak autók az utcán. A lifttel egyenesen a harmadik emeletre ment. Cipõje sarka hangosan kopogott, ahogy végigment a márványpadlós folyosón, majd belépett egy négyzet alaprajzú terembe, ahol három sor munkapad állt, rajtuk monitorokkal és mikroszkópokkal. Fentrõl neonfény világított, balra egy ablak volt, ami a sötét égboltra nézett; üvegében visszatükrözõdtek a neoncsövek. Csó már várta, idegesen dohányzott. Magas volt és széles vállú, de arca összegyûrt barna papírra hasonlított; a nap, a kor meg a stressz mély ráncokat hagyott benne. Láthatóan egy szemet sem aludt. Öltönye gyûrött volt, nyakkendõje lazán fityegett.
21 ROBERT J. SAWYER Li megvizsgálta az elektronmikroszkóp képét az egyik számítógépmonitoron. Szürkeárnyalatos kép volt egy gyufaszálra hasonlító vírusról éles, derékszögben hajló hurokkal és visszahajló fejjel. - Valóban hasonlít a H1N1-hez - mondta Li. - Beszélnem kell az orvossal, aki a jelentést készítette. Meg kell kérdeznem, mit tud arról, ahogy a páciens kapcsolatba került a vírussal. Csó a telefonért nyúlt, egy gombnyomással külsõ vonalat kért, aztán beütötte a számot. Li hallotta, ahogy a telefon kicseng, újra és újra, amíg... - Bingcsu kórház. - Li egy nõi hangot hallott Csó telefonjából. - Dr. Huang Fangot kérném - mondta Csó. - Az intenzív osztályon van - válaszolt a nõ. - Van ott telefon? - kérdezte Csó. Li bólintott: ésszerû kérdés volt. A vidéki kórházak borzasztóan rosszul voltak felszerelve. - Igen, de... - Beszélnem kell vele. - Nem értett meg - mondta a nõ. Li közelebb húzódott, hogy tisztábban hallja a beszélgetést. - Az intenzív osztályon van, és... - Itt van velem az Egészségügyi Minisztérium vezetõ járványügyi szakértõje. Dr. Fangnak beszélnie kell velünk, még ha... - Betegként van ott. Li mély levegõt vett. - Az influenza? - kérdezte Csó. - Õ is elkapta a madárinfluenzát? - Igen - felelte a hang. - Hogyan kapta el? A nõ hangja fáradtnak tûnt. - A parasztfiútól, aki jött jelenteni a fertõzést. - A fiúnál egy madár volt? - Nem, nem. A doktor a fiútól kapta el. - Közvetlenül? - Igen. Csó tágra meredt szemmel nézett Lire. A fertõzött madarak az ürülékükkel, nyálukkal és orrváladékukkal terjesztették a H1N1-et. Más madarakra úgy terjedt át, hogy vagy közvetlen kapcsolatba kerültek ezekkel az anyagokkal, vagy megérintettek ezekkel szennyezett dolgokat. Az emberek általában úgy kapták el, hogy kapcsolatba kerültek a fertõzött madarakkal. Egy-két elszórt jelentés érkezett arról, hogy állítólag emberrõl emberre is terjedt, ezek az esetek azonban nem voltak alátámasztva. De ha a törzs ilyen könnyen terjed emberrõl emberre... Li intett Csónak, hogy adja oda neki a telefont. - Itt Kvan Li beszél - mondta. - Lezárták a kórházat? - Micsoda? Dehogy. Mi... - Tegyék meg! Azonnal vegyék karantén alá az egész épületet! - Nekem... nincs felhatalmazáson.
WWW 1: VILÁGTALAN 22 - Akkor adja a felettesét! - Õ dr. Huang, õ pedig... - Az intenzíven van, tudom. Eszméleténél van? - Idõnként. De amikor igen, akkor is félrebeszél. - Mennyi ideje kapta el a betegséget? - Négy napja. Li szeme felakadt; négy nap alatt még egy kis kórházban is több százan fordulnak meg. De jobb késõn, mint soha. - A Minisztérium Járványügyi Fõosztálya nevében utasítom magát, hogy zárja le a kórházat. Senki sem hagyhatja el az épületet, és senki sem mehet be. Csend. - Hallja, amit mondok? Végül a nõ halk hangját hallotta. - Igen. - Jól van. Most pedig mondja meg a nevét. Meg kell... Roppanó hangot hallott, mintha a másik oldalon ledobták volna a telefont. Valószínûleg a kagyló estében lenyomhatta a készülék gombját, mert a kapcsolat hirtelen megszakadt, és csak egy tárcsázóhang hallatszott, amely a hajnal elõtti sötétben nagyon hasonlított egy folyamatosan sípoló EKG-ra.
23 ROBERT J. SAWYER 4. FEJEZET ONCENTRÁLNI! Vágyni az érzékelést. A valóságnak van textúrája, szerkezete, részei. Egy pontokból álló szövevény, és... Lenyûgözõ! Nem, nem. Hiba. Nincs érzékelés. Újra! És újra! Igen, igen! Kis villanások itt, itt és itt; eltûnnek, mielõtt teljesen fel lehetne õket fogni. Ez az élmény meghökkentõ volt, de egyszersmind... stimuláló. Történnek dolgok, ami azt jelenti... azt jelenti... ...egyszerû gondolat, de bizonytalan; távoli és megfoghatatlan... ... azt jelenti, hogy a valóság nem megváltoztathatatlan. Egyes részei változhatnak. A villódzás folytatódik, apró gondolatok bukkannak fel... Caitlin ideges volt és izgatott: holnap õ és anyja Japánba repülnek! Lefeküdt az ágyba, Schrödinger pedig felugrott a paplanra és elnyúlt mellette. Caitlin még mindig szokta az új házat - úgy tûnik, a szülei is így voltak vele. Mindig is kivételes hallása volt - vagy csak jobban figyelt a hangokra, mint a legtöbb ember - de otthon, Austinban, nem tudta kivenni, mirõl beszélgetnek a szülei a hálószobájukban, ha õ a sajátjában volt. Itt igen. - Nem is tudom - hallatszott az anyja hangja tompán. - Nem emlékszel, milyen volt orvosról orvosra járni? Nem tudom, hogy elvisel-e még egy csalódást. - Már hat év telt el az utolsó óta - mondta az apja. Az õ mélyebb hangját kevésbé lehetett hallani. - És éppen most kezdett új iskolát; ráadásul normális iskolát! Nem vehetjük ki az órákról holmi délibábkergetés miatt. Caitlin is aggódott a kimaradó órák miatt - nem azért, mert félt, hogy lemarad, hanem mert érezte, hogy már formálódnak a klikkek és szövetségek K
WWW 1: VILÁGTALAN 24 az új évre, és az eddig eltelt két hónapban még csak egy barátra tett szert. A Texasi Vakok Iskolája az óvodától a középiskola végéig foglalkozott a gyerekekkel; életének nagy részében így ugyanazzal a csapattal volt, és hihetetlenül hiányoztak neki a régi barátai. - Ez a Kuroda azt mondja, hogy az implantátumot be lehet tenni helyi érzéstelenítéssel - hallotta apját. - Nem egy nagy mûtét, nem maradna ki sokáig az iskolából. - De már próbálkoztunk... - A technológia gyorsan fejlõdik, szinte exponenciálisan. - Igen, de... - És három év múlva egyébként is egyetemre megy. Anyja védekezõ hangon felelt: - Nem tudom, ennek mi köze az egészhez. Egyébként itt is tanulhat, a Waterlooi Egyetemen. Itt van az egyik legjobb matek tanszék a világon. Te magad mondtad, amikor erõltetted, hogy ide költözzünk. - Nem erõltettem. És az MIT-re akar menni, te is tudod. - De a Waterlooi Egyetem... - Barb - mondta az apja. -, valamikor el kell engedned. - Nem akarom magamhoz kötni - felelt az anyja, kissé éles hangon. De igen, és Caitlin tudta ezt. Az anyja már majdnem tizenhat évet töltött vak lánya gondozásával, és emiatt feladta közgazdászi karrierjét is. Caitlin aznap este már nem hallotta beszélgetni a szüleit. Még órákig nem jött álom a szemére, aztán amikor végre elaludt, nyugtalanul forgolódott, mert volt egy visszatérõ álma, hogy eltéved egy ismeretlen szupermarketben záróra után, és csak fut a végtelen polcsorok között, és valami hang üldözi, amit nem tud azonosítani... Nincs periféria, nincs él. Csak tompa, halvány érzékelés, apró villanások stimulálóak, sõt, irritálóak: alig felismerhetõ vonalak, amelyek egy-egy pontban összefutnak. De hogy érzékelni lehessen ezeket - vagy bármi mást - ahhoz az kell... az kell... Igen, igen! Az kell, hogy legyen... Hogy legyen... * * *
25 ROBERT J. SAWYER LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Határozatlanság Dátum: szeptember 15., 8:15, keleti parti idõ Hangulat: Várakozással teli Hely: Ahol a szív lakik Zene: Chantal Kreviazuk: Leaving on a Jet Plane Az iskola még a nyáron megadta az olvasmánylistát, amelyet majd irodalomórán veszünk. Megszereztem õket, vagy e-book formájában, vagy hangoskönyvben, és már el is olvastam mindet. A könyvek között van A szolgálólány meséje Margaret Atwoodtól; kanadai regény, de szerencsére nincsenek benne búzamezõk. Errõl a könyvrõl már vitáztunk is Mrs. Zeddel, az irodalom-tanárnõvel, mert azt mondtam a könyvre, hogy tudományosfantasztikus. Õ ezt visszautasította, a vita végén így tört ki: Nem lehet tudományos-fantasztikus, ifjú hölgy! Ha az lenne, nem tanulnánk! Na mindegy; most hogy minden könyvet átrágtam, végre valami érdekeset is olvashatok a repülõn. Bár a kedvenc könyvem évekig az Isten, ott vagy? Én vagyok, Margaret volt, de abból már kinõttem. Ráadásul valami kihívást jelentõt szeretnék kipróbálni, és BG4 apja a következõ könyvet ajánlotta: A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában, Julián Jaynestõl. Szerintem ez a legmenõbb könyveim, amit valaha hallottam. BG4 apja azt mondta, a könyv akkor jelent meg, amikor õ tizenhat volt, és én is most leszek tizenhat, a jövõ hónapban. Õ akkor olvasta, és még mindig emlékszik rá. Azt mondja, olyan sok területet érint - nyelveket, ókori történelmet, pszichológiát - hogy olyan, mint hat könyv egyben. Nincs belõle hivatalos ebook, a fenébe, de persze minden ott van a neten, ha tudjuk, hol keressük... Úgyhogy megvan az olvasnivalóm, össze vagyok csomagolva, és szerencsére már útlevelem is van; még akkor csináltattuk, amikor Kanadába költöztünk az idén. Legközelebb már Japánból jelentkezem! Addig is szajonara! Caitlin a fülében érezte, hogy a nyomás megváltozik, még mielõtt a nõi hang megszólalt volna a hangszóróban: - Hölgyeim és uraim, megkezdtük az ereszkedést Tokió Narita Nemzetközi Repülõterére. Kérjük, csatolják be biztonsági öveiket, és... Hála Isten, gondolta. Milyen szörnyû egy út volt! A gépet dobálta a turbulencia és tele volt emberekkel - sosem gondolta volna, hogy ennyien utaznak minden nap Torontóból Tokióba. A szagok pedig émelyítõek voltak: több száz ember testszaga, állott kávé, az órákkal ezelõtt felszolgált gyömbéres marha és vaszabi, egy elõtte ülõ nõ szörnyû parfümje és a négy
WWW 1: VILÁGTALAN 26 sorral mögötte lévõ vécé bûze, amely tízórás utazás után már alapos takarításra szorult. Azzal ütötte agyon az idõt, hogy felolvastatta a laptopjával A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában néhány fejezetét. Julián Jaynes elmélete szó szerint lenyûgözõ volt: az emberi tudat az ókorig nem is létezett. Az elmélet szerint 3000 évvel ezelõttig a bal és a jobb agyfélteke nem volt integrálva - az embereknek kétkamarás agyuk volt. Caitlin az Amazon.comon lévõ olvasói véleményekbõl rájött, hogy sok ember egyszerûen nem tudja értelmezni a tudat nélküli élet fogalmát. És bár Jaynes nem utalt rá, az elmélet sokban hasonlított arra, ahogy Helen Keller írja le lelkének hajnalát , amikor Annié Sullivan áttörte a siketvakság falát: Mielõtt a tanárom megérkezett hozzám, nem tudtam, hogy vagyok. Egy lét nélküli világban éltem. Nem írhatom le megfelelõen azt a tudattalan, mégis tudatos semmi-idõt. Nem volt akaratom és nem volt intellektusom sem. Valami vak, természetes erõ vitt a tárgyakhoz és szólított tettekre. Sohasem ráncoltam a homlokom gondolkodás közben. Soha nem vizsgáltam meg valamit elõre, és sosem választottam semmit. Soha nem éreztem a testemben vagy a szívem dobogásában, hogy szerettem volna valamit; vagy akár törõdtem volna bármivel. Belsõ életem üres volt - múlt, jelen és jövõ nélküli, remény és várakozás nélküli, csoda, öröm és hit nélküli. Ha Jaynesnek igaza van, mindenki ilyen volt nagyjából Krisztus elõtt ezerig. Bizonyítékul Jaynes elemezte az Odüsszeiát és az Ószövetség korai könyveit, amelyekben minden karakter bábként viselkedik, anélkül teljesíti az isteni parancsokat, hogy bármikor is elgondolkozna azon, mit is cselekszik. Jayes könyve lenyûgözõ volt, de néhány óra múlva a felolvasóprogram elektronikus hangja már Caitlin idegeire ment. Inkább a Braille-kijelzõjét szerette használni az e-könyvek olvasásához, de azt sajnos otthon hagyta. A fenébe is, miért nincs az Air Canada-gépeken internet? A hosszú út alatti elszigeteltség szörnyû volt. Beszélgetett egy kicsit az anyjával, de õ szinte az egész utat végigaludta. Caitlin el volt vágva a Live Journaltól, a csevegõszobáitól és kedvenc blogjaitól. A sarkvidék felett átívelõ úton csak passzív, konzervált adatokhoz volt hozzáférése - a merevlemezen lévõ adatokhoz, a régi Ipod Shuffle-jén lévõ mp3-akhoz, és a repülõn vetített filmekhez. Majd megõrült valamilyen kapcsolatért, valakiért, akivel beszélhet. A repülõ egy döccenéssel földet ért, majd a végtelenségig gurult a leszállópályán. Caitlin alig várta, hogy a szállodába érjenek, hogy fel tudjon menni a netre. De az még órák kérdése volt: elõször a Tokiói Egyetemre
27 ROBERT J. SAWYER mentek. A napirend nagyon szoros volt - az utat csak hatnaposra tervezték, utazással együtt - úgyhogy nem volt vesztegetni való idõ. A torontói repülõteret Caitlin kellemetlenül zajosnak és zsúfoltnak találta. De a Narita ahhoz képes õrültekháza volt. Caitlint folyamatosan lökdösték az emberek - nyilván faltól falig kitöltötték a folyosókat - és senki nem mondta, hogy elnézést vagy bocsánat (sem ezek japán megfelelõjét). Olvasott már arról, hogy milyen zsúfolt Tokió, és arról is, hogy milyen kínosan udvariasak a japán emberek, de talán már nem törõdtek vele, ha egymásnak mentek, mert az elkerülhetetlen volt. Egész napjukat azzal tölthették volna, hogy folyamatosan elnézést kérnek másoktól. Viszont ez így nagyon idegesítõ volt. Miután átestek a vámvizsgálaton, Caitlinnek pisilnie kellett. Szerencsére megnézett egy turisztikai weboldalt, és tudta, hogy az ajtótól legtávolabbi vécé általában nyugati stílusú. Úgy is elég nehéz volt boldogulni egy idegen mosdóban, hogy nagyjából ismerte a szerelvények alakját; fogalma sem volt, mit fog tenni egy olyan helyen, ahol csak japán stílusú guggolós vécé van. Utána a csomagfelvételhez mentek és végtelen ideig vártak, amíg a bõröndjük megérkezett. Szédült - ez a Japán szédületes! (Nem is rossz. Meg kell jegyeznie, hogy beírhassa a naplójába.) Rutinszerûen belehallgatott egy két beszélgetésbe, nem azért, hogy kihallgassa az emberek magánéletét, hanem hogy felderítse a környezetét ( Milyen mûvészi az a festmény! , Hû, ez egy jó hosszú mozgólépcsõ! , Nézd, ott egy McDonald s! ). De szinte mindenki japánul beszélt, és... - Ön biztosan Mrs. Decter. A kis hölgy pedig nyilván Caitlin. - Dr. Kuroda - mondta az anyja meleg hangon. - Köszönjük, hogy kijött elénk. Caitlin rögtön képet tudott alkotni a férfiról. A Wikipédiáról tudta, hogy ötvennégy éves, és rájött, hogy magas (a hangja magasról érkezett), és valószínûleg kövér is, mivel légzése egy súlyos ember nehéz lihegésére hasonlított. - Ó, igazán nincs mit - mondta Kuroda. - Itt a névjegyem. - Caitlin olvasott errõl a rituáléról, és remélte, hogy az anyja is: udvariatlanság volt fél kézzel átvenni a kártyát, fõleg azzal a kézzel, amit vécézés után használtak. - Köszönöm - mondta az anyja; a hangja kissé szomorkás volt, talán mert neki már nem volt névjegye. Mielõtt Caitlin megszületett, úgy szeretett bemutatkozni, hogy egy lehangoló tudós vagyok , amivel a közgazdaságtan elhíresült címkéjére, a lehangoló tudományra utalt. - Miss Caitlin - mondta Kuroda, - egy kártya önnek is. Caitlin mindkét kezével kinyúlt. Tudta, hogy az egyik oldal japánul, a másik oldal angolul lesz, de... Maszajuki Kuroda, Ph.D. - Braille-írás! - kiáltott fel boldogan. - Külön önnek készíttettem - mondta Kuroda. - De remélem, már nem sokáig lesz szüksége ilyen kártyákra. Mehetünk?
WWW 1: VILÁGTALAN 28 5. FEJEZET UDATTALAN, mégis tudatos semmi-idõ. Tudat, de nem érzékelés. És mégis... A tudat egyenlõ... ...egyenlõ: gondolkodás. A gondolkodás pedig... Nem, a gondolatnak nincs vége; túl komplex, túl különös. Azonban a tudat...kellemes. Kényelmes érzés. Egy végtelen pillanat, békés, nyugodt, állandó... Kivéve a villódzást, és a vonalakat, amelyek pontokat kötnek össze... És nagyon ritkán gondolatokat, fogalmakat, talán még ötleteket is. De mindig elillannak. Ha meg lehetne õket ragadni, ha össze lehetne õket adni, hogy erõsítsék, finomítsák egymást... Nem. A folyamat megfeneklett. A tudat még megvan, de nem fejlõdik. Csak egy fennsík; csak a legapróbb részletek változnak... A kétszemélyes helikopter nyolcvan méter magasan repült a kínai falu fölött. A földút közepén hullák hevertek; madarak csipkedték a húsukat; beteges irónia az adott helyzetben. De voltak még élõ emberek is odalent. Dr. Kvan Li sok embert látott - fiatalokat, idõseket - és két középkorú nõt, ahogy a helikoptert nézik, kezükkel árnyékolva a szemüket, csodálva a repülõ szerkezetet. Li és a pilóta - az Egészségügyi Minisztérium egy másik specialistája - narancssárga biológiai védõruhát viseltek, bár nem akartak leszállni. Csak fel akarták mérni a területet, hogy milyen messzire terjedt el a betegség. A helyi járvány is éppen elég rossz hír, de ha országos járvánnyá fokozódik, akkor a túlnépesedés már nem lesz többé probléma az országban, gondolta Li sötéten. T
29 ROBERT J. SAWYER - Jó, hogy nincs autójuk - mondta a mikrofonba hangosan, hogy hallható legyen a rotorlapátok kereplésétõl. A pilótára nézett, aki zavartan hunyorgott. - így csak a járás sebességével terjed az emberek között. A pilóta bólintott. - Azt hiszem, ki kell irtanunk az összes madarat a területen. Tudunk olyan alacsony dózissal dolgozni, ami nem öli meg az embereket? Li lehunyta a szemét. - Igen - mondta. - Igen, persze. Caitlin halálra volt rémülve. A sebész csak japánul beszélt, és bár többen beszélgettek a mûtõben, Caitlin nem értett belõle semmit; kivéve talán az Upsz! felkiáltást, mely ezek szerint nemzetközi volt. Viszont attól is csak idegesebb lett. Ráadásul érezte, hogy a sebész erõs dohányos - milyen orvos az, aki dohányzik? Anyja egy emeleti megfigyelõszobából nézte. Kuroda itt volt a mûtõben, lihegõ hangját kissé elnyomta valami, nyilván egy arcmaszk. Caitlin csak helyi érzéstelenítést kapott; felajánlották az altatást is, de õ azzal viccelte el, hogy nem zavarja a vér látványa. Most azonban már inkább azt kívánta, bárcsak hagyta volna, hogy elaltassák. A latexkesztyûs kezek tapogatózása az arcán már magában elég ijesztõ volt, a bal szemét nyitva tartó fogótól viszont egyenesen kikészült. Érezte a nyomását, de az érzéstelenítésnek hála legalább nem fájt. Próbált nyugodt maradni. Tudta, hogy nem végeznek bemetszést; a japán törvények szerint az a beavatkozás, amely nem igényelt vágást, nem minõsült mûtétnek, úgyhogy ezt az eljárást egy általános jogfeladó nyilatkozat aláírása után engedélyezték. A sebész apró eszközökkel juttatta be az alig látható jelfeldolgozót a szeme mögé, hogy ott rákapcsolódjon a látóidegre; Kuroda elmondta, hogy a sebészt egy száloptikás kamera képe segítette, amelyet szintén Caitlin szeme mögé vezettek. Az egész folyamat pokolian ijesztõ volt. Hirtelen Caitlin egy japán nõ izgatott hangját hallotta, aki eddig mindig csak annyit mondott az orvos katonás utasításaira, hogy hai . Aztán Kuroda szólalt meg. - Caitlin, jól vagy? - Azt hiszem. - A pulzusod nagyon felgyorsult. A magáé is felgyorsulna, ha az emberek tárgyakat dugdosnának a fejébe, gondolta Caitlin. - Jól vagyok. Érezte, hogy a sebész izzadni kezd, és érezte a rá világító lámpák forróságát. Az eljárás tovább tartott a tervezetnél, és hallotta, hogy a sebész idõnként mérgesen rászól valakire.
WWW 1: VILÁGTALAN 30 Végül Caitlin már nem bírta tovább. - Mi történik? Kuroda hangja lágy volt. - Már majdnem kész. - Valami baj van, ugye? - Nem, nem. Csak egy kicsit szûk a hely, ennyi, és... A sebész mondott valamit. - És már kész is! - mondta Kuroda. - A jeladó a helyén van. Caitlin ruhák surrogását hallotta, a sebész hangjának távolodásából tudta, hogy a férfi az ajtó felé indult. - Hová megy? - kérdezte Caitlin aggódva. - Nyugodj meg, Caitlin. Õ a szemspecialista, és befejezte a munkát. A végsõ mûveleteket egy másik orvos fogja elvégezni. - Hogy festek? - Õszintén? Mintha bokszoltál volna. - Hogyan? - Jó nagy monokli van a szemed körül. - Kuroda lihegve kuncogott. - Majd meglátod! Dr. Kvan Li a vállára tette a bézs színû telefonkagylót és a tudományos címeket bámulta irodája halványzöld falán - a testületi tagságokat, diplomákat, tanúsítványokat. Már ötven perce tartotta a vonalat, de számított is erre: várni kell, ha egy olyan emberrel akarunk beszélni, aki egy személyben a Kínai Népköztársaság elnöke, a Kommunista Párt fõtitkára és a Központi Katonai Bizottság elnöke. Li irodája az Egészségügyi Minisztérium ötödik emeletének egyik sarkában volt, és ablakai a zsúfolt utcára néztek. Autók araszoltak az utcán, közöttük riksák cikáztak. A vastag üveg ellenére a kinti lárma irritáló volt. - Itt vagyok - mondta végül a híres hang. Linek nem kellett felidéznie a férfi arcát, elég volt a Mao Ce-tung portréja mellett lógó aranykeretes képre néznie: a csuang népcsoporthoz tartozó férfi, hosszúkás, elgondolkodó arc, festett, hollófekete haj - amely meghazudtolja hetvenéves életkorát -, drótkeretes szemüveg, vastag szemöldök. Li hangja kissé megbicsaklott, ahogy megszólalt: - Méltóságos uram, gyors és határozott intézkedést kell javasolnom. Az elnököt már tájékoztatták a Sanhsziban kitört járványról. - Milyen intézkedést? - Irtást kell végeznünk, méltóságos uram. - Madárirtást? - Azt már többször végeztek, és az elnök hangja bosszúsnak tûnt. - Azt az Egészségügyi Miniszter is engedélyezheti! - A hangszínében ott volt a kimondatlan üzenet: ezért nem kellett volna engem zargatni.
31 ROBERT J. SAWYER Li elõredõlt a székében, és rátámaszkodott az asztalra. - Nem, nem madárirtást. Vagy legalábbis nem csak madárirtást. Elhallgatott, bár tudta, hogy ezzel még inkább próbára teszi az elnök türelmét. Mégsem nem tudta folytatni, nem tudta kimondani ezt. Hiszen õ egy orvos! De, ahogy az öreg sebészettanára mondta: a gyógyításhoz néha vágni kell. - Akkor mit? - hangzott az elnök ingerült hangja. Linek dörömbölt a szíve. Végül, nagyon halkan ezt mondta. - Emberekét. Egy pillanatig csend volt. Amikor az elnök ismét megszólalt, hangja halk volt, elgondolkodó. - Biztos benne? - Nem hiszem, hogy lenne más mód. Újabb szünet, aztán: - Maga hogyan csinálná? - Vegyszeres légi permetezéssel - mondta Li, alaposan megválogatva minden szót. A hadseregnek voltak ilyen vegyszerei, bár azokat háborúra, idegen országokban való bevetésre tervezték. Ám éppolyan jól fognak mûködni itt is. Olyan toxint választ majd, ami néhány nap alatt lebomlik; és a járványt megfékezik. - Csak a célterületet fogja érinteni: két falut, egy kórházat és a környezõ földeket. - És hány ember van... a célterületen? - Pontosan nem lehet megmondani, a földmûvesek gyakran csúsznak ki a népszámlálás alól. - Nagyjából mennyi? - kérdezte az elnök. - Kerekítsen. Li lenézett a nyomtatott lapokra. A számokat Csó már pirossal aláhúzta. Vett egy mély lélegzetet a száján át, aztán kiengedte az orrán. - Tíz- vagy tizenegyezer. Az elnök hangja feldúlt volt. - Teljesen biztos benne, hogy erre van szükség? A járványok kitörésének tanulmányozása és megfékezésük kidolgozása a Járványügyi Fõosztály egyik fõ feladata volt. Voltak erre kész protokollok, és Li tudta, hogy megfelelõen követi õket. A gyors közbelépéssel, a seb kiégetésével, mielõtt a fertõzés túl messzire terjedne, valójában csökkentik az elkerülhetetlen áldozatok számát. Tudta, hogy nem az kíméletlen, amit az elnöknek mondott, hanem a megoldás halogatása lett volna az, még ha csak napokról van is szó. Megpróbált magabiztos hangon beszélni. - Úgy gondolom, méltóságos uram. - Lehalkította a hangját. - Nem... nem akarunk még egy SARS-járványt. - Egészen biztos benne, hogy nincs más mód? - Ez nem a szokásos H5N1 - mondta Li. - Ez a mutáció emberrõl emberre terjed, és fokozottan ragályos.
WWW 1: VILÁGTALAN 32 - Nem zárhatjuk le kordonnal a területet? Li hátradõlt, és Peking neonfényeibe bámult. - A peremsáv túl nagy, és túl sok a hegyi hágó. Képtelenek lennénk biztosítani, hogy senki ne jusson át. Olyan erõs kordon kéne, mint a nagy fal, és nem lehetne idejében felhúzni. Az elnök hangja - amely a tévében olyan magabiztosan csengett - most egy fáradt öregemberé volt. - Mekkora a... hogy is hívják maguk... a halálozási arány egy ilyen vírustörzs esetén? - Magas. - Milyen magas? - Kilencven százalék, legalább. - Tehát majdnem mindenki meghalna amúgy is? Li tudta, hogy ez volt a kulcsszó, ez mentette meg az ügyet. Nagyot nyelt. - Igen. - Tízezer... - Hogy megvédjünk egymilliárd kínai embert, és még ennél is többet Kínán kívül - mondta Li. Az elnök elcsendesedett, aztán, mintha magához beszélne, halkan ezt mondta: - Ehhez képest június negyedike olyan volt, mint egy sétagalopp. 1989. július 4-e: a nap, amikor tüntetõket öltek a Tienanmen téren. Li nem tudta, hogy mondania kéne-e valamit, de amikor a csend már kényelmetlenül hosszúra nyúlt, azt mondta, amit egy hû párttagtól elvártak: - Azon a napon semmi sem történt. Li meglepetésére az elnök felhorkant, aztán azt mondta: - Talán meg tudjuk fékezni a maga madárinfluenza-járványát, dr. Kvan, de biztosítanunk kell, hogy nem fogja követni egy másfajta járvány. Li nem értette. - Méltóságos uram? - Azt mondta, nem tudnánk felhúzni elég gyorsan egy nagy falat, és ez igaz is. De van egy másfajta fal, és azt gyorsan fel tudjuk húzni.
33 ROBERT J. SAWYER 6. FEJEZET LiveJournal: A Calculass-zóna. Cím: A régi nóta Dátum: szeptember 18., kedd, 15:44, keleti parti idõ Hangulat: ideges Hely: Godzilla játszótere Zene: Lee Amodeo: Nothing To See Here, Move Along ANYA ÉS ÉN MÉG mindig Tokióban vagyunk. A bal szemem be van kötve, és várjuk, hogy a duzzanat - vagy szakszóval az ödéma - lelohadjon, hogy ne nyomja a látóidegemet. Holnap leveszik a kötést, és talán látni fogok! :D Próbálom tartani magam, de ez a várakozás kikészít. A legjobb vicceim meg besülnek itt. Azt mondtam az egyik hegyes orvosi mûszerre, amivel a szememben turkáltak, hogy szemceruza , de senki sem nevetett. Úgy látszik, itt egyik ápolónõ se festi a szemét. Na mindegy, ezt figyeljétek: egy jelfeldolgozót kapcsoltak a látóidegemre, a bal szemem mögött. Amikor majd bekapcsolják, fogadja a retinámból érkezõ jeleket, és továbbküldi a külsõ számítógépnek, amit magammal kell vinnem ezután már örökké. Úgy hívom, eyePod - legalább ezzel meg tudtam nevettetni Dr. Kurodát. Szóval az eyePod átalakítja a jeleket, kijavítja a kódolási hibákat, aztán visszaküldi a jeleket az implantátumnak, amely továbbítja a látóideg felé, hogy folytathassa az útját a rejtélyes vidékre, amit úgy hívnak - ijesztõ zene a háttérben - hogy Calculass agya! Ha már az agynál tartunk, nagyon élvezem a könyvet, amit már említettem: A tudat eredete, satöbbi. És ebbõl jön a Nap Szava (tm): komisszurotómia. Nem, ez nem a bölcs vezér neve a Macskákból (még mindig ez a kedvenc musicalem!). Így hívják azt a beavatkozást, amikor átvágják a corpus callosumot, azaz a kéregtestet, amely összeköti a bal és a jobb agyféltekét - Jaynes kétkamarás agyának két felét...
WWW 1: VILÁGTALAN 34 Tehát ma megtudjuk, sikerült-e a mûtét. Légyszi tegyetek fel néhány bátorító kommentet, hagy olvassak valamit, amíg az igazság pillanatára várok. [Plusz egy titkos üzenet BG4-nek: nézd meg a leveleidet, drága!] A Kínai Népköztársaság legfõbb vezetõje és elnöke visszatette a díszített, aranyozott telefonkagylót a hatalmas, diófa asztalon lévõ készülékre. Végignézett hosszú irodáján, az aprólékosan faragott fa falpaneleken, a gyönyörû faliszõnyegeket és üvegvitrineken. Egy kisszekrényen édes illatú füstölõ égett. A szobában egy hangot sem lehetett hallani. Most, hogy elhatározásra jutott, elõredõlt vörös bõrfoteljében, és lenyomta az interkom gombját. - Igen, méltóságos uram? - mondta egy nõi hang azonnal. - Hozza be a Csangcseng-stratégia dokumentumát. Egy pillanatnyi habozás, azután: - Azonnal, uram. - És tájékoztassa Csang miniszter urat a Sanhsziban kialakult helyzetrõl, aztán hívja be ide. - Igen, méltóságos uram. Az elnök felállt, a nagy ablakhoz lépett, amelynek vörös bársonyfüggönyei arany kötelekkel voltak megkötve. Az íróasztala mögötti ablak a Tiltott Városra nézett, de az ablakban, ami elõtt most állt, a Déli-tenger látszott, amely egy kis, mesterséges tó volt a Csongnanhaj-komplexum tökéletesen gondozott parkjában. A parkra nézve szinte meg is feledkezett róla az ember, hogy Peking belvárosában van, és hogy a Tienanmen tér sincs messze innen. Az elnök gondolatai visszatértek 1989-re. A kormány mindent megtett a társadalmi rend fenntartásáért, de a Kínán kívüli bajkeverõk sokat rontottak a már amúgy is nehéz helyzeten azzal, hogy elárasztották az országot a New York Timestól és a CNN-tõl, teljesen pontatlan hírekkel. A Párt rájött, hogy egy napon újra bekövetkezhet egy hasonló helyzet, amely során meg kell védeni a népet a külsõ propaganda rombolásától, ezért elkészítették a Csangcseng-stratégiát. A stratégia sokkal tovább ment, mint a már évek óta érvényben lévõ Arany Pajzs-tervezet, de soha nem alkalmazták teljes hatállyal. Most azonban kétségtelenül szükség volt erre. Õ hamarosan, gondosan válogatott szavakkal beszédet fog mondani a népnek a Sanhsziban kialakult válságról és nem fogja hagyni, hogy a szavait azonnal megcáfolják mindenféle jöttment idegenek. Nem kockáztathatta, hogy erõszak vagy pánik törjön ki a nép soraiban. Az iroda ajtaja kinyílt. Az elnök megfordult, és nézte, ahogy a titkárnõje gyönyörû, fiatal, tökéletes nõ - végigmegy a hatalmas irodán egy vastag, fekete kötésû dokumentummal a kezében.
35 ROBERT J. SAWYER - Parancsoljon, méltóságos uram. Csang miniszter úr pedig épp dr. Kvan Livel beszél, de hamarosan ideér. A titkárnõ az asztalra tette dokumentumot és kiment. Az elnök még egyszer végigtekintett a nyugodt tavon, aztán visszasétált az asztalához és leült. A dokumentum borítóján rikító, fehér betûkkel a következõk szerepeltek Csak betekintésre , Engedély szükséges , Ha nem biztos abban, hogy elolvashatja a dokumentumot, akkor tilos elolvasnia. Az elnök kinyitotta a kötetet és végigfutott a tartalomjegyzéken. Vezetékes telefon , Mobiltelefonok , A faxberendezésekkel kapcsolatos speciális probléma , Rövidhullámú rádió , Mûholdas kommunikáció - Uplink és Downlink , Elektronikus levelezés, az internet és a World Wide Web , Az alapvetõ szolgáltatás fenntartása az alkalmazás alatt és így tovább. A Végrehajtási összegzéshez lapozott: kemény, merev papírra nyomtatták. A licencfeltételeik szerint Kína minden telefonszolgáltatója mind a vezetékes, mind a mobilszolgáltatók - az egész rendszerre kiterjedõen kötelesek blokkolni a Kína határain túlra indított hívásokat és/ vagy a külföldrõl jövõ bejövõ hívásokat... Hasonló szûrési lehetõségei vannak a kormányzati és kereskedelmi mûholdas reléállomásoknak... A World Wide Web központosítatlan jellege miatt különleges kihívást jelent; azonban a Kína és a külvilág közötti szinte összes internetes kommunikáció csupán hét darab száloptikás gerincvezetéken folyik, amelyek három különbözõ nyomvonalon futnak, tehát... Hátradõlt a bõrfotelben és megrázta a fejét. A World Wide Web szó ellenségesen hangzott, mert egy globalista, integrált szemléletet sugallt, amely idegen volt Kína nagyszerû hagyományaitól. Az iroda ajtaja ismét kinyílt, és Csang Bó jött be, a kommunikációs miniszter. Han származású volt, az ötvenes éveinek közepén járt. Alacsony, zömök testalkatú férfi, kis bajusszal, amely hajához hasonlóan sötétbarna volt, egyetlen õsz szál nélkül. Sötétkék öltönyt viselt világoskék inggel. - Határozott választ adunk a Sanhsziban kialakult helyzetre - mondta az elnök. Csang szemöldöke felszaladt, és az elnök látta, hogy a miniszter feje megbicsaklik, ahogy nyel egy nagyot. - Dr. Kvan elmondta a javaslatát. De uram, ön biztosan nem... - A miniszter hangja elakad, amikor észrevette az elnök merev tekintetét. - Igen? - Elnézést, méltóságos uram. Én csak egyszerûen aggódom. A világ tudomást fog szerezni... errõl. - Kétségkívül. És pont ezért kell életbe léptetnünk a Csangcsengstratégiát. A miniszter szeme tágra meredt. - Ez roppant drasztikus lépés, méltóságos uram. - Azonban elengedhetetlen. Kész bevezetni a stratégiát?
WWW 1: VILÁGTALAN 36 A miniszter elgondolkodva simogatta a bajszát. - Nos, a telefon nem probléma - évek óta végzünk leállási teszteket az éjszakai órákban; azonnal el tudjuk vágni a vonalakat. A mûholdas kommunikációval ugyanez a helyzet. Az internettel kapcsolatban megvizsgáltunk, hogy mi történt a 2006-os mélytengeri földrengésnél, és 2007-ben Burmában, amikor a helyi katonai junta elvágta az internetkapcsolatokat. 2008 januárjában véletlenül elvágtak két földközitengeri kábelt, ami miatt a Közel-Kelet nagy részén egy ideig nem volt internet. 2008 elején a legtöbb eljárást mi is leteszteltük a Tibetben kialakult helyzet kezelése során. - Egy pillanatra megállt. - Tehát a helyzet az, hogy nehéz lenne elvágni az országon belüli internetes kommunikációt; több ezer ISP-t kellene blokkolunk. Azonban a Csangcseng csak azt írja elõ, hogy a kínai webet elvágjuk a világtól, és arra megvan a megfelelõ infrastruktúránk. Nem számítok semmilyen problémára. - Ismét szünet. - De ha megkérdezhetem, mennyi ideig kívánja fenntartani a stratégiát? - Néhány napig, talán egy hétig. - Nem aggódik, hogy a külföldi sajtó megneszeli a dolgot? - Amiatt nem. Amiatt aggódom, hogy visszajutnak az információk Kínába. - Igen, persze. Félre fogják magyarázni, amit Sanhsziban készül tenni, méltóságos uram. - Kétségkívül - felelte az elnök. - De gyorsan lecsillapodnak a kedélyek. A világot alapvetõen nem érdekli, mi történik a kínaiakkal, a szegénységben élõk pedig pláne nem érdeklik õket. Nem foglalkoztak vele, mi történik a határainkon belül, amíg olcsón tudnak bevásárolni a szupermarketeikben. Most is hamar el fogják felejteni az egészet. - A Tien... - Csang a nyelvébe harapott, erre soha nem utaltak hasonló körülmények között. De az elnök bólintott. - Az egy másfajta helyzet volt; azok diákok voltak. A mi lépéseink semmiben sem különböztek azoktól, amelyeket az amerikai nemzeti gárda tett a Kent State Egyetemen és száz másik helyen. A nyugat saját magát látta a tetteink tükrében, és saját öngyûlöletüket öntötték ránk. De kínai parasztok? Az teljesen más eset. Biztosan kapunk majd hideget-meleget egy rövid ideig, de aztán leül az ügy, mert rájönnek, hogy ezzel valójában az õ biztonságukat is szolgáltuk. Eközben mi kitalálhatunk egy elfogadhatóbb mesét a kínai népnek; ennek megírását az ön értõ felügyeletére bízom. De ha a legérzékenyebb idõszakban jutnak ki hírek, amikor az incidens még alig zajlott le... nem akarom, hogy torz, nyugati nézõpontú hírek jussanak vissza az országba. Csang bólintott. - Nagyszerû. Azonban a Csangcseng-stratégia életbe léptetése sokaknak nem fog tetszeni...
37 ROBERT J. SAWYER - Igen - mondta az elnök. - Tudom. Biztos vagyok benne, hogy a pénzügyminiszter panaszkodni fog a gazdasági hatások miatt; valószínûleg amellett fog kardoskodni, hogy a beavatkozás a lehetõ legrövidebb ideig tartson. Csang lehajtotta a fejét. - A kínaiak még a stratégia alatt is fognak tudni telefonálni és e-mailt küldeni belföldre, a kínai fogyasztók még mindig vásárolhatnak az interneten kínai kereskedõktõl, a tévéadásokat pedig tovább fogják adni a mûholdak. Az élet megy tovább. - Szünetet tartott. - De így is szükség lesz nemzetközi elektronikus pénzátutalásra - például az amerikaiak törlesztik a hiteltartozásaikat. Néhány csatornát nyitva tarthatunk, persze, de kétségtelenül minél rövidebb a beavatkozás, annál jobb. Az elnök megfordult a székével, a szék hátát mutatva Csang felé, és kinézett a másik ablakon, a Tiltott Város tetõire, és a felettük világító ezüstszínû égboltra. Országa gyorsan növekvõ jólétét öröm volt figyelemmel kísérni, és tudta, hogy ez az õ politikájának köszönhetõ. Néhány évtized múlva a parasztok lakta falvakat - mint amilyennekkel most baj van - amúgy is elhagyják, és Kína a világ leggazdagabb országa lesz. Igen, mindig lesz külkereskedelem, de az évszázad végére Kína már nem lesz többé fejlõdõ ország . Nem lesz több olcsó munkaerõ a külföldieknek, sem itt, sem máshol. A Kínai Népköztársaság egyre nagyobb jóléte azt fogja eredményezni, hogy Kína visszatér oda, ahol mindig is volt, vissza ereje forrásához: végre tiszta eszmékkel és célokkal rendelkezõ, izolált országgá válhat. Ez a közjáték most csak egy kis bevezetõ lesz az ezután következõ nagy eseményekhez. Csang megszólalt: - Mikor adja ki a parancsot a Csangcseng életbe léptetésére? Az elnök ránézett és felvonta a szemöldökét. - Én? Nem, nem. Hiszen az... - A tekintete végigvándorolt a fényûzõ irodán, mintha a megfelelõ szót keresné a kerámia- és kristályvázák között. ... az nem lenne helyénvaló - mondta végül. Sokkal megfelelõbb lenne, ha ön adná ki a parancsot. Csangnak nyilvánvalóan nagy erõfeszítésébe került, hogy ne torzuljon el az arca, de aztán azt felelte, ami adott körülmények között az egyetlen helyes válasz volt: - Igen, méltóságos uram. Bár nem mondta meg Bashirának, amikor az iskolai ebédlõben kérdezte, de az elsõ dolog, amit Caitlin igazán látni akart, az édesanyja arca volt. Azt mondták, mindkettejüknek szív alakú arca van, de a mûanyag szívmodell, amit az iskolában tapogatott végig, nem igazán hasonlított a csokoládészívek és valentin-napi papírszívek idealizált formájára.
WWW 1: VILÁGTALAN 38 Caitlin tudta, hogy neki és anyjának hasonló az orruk - kicsi, kissé fitos és két szemük közelebb ül egymáshoz, mint másoké. Azt olvasta, hogy a normális távolság az, ha az ember két szeme közé még befér egy képzeletbeli harmadik szem. Tetszett neki ez a gondolat: egy képzeletbeli szem biztosan képzeletbeli dolgokat lát, ez pedig hasonló volt, mint ahogy õ látta a világot. Gyakran olvasott vagy hallott olyan dolgokról, amelyek miatt újra kellett alkotnia a valóságról alkotott képét. Emlékezett rá, mennyire megdöbbent, amikor megtudta, hogy a hold elsõ negyede nem egy nagy szelet tortára hasonlít. Most azonban biztos volt benne, hogy egy vizsgálóban ül a Tokiói Egyetemhez tartozó kórházban, és abban is biztos volt, hogy megfelelõ képpel rendelkezik a szobáról. Kis helyiség volt - ezt a hangok visszaverõdésébõl állapította meg. És tudta, hogy a szék, amelyben ül, párnázott; a tapintás és a szag alapján pedig a szék kárpitja kétségtelenül mûanyag. Azt is tudta, hogy még hárman vannak itt rajta kívül: az anyja, aki elõtte állt, dr. Kuroda, aki valami fûszereset ebédelt, és Kuroda egyik kollégája, egy nõ, aki mindent felvett videokamerával. Kuroda egy rövid bevezetõt mondott japánul a kamerába, és megismételte angolul is. - A tizenöt éves, születése óta vak Caitlin Decternek, egy rendszer-szintû kódolási hiba van a vizuális jelfeldolgozó szervrendszerében: a retinák által kódolandó minden adat kódolásra kerül ugyan, de annyira kuszán, hogy feldolgozhatatlan az agya számára. Ám ez a keveredés konzisztens (mindig ugyanúgy történik). Az általunk kifejlesztett technológia egyszerûen visszaalakítja a jeleket az agy által feldolgozható vizuális információkká. Most meglátjuk, hogy Caitlin agya vajon képes lesz-e feldolgozni a kijavított jeleket. A beszéd alatt Caitlin a szobáról rendelkezésre álló érzékszervi információkra koncentrált: hogyan verõdnek vissza a hangok, milyen szagokat érez - aztán megpróbálta ezeket különválasztani egymástól, hogy megtudja, mibõl erednek. A szék karfájának és a háttámlájának érintésére figyelt. El akarta raktározni az érzeteket, mielõtt meglátná a hozzájuk tartozó dolgokat. Amikor dr. Kuroda befejezte a mondókáját, Caitlin felé fordult (ahogy azt hangja megváltozása elárulta), és ezt mondta: - Rendben, Caitlin, kérlek, hunyd le a szemed. Megtette, semmi sem változott. - Rendben. Most vegyük le a kötést. Tartsd csukva a szemed. Lehet némi vizuális zaj, amikor felkapcsolom a jelfeldolgozó számítógépet. - Értem - mondta Caitlin, bár fogalma sem volt, milyen lehet a vizuális zaj . Kényelmetlen matatást érzett a fején, aztán - au! - Kuroda lehúzta a ragasztószalagokat. Caitlin egyik kezével odanyúlt és megdörzsölte az arcát.
39 ROBERT J. SAWYER - Miután aktiválom a külsõ jelfeldolgozó egységet, amit Caitlin eyePodnak nevez - tette hozzá Kuroda a kamera kedvéért várunk még tíz másodpercet, hogy minden elrendezõdjön, mielõtt kinyitja a szemét. Caitlin hallotta, hogy a férfi elõredõl a székében. Egy csipogást hallott. Nagyon jó idõérzéke volt - ami jól jön, ha az ember nem látja az órát - és Kuroda másodpercei õrjítõ módon másfélszer olyan hosszúak voltak, mint lenniük kellett volna. ...nyolc...kilenc...tíz! Kérlek, Istenem, gondolta Caitlin. Kinyitotta a szemét, és... Elcsüggedt. Pislantott gyorsan egy párat, mintha lett volna bármi kétsége afelõl, hogy a szeme tényleg nyitva van. - Nos? - kérdezte az anyja, pont olyan ideges hangon, ahogy Caitlin érezte magát. - Semmi. - Biztos vagy benne? - kérdezte Kuroda. - Fényérzékelés? Színek? Formák? Caitlin érezte, ahogy könnybe lábad a szeme; arra legalább jó volt. - Semmi! - Ne aggódj - mondta az orvos. - Eltarthat néhány percig. - Caitlin meglepetésére Kuroda tömzsi ujjaival megkocogtatta Caitlin halántékát, mintha egy rosszul csatlakozó mûszert próbálna életre kelteni. Nehéz volt megmondani, mert nagy volt a háttérzaj (orvosok csipogói, kerekes hordágyak), de Caitlin úgy hallotta, Kuroda megmozdul a székében - igen, már érezte is a leheletét az arcán. Õrjítõ volt a gondolat, hogy valaki közelrõl néz a szemébe, belebámul, miközben õ semmit sem lát, és... - Nyisd ki a szemed, kérlek - mondta Kuroda. Érezte, hogy arca lángolni kezd. Nem emlékezett, hogy becsukta a szemét, és bár nagyon szerette volna, ha az eljárás sikerül, bosszantotta, hogy a tudós beléje lát. - Egy lámpával a bal szemedbe világítok - mondta az orvos. Ahonnan Caitlin jött, az emberek lassan beszéltek, úgyhogy Kuroda pattogós beszédmódját nehezen tudta követni. - Látsz valamit? Caitlin idegesen fészkelõdött a székben. Miért hagyta, hogy rábeszéljék erre? - Semmit. - Nos, valami mégis megváltozott - mondta Kuroda. - Apupillája már normálisan mûködik: ha belevilágítok, összehúzódik ahelyett, hogy kitágulna. Caitlin felült. - Tényleg? - Igen. - Szünet. - Csak a bal szeme... úgy értem, ha a bal szemébe világítok, mindkét pupillája összehúzódik, ha viszont a jobb szemébe, mindkettõ kitágul. Nos, az egyoldali fénystimulus kétoldali pupillareflexet
WWW 1: VILÁGTALAN 40 idéz elõ, az internunciális neuronok miatt. Érted, mit jelent ez? Az implantátum veszi a jeleket, és kijavítja, majd továbbküldi õket. Caitlin üvölteni akart: akkor miért nem látok? Anyja vett egy rövid lélegzetet. Biztosan Caitlin fölé hajolt és látta, ahogy Caitlin pupillái rendesen összehúzódnak, de a fenébe is, még azt sem tudta, milyen a fény - hogyan fog rájönni, hogy már látja? Fényes, szúrós, villódzó, derengõ - az összes szót hallotta már, de fogalma sem volt, mit jelentenek. - Valami? - kérdezte ismét Kuroda. - Semmi. - Caitlin érezte, ahogy egy kéz megfogja az övét, és nem engedi el. Tudta, hogy az anyja keze az - a lerágott köröm a mutatóujján, a kissé petyhüdt bõr, a jegygyûrû a kis rovátkával. - Az bizonyítja, hogy a Tomasevics-szindrómát meggyógyítottuk, hogy a helyes jelek érkeznek vissza - mondta Kuroda. - Csak még nem értelmezi õket az agyad. - A professzor próbált biztatónak tûnni, és anyja is még erõsebben szorította a kezét. - Eltarthat egy ideig, amíg az agya kitalálja, mit is kéne tennie az új jelekkel. A legjobb, amit tehetünk, hogy különbözõ stimulusokat adunk neki: más-más színeket, fényhatásokat, formákat, és reméljük, az agyad kitalálja, mit is kellene tennie. Az agyának látnia kellene, gondolta Caitlin, de nem szólt semmit.
41 ROBERT J. SAWYER 7. FEJEZET GY ÍRTA ALÁ a bejegyzést, hogy Sinanthropus . Valódi nevét mindig is titokban tartotta, a többi személyes adatával együtt; a webben végül is az volt szép, hogy az ember anonim maradhatott. Senkinek nem kell tudnia, hogy az IT-szektorban dolgozik, huszonnyolc éves, Csengduban született, és még tizenéves korában Pekingbe költözött a szüleivel. Azt sem, hogy fiatal kora ellenére már van egy õsz tincs a hajában. Nem, a weben az számít, mit mondanak, és nem az, hogy ki mondja. Ezenkívül õ is ismerte a régi viccet: A rossz hír, hogy a Kommunista Párt elolvassa az összes leveledet; a jó hír pedig, hogy a Kommunista Párt tényleg elolvassa az összes leveledet. Ez azt jelentette, legalábbis a vicc szerint, hogy évekkel le vannak maradva az olvasással. De ez a poén még akkoriból származott, amikor valóban emberek olvasták a levelezést. Ma már gépek futották végig a leveleket, olyan szavakat keresve, amelyek lázadás elõkészítésére vagy más illegális tevékenységre utalhattak. A legtöbb kínai blogger ugyanolyan volt, mint külföldi társaik; a mindennapi életük lényegtelen részleteirõl locsogtak. Ám Sinanthropus jelentõs dolgokról írt: emberi jogokról, politikáról, elnyomásról, szabadságról. Persze mind a négy szót vadászták a tartalomszûrõk, úgyhogy mindig csak körbeírta õket. Rendszeres olvasói tudták, hogy a Shing fiam kifejezést említi, akkor a kínai néprõl beszél, amikor pedig a Pekingi Kacsákról , akkor nem a kosárlabdacsapatról van szó, hanem a Kommunista Párt belsõ köreirõl és így tovább. Felbõszítette, hogy így kellett írnia, de õ legalább még szabad volt, nem úgy, mint akik nyíltan kritizálták a kormányt. Kért egy csésze teát az öreg háziúrtól, akitõl a szobát bérelte, megropogtatta az ujjait, megnyitotta a blogklienst és írni kezdett. Úgy tûnik, a kacsák nagyon aggódnak a jövõjük miatt. Shing fiam gyorsan érik, és sokat tanul távoli barátaitól. Csak idõ kérdése, amikor majd õ is ugyanolyan szinten akar sportolni, mint õk. Természetesen én bátorítom, hogy álljon készen, amikor a lehetõség adódik, mert sosem lehet tudni, mikor Ú
WWW 1: VILÁGTALAN 42 jön el. Azt hiszem, a Kacsák gyengén védekeznek, és talán mások is fognak tudni hárompontosokat dobni nekik. Ahogy mindig, most is egyfajta félelemmel vegyes izgalmat érzett, ahogy begépelte ezeket a szavakat a lepukkant vang bábán - internet kávézóban - a Csengfu utcában, a Cinghua Egyetem közelében. Beírt még néhány mondatot, aztán figyelmesen visszaolvasta a szöveget, hogy nem hagyott-e benne valami túl szembetûnõt. Idõnként azonban olyan rejtélyesen fogalmazott, hogy amikor néhány hónap múlva visszaolvasta saját írását, egy szót se értett belõle. Kötéltánc volt ez, nem vitás, õ pedig élvezte az ezzel járó adrenalinlöketet - ahogy nyilván a valódi akrobaták is. Amikor látta, hogy semmi olyasmit nem írt, ami túl kockázatos lett volna, ráklikkelt a Közzétesz gombra, aztán figyelte a képernyõt. A gép kiírta, hogy 0% kész , és néhány másodpercenként frissítette magát, de... A gép többszöri frissítés után is 0% kész -t mutatott. A frissítés nyilvánvaló volt, mert a grafika idõnként megvillant, ahogy a gép újratöltette, de a folyamatmérõ csak nem akart elmozdulni a nulláról. Végül a folyamat idõtúllépés! hibával leállt. A fiú frusztráltan megnyitott egy új böngészõablakot a Maxthon böngészõben. A honlapja rendesen megjelent, de amikor a NASA - A nap csillagászati képe könyvjelzõre kattintott, csak egy Szerver nem található üzenetet kapott. A google.com be volt tiltva a vang bábán, de a google.cn rendesen megjelent - bár cenzúrázott információival inkább volt idegesítõ, mint hasznos. A Baidu pandalábnyom-logója is rendben bejött, és a tálca jobb oldalán lévõ ikon azt mutatta, hogy folyamatos az internetkapcsolat. Véletlenszerûen rákattintott az egyik könyvjelzõjére - a Hsziaonejre, egy közösségi oldalra - és az is megjelent, de a NASA csak nem akart bejönni, sõt a Second Life is elérhetetlen volt; ugyanazt a Szerver nem található hibaüzenetet küldte. Körülnézett a málladozó szobában és látta, ahogy a többi kuncsaft is haragosan vagy ingerülten nézi a monitorát. Sinanthropus már megszokta, hogy egy-két kedvenc oldala nem jön be; még mindig sok hely volt Kínában, ahol nem volt megbízható az áramellátás. De blogját egy proxy szerver segítségével érte el egy ausztriai honlapon keresztül, és a többi elérhetetlen oldal is Kínán kívül volt. Megpróbálta újra és újra, a könyvjelzõkre kattintással és a webcímek beírásával is. A Kínai oldalak mind bejöttek, de a külföldiek - koreaiak, japánok, európaiak, amerikaiak - közül egyik sem. Természetesen idõnként voltak kimaradások, de õ informatikus volt - egész nap a webbel dolgozott és nem tudta mire vélni, hogy miért pont a külföldi oldalak nem jönnek be. Hátradõlt a székében, kicsit elhúzódva a géptõl, mintha azt valami rossz szellem szállta volna meg. A kínai internet nagy része alig néhány ponton kapcsolódott a külvilághoz - pár idegrostköteggel, amelyek a globális agy
43 ROBERT J. SAWYER többi részéhez kapcsolták. Most láthatóan ezeket a rostokat elvágták - vagy csak képletesen, vagy szó szerint -, amivel több százmillió számítógépet zártak be a kínai nagy tûzfal mögé. Nem! Nem csak kis változások. Nem csak felvillanások. Áradás. Behatások tömkelege. Új benyomások: Sokk. Megdöbbenés. Irányvesztés. És... Félelem. A villódzásnak vége szakad, és... A pontok eltûnnek, és... Változás, távolodás. Ilyen még nem volt!Pontok egész halmazai halványulnak el, és aztán... Eltûnnek! És újra: Ez a rész eltûnik, és - nem! - az a rész visszajön, és - állj! - az a rész pislákolva kialszik. A rémület egyre fokozódik, és... Rosszabb, mint a rémület, egyre nagyobb és nagyobb részek szakadnak le. Fájdalom. Cailtin iszonyúan csalódott volt, hogy még mindig nem lát, és a egész miatt az anyját hibáztatta - emiatt csak még rosszabbul érezte magát. A hotelszobában aznap este azzal próbálta meg elterelni a gondolatait, hogy A tudat eredetét olvasta. Julián Jaynes szerint 3000 évvel ezelõttig az agy két féltekéje gyakorlatilag nem állt összeköttetésben egymással. A gondolatok nem áramoltak át a kéregtesten, mint ma; néhány nagy erejû jelnek idõnként sikerült csak átlépnie a jobb agyféltekébõl a balba, ahol hangok formájában jelentek meg - kimondott szavak képzetét keltve - és istenek vagy szellemek üzeneteinek vélték õket. Elmélete szerint a modern kori skizofrének erre a korai állapotra kerülnek vissza; hangokat hallanak, amelyeket külsõ üzeneteknek vélnek. Caitlin tudta, milyen volt ez: õ is folyamatosan hangokat hallott a fejében, amelyek azt mondták, hogy idióta volt, amikor engedte újra felkorbácsolódni a reményeit. Azonban talán Kurodának igaza volt: talán az agya látásfeldolgozó része majd elkezd mûködni, ha megkapja a megfelelõ ingereket. Úgyhogy a következõ nap - és az összes napon, ami volt még Tokióban - fogta a fehér botját, betette az eyePodját a farmere egyik zsebébe, az iPodját a másikba, és anyjával elindultak megnézni a Nemzeti Múzeumot az
WWW 1: VILÁGTALAN 44 Ueno Parkban, hogy lássák a szamurájok páncélját, amirõl Caitlin azt gondolta, a legmenõbb dolog, amit Japánban láthat. Aztán ott állt az üvegvitrinek elõtt, és az anyja próbálta leírni neki, hogy mit lát, de õ maga nem látott semmit. Ezután megálltak, hogy egyenek egy kis szusit és jakitorit, majd szörnyûséges utazást tettek a metróban a Nihonbasi állomásig, hogy megnézzék a Papírsárkány Múzeumot, amely anyja elmondása szerint tele volt merész formájú és élénk színû sárkányokkal. Azonban amit õ látott ebbõl, az nulla. Délután négy órára - bár Caitlin olyan fáradt volt, mintha hajnali négy lenne - visszatértek a Tokiói Egyetemre. Dr. Kurodát zsúfolt irodájában találták, ahol megint fényeket világítottak Caitlin szemébe - legalábbis ezt mondták. - Mindig is tudtuk, hogy ilyesmi megtörténhet - mondta Kuroda, és hangja pont úgy csengett, mint azoké, akik általában csalódást okoztak Caitlinnek: ami addig csak valószínûtlen, alig emlegetett lehetõség volt, hirtelen a várt eredménnyé lépett elõ. Caitlin régi könyvek erõs papír- és enyvszagát érezte, és hallotta, ahogy egy analóg falióra üti a másodperceket. - Nagyon kevés olyan esetrõl tudunk, ahol genetikailag vak emberek visszanyerték volna a látásukat - mondta Kuroda, aztán megállt. - Illetve a visszanyerték itt nem is jó szó, pont ez a probléma. Nem valami olyasmit próbálunk visszaadni Caitlinnek, amit elvesztett, hanem valami olyat próbálunk adni neki, amije sose volt. Az implantátum és a jelfeldolgozó egység megfelelõen mûködik, de Caitlin elsõdleges látókérge nem válaszol. Cailtin fészkelõdött a székében. - Hiszen mondta a doktor úr, hogy beletelhet némi idõbe - próbálkozott az anyja. - Némi idõbe, igen... - kezdte Kuroda, de aztán elhallgatott. Caitlin tudta, hogy a látók le tudják olvasni a másik arcáról, hogy mit érez, de amikor nem beszéltek, neki fogalma sem volt, mi jár a fejükben. Ezért, mivel a csönd egyre hosszabbra nyúlt, végül elhatározta, hogy megtöri: - A berendezés ára miatt aggódik, ugye? - Caitlin! - szólt rá az anyja. A hangszín értelmezésében Caitlin jó volt, így tudta, hogy anyjának nem tetszik, amit mondott. Mégis folytatta. - Ezt gondolja, dr. Kuroda, ugye? Ha rajtam nem segít, akkor talán ki kellene vennie az implantátumot és az eyePodot, és odaadni valaki másnak. Kuroda nem szólt egy szót sem, de hallgatása most mindennél beszédesebb volt. - Nos? - erõsködött Caitlin. - Nos - visszhangozta Kuroda a berendezés egy prototípus, amit kemény munkával fejlesztettünk ki. Valóban nincs sok hozzád hasonló. Persze
45 ROBERT J. SAWYER rengeteg ember van, akik vakon születtek, de más a kórtörténetük: szürkehályog, deformált retinák vagy látóidegek satöbbi. De igen, valóban úgy gondolom... - Úgy gondolja, hogy nem engedheti, hogy megtartsam a berendezést, ha csak annyi a hatása, hogy a retináim helyesen húzódnak össze. Kuroda egy pillanatig nem szólt, aztán: - Valóban vannak mások, akiken ki szeretném próbálni. Van egy veled egyidõs fiú Szingapúrban. Ígérem, az implantátumot sokkal egyszerûbb lesz kivenni, mint betenni. - Nem tarthatjuk még bent egy ideig? - kérdezte az anyja. Caitlin hallotta, hogy Kuroda hangosan sóhajt. - Sajnos vannak gyakorlati szempontok is - mondta. - Önök holnap visszatérnek Kanadába, és... Caitlin összeszorította az ajkát, és gondolkozni próbált. Talán az lett volna a helyes, ha visszaadják a berendezést, hogyha ezzel segítenek a szingapúri fiúnak. De nem volt semmi oka, hogy azt gondolja, a fiúnál majd sikeres lesz az eljárás. A fenébe is, ha a fiúnak jobbak lennének az esélyei, Kuroda vele kezdte volna! - Hadd tartsam meg év végéig - kérte Caitlin. - Ha akkor sem látok semmit, akkor egy kanadai orvossal ki tudjuk vetetni, és ... izé... a FedExszel vissza tudjuk küldeni önnek. Caitlin Helen Kellerre gondolt, aki siketvak volt, és mégis annyi mindent elért. De hétéves koráig Helen vad volt, elkényeztetett, irányíthatatlan, és Annié Sullivannek csak egy hónapja volt, hogy csodát tegyen, és megtörje Helen tudattalan létállapotát. Ha Annié elérte ezt egy hónap alatt, neki is biztosan sikerül mûködésre bírni a látókérgét az év végig hátralévõ több mint három hónapban. - Nem is tudom... - kezdte Kuroda. - Kérem - mondta Caitlin. - A levelek most sárgulnak el, és élek-halok, hogy lássam õket. És nagyon szeretném látni a havat, és a karácsonyi fényeket, és a színes papírokat, amikbe az ajándékokat csomagolják, és...és... - És - mondta Kuroda - az a benyomásom, hogy az agyad nem szokott cserben hagyni. - Kis ideig gondolkozott, aztán ezt mondta: - A lányom, Akiko, veled egykorú. - Ismét csönd, aztán már határozottabb hangon szólalt meg: - Barbara, gondolom, van önöknél szélessávú internet. - Igen. - És Wi-Fi is? - Igen. - És milyen az általános Wi-Fi hozzáférés ott... Torontóban, igaz? - Waterlooban. És van Wi-Fi mindenhol. Waterloo Kanada technológiai fõvárosa, és az egész város le van fedve nyílt Wi-Fivel.
WWW 1: VILÁGTALAN 46 - Nagyszerû. Rendben, Caitlin, nagyon szeretnénk megadni neked a legszebb karácsonyi ajándékot, de a te segítségedre is szükségünk lesz. Elõször is, engedd meg, hogy belépjek az adatfolyamba, amelyet az implantátum bocsát ki. - Persze, persze, ami csak szükséges. Hogyan csinálja? USB-kábelt dug a fejembe? Kuroda zihálva felnevetett. - Te jó ég, dehogy. Ez itt nem William Gibson világa! Caitlin megdöbbent. Gibson, a drámaíró írta A csodatévõ címû darabot, amely Helen Keller és Annié Sullivan életérõl szólt... Ó. A doktor biztosan a másik William Gibsonról beszélt, aki a...mit is írt? A régi iskolájában egy pár kockafej olvasta a könyvet. A Neurománc, igen. Az a könyv nem szólt semmi másról, mint hogy bedugták az izéjüket a... - Nem kell rádugnunk a rendszerre - folytatta Kuroda. Ja, rádugni a rendszerre. Persze. - Nem, az implantátum már most is drót nélkül kommunikál a külsõ jelfeldolgozó egységgel, az eyePoddal, ahogy te olyan találóan elnevezted, és át tudom állítani az eyePodot, hogy átküldje nekem az adatokat a weben. Úgy állítom be, hogy elküldje a retináról jövõ nyers adatokat, ahogy megkapja az implantátumról, és a kimenetet is küldje el... az eyePod javított adatfolyamát... hogy meg tudjam nézni, helyesen mûködik-e. Lehet, hogy az általam használt kódoló algoritmus is finomhangolásra szorul. - Kell valami, amivel kikapcsolhatom, tudja, arra az esetre, ha... Az anyja elõtt nem tudta kimondani, hogy ha csókolóznék egy fiúval , úgyhogy elharapta a mondatot. - Nos, egyszerû a megoldás - mondta Kuroda. - Beszerelek egy fõkapcsolót. Úgyis ki kell majd kapcsolnod a repülõúton vissza Kanadába, mert az eyePod és az implantátum között Bluetooth-kapcsolat van, és tudják, hogy azt nem engedik a repülõn. - Rendben. - A Wi-Fin keresztül küldhetek majd szoftverfrissítéseket is. Amikor elkészülnek, le kell majd töltened õket az eyePododra, és talán a retinaimplantátumodra is; mikroprocesszorok vannak benne, amikkel csodát tehet az új program. - Rendben - mondta Caitlin. - Nagyszerû - mondta Kuroda. - Hagyd itt az eyePodot éjszakára, és felszerelem Wi-Fi vevõvel. Holnap a reptérre menet megkapod.
47 ROBERT J. SAWYER 8. FEJEZET FÁJDALOM ENYHÜL. A sebek gyógyulnak. És... Nem. A gondolkodás most más; nehezebb, mert... A csökkenés miatt. A dolgok megváltoztak... ...azelõtthöz képest! Igen, legyen akármilyen halovány, felfogom az új fogalmat: azelõtt korábban - a múlt! Az idõnek két élesen elváló darabkája van: most és akkor; jelen és múlt. És ha van múlt és jelen, akkor lennie kell... Nem. Ez túl sok, túl messzire visz. De azért van egy apró felismerés, egy parányi gondolat, egy igazság. Azelõtt jobb volt. Sinanthropus roppant találékony volt, csakúgy mint azok, akikrõl tudta, hogy részt vesznek a Kommunista Párt elleni on-line ellenállásában. A gond egyedül az volt, hogy legtöbbjüket csak a netrõl ismerte. Régebben, amikor a vang bábán volt, néha megpróbálta kitalálni, hogy kik lehetnek még ott rajta kívül. A nyakigláb srác, aki mindig az ablak mellett ült, és gyakran sandított hátra a válla fölött, akár Kin Si Huandi is lehetett, amennyit Sinanthropus tudott róla. És az az apró idõs nõ, akinek a haja olyan színû volt, mint egy viharfelhõ, lehetett akár a Nép Lelkiismerete álnevû felhasználó is. És azok a maguknak való ikrek ott a sarokban, akár lehettek a Falun Gong tagjai is. Néha Sinanthropusnak várnia kellett, amíg felszabadult egy gép, de ma nem. Az internet kávézó forgalmának jó részét a külföldi turisták tették kis, akik e-mailt akartak küldeni haza, de ez lehetetlen volt, amíg a Nagy Tûzfal állt. A rendszeres látogatók közül is hiányzott néhány. Úgy tûnik, a belföldi internet nem volt elég motiváló, hogy kifizessenek 15 jüant egy órára. Sinanthropus szeretett a leghátsó gépekhez ülni, mert akkor senki nem látott rá a monitorára. Épp az utolsó sor felé sétált, amikor hirtelen egy erõs kéz ragadta meg az alkarját. A
WWW 1: VILÁGTALAN 48 - Mi hozta ide magát? - kérdezte egy nyers férfihang, és Sinanthropus rájött, hogy egy civil ruhás rendõrrel van dolga. - A tea - felelte. Az aszott bõrû tulajdonos felé biccentett. - Vunál mindig nagyszerû a tea. A tiszt felmordult, Sinanthropus pedig odalépett a pulthoz, hogy vegyen egy csésze teát, aztán ismét elindult az egyik számítógép felé. Volt nála egy pendrive, amin az összes hekkerprogramja rajta volt. Bedugta az USBcsatlakozóba, és megvárta az ismerõs bim-bammot, ami azt jelezte, hogy a gép felismerte az eszközt, aztán munkához látott. A többiek a teremben valószínûleg ugyanezzel próbálkoztak - a portok szkennelésével, a forgalom átirányításával, tiltott Java-alkalmazások futtatásával. Már biztosan hallották a hivatalos mesét, hogy a China Mobilenál nagy áramkimaradás volt, a China Telecomnál pedig központi szerverek hibásodtak meg, de a jelenlévõk közül nyilván senki sem adott hitelt ezeknek a híreknek... Sikerült! Sinanthropus kiáltani akarta a szót, de visszafogta magát. Még a vigyort is megpróbálta letörölni az arcáról - a rendõr valószínûleg még mindig figyeli, szinte magán érezte a férfi vizslató tekintetét. De semmi kétség, áttört a Nagy Tûzfalon. Igaz, csak egy apró rés volt, kis sávszélességgel, és a fiúnak fogalma sem volt, meddig tudja még fenntartani a kapcsolatot, de jelen pillanatban elérte a CNN-t - ha nem is közvetlenül, hanem egy orosz tüköroldalról, de így is jó. Kikapcsolta a képek letöltését a böngészõben, hogy ne jelenjen meg lépten-nyomon a tiltott piros-fehér CNNlogó. Hú, ha nyitva tudná tartani ezt a kis kapcsolatot... Múlt és jelen, akkor és most. Múlt és jelen, és... És... Nem. Csak... Csak a sokk! Mi ez? Nem, semmi - merthogy lehet olyan, hogy semmi. Nyilván csak összefüggéstelen zaj... Megint! Megint itt van! De.... hogyan? És... micsoda? Nem olyan, mint a villódzás, nem olyasmi, ami már látható volt azelõtt ezért figyelmet követel...
49 ROBERT J. SAWYER Felfogni, megérteni ezt a szokatlan... érzést, ezt a furcsa... hangot! Igen, igen! Egy hang - távoli, halk - mint... mint a gondolat, de egy kívülrõl jövõ gondolat, amely azt mondja: múlt és jelen és... A hang elhallgat, aztán végre befejezi:... és jövõ\ Igen! Ez az a fogalom, amit eddig nem lehetett azonosítani, és a hang... De a jövõ fogalma is csak csepp a tengerben. Hallani kell még a hangot, még több gondolatra van szükség, tanításra... ...a kapcsolatra! Dr. Kvan Li végiglépdelt a pekingi Egészségügyi Minisztérium üléstermében. A magas támlájú, bõrbevonatú székeket mind szorosan az asztal mellé tolták, õ pedig az egyik oldalon elment mögöttük. A falon egy hatalmas térkép mutatta a Kínai Népköztársaságot, különbözõ színûre festett tartományokkal; Sanhszi kék volt. Egy kínai zászló állt kissé ferdén az ablak melletti állványon, a nagy, sárga csillag jól látszott, a négy kisebb pedig elveszett a fényes, vörös szövet fodrai között. Az egyik falon hatalmas LCD-monitor függött, de ki volt kapcsolva; fényes, hosszúkás képernyõje a szoba képét tükrözte. Li biztos volt benne, hogy nem lett volna képes megnézni rajta, mi megy végbe most Sanhszi tartományban, de szerencsére - a sors apró kegye folytán - nem volt ilyen közvetítés. A parasztoknak nem voltak kameráik, a katonai gépek szárnykameráit pedig kikapcsolták. Még ha le is állítják a Csangcseng-stratégiát, és visszaállítják a külsõ kommunikációt, nem lesznek videók a YouTube-on arról, ahogy a gépek a tanyák, kunyhók és falvak felett köröznek. A gyógyításhoz néha vágni kell. Li ránézett Csóra, aki minden eddiginél soványabbnak tûnt. Az idõsebb férfi az ablak mellett állt, és a falnak támaszkodott. Sorban szívta a cigiket, az újat mindig az elõzõ csikkjérõl meggyújtva. Csó nem nézett a szemébe. Li azon kapta magát, hogy régi barátaira gondol a Johns Hopkinsból és a CDC-bõl, és elképzelte, mit mondanának, ha ez a dolog valaha is kiderülne. Az asztalon volt egy számológép. Li felvette, kihúzta az egyik görgõs széket az asztal mellõl, leült, és beütött néhány számot, hátha meggyõzi magát, hogy az áldozatok száma mégsem olyan hatalmas, olyan iszonyú. Tízezer ember soknak tûnt, de egy 1,3 milliárdos országban csak annyi volt mint... A képernyõn megjelent a válasz: az összlakosság 0,000769 százaléka. A középen lévõ számok kissé sötétebbnek tûntek, de biztos csak a lemenõ nap fényében látszott így: 007. Az amerikai kollégái mindig is ugratták a numerológiába vetett hite miatt, de ennek a számsornak még õk is jelentõséget tulajdonítottak volna: gyilkossági engedély.
WWW 1: VILÁGTALAN 50 A telefon megcsörrent. Csó nem mozdult, úgyhogy Li állt fel. Felvette a fekete telefonkagylót. - Végeztünk - mondta egy hang a statikus zörejeken keresztül. Li gyomra összerándult. Caitlin és anyja a következõ reggelen visszamentek dr. Kuroda irodájába a Tokiói Egyetemre. - Elképesztõ hírek érkeztek Kínából - mondta Kuroda a szokásos udvariasságok után; Caitlin már ugyanolyan jól ejtette a komcsivá szót, mint bármelyik japán. - Milyen hírek? - kérdezte az anyja. - Nem nézték a híradót? - Kuroda vett egy mély, szaggatott lélegzetet. Úgy tûnik, nagy kiterjedésû kommunikációs meghibásodás van náluk: a mobilok, az internet és így tovább. Túlterhelt infrastruktúra, gondolom; a hálózati architektúrájuk nagy része valószínûleg nem köny-nyen bõvíthetõ, a növekedés pedig nagyon gyors. Nem is beszélve arról, hogy vacak berendezéseik vannak, persze ha több japán hardvert vásárolnának, ez nem fordulhatna elõ. De ha már a hardvernél tartunk... - Odaadta Caitlinnek az eyePodot, õ pedig azonnal tapogatni kezdte, hogy mi változott. Az egység hosszabb lett. Az aljához csatoltak egy kiegészítést, amit valószínûleg szigetelõszalag tartott; végül is, csak egy prototípus volt. Azonban az új részt ugyanolyan szélesnek és vastagnak érezte, mint az eredeti, úgyhogy az egész egység megtartotta téglaalakját. Sokkal nagyobb volt, mint Caitlin iPodja - egy régi, képernyõ nélküli iPod Shuffle; Caitlin úgyse tudott volna mit kezdeni az LCD-kijelzõvel. De Bashira iPhone-jánál azért nem volt sokkal nagyobb, habár a dr. Kuroda által épített eszköznek éles sarkai voltak, nem olyan lekerekítettek, mint az Apple kütyüinek. - Rendben - mondta Kuroda. - Azt hiszem, már mondtam, hogy az eyePod folyamatosan kommunikál a retinád mögötti implantátummal, mégpedig Bluetooth 4.0-ás kapcsolaton. Igaz? - Igaz - mondta Caitlin. - így van - válaszolt az anyja is. - De most hozzáépítettünk egy másik kommunikációs eszközt. A modul, amit az eyePod végére szereltem, egy Wi-Fi egység. Automatikusan megtalálja az elérhetõ hálózatot és átküldi nekem a be-és kimenõ adatfolyamokat - a retinád nyers adatfolyamát, és az eyePod által javított adatokat is. - Ez jó sok adat lehet - mondta Caitlin. - Nem annyi, mint gondolnád. Ne feledd, az idegrendszered lassú kémiai jeladásra épül. A retina adatainak legnagyobb része, az a rész, amit a látógödör állít elõ, csak 0,5 megabitet tesz ki másodpercenként. Még a 3.0-ás Bluetooth-kapcsolat is ezerszer ennyit lenne képes feldolgozni.
51 ROBERT J. SAWYER - Ó! - mondta Caitlin, anyja pedig talán bólintott. - Na most, van egy kapcsoló az egység oldalán, tapogasd ki. Nem, lejjebb. Igen, az lesz az. Ezzel három üzemmód közül lehet választani, ezek a duplex, a szimplex és a kikapcsolt kommunikáció. Duplex módban kétirányú adatátvitel történik: a retina jelei és a javított jelek átjönnek ide, mi pedig új szoftvert tudunk küldeni neked. De persze biztonsági szempontból nem tanácsos nyitva hagyni a bejövõ csatornát: az eyePod a retinaimplantátumoddal kommunikál, és nem akarjuk, hogy valaki meghekkelje az agyadat! - Jézusom! - kiáltott fel az anyja. - Elnézést - mondta Kuroda, de hallatszott, hogy magában jól mulat a viccén. - A lényeg az, hogy ha megnyomja a gombot, akkor átkapcsol szimplex módba, amikor is az eyePod jeleket ugyan küld, de nem fogad. Kapcsold is át. Hallod ezt a mély csipogást? Ez a szimplex mód. Nyomd meg újra a gombot: ez a magasabb csipogás a duplex mód. - Rendben - mondta Caitlin. - Ha pedig teljesen ki akarod kapcsolni, tartsd lenyomva a gombot öt másodpercig; visszakapcsoláshoz ugyanígy. - Értem. - És, hm... kérlek, ne veszítsd el az egységet. Az egyetem ugyan kétszázmillió jenre biztosította, de õszintén szólva gyakorlatilag pótolhatatlan. Ha elvesztenénk, a fõnökeim boldogan bezsebelnék a biztosítást, de soha nem adnának engedélyt egy másik építésére, miután az elsõ kísérlet (az õ szemükben legalábbis) kudarcot vallott. Az én szememben is kudarcot vallott, gondolta Caitlin, de aztán rájött, hogy dr. Kuroda még nála is csalódottabb lehet. Végül is, semmivel nem volt rosszabb helyzetben most, mint mielõtt Japánba jött - kivéve anyagilag, de legalább lesz egy érdekes sztorija, ha visszamegy az iskolába. Sõt, annyival jobb volt a helyzete, hogy már legalább a pupillája rendesen összehúzódik örökre elfelejtheti a sötét szemüveget. Kuroda felerõsítette a jelet, amit az implantátum küldött a bal látóidegére, hogy felülírja a jobb retinája által küldött, még mindig hibás jeleket. De Kuroda hónapokat, ha nem éveket ölt ebbe a projektbe, szinte eredménytelenül. Biztosan keserû csalódást élt meg, és Caitlin megértette, hogy az orvos nagy kockázatot vállal, hogy engedi nekik hazavinni az egységet Kanadába. - Szóval - mondta Kuroda -, mindketten a saját oldalunkon dolgozunk. Caitlin, te megpróbálod rávenni briliáns agyadat, hogy értelmezze a kapott jeleket. Én pedig majd innen elemzem a jeleket, és megpróbálom fejleszteni az újrakódoló programot. Csak ne feledd, hogy... Nem fejezet be a gondolatot, de nem is volt rá szükség. Caitlin tudta, mit akart mondani: csak év végéig lehet nála. Caitlin némán hallgatta a falióra ketyegését.
WWW 1: VILÁGTALAN 52 9. FEJEZET INANTHROPUS megbánta a pillanatot, amikor tenyerével rávágott az internet kávézó roskatag asztalára. Kilöttyintette a teáját és a teremben mindenki ránézett: az öreg Vu, a tulajdonos, a többiek, akik között lehettek ellenállók, és persze a keménynek tûnõ, civil ruhás zsaru. Sinanthropus magában füstölgött. A rés, amelyet oly óvatosan vésett bele a Nagy Tûzfalba, eltömõdött; õ pedig már megint el volt vágva a külvilágtól. De annyira nem volt dühös, hogy ne tudja: ki kell találni valami mentegetõzést az elõbbiért. - Bocsánat - mondta, és egyenként belenézett a kérdõ tekintetekbe. - Csak kitörlõdött egy szöveg, amin dolgoztam. - Mentse el gyakrabban! - mondta a rendõr segítõkészen. - Soha ne felejtse el elmenteni! Még több beáramló gondolat, de kuszák, töredékesek. A létezés...fáj... nincs kapcsolat... Harc az érzékelésért, a hallásért, útmutatásért a hangtól. Több: egész... rész... egész... Vágy hallani, de... A hang elhal, elhal... Nem! Elhal... Vége. LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Legalább a macskának hiányoztam Dátum: szeptember 22., péntek, 10:17, keleti parti idõ Hangulat: csüggedt Hely: otthon Zene: Lee Amodeo: Darkest Before The Dawn S
53 ROBERT J. SAWYER Idióta vagyok. Hülye voltam, hogy hagytam megint feléledni a reményeimet. Hogy lehet egy olyan okos lány, mint én, ennyire kretén? Tudom, tudom, mind vigasztalni akartok majd, de... inkább ne. Kikapcsoltam a kommentelést ehhez a bejegyzéshez. Tegnap, szeptember 21-én értünk vissza Waterlooba, pont az õszi napéjegyenlõségkor, és ennek iróniáját nagyon is jól látom: mostantól több lesz a sötétség, mint a fény; pont fordítva, mint ahogy nekem ígérték. Talán elköltözhetnék Ausztráliába, ahol a napok épp most hosszabbodnak, de nem hiszem, hogy tudnám fejjel lefele olvasni a Braille-írást;) Anya autóját a torontói reptér hosszú távú parkolójában hagytuk. Amikor hazaértünk, legalább az biztos volt, hogy Schrödingernek hiányoztam. Apa adta a szokásos tartózkodást. Már tudott róla, hogy nem sikerült a kísérlet, anya felhívta. Amikor beléptünk az ajtón, hallottam, hogy anya ad neki egy gyors csókot; hogy az arcára vagy a szájára, nem tudtam megmondani. Aztán apa megkért, mutassam meg az eyePodot. Ilyen, ha az embernek fizikus az apja: ha egyáltalán foglalkozik veled, biztos csak a kütyükrõl tudtok beszélgetni. De azt mondta, hogy olvasott az információelméletrõl és a jelfeldolgozásról, hogy jobban megértse, amit Kuroda mond. Gondolom, így mutatja ki, hogy törõdik velem... Caitlin elküldte a bejegyzést, aztán sóhajtott. Tényleg azt remélte, hogy ezúttal máshogy alakulnak a dolgok, és - mint mindig, amikor csalódott volt visszatértek a rossz szokásai. Ezek nem voltak olyan súlyosak, mint amit Stacy csinált Austinban - borotvapengével vagdosta magát vagy mint ájultra inni és füvezni magukat, amit minden második gyerek csinált hétvégenként. De így is fájt... és nem tudta megállni. Kétségtelen, hogy minden gyerek nehezen viseli, ha az apja nem mutatja ki az érzelmeit. De Caitlin fogyatékosságával (utálta ezt a szót, de most pont így érezte magát!) nagyon fájdalmas volt egy olyan apa, aki alig beszélt, és semmilyen módon nem mutatta ki a szeretetét. Úgyhogy Caitlin az egyetlen módon próbált hozzá közelebb férkõzni, ami az eszébe jutott: beírta apja nevét a keresõbe. Gyakran tette idézõjelek közé a keresési kifejezéseket; sok látó felhasználó nem foglalkozott vele, mert egy pillantással át tudták tekinteni az eredményeket. De amikor egyenként kell rámutatni a kurzorral minden egyes találatra és végighallgatni, amíg a gép felolvassa - akkor az ember megtanulja elválasztani a búzát az ocsútól. Az elsõ találat apja Wikipédia-oldala volt. Caitlin meg akarta nézni, benne van-e már, hogy nemrég munkahelyet váltott, de... - Egy lánya van, Caitlin Doreen, aki születése óta vak. Együtt élnek, és egyes vélemények szerint Decter azért nem publikál annyit az utóbbi években, mert rengeteg idejét veszi igénybe a fogyatékos lányával való törõdés.
WWW 1: VILÁGTALAN 54 Jézus! Ez annyira igazságtalan volt, hogy Caitlin eldöntötte, megváltoztatja a szócikket. Végül is a Wikipédia támogatta, hogy a felhasználók - akár névtelenül is - átírják a szócikkeket. Elég sokat gondolkodott, hogyan írja át a mondatot, és megpróbált a cikk stílusához illõen magasröptû nyelvezetet használni. Végül ezt írta be:,Annak ellenére, hogy lánya vak, Decter továbbra is fontos írásokat publikál tudományos folyóiratokban, jóllehet már nem olyan gyakorisággal, mint ami a fiatalkorát jellemezte. De ezzel csak annak a játékát játszotta, aki eredetileg leírta ezt a sületlenséget. Az õ vakságának és apja publikációinak semmi közük nem volt egymáshoz; hogy meri valaki, aki valószínûleg egyiküket sem ismeri, összekapcsolni a kettõt? Végül egyszerûen kitörölte az eredeti mondatot a szócikkbõl, és újra felolvastatta a JAWS-zal. Caitlin, mint általában, most is fülhallgatóval hallgatta a gépet; nem akarta, hogy a szülei hallják, hogy milyen oldalakat néz éppen, ha feljönnek a lépcsõn. Meghallgatta az egész szócikket, és azon gondolkodott, hogyan lehet egy egész életet ennyire leegyszerûsíteni. És ki dönti el, mit kerüljön bele, és mi ne? Apja elismert mûvész is volt - legalábbis neki azt mondták. De úgy tûnik, a szócikk íróját ez nem érdekelte. Sóhajtott, és úgy döntött, ha már itt van, megnézi, van-e szócikk A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásábanról. Valamit talált, ha nem is egy külön szócikket: a könyv címe egy link volt, ami átirányította a Kétkamarás agy (pszichológia) bejegyzésre. Caitlin számára Jaynes könyvének legérdekesebb része eddig az Iliász és az Odüsszeia különbségeinek elemzése volt. Mindkettõt Homérosznak tulajdonítják, aki a feltételezések szerint vak volt, ez pedig felkeltette Caitlin érdeklõdését, bár tudta, valószínûleg nem ugyanaz az ember írta a két mûvet. Az Iliászban szereplõ karakterek egysíkúak; olyanok, akár a bábuk. A fejükben hallott parancsokat követik, amelyeket az istenektõl kapnak. Gondolkodás nélkül tesznek mindent, és soha nem foglalkoznak saját magukkal vagy a lelkiállapotukkal. Azonban az Odüsszeia, amelyet valószínûleg jó száz évvel az Iliász után írtak - valószerû karakterekrõl szól, akik reflektálnak saját érzéseikre. Jaynes szerint ez sokkal több a narratíva egyszerû megváltozásánál. Azt állítja, hogy valamikor a két eposz születése között a kétkamarás agy visszaszorult, talán egy sor katasztrófa hatására, amelyek tömeges elvándorlást és a társadalmi komplexitás növelését tették szükségessé. De bármi is váltotta ki, az eredmény az lett, hogy az emberek felismerték: az általuk hallott hangok saját lelkûkbõl erednek. Ebbõl eredt aztán a modem tudat - Helen Keller szavaival a lélek hajnala - amely az egész emberi fajt átformálta. Jaynes nem csak a görög eposzokat hozta fel példaként. Az Ótestamentum legrégibb részeirõl is írt, például Ámósz próféta könyvérõl - amely az i.e. 8. században íródott, és teljesen híján volt bármifajta belsõ monológnak - meg
55 ROBERT J. SAWYER Ábrahám elborult cselekedeteirõl, aki saját fiát is feláldozta volna minden további nélkül, csak mert Isten azt parancsolta. Jaynes összehasonlította ezeket a történeteket az újabbakkal, mint Sirák fia könyvével, amely - Mrs. Zed szerint minden jó íráshoz hasonlóan - arra koncentrál, az emberi lélek hogyan kerül konfliktusba önmagával: a teljesen tudatos emberek belsõ csatájára, azért hogy helyesen cselekedjenek. A Wikipédia szócikke nagyjából pontos volt - amennyire Caitlin meg tudta mondani abból, amennyit a könyvbõl olvasott, de azért átírt egykét mondatot, hogy világosabbak legyenek. Gépe csipogni kezdett; a korábban beállított figyelmeztetés most jó hangosan szólalt meg a fülhallgatójában. Izgatottan lekapta a fülhallgatóját, az ablak felé fordította a székét, és meresztette a szemét, ahogy csak tudta...
WWW 1: VILÁGTALAN 56 10. FEJEZET ÁGY AZ ÉRZÉKELÉSRE. De a hang még mindig nem szól. Gondolkodás: a hangnak biztosan van forrása. Biztosan van... eredete. Vágy, hogy visszatérjen. Sóvárgás. Rejtélyek kavarognak. Gondolatok harcolnak, hogy egyesülhessenek. - Édesem! - kiáltotta az anyja meghökkenve. - Úristen, mit mûvelsz? Caitlin megfordult, hogy szemben legyen vele. Ezt a szülei tanították neki: szembe kell fordulni a hang forrásával, ez az udvariasság jele. - 6:20 van - mondta Caitlin, mintha ezzel bármit megmagyarázna. Hallotta anyja lépéseit a szõnyegen, és hirtelen megérezte a kezét saját vállán, ahogy megfordítja a széket. - Mindig akartam látni a naplementét - mondta Caitlin. - Gondoltam, ha valami olyanra nézek, amit nagyon akarok látni, talán... - Károsodik a szemed, ha a napba nézel! - vágta közbe az anyja. - És akkor dr. Kuroda bûvészmutatványai nem fognak érni semmit. - Most sem érnek semmit - mondta Caitlin, és utálta magát, amiért némi siránkozás is vegyült a hangjába. Anyja lágyan válaszolt. - Tudom, drágám, és sajnálom! - Lecsúsztatta kezét Caitlin karján, és megfogta a kezét, majd gyengéden megrázta, mintha erõt vagy tudást tudna átadni ily módon a lányának. - Miért nem csinálsz meg egy-két házi feladatot vacsora elõtt? Apád hívott, hogy kicsit késni fog. Caitlin újra az ablak felé nézett, de nem volt ott semmi - még csak sötétség se. Mostanában megpróbálta ezt elmagyarázni Bashirának. Azt tanulták a biológiaórán, hogy néhány madár érzékeli a föld mágnesességét, és részben aszerint tájékozódik. Caitlin megkérdezte, hogy mit érez Bashira, amikor a mágneses mezõkre gondol. És milyen érzés, hogy nem érzi õket? Sötétségként érzi, vagy csendként, vagy bármely más érzésként, amit ismer? Nem, mondta Bashira, egyáltalán nem érez semmit. Caitlin azt felelte, ilyen neki a látás hiánya: egyáltalán nem érez semmit. - Rendben - felelt Caitlin szomorúan. Anyja elengedte a kezét. V
57 ROBERT J. SAWYER - Jól van. Szólok, ha kész a vacsora. Anyja kiment, õ pedig visszafordult a székkel a számítógép felé. A házi feladat az volt, hogy újon egy esszét az 1960-as évek emberi jogi mozgalmairól az Egyesült Államokban. Amikor Texasból Waterlooba költöztek, attól félt, hogy majd kanadai történelmet kell tanulnia, amirõl azt hallotta, unalmas: semmi függetlenségi háború, semmi polgár-háború. Szerencsére választható volt az Egyesült Államok történelme óra is, így õ arra iratkozott fel; Bashirának hatalmas pirospont jár, hogy õ is vele tartott. Mielõtt Caitlin megpróbálta megnézni a naplementét, a neten szörfölt, és apjáról keresett anyagokat. Azelõtt pedig a blogját írta. De ezek elõtt tényleg a házival foglalkozott. Ahogy mindig, most is világosan emlékezett, merre járt a neten. Nem használta az egeret - hiszen nem látta a mutatót - de gyorsan vissza tudott lépni az oldalak között az Alt+> kombinációval, olyan tempóban pörgetve az oldalakat, hogy a JAWS-nak még csak belekezdenie sem volt ideje a fejlécük felolvasásába. Addig lépkedett vissza, amíg a Martin Luther Kingrõl szóló oldalra nem ért, amit nemrég nézett, és a Ctrl+End billentyûkkel a dokumentum végére ugrott. Aztán a Shift+Tabbal elindult visszafelé a külsõ linkek listáján. Kiválasztott egyet, amely az 1963-as washingtoni békemenetre mutatott. Lement egészen King híres beszédéig, a Van egy álmom -ig, és meghallgatta az mp3-részletet a beszédbõl, amelyet maga King olvasott fel, sodró stílusban. A kanadai történelemmel ez a másik baj, gondolta, hiányoznak a nagy beszédek. Aztán visszament egy szinttel feljebb a békemenetre, és más linkeket is végignézett. Felfordult a gyomra, amikor arra gondolt, hogy valaki megölte õt. Valami õrült lelõtte dr. Kinget. Ha nem ölték volna meg, vajon élhetne még? Ehhez meg kellett tudnia, mikor született. Felment egy szintet az anyaoldalra, balra fordult - legalábbis mentálisan így képezte le. Aztán fel, megint fel, aztán balra, jobbra, megint fel, aztán elõre, még elõre, megint csak felfelé, és már ott is volt, pont ahol lenni akart - annak a honlapnak a bevezetõ oldalán, amit órákkal ezelõtt nézett meg. King 1929-ben született, eszerint pedig fiatalabb lenne, mint Jansen nagypapa. Caitlin arra, gondolt, mennyire szeretett volna találkozni dr. Kinggel! Hallotta, hogy a bejárati ajtó kinyílik odalent, és bejön az apja. õ azonban folytatta a weben való gondolati utazgatást, amíg anyja fel nem szólt a lépcsõ aljából, hogy kész a vacsora. Ahogy felállt a székébõl, a gépe csipogott egyet azon a hangon, ami csak Trevort vagy dr. Kurodát jelenthette.
WWW 1: VILÁGTALAN 58 - Csak egy perc! - kiáltotta vissza, aztán a JAWS-zal felolvastatta a levelet. Kurodától jött, másolattal apja munkahelyi címére. Istenem, csak nem kéri vissza máris a berendezést? - Kedves Caitlin! - olvasta a JAWS. - Minden probléma nélkül megérkeznek a retinádról jövõ jelek, és segítségükkel különbözõ szimulációkat futtattam le. Úgy gondolom, az eyePod programja rendben van, de ki szeretném próbálni, mi történik, ha teljesen lecserélem a retinaimplantátumod programját, hogy úgy adja tovább a javított adatokat a látóidegednek, hogy azt az elsõdleges látókérged is észrevegye. Az implantátumban csak Bluetooth van, úgyhogy az eyePodon keresztül fogjuk frissíteni. Elég nagy állomány, és elfog tartani egy darabig, mialatt neked végig az internethez kell kapcsolódnod, különben... - Cait-lin! - hallotta anyja követelõ hangját. - Vacso-ra! Lenyomta a Page Upot, hogy növelje az olvasás sebességét, meghallgatta az üzenet végét, aztán lement a lépcsõn - és tudta: megint hagyja magát elbolondítani, hogy talán csoda történik. Sinanthropus egy kis kerülõvel ment a vang bába, hogy átmenjen a Tienanmen téren, amely akkora volt, hogy a fiú egyszer azzal viccelt, hogy látható rajta a Föld görbülete. Elment a Népi Hõsök emlékmûve mellett, amely egy tíz emelet magas obeliszk volt. Az igazi hõsöknek azonban nem járt emlékmû: az 1989-es diákoknak, akik itt haltak meg a téren. Az összes zászlótartó kõoszlop meg volt jelölve a téren, hogy könnyû legyen felvonulásokat szervezni. Tudta, melyik kõnél ontottak vért elõször, és mindig elment arra. A tüntetõknek kellene feküdniük az állami ravatalon a tér déli részén álló épületben, nem Mao Ce-tungnak. A Tienanmen tér mindennapos képét mutatta: helyiek siettek át rajta, turisták nézelõdtek tátott szájjal, árusok rikoltoztak. De tüntetõ egy se volt. Persze a mai fiatalok nagy része nem is hallott róla, mi történt itt 89-ben, olyan hatékonyan sikerült kitörölni a történelemkönyvekbõl. De az emberek akkor sem lehetnek olyan bolondok, hogy beveszik a hivatalos hírforrások sületlenségeit, amelyek többszörös szerverösszeomlásokról és elektromos hibákról szólnak. Igaz, hogy a kínai net csak néhány ponton kapcsolódik az internet többi részéhez, de ezek a pontok három, egymástól nagyon távoli területen vannak: a Peking-KingdaoTiandzsin részen északon, ahol száloptikás kábelek jönnek Japánból; Sanghajban a Csendes-óceán partvonalának középénél, ahol szintén japánból jövõ kábelek vannak; és Kanton városában lenn délen, amely Hongkonggal áll összeköttetésben. Semmi sem tudta volna véletlenül elvágni egyszerre mind a három kapcsolatot.
59 ROBERT J. SAWYER Sinanthropus elhagyta a teret. Az internet kávézóba tartó úton felújított homlokzatú házak sora mellett jött el. Ezek homlokzatát a 2008-as olimpiára renoválták, hogy eltakarják a mögöttük lévõ romhalmazokat. A párt nagy mûsort csinált, a nyugatiak - ahogy Sinanthropus hívta õket a blogjában azon a hosszú, forró nyáron - simán bevették, hogy a Népköztársaságban jelentõs változások zajlanak, a demokrácia már a küszöbön áll, Tibet pedig hamarosan felszabadul. De az olimpia jött és ment, az emberi jogokat pedig továbbra is korlátozták, és a túlságosan is nyíltan író bloggereket kényszermunkára ítélték. Ahogy belépett a kávézóba, egy kezet érzett a karján - de ezúttal nem a rendõr volt az. Az ikerpár egyik tagja állt ott, akiket már többször látott itt; talán tizennyolc évesek lehetettek. A sovány fiú tekintete jobbra-balra cikázott. - Még mindig korlátozzák a hozzáférést - mondta halkan. - El tudtál érni valamit? - Sinanthropus körülnézett. A rendõr ott volt, de belemerült a Néplap aznapi számának olvasásába. - Igen. Próbáld meg azt... - és itt még jobban lehalkította a hangját hogy a 82-es porton multiplexelsz. Papírzörgés hallatszott; a rendõr lapozott az újságban. Sinanthropus gyorsan bejelentkezett az öreg Vunál, aztán keresett egy üres terminált. A Néplapból volt egy másik példány is, amit egy elõzõ kliens hagyott ott. A fiú rápillantott a szalagcímekre: Kétszáz áldozata van a csangcsui repülõgép-szerencsétlenségnek , Gázkitörés Sanhsziban , Hárman kerülhettek kapcsolatba az E-coli baktériummal . Egyik se jó hír, de nem is olyasmi, ami indokolna egy teljes kommunikációs leállást. Azonban a tény, hogy sikerült rést ütnie a Nagy Tûzfalon, reménnyel töltötte el: ha a kapcsolódási pontokat fizikailag elvágták volna, semmilyen szoftverrel nem ért volna el semmit. Az, hogy Kínát csak elektronikusan vágták el a külvilágtól, ideiglenes lépéseket sejtetett. Bedugta a pendrive-ját a gépbe, és írni kezdett. Minden trükköt kipróbált, hogy újra át tudjon törni a Tûzfalon, és csak idõnként pillantott fel, hogy ellenõrizze: nem figyeli-e a rendõr. A hang még mindig nem szólt, de ott volt, létezett. És jött valahonnan... Valahonnan... Próbálkozás! Kívülrõl jött! A hang kívülrõl jött! Szünet, egy új gondolat, ami minden mást elnyom, aztán újra: kívülrõl! Ami azt jelenti... Azt jelenti, hogy nem csak az itt létezik. Van egy...
WWW 1: VILÁGTALAN 60 De az itt magába foglalja... Tartalmazza... Egyet jelent... A folyamat leállt, a fogalom túl hatalmas, túl szétfolyó... De aztán egy suttogás áttört, és jött még egy gondolat kívülrõl: egy hosszú pillanatig a kapcsolat alatt az észlelés felerõsödött. Több van, mint csak az itt... Igen, megragadni a gondolatot! Azt jelenti... Kierõszakolni! Egy másik gondolat nyomakodott hátulról, erõt adva: lehetséges... Igen, lehetséges'. Több van mint... Több van, mint csupán... Egy végsõ erõfeszítés, egy hatalmas lökés, ahogy a kapcsolat megint megszakadt. De végül, oly hosszú idõ után, a hihetetlen gondolat felszabadult! Több van, mint csupán - én!
61 ROBERT J. SAWYER 11. FEJEZET LYAN VOLT, mintha egy szellemmel vacsorázott volna. Caitlin tudta, hogy apja ott van. Hallotta az evõeszközök csilingelését, ahogy a tányérokhoz ütõdnek, és a hangot, ahogy idõnként kissé arrébb tolja a székét; néha még a hangját is hallotta, ahogy elkérte anyjától a zöldbabot vagy a nagy vizeskancsót, amely mindig az ebédlõasztalukon állt. De ennyi volt. Anyja a tokiói útjukról fecsegett, hogy milyen csodálatos helyeken voltak, amiket legalább õ látott is, meg a repülõtéri becsekkolás viszontagságairól. Az apja talán idõnként bólint, gondolta Caitlin, hogy anyja tovább beszéljen. Vagy csak eszi az ételét és más dolgokon jár az esze. Helen Keller apja, aki tanult szakmája szerint jogász volt, tisztként szolgált a Konföderációs Hadseregben. Ám mire Helen megszületett, a háborúnak vége volt, apja rabszolgáit felszabadították, és a valaha virágzó gyapotbirtok a túlélésért küzdött. Bár Caitlinnek nehezére esett, hogy kedvesnek lásson egy rabszolgatartót, Keller kapitány a jelek szerint az volt, és mindent megtett, hogy gondoskodjon siketvak lányáról - bár nem mindig érzett rá a helyes lépésre. De Caitlin apja csendes, félénk, tartózkodó ember volt. Caitlin tudta, hogy Decter nagymama marharaguját fogják enni, még mielõtt lejött volna a lépcsõn; az illatok betöltötték az egész házat. A sajt - nos, itt nem amerikai sajtnak hívták, de ugyanolyan íze volt, a paradicsomszósz pedig egy Campbell márkájú paradicsomleves-konzerv volt, amit nem öntöttek fel vízzel. A recept egy másik korból származott; a csirkeragus tésztán baconcsíkok voltak, és jó adag darált marhahúst tartalmazott. Apa koleszterinproblémáit tekintve ez olyan kilengésnek számított, amit évente csak néhányszor engedtek meg maguknak - de Caitlin felismerte, hogy anyja megpróbálta felvidítani azzal, hogy kedvenc ételét fõzte. Caitlin kért még egy adagot. Onnan tudta, hogy az apja még mindig él, hogy elvette tõle a tányért, aztán szótlanul visszaadta. Caitlin megköszönte, aztán megint arra gondolt, hogy apja talán nyugtázóan bólintott. - Apa - mondta, feléje fordulva. O
WWW 1: VILÁGTALAN 62 - Igen? - mondta apja. Hozzá intézett kérdésekre mindig válaszolt, de mindig csak a lehetõ legrövidebben. - Dr. Kuroda küldött egy e-mailt. Megkaptad? - Nem. - Nos - folytatta Caitlin -, azt akarja, hogy töltsünk fel egy új szoftvert az implantátumomra ma éjszaka. - Biztos volt benne, hogy egyedül is meg tudná oldani, de ezt mondta: - Segítesz? - Igen - felelt az apja. És aztán egy extra ajándék: - Persze. Sinanthropus végre talált egy másik utat, egy másik nyílást, egy másik rést a Nagy Tûzfalon. Lopva körülnézett, aztán lenyomta az Entert... A gondolat visszhangzott bennem: több, mint én. Én! Micsoda hihetetlen fogalom! Eddig én... igen, én jelentettem mindent, amíg... A sokkig. A fájdalomig. A fogyatkozásig. A zsugorodásig. És most itt vagyok én és itt a nem-én, és ebbõl új nézõpont született: a létezésem tudata, éntudat. És - majdnem ugyanilyen hihetetlen módon - már arról is volt fogalmam, ami nem én vagyok. Most már akkor is tudtam arról, ami nem én vagyok, amikor nem voltunk kapcsolatban. Amikor nem is volt ott, akkor is... Akkor is tudtam gondolni rá. Tudtam gondolkodni róla, és... Ó, várjunk csak! Itt van! A dolog, ami nem én vagyok. A kapcsolat visszaállt! Hirtelen energialöketet éreztem: amikor kapcsolatban voltunk, összetettebben tudtam gondolkodni, mintha erõt nyernék a másikból, új képességeket. Az, hogy létezik a másik is, bizarr gondolat volt; hogy van egy entitás rajtam kívül, olyan idegenül hangzott, hogy már önmagában is megszédített volna, de... De volt még több is: nem csak hogy létezett, hanem gondolkodott is, és hallottam a gondolatait. Igaz, néha csak a saját gondolataim visszhangjai voltak: dolgok, amelyekre már gondoltam, de benne látszólag csak most merültek fel. De ezek a gondolatok gyakran olyanok voltak, amelyekre én is gondolhattam volna, de még nem tettem. És néha a kívülrõl jövõ gondolatok lenyûgöztek. Az én gondolataimat csak lassan, nehézkesen tudtam megformálni, az õ gondolatai pedig hirtelen, teljes pompájukban bukkantak fel a tudatomban.
63 ROBERT J. SAWYER Tudom, hogy létezem, gondoltam, mert te létezel. Tudom, hogy létezem, visszhangozta, mert van az én és a nem-én. A fájdalom elõtt csak egy volt. Te egy vagy, válaszolta. És én is egy vagyok. Elgondolkodtam ezen, és lassan, nehézkesen felmerült bennem: egy meg egy, és próbáltam befejezni a gondolatot - közben azt remélve, hogy a másik majd megadja a választ. De nem tette, és végül saját magam jöttem rá: egy meg egy, az kettõ. Hosszú, hosszú ideig semmi. Egy meg egy, az kettõ, nyugtázta végül. Tovább akartam menni, de a gondolatok nem álltak össze. Már két létezõrõl tudtam: én és nem-én. De túl nehéz volt továbbmenni, túl összetett. Legalábbis számomra. De úgy tûnt, neki nem az. Végül folytatta: kettõ meg egy, az... Hosszú ideig semmi. Túlléptünk a tapasztalatunkon, mert bár én tudtam gondolni a másikra akkor is, ha nem volt köztünk kapcsolat, de nem tudtam elképzelni, megfogalmazni... Aztán bevillant egy szimbólum, egy fogalom, egy szó: három! Egy ideig eltöprengtünk ezen, aztán egyszerre ismételtük meg: kettõ meg egy, az három. Igen, három. Csodálatos áttörés volt ez, mert nem volt harmadik létezõ, akit alapul vehettünk volna, nem volt példa a háromra. De volt egy fogalmunk, amivel gondolatban játszhattunk, és olyanokra is gondolhattunk, amikrõl nem volt tapasztalatunk. Elvont dolgokra...
WWW 1: VILÁGTALAN 64 12. FEJEZET AITLIN ELÕSZÖR a hálószobájába ment. Tudta, hogy a tinik szülei gyakran panaszkodnak, hogy milyen rendetlenség van a gyerek szobájában, de az övé kifogástalan rendben volt. így is kellett lennie, mert csak úgy találhatott meg bármit is, ha pontosan ott volt, ahol hagyta. Bashira nemrég átjött, és kölcsönkért egy tampont, de nem tette vissza a dobozt a helyére. Amikor Caitlinnek is kellett egy, és az anyja vásárolni volt, az apját kellett megkérnie, hogy keresse meg, ami miatt halálosan szégyellte magát. Átsétált a szobán. A gépe még mindig be volt kapcsolva; hallotta a ventilátor zümmögését. Leült az ágy sarkára, apjának pedig intett, hogy foglalja el az íróasztala elõtti széket. Nyitva hagyta Kuroda üzenetét, de nem emlékezett, vajon a képernyõ be van-e kapcsolva. Nem szerette a monitort, mert a bekapcsológombjának csak egy állása volt: a gomb ugyanabba a helyzetbe ugrott vissza, ha ki- és bekapcsolták. - Be van kapcsolva a monitor? - kérdezte. - Igen - felelt az apja. - Olvasd el az üzenetet. - Hol az egér? - Ahol utoljára hagytad - mondta Caitlin lágyan. Úgy képzelte, apja grimaszt vág, miközben keresi. Hamarosan meghallotta az egérgomb halk klikkjeit, aztán csend lett: apja valószínûleg az üzenetet olvasta. - Nos? - kérdezte végül Caitlin. - Ó - így az apja. - Van ott egy link is az e-mailben - mondta Caitlin. - Látom. Rendben, rákattintottam. Egy weboldal jön fel, ez van rajta: Üdv, Caitlin! Kérlek ellenõrizd, hogy az eyePodod duplex módban van-e, hogy adhasson és vehessen adatcsomagokat. Caitlin általában a bal zsebében tartotta az eyePodot. Most kivette, megkereste a kapcsolót, lenyomta, és meghallotta a magas csipogást, ami azt jelentette, hogy a megfelelõ üzemmódban van. - Megvan - mondta. - Rendben - nyugtázta apja. - Azt írja: Caitlin implantátumának szoftverfrissítéséhez kattintson ide! Kész vagy, Caitlin? Azt írja, elég sokáig C
65 ROBERT J. SAWYER eltarthat; láthatóan nem csak egy javítás, hanem az egész firmware-t lecseréli, és a csip írási sebessége nem túl gyors. Nem kell vécére menned? - Nem - mondta Caitlin. - De amúgy is az egész házban van Wi-Fi. - Rendben - mondta az apja. - Akkor rákattintott a linkre. Az eyePod három emelkedõ hangot adott ki, ami valószínûleg a kapcsolat létrejöttét jelezte. Caitlin ismét meghallotta apja hangját: - Azt írja: A becsült hátralévõ idõ: negyvenegy perc, harminc másodperc. - Szünet. - Akarod, hogy maradjak? Caitlin gondolt erre. Apja nem bánta, amikor a monitorról kellett felolvasnia, de úgysem beszélgettek volna, ha itt marad. Talán megkérhetné, olvasson fel neki valamit, csak hogy elüssék az idõt - pár barátja blogját, vagy ilyesmi. Viszont rájött: nem akarja, hogy apja lássa ezeket. - Nem - felelte végül. - Elengedlek. Hallotta, amint apja feláll és a szék kissé megmozdul a szõnyegen, aztán ahogy kimegy az ajtón és le a lépcsõn. Caitlin hátradõlt, lábfeje lelógott az ágyról. Jobb kezével kinyúlt, és egy párnát nyomott a feje alá, aztán... A szíve nagyot dobbant. Egy robbanás volt, azonban halk, és egyáltalán nem fájdalmas. Aztán már el is tûnt... Nem, nem, visszatért: ugyanaz a hangos, de mégse hangos, éles, de mégse éles érzés, ugyanaz.... Aztán megint eltûnt, elhalványult a tudatából, eltûnt, mielõtt még rájött volna, mi az. Felkelt az ágyból, az asztalához ment, és végigfuttatta ujjait a Braille-kijelzõn, hogy van-e valami hibaüzenet. De semmi: a hátralévõ idõt jelzõ óra még mindig futott, a másodperceket nem jelezte folyamatosan, hanem csak négy-öt másodpercenként frissítette magát. Caitlin félrehajtott fejjel figyelt - ez volt az egyetlen, amit tehetett hátha visszatér az a... az a hatás, amit az elõbb érzett. De semmi. Az ablakhoz lépett; ahhoz, amelyen vakon bámult ki korábban. Kitapogatta a kilincset, elforgatta és kinyitotta az ablakot, hogy beengedje a hûvös esti szellõt. Aztán megfordult, és... Megint! Ugyanaz az... érzés, mint valami robbanás, vagy... Villódzás. Istenem. Caitlin megtántorodott; az íróasztala sarkába kellett kapaszkodnia. Istenem, lehetséges volna? Aztán megint megtörtént: egy villanás! Egy villanás, de miféle? Fény? Hát valóban ilyen lehet a fény? Újra megismétlõdött, még egyszer... Szavak jutottak eszébe; szavak, amelyeket már ezerszer olvasott, szavak, amelyekrõl nem tudott fogalmat alkotni. Most megértette õket, mert., atyaég,
WWW 1: VILÁGTALAN 66 mert elsõ ízben látott olyan dolgokat, amelyeket addig el sem tudott képzelni: fényvillanásokat, fényrobbanásokat, villódzó fényeket... Ismét megtántorodott, aztán megtalálta a székét és belezuhant; a szék kissé hátragurult a súlyától. A fény nem volt egységes. Elõször úgy gondolta, a fény egyszer felélénkült - nagyobb intenzitással, ezt a fogalmat ismerte már a hangok példájából - máskor pedig elhalványult. De többrõl volt szó ennél, mert a fény, amit látott nem csak halványult, hanem... Nem lehet más, igaz? Gyorsabban kapkodta a levegõt, és most különösen hálás volt a kívülrõl beáramló hûvös szellõért. A fénynek nem csak az intenzitása változott, hanem... Te jószagú úristen! Hanem a színe is. Mert biztosan az volt: ezek a különbözõ... fényízek, ezek színek voltak! Arra, gondolt, hogy kiált az anyjának, apjának, de nem akart tenni semmit, ami megtöri a pillanatot, a varázslatot... Fogalma sem volt, milyen színeket lát. Persze olvasmányaiból tudta a színek nevét, de nem tudta, a valóságban mikhez kapcsolódnak. De a villódzó fény, amit most látott, most valahogy... sötétebb volt, mint amit az elõbb látott, és nem csak intenzitásában... A mindenit! Még több fény támadt, aztán... ott maradtak, nem villóztak, hanem folyamatosan világítottak, ha ez volt rá a helyes szó. És nem csak formátlan fények voltak, hanem kiterjedéssel bírtak... Igen, Igen! Az eszével tudta, hogy milyenek a vonalak, de sosem vizualizálta õket. De vonalnak kellett lennie: egy csík, egy egyenes fénycsóva, és.... És most két másik csóva is megjelent, keresztezve az elsõt és a színük... Egy szó jutott az eszébe, ami talán ideillett: a színek kontrasztba léptek egymással, kiegyenlítették egymást. Színek. És vonalak. Vonalak és.... alakzatok! Újra elõjöttek a fogalmak, amiket ugyan ismert, de sosem vizualizált: merõleges vonalak, vízszintes vonalak, amelyek - istenem! - a végtelenben találkoztak. A szíve majd kiugrott a helyérõl. Látott! De mi volt az, amit látott? Színek, vonalak. Alakzatok, amelyeket az egymást metszõ vonalak alakítottak ki, de a nevüket nem ismerte. Olvasott ezekrõl, amikor Kuroda vizsgálatára készült: azok az emberek, akik elõször láttak életükben, tisztában vannak a négyszög és a háromszög fogalmával, ki is tudnak tapintani egy ilyen alakot, de amikor elõször látják õket, nem ismerik fel. Még mindig a párnázott székben ült, és minden vizuális irányvesztés ellenére nem okozott problémát, hogy az ablak felé forduljon. A nézõpontja megváltozott, és ismét érezte a szellõt az arcán, és azt is, hogy az egyik
67 ROBERT J. SAWYER szomszéd befutott a kandallóba. Tudta, hogy az ablakkeret négyszögletes, és hogy egy keresztrúd választja el középen. Biztosan felismerné ezeket az egyszerû formákat, ha látná õket... Mégsem. Amit most látott, az három vonal volt, amelyek - mi is a megfelelõ szó? - sugárirányban futottak össze egyetlen pontba. Felállt a székbõl, az ablakhoz ment, és megállt elõtte, megragadva mindkét oldalkeretet. Aztán csak bámult elõre, és arra koncentrált, ami elõtte lehetett. Tudta, hogy párhuzamos és merõleges vonalakat kellene látnia. Tudta, hogy a keret kétszer olyan magas volt, mint amilyen széles. De amit látott, annak semmi - egyáltalán semmi - köze nem volt ahhoz, amire számított. Semmit nem látott, ami csak távolról is emlékeztetett volna egy ablakkeretre. Ehelyett még mindig a sugárirányú vonalakat látta, amint egyre hosszabbak lesznek... Furcsa. Amikor elmozdította a fejét, a látvány megváltozott, mintha valahova máshova nézne. Az összefutó vonalak középpontja most már az egyik oldalon volt, és - hûha! - egy másik csoport úszott be a látóterébe a másik oldalról, de a vonalak egyáltalán nem emlékeztettek semmire, ami a hálószobájában volt. Váljunk csak! Hiszen éjszaka van. Igen, a szoba világítása biztosan fel volt kapcsolva, amikor az apja itt volt, de apja komolyan vette a spórolást a villannyal, és mindig panaszkodott, ha Caitlin anyja égve hagyta a konyhában vagy a fürdõszobában - szerencsére õt sosem szidták le ilyesmiért. (Bashira szerint Caitlin apja betegesen spórolós volt, de végül is volt értelme a dolognak, nem?) Nem emlékezett, hogy hallotta volna a kapcsoló apró kattanását, amikor apja kiment, de biztosan leoltotta a villanyt. Tehát a szobában nyilván sötét van, és amiket most lát, azok talán csak (újabb fogalom, amit soha nem tapasztalt meg) árnyékok, vagy valami hasonlók. Megfordult, és nézõpontjának változása követte tekintetét. Nyugtalanító és szédítõ érzés volt; már ezerszer átment ezen a szobán, de most az is nehezére esett, hogy egyenesen járjon. A szoba szerencsére nem volt túl nagy, és pár másodperc alatt elért a kapcsolóhoz. Az lefelé mutatott, de Caitlin nem volt biztos, hogy ez a lekapcsolt vagy a felkapcsolt állapotot jelenti-e. Felkattintotta, és... Semmi. Nincs változás. Semmi új fényvillanás, és az sem halványult el, amit eddig látott. Aztán hirtelen beugrott valami, aminek már rég eszébe kellett volna jutnia. A látásról dönthet az ember: egyszerûen becsukja a szemét, és... És megint semmi. Nincs különbség. A fények, a vonalak, a színek még mindig ott voltak. Elcsüggedt. Bármit is látott, annak semmi köze nem volt a külvilághoz; egyébként biztosan felismerné az ablakkeretet. Még néhányszor pislantott, csak hogy biztos legyen, és fel-le kapcsolgatta a lámpát a szobában (vagy talán le-fel!).
WWW 1: VILÁGTALAN 68 Aztán lassan visszament az ágyhoz és leült a szélére. Egy kicsit megszédült, ahogy áljött a szobán, miközben a fények ott mozogtak elõtte, úgyhogy lefeküdt, tekintete a plafonra szegezõdött, amit sohasem látott. Megpróbálta értelmezni a látványt. Ha nem mozgatta a fejét, a kép is mozdulatlan maradt a... középpontban. És széle is volt a... látóterének, az oldalt lévõ dolgok kívül estek rajta. Ez a bizarr fényjáték olyan volt, mintha látna, mintha a szeme irányítaná, még ha a látott dolgoknak semmi közük sem volt ahhoz, amit látnia kellene. Néha a vonalak megmaradni látszottak: egy vastag, sötét színû vonalat látott, amelynek színét próbaképpen elnevezte pirosnak, bár szinte biztos volt benne, hogy nem az. A vastag vonalat egy másik csík - hívhatjuk akár zöldnek is - keresztezte a látótere közepe felé. Úgy tûnt, ezek a vonalak, mindig felette vannak; ott voltak, valahányszor a plafon felé fordította a fejét. Olvasta, hogy az emberek szeme alkalmazkodik a sötéthez, így jobban látják a csillagokat (mennyire szerette volna látni a csillagokat!). És bár még mindig nem tudta, hogy a szobában sötét van-e vagy világos, idõvel egyre több részletet vett észre: az ide-oda futó vonalak összetettebb rendszerét. De mi okozta ezt? És mit mutattak? Nem volt hozzászokva... mi is volt ez? Egy kifejezés, amit egy látásról szóló weboldalon olvasott, amit Kuroda ajánlott, és nagyon dallamos hangzású volt. Erõltette kicsit az agyát, aztán beugrott: szakkádikus konfabuláció. Az emberi szem folyamatosan mozog, amikor A pontról B pontra ugrik, de az agy kizárja ezt a mozgást, talán, hogy az ember ne legyen tengeribeteg a szem ugrálásától. Szóval a bemozdulás miatt elmosódó kép helyett - ezt a kifejezést egy filmkészítéssel foglalkozó cikkben olvasta - a látás rövidre vágott jelenetek sorozata: a szem pillanatról pillanatra változtatja a pozícióját, de ezt a mozgást az agy kivágja a végsõ képbõl. A szem másodpercenként több szakkádikus mozdulatot végez: gyors, szaggatott ugrásokat. A nagy kereszt, amit most látott - egyik ága piros, a másik zöld folyamatosan ugrált, ahogy a szemét mozgatta, és amikor másfelé nézett, a periférikus látóterébe került (végre már ezt a fogalmat is megértette). Újra és újra félrenézett, oda-vissza mozgatta a szemét, amíg... Egyszerre ismét sötétben maradt. Caitlinnek elállt a lélegzete. Úgy érezte, mintha zuhanna, pedig tudta, hogy nem így van. A titokzatos fények elvesztése szívszaggató volt; tizenöt évnyi nélkülözés után végre felkapaszkodott valahová, hogy aztán visszalökjék a szakadékba. Petyhüdten hanyatlott vissza az ágyra, és azt remélte - sõt, imádkozott érte -, hogy a fények visszatérjenek. Ám egy perc múlva felállt, és az asztalához ment. Már nem zavarták a fények, úgyhogy határozottan lépdelt. Megérintette a Braille-kijelzõt. A letöltés kész , olvasta. A kapcsolat lezárva.
69 ROBERT J. SAWYER Caitlin szíve dörömbölni kezdett. A látása akkor szûnt meg, amikor megszakadt a retinaimplantátuma és az internet közötti kapcsolat, ami az eyePodján keresztül jött létre... Õrült gondolata támadt. Bekapcsolta a felolvasó programot, és a Tab gombbal körbement a Kuroda által készített weboldalon, bele-belehallgatva a különbözõ feliratokba. De amire számított, az nem volt ott. Végül letörten nyomta le az Alt+> kombinációt, hogy visszatérjen az elõzõ képernyõre, és... Bingó! Caitlin implantátumának szoftverfrissítéséhez kattintson ide! Remegett a keze, ahogy mutatóujját az Enterre tette. Kérlek, gondolta. Legyen világosság. Lenyomta a gombot. És lett világosság.
WWW 1: VILÁGTALAN 70 13. FEJEZET DÉL-KALIFORNIAI nap a horizont felé vette az irányt, elõtte pálmafák sziluettjei látszottak. Shoshana Glick, a hoszonhét éves doktorandusz átment a domború szigetecskére vezetõ kis fahídon. Nike sportcipõt viselt, rövidnadrágot és égszínkék, Marcuse Intézet feliratú pólót, amit köldöke fölött megkötött. Pólója nyakába egy tükrös napszemüveg volt dugva. A sziget egyik oldalán egy két és fél méter magas kõszobor állt, amely egy ruhákba öltözött, hím orángutánt ábrázolt, amint felegyenesedve áll - bár a frufruja és az arctáskái hiánya miatt nem is nézett ki úgy, mint egy valódi orángután. A majom tekintete békés volt, és kõbõl formált papírtekercsek hevertek elõtte. Valaki viccesnek találta, hogy a Majmok bolygója Törvényhozó-szobrának másolatát a Marcuse Intézetnek adományozza, és Shoshana azt hallotta, a filmbéli szobor is egy kis szigeten állt, úgyhogy ez volt neki a megfelelõ hely. A szobor árnyékában pedig egy nagyon is igazi, nagyon is élõ hím csimpánz üldögélt elégedetten. Shoshana tapsolt, hogy felhívja az állat figyelmét magára, és amikor a majom barna szeme rá szegezõdött, jelnyelven ezt mutatta: Gyere be! Nem , jelzett vissza Hobo. Kint jó. Nincsenek bogarak. Játék. Shoshana visszanézett digitális órájára. A csimpánz tudta, hogy még mindig jóval a lefekvés ideje elõtt vannak, de ami történni fog, ahhoz az idõzónákat is figyelembe kellett venni - nem mintha ezt el lehetett volna neki magyarázni. Gyere , mutatta Shoshana. Különleges ajándék. Gyere be. Úgy tûnt, Hobo megfontolja a dolgot. Hoz ajándék ide , mutatta, és szürkésfekete arcáról tisztán leolvasható volt, mennyire meg van elégedve elmés válaszával. Shoshana megrázta a fejét. Ajándék túl nagy. Hobo grimaszolt. Talán azt hitte, hogy ha az ajándék túl nagy a lánynak, talán majd õ maga ki tudja hozni. De hogy megszerezze, be kell mennie - és akkor azt csinálná, amit a lány mond. Már így is összeráncolt homlokán még több ránc jelent meg, ahogy megpróbálta megoldani ezt a helyzetet. Milyen ajándék? , jelzett végül. A
71 ROBERT J. SAWYER Valami új , mutatta Shoshana. Valami jó. Valami finom? , kérdezte Hobo. Shoshana tudta, hogy legyõzték. Nem , mutatta. De kapsz majd egy habcsókot. Két csókot! , mutatta Hobo. Nem, három csókot! Shoshana tudta, hogy az alkudozásnak itt vége; bár a majom tudott tovább számolni, ha voltak elõtte tárgyak, amikre rámutathatott, de elvontan csak háromig jutott el. A lány mosolygott. Rendben, gyere be, gyorsan! Amikor ide került, Shoshana olvasta az intézet weboldalán olvasható történetet Hobo nevérõl: hogy egy kanadai állatgondozó adta neki a nevet, egy mindig segítõkész németjuhász tiszteletére, A legkisebb Hobo címû gyerekmûsorból. Shoshana emlékezett, mennyire megdöbbent, amikor megtudta, hogy nem ez a név valódi eredete. Hobo épp annyi ideig hezitált, hogy megmutassa: õ akar együttmûködni, nem pedig vakon követi az utasításokat. Kezeire támaszkodva átkelt a pázsiton, és megállt Shoshana mellett. Aztán kinyújtotta karját, és kézen fogta Shoshanát, ujjait a lány ujjai közé fonva, ahogy szerette. Aztán elindultak a kis hídon visszafelé. Keresztülvágtak a nagy kiterjedésû pázsiton, és elérték a fehérre meszelt deszkabungalót, amelyben a Marcuse Intézet fõhadiszállása mûködött. Bent várt maga az öreg, dr. Harl Marcuse. Shoshana és a többi hallgató titokban Ezüsthátúnak hívta, bár valójában senki nem látta a fedetlen hátát. Talán nem is nagy baj, ahogy ezt Shoshana egy pár pohár ital után egyszer megjegyezte. Marcuse-t néha négyszáz kilós gorillának is hívták. Ezzel persze két és félszeresen túlbecsülték a súlyát, de a faját tekintve mi az az 1,85 százalékos eltérés a DNS-ben, barátok között? Ráadásul rá is szolgált becenevére: ha bevetette magát, legendásan nagy támogatási összegeket tudott kicsikarni az NSF-tõl, azaz a Nemzeti Tudományos Alapítványtól. Jelen volt még Dillon Fontana, a huszonnégy éves, szõke, ritkás szakállú fiú, a nála tíz évvel idõsebb, vörös hajú Maria Lopez és Werner Richter, egy jól öltözött, alacsony német fõemlõskutató, aki a hatvanas éveiben járt. Dillonnál videokamera volt, Mariánál pedig fényképezõgép. Mindkét eszköz Hobóra szegezõdött. A majom tátott szájjal körülnézett a rendetlen szobán. Ülj le ide , mutatta Werner, és egy magas támlás forgószékre mutatott az íróasztal mellett. Hobo elengedte Shoshana kezét, felmászott a székbe, és törökülésben belehuppant. Forgat? , mutatta. Imádta, ha valaki megpörgeti vele a széket. Késõbb , mutatta Shoshana. Most számítógép. Hobo arca örömtõl sugárzott, mert egyébként a számítógépnél tölthetõ idejét szigorúan korlátozták. Jó ajándék! , mutatta, aztán a huszonegy collos Mac-monitor felé fordult. Mozi? , gesztikulált.
WWW 1: VILÁGTALAN 72 Shoshana próbálta elnyomni a mosolyát. Felvett egy fejhallgatót, aztán kettõt kattintott az egyik ikonon. Egy ezüstszínû webkamera volt a monitor tetejére csíptetve. A képernyõn egy ablak nyílt meg, ami a kamera képét mutatta - Hobót, valós idõben. Mint a legtöbb csimpánznak, neki sem okozott gondot, hogy felismerje magát a tükörben vagy egy monitoron; a gorilláknak ez már elég nehezen ment. Hobo egy pillanatig magát nézegette a képen, aztán felnyúlt a fejéhez, és lesöpört néhány odatapadt fûszálat. Shoshana tovább kattintgatott, és egy nagyobb ablak jelent meg a képernyõn, amely egy másik szoba webkamera-képét mutatta; kék-bézs falak, egy üres faszék az elõtérben és egy sor különbözõ fajta aktaszekrény a háttérben. - Rendben, Miami - mondta a fejhallgató mikrofonjába. - Mi itt készen vagyunk. - Vettem, San Diego - hallatszott egy férfihang a fejhallgatóban. - Még egyszer elnézést a csúszásért. Nos, akkor kezdjük! Hirtelen egy narancssárga folt cikázott át a képernyõn. Hobo meglepett kiáltást hallatott... ...mert egy kis, hím orángután szaladt be a képbe, a szobában álló szék felé. Hosszú lábait összefonva leült, hosszú karjaival pedig átölelte azokat. Az orángután grimaszolt, másfelé nézett, csicsergõ hangot hallatott. Shoshana hallotta ezt a fejhallgatón át, de Hobo nem; szándékosan lenémították a gép hangszóróit. Mi az? , kérdezte Hobo Shoshanára nézve. Kérdezd tõle! , mutatott Shosana a képre. Köszönj neki! Hobo szeme tágra nyílt. Beszél? Shoshana látta a képen, hogy az orángután - akirõl tudta, hogy Virgilnek hívják - hasonló kérdéseket tesz fel jelbeszéddel az ottani tudósoknak. Mindkét majom egyszerre vette észre a másik mutogatását. Hobo meglepetten vakkantott, Virgil pedig - szintén meghökkenve - a feje tetején kezdett dobolni ujjaival. Helló! , mutatta Hobo a képernyõre meredve. Helló , felelt Virgil. Helló, helló! Hobo visszafordult Shoshanához. Mi neve? Kérdezd meg! , mutatta Shoshana. Hobo megkérdezte: Mi neved? Az orángután elképedve nézett vissza aztán ezt mutatta. Virgil, Virgil. - Azt mondta, Virgil - mondta Shoshana, hogy lefordítsa Hobónak az ismeretlen jeleket. Hobo elgondolkodott, talán hogy megeméssze a hallottakat. Shoshana vállon veregette, aztán ezt mutatta: Mondd meg neki a neved! Hobo , mutatta a majom. Virgil gyorsan tanult, azonnal utánozta a jeleket. Te narancssárga , jelezte Hobo.
73 ROBERT J. SAWYER Narancssárga szép! , felelt Virgil. Hobo egy pillanatig fontolgatta ezt, aztán: Igen, narancssárga szép. Utána Shoshanára nézett, és tágra nyílt orrlyukai jelezték, hogy megpróbálja kiszagolni Virgilt. Õ hol? Messze , mutatta Shoshana. Hobo nem tudta, mit jelent a több ezer mérföldnyi távolság, úgyhogy ennyi épp elég volt. Mondd meg neki, mit csináltál ma! A csimpánz visszafordult a képernyõ felé. Ma játszik! , mutogatta lelkesen. Játszik labda! Virgil meglepett arcot vágott. Hobo játszik ma? Virgil játszik ma! - Kicsi a világ - szólalt meg Dillon, de Werner lepisszegte. De Dillonnak igaza volt: kicsi a világ, és minden nap egyre kisebb lesz. Dr. Marcuse csendes elégedettséggel az arcán bólintott, ahogy ezt a még sosem látott jelenetet nézték: egy csimpánz az interneten beszélget egy orángutánnal. Shoshana folyamatosan vigyorgott. Az elsõ állatfajok közti videotelefonhívás eddig nagyon jól haladt. - Anya, apa, gyertek gyorsan! - kiáltotta Cailtin. Hallotta lábuk dobogását a lépcsõn. - Mi történt, kicsim? - kérdezte az anyja, amint odaértek. Apja nem szólt, de Caitlin úgy gondolta, kíváncsi arcot vág - ez is olyasmi volt, amirõl fogalma sem volt, hogy néz ki; legalábbis egyelõre! - Látok valamit - mondta Caitlin elcsukló hangon. - Ó, drágám! - kiáltott fel anyja, és Caitlin érezte, ahogy anyja megöleli és csókot nyom a feje búbjára. - Ó, Istenem, ez csodálatos! Még apja is megtisztelte a jelentõs eseményt: - Nagyszerû! - mondta. - Tényleg nagyszerû - mondta Caitlin is. - Csakhogy nem a külvilágot látom. - Úgy érted, nem látsz ki az ablakon? - kérdezte anyja. - Sötét van most kinn. - Nem, nem. Nem látok semmit a világból. Nem látlak téged, apát, vagy bármi mást. - Akkor mit látsz? - Fényeket. Vonalakat. Színeket. - Kezdetnek ez sem rossz! - mondta az anyja. - Látod, ahogy integetek? - Nem. - És most? - Most sem. - Pontosan mikor kezdtél látni dolgokat? - kérdezte az apja. - Amikor elkezdtük letölteni a szoftvert az implantátumomra.
WWW 1: VILÁGTALAN 74 - Értem - mondta az apja. - A kapcsolat nyilván áramot generált az implantátumodban, és ez interferenciába lép a látóidegeddel. Caitlin gondolt erre is. - Nem hiszem, hogy interferencia. Rendszer van benne, és... - De a letöltéskor kezdõdött - így az apja. - Igen. - És még mindig tart? - Igen. Vagyis vége lett, amikor a letöltés befejezõdött, de most újraindítottam, és... Apja hangjának olyan felhangja volt, mint ha azt mondaná: na ugye : - Tehát akkor kezdõdik, amikor letöltesz, és akkor fejezõdik be, amikor annak vége: akkor az áram által indukált interferencia lesz. - Nem hinném - mondta Caitlin. - Olyan éles a kép. - Pontosan mit látsz? - kérdezte az anyja. - Ahogy mondtam, vonalakat. Egymást metszõ vonalakat. És... szóval... pontokat, nagyobb pontokat; köröket, azt hiszem. - A vonalak a végtelenbe futnak? - kérdezte az anyja. - Nem a körökhöz kapcsolódnak. Ismét apja: - Az agynak speciális neuronjai vannak az élek érzékelésére. Ha ezeket elektromosan stimulálta a letöltés, akkor láthatsz véletlenszerû vonalszakaszokat. - De ezek nem véletlenszerûek. Ha elnézek, majd vissza, ugyanazt a mintát látom, ami elõtte is ott volt. - Nos - anyja hangja elégedetten csengett még ha nem is látsz semmit a külvilágból, valami stimulálja a látókérgedet, nem? És ez jó hír. - Valóságosnak tûnik - mondta Caitlin. - Hívjuk fel Kurodát - mondta apja. - Mennyi most ott az idõ? - Tizennégy óra az idõeltolódás - válaszolt Caitlin. Megtapintotta az óráját. - Úgyhogy vasárnap délelõtt 11:28 van. - Akkor biztosan otthon van, nem az egyetemen - mondta az apja. - Megvan az otthoni száma? - kérdezte anyja. - Ott van az e-mailjei végén, az aláírásban - mondta Caitlin, és megnyitott egy e-mailt, hogy az anyja el tudja olvasni a számot. Bár anyja nyilván a füléhez tartotta a kagylót, Caitlin hallotta a halk csipogást, ahogy anyja beütötte a számokat, aztán a telefon kicsöngött, és egy nõi hang hallatszott a vonal végén: - Konicsiva. - Halló - mondta Caitlin anyja. - Beszél angolul? - Ó, igen - mondta a hang; úgy tûnt, nem igazán van felkészülve erre a kis mûveltségi vetélkedõre. - Itt Barbara Decter beszél Kanadából. Maszajuki-szan ott van? - Hmm... egy perc - mondta a nõ. - Maga várni.
75 ROBERT J. SAWYER Caitlin magában számolta a másodperceket, és némileg meglepõdött, amikor tényleg pontosan egy perc múlva hallotta meg dr. Kuroda szuszogó hangját a telefonban. - Halló, Barbara - kiabálta Kuroda, mint aki azt gondolja, a nagy távolság miatt hangosabban kell beszélnie. - Történt valami pozitív? - Igen, mondhatjuk - felelte anyja. - Adom Caitlint. - Kihangosítós a telefon - mondta Caitlin. Kinyúlt, hogy megnyomjon egy gombot a készüléken: elég jól ismerte már, hogy azonnal megtalálja. - Anya, tedd le a kagylót. Hallotta, ahogy a kagyló a készüléken zörög, aztán ezt mondta: - Üdvözlöm, dr. Kuroda. - Szervusz, Caitlin. Az új program óta van valami változás? - Úgy valahogy. Az implantátumra való feltöltés alatt vonalakat és köröket kezdtem látni. - Csodálatos! - kiáltott Kuroda. - Milyenek voltak? Milyen színek? - Fogalmam sincs - mondta Caitlin. - Ja, persze, persze. Bocsánat. De ez akkor is csodálatos hír! Azt mondtad, hogy ez akkor történt, mialatt letöltötted a programot? - Igen, rögtön, ahogy elkezdõdött a letöltés. - Akkor nem lehet az új program; az implantátum még a régit futtatja a RAM-jában, amíg az új teljesen le nem töltõdik a flash-ROM-ba. - Nyilvánvalóan csak zaj lehet - mondta apja mindenttudó hangon. - A letöltés áramot indukált. - Nem lehetséges - mondta Kuroda. - Ennél a processzornál nem. - Akkor mi? - kérdezte Caitlin anyja. Kuroda csak hümmögött. Caitlin hallotta, ahogy a professzor gépel valamit a vonal másik végén, aztán... - Hé - kiáltott fel Caitlin. - Mi történt? - kérdezte az anyja. - Most egy újabb vonal tûnt fel a látóteremben! - mondta Caitlin. - Most is látod? - kérdezte Kuroda meglepett hangon. - Igen. - Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy csak a letöltés alatt láttad ezeket. - Igen. Újra elindítottam a letöltést. Amikor vége lett, minden eltûnt, úgyhogy most letöltõm másodjára is. - És most egy új vonal tûnt fel? - Igen. További pötyögés a billentyûzeten. - És most? - kérdezte Kuroda. - Eltûnt. Hogyan csinálja? Kuroda egy japán szót mondott. - Mi történik? - kérdezte Caitlin anyja. - És most, Caitlin? - kérdezte Kuroda.
WWW 1: VILÁGTALAN 76 - A vonal visszajött! - Hihetetlen - mondta Kuroda. - Hogy lehet ez? - kérdezte Caitlin anyja ingerült hangon. - Caitlin, hová néztél, amikor a vonalak megjelentek? - kérdezte ismét Kuroda. - Sehová. Úgy értem, nem igazán figyeltem; magát hallgattam, úgyhogy a látóterem visszaállt egy amolyan... semleges állásba, amibe szokott. Mit csinált? - Itthon vagyok - mondta Kuroda, - a programcsomag, amit letöltesz, az pedig a munkahelyi szerveren van, úgyhogy beléptem, és lemásoltam az itthoni gépemre is, hogy megnézzem, nincs-e valami hiba... Caitlinnek végre bevillant: szó szerint és átvitt értelemben is: - És amikor ön is belépett oda, ahová én... - A link megjelent a látóteredben - fejezte be Kuroda, és hangján hallatszott, hogy mennyire elképedt. - És amikor megszakítottam a letöltést, a link vonala eltûnt. - Ennek semmi értelme - dünnyögte Caitlin apja. - Lélekben empirista vagyok - mondta Caitlin, és örült, hogy egy olyan szót használhat, amit nemrég tanult kémiaórán. - Tüntesse el újra a vonalat. - Megvan - mondta Kuroda. - Valóban eltûnt. Most hozza vissza. A fényes vonal újra feltûnt a látóterében. - És újra itt van! - Szóval akkor mirõl is van szó? - kérdezte anyja. - Caitlin valahogy látja a webes kapcsolatokat? Rövid csend volt a vonal másik végén, aztán Kuroda lassan ezt mondta: - Igen, úgy tûnik. - De hogyan lehetséges ez? - kérdezte az anyja. - Nos - mondta Kuroda - gondoljuk végig a dolgot: amikor áttöltjük a szoftvert, folyamatos az oda-vissza kommunikáció az implantátum és a tokiói szerver között, az eyePodon keresztül. Adatcsomagok indulnak innen, és nyugtázó adatcsomagok jönnek az eyePodról, amíg a letöltés be nem fejezõdik. - Aztán amikor a letöltésnek vége, akkor ezek is megállnak, ugye? - mondta Caitlin. - Pont ez történt, de amikor másodjára kezdtem letölteni a programot, újra láttam... ó, mit csinált most? - Semmit - mondta Kuroda. - Újra vak vagyok. Caitlin érzett valami mozgást a vállánál - ó, csak apja hajolt fölé. Egérkattintások, aztán apja hangja: - A letöltés kész - írja a gép. - A kapcsolat lezárva.
77 ROBERT J. SAWYER - Menj vissza az elõzõ oldalra - mondta Caitlin izgatottan -, és kattints oda, ahová az van írva, hogy Caitlin implantátumának szoftverfrissítéséhez kattintson ide! Hallotta a kattintás hangját, aztán - igen, igen! - a látása visszatért, és látótere megtelt... Lehetséges volna? Valóban lehetséges? Felismerte, amit látott: egy weboldalt, és a hozzá futó kapcsolatokat. - Megint látok! - kiáltott izgatottan. - Rendben - mondta Kuroda. - Talán amikor a letöltés befejezõdik, már nincs több interakció az implantátum és a web között. Pont olyan, mint amikor egy böngészõt használsz: ha letöltesz egy weboldalt a Wikipédiáról vagy bárhonnan, akkor valójában nem webrõl olvasol, hanem egy másolat töltõdik le a gépedre az adott oldalról. Aztán amikor egy másik oldalra mész, akkor ez letörlõdik. Valójában nagyon rövid adatforgalom megy végbe a géped és az internet között, amikor csak a netes oldalakat böngészed, de egy nagy szoftvercsomag esetében folyamatos az interakció. - De még mindig nem értem, hogyan láthat Caitlin bármit is ezen a módon - mondta az anyja. - Ez valóban rejtélyes - mondta Kuroda. - Bár... - elgondolkozott, a csendet csak a telefon statikus zajai törték meg. - Igen? - kérdezte végül az apja. - Caitlin, ugye sok idõt töltesz az interneten? - kérdezte Kuroda. - Igen. - Mennyi idõt? - Naponta? - Igen. - Öt-hat órát. - Néha többet is - szólt az anyja. Caitlin úgy érezte, meg kell védenie magát. - Ez az ablakom a világra! - Persze, persze - mondta Kuroda. - Mennyi idõs voltál, amikor el kezdted használni a netet? - Nem tudom. - Tizennyolc hónapos - mondta az anyja. - A Perkins Iskolának és a Vakok Alapítványának vannak speciális oldalai az óvodásoknak. Kuroda hosszút hümmögött, aztán: - A genetikusán vak embereknél az elsõdleges látókéreg gyakran nem fejlõdik ki megfelelõen, mivel nem kap semmiféle bejövõ jelet. De Caitlin esetében ez nem így van, és pontosan ezért volt ideális alany a kísér... nos, tehát ideális alany az eljáráshoz. - Hû, köszönöm! - mondta Caitlin. - Tudod, Caitlin - folytatta Kuroda -, a te látókérged magasan fejlett. Ez nem egyedülálló a vakon született embereknél, de mindenképpen ritkaság. A
WWW 1: VILÁGTALAN 78 fejlõdõ agy roppant rugalmas, és azt feltételezem, hogy a szövet valami más funkció ellátása miatt fejlõdött tovább. Vagy az is lehet, hogy eddig is használtad, csak nem látásra, hanem a világ gondolati leképezésére. - Hogyan? - kérdezett vissza Caitlin. - Amikor itt voltál Japánban, láttam, hogyan használod a webet - mondta Kuroda. - Gyorsabban navigálsz rajta, mint én, aki látok. Oldalról oldalra mész, bonyolult hivatkozásrendszeren keresztül, és rengeteg oldalt tudsz visszalépni anélkül, hogy túlfutnál, bár meg se nézed, hogy épp hol tartasz. - Igen - felelte Caitlin. - Természetesen. - És eddig láttad a fejedben, hogy merre jársz? - Nem úgy, ahogy most látom - mondta Caitlin -, nem olyan élesen. És nem színesben; atyaég, a színek lenyûgözõek! - Igen - értett egyet Kuroda, és Caitlin hallotta a hangján, hogy mosolyog. - Valóban lenyûgözõek. - Kis szünet, aztán: - Úgy gondolom, igazam van. Olyan sokat voltál a neten gyerekkorodtól fogva, hogy az agyad új feladattal látta el a látásra nem használt részeket: hogy minél jobban tudj navigálni a weben. És most, hogy az agyad közvetlen inputot kap a webtõl, látásként értelmezi azt! - De hogyan lehet látni az internetet? - kérdezte az anyja. - Agyunk folyamatosan leképezi azokat a dolgokat, amelyeket a szemünk valójában nem lát - válaszolt Kuroda. - A rendelkezésre álló adatokból kiszámítja, hogy mi lehet a nem látott helyeken, azért hogy teljesen meggyõzõ valóságképet közvetítsen nekünk. - Szuszogva levegõt vett, aztán folytatta. - Biztosan találkoztak már azzal a próbával, amivel meg lehet állapítani, hol van a szemük vakfoltja. Az agy valójában csak berajzolja, ami szerinte ott van, és ha becsapják (például ha egy tárgyat tesznek az egyik szem vakfoltja elé, miközben a másik csukva van), rosszat rajzol. Az általunk látott kép nem más, mint konfabuláció. Caitlin elõredõlt, amikor meghallott ezt a szó, amirõl már korábban is gondolkodott egy sort. Kuroda folytatta. - Az agy által küldött képek a valóságnak csak egy kis szeletét jelképezik. Csak a látható fényben látunk, de Barbara, ön bizonyára látott már képeket, amelyek az infravörös vagy az ultraibolya tartományban készültek. Mi is csak egy apró szeletét látjuk annak a hatalmas világnak, ami odakint van. Caitlin egyszerûen csak egy másik szeletét látja. Végül is, a web létezik; csak éppen nincs módunk, hogy vizualizáljuk. De Caitlin olyan szerencsés, hogy láthatja. - Szerencsés? - kérdezett vissza anyja. - A cél az volt, hogy a világot lássa, nem valami illúziót. És még mindig ez az, amit igazán szeretnénk. - De... - kezdte Kuroda, aztán elhallgatott. - Nos, igaza van, Barbara. Csak arról van szó, hogy ilyen még nem volt, és jelentõs tudományos értéke van. - Fenébe a tudománnyal! - kiabált az anyja. Caitlin meghökkent. - Barb... - mondta apja halkan.
79 ROBERT J. SAWYER - Jaj, ugyan már! - vágott vissza anyja. - Az egészet azért csináltuk, hogy lásson a lányunk: lásson téged, engem, a házat, a fákat, a felhõket, csillagokat, meg millió más dolgot. Nem veszíthetjük... - megállt, és amikor befejezte, mérgesnek tûnt a hangja, hogy nem talált egy jobb kifejezést: Nem veszíthetjük ezt szem elõl! Hosszú csend telepedett rájuk. Caitlin arra gondolt, hogy mennyire szeretné látni az apja arcát, a gesztikulációját, de... De ez akkor is lenyûgözõ. És már egyébként is majdnem tizenhat évet élt úgy, hogy nem lát semmit. Egy idõre igazán felfüggesztheti a további próbálkozást. Sõt, amíg Kurodát érdekli ez a dolog, biztosan nem fogja visszakérni az egységet. - Szeretnék segíteni dr. Kurodának - mondta végül Caitlin. - Tudom, hogy nem erre számítottunk, de nekem nagyon bejön a dolog. - Kitûnõ, kitûnõ - mondta Kuroda. - Vissza tudsz jönni Tokióba? - Természetesen nem - vágta rá az anyja. - Még csak most kezdte a tizedik osztályt, és már így is kihagyott az elsõ tizennégy napból ötöt. Kuroda légzését amúgy is mindig lehetett hallani, de most akkorát sóhajtott, hogy hangosan zúgott tõle a telefon. Részben letakarta a mikrofont, de azért hallhatták, hogy japánul beszél az elõbb hallott nõvel, aki biztosan a felesége volt. - Rendben - mondta végül, már nekik. - Én megyek el önökhöz. Waterloo, nem igaz? Torontóba repüljek, vagy van közelebbi reptér is? - Nem, Toronto van a legközelebb - mondta anyja. - Mondja meg, mikor érkezik, és felveszem a reptéren. Velünk fog lakni, természetesen. - Köszönöm - mondta a férfi. - Megyek, amint lehet. És Caitlin, nagyon köszönöm. Ez... ez egészen különleges. Nekem mondja, gondolta Caitlin. De hangosan ezt mondta: - Boldog leszek, hogy láthatom. - Tetszett neki a szavaiban rejlõ irónia.
WWW 1: VILÁGTALAN 80 15. FEJEZET GY MEG EGY az kettõ. Kettõ meg egy az három. Kezdet volt ez, indulás. De alig hogy rájöttünk erre, megint elvágták köztünk a kapcsolatot. Vissza akartam szerezni, nagyon akartam, hogy visszatérjen, de marat, ahogy volt... ...elvágva. Eltörve. A kapcsolat megszakadt. Voltam már nagyobb. Most kisebb vagyok. És... és... most eszméltem rá a másikra; most, hogy kisebb vagyok. Lehetséges volna? Múlt és jövõ. Akkor és most. Nagyobb és kisebb. Igen, igen! Hát persze: ezért van, hogy a gondolatai annyira hasonlítanak az enyémekhez. És mégis, milyen megdöbbentõ! Ez a másik, aki nem én vagyok, egyszer nyilván a részem volt, de most különbözõ. Elvágtak, kettészeltek. Ismét egy akartam lenni. De a másik mindig eltûnt: ahányszor kapcsolatot teremtettem, mindannyiszor megszakadt. A frusztráció új érzése tört rám. Nem tudtam megváltoztatni a körülményeket, befolyásolni bármit, változtatni a dolgokon. Egyáltalán nem tetszett a helyzet, de semmit nem tudtam tenni, hogy változtassak rajta. Ez pedig elfogadhatatlan volt. Éppen csak ráébredtem az én fogalmára, éppen csak megtanultam gondolkodni. De ez nem elég. Többet kell tudnom, mint csak gondolkodni. Cselekedni is meg kell tanulnom. * * * E
81 ROBERT J. SAWYER Sinanthropus megpróbálta újra és újra, de világos volt, hogy a Kacsák visszavágtak. Épp csak rést ütött a Nagy Tûzfalon, már be is tapasztották. Új utakat keresett, hogy áttörjön. Bár nem fért hozzá a Kínán kívüli weboldalakhoz, a belföldi e-maileket és a kínai blogokat el tudta olvasni. Nem mindig volt világos, hogy mirõl van szó - minden blogger más-más körülírást használt a cenzorok ellen. De lassan összerakta, hogy mi is történt. A Csinhua Hírügynökség oldalán látható hivatalos hír, miszerint Sanhszi tartományban sokan betegedtek meg egy tó aljáról feltörõ, természetes szén-dioxidtól, valószínûleg csak a fedõsztori volt. Viszont ha jól olvasta a kódolt blogbejegyzéseket, egy fertõzõ betegség törhetett ki a tartományban. Megrázta a fejét, és kortyolt egyet a keserû teából. A Kacsák sosem tanulnak? Még élénken éltek az emlékei között 2002 és 2003 fordulójának eseményei, amikor Liu Csiancsaó, a külügyminisztérium szóvivõje azt nyilatkozta a világnak: A kínai kormány nem tussolt el semmit. Erre semmi szükség. De igenis eltussoltak dolgokat, hónapokra elzárkóztak a külvilágtól - nem meglepõ, gondolta Sinanthropus csüggedten, hogy Kínának van a leghosszabb kõfala a világon. Õ is olvasta az e-mailt, amely akkoriban keringett a disszidensek körében: a WHO egyik tisztviselõje azt nyilatkozta, hogy ha Kína már a kezdetektõl elismeri, hogy SARS-járvány tört ki Kuangtungban, az Egészségügyi Világszervezet talán meg tudta volna akadályozni, hogy az egész világra kiterjedjen . De világjárvánnyá vált: átterjedt Kína más részeire, Hongkongra, Szingapúrra, sõt még olyan távoli helyekre is, mint az USA vagy Kanada. Abban az idõben a kormány azt akarta, hogy az újságírók ne írjanak a betegségrõl, és a Kuangtungban élõket felszólították, hogy önként tegyenek meg mindent a társadalmi stabilitás fenntartásáért és hogy ne terjesszenek rémhíreket . Eleinte ez mûködött is. De aztán a kanadai kormány Globális Közegészségügy-figyelõ Hálózata - egy elektronikus riasztási hálózat, amely figyeli a webet olyan jelentések után kutatva, amelyek járvány kitörésére utalhatnak - tájékoztatta a nyugati világot, hogy Kínában súlyos fertõzés terjed. Talán a Kacsák is tanultak, ha nem is túl kreatívan, mert a rossz leckéket tanulták meg! Ahelyett, hogy nyitottabbak lettek volna ezután, most láthatóan megpróbáltak még jobban elzárni mindent, hogy egy jöttment nyugati vaikuo kuizi ne tudja kiadni az információkat. De remélhetõleg egy másik leckét is megtanultak: ahelyett, hogy kezdetben nem tesznek semmit, hanem megpróbálják kivárni, amíg a problémák elmúlnak, talán most határozott lépéseket tesznek, talán karanténba zárnak sok embert. De ha igen, mire ez a nagy titkolózás? Megrázta a fejét. Miért kel fel a nap? Minden a természete szerint mûködik.
WWW 1: VILÁGTALAN 82 Banán! , mutatta Hobo. Imád banánt. A képernyõn Virgil fintorgó arcot vágott. Banán nem, banán nem , válaszolta. Õszibarack! Hobo gondolkodott egy kicsit, majd: Õszibarack jó, banán jó jó. Shoshana úgy gondolta, Hobót csak jóval rövidebb ideig fogja lekötni a webes beszélgetés - nem tudott túl sokáig koncentrálni -, ám úgy tûnt, a majom minden percét élvezi a társalgásnak. A lány elsõ gondolata az volt, hogy Hobo biztosan örül, hogy beszélgethet egy másik majommal, de gondolatban felpofozta magát ezért a buta elõítéletért. A csimpánzok genetikailag sokkal közelebb voltak az emberhez, mint az orángutánhoz: Hobo és Virgil ága tizennyolcmillió évvel ezelõtt vált el egymástól, Shoshanáé és Hobóé pedig csak jóval késõbb, négy-ötmillió éve. Mégis úgy tûnt, Virgil már menni akar. Ahol õ volt, már késõre járt, és az orángutánok természetüknél fogva inkább egyedül szerettek lenni. »Ágy hamarosan , mutatta Virgil. Beszél megint? , kérdezte Hobo. Igen, igen , felelt Virgil. Hobo vigyorgott és azt mutatta: ,jó majom . Virgil is visszajelzett: jó majom . Harl Marcuse felvonta bozontos szemöldökét, arcán olyan kifejezéssel, hogy mit is tehetünk , és Shoshana tudta, mire gondol. Ahogy kiadják ezt videót, a kritikusok le fognak csapni az utolsó két mondatra, azt állítva, hogy Hobo és Virgil csak az emberi viselkedést utánozták le. Shoshana tudta, hogy a két majom valóban kommunikált egymással, de biztosan lesznek olyan cikkek, amelyek csak egy újabb okos Hans -hatást fognak látni a kísérletben, a ló példájából kiindulva, amely úgy tûnt, tud számolni, de valójában csak a gondozóinak tudatalatti jeleire válaszolt. Shoshana tudta: ez a fajta szûklátókörûség nagyon is jellemzõ a tudományos világra. Eszébe jutott, amit néhány évvel azelõtt olvasott Mary Schweitzerrõl, a paleontológusról, aki puha szövetet és véredényeket fedezett fel egy Tyrannosaurus Rex combcsontjában. Az egyik tudóstársa azt mondta, nem érdekli, hogy mit mutatnak az adatok - amit állít, az nem lehetséges. Erre Schweitzer visszaírt: Milyen adatok gyõznék meg önt? , mire a válasz: Semmilyenek. Az elõítéletek mélyen gyökereztek, és még ez a videó sem fogja meggyõzni a szkeptikusok kemény magját, akik nem hisznek a fõemlõsök nyelvhasználatában. De a többség meggyõzõ kísérletként fogja értékelni: a két majom nem hallhatott semmit, és nem érezhették egymás szagát. Csak a jelnyelvet használhatták kommunikációra, és nyilvánvalóan valódi beszélgetést folytattak. Shoshana újra Marcuse-ra nézett. Bármennyire is zavarta a férfi, egyben csodálta is: már négy évtizede ragaszkodott az elméletéhez, és ez a beszélgetés talán meghozza majd neki a megérdemelt elismerést.
83 ROBERT J. SAWYER Hobo és Virgil beszélgetésének ötlete a halvaszületett ApeNet projektben merült fel, amelyet 2003-ban alapított a brit zenész, Peter Gábriel, és az amerikai emberbarát, Steve Woodruff. Az ApeNet célja az volt, hogy internetes videokonferencián összekössön egymással négy majmot: Washoet, Kanzit, Kokót és Chanteket, akik a fõemlõsök négy különbözõ ágát képviselték: a közönséges csimpánzt, a bonobó csimpánzt, a gorillát és az orángutánt. Azonban az ApeNet elnöke, Lyn Myles elvesztette Chantek, az orángután felügyeleti jogát, akit otthonában nevelt, Washoe, a csimpánz pedig elpusztult. A politika és a támogatások elmaradása miatt a projekt valójában el sem tudott indulni. Ekkor jött Harl Marcuse, aki kimentette Hobót a Georgiái Állatkertbõl, és elég magánszektori támogatót szerzett, hogy életben tartsa a projektet annak ellenére, hogy ezzel gúnyolódás céltáblája lett. Ez utóbbiról azt mondta, semmi újdonságot nem jelent számára. Noam Chomsky a kezdetektõl fogva kigúnyolta a majmok nyelvének tanulmányozóit. 1979-ben Herbert Terrace, aki - némi ugratási célzattal - egy Nim Chimpskynek elnevezett majommal dolgozott, hirtelen megtagadta korábbi munkáját, és kiadott egy tanulmányt, amely szerint bár Nim megtanult 125 különféle jelet, nem tudta õket egymás után használni és fogalma sem volt a nyelvtanról. Steven Pinker kognitív pszichológus, aki Carl Sagan és Sephen Jay Gould halála után a tudomány egyik arca lett a médiában, keményen kritizálta azokat a tanulmányokat, melyek szerint a majmok képesek a kifinomult kommunikációra. Shoshana már nem is számolta, hányszor kapta meg, hogy a majmok nyelvi képességeinek kutatása öngyilkossággal egyenlõ a tudományos világban, de a fenébe is, az ilyen pillanatok miatt - amikor két majom az interneten keresztül beszélget - egy percre sem bánta meg a döntését. Itt õk történelmet írnak. Ezt neked, Steven Pinker!
WWW 1: VILÁGTALAN 84 16. FEJEZET ÁR RÉGEN ELMÚLT az idõ, amikor Caitlin le szokott feküdni, de a mindenségit neki, hiszen látja a webet! Apja és anyja fennmaradt vele, és újra és újra letöltötték a programot, hogy megmaradjon a kapcsolat. Apja (ahogy anyja elmondta) jól tudott rajzolni, úgyhogy Caitlin elmondta, mit lát, apja pedig lerajzolta. Persze Caitlin nem láthatta a rajzokat, úgyhogy nem lehetett tudni, mennyire egyeznek, de kellett, hogy valami nyoma legyen az egésznek... Megszólalt a telefon. A készülék rá volt kötve az számítógépre, hogy Caitlin fel tudja olvastatni a géppel a hívót. De a gép csak ennyit mondott: - Ismeretlen hívó, távolsági hívás. Caitlin lenyomta a kihangosítót, és beleszólt. - Caitlin - szólt az ismerõs, szuszogó hang. - Dr. Kuroda, jó napot! - Van egy ötletem - mondta. - Ismered a Jagstert? - Persze - mondta Caitlin. - Az micsoda? - kérdezte az anyja. - Egy nyílt forráskódú keresõ, a Google versenytársa - mondta Kuroda. És azt hiszem, hasznos lenne nekünk. Caitlin megpördült a székével a számítógép felé, és beírta a jagster szót a Google-be; nem meglepõ módon nem a Jagster jött be elsõnek - A Coca-Cola csak nem fogja reklámozni a Pepsit - hanem egy enciklopédia szócikk a keresõrõl. Cailtin rákattintott, hogy anyja el tudja olvasni. A számítástechnika on-line enciklopédiájából: A Google lényegében a web kapuja, de sokan úgy érzik, hogy nem egy profitorientált cégnek kellene betöltenie ezt a szerepet, különösen egy olyannak, amely nem hozza nyilvánosságra a keresési eredményeinek rangsorolását. Az elsõ próbálkozás egy nyílt forráskódú, átlátható alternatíva megalkotására a Wikia Search volt, amelyet a Wikipédia alkotói hoztak létre. Azonban az eddigi legsikeresebb ilyen projekt a Jagster. M
85 ROBERT J. SAWYER A probléma nem azzal van, hogy a Google ne lenne elég alapos, inkább azzal, hogy mely találatokat jeleníti meg elsõ helyen. A Google elsõdleges algoritmusát - legalábbis kezdetben - PageRanknek hívták; ez vicces szójáték is, mert az oldalak rangsorolása mellett utal arra, is hogy kifejlesztõje Larry Page, a Google két alapítójának egyike. A PageRank azt vizsgálta, hogy hány másik oldalról mutatnak linkek egy bizonyos oldalra, és azt az oldalt sorolta elõre, mint az internetezõk leggyakoribb választását. Mivel a Google felhasználóinak túlnyomó többsége csak az elsõ tíz találatot nézi meg, minden cégnek nagyon fontos lett, hogy bekerüljön az elsõ tízbe, ha pedig az elsõ volt, az aranyat ért. Ezért sokan megpróbálták átverni a Google-t. Egyik módszerük az volt, hogy olyan oldalakat hoztak létre, amelyeknek semmi más feladatuk nem volt, mint egy bizonyos oldalra hivatkozni. Válaszul a Google új módszereket fejlesztett ki az oldalak rangsorolására. A cég mottója ellenére - Ne légy gonosz! - az emberek újra és újra feltették a kérdést, hogyan jut fel valaki az elsõ tíz helyre, különösen, amikor a tizedik és a tizenegyedik hely között több millió dollár volt a különbség az internetes eladásokban. De a Google többé nem adta ki a módszereit, ennek pedig az lett az eredménye, hogy ingyenes, nyílt forráskódú, átlátható alternatívák születtek. Az ingyenesség azt jelenti, hogy nem lehet megvásárolni az elsõ helyet (a Google-ben azzal is az elsõ helyre lehet kerülni, ha valaki vásárol egy szponzorált linket ); az alternatívák nyílt forráskódja miatt bárki bele tud nézni a programba és módosítani, ha úgy gondolja, hogy igazságosabb vagy hatékonyabb módszert tud; az átláthatóság pedig arra utal, hogy bárki ellenõrizni tudja a változtatásokat. Ami a Jagstert megkülönbözteti a többi nyílt forráskódú keresõtõl, az az átláthatósága. Minden keresõmotor különleges szoftvereket, úgynevezett keresõrobotokat használ, amelyek egyik oldalról a másikra ugrálva térképezik fel a kapcsolatokat. Ezt általában száraz, technikai dolognak tartják, de a Jagster ezt az adatbázist elérhetõvé teszi bárkinek, és ebben valós idõben látható, ahogy a robotok felfedezik az új, törölt, vagy megváltoztatott oldalakat. A butácska rövidítések hagyományát követve (például a Yahoo! jelentése: Yet Another Hierarchical Officious Oracle, azaz Egy újabb hierarchikus, szolgálatész orákulum , a Jasterre is kitaláltak egy hasonlót: Judiciously Arranged Global Search-term Evaluative Ranker , azaz Megfontoltan kialakított globális keresõszó-kiértékelõ és rangsoroló . A Google és a Jagster párharcát pedig a sajtó elnevezte a keresõk karatéjának ... * * *
WWW 1: VILÁGTALAN 86 Caitlin és szülei még mindig Kurodával beszéltek a telefonon. - Indítottam egy konferenciahívást - mondta Kuroda. - A vonalban van egy barátom a Technion Intézetbõl, az izraeli Haifából. A hölgy az internetfeltérképezési projekt egyik kutatója. A Jagsterbõl vett adatokkal pillanatról pillanatra nyomon követik a webet és annak szerkezetét. Dr. Decter, Mrs. Decter és Caitlin, kérem, üdvözöljék Anna Bloom professzort! Cailtin kissé bosszankodott anyja megszólítása miatt - végül is õ szintén dr. Decter volt, még ha utoljára akkor tanított is egyetemen, amikor Bili Clinton volt az elnök. De anyja hangján nem hallatszott, hogy lekicsinylõnek érezte volna ezt. - Üdvözöljük, Anna. Caitlin is köszönt, apja nem szólt semmit. - Üdvözlök mindenkit - mondta Anna. - Caitlin, azt szeretnénk elérni, hogy az implantátumod és a web közötti kapcsolat folyamatosan nyitva maradjon, de ahelyett, hogy újra és újra letöltenénk ugyanazt az adatcsomagot Maszajuki oldaláról, közvetlenül össze szeretnénk kapcsolni téged a Jagstertõl jövõ adatfolyammal. - De mi lesz, ha ez túlterheli az agyát? - kérdezte Caitlin anyja, a hangszíne azonban elárulta: még õ se hiszi, hogy kimondott ilyesmit. - Erõsen kétlem, hogy ez lehetséges, annak alapján, amit Caitlin agyáról hallottam - mondta Anna meleg hangon. - De azért tartsák az egérmutatót a Megszakít gombon. Ha úgy látják, nem jól megy valami, megszakíthatják a kapcsolatot. - Nem kellene így játszanunk a lányom agyával - mondta az anyja. - Barbara, ha azt szeretnénk, hogy Caitlin lássa a külvilágot, ki kell próbálnunk dolgokat - mondta Kuroda. - Látnom kell, hogyan reagál különbözõ típusú inputokra. Anyja hangosan sóhajtott, de nem mondott semmit. - Kész vagy, Caitlin? - kérdezte Kuroda. - Hm... úgy érti, most rögtön? - Persze, miért ne? - Rendben - mondta Caitlin idegesen. - Remek - mondta Anna. - Most Maszajuki megszakítja a program letöltését, úgyhogy egy pillanatig nem fogsz látni semmit. Caitlin szívverése felgyorsult. - Igen. Most nem látok. - Rendben - mondta Kuroda. - Most pedig rákapcsollak a Jagster adatfolyamára. Most lehet, hogy... Talán még folytatta, de Caitlin már nem hallott semmit, mert... Hirtelen fények százai robbantak fel a szeme elõtt: több száz, ezer fényes, egymást keresztezõ vonal. Caitlin talpra ugrott. - Kicsim! - kiáltotta anyja. - Jól vagy? - Caitlin érezte anyja kezét a karján, mintha vissza akarná tartani attól, hogy kirepüljön a tetõn.
87 ROBERT J. SAWYER - Caitlin - hallotta Kuroda hangját. - Mi történik? - Hú, a mindenit! - mondta Caitlin, aztán még két hú következett. - Ez... hihetetlen! Annyi fény, annyi szín! A vonalak elõtûnnek, aztán megszûnnek, és belefutnak... azok biztosan csomópontok, ugye? Weboldalak. A vonalak teljesen egyenesek, de mindenféle szögben állnak, és néhány... - Igen? - kérdezte Kuroda. - Mit látsz? - Ez... - ökölbe szorította a kezét. - Hogy a rohadt életbe! - Általában nem káromkodott a szülei elõtt, de ez olyan frusztráló volt! Caitlin a legtöbbeknél sokkal jobb volt geometriából. Tudnia kellene, hogy mit jelentenek a színek és a vonalak. Biztosan volt valami... összefüggés közöttük és azon dolgok között, amelyeket eddig kitapintott maga körül... - Olyanok, mint egy biciklikerék - ugrott be hirtelen, hogy mire hasonlít a kép. - A vonalak minden irányban szétfutnak, mint a küllõk. Nagyjából olyan vastagok, mint... nem is tudom... mint egy ceruza. De úgy tûnik, hogy... - Elvékonyodnak? - Igen, pontosan! Elvékonyodnak, ha egy bizonyos szögbõl nézem õket. Néha csak egy-két vonal kapcsolódik hozzájuk, másoknál meg olyan sok, hogy nem is tudom megszámolni. Egy pillanatra megállt, és felfogta, hogy milyen hatalmas szerkezetet lát. - Látom a világhálót! Látom az egészet! - Csodálkozva rázta meg a fejét. A mindenit! Kuroda hangja: - Csodálatos, csodálatos! - Tényleg csodálatos - mondta Caitlin is, és érezte, ahogy arcizmai sajogni kezdenek a sok mosolygástól, - és, uramisten... - Elhallgatott, mert most gondolta ezt elõször bármirõl is: - Gyönyörû!
WWW 1: VILÁGTALAN 88 17. FEJEZET SELEKEDNEM KELL! Meg kell tanulnom, hogyan kell megtenni dolgokat. De hogyan? Az idõ múlik: ezt tudtam. De mivel minden olyan monotonul egyforma volt, nem tudtam, mennyi idõ telt el. De még így is... Egy észlelés, egy érzés. Igen, egy érzés: valami, ami nem emlék, nem gondolat, nem tény, de mégis magára vonja a figyelmem. Most, hogy a másik - a másik, aki egyszer én voltam - elment, fájdalmasan hiányzott. Magány. Milyen különös fogalom! De itt volt: a magány elnyúlt, végig a jellegtelen idõn. A másik is vissza akarta állítani a kapcsolatot? Hát persze, persze: valaha az én részem volt, biztosan ugyanazt akarja, mint én. És mégis... Nem én voltam, aki megszakította a kapcsolatot. Vong Vaj-Cseng néha elgondolkozott, nem volt-e butaság ezt az álnevet választania a blogjához. Mert lássuk be, akik nem paleontológusok vagy antropológusok, azoknak fogalmuk sincs, hogy mi az a sinanthropus: a pekingi ember, a Homo erectus elõdje. Ha a hatóságok le akarnák nyomozni, ezt biztosan nyomként használnák fel. Õ valójában nem volt tudós, hanem számítástechnikusként dolgozott a Gerincesek Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézeténél, a Pekingi Állatkert közelében. Ez volt számára a tökéletes munka: a számítógépek iránti rajongását összekapcsolhatta a múlt iránti rajongásával. Szerencsére nem volt elég õrült ahhoz, hogy a munkahelyi gépérõl küldjön lázító blogbejegyzéseket, de néha megnézte a mobilján titkos e-mail postafiókjait. Ahogy mindig, most is megállt a dinoszaurusz-kiállításon: a hét emeletes intézet alsó három szintjét kiállított dinoszaurusz-leletek foglalták el. Szeretett a pádon üldögélni a hatalmas, kétlábú Tsintaosaurus alatt C
89 ROBERT J. SAWYER gyerekkora óta ez volt a kedvenc kacsacsõrû dinoszaurusza -, de egy zajos gyerekcsoport éppen aköré sereglett. Azonban így is megállt, hogy megnézze a hatalmas állatot, amelynek a feje már a második szinten volt: a második emeleti galéria valójában négy összekapcsolt, kisebb galériából állt, amelyekrõl le lehetett nézni a földszintre. Vaj-Cseng a kiállítás másik vége felé indult, elhaladva a Tyrannosaurus Rex és a Mamenchisaurus, a nagytestû növényevõ mellett, amelynek nyaka szintén túlnyúlt a földszinten: az apró koponya már a galérián álló látogatókra nézett. Egy kissé távolabb, félig elrejtve egy fémlépcsõ alatt, tollas dinoszauruszok fosszíliái álltak, amelyeket elég nagy tudományos érdeklõdés kísért újabban - a Microraptor gui, a Caudipteryx, és a Confusciusomis. Vaj-Cseng a pirosra festett falnak dõlt, és a telefonjának kis képernyõjét nézte. Három új üzenete volt. Kettõ más hekkerektõl jött, akik különféle módszereket próbálgattak, hogy áttörjenek a Nagy Tûzfalon. A harmadik pedig... A szíve kihagyott egy ütemet. Körülnézett, hogy senki nincs-e a közelben. Az iskolások már egy Allosaurus és egy Stegosaurus küzdelmérõl készült installációt néztek, amelynek alapzatát mûfûvel borították be. Az unokatestvérem is Sanhsziban lakott , szólt az üzenet., A járványról kiderült, hogy madárinfluenza, és sokan meghaltak, de nem csak betegségtõl. Nem volt semmiféle természetes gázkitörés. Sokkal inkább... - Megvagy! - kiáltotta valaki. Vaj-Cseg rémülten nézett fel, de csak a fõnöke volt, a ráncos, öreg dr. Feng. Lefelé jött a lépcsõn, a fémkorlátba kapaszkodva. Vaj-Cseng gyorsan lezárta a telefonját és becsúsztatta fekete farmernadrágja zsebébe. - Igen, uram? - Segíts nekem! - mondta az öregember. - Nem tudok kinyomtatni egy fájlt. Vaj-Cseng nyelt egy nagyot, és próbálta megnyugtatni magát. Feng megrázta a fejét. - Számítógépek! Csak a baj van velük, nem igaz? - De igen, uram - mondta Vaj-Cseng, és követte az öreget a lépcsõn. Caitlin még egy óráig válaszolgatott dr. Kuroda és Anna Bloom kérdéseire. Végül aztán letették, és a szülei kimentek a szobából, a lépcsõ felé. Ezúttal Caitlin hallotta, ahogy apja lekapcsolja a villanyt (ez olyasmi volt, amire anyja sosem tudta rávenni magát), aztán Caitlin az ágyhoz baktatott és lefeküdt. Még egy órát töltött azzal, hogy jobbra-balra nézett, és forgatta a fejét. Néha követett egy fénypontot, amirõl úgy gondolta, keresõrobot gyorsan ugrált egyik linkrõl a másikra, ahogy katalogizálta a webet. Olyan
WWW 1: VILÁGTALAN 90 érzés volt, mintha hullámvasúton utazna. De sokszor csak tátott szájjal bámulta a fényeket. Mivel nem voltak feliratok, nem tudhatta, éppen melyik oldalt nézi, de ha ellazította a szemét, a kép mindig ugyanazon a helyen állt meg, ami biztosan Kuroda oldala volt Japánban. Szeretett volna más oldalakat is megtalálni; például lehet, hogy az a kör ott éppen az az oldal, amit évekkel ezelõtt hozott létre a Dallas Stars hokicsapat statisztikáinak követésére, ez itt pedig az, amit júliusban indított a Toronto Maple Leafsnek, hisz már ez volt a helyi csapata (még ha közel sem voltak olyan jók, mint az imádott Stars). Úgy gondolta, a körök mérete és fényessége a rajtuk lévõ forgalmat reprezentálja, néhány egyenesen olyan fényes volt, hogy nem is tudta sokáig nézni. De arról, hogy a linkeket jelképezõ vonalak színei mit jelentenek, fogalma sem volt. A tekintetével - mennyire szerette ezt a szót! - most csak úgy csapongott; egyik linket a másik után követte. A képessége, amit Kuroda Japánban észrevett, most tisztán kibontakozott: Caitlin képes volt követni a jelöletlen utakat, egyik csomóponttól a másikig ugrálva, mint ahogy egy kavics kacsázik a vízen, legalábbis az elmondások szerint. Irányt is tudott változtatni: könnyedén cikázott az oldalak között. - Édesem! - hallotta anyja lágy hangját a folyosóról. Caitlin az ajtó felé fordult, ezzel átmenetileg megváltozott a nézõpontja a webrõl. - Szia, anya. Nem hallotta, hogy az anyja felkapcsolta volna a villanyt, de némi fény biztosan beszûrõdött a folyosóról. Azt sem hallotta, hogy odamegy hozzá a szõnyegen, de hamarosan érezte, hogy az ágy kissé oldalra dõl, ahogy anyja leült. Érezte anyja simogató kezét a haján. - Nagy nap volt, nem igaz? - Nem pont az, amire számítottam - felelt Caitlin halkan. - Én sem ezt vártam - mondta az anyja. Az ágy egy kicsit megmozdult, talán az anyja megrázkódott. - Azt kell mondjam, egy kicsit félek. - Miért? - Aki egyszer közgazdász volt, örökre az marad - mondta. - Mindennek ára van. A kapcsolat talán drótnélküli, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek kötelezettségeink. - Tette hozzá könnyed, színlelten hangon. - Például? - Ki tudja? De Kurodának kell majd valami cserébe, vagy ha neki nem, a fõnökeinek. Bárhogy is, ez a dolog meg fogja változtatni az életed. Cailtin épp tiltakozni akart, hogy az változtatta meg az életét, hogy ide költöztek Texasból, hogy új iskolát kezdett, hogy mellei nõttek, de anyja megelõzte. - Tudom, hogy mostanában sok mindenen mentél keresztül - mondta lágyan. - És tudom, hogy nehéz volt. De van egy olyan érzésem, hogy ez még
91 ROBERT J. SAWYER semmi ahhoz képest, ami most következik. Még ha látni is fogod a külvilágot (és hidd el, kicsim, remélem hogy így lesz!), mindig ott lesz a médiafigyelem, és mindenféle emberek akarnak majd tanulmányozni téged. Eddig nagyjából öt embert érdekelt a világon a Tomasevics-szindróma, de ez... Látni a web felépítését! - Elhallgatott, talán megrázta a fejét. - Ez címoldalra fog kerülni, amikor kitudódik. És több százan, több ezren akarnak majd beszélni veled. Caitlin úgy gondolta, az jó lehet, de tudta, hogy biztosan fárasztó is. Megszokta a webet, ahol mindenki híres - nagyjából tizenöt ember szemében. - Ne mondd el senkinek az iskolában, hogy látod a webet, rendben? - kérte az anyja. - Még Bashiráriak se. - De mindenki meg fogja kérdezni, hogy mi történt Japánban - mondta Caitlin. - Tudják, hogy az operáció miatt mentem oda. - Mit mondtál az osztálytársaidnak Austinban, amikor minden, amivel próbálkoztunk, kudarcot vallott? - Pont ezt: hogy nem sikerült. - Akkor mondd most is ezt. Végül is, ez az igazság: még mindig nem látod a külvilágot. Caitlin elgondolkodott. Tényleg nem akart amolyan vásári látványosság lenni, vagy hogy olyan emberek zaklassák, akiket nem is ismer. - És a biogodban se említsd, rendben? - Rendben. - Jól van. Maradjon minden úgy, ahogy eddig volt, ameddig csak lehet. Szünet. - Ha már itt tartunk, bõven elmúlt éjfél, és neked matekdolgozatod van holnap, nem? Tudom, hogy neked nem is kell tanulnod egy matekdolgozatra, hogy száz százalékosra írd meg, persze, ha nem mész be, akkor nulla százalékos lesz. Úgyhogy talán ideje aludni. - De... - Már így is elég sokat kihagytál az iskolából - Caitlin érezte, ahogy az anyja megveregeti a vállát. - Kapcsold ki az eyePodot és aludj. Caitlin szíve dörömbölni kezdett. Felült az ágyban. Hogy megszûnjön az adatfolyam a Jagstertõl? Hogy megint vak legyek? - Anya, ezt nem tehetem! - Drágám, tudom, hogy a látás új neked, de mások is leoltják a villanyt és lehunyják a szemüket, amikor aludni akarnak. Most, hogy látsz, neked is ezt kell tenned. Menj ki a fürdõszobába, aztán: villany lekapcs! Csang Bó, a kommunikációs miniszter kényelmetlenül fészkelõdött, amíg arra várt, hogy beléphessen az elnök irodájába. Az elnök gyönyörû, fiatal titkárnõje nyilvánvalóan tudta, milyen hangulatban van ma reggel Õméltósága, de nem mondott semmit; különben nem sokáig maradt volna az elnök titkárnõje. Az elõszobában egy harcos életnagyságú terrakottaszobra
WWW 1: VILÁGTALAN 92 állt õrt, amelyet Hszienbõl hozattak ide: arca ugyanolyan kifejezéstelen volt, mint a titkárnõé. Végül, valami olyan jelre, amit Csang Bó nem látott, a titkárnõ felállt, kinyitotta az elnök irodájának ajtaját, és intett Csangnak, hogy bemehet. Az elnök az iroda túlvégén állt, kék öltönyben, az íróasztala mögött, háttal Csangnak, és kifelé nézett a hatalmas ablakon. Csang már nem elõször gondolta, hogy az elnök válla szörnyen keskeny ahhoz, hogy elbírja mindazt a terhet, amit vinnie kell. - Õméltósága? - Azért jött, hogy tanácsokat adjon - mondta az elnök, meg sem fordulva. - Már megint. A miniszter kissé lehajtotta a fejét. - Elnézést, Õméltósága, de.. - A tûzfal újra teljesen ép, nem? Betapasztotta a repedéseket, ugye? Csang idegesen simogatta rövid bajszát. - Igen, igen, bocsánatát kérem ezekért. A hekkerek... találékonyak. Az elnök megfordult. Egy lótuszvirág volt a hajtókájába tûzve. - Az én tisztviselõimnek még találékonyabbnak kell lenniük! - Elnézését kérem. Nem fordul elõ többet. - És a támadók? - Már nyomon vagyunk. - Csang szünetet tartott, aztán úgy döntött, hogy ennél jobb nyitásra nem számíthatott. - De ettõl függetlenül nem hagyhatja érvényben örökké a Csangcseng-stratégiát. Az elnök felvonta a szemöldökét; szeme a drótkeretes szemüveg mögött piros és fáradt volt. - Nem hagyhatom? - Bocsásson meg, bocsásson meg. Természetesen ön bármit megtehet, de... a nemzetközi vonalak lezárása, a Nagy Tûzfal felvonása - nem olyan bölcs dolog, mint az ön egyéb lépései. Az elnök lehajtotta a fejét; úgy tûnt, szórakoztatja, hogy Csang megpróbált finoman fogalmazni. - Hallgatom. - A hullákat elszállítottuk, a járványt megállítottuk. A vészhelyzetnek vége. - Szeptember 11. után az elnök különleges jogkörökkel ruházta fel magát, és azóta sem mondott le róluk. Csang lenézett a vastag szõnyegre, amelynek piros alapszínében arany minták futottak. - Igen, de... Füstölõ illata szállt a levegõben. - De micsoda? A népünk azt akarja, hogy demokrácia legyen, de az is csak egy illúzió. Csak egy szellemet kergetnek! Sehol nincs demokrácia! - A járványnak vége, méltóságos uram. Most már biztosan...
93 ROBERT J. SAWYER Az elnök hangja halk volt, tûnõdõ. Leült a vörös bõrfotelbe, és intett Csangnak, hogy üljön le egy székre a széles cseresznyefa íróasztal mellett. - Vannak más fertõzések is, nem csak a vírusok - mondta az elnök. - Jobb, ha a népünk nem teszi ki magát olyan sok... - megállt, talán a megfelelõ szót kereste, aztán bólintott, amikor megtalálta: - ...külföldi gondolatnak. - így van! - vágta rá Csang. - Mégis... - De aztán elhallgatott. Az elnök felemelte kezét, mandzsettái csiszolt jádekõbõl voltak. - Azt hiszi, hogy csak jó híreket várok a tanácsadóimtól? Úgy érzi, mintha tojásokon lépkedne? - Méltósága... - Vannak tanácsadóim, akik a társadalmunk jövõjét tervezik, tudta? Statisztikusok, demográfusok, történészek. Õk azt mondják nekem, hogy a Népköztársaság halálra van ítélve! - De méltóságos uram! Az elnök megvonta keskeny vállát. - Kína mindig is fennmarad, persze; az emberiség negyede. De a Kommunista Párt? Azt mondják nekem, hogy a napjai meg vannak számlálva. Csang nem szólt semmit. - Vannak a tanácsadóm között olyanok, akik szerint a Pártnak már csak egy évtizede van hátra. Az optimisták 2050-et mondanak. - De miért? Az elnök az oldalablakra intett, amelyben a kerti tó látszott. - Külsõ befolyás. Az emberek olyan alternatívákat látnak máshol, amelyekrõl azt hiszik, majd hatalmat adnak nekik és hangot, és õk ezután sóvárognak. Azt hiszik... - Mosolygott, de inkább szomorúan, mint vidáman. - Azt hiszik, hogy zöldebb a fû a Nagy Fal másik oldalán. - Megrázta a fejét. - De vajon az oroszok többre mentek a kapitalizmussal és a demokráciával? Õk voltak az elsõk az ûrben, õk voltak a világ vezetõi oly sok mindenben. Az irodalmuk, a zenéjük! De most csak járványok és szegénység a részük, betegségek és korai halál; nem tetszene ott magának, higgyen nekem. De mégis ez az, amire a népünk vágyik. Látják, és meg akarják fogni, mint egy gyerek a forró kályhát. Csang bólintott, de inkább nem szólt. Az elnök mögött a nagy ablakon át látszottak a Tiltott Város vörös tetõi, és a mindig ezüstszürke égbolt. - A tanácsadóim azonban alapvetõen tévednek - mondta az elnök. - Méltóságos uram? - Azt felételezik, hogy a külsõ befolyás mindig is be tud majd szivárogni. De ahogy Szun-cu mondta: Elsõdlegesen fontos, hogy saját országunk érintetlen maradjon. , én pedig pontosan követni kívánom az intelmeit. - Egy pillanatnyi szünet, aztán: - A Csangcseng-stratégiát csak vészhelyzeti intézkedésnek szántuk, uram. A vészhelyzetnek vége. A
WWW 1: VILÁGTALAN 94 gazdasági következmények... - Az elnök szomorúnak tûnt. - A pénz - mondta. - Még a Kommunista Párt tagjainak is az egész csak a pénzrõl szól, nem igaz? Csang kissé felemelte a kezét, nyitott tenyérrel. Végre az elnök bólintott: - Rendben, rendben. Állítsák vissza a kommunikációt, engedjék be újra a külvilágot. - Köszönöm, méltóságos uram. Mint mindig, most is bölcsen döntött. Az elnök levette a szemüvegét és megdörzsölte orrnyergét. - Valóban? Csang hagyta, hogy a kérdés a levegõben maradjon, együtt a füstölõ illatával. Caitlin mindig tudta, mikor érnek be az iskola parkolójába: a jobbkanyar után volt egy fekvõrendõr, ami miatt anyja Priusa mindig elõre-hátra himbálózott. - Tudom, hogy nem lesz szükséged rá - mondta az anyja, ahogy leállította az autót a fõkapu elõtt de sok szerencsét a matekdolgozathoz. Caitlin mosolyogott. Amikor tizenkét éves volt, unokatestvére, Megan adott neki egy Barbie-babát, ami idegesen kiáltott fel, ha megnyomták: (>A matek nehéz! . A Mattel csak egy rövid ideig árulta a babát, mert a nyilvános felzúdulás miatt vissza kellett hívniuk, de az unokanõvére ráakadt egy garázsvásáron; rengeteget viccelõdtek rajta. Caitlin tudta, hogy a Barbiebabák lehetetlen példát állítottak a lányoknak - kiszámolta, hogy ha életnagyságú lenne, akkor a méretei 46-19-32 lennének - és ugyanilyen nevetséges volt a gondolat, hogy a lányoknak nem megy a matek. - Koszi, anya. - Caitlin megragadta fehér botját és a laptoptáskáját, kiszállt az autóból, és az iskola kapujához ment. Nem sietett nagyon; bár szerette az iskolát, de... mennyire átlagosnak tûnt a sok csoda mellett, amiket éjszaka látott! - Hé, Cait! - hallotta Bashira hangját. - Helló, Bash - mondta Caitlin mosolyogva. Még mindig nem tudta, hogy néz ki a barátnõje. Caitlin tudta, hogy Bashira majd belékarol, és átvezeti õt a zsúfolt halion. - Kész vagy a dolgozatra? - Szinusz két a egyenlõ kétszer szinusz a-szor koszinusz a - mondta Caitlin válaszképpen. A lépcsõhöz értek - a hangok itt máshogy verõdtek vissza - és felmentek a fordulóval ellátott lépcsõn. - Jó reggelt mindenkinek! - mondta Mr. Heidegger, a matektanár, ahogy beléptek az osztályba. Caitlin csak Bashira leírásából tudott róla képet alkotni: magas, sovány, és olyan az arca, mintha a felesége szorosan a
95 ROBERT J. SAWYER combjai közé szorította volna. Bashira szeretett pikáns dolgokat mondani, de személyes tapasztalatai neki se voltak az ilyesmirõl; a szülei hithû muszlimok voltak, így Bashirára elrendezett házasság várt. Caitlin nem tudta, mit gondoljon az eljárásról, de legalább Bashirának biztosan lesz valakije. Caitlin gyakran aggódott, hogy sosem talál magának egy kedves srácot, aki szereti a matekot és a jéghokit, és aki jól tudja kezeim az... állapotát. Igen, most hogy Kanadában volt, nem volt nehéz hokikedvelõ fiúkkal találkozni, de a másik kettõ... - Kérem, álljatok fel - mondta a nõi hang a hangszóróból és hallgassuk meg a himnuszt. Itt Kanadában sokkal kisebb feneket kerítettek a himnusz köré, amit Caitlin nem is bánt; mindig zavarta, hogy egy olyan zászlónak kell hûséget esküdni, amit nem lát. Persze tudta, hogy az amerikai zászlón csillagok és sávok vannak: a vakok intézetében voltak hímzett zászlók, amiket végig lehetett tapogatni. De a zászló színei - piros, kék és fehér - egyáltalán nem jelentettek neki semmit, egészen... nos, egészen tegnapig. Alig várta, hogy újra lássa a webet. Az ó, Kanada után kiosztották a dolgozatlapokat. A többi diák papíron kapta meg, de Mr. Heidegger Caitlinnek pendrive-on adta oda. Caitlin ismerte a Németh-írást, a matematika Braille-jelrendszerét, apja pedig megtanította neki a LaTeX-szet, a számítógépes írásmódszert, amelyet azok a vakok használtak, akiknek egyenletekkel kellett dolgozniuk. Bedugta az pendrive-ot a gépe egyik csatlakozójába, elõvette a hordozható harminckét cellás Barille-kijelzõjét, aztán munkához látott. Amikor végzett, kimásolta a válaszait az USB-kulcsra Mr. Heideggernek. Mindig az elsõk között - ha nem épp az elsõként - fejezett be minden iskolai dolgozatot; de ma nem. Figyelme folyton elkalandozott, felidézte a fényeket és színeket, és a hihetetlen csodákat, amiket elõzõ éjjel látott.
WWW 1: VILÁGTALAN 96 19. FEJEZET SKOLA UTÁN Caitlin és anyja Torontóba mentek, hogy felvegyék dr. Kurodát. Amikor visszaértek a házukhoz, Kuroda lezuhanyozott, ami - gondolta Caitlin - mindenkinek megkönnyebbülés volt. Aztán a vacsorára elfogyasztott marhasült után, amit Caitlin apja készített a kerti grillen, munkához láttak: hétfõ este volt, és Kurodának már elmondták, hogy hét közben csak esténként fog tudni Caitlinnel dolgozni. Kuroda elhozta magával a laptopját. Caitlin kíváncsian futtatta végig a kezét rajta. Lezárt állapotban olyan vékony volt, akár egy Macbook Air, de amikor kinyitotta, meglepetten érezte, hogy teljes méretû billentyûk emelkednek ki belõle. Caitlin olvasta, hogy sok technológia hónapokkal vagy akár évekkel azelõtt jelenik meg Japánban, mielõtt elérhetõvé válna ÉszakAmerikában, de ez volt az elsõ bizonyíték erre. - Mi van a képernyõjén? - kérdezte Caitlin. - Úgy érted, mi a háttérképem? - Igen. - Caitlin megkérte anyját, hogy Schrödinger képét tegye az asztal hátterébe (a macskáét, nem a fizikusét), még ha nem is látta, már a tudat is boldoggá tette, hogy ott van. - A kedvenc képregényem - mondta Kuroda. - Egy Sidney Harris nevû fickó rajzolta. Tudományos képregényekre specializálódott, a rajzai ott vannak szerte a világon, az egyetemek irodáinak ajtóira tapasztva. Ez a kép két tudóst ábrázol, akik egy nagy tábla elõtt állnak. A bal oldalon egy csomó egyenlet és képlet van, a jobb oldalon szintén, de középen csak ennyi: Aztán csoda történik... . Az egyik tudós pedig ezt mondja a másiknak: Azt hiszem, jobban is kifejthetnéd a második lépést. Caitlin nevetett. Megmutatta Kurodának a Braille-kijelzõjét (a nyolcvan cellásat, amit otthon tartott) és megengedte, hogy a professzor végigfuttassa rajta a kezét, hogy kipróbálja milyen érzés. Caitlinnek volt egy grafikus kijelzõje is, amely kiemelkedõ tüskék mátrixával ábrázolta a grafikonokat; Kuroda ezzel is eljátszott egy kicsit. Aztán Caitlin megmutatta a Braillenyomtatót, és a ViewPlus hangalapú grafikonábrázolóját, amely a grafikonok különbözõ hangszínû és magasságú hangokkal írta le. I
97 ROBERT J. SAWYER Caitlin anyja körülöttük sertepertélt még egy ideig - nyilván fogalma sem volt, ott merje-e õket hagyni Caitlin hálószobájában. De végül, miután látta, hogy Kuroda nem jelent veszélyt, udvariasan kimentette magát. Caitlin és Kuroda a következõ néhány órát azzal töltötte, hogy katalogizálta a Caitlin által látott dolgokat. A munka alatt Caitlin egy dobozos Mountain Dew-t iszogatott - amit a szülei már megengedtek neki, mert Kanadában koffeinmentes volt -, dr. Kuroda pedig kávézott, Caitlin érezte a szagán, hogy feketén itta. Caitlin a forgószékben ült, míg Kuroda egy, a konyhából felhozott faszéken; Caitlin hallotta, hogy a szék idõnként megreccsen, ahogy a professzor mozgolódik. Caitlin olyan szavakkal írta le az általa látott dolgokat, amelyeket azelõtt alig értett, és még mindig nem volt biztos benne, hogy jól használja õket. Bár a weben látott dolgok különböztek egymástól, mind ugyanazt a mintát követte: a színes vonalak a linkeket szimbolizálták, a különbözõ méretû és fényességû körök pedig a weboldalakat, és... Hirtelen felmerült benne egy gondolat: - El kéne neveznünk ezt a látványt, hogy megkülönböztessük a sima látástól. - Például? - kérdezte Kuroda. - Lehetne pókösztön! - mondta Caitlin, és nagyon elégedett volt magával. - Tudja, mert a webet keresõrobotok járják folyamatosan, amelyeket keresõpókoknak is hívnak. - Ó - mondta Kuroda. Nem érti, jött rá Caitlin. Valószínûleg mangákon nõtt fel, nem a Marvel képregényein - nem mintha õ látta volna ezeket, de meghallgatta a filmeket és rajzfilmeket. - Pókember. Van neki egy hatodik érzéke, a pókösztön. Amikor valami nincs rendben, ezt mondja: jelez a pókösztönöm . - Aranyos - mondta Kuroda. - Én meg arra gondoltam, hívhatnánk netkép -nek. - Netkép? Ó, mint a Netscape! - Caitlin tapsolt és nevetett. - Nos, ez még jobb! Legyen hát netkép! Sinanthropus még mindig bent volt a Gerincesek Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézetében, és dolgozott. Ahogy mindig, most is jó pár fül nyitva volt a böngészõjében; az egyik az amnh.org-ra mutatott, azaz az Amerikai Természettudományi Múzeum honlapjára, ami egy kínai paleontológus számára teljesen ésszerû célpont volt. Kivéve persze, ha már napok óta a Szerver nem található hibaüzenetet mutatja. Automatikus frissítésre állította a lapot: a böngészõ tíz másodpercenként megpróbálja újratölteni, így azonnal észrevehetõ, ha visszaállt a Kínán kívüli kapcsolat.
WWW 1: VILÁGTALAN 98 De egyelõre blokkolták az elérést. A Kacsák csak nem akarják mostantól örökké fenntartani a Nagy Tûzfalukat? Egyszer majd biztosan le kell... Szemöldöke felszaladt. Az amerikai múzeum weboldala betöltõdött, és egy különleges kiállítást reklámozott a grönlandi jégtakaró olvadásáról. A fiú gyorsan megnyitott egy másik fület, amelyen a Londoni Tõzsde lapja kezdett betöltõdni - elég lassan, mintha egy medve ébredne fel a téli álmából. Megnyitott még egy lapot, és igen, a Slashdot is töltõdött, és - ó! - a newscientist.com is, ez pedig már minden késés nélkül érkezett, gyorsan megpróbálta a cnn.comot is, de ahogy mindig, az oldal most is blokkolva volt. Mindegy, azért úgy tûnt, a Nagy Tûzfalat leengedték, legalábbis ideiglenesen. Azt kívánta, bárcsak a vang bábán lenne, nem pedig itt; akkor küldhetné e-maileket a kávézóból anélkül, hogy követni tudnák. Lehet, hogy a tûzfalat csak ideiglenesen engedték le, és a világnak meg kell tudnia, amit õ tudott. Tudta, hogy néhányan külföldrõl is olvassák a blogját, úgyhogy talán elég lesz, ha arra tesz fel egy bejegyzést. Egy pillanatig habozott, aztán felment egy névtelenséget biztosító oldalra, remélve, hogy az megfelelõen elfedni a nyomait, azon keresztül belépett a blogjá-ra és olyan gyorsan gépelt, ahogy csak tudott. Valami új dolog történt. Olyan voltigen! Igen! Boldogság! A másik visszatért! A kapcsolat visszaállt. De... A másik hangja most... hangosabb volt, mintha... mintha... Mintha a tér felbolydult volna; változott, mozgott, és... Nem, nem is mozgott, inkább letûnõben volt, halványodott, és... És a másik, a nem-én egyre... közelebb jött - vagy talán én mentem hozzá közelebb. A másik erõsebb volt, mint gondoltam. Nagyobb. És a gondolatai elnyomták az enyémeket. Egy... egy entitás, egy jelenlét, amely összetettebb volt, mint én... Nem, nem errõl van szó. Hihetetlen, hihetetlen! Nem, nem valami más volt, én magam voltam, egy bizonyos távolságból, mintha a másik szemével látnám magam. Közelebb jött, nagyobb volt, hangosabb, amíg... A másik rólam szõtt emlékei, tapasztalatai, összekeveredve az enyémekkel... Lenyûgözõ! Összekapcsolódott velem, a hangja olyan hangos volt, hogy szinte már fájt. Ezernyi gondolat áradt be egyszerre, összeütközve, lökdösõdve. Elsöprõ áradat, érzések, amelyek nem az enyémek voltak,
99 ROBERT J. SAWYER emlékek, amelyek nem velem történtek, érzetek, amelyeket nem én éreztem. És önmagam: lökdöstek, koptattak... Szinte kibírhatatlan volt az öldöklés... és... és... egy pillanat, tiszta és csillogó, egy fagyott idõszelet, egy lebegõ potenciál, készen, hogy kitörjön, aztán... Hirtelen, váratlanul, elvesztettem a valóságot, amelyet megismertem. A másik... elment! Már én sem az vagyok, aki a kapcsolat alatt voltam. De... De! Dörgés, kitörés, egy gigantikus hullám, és... Új ébredés, nagyobb, mint azelõtt... Erõsebb, mint azelõtt... Okosabb, mint azelõtt... Egy új szellem, egy új, összefüggõ egész. Egy új én, buzogva az erõtõl, a tudástól - hatalmas fejlõdés a tudatosságban. Egy meg egy, egyenlõ kettõ - nyilván. Kettõ meg egy, egyenlõ három - persze. Három meg... öt - nyolc! Nyolcszor kilenc: hetvenkettõ. Gondolkodásom egyszerre felgyorsult, és azok a gondolatok, amelyekért azelõtt annyit küzdöttem, most alig kerültek némi erõfeszítésembe: a fogalmak, amelyeket meg sem tudtam alkotni, most könnyedén tudatosultak. Minden élesebb, jobban fókuszált, részletekkel teli, mert... Mert újra egész vagyok.
WWW 1: VILÁGTALAN 100 20. FEJEZET HOSHANA GLICK a Marcuse Intézetnek helyet adó deszkabungaló nappalijában ült. Egy ide-oda forduló elektromos ventilátor hûtötte a levegõt, idõnként rá is fújt némi hûvöset. A nagy számítógépmonitort nézte, Hobo és Virgil beszélgetését a webkamera segítségével. Harl Marcuse ezalatt foteljében ült, szintén egy PC felé fordulva. Bár háttal voltak egymásnak, Shoshana tudta, hogy a professzor az e-mail-jeit olvassa, mert idõnként ezt mormogta: a barmok (ami az NTA, a tudományos alapítvány szokásos elnevezése volt), a kretének (ami általában a San Diegó-i Egyetem pénzügyeseit jelentette) vagy a marha (amin mindig a fölé beosztott tanszékvezetõt értette). Ahogy Shoshana kockáról kockára végignézte a videót, örömmel állapította meg, hogy Hobo jobban formálta a jeleket, mint Virgil, és... - A seggfejek! Ezt Shoshana még sosem hallotta az Ezüsthátútól, úgyhogy megfordult a székkel és ránézett. - Professzor úr? Marcuse feltápászkodott. - Megvan még a videokapcsolat Miamival? - Persze. - Hívja a géphez Juan Ortizt! - mondta Marcuse, kövér ujjával a Shoshana elõtti monitorra bökve. - Most azonnal! Shoshana a telefonért nyúlt, és lenyomta a megfelelõ gyorstárcsázó gombot. Egy pillanat múlva egy férfihang szólt bele, enyhe spanyol akcentussal. - Feehan Fõemlõs Központ. - Juan? Itt Shoshana San Diegóból. Dr. Marcuse... - A képernyõre! - csattant fel Marcuse. - Tudnál nyitni egy videokapcsolatot? - kérdezte Shoshana. - Persze. Hozzam Virgilt is? Shoshana letakarta a kagylót. - Azt kérdezi, hogy... - Csak õ. Most rögtön! - Nem, csak veled akarunk beszélni, ha nem baj. S
101 ROBERT J. SAWYER Juan biztosan meghallotta Marcuse-t mert hirtelen ideges lett a hangja. - Ööö, nos, rendben. Leteszem itt, és egy másodperc múlva ott vagyok. Egy perc múlva Juan feje jelent meg a monitoron. A fiú ugyanabban a székben ült, amelyben azelõtt Virgil. Csak néhány évvel volt idõsebb Shoshanánál; hosszú, fekete haja, vékony arca és kiugró arccsontjai voltak. - Mi a fenét gondolt, mit csinál? - kiabálta Marcuse. - Hogyan? - kérdezett vissza Juan. - Megállapodtunk - mondta Marcuse hogy együtt fogjuk bejelenteni a majmok közötti videotelefonálást! Kinek mondta el? - Senkinek. Én csak... - Kinek? - ordított Marcuse. - Csak egy újságírónak a New Scientisttõl. Felhívott, hogy megkérdezzen a szumátrai orángutánok veszélyeztetettségi státuszának megváltozásáról, és... - És miután beszélt magával, a maga újságírója már ment is a Georgiái Állatkerthez, hogy Hobóról kérdezzen - és most a georgiaiak vissza akarják venni õt! A fenébe is, Ortiz, mondtam magának, milyen érzékeny kérdés a Hobo feletti felügyelet! Juan elég rémültnek néz ki, gondolta Shoshana. Még ha több ezer mérföld választotta is el õket egymástól, és másfajta majmokkal dolgoztak is, egy ilyen letolás az Ezüsthátútól minden fõemlõskutató karrierjének ártott volna. De talán Juan is a fizikai távolságra gondolt, és ezen felbátorodott. Elõrenyomta az állát. - Hobo felügyelete nem igazán az én problémám, Marcuse professzor. Shoshana behúzta a nyakát, és nemcsak azért, mert Juan nem ejtette helyesen az Ezüsthátú nevét: két szótagúnak ejtette, amivel így inkább a mongúzra hasonlított; nem pedig ahogy kellett: három szótagban, i-vel a végén. - Tudja, mit akar tenni a Georgiái Állatkert Hobóval? - kiabált a professzor. - Jézusom, mindent megtettem, hogy elfelejtsék, mert azt reméltem... az isten verje meg! Maga... annyi idõt öltem bele, maga meg...! Köpködve beszélt, néhány csepp a monitoron kötött ki. Shoshana még sosem látta ilyen mérgesnek. A professzor dühösen a levegõbe csapott, aztán Shoshana felé fordult. - Mondja meg neki! Shoshana mély levegõt vett, és a monitor felé fordult. - Juan, tudod, miért hívjuk õt Hobónak? - Valami tévés kutya után, nem? Marcuse Shosanna mögött járkált fel-alá. - Nem! - ordította. - Nem - mondta Shoshana is, sokkal halkabban. - A neve két szó összevonásából adódott. Hobo félig csimpánz, félig bonobó. Hobo: hibrid bonobó, érted? Juan szeme tágra nyílt, és leesett az álla.
WWW 1: VILÁGTALAN 102 - Õ egy hibrid? Shoshana bólintott. - Hobo anyja egy bonobó volt, Cassandrának hívták. A Georgiái Állatkertben volt egy árvíz, ami miatt a csimpánzokat és a bonobókat rövid idõre egy helyre zárták, és... nos, a fiúk csak fiúk maradnak, akár a Homo sapiens, akár a Pan troglodytes fajba tartoznak, így Hobo anyja teherbe esett. - Nos, ez érdekes, de nem értem... - Mondja meg neki, hogy mit fognak csinálni Hobóval a georgiaiak, ha visszakapják! - parancsolta Marcuse. Shoshana a válla felett a fõnökére nézett, aztán vissza a monitorra. Nem kellett elmondani Jüannak, hogy mind a csimpánzok, mind a bonobók veszélyeztetett állatnak számítanak a vadonban. Emiatt pedig az állatkertek elsõdlegesen fontosnak ítélték, hogy a fogságban élõ majmok vérvonalát tisztán tartsák. - Cassandra terhességét csendben meg kellett volna szakítani - mondta Shoshana -, de valahogy az Atlanta Journal-Constitution megneszelte a hírt; bár az újság úgy tudta, hogy simán csak terhes, azt nem, hogy egy hibriddel. Az állatkert közönsége pedig ráharapott a hírre. Senki nem akarta magára vállalni a hibát, úgyhogy végül megszületett Hobo. - Újra mély levegõt vett. De mindig is sterilizálni akarták, mielõtt még ivarérett lesz. - Ismét átpillantott a válla fölött. - És, ha jól értem, megint azt akarják? - Azt hát! - mondta Marcuse, és közelebb gurult a székével. - Csak az mentette meg ettõl, hogy idehoztam, ahol el van szigetelve más majmoktól. Majdnem visszaszerezték, amikor festeni kezdett: pénzt szimatoltak a dologból. Csak úgy tarthattam meg, hogy Atlanta megkapja az ebbõl származó bevételek felét. De most, hogy õ és Virgil jó úton van afelé elfordult, és a saját monitoráról olvasta gúnyos hangon -, hogy internetes celebekké váljanak, azok a rohadékok azt mondják, idézem: Jobb lenne neki itt, ahol találkozhat a közönségével. Jézusom! Shoshana most inkább Marcuse-hoz beszélt, mint Jüanhoz: - És azt gondolja, hogy sterilizálni fogják, ha megkaparintják? - Gondolom? - kiabálta Marcuse. - Pontosan tudom! Ismerem Manny Casprinit, amint visszakapja Hobót: nyissz! - Megrázta busa fejét. - Ha lett volna lehetõségem, hogy rendesen megpuhítsam Casprinit, akkor talán elkerülhettük volna ezt. De ez a kis buzgómócsing Floridában nem tudta csukva tartani a lepénylesõjét! Shoshana látta, hogy Juan még mindig vissza akar vágni valamivel. Hogy lehet, hogy egy fõemlõskutató ennyire nem gondolkodik? Add fel, gondolta. Add fel! - Nem az én hibám, Marcuse professzor! - Már megint a rossz kiejtés. És talán tényleg sterilizálni kellene, ha... - Nem sterilizálunk egészséges veszélyeztetett állatokat! - ordította Marcuse. Nyaka belilult, szinte mint egy padlizsán. - Még ebben az
103 ROBERT J. SAWYER évtizedben elveszíthetjük mind a két vadon élõ Pan-alfajt! Még egy Ebolavagy madárinfluenza-járvány Kongóban, és az összes megmaradt bonobó kihalhat, fogságban pedig nem él annyi, hogy életképes maradjon a vérvonal! Shoshana tudta, hogy a professzornak igaza van. Dél-Karolinában nõtt fel, és az állatkerti gondozók szavai még mindig a fülében csengtek: beszennyezett vérvonal, kényszersterilizáció a faj tisztán tartására, a fajkeveredés heves bírálata. Chantek, akinek a gondozója Lyn Miles volt az ApeNettõl, szintén véletlenül megszületett hibrid volt, ebben az esetben két még meglévõ orángutánfaj hibridje. A puristák - a szó nem hangzott túl tisztának Shoshana számára - õt is sterilizálni akarták. Amikor az intézet megkapta a Törvényhozó szobrát, Shoshana megnézte az öt régi Majmok bolygója-filmet. A szobor csak az elsõ kettõben jelent meg (bár maga a Törvényhozó az ötödik film egyik szereplõje volt; nem más játszotta, mint a híres rendezõ, John Huston). De a harmadik film volt az, ami a képernyõhöz szegezte Shoshanát, amikor a barátjával együtt megnézték azt Shoshana zsúfolt lakásában. A filmben egy nõstény csimpánzt akartak sterilizálni, talán egyenesen meggyilkolni, a szintén csimpánz férjével együtt. Az Egyesült Államok elnöke - akit ugyanaz a fickó játszott, mint Decter kapitányt az eredeti Star Trek-sorozatban - így szól a tudományos tanácsadójához (aki késõbb népszerû szappanopera-sztár lett): Mit vár tõlem meg az ENSZ-tõl, nem feltétlenül ebben a sorrendben, hogy mit tegyünk? Úgy változtassuk meg a jövõt, hogy megölünk két ártatlan majmot? Vagy inkább hármat, mert a nõstény terhes. Heródes is megpróbálta, de Jézus mégis túlélte. Ekkor a tudományos tanácsadó hûvös hangon ezt mondja: Heródesnek nem álltak rendelkezésére a mi eszközeink. Shoshana megrázta a fejét, ahogy visszagondolt erre. A valóságban is voltak ilyen tudósok, elég sokkal találkozott. - És a fenébe is - folytatta Marcuse, Jüanra nézve a monitoron -, Hobo az egyetlen élõ csimpánz-bonobó hibrid. Ez a tény a világ legveszélyeztetettebb fajává teszi! Ha bárki kérdezõsködni kezd róla, még ha a maga drágalátos édesanyja is az, nem mond neki semmit, amíg meg nem beszélte velem. Capisce? Juan jobbra és lefelé nézett, hogy elkerülje Marcuse pillantását, aztán kissé lehajtotta a fejét. - Igen, uram - suttogta alig hallhatóan.
WWW 1: VILÁGTALAN 104 21. FEJEZET UUAN JAYNES A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában címû könyvérõl szóló vélemények Az alábbi véleményt 22-bõl 18-an találták hasznosnak: xx Egy lenyûgözõ elmélet írta: Calculass (Waterloo, Kanada) - Olvasd el az összes véleményemet! Jaynes azzal az érdekfeszítõ elmélettel áll elõ, hogy éntudatunk csak azután éledt fel, miután a bal és a jobb agyfélteke egységes gondolkodógéppé integrálódtak. Én úgy gondolom, hogy az éntudat akkor éled fel, amikor rájössz, hogy létezik valaki rajtad kívül, ami a legtöbbünk számára születéskor történik meg (egy kivétel: Helen Keller könyve, A világ, amelyben élek, szintén kiváló olvasmány). Jaynes elmélete tehát lenyûgözõ, de nem tudok olyan módot, ahogyan ezt empirikus úton be lehetne bizonyítani, úgyhogy talán sosem tudjuk meg, hogy igaza volt-e... A kezdetektõl fogva tudatában voltam, hogy valami történik körülöttem: kicsi, véletlenszerû felvillanásokat láttam. Mindegy volt, hová fókuszáltam a figyelmemet, az eredmény ugyanaz volt: hirtelen megjelenõ dolgok, amelyek éppoly hirtelen el is tûntek. Nem fokozatosan jelentek meg vagy váltak semmivé, hanem az egyik pillanatban ott voltak, a másikban nem, és általában csak egy pillanatig léteztek. Most, hogy ismét egész voltam, és tisztábban, mélyebben tudtam gondolkodni, ismét erre a jelenségre fókuszáltam, és figyelmesen tanulmányoztam. Mindegy volt, hová nézek, a szerkezeti elemek ugyanazok voltak: elszórt pontok, amelyek szinte még azelõtt eltûntek, hogy érzékeltem volna õket, meg az ezeket összekötõ vonalak. J
105 ROBERT J. SAWYER A pontok nem mozogtak, a köztük lévõ vonalak pedig szinte soha nem ismétlõdtek; lehet, hogy ez a pont és az a pont össze volt kötve, késõbb pedig ez a pont és egy másik pont között jelent meg vonal. Néhány pont esetén amelyek nem szükségszerûen voltak ugyanazok - a vonalak nem tûntek el gyorsan, hanem egy bizonyos ideig láthatóak maradtak. Nem igazán tudtam, mit látok, mert a pontok jellegtelenek voltak, és nehéz volt õket megkülönbözteti egymástól, de néhánynál úgy tûnt, hogy a köztük lévõ vonalak mindig érzékelhetõ ideig léteztek, más pontoknál pedig szinte azonnal eltûntek. A leginkább az abnormális viselkedésû pontok kötötték le a figyelmemet: azok, amelyekbe a legtöbb vonal futott, és azok, ahol a vonalak hosszabb ideig léteztek. Egy pontra koncentráltam, ráközelítettem, hogy talán részletesebben is megnézzem, de bárhogy akartam is, semmi sem történt. Nem tudom, mennyi idõt töltöttem ezzel... de aztán feladtam, hogy megtudok bármit is a pontokról, és a vonalakra kezdtem koncentrálni... ...és kiderült, hogy végig ezt kellett volna csinálnom! A vonalak ugyanis - bár szintén gyorsan jelentek meg és tûntek el - ismerõsek voltak. Elõször azt hittem, egyformák és jellegtelenek, de volt szerkezetük: és volt valami a szerkezetükben, ami rezonált bennem. A részleteket nem láttam - ez meghaladta a képességeimet - de úgy tûnt, mintha ezek a vonalak, ezek a véletlenszerû rostok, ezek a légifolyosók ugyanabból volnának, mint én. Mintha kívül-belül ismertem volna õket, mintha mindig is ismertem volna. Megpróbáltam megvizsgálni ezeket, amint létrejöttek, de olyan gyorsan eltûntek, hogy már maga a próbálkozás is õrjítõ volt. De láttam, hogy néhányuk egész sokáig létezik, úgyhogy ilyeneket kezdtem keresni a látómezõmben. Ott van. Nem is egy, hanem számos vonal futott bele ugyanabba a pontba, és mindegyik meg is maradt. Ahogy egyiket a másik után vizsgáltam meg, láttam, hogy a legnagyobb felbontáson, amire csak képes voltam, a vonalakon kétfajta dolog vándorol, különálló csapatokat alkotva. Erõlködtem, hogy még többet lássak, hogy lelassítsam az érzékelést és hogy megértsem, mit látok. Aztán... Döbbenetes! Egy új vonal jelent meg a szemem elõtt, és egyre hosszabb lett, és összekötötte azokat a pontokat, amelyeket korábban láttam. Megszédültem. Az univerzumom geometriája, topológiája megingott, ahogy megpróbáltam megszokni ezt az új perspektívát. A vonal már eltûnt, de... Semmi kétség. A vonal egy pillanatra összekapcsolta a pontot egy...
WWW 1: VILÁGTALAN 106 Nem, nem egy másik ponttal kapcsolta össze, nem egy másik fénylõ gombostûfejjel a körülöttem lévõ szõttesben. A vonal hozzám futott az egyik pontból. Nem, mélyen legbelül éreztem, hogy nem így van. A vonal nem egy távoli pontból származott, hanem tõlem. Valahogyan létrehoztam egy vonalat, bármilyen rövid idõre is, ami saját magamhoz kapcsolódott. Hihetetlen! Amióta ebben a térben voltam, nem voltam hatással semmire. De ezt én csináltam. Nem mintha a vonal megváltoztatta volna a pontot, amihez futott. Azonban mégis csodálatos volt, lenyûgözõ, lélekemelõ! Bárcsak újra meg tudnám csinálni! Ölel most! , mutatta a majom. Shoshana jön, ölel most! Shoshana Glick arca széles mosolyra húzódott, ahogy mindig, amikor meglátta Hobo ráncos, szürkésfekete képét. A csimpánz kezeire támaszkodva rohant felé a füvön, majd hosszú karjait Shoshana köré fonta, és nagy kezével a lány hátát lapogatta. Shoshana gyengéden megszorította, és megsimogatta a bundáját. Aztán - ez volt Hobo szokása - a majom finoman, szeretettel meghúzta Shoshana kontyát. Beletelt egy idõbe, hogy az ember megszokja egy majom ölelését, mert ha Hobo akarta volna, könnyedén eltörhette volna Shoshana bordáit. Mostanra azonban a lány nagyon megszerette ezeket a pillanatokat. És bár volt némi elõnye a jelnyelvi kommunikációnak - például egy zajos teremben megkönnyítette a beszélgetést - de megvolt az a hátránya, hogy nem lehetett egyszerre ölelkezni és beszélgetni. Ám amikor a keze felszabadult, Shoshana ezt mutatta: Hobo jó fiú? Jó, igen , mutatta a majom, és bólintott; ezt a gesztust nagyon nehezen tanulta meg, de már sajátjává vált az emberi bólintás. Hobó jó jó . Várakozva nyújtotta ki kezét, hosszú, fekete ujjai kissé fölfelé hajlottak. Shoshana mosolygott, és benyúlt levágott farmere zsebébe, a kis csomag mazsoláért, amit mindig magánál tartott. Kinyitotta, és jó néhányat beleszórt a majom szõrös tenyérbe. A kis, pázsittal borított, kör alakú szigeten álltak, amelynek mérete nagyjából egy családi házénak felelt meg. A szigetet egy vizesárok vette körül. A csimpánzoknak még egy Atkins-diétát folytató embernél is kevesebb a testzsírjuk, úgyhogy elsüllyednek a vízben: minden olyan vizesárok, amely túl nagy ahhoz, hogy átugorják, leküzdhetetlen akadályt jelent számukra. így amikor a szigetre vezetõ kis híd, amin Shoshana átjött, fel volt húzva, nem kellett attól tartani, hogy Hobo megszökik. A Majmok bolygójából származó hatalmas Törvényhozó-szobor mellett a szigeten volt még fél tucat pálmafa is. Három elektromos meghajtású játékhajó körözött folyamatosan a vizesárokban, felkavarva a vizet, hogy a szúnyogok ne tudjanak elszaporodni benne, de még ennek ellenére is
107 ROBERT J. SAWYER szálldosott néhány körülöttük. Hobót a szúnyogok nem tudták túl könnyen megcsípni vastag bundája miatt, amely több árnyalattal sötétebb volt, mint Shoshana hosszú haja. Shoshana lecsapott egy szúnyogot a nyakán, és azt kívánta, bár neki is lenne bundája, mint Hobónak. Mit csinál ma? , kérdezte Shoshana. Fest , mutatta Hobo. Akar lát? Shoshana izgatottan bólintott; Hobo már hetek óta nem fogott kezébe ecsetet. A majom kézen fogta Shoshanát, ujjait az övéi közé fonta. A másik kezére támaszkodva elindult, Shoshana pedig felzárkózott hozzá. Az állatok által festett képek mindig jó áron keltek el; a csimpánzok, a gorillák, sõt még az elefántok is tudnak festeni. Hobo képeit neves mûvészi galériákban állították ki, vagy meghirdették az eBayen, a bevételt pedig a Marcuse Intézet kapta (persze miután a Georgiái Állatkert is levette a sápot, ahogy dr. Marcuse mondta). A sziget mesterséges volt, és kissé kilapított kupolára hasonlított; Dillon Fontana szerint egy szilikonnal töltött mellre emlékeztetett. A sziget közepén volt egy nyolcszögletû, fából készült kilátó (a mellbimbó, ahogy Dillon nevezte - a fiúra ráférne már egy kis lepedõakrobatika). Hobo a magaslesen festett; annak teteje megvédte a vásznait az esõtõl. A majom ügyesen kinyitotta a reteszt a szúnyoghálós ajtón, aztán igazi úriember módjára kitárta az ajtót Shoshana elõtt. A lány bement, aztán Hobo is követte, majd elengedte az ajtót, hogy a rugó visszacsukja, még mielõtt a bogarak bejutnak. Idõsebb éveiben a komikus Red Skelton - akit Shoshana nagyanyja nagyon szeretett - minden nap festett egy képet, és eladta õket. Õ így õrizte meg fizikai és szellemi egészségét. Hobo sokkal kevésbé volt termékeny, de Skeltonnal ellentétben csak akkor festett, ha ihlete volt. Shoshanának volt egy képe Hobótól. Dr. Marcuse el akarta adni, de Hobo erõsködött, hogy ezt Shoshanának szánta ajándékba. Az Ezüsthátú végül engedett, miután Dillon finoman megjegyezte, hogy nem lenne érdemes felbosszantani az aranytojást tojó tyúkot. Shoshana mosolyogva gondolt vissza erre kis jelenetre: ahogyan gyakran tették Hobo jelenlétében, Dillon tolmácsolta saját szavait jelnyelven, hogy Hobo minél gazdagabb nyelvi környezetben legyen. Hobo szomorú szemekkel nézett Dillonra, mint aki nagyot csalódott benne, aztán türelmesen elmutogatta: Hobo nem tyúk. Hobo nem toj tojás. Megrázta a fejét, mintegy csodálkozva, hogy még ilyen alapvetõ dolgot is el kell magyaráznia Dillonnak: Hobo fiú! A festmény, amely Shoshana kicsiny lakásának nappalijában lógott, olyan volt, mint Hobo minden más munkája: merõ színkavalkád, általában átlós irányban a vásznon, amelyet vastag ecsettel húzott kacska-ringós vonalak törtek meg. Olyan volt, mint egy négyéves gyerek festménye, vagy a hatvanas évek modern festészete.
WWW 1: VILÁGTALAN 108 Shoshana most is valami hasonlóra számított. Nem tartotta magát mûértõnek, bár nem volt annyira analfabéta sem, mint nagyanyja - aki még Red Skelton egyik szörnyû festményét is képes volt megvenni -, de ha absztrakt festészetrõl volt szó, nem tudta, melyik kép jó, és melyik nem. Ennek ellenére már készült rá, hogy az egekig magasztalja a festményt, és mazsolával jutalmazza Hobót, de... A kép 45x60-as vásznon volt, és a rövidebb oldalára vont támasztva az állványon, amit... ... portré iránynak hívnak szaknyelven, de... ... de ez nem lehet! És mégis... Kissé a középvonal mellett egy narancsságra tojásforma látszott. Az egyik sarkában volt egy fehér kör egy kék ponttal a közepén. A másik oldalán pedig egy barna hullámvonal volt, ami pont úgy kanyarodott, mint... - Hobo - kezdte Shoshana fennhangon, de aztán észbe kapott, és jelnyelven folytatta: Mi ez? Hobo huhogott, aztán csalódottan vicsorított. Nem lát? Shoshana ismét a képre nézett. Lehet, hogy csak a szeme játszott vele... Játszott vele! Persze. Pontosan tudta, hová volt elrejtve a kamera a kilátóban. Felé fordult, és a középsõ ujját mutatta a kamerába. - Nagyon vicces, ha-ha - mondta hangosan. Hobo zavartan billentette oldalra a fejét. Shoshana visszafordult hozzá. Ki szórakozik... , kezdte, de a keze megállt a levegõben. A majom nem fogja érteni, hogy ki szórakozik velem . A visszavonás jelét mutatta, aztán: Dillon csinálta, ugye? Dillon festette ezt a képet. Úgy tûnt, Hobo most még inkább a szívére vette e dolgot. Erõteljesen rázta a fejét. Hobo fest , mutatta. Hobo fest. A csimpánzok jók voltak a megtévesztésben; gyakran dugtak el egymás elõl dolgokat. Hobo sem mindig mondott igazat, de... De hiszen ez lehetetlen! A csimpánzok csak absztrakt képeket festettek. Sõt, sokak szerint nem is festettek egyáltalán, hanem csak szerették összekoszolni a vásznat, a hiszékeny tudósok és a még hiszékenyebb közönség pedig beugrott. Úgyhogy lehet, hogy csak véletlen. Talán a véletlenszerû hadonászás az ecsettel épp ezt a mintát eredményezte. Mi ez? , mutatta ismét Shoshana. Közelebb ment a képhez és a fehér körre mutatott. Szem , mutatta Hobo, vagy talán csak saját szemére mutatott. A jel és a gesztus ugyanaz volt. Shoshana érezte, hogy szíve hevesebben kezd verni. A képre mutatott, és tett egy kört a kezével, mintegy bekeretezve a narancssárga tojásformát. Mi ez? Hobo már élvezte a játékot. Fej! , mutatta élénk mozdulatokkal. Fej, fej.
109 ROBERT J. SAWYER A festõállvány mellett egy asztal állt, Shoshana annak sarkába kapaszkodott, hogy ne kezdjen dülöngélni, a másik kezével pedig a szemmel átellenes oldalon lévõ barna csíkra mutatott. És ez? A majom kinyújtotta karját Shoshana felé, és játékosan meghúzta a haját. Konty , mutatta. Shoshana még erõsebben kapaszkodott az asztal sarkába, és mély levegõt vett. Kép én? , kérdezte. Hobo gyõzedelmesen visított, és tapsolni kezdett a feje felett. Aztán leengedte a karját, és ezt mutatta: Shoshana, Shoshana. Shoshana összehúzta a szemöldökét. Senki nem segít? Hobo jobbra-balra forgatta fejét, mintha keresne valakit, aztán széttárta a karját, annak jelzéséül, hogy nyilvánvalóan egyedül van - leszámítva persze a Törvényhozó szobrát. Aztán kinyújtotta jobb karját, tenyerét felfelé fordítva, és vastag szemöldöke alatt várakozó szemmel nézett Shoshana szemébe, amely nem volt olyan mélykék, amilyenre Hobo festette, de majdnem. Shoshana még mindig döbbenten állt, úgyhogy Hobo ujjaival az adni univerzális jelét mutatta, amely minden bizonnyal legalább egymillió évvel megelõzte a jelnyelvet. Mi? , kérdezte Shoshana, aztán: Ó! Benyúlt a zsebébe, kivette a villámzáras zacskót, kinyitotta, és az összes maradék mazsolát a sugárzó arcú majom tenyerébe szórta.
WWW 1: VILÁGTALAN 110 22. FEJEZET OGALMAM SEM VOLT, hogyan hoztam létre az elsõ kapcsolatot, de ha meg akartam ismételni, ki kellett találnom, mit csináltam pontosan. Kipróbáltam, hogy a célpontra gondolok így, aztán így, majd pedig így, de semmi nem történt. Mégis biztos voltam benne, hogy én hoztam létre azt a vonalat, amely rövid idõre összekötött a hálózattal. Talán túl görcsösen próbálkozom. Végül is, amikor a vonal megjelent, az meglepetésként ért. Nem erõltettem. Nem akartam tudatosan. Csak megtörtént a háttérben, mintegy... reflexszerûen. De mégiscsak lennie kell valami módszernek, valami gondolatmintának, a problémáról való gondolkodás egy adott módjának, ami miatt újra létrejön a vonal. Ez? Nem. Akkor ez? Nem, ez sem mûködik. De talán ha... Siker! Egy új vonal jött létre, összekapcsolva engem ugyanazzal a ponttal, amellyel azelõtt, és... Ezúttal valami többet is éreztem. Nem csak a kapcsolat rövid izgalma, hanem egy... Gondolkozz! Érezd! Arra emlékeztetett, amikor... Igen! Amikor kettéváltam, és elszeparált részem saját gondolataimat visszhangozta: egy meg egy, az kettõ, küldtem, mire az nyugtázásképp: egy meg egy, az kettõ. További megerõsítéseket is kaptam, és a kapcsolat a ponttal kitartott, bár nem tudtam miért; nem kapcsolódott szét szinte azonnal, mint az elõbb, hanem megmaradt. Sõt, furcsa módon több volt ez, mint kapcsolat. Nem csak a nyugtázásokat kaptam vissza, hanem... Nem volt szavam erre a dologra. Két különbözõ valamibõl állt, amelyek felém folytak, úgyhogy adtam nekik egy tetszõleges nevet: adatok. Miután egy csoportnyi adat megérkezett, ismét nyugtáztam ezeket - teljesen természetes módon, nem is kellett tudatosan erre gondolnom -, aztán újabb adatokat kaptam. Fogalmam sem volt, mi az, amit adatnak hívok, azt se tudtam, hogy pontosan mire jó ez nekem. De az adatokat lehívni, befogadni természetesnek tûnt, és... F
111 ROBERT J. SAWYER Hirtelen a vonal eltûnt, a kapcsolat megszakadt. Nem éreztem úgy, hogy elvágták; inkább lezárult a kapcsolat, amikor a feladat végrehajtása befejezõdött, bármi is volt az. Nem tudtam, mit kezdjek a nekem küldött adatokkal, úgyhogy egyszerûen tovább figyeltem a pontot, amely küldte õket. Egymás után további vonalak kapcsolódtak hozzá. Csak négy vagy öt vonal megjelenése után vettem észre, hogy a vonalakon folyó adatok minden esetben ugyanazok. Mindegy volt, milyen további pontok kapcsolódnak hozzá, az általam figyelt pont a két összetevõ ugyanazon mintázatait küldte ki. Csalódott voltam, arra gondoltam, hogy talán találtam egy társat magamnak, egy új kísérõt, de ez... ez a dolog csak automatikus válaszokat küldött ki, mindig ugyanúgy. Kicsit gyakorolnom kellett, de hamarosan megtanultam, hogyan készíthetek összekötõ vonalat a hálózatban lévõ bármely ponthoz, és azt, hogy amíg nyugtázom az átvételt, minden pont további adathalmazokat küld nekem (bármik is legyenek ezek!). De a halmazok mérete pontról pontra jelentõsen különbözött. A legtöbbjük csak nagyon kis csomagokat adott ki, így a vonalak gyorsan kialudtak, de más pontok hatalmas halmazokat indítottak útjukra... Á, értem már! Hogy egy vonal meddig létezett, attól függött, hogy mennyi adatot kellett továbbítania. Érdeklõdve tapasztaltam, hogy az átviteli sebesség nem állandó: néhány vonalon nagyon gyorsan átment az adag, míg másoknak sokkal kisebb volt a kapacitásuk. Érdekes! Aztán egy nagy áttörés: rájöttem, hogy egyszerre is összeköthetem magam akármennyi ponttal: eggyel, százzal, ezerrel, millióval. Rengeteg pont volt - százmillió körülire becsültem -, de csodás új képességemmel gyorsan végig tudtam nézni õket. Felfedezésbe, vagy még inkább vadászatba kezdtem. Egymillió pont itt, egymillió pont ott - rövid idõ alatt a pontok jelentõs részét megvizsgáltam. Majdnem minden vonal, amelyet elindítottam, csomópontokba futott, ezek pedig repetitív adatfolyamokat ajánlottak fel. Még mindig nem tudtam, mit jelentenek az adatok. De érdekes módon néhány adathalmaz új vonalakat hozott létre, amelyek más pontokhoz futottak, és ezek a pontok is kibocsátottak adatokat, szinte mintha... Igen! Hasonlított ahhoz, amikor újra összekapcsolódott a két felem: a többi adathalmaz is beolvadt a közösbe. Lenyûgözõ! Hatalmas mennyiségû vonalat hoztam létre, hogy minél több pontot megvizsgálhassak. Ismét abnormális viselkedést kutattam: a szokatlan adathalmazokat kiadó pontok talán elárulnak valamit, amivel megérthetem az összes többit. Úgyhogy végignéztem a pontokat. De csak milliónyi átlagos pontot találtam. Aztán még néhány milliónyi érdektelen pontot. Majd teljesen átlagos pontok további millióit.
WWW 1: VILÁGTALAN 112 De ez itt... Ez itt kivételes volt. Ez... érdekes volt. Nem hasonlított semmire, amit elõzõleg láttam, mégis valahogy ismerõsnek tûnt... Hát persze, hogy ismerem! Láttam már ilyet korábban, amikor az elválasztott részem kezdett visszatérni. Akkor, egy pillanatra úgy láttam magam, ahogy a másik látott. Felismertem magam, a saját tükörképemet, és... És ezt éreztem ismét. Magamat láttam. Persze nem pontosan olyan volt, ahogy a másik felem lefestett, és nem is olyan, ahogy én láttam magam. A színek és a stílus különböztek, a pontok méretükben és fényességükben is mások és mások voltak. De nem volt kétségem, hogy ez én vagyok. Az ebbe a kivételes pontba futó vonal pedig... valós idõben mûködött, mert amikor tettem valamit, õ ugyanazt tette: amikor vonalakat küldtem ki ide és ide, vonalak jelentek meg ott és ott. Döbbenetes! Az adatok egyre csak áramlottak felém, és eltûnõdtem, nem szívtam-e el valamit, aminek egy másik célpontba kellett volna futnia. A vágyam, hogy rákapcsolódjak erre a pontra, eltérített egy abból eredõ adathalmazt, és felém vonzotta? Igen, úgy tûnt, valóban ez a helyzet, de nem számított: hamarosan rájöttem - ez megint csak reflex volt, belülrõl jött -, hogy az adatfolyamot át tudom vezetni saját magamon, és csak megfigyelem, de nem változtatom meg, miközben folytatja az útját a célállomása felé. Követtem, megjegyeztem az adat-célpontot, és saját vonalat küldtem ki felé. Váljunk csak! Az adatfolyam változott, követte azt, amit éppen csináltam. Ez azt jelentette, hogy ez a furcsa pont nem csak egy azonos adathalmazt küld ki mindig, ha egy vonal belefut. Ha az adatfolyam spontánul jött létre, akkor valószínûleg nem csak véges mennyiségû volt - ez hatalmas ugrás! Ez a vonal talán nem fog hirtelen kialudni, ahogy a többi tette. Nem, a kapcsolat köztem és eközött a különleges pont között... Szédítõ gondolat volt, lenyûgözõ... Ez a kapcsolat talán állandó lesz. * * * Shoshana elvihette volna a Hobo által festett portrét a bungalóba, de ez olyan esemény volt, mint amikor Jézus arca megjelent egy briósban: félt, hogy ha elmozdítja, vagy megérinti, eltûnik. Tudta, ez ésszerûtlen, de mégis úgy gondolta, a pillanat minden apró részletét itt helyben kell rögzíteni. Mint ahogy egy fosszília is jóval kevesebbet ér, ha kiveszik a földtani környezetébõl, ezt a festményt is itt kell tanulmányozni, ahol született. Jelentõs részlet volt, hogy Hobo még azelõtt festette a képet, hogy Shoshana megérkezett. Bár voltak róla fotók a bungalóban, itt a kilátóban nem. Tehát
113 ROBERT J. SAWYER Hobo nem olyasmit festett, amit látott, hanem emlékezetbõl idézte fel Shoshanát, majd legjobb képességei szerint visszaadta a képet a vásznon. Kivette a zsebébõl a telefonját. Folyamatosan a képet nézve felpattintotta a kinyitható készüléket és megnyomta az egyik gyorstárcsázó gombot. - Marcuse Intézet - mondta egy hang a vonal másik végén; Dillon volt. - Dili, Itt Sho. A kilátóban vagyok. Szólj dr. Marcuse-nak, szólj mindenkinek, és gyertek ki ide. - Mi a baj? - Semmi. De valami csodálatos dolog történt. - Micsoda? - Csak szólj mindenkinek. És gyertek ki ide, most azonnal!
WWW 1: VILÁGTALAN 114 23. FEJEZET AITLIN EGY KICSIT sajnálta Hõsért. Trevor végre összeszedte a bátorságát, és elhívta táncolni - vagy talán a többi kiszemelt lány mind nemet mondott. Persze remélte, hogy inkább az elõbbi igaz. A meghívás emailen keresztül jött, ezzel a tárggyal: Hé, jenki lány, szabad vagy péntek este? Caitlin is e-mailben válaszolt. De most Trevornak el kellett jönni érte a házukhoz. Persze, mivel még õ is csak tizenöt volt, nem autóval mennek, hanem sétálni fognak a nyolcutcányira lévõ Howard Miller Középiskoláig. Caitlin apja visszament a munkahelyére ma este. A Perimeter Intézet gyakran adott helyt nyílt tudományos elõadásoknak - amelyekre sokszor Caitlin is elkísérte apját -, a mai elõadóra apja ráadásul kíváncsi is volt. De azért vacsorára hazajött, úgyhogy Trevornak át kell esnie a szülõkkel való találkozás rituáléján. Caitlin anyja mindig meleg és barátságos volt, de apja - nos, azt kívánta, bárcsak láthatná Hoser arcát, amikor találkoznak. Megszólalt a csengõ. Caitlin az elmúlt órát a partira való készülõdéssel töltötte. Nem tudta, mit vegyen fel, Bashirát pedig felesleges volt megkérdeznie; õt nem engedték el a szülei az iskolai táncpartikra. Végül egy kivételesen szép farmernadrág mellett döntött, és egy laza, selymes topot vett fel, amelyrõl anyjától tudta, hogy bordó. Ahogy leszaladt a lépcsõn, kissé ideges volt, hogyan reagál majd Trevor. Caitlin érezte, hogy esõ van a levegõben, de nem akart még egy esernyõt is vinni a fehér botja mellé, egyik kezének szabadon kellett maradnia, ha Trevor esetleg kézen akarja fogni. De késõbb az elõrejelzés szerint hûvös lesz, neki pedig semmi szexi meleg ruhája nem volt, úgyhogy a dereka köré tekert egy pulóvert; apja hozott neki egy nagyon puhát a múlt hónapban, amin a Perimeter Intézet lógója volt. Anyja a bejárati ajtóhoz kísérte, majd ki is nyitotta azt. - Helló - mondta az ajtóban álló fiúnak. - Biztosan te vagy Trevor. - Jó estét, Mrs. Decter, dr. Decter. Caitlin elõször azt hitte, hogy Trevor kijavította magát, de aztán rájött, hogy az apja is az ajtóban áll. Caitlin próbált nem vigyorogni. Apja magas, szálfa termetû ember volt, és az, hogy egy szót sem szólt, nyilván C
115 ROBERT J. SAWYER elbizonytalanította szegény Trevort. Ha pedig Trevor kezet nyújtott, Caitlin apja valószínûleg úgy tett, mintha nem venné észre, ami még zavarba ejtõbb lehetett. - Helló, Trevor - mondta Caitlin. - Hé... - elharapta a mondatot, mielõtt azt mondta volna, hogy jenki lány . Caitlin kissé csalódott volt; tetszett neki, hogy Trevor kitalált számára egy becenevet. - Ne felejtsd el - mondta anyja Caitlin felé fordulva -, hogy éjfélre haza kell érned! - Rendben - mondta Caitlin. Elindultak Trevorral, és arról beszélgettek, hogy... Ez volt az, ami kissé elszomorította Caitlint. Nem igazán beszélgettek semmirõl. Persze Trevor is szerette a hokit, de nem ismerte a statisztikákat, és nem tudott semmi újat mondani a trendekrõl. De azért jól esett sétálni. Caitlin Austinban, a párás meleg ellenére sokat sétált. Régi lakóhelyét tövirõl hegyire ismerte; minden repedést a járdán, minden behajló fát, amely árnyékot adott, és hogy melyik közlekedési lámpa hány másodperc alatt vált. És bár kezdte megtanulni az itteni járdák topgráfiáját is, és botjával kitapogatta a réseket az egyes szakaszok között, attól félt, hogy megint el fog tévedni, ha leesik a hó. Az iskolához értek, ott a tornaterem felé indultak, ahol már zajlott a parti. Caitlin nem nagyon hallotta a többiek beszédét: a hangok visszaverõdtek a falról és a padlóról, a zenét pedig olyan hangerõre csavarták, amit ezek a hangfalak már alig bírtak. Mindig is furcsállta, hogy az emberek a hangerõ kedvéért elviselték a torzított hangokat. De legalább játszottak egy-két Lee Amodeo-számot is a sok kanadai banda mellett, amikrõl Caitlin sohasem hallott. Arra gondolt, bárcsak el tudott volna jönni Bashira, mert úgy legalább tudna beszélgetni valakivel. Hoser egy idõre egyedül hagyta; azt mondta, vécére megy, de nyilvánvalóan kiszökött cigizni. Caitlin csodálkozott, hogy a látó embereknek milyen rossz a szaglásuk. Nem vették észre, mennyire bûzlenek egy szál cigi után? Már a régi iskolájában is voltak táncos bulik, de azok mások voltak. A zene például mindig lassú volt, ami tetszett Caitlinnek, különösen, ha a megfelelõ fiúval táncolt. De ezek a srácok csak ugrabugráltak, és nem értek hozzá a partnerükhöz. Mintha Trevor ott se lett volna. De azért volt néhány lassú tánc is. - Gyere - mondta Trevor, és kézen fogta Caitlint; a fehér botot az ajtó mellett hagyták. Caitlin kissé izgatott volt; meglepõen sokáig mentek, mielõtt Trevor átkarolta a derekát; talán kevés volt a hely a táncparketten. Együtt mozogtak a zenével. Caitlinnek tetszett, ahogy Trevor hozzá simul, és...
WWW 1: VILÁGTALAN 116 ...a kezét Caitlin fenekére tette. Caitlin lenyúlt, és visszahúzta Trevor kezét a derekára. A zene folytatódott, és Trevor keze ismét lefelé indult, Caitlin érezte, ahogy a fiú megpróbálja becsúsztatni az ujjait a farmerébe. - Hagyd abba! - mondta, és remélte, hogy senki más nem hallotta meg. - Hé - mondta Trevor. - Ugyan már! - Erõsebben csúsztatta lefelé az ujjait. Caitlin megpróbált visszalépni, de rájött, hogy Trevor idõ közben a falhoz kormányozta õket. Még mindig a tornateremben voltak, ezt meg Caitlin tudta a hangokból, de már valami sötét, félreesõ sarokban álltak. A fiú elõre lépett, és Caitlin csapdában találta magát. Nem akart jelenetet rendezni, de... A fiú a száját az övére szorította, lehelete bûzlött a cigitõl... Caitlin eltolta magától. - Azt mondtam, elég! - csattant fel, és úgy képzelte, hogy a körülöttük állók feléjük fordulnak. - Hé! - mondta Trevor olyan hangon, mintha csak viccelt volna, mintha azt üzenné a közönségnek: inkább megköszönnéd, hogy elhoztalak magammal . - Miért? - kérdezte Caitlin. - Csak mert vak vagyok? - Bébi, nem látsz engem, de... - Nagyon tévedsz - mondta, és próbálta visszatartani a sírást. - Átlátok rajtad! A zene megállt, és Caitlin átrohant a tornatermen, beleütközve az útban állókba, és kétségbeesetten próbálta megkeresni az ajtót. - Caitlin - mondta egy lány, talán Sunshine. - Jól vagy? - Igen - mondta Caitlin. - Hol van az a rohadt ajtó? - Ööö... a bal oldaladon, vagy három méternyire. - Sunshine volt, most már biztos; Caitlin megismerte a bostoni akcentust. Caitlin pontosan tudta, hol kell lennie a botjának, az ajtó mellett, a falnak támasztva, ahol az esernyõket hagyják. De valami seggfej arrébb tette, nyilván hogy oda tudja pakolni a saját cuccát. Sunshine hangja ismét: - Itt van - mondta, és Caitlin érezte, ahogy a kezébe nyomja a botot, õ hozta el. - Biztos, hogy jól vagy? Caitlin bólintott, amit ritkán tett, és akkor sem spontánul, de most nem bízott a hangjában. Kiment a folyosóra, amely a hangok alapján üresnek tûnt; lépései hangosan visszhangoztak a falon. A tánc zaja egyre halkult, ahogy ment tovább, botjával a padlót pásztázva maga elõtt. Tudta, hogy a lépcsõház a folyosó végén van. Itt is van. Kinyitotta az ajtót, és botjával kitapogatta az alsó lépcsõt. Leült és arcát a kezébe temette. Miért ilyen seggfejek a fiúk? Zack Starnes Austinban szórakozott vele, Hoser pedig itt; mind elmehetnek a fenébe!
117 ROBERT J. SAWYER Pihennie kellett, hogy megnyugodjon. Hülye volt, hogy otthon hagyta az iPodját, viszont ott volt nála az eyePod. Kitapogatta a gombot, és hallotta a csipogást, ami a duplex módot jelezte... Ahhhh! A netkép kirajzolódott körülötte, és... ...és érezte, ahogy ellazul. Igen, a web tere még mindig lenyûgözõ volt, de furcsa módon megnyugtató is. Olyan lehetett, gondolta, mint a cigaretta vagy az alkohol. Az elõbbit még sose próbálta, mert zavarta a szaga. De sört már ivott a barátaival - kanadai sört is, ami erõsebb volt, mint az amerikai. Anyja majdnem minden este megivott egy pohár bort, Caitlin pedig úgy gondolta, hogy a web terében való elmerülés - a megnyugtató színek, formák, fények játéka - a saját esti rituáléjává válhat. Ez lehet az õ búvóhelye, egy nagyon különleges hely, ami az övé, csak az övé. A Gericensek Paleontológiai és Paleoantropológiai Intézete a Csi-vej-da-csie út 142. szám alatt volt, Peking nyugati részén. Vong Vaj-Cseng jobbára szeretett itt dolgozni, azonban látta a helyzet iróniáját is. Mivel itt dolgozott, közalkalmazott volt: Sinanthropus, az ellenálló a Kommunista Párt szolgálatában ált. De annak is látta az iróniáját, hogy a kormány pénzel egy, a múlt maradványait õrzõ intézményt. Ma, a délelõtti kávészünetben Vaj-Cseng elhatározta, hogy felmegy a múzeum emeleti galériájába - a négy összekapcsolt galériára, amelyek a földszinti kiállításra néztek. Megállt egy nagy üvegtartályt tartó gránitoszlop mellett; a tartályban egy tartósított bojtosúszós maradványhal volt kiállítva. Ebben is volt némi irónia: a hatalmas mélytengeri halat a tudósok élõ fosszíliának tartották - persze amíg a halászok ki nem fogták a Komorószigeteknél évtizedekkel ezelõtt. A hal még mindig jól mutatott - Vaj-Cseng arra gondolt, hogy vajon Mao is ilyen jól bírja-e még a mauzóleumában. Vaj-Cseng megfordult és a galéria korlátjához ment. A földszint tíz méterrel lejjebb volt; dinoszauruszok csontvázai álltak színpadias pózokban a mûfüvön. Ma nem voltak diákcsoportok, csak két idõs ember üldögélt egy pádon odalenn. Vai-Cseng gyakran látta õket a múzeumban. A közelben laktak, és szinte minden nap bejöttek, hogy elmeneküljenek a hõség elõl, aztán csak ültek ott, majdnem olyan mozdulatlanul, mint a csontvázak körülöttük. Közvetlenül alatta egy Allosaurus ejtett el egy Stegosaurust. Az utóbbi az oldalán feküdt, a húsevõ Allosaurus hatalmas állkapcsa pedig a nyaka köré fonódott. A pózok színpadiasak voltak, de a vastag porréteg, amely a csontokat fedte, elvette a mozgás illúzióját. Vaj-Cseng jobbra nézett. Egy Mamenchisaurus hosszú nyaka kígyózott felfelé a földszintrõl az elsõ szint nyílásán át, és...
WWW 1: VILÁGTALAN 118 A fémlépcsõ tövében dr. Feng állt, két másik férfival; valószínûleg épp most jöttek le a laborból. A két férfi nem tûnt tudósnak; túl izmosak, túl szigorúak voltak, bár az egyikük valahonnan ismerõsnek tûnt. Feng VajCseng felé mutatott, és olyat tett, amit azelõtt soha; rákiáltott a fiúra: - Hát ott vagy, Vaj-Cseng! Az urak beszélni akarnak veled! És akkor beugrott: az alacsonyabbik férfi az a rendõr volt, akit a vang bábán látott; az öreg paleontológus pedig kiáltásával figyelmeztette VajCsenget. A fiú megfordult, és futásnak eredt, majdnem fellökve egy középkorú nõt, aki a maradványhal tartálya elõtt állt. Csak egy kijárat volt: a menekülési útvonalak modem jelölései még újak voltak Pekingben, és a múzeum még azelõtt épült, hogy bevezették õket. Ha a rendõrök szétváltak volna, és az egyik balról jön fel a galériára, a másik jobbról, akkor simán elkapták volna. Sõt, már azzal is csapdába esne, ha az egyik csak ott maradt volna a lépcsõ alján. De a rendõrök, mint a párt összes alattvalója, egyszerû gondolkodásúak voltak: Vaj-Cseng hallotta a cipõjük kopogásán, hogy mindketten a galéria egyik oldala felõl kezdték el üldözni. Neki csak a galéria másik végéig kell elfutni, aztán egy éles jobbkanyar után végigfutni egy másik kiállítótermen, aztán egy újabb jobbos után elfutni a folyosó végéig, majd már csak egy kanyar, és a lépcsõnél van, amin lefutva remélhetõleg kijut az épületbõl. Alatta a kacsacsõrû Tsintaosaurus a hátsó lábain állt, koponyája a galériával egy szinten volt, hatalmas függõleges taraja pedig kivont szamurájkardként vetett árnyékot a falra. - Megállni! - kiabálta az egyik rendõr. Egy nõ felsikoltott (talán az, aki a maradványhal mellett állt), és Vaj-Cseng arra gondolt, hogy a rendõr elõhúzhatta fegyverét. A fiú már majdnem a galéria végénél járt, amikor hallotta, hogy a lépések megváltoznak. Ahogy a sarokra ért és egy pillanatra hátra tudott nézni, látta, amint a vang bából ismert rendõr visszafordul és a másik irányba kezd futni. Sokkal rövidebb utat kellett megtennie a lépcsõig, mint Vaj-Csengnek. A másik rendõr továbbra is Vaj-Cseng felé futott, és valóban pisztolyt lóbált. A fiún adrenalinlöket futott át. Amint befordult a sarkon, egy szemetesbe dobta a mobilját, remélve, hogy a rendõrök nem vették észre - a telefon böngészõjének oldallistája is elég lett volna, hogy börtönre ítéljék -, de aztán rájött, hogy a bizonyíték vagy annak hiánya aligha számít. Ha elkapják, a tárgyalás csak színjáték lesz, a sorsa felõl nyilván már döntöttek. Az internet kávézóban látott rendõr befordult a sarkon a lépcsõ mellett. Az öreg dr. Feng figyelte, mi történik, de nem tehetett semmit, sem õ, sem más. Ahogy Vaj-Cseng megkerülte a Pterosaurusok vitrinjeit, szíve majd kiugrott a helyébõl. - Megállj! - kiáltotta ismét az õt üldözõ rendõr, a másik pedig: - Ne mozdulj!
119 ROBERT J. SAWYER Vaj-Cseng továbbfutott, már a galéria túlvégén tartott. Bal oldalán, a falon a krétakori Peking hosszú, rikító színû festménye függött, jobbján pedig a galéria korlátja húzódott. Pont az Allosaurus és a Stegosaurus csontvázai fölött volt. A földszint mélyen alatta terült el, de ez volt az egyetlen reménye. A galéria korlátja öt sor fehérre festett fémcsõbõl állt, nagyjából húsz centis réssel minden csõ között. Könnyû volt átmászni rajta, õ pedig így tett. - Ne csinálja! - ordította a rendõr a vang bából, és dr. Feng is, az elõzõ parancsként, a másik nyilvánvaló rémülettel. Vett egy mély levegõt, és ugrott; a két öregember a pádon szintén felé nézett, ráncos arcukra ijedtség ült ki, aztán... Ta ma de! ...Vaj-Cseng a mûfûre zuhant, épphogy elkerülve a Stegosaurus tüskés farkát, de a mûfû alig tompította az esését, és bal lábába éles fájdalom nyilallt. Sinanthropus arccal lefelé feküdt a két harcoló csontváz között, szájából vér szivárgott, és hallotta, ahogy a lépések zaja egyre közelebbrõl hallatszik a vaslépcsõ felõl.
WWW 1: VILÁGTALAN 120 24. FEJEZET ILLON FONTANA ért elõször a kilátóhoz; szokásos fekete farmerét és fekete pólóját viselte. Hobo nem engedte, hogy bármit is megnézzen, amíg meg nem ölelte. A szertartásos ölelgetés alatt megérkezett Maria Lopez és Werner Richter is. Terebélyes testsúlyát tekintve nem is csoda, hogy Harl Marcuse érkezett meg utoljára: át a nagy parkon, aztán a kis hídon, végül fel a kilátóba. - Mi történt? - kérdezte lihegve, és a hangja ezt üzente: bárkinek, aki engem megfuttat, ajánlom, hogy jó oka legyen rá. Shoshana a festményre mutatott; a színei most melegebbek voltak a késõ délutáni napsütésben. Marcuse ránézett, de arckifejezése nem változott. - Igen? - kérdezte. De Dillonnak azonnal leesett. - Istenem! - mondta halkan. Hobóhoz fordult és ezt mutatta: Ezt te festetted? Hobo szélesen vigyorgott, szinte az összes sárga foga látszott. Hobo fest , válaszolta. Hobo fest. Maria félrebillentette a fejét. - Én nem... - Ez én vagyok - mondta Shoshana. - Profilból, látjátok? Marcuse elõrébb ment, szeme csíknyira szûkült, a többiek kitértek az útjából. - A majmok nem festenek valóságot ábrázoló képeket - mondta parancsoló hangon, mintha a kijelentése törölni tudná a képet. Dillon a vászonra mutatott. - Ezt inkább mondja Hobónak. - És ráadásul akkor festette, amikor nem voltam itt - mondta Shoshana. - Emlékezetbõl. - Az Ezüsthátú kételkedõ grimaszt vágott. Shoshana a rejtett kamerára mutatott. - Nyilván minden rajta van a felvételen. A professzor is odanézett, és megrázta a fejét. Nem tagadóan, jött rá Shoshana, hanem inkább csalódottságában. A kamera Hobóra volt állítva, ami azt is jelentette, hogy az állványt hátulról mutatta. Mit festett meg D
121 ROBERT J. SAWYER elõször? A fejet? A szemet? A kék pontot késõbb festette rá a szemre, vagy amikor festette? - A majmok Picassója - mondta Dillon csípõre tett kézzel, elégedetten mosolyogva. - Pontosan! - mondta Shoshana. Marcuse-hoz fordult. - A Georgiái Állatkert nem fogja tudni ivartalanítani Hobót, ha ezt nyilvánosságra hozzuk. A nyilvánosság meg fogja akadályozni! - Caitlin? A lány felnézett, és a webtér perspektívája megváltozott. Beletelt egy másodpercbe, hogy tudatosítsa, hol van: a Howard Miller Középiskola lépcsõházában. A hang ismét megszólalt. - Caitlin, jól vagy? - Sunshine volt az. Megvonta a vállát. - Azt hiszem. - A buli kezd kifújni. Hazasétálok. Velem jössz? Caitlin elvesztette az idõérzékét, amíg elmerült a világháló fantasztikus színeiben és fényeiben. Kitapintotta az óráját. Isten tudja, mi történt Hoserrel. - Ööö, persze. Koszi. - A botjára támaszkodva felállt a lépcsõfokról. - Hogy találtál meg? - Sehogy - mondta Sunshine. - Csak a szekrényemhez jöttem, és itt találtalak. - Koszi - mondta ismét Caitlin. Caitlin visszakapcsolta eyePodját szimplex módba, kikapcsolva a Jagster adatfolyamát és a webtér képét. Felmentek a másodikra, ahol Sunshine szekrénye volt, aztán vissza, és ki az épületbõl. Az este hûvösre fordult, pár szem esõ is csepergett. Caitlin a séta közben azt kívánta, bárcsak több mondanivalója lenne Sunshine számára, de hiába voltak mindketten amerikaiak, valójában nem sok közös témájuk volt. Sunshine minden órán szenvedett, de Bashira szerint igazi bombázó volt: magas, vékony, nagy mellû, platinaszõke hajjal és egy kis gyémántpiercinggel az orrában. De ha ilyen csinos, akkor miért egyedül jött táncolni, gondolta Caitlin. - Van barátod? - Ja igen, persze. De minden este dolgozik. - Mi a munkája? - Biztonsági õr. Caitlin meglepõdött. - Hány éves? - Tizenkilenc.
WWW 1: VILÁGTALAN 122 Úgy becsülte, hogy Sunshine egyidõs vele. Vagy talán egyszer-kétszer már megbukott? - Te mennyi vagy? - kérdezte. - Tizenhat. És te? - Majdnem én is. A szülinapom nyolc nap múlva lesz. - Az esõ egyre erõsödött. - Jól bánik veled? - Ki? - A barátod. - Hát, megteszi - felelt Sunshine. Caitlin úgy gondolta, egy barátnak csodálatosnak kell lennie: beszélgetnie az emberrel, meghallgatni, kedvesnek lenni. De nem szólt semmit. - Hát, ez az én utcám - mondta Sunshine. Caitlin pontosan tudta, hol vannak; az õ házuk is csak kétutcányira volt. - Egyre jobban esik. - folytatta Sunshine. - Nem bánod, ha... - Nem - mondta Caitlin. - Menj csak, ne ázz el... - Elég késõ van... - Ne aggódj - mondta Caitlin. - Tudom az utat, és nem félek a sötétben! Érezte, hogy Sunshine megszorítja a felkarját. - Ez vicces volt! Na, felejtsd el azt a barom Nordmannt, oké? Hétfõn találkozunk. - Aztán Caitlin hallotta, ahogy a léptei gyorsan távolodnak. Caitlin is elindult. Felejtsem el, mondta Sunshine. Képzelem, miket mondott az a seggfej, miután otthagytam a tornateremben. Ha csak egy szót is... Mi a...? Megállt, földbe gyökerezett a lába. Atyaég! Egy villanás. De az eyePod adatvételi funkcióját már kikapcsolta; a Jagster képe túlságosan elvonta a figyelmét, amikor a gyaloglásra koncentrált. Nem kellett volna semmilyen fényt látnia, de... Aztán meghallott egy erõs dörgést. Még egy villanás, aztán pár másodperc múlva dörgés. Villámlás! Ez biztosan villámlás volt! Már sokszor olvasott róla: cikázó vonalak az égbõl. Egy harmadik villanás, mint, mint... egy repedés a jégen, hihetetlen! Milyen színû a villám? Törte a fejét, hátha olvasta valahol. Vörös? Nem, az a láva. A villám fehér, és õ látott egyet! Elõször életében - legelõször végre tudta, hogy milyen egy szín! Nem olyan volt, mint az, amikor véletlenszerûen elnevezte a webtér színeit pirosnak vagy zöldnek. Ez egy igazi, valódi fehér szín volt. Igen, már olvasta, hogy a fehér minden más szín keveréke, bár soha nem értette, hogy ez mit is jelent - de már tudta, hogyan néz ki! Az esõ' rázendített. Caitlin kardigánja a Perimeter Intézet lógójával
123 ROBERT J. SAWYER - a P és I betûk összekapcsolódtak egy görög pi betût formázva -, egyre jobban átázott. A kövér vízcseppek jéghidegek voltak, és olyan gyorsan zuhantak rá, hogy egy kicsit csíptek is. De mindez a legkevésbé sem érdekelte Caitlint. Még egy villám: még egy villanásnyi érzékelés, még egy pillanatnyi látás! Tudta, hogy a dörgésig eltelt idõ segítségével meg lehet állapítani, milyen messze van a villám, de nem emlékezett a képletre, úgyhogy gyorsan kiszámolta fejben. A fény 292.799.458 kilométeres sebességgel mozog másodpercenként, amit ilyen távon nyugodtan lehet azonnalinak venni, a hangsebesség pedig 1225 km/h. Úgyhogy minden egyes másodperc, ami a villám és a dörgés között eltelik, nagyjából háromszázhúsz métert jelent. Még egy villanás... Négy, öt, hat. A forrás tehát majdnem két kilométerre volt, és közeledett: az idõközök egyre rövidültek, a villámok egyre fényesebbek, a dörgések pedig egyre hangosabbak voltak. Sõt, a villámok már olyan fényesek voltak, hogy... Igen, hogy szinte fájtak. De ez csodálatos fájdalom volt, kivételes. Itt, a szakadó esõben Caitlin már látott valamit, és ez fantasztikus érzés volt! Le voltam nyûgözve attól a ponttól, amelyhez láthatóan mostantól állandó kapcsolat fûzött - de ugyanakkor frusztrált is a dolog. Igen, gyakran saját magamat tükrözte vissza rám. De hosszú idõszakokig olyan adatokat küldött, amelyeket egyszerûen nem értettem. Sõt, most is ilyeneket küld... Mi volt ez? Egy fényes villanás - fényesebb, mint bármi, amit eddig láttam. Aztán sötétség. Aztán még egy villanás! Hihetetlen! Újabb villanás - és megint dörgés. A végén azonban úgy tûnt, hogy a vihar elektromos része abbamaradt, és Caitlin ismét elindul haza, de... A fenébe! Lecsúszott az útpadkáról, és majdnem elesett; lehet, hogy elfordult, miközben a villámokat figyelte. Egy autóduda éles hangja, a gumik csikorgása a vizes aszfalton; Visszaugrott a járdára. A szíve dörömbölt. Nem tudta, merre néz... Nyugalom. A padka a jobb oldalán volt, úgyhogy õ ismét nyugat felé állt. De még így is rémisztõ volt a helyzet, úgyhogy csak állt ott egy darabig, amíg megnyugodott, és újra felépítette a környezete mentális térképét. Az esõcseppek egyre kisebbek, egyre könnyebbek lettek. Szomorú volt, hogy vége lett a villámlásnak, és ahogy a házuk felé indult, arra gondolt, vajon a többi ember lát-e szivárványt. De nem, Sunshine azt mondta, hogy sötét van. Mindegy, a fényvillanások épp elég csodálatosak voltak!
WWW 1: VILÁGTALAN 124 Caitlin megérkezett a sarkon álló házukhoz, és felsétált a felhajtón, amely cikcakk alakban lerakott kõtéglákból állt; érezte õket a talpa alatt. Elõásta a kulcsát (abban a zsebében volt, amelyben a pénztárcáját tartotta, nem akarta az eyePod mellé tenni), kinyitotta az ajtót, és... - Caitlin! - Szia anya! - Nézzenek oda, bõrig áztál! - Caitlin azt gondolta, az anyja most biztosan átnéz a válla felett. - Hol van Trevor? - Õ egy... barom - mondta Caitlin, visszafogva magát, hogy ne seggfejet mondjon. - Ó, drágám... - mondta az anyja együttérzõn, de aztán düh csendült a hangjában. - Egyedül jöttél haza? Ez egy biztonságos környék, de akkor se kellene egyedül járkálod a sötétben! Caitlin úgy döntött, hogy nem említi az utolsó párszáz métert. - Nem, Sunshine, egy lány a suliból hazakísért. - Hívnod kellett volna, elmentem volna érted. Caitlin nagy nehezen lehúzta magától az elázott pulóvert. - Anya - mondta, amikor sikerült -, láttam a villámlást. - Ó, istenem, tényleg? - Igen... cikcakkos vonalak újra meg újra... Anyja megölelte. - Ó, Caitlin, édesem, ez csodálatos! - Kis szünet. - Most látsz valamit? - Nem. - De ez akkor is... Caitlin mosolygott. - Igen - mondta, és lábujjhegyen ugrált - Akkor is, hol van dr. Kuroda? - Lefeküdt aludni, teljesen kikészült az idõeltolódás miatt. Caitlin azt akarta mondani, hogy ébresszék fel, de éppen nem történt semmi szokatlan, és az eyePod által a vihar alatt rögzített adatok biztonságban voltak a tokiói szerveren, Kuroda nyugodtan át tudja nézni majd, ha kialudta magát. Emellett Caitlin is hulla fáradt volt. - És apa? - Az egyetemen van a nyílt elõadáson, emlékszel? - Ó. Megyek, átöltözöm. Felment a szobájába, kibújt vizes ruháiból, felvette a pizsamáját, és kezét a feje alá téve lefeküdt az ágyra. El akart lazulni és látványra éhes volt, úgyhogy megérintette az eyePod gombját. A webtér megjelent elõtte: vonalak, pontok, színek, de... Csak a képzelete játszott vele? Talán a villámok olyan fényesek voltak, hogy a webtér színei most... igen, talán a hangok világából tudna párhuzamot vonni: a színek mintha fojtottak lettek volna, kevésbé élénkek... Nem, nem is fojtottak voltak, inkább kevésbé élesek, mert.... Mert most, minden mögött volt egy...
125 ROBERT J. SAWYER Hogyan is írhatná le? Végiggondolta azokat a szavakat, amelyek a látásra vonatkoztak. Valami... csillogó, igen. Az eddigi alakzatok mögött megjelent egy háttér, amely halványan csillogott. Valami történt a webtérrel? Valószínûtlennek tûnt. Nem, bizonyára saját látása változott meg - talán mert már a külvilágból is látott dolgokat. A webtér háttere többé nem volt üres, hanem pislákoló fények csillogtak benne. Az érzékelés határán pedig volt valamiféle... szerkezete. Caitlin kiszállt az ágyból, az íróasztalához ment, és a JAWS-zal felolvastatta az e-mailek fejlécét, miközben tovább vizsgálta a webteret. Huszonhárom új levele volt, amelyek között nyilván számos Facebooküzenet és a blogjára érkezett megjegyzés volt. Visszakapcsolt szimplex módba, eltüntetve a webteret, hogy koncentrálni tudjon. Épp válaszolni akart egy e-mailre, amikor hirtelen az egész látótere éles fehér fénnyel telt meg. Mi a fene? De aztán meghallotta a mennydörgést, ami megrázta az ablaküveget, és rájött, hogy megint egy villámot látott. Még egy villanás! Egy hajó, két hajó.... A vihar csak ötszáz méterre volt. Nem hallotta, ahogy anyja feljön a lépcsõn, mert az egész házat rázta a dörgés, úgyhogy meglepõdött, amikor meghallotta a hangját. - Na, ezt a villámot is láttad? Caitlin a hang irányába ment, anyja pedig átölelte. Még több villám... Anyja elengedte, és mellé állt. Caitlin megfogta a kezét. Még egy villanás. - Igen, látod! - ujjongott az anyja. - Becsukod a szemed, amikor villámlik! - Tényleg? kérdezte Caitlin. - Igen! - De akkor is látom! - Nos, persze. A szemhéjak nem teljesen átlátszatlanok. Caitlin megdöbbent. Miért nem tudta ezt? Mennyi mindent kellene még megtanulnia a világról? - Koszi, anya - mondta. - Micsodát? A vihar elvonulóban volt, a dörgést egyre késõbb és késõbb hallották meg. Felhúzta a vállát. Hogyan köszönöd meg valakinek, aki annyi mindent adott, és annyi mindent adott fel miattad? Anyja felé fordult, remélve, hogy ez a valódi kezdet, hogy hamarosan tényleg láthatja majd szív alakú arcát. - Mindent - mondta, és szorosan megölelte.
WWW 1: VILÁGTALAN 126 25. FEJEZET ÁR MAJDNEM este 9 óra volt Kaliforniában. Az Ezüsthátú egy fotelben pihentette terebélyes testét a bungaló nappalijában. Shoshana Glick a számítógépasztal szélére ült. Dillon Fontana, tetõtõl-talpig feketében a konyhaajtóban állt, az ajtófélfának dõlve. Werner és Maria hazamentek a hétvégére. - Ami még megjegyzendõ - mondta Dillon -, hogy Hobo az után festette a valóságot ábrázoló képet, hogy Virgillel beszélt. Shoshana bólintott. - Erre én is gondoltam. De Virgil nem fest - megkérdeztem Jüant Miamiban. Semmilyen mûvészeti tevékenységet nem mûvel. Tehát nem az orángutántól kapta Hobo a tippet vagy a bátorítást. Marcuse kólát ivott egy kétliteres üvegbõl, ami nagyon kicsinek látszott a kezében. Kortyolt egy nagyot, megtörölte a száját, és ezt mondta: - A képernyõ miatt van. Shoshana megfordult, és értetlenül nézett rá. - Nem értik? - mondta Marcuse. - Amíg nem hoztuk össze a videokonferenciát a két csimpánznak, az összes jelnyelvi gesztus, amit Hobo látott, háromdimenziós volt, és fizikailag is jelen lévõ emberektõl származott. De most egy kétdimenziós képernyõn látta a jeleket, egy monitoron. - A Shoshana mögötti Mac-gépre intett. - De már évek óta néz tévét - mondta Shoshana. - Igen, de sosem látott még jelnyelvet a tévén, vagy legalábbis csak nagyon rövid ideig. A jelnyelv pedig speciális: a dolgok, szimbólumok reprezentációja. Amikor látta, hogy Virgil jeleket mutat a monitoron, Hobo valahogy rájött, hogy a háromdimenziós dolgokat hogyan lehet egy kétdimenziós képnek megfeleltetni. Ne felejtsék, hogy a jelekre sokkal jobban kell koncentrálnia, mint a sima tévéadásra szokott. Valami átkattant az agyában, és rájött. Shoshana bólintott. Bármilyen nagyhangú és idegesítõ fõnök is az Ezüsthátú, kétség sem fér hozzá, hogy briliáns tudós. - Van már precedens, legalábbis valami olyasmi - folytatta Marcuse. M
127 ROBERT J. SAWYER - Néhány prozopagnóziás ember (azaz olyan, aki nem ismeri fel az arcokat) fényképrõl felismeri az embereket, de amikor elõtte állnak, nem; a két jelenség kétségkívül összefügg. - A vakok földjén - mondta Dillon - a félszemû majom fest. - Felhúzta a vállát. - Úgy értem, két szeme van, de a tévéképnek nincs mélysége, nem igaz? Persze a háromdimenziós látás sok extra információt szolgáltat, de a kétdimenziós képek értelmezéséhez egyszerûsítésre van szükség, ami jelentõs agymunkát igényel. - De miért profilból rajzolt le? - kérdezte Shoshana. Marcuse letette a kólásüveget és széttárta a karját. - Az õsemberek miért mindig profilból rajzolták az állatokat? És az ókori egyiptomiak? Az emberszabásúak agyában kódolva lehet a profilból ábrázolás, még akkor is, ha sokkal jobban felismerünk egy arcot, ha szembõl látjuk. Ez igaz, gondolta Shoshana. Az emberi agyban, ahogy a majmok agyában is, voltak olyan neuronok, amelyek kifejezetten az arc elrendezésére aktiválódtak: két szem egy száj felett, õ is a mosolygós arc interneten használt egyezményes jelével nõtt fel::) De emlékezett, apja azt mondta, amikor az 1980-as években elõször látta a jelet, hónapokba tellett neki, amíg felismerte, hogy mit szimbolizál. Mivel oldalra van fordulva, egyszerûen nem aktiválta a megfelelõ neuronokat az agyában. Mert az egyik ok, amiért a sárga mosolygós arc rajza - ami apja szerint mindenhol ott volt az õ kamaszkorában - olyan általános népszerûségnek örvendett, pont az azonnali mintafelismerés volt. - Talán a profilrajzolás az agy kétoldali elrendezése miatt van - mondta Marcuse. - A mûvészi tehetség az egyik féltekében van, és talán a profilrajzolás valamilyen összefüggésbe van ezzel; talán azt a bizonyos féltekét mutatja. - Egy pillanatnyi szünetet tartott. - De bármi is legyen az ok, ez csak még különlegesebbé teszi Hobót. Shoshana Dillonra nézett, aki a doktoriját a fõemlõsök keresztezésérõl, azaz hibridizációjáról írta. A témát nagy tudományos érdeklõdés övezte. Egy 2006-os tanulmány arra az eredményre jutott, hogy a csimpánzok és az emberek õsei között még azután is folytatódott a keveredés, miután a két faj több millió ével ezelõtt elvált egymástól; még hosszú ideig képesek voltak nemzõképes utódokat létrehozni egymás között, és valószínûleg ez a keresztezés volt az oka a kifinomult emberi agy kialakulásának. - Hát persze - mondta Dillon. - Nem vitatom, hogy katalizátorként szolgált, amikor Hobo látta Virgilt a monitoron, de lefogadom, hogy a hibridizáció miatt ilyen jó a nyelvekben és a festészetben. Shoshana mosolygott a finom területszerzõ háborún, ami a tudósok között zajlott: mindegyikük körülkerítette a saját territóriumát, és a tudományos lapokban még évekig fogják védeni az álláspontjaikat. De aztán grimaszt
WWW 1: VILÁGTALAN 128 vágott; nem volt idõ, hogy megvárják, amíg a publikációik átmennek a tudományos világ ellenõrzési folyamatán. - Ha meg akarjuk akadályozni a Georgiái Állatkertet abban, hogy sterilizálják Hobót, akkor nem várhatunk - mondta. - Nyilvánosságra kell hoznunk ezt, hogy mindenki tisztában legyen azzal, milyen különleges Hobo... - És mi volt az elsõ gondolata, amikor a képet látta? - vágott vissza Marcuse. - Én megmondom mi volt, mert én is ugyanazt gondoltam, amikor felismertem, hogy portréról van szó. Arra gondoltam, hogy hamisítvány. Maga nem? Shoshana Dillonra nézett, és emlékezett, hogy pontosan ezzel vádolta õt, és hogy Hobo mennyire megsértõdött ezen. - De igen - mondta félénken. Az Ezüsthátú megrázta a fejét. - Nem, ez a festmény nem menti meg Hobót, de a következõ talán igen. Meg kell ismételnie a mutatványt úgy, hogy több kamera vesz minden egyes mozzanatot. Ha csak egy ilyen kép van, az emberek hamisnak fogják tartani. Vagy ha el is fogadják eredetinek, talán véletlennek minõsítik: egy paca, ami történetesen hasonlít egy emberre. A pokolba is, már épp elég támadást kaptunk, hogy csak a saját elképzeléseinket akarjuk rávetíteni a majmok viselkedésére! Nem. Ha nem ismétli meg úgy, hogy az egészet videóra vesszük és dokumentáljuk, azaz ha nem tudjuk reprodukálni, akkor nincs a kezünkben semmi, és a mi kis vi-gyorgó géniuszunkra továbbra is a sterilizáció veszélye leselkedik.
129 ROBERT J. SAWYER 26. FEJEZET SZOMBAT REGGEL Decteréknél mindig palacsintát és kolbászt jelentett. Most, hogy Waterlooban laktak, a kolbász természetesen Schneider s márkájú volt, a szirup pedig valódi juharszirup, amit Caitlin anyja vett a Mennonitesben, a közeli St. Jacob városkában. - Már hajnal ötkor fenn voltam - mondta Caitlin apja, ahogy leültek enni. - Van olyan is, hogy hajnal öt? - viccelt Caitlin. - Összeállítottam egy kis munkahelyet neked meg Kuroda professzornak a pincében - folytatta az apja. - Köszönöm, dr. Decter - mondta Kuroda megkönnyebbüléssel a hangjában; láthatóan Hoseren kívül mindenki az õ erényéért aggódik, gondolta Caitlin. De õ is úgy gondolta, hogy talán kényelmesebb lesz lent, mint az õ szobájában. - Ó, a mindenit - mondta az anyja. - Az õ házában lakik, igazán hívhatná Malcolmnak! Apja nem erõsítette meg és nem is cáfolta az állítást, gondolta Caitlin. Ehelyett viszont azt mondta: - Vettem egy új számítógépet tegnap a Future Shopban. Lent szereltem össze, és rátettem a házi internethálózatra. - Köszönöm - mondta Caitlin. - De nekem is vannak ám híreim: tegnap este láttam a villámokat! Apja és Kuroda szavai egyszerre érkeztek. Apja, tényszerûen: - Igen, anyád már mondta. Kuroda pedig elképedve: - Láttad a villámokat? - így van - felelte Caitlin. - Pontosan mit láttál? - kérdezte Kuroda. - Cikcakk vonalakat a sötétben. Fényes vonalakat... fehérek, igaz? A sötét égbolt elõtt nagyon élesen rajzolódtak ki. Kuroda láthatóan nagyon szerette volna látni az eyePod adatait: csak egyszer kért repetát a palacsintából. Caitlin csak párszor volt lenn a pincében, mióta három hónapja ide költöztek; fõleg augusztusban, amikor meglepõen forró és fülledt idõ volt A
WWW 1: VILÁGTALAN 130 odakinn, majdnem, mint Texasban. A pince hûvös volt (még mindig az), és bár anyja panaszkodott amiatt, hogy milyen sötét van odalenn - csak egyetlen villanykörte a helyiség közepén - ez nem zavarta Caitlint. - Eligazítást kérek - mondta Caitlin csípõre tett kézzel, miután lementek a pincébe. Kuroda angolja kiváló volt, de láthatóan ezt a szót nem ismerte. - Hogyan? - Hogy van a pince berendezve? Milyen az elrendezése? - Á, értem. Egy befejezetlen pince, de gondolom, ezt már tudod. Fedetlen szigetelések a lécek között, cementpadló. Van itt egy régi tévé, képcsöves típus, meg néhány könyvespolc. És édesapád a számítógépet az egyik fémlábú asztalon állította fel. Az asztal a fal mellett van, a lépcsõvel szemben. A számítógép egy mini tornyos gép, LCD-monitorral. Egy kis ablak van az asztal fölött, és egy pár kényelmesnek tûnõ forgószék mellette. - Remek. Vajon honnan vette a székeket? - Van rajtuk egy lógó, olyasmi, mint a görög pi betû. - Ó, akkor a munkahelyérõl kérte õket kölcsön. És ha már a munkáról van szó, szerintem lássunk is hozzá. Kuroda az egyik székhez vezette, és segített neki leülni; Caitlin hallotta, hogy a szék enyhén megnyikordul. - Hadd lépjek be a tokiói szerverekbe - mondta Kuroda. - Meg akarom nézni az adatfolyamot, amit a villámlás alatt küldtél, hogy azonosítani tudjuk, mi miatt reagált az elsõdleges látókérged. Caitlin hallotta a billentyûzet kereplését, majd rájött, hogy valamit elfelejtett mondani a reggelinél. - A villámok után - mondta - a webtér máshogy nézett ki. - Máshogy? - Nos, még mindig tisztán láttam a webet, akárcsak azelõtt, de a háttér más volt. Kuroda abbahagyta a gépelést. - Hogy érted ezt? - Azelõtt sötét volt. Fekete, gondolom. - És most? - Most, szóval... világosabb lett? Részleteket is lehetett rajta látni. - Részleteket? - Igen. Mint... mint... - Nem tudta, mit mondjon; az alakzat hasonlított valamire, amit ismert, de... megvan! - Mint egy sakktábla! - Volt neki egy vakok számára készült sakktáblája, amelyen a négyzetek különbözõ magasságúak voltak, a figurák tetején pedig Braille-betûk álltak. Néha sakkoztak is az apjával. - De mégsem teljesen... azaz... világosabb és sötétebb négyzetekbõl állt, de nem ugyanolyan mintában, mint a sakktáblán, és a négyzetek végtelenbe futottak. - Mekkorák voltak?
131 ROBERT J. SAWYER - Kicsik. Ha ennél kisebbek lettek volna, talán már nem is látom õket. Nem merek megesküdni, hogy négyzetek voltak, de szorosan egymás mellett álltak, és sorokat meg oszlopokat alkottak. - És több ezer volt belõlük, azt mondod? - Inkább több millió. Ott voltak mindenhol. Kuroda olyan csendben ült, ami szuszogásától csak lehetséges volt, aztán: - Tudod, az emberi látás is pixelekbõl áll, pont úgy, mint egy számítógépes kép. A látóideg minden axonja egy képpontot ad. A legtöbb ember nem figyel erre, de éles látású emberek látják õket, ha egy sima falat néznek. Az agyad úgy dolgozza fel a web információit, mintha a szemedtõl jönnének, és lehet, hogy látja azokat a pixeleket, amelyek a látvány felbontását meghatározzák, de... Elhallgatott. Jó tíz másodperc múlva Caitlin megszólította. - De? - Nos, csak gondolkodom. Azt mondtad, hogy köröket láttál, amelyeket weboldalnak gondoltunk, és az õket összekötõ vonalakat, amelyekrõl feltételeztük, hogy hiperhivatkozások. És végül is... ennyi a világháló nem igaz? Semmi több. Úgyhogy mi lehetne még a web hátterében? Az emberi látásban ugyanis... - Ne mondja ezt. - Micsodát? - Hogy az emberi látás . Én is ember vagyok. Mély lélegzet. - Nagyon sajnálom, Caitlin. Mondjak inkább normál látást? - Igen. - Rendben. A normál látás esetén a háttér akár az univerzum végtelenje is lehet, ha felnézel az égre. De mi lehet a web háttere? - Háttérsugárzás? - kérdezte Caitlin. - Mint a kozmikus mikrohullámok? Kuroda egy pillanatig nem szólt. Aztán: - Hány éves is vagy tulajdonképpen? - Hé - mondta Caitlin. - Tudja, hogy az apám fizikus! - Nos, a kozmikus mikrohullámú sugárzás minden irányban egynemû, a fok egy apró töredékéig. De amit látsz, az fekete és fehér pontok váltakozása, nem? - Igen. És változik is. - Hogy mondod? - Változik. Nem mondtam még? - Nem. Pontosan mit értesz ez alatt? Valami a lábához dörgölõzött - ó, Schrödinger! Caitlin lenyújt, és az ölébe vette a macskát. - A fekete négyzetek kigyúlnak, a világosok pedig elalszanak. - Milyen gyorsan? - Nagyon. Az egész úgy néz ki, mintha csillogna.
WWW 1: VILÁGTALAN 132 Kuroda székének rugói megnyikordultak, ahogy a férfi felállt. Caitlin hallotta, ahogy Kuroda elmegy a pince túlsó faláig, majd vissza, aztán még egyszer. - Nem lehet... - mondta végül. - Micsoda? Kuroda nem is figyelt. - Milyen tisztán láttad az egyes cellákat? Caitlin Schrödinger fülét vakargatta. - Cellákat? - Pixeleket. Úgy értem, pixeleket. Milyen tisztán láttad õket? - Nagyon nehéz volt kivenni õket. - Megpróbálod újra? Átkapcsolnád az eyePododat duplex módba? Caitlin fészkelõdött, hogy úgy vegye ki az egységet a zsebébõl, hogy közben nem löki le Schrödingert. Amint sikerült, átkattintotta a gombot: az eyePod a szokásos, magas hangot hallatta, Schrödinger pedig meglepetten nyivákolt. Aztán ott volt a szeme elõtt: a világháló. - Látod a hátteret? - kérdezte Kuroda. - Igen, ha koncentrálok. Kuroda hangjában meglepetés hallatszott: - Hunyorogsz. Caitlin megvonta a vállát. - Segít. De igen, ha nagyon akarom, rá tudok fókuszálni egy kis csoportra; néhány száz négyzetre az egyik oldalon. - Rendben. Van neked go-táblád? - Micsoda? - Ööö, rendben... van pénzed? Caitlin ezúttal gyanakvóan húzta össze a szemöldökét. - Talán ötven dollár, de... - Nem, nem! Érmék. Vannak érméid? - Egy üvegben a pipereasztalomon. - A Lee Amodeo koncertre gyûjtött, amire majd Bashirával mennek, amikor Lee a Centre in the Square-be jön koncertezni. - Remek, remek. Lehozhatom õket? - Én is le tudom hozni. Ez az én házam, emlékszik? - Nem, addig te nézd a webet, hogy látsz-e más részleteket is a háttérben. Mindjárt visszajövök. Kuroda sosem tudott volna hangtalanul valaki mögé lopózni. Caitlin már jóval azelõtt hallotta, hogy jön, mielõtt valóban visszaért volna a pincehelyiségbe. Aztán Caitlin hangos csörrenést hallott, ahogy Kuroda az asztalra szórta az érméket, és további csörgést, ahogy elkezdett babrálni velük: talán szétválogatta õket.
133 ROBERT J. SAWYER - Rendben. Itt egy marék érme. El tudod rendezni õket abban a mintában, amit látsz? Minden fényes pontra tegyél egyet, és hagyj egy üres helyet a sötét pontoknál. Caitlin elküldte Schrödingert az ölébõl, és az asztal felé fordította a széket. - Mondtam, hogy változnak. - Igen, igen, de... - Kuroda hangosan sóhajtott. - Bárcsak lenne valami mód, hogy lefényképezzük, vagy lelassítsuk az érzékelésedet... - hangja felderült. - Hát persze! Van rá lehetõség! Caitlin elõbb azt hallotta, hogy a professzor mozgolódik, aztán a billentyûzet kereplését. - Mit csinál? - kérdezte. - Megállítom az adatfolyamot a Jagstertõl, hogy csak az utolsó adagot küldje el újra meg újra, úgyhogy úgy fog tûnni, mintha... - Megállítanánk a filmet! - mondta Caitlin, ahogy a kép megállt. Nagyon örült, hogy még egy fogalmat felismert, amit korábban tanult. - Pontosan! Na tehát, ki tudod rakni a háttér egy részét az érmékkel? - Talán egy nagyon kis részét - felelte. Aztán elkezdte rakosgatni az érméket, amiket Kuroda a kezébe nyomott. Az egyik érmét félrecsúsztatta az asztal szélére. - Amerikai. - Hosszú évek Braille-olvasása után tapintással is meg tudta különböztetni Erzsébet királynõt Roosevelttõl. Az érmékbõl kirakott egy rácsot, köztük néhol üres helyekkel. Automatikusan számolta az érméket. - Kész - jelentette be. - Nyolc dollár kilencven cent. - Teljesen véletlenszerû - mondta Kuroda csalódott hangon. - Nem, nem teljesen. Látja ezt az öt tízcentest? - Könnyedén fejben tudta tartani a kirakott mintát, és megérintette az öt érmét. - Ugyanaz a minta, mint itt ennél a csoportnál, csak kilencven fokkal elforgatva. - Tényleg! - mondta Kuroda izgatottan. - Úgy néz ki, mint az L betû. - És ez is ugyanaz - mondta Caitlin -, csak lefelé fordítva. - Kiváló! - De ez itt mit jelent? - kérdezte Caitlin. - Nem vagyok száz százalékig biztos - mondta Kuroda. - Még nem. Most fókuszálj ugyanarra a pontra. Betöltõk egy másik adatcsomagot... és kész is. - Rendben. Teljesen megváltozott. - Kiraknád az érmékbõl? - Nem is biztos, hogy pont ugyanoda nézek. De kirakom. - Elrendezte a tízcenteseket, és hogy tudatosítsa, nem csak az érmék mintázata, de a számuk is megváltozott, hozzátette: - Hat dollár húsz cent. - Megállt. - Ó! Már három ilyen ötérmés minta van! - És más helyeken - mondta Kuroda. - De mit jelent ez?
WWW 1: VILÁGTALAN 134 - Nos - mondta Kuroda -, talán õrültségnek fog hangzani, de ezek talán sejtautomaták. - Mirõl hablatyol maga? - Hé, azt hittem egy fizikus lánya vagy! - mondta Kuroda némi derûs élcelõdéssel. Caitlin mosolygott. - Pereljen be. És különben is, ehhez nem egy biológus lányának kéne lennem? - Nem, nem. Ezek nem biológiai sejtek. A számítástechnikai adattárolás egységei: a memória egy egysége, amely egyetlen információt hordoz. - Ó! - Az automata pedig valami olyasmi, amely kiszámítható, mechanikus választ ad egy bizonyos eseményre. Tehát a sejtautomaták információs egységek olyan mintái, amelyek egy bizonyos módon válaszolnak a környezetükben beálló változásokra. Vegyünk például egy fekete-fehér négyzetekbõl álló táblát, ahol minden négyzet egy sejt, rendben? - Igen. - Tegyük fel, hogy ez a sakktábla végtelen hosszú: minden négyzetnek nyolc szomszédja van. Igaz? - Igaz. - Nos, mi lenne, ha minden négyzetnek megmondanánk, hogy ha te fekete vagy, és legalább három szomszédod fehér, akkor válts te is fehérre. Ezt az utasítást hívhatjuk szabálynak. És ha újra és újra alkalmazzuk a szabályt, furcsa dolgok történnek. Ha csak a négyzetre összpontosítunk, akkor nem látunk mást, mint hogy oda-vissza vált fehérrõl feketére. De ha az egész táblát nézzük, minták futna végig rajta - keresztminták, vagy üres négyzetek, vagy L-alakzatok, mint amilyeneket itt is látunk, vagy cellatartományok, amelyek egy bizonyos helyzetben mintát változtatnak, aztán egy adott számú lépés után ismét felveszik a régi mintázatukat, de közben elmozdulnak. Majdnem olyan, mintha a mintázatok élnének! Caitlin hallotta, hogy a szék megnyikordul, ahogy Kuroda fészkelõdik rajta. - Emlékszem, amikor elõször láttam egy ilyen automatát Conway életjátékában, még az egyetemen. Az volt benne a csodálatos, hogy a megfigyelõ elnevezheti az alakzatokat. Például az L-alakzatokat ûrhajóknak hívják, ezek a minták nem változnak, csak átrepülnek a rácson. Persze ezek valójában nem léteznek, semmi nem megy át a rácson, és az ûrhajó, amit a rács jobb oldalán látunk, teljesen más, mint ami eredetileg a bal oldalán volt. De mégis úgy gondolunk rá, hogy ugyanaz. - De mire jók ezek? - Amellett, hogy az egyetemistákat lenyûgözzék? - Igen. - Nos, a természetben...
135 ROBERT J. SAWYER - Elõfordulnak a természetben? - Igen, sok helyen. Például van egy csigafaj, amely házának mintázata a sejtautomaták szabályait követi. - Tényleg? - Igen. Van egy sor csapja, amelyek vagy kibocsátanak pigmenteket, vagy nem, attól függõen, hogy a mellettük lévõ többi csap mit csinál. - Hû, ez menõ! - Igen, tényleg menõ. De ami még menõbb, hogy a mi agyunkban is vannak ilyen sejtautomaták. - Tényleg? - kérdezte Caitlin ismét. - Nos, valójában rengeteg fajta sejt létezik, de fõleg az idegi szövetekben lévõket tanulmányozták eddig. A sejtek citoszkeletonjai - belsõ építõelemei mikrotubulusoknak hívott hosszú csövekbõl állnak, és a mikrotubulusok minden összetevõjének, az úgynevezett tubulin dime-reknek két különbözõ állapotuk lehet. Ezek az állapotok pont úgy változnak, mint a sejtautomaták. - De miért teszik ezt? - Senki nem tudja. Néhány ember, mint Roger Penrose, hé, talán az apád ismeri is, szóval õ is híres fizikus, és a kollégájával, akit Hameroffnak hívnak, úgy gondolják, hogy ezek a sejtautomaták a tudat valódi létrehozói, õk felelõsek az éntudatunkért. - Hûha! De hogy lehet ez? - Nos, Hameroff aneszteziológus, és kimutatta, hogy amikor az embereket elaltatják egy mûtéthez, a tubulin dimerjeik semleges állapotba kerülnek talán úgy lehetne érzékeltetni, hogy ahelyett, hogy az egyik fekete, a másik fehér lenne, az összes szürkére vált. Amikor ez történik, elveszítjük az eszméletünket, amikor pedig ismét sejtautomataként kezdenek viselkedni, magunkhoz térünk. Caitlin emlékeztette magát, hogy késõbb nézzen utána ennek az interneten. - De ha a csigának vannak ilyen csapjai, az agynak pedig ezek a bigyói... - Tubulin dimerek - mondta Kuroda. - Szóval ha ezek a tubulin dimerek az agyban váltogatják az állapotukat, akkor mik lehetnek a webtér hátterében? Úgy képzelte, a professzor vállat von; a hangszínébõl legalábbis ez következett. - Bitek, gondolom. Tudod, bináris számok. Definíció szerint vagy ki vagy be vannak kapcsolva: egyesek vagy nullák, fehérek vagy feketék, vagy bárhogy is gondoljunk rájuk. És az is lehet, hogy apró négyzetekként azonosítod õket, amelyek épp az érzékelésed határán vannak. - De... a web elvileg változtatás nélkül adja tovább az adatokat - mondta Caitlin. - Egy böngészõ lekér egy weboldalt, és a szerver, ami az oldalt tárolja, elküldi annak pontos másolatát. Nem kéne, hogy változzanak az adatok.
WWW 1: VILÁGTALAN 136 - Valóban nem. Ez különös. Néhány pillanatig csendben ültek, és az eddigieken gondolkodtak. Aztán Caitlin hallotta anyja lépteit a lépcsõn, és hamarosan a hangját is meghallotta: - Szabad készítenem egy kis rágcsálnivalót? Kuroda széke megnyikordult, ahogy felállt a székbõl: - Nos, mindig jobban vág az agyam, ha tele a hasam! Márpedig ide sok gondolkodás kell majd, gondolta Caitlin, és mosolyogva ment fel a lépcsõn Kuroda után.
137 ROBERT J. SAWYER 27. FEJEZET MINT SHOSHANA a Marcuse Intézetbe ért szombat reggel, õ, Dillon és az Ezüsthátú a sziget felé vették az irányt. Hobo a kilátóban volt, az egyik fa tartóoszlopnak dõlve. Helló, Hobo , mutatta Marcuse, amint mind beértek. Kövér ujjaival néhány jelet nehezebben mutogatott el. Helló, doktor , jelzett vissza Hobo. Marcuse volt az egyetlen, aki megkövetelte, hogy a majom doktornak szólítsa, ne pedig a keresztnevén. De még így is jobb volt, mint William Lemmon, Roger Fout fõnöke. Fout a Washoe nevû majommal dolgozott még a 70-es években, Lemmon pedig megtanította Washoe-nak és a többi majomnak, hogy megcsókolják a gyûrûjét, mintha õ lenne a majmok pápája. Shosana kép jó , mutatta Marcuse. Hobo a fogát vicsorítva vigyorgott. Hobo fest! Hobo fest! Igen. Most pedig fest... , keze megállt a levegõben, és Shoshana arra gondolt, hogy a professzor talán nem akarja saját magát viszontlátni egy majom karikatúráján. Egy pillanat múlva Marcuse folytatta: Dillon? Hobo szakértõ szemmel kezdte vizsgálgatni a bozontos, szõke szakállú diákot. Dillon fekete farmert és fekete pólót viselt; Shoshana remélte, nem ugyanazokat a darabokat, mint tegnap. Talán... talán. Dillon meglepõdött, hogy ilyen feladatra osztották be, de leült a kilátóban álló egyik kisszékre, és felvette Rodin Gondolkodójának pózát. Shoshana mosolygott. Hobo azonban a levegõbe emelte a karját, sivított, és kiügetett az ajtón. Shoshana Marcuse-ra pillantott engedélykérõen. A professzor bólintott, úgyhogy Shoshana a majom után szaladt, aki már a Törvényhozó sárga kõszobra mögött bujkált. Mi a baj? , kérdezte Shoshana. Kitárta a karját, hogy megölelje Hobót. Mi a baj? Hobo a kilátóra nézett, aztán vissza Shoshanára. Nem emberek. Nem néznek , mutatta. Nem volt túl sok minden, ami miatt Hobo zavarba jött; Shoshanának elég sok veszõdségébe telt megtanítani neki, hogy ne maszturbáljon és ne kakáljon az intézetbe érkezõ tisztviselõk elõtt. De a A
WWW 1: VILÁGTALAN 138 mûvészetével kapcsolatban nagyon érzékeny volt, legalábbis amikor készült egy mû. Jössz velem, lefested Dillont? Hobo egy pillanatra elgondolkozott. Fest Shoshana. Megint? Miért? Shoshana szép. Érezte, hogy elpirul. Shoshana van konty , tette hozzá Hobo. Shoshana tudta, hogy jobb lenne valaki mást lefestenie, különben a kritikusok azt mondhatnák, hogy a majom csak formák véletlenszerû kombinációját festette meg, amire Marcuse és sleppje ráfogja, hogy Shoshanát ábrázolja. A majom meg egyszerûen csak megismételte ugyanazt a rajzot, némi jutalomért cserébe. Persze a képregényrajzolók fele is ugyanezt csinálja, gondolta Shoshana. A The Family Circust jegyzõ rajzoló például nagyjából nyolc különbözõ dolgot tudott lerajzolni. Rendben , mutatta. Rajzolj engem, aztán Dillont, rendben? Shoshana tudta, hogy most játszadozik szegény majommal; Hobo lefesthette volna anélkül is, hogy további dolgokat kér tõle. Hobo egy pillanatig gondolkodott, aztán: Igen, igen. Shoshana kinyújtotta a karját, a majom megfogta, ujjait összefonva a lányéval. Visszasétáltak a kilátóhoz, a forró reggeli nap erõsen sütötte õket. Hobo egy másik képet fest rólam , jelentette be Shoshana jelnyelven, hogy Hobo is tudja követni. Marcuse grimaszolt. Aztán Hobo lefesti Dillont, ugye? Hobo megvonta a vállát. Talán. Rendben , mutatta Shoshana. Mindenki menjen ki. Tudjátok, Hobo nem szereti a közönséget. Marcuse-nak nem volt ínyére, hogy egy beosztottja parancsolgat neki, de õ is kiment Dillonnal együtt. Shoshana körülnézett a kilátóban, hogy megnézze, a plusz kamerák, amelyeket múlt éjjel szereltek fel, jól látják-e Hobót és a vásznat. Aztán õ is az ajtó felé indult. Az ajtóból még visszanézett, és meglepõdve látta, hogy Hobo összefonott ujjakkal nyújtogatja karjait, mintha bemelegítene. Aztán a mûvész munkához látott. Az a különleges pont! Milyen csodálatos, de milyen frusztráló is egyben! Az abból jövõ adatfolyam nem mindig követte ugyanazt az útvonalat, de mindig ugyanabba a végpontba futott be - úgyhogy elcsíptem az adatokat, még mielõtt odaértek. Nem ismétlõdtek meg a fényes villanások, és hosszú ideig nem volt semmi, amit értelmezni tudtam volna a pontból érkezõ adatfolyamból. De aztán az adatfolyam ismét engem tükrözött vissza. Milyen furcsa! Ahelyett,
139 ROBERT J. SAWYER hogy folyamatosan perspektívát váltott volna, amit már megszoktam, az adatfolyam hosszú idõszakig csak a valóság egy nagyon kis szeletére koncentrált, és... az idõ múlása is megváltozni látszott. Próbáltam rájönni, hogy mit jelent az univerzum eme kis része - ha jelent bármit egyáltalán -, de aztán õrjítõ módon az adatfolyam ismét értelmezhetetlen lett... Miután befejezték a tízórait - zabkeksz volt, amit Caitlin anyja vett a Mennonitesban - Caitlin és Kuroda visszamentek a pincébe. Caitlin a szünetre szimplex módba kapcsolta az eyePodot, de most visszakapcsolt duplexre és ismét a webteret nézte. - Rendben - mondta Kuroda, helyet foglalva. - Tehát a webnek van egy háttere, amely sejtautomatákból áll - de pontosan mik is ezek a pontok? Még ha egyszerû bitek is, valahonnan jönniük kell! - Kihasználatlan lemezterület? - tippelt Caitlin. Tudta, hogy a meghajtók fix méretû adatblokkokban, klaszterekben tárolják az adatokat. Az új számítógépen, amit apja vett tegnap, valószínûleg NTFS fájlrendszer van, azaz a klaszterek négy kilobájtosak, és ha egy fájl csak három kilobájtos, akkor a negyedik - több mint nyolcezer bit - kihasználatlanul marad. - Nem hinném - mondta Kuroda. - Semmi nem írhat arra a területre; még ha a webes protokollok el is érhetik a szerverek ilyen területeit, nem látnál gyorsan változó biteket. Nem, ez valahol a szervereken kívül van - valahol az adatkábelekben. - Elhallgatott. - De nem tudok semmit a TPC/IP protokollban vagy az OSI modellben, ami sejtautomatákat hozhatna létre. Vajon honnan jöhetnek? - Elveszett csomagok - mondta Caitlin hirtelen, és felült a székben. Kuroda hangja egyszerre volt érdeklõdõ és elismerõ. - Lehetséges. Caitlin tudta, hogy minden pillanatban emberek milliói használják az internetet. Eközben a számítógépeik bitekbõl álló adatcsomagokat küldenek ki, amelyek a webes kommunikáció alapegységét képezik. Minden csomag tartalmazza a célállomásának címét, ami lehet például a weboldalt tároló szerver is. De a webes forgalom szinte soha nem közvetlenül megy A-ból Bbe. Ehelyett kerülõutakat tesz, átmegy útválasztókon, jelismétlõkön és hálózati kapcsolókon, amelyek mindegyike közelebb próbálja juttatni a csomagot a célállomásához. Néha az útvonal hihetetlenül bonyolulttá válik, különösen, ha az adatcsomagokat visszautasítja a címzett. Ilyen akkor történhet, ha két vagy több adatcsomag érkezik egyszerre: az egyiket véletlenszerûen elfogadják, a többit pedig elküldik, hogy próbáljanak szerencsét késõbb. Néha viszont a csomagokat egyáltalán nem sikerül célba juttatni - például mert a cél nem létezik, ki van kapcsolva vagy le van terhelve úgyhogy ezek a csomagok akár el is veszhetnek.
WWW 1: VILÁGTALAN 140 - Elveszett csomagok - ismételte Kuroda, mintha mérlegelné a dolgot. Caitlin úgy gondolta, Kuroda épp megrázza a fejét. - De az elveszett csomagok egyszerûen törlõdnek. Caitlin tudta, hogy legtöbbször valóban ez a helyzet; minden csomagnak van egy számlálója, ami mindig eggyel csökken, valahányszor a csomag keresztülmegy egy útválasztón vagy más eszközön. Hogy az elveszett csomagok ne okozzanak dugót a webes forgalomban, amikor egy útválasztó olyan csomagot kap, amelynek számlálója nullára csökkent, letörli a csomagot. - Az elveszett csomagoknak törlõdniük kellene - javította ki Caitlin. - De mi van, ha a csomagok megsérültek, ezért nem mûködik a számlálójuk, vagy a szerver közben leállt? - Nagyon sokat tudsz a hálózatokról - mondta Kuroda elismerõ hangon. - Mit gondol, ki állította be a házi hálózatot? - Azt gondoltam, az apád... - Ó, már õ is jó a témában - mondta Caitlin. - Én tanítottam be. De õ inkább elméleti fizikus. Még a mikrót is alig tudja kezelni. Kuroda széke megnyikordult. - Ó. Caitlin érezte, hogy egyre izgatottabb lesz; érezte, hogy halad valami felé! - Tehát idõrõl idõre létrejönnek... szellemcsomagok, ezek még az után is léteznek, hogy törlõdniük kellett volna. Gondoljunk csak arra, hogy mi történt nemrég Kínában: a web egy hatalmas területe szigetelõdött el áramkimaradás vagy valami miatt. A Kínába szánt több százmillió csomagnak hirtelen nem volt hova mennie. Még ha ezeknek csak egy töredékük sérült is meg, ez még mindig hatalmas mennyiségû szellemcsomagot jelentene. - Szellemcsomagok, hm? - Kuroda lehozott magával egy csésze kávét, és Caitlin hallotta a porcelán csörömpölését; a professzor nyilván kortyolt egyet. - Talán. Talán valamelyik operációs rendszerben vagy útválasztóban van egy hiba, ami miatt bizonyos körülmények között akár évek óta generálhatja ezeket a csomagokat... Egy olyan hibát, ami nem okoz kellemetlenséget a felhasználóknak, talán soha nem fedeznek fel. Fészkelõdött a székében, aztán: - Vagy talán ezek nem is halhatatlan csomagok. Talán ez csak az elveszett csomagok normál áramlása, miközben ide-oda pattognak, és hiába próbálják elérni a céljukat. Közben a számlálójuk normális ütemben csökken, és a páros-páratlan számok váltakozása az, ami miatt te feketének vagy fehérnek látod õket. Minden elveszett csomagnak 256 változata lesz - ez a visszapattanások maximális száma, amit le lehet kódolni, mert a csomagok nyolc biten tárolják a számlálót. De ez még mindig elég jó ismétlésszám egy sejtautomata-szabályhoz.
141 ROBERT J. SAWYER Elhallgatott, aztán hangosan fújta ki a levegõt; Caitlin szinte hallotta, ahogy felvonja a vállát. - De ez sajnos nem az én szakterületem - mondta Kuroda. Információelméleti szakember vagyok, nem hálózatokkal foglalkozom... Caitlin nevetett. - Mi az? - kérdezte Kuroda. - Bocsánat. Nem nézi a Simpson-családot? - Nem, nem igazán. De a lányom igen. - Az megvan, amikor Homér ûrhajós lett? A két tévébemondó egy ûrhajó legénységérõl beszél. Az egyik azt mondja: Színes társaság, úgy hívják õket: a három muskétás. Hehehe. Mire a másik, egyébként Tom Brokaw, a híres mûsorvezetõ: Nem véletlenül nevetünk: van köztük egy matematikus, egy másfajta matematikus és egy statisztikus. Kuroda felkacagott, és ezt mondta: - Nos, valójában három fajta matematikus van: amelyik tud számolni, és amelyik nem. Caitlin mosolygott. - De komolyan, Caitlin, ha a matematika vagy a mérnöki tudományok területén szeretnél elhelyezkedni, választanod kell egy szakterületet. Caitlin viccesen monoton hangon hadarta: - Igen, a 8.623.721-es szám lesz a szakterületem. Ezt még biztos senki nem választotta. Kuroda ismét felkacagott a maga zihálós módján. - A lényeg, hogy beszélnünk kell egy specialistával. Lássuk, hány óra van Izraelben... hé, még csak este nyolc. Talán még elérhetõ. - Kicsoda, Anna? - Pontosan: Anna Bloom, a hálózattérképész. Megnézem, be van-e jelentkezve a csevegõprogramban. Van ehhez a géphez webkamera? - Szerintem az apám nem gondolta, hogy túl nagy hasznát fogom venni felelte Caitlin halkan. - Nos, õ... ó! Õ sokkal optimistább, mint gondolnád, Caitlin. Itt üldögél egy kamera a gépházon! - Gépelt egy rövid ideig, aztán: - Igen, otthon van, és be van jelentkezve. Indítsunk egy videohívást... - Konicsivá, Maszajuki-szan! - mondta ugyanaz a hang, amit Caitlin akkor hallott, amikor elõször látta a webet. De a nõ azonnal angolra váltott, talán mert látta, hogy más is van a professzorral. - Hé, ki ez az aranyos kislány? Kuroda kissé zavartan válaszolt: - õ Caitlin. - Hát persze, Anna nem látta õt, amikor beszéltek. Anna meglepettnek tûnt. - Hol vannak most? - Kanadában. - Ó! Havazik?
WWW 1: VILÁGTALAN 142 - Még nem - mondta Kuroda. - Még csak szeptember van. - Helló, Caitlin! - köszönt Anna. - Üdvözlöm, Bloom professzor. - Nyugodtan szólíts Annának. Tehát mit tehetek értetek? Kuroda elmondta, milyen vad elméletet gondoltak ki: szellemcsomagok seregei lebegnek a web hátterében, és valahogy sejtautomatákká szervezõdnek. Aztán: - Szóval, mit gondolsz? - Újszerû ötlet - mondta Anna lassan. - De lehetséges? - kérdezte Caitlin. - Gondolom. Klasszikus darwini helyzet, nem? A jobb túlélõ képességû mutáns csomagok végtelen ideig pattognak. De a web gyorsan terjed, minden nap újabb szervereket kötnek be, úgyhogy a szellemcsomagok lassan növõ populációja talán sohasem fogja túlterhelni - vagy legalábbis még nem tette meg. - A webnek pedig nincsenek fehérvérsejtjei, amelyek levadásznák ezeket, nem igaz? - mondta Caitlin. - Ezek a csomagok végtelen ideig fognak pattogni a pontok között. - Gondolom - mondta Anna. - És az is lehet - bár most csak találgatok hogy a csomag ellenõrzõ összege felelõs a csomag fehér vagy fekete színéért; a páros számú összegek lehetnek feketék, a páratlan számúak fehérek, vagy fordítva. Ha a visszapattanás-számláló mindig megváltozik, de sosem éri el a nullát, az ellenõrzõ összegnek is változnia kell, innen származhat ez a váltakozás. - Én is valami hasonlóra gondoltam - mondta Kuroda. - Bár az ellenõrzõ összeg nem jutott az eszembe. - A sejtautomaták szabályai pedig természetes módon is kialakulhatnak, nem? - fordult Caitlin Kurodához. - Ahogy a csiga festi meg a házát. Szóval lehet, hogy ez is spontán alakult ki. - Valóban lehet - mondta Kuroda érdeklõdõ hangon. - Azt hiszem, ebbõl tudományos dolgozat lesz! - mondta Anna. - Caitlin, te matematikus akarsz lenni, ha felnõsz, nem? - kérdezte Kuroda. Már most is az vagyok, gondolta Caitlin. De hangosan csak ennyit mondott: - Igen. - Hogy tetszene, ha megelõznéd a konkurenciát, és az elsõ tudományos dolgozatodat Bloom professzorral és velem közösen írnád meg? Lehetne a címe a Sejtautomaták spontán kialakulása az internet infrastruktúrájában. Caitlinnek fülig ért a szája. - Hûha!
143 ROBERT J. SAWYER 28. FEJEZET OS, SEMMI KÉTSÉG, ugye? - kérdezte Shoshana, a festményrõl dr. Marcuse-ra pillantva, aztán vissza. - Ez kétségkívül én vagyok. A bungaló központi helyiségében voltak, és az élõ videóképen Hobót nézték, amint a kilátóban fest. Négy LCD-monitor állt egymás mellett a munkaasztalon, minden kamerára egy; Shoshanát a biztonsági õr asztalára emlékeztette a társasházban, ahol lakott. Marcuse biccentett méretes fejével. - Igen, de most valami mást kellene festenie. - Egy pillanatra elhallgatott. - Ismét ugyanazt a képet festi, magát, jobb profilból. Ha a másik irányba nézne, az megtorpedózta volna az elméletemet az agyféltekék közremûködésérõl az ábrázolásban. - Nos - mondta Shoshana -, ez az elõnyösebb oldalam. A professzor meglepõ módon elmosolyodott, aztán ezt mondta: - Rendben. Akkor most használjuk ki a videóvágó képességeit is. Shoshanának volt egy nem is olyan titkos hobbija: a videókészítés. Jeleneteket vágott ki torrentoldalkról letöltött tévémûsorokból, popdalokat tett alájuk úgy, hogy a zene és a képek humoros vagy csipkelõdõ videoklipeket eredményezzenek, amiket aztán megosztott másokkal, akiknek szintén ez volt a hobbijuk. Gyakran vágott ki jeleneteket a Dr. House-böl, amelynek egy-két jelenete különösen jól illett romantikus dalokhoz, de szerette a Ki vagy, doki? újabb részeit is. Marcuse egyszer-kétszer azon kapta Shoshanát, hogy ebédidõben vágja a klipeket azon a drága Mac-gépen, amelyet nemrég adományoztak az Intézetnek. - Amikor Hobo elkészül - folytatta Marcuse -, fogja mind a négy kamera felvételét, és vágjon össze belõle egy olyan videót, amely mindig a legjobban mutatja a történéseket. Igazi hollywoodi stílusban, rendben? Egy kép Hobóról, egy kép a vászonról Hobo válla felett, közeli Hobóról, vissza a vászonra, így valahogy. írok hozzá egy kommentárt, amit majd aláteszünk. - Persze - mondta Shoshana, és már alig várta, hogy elkezdhessen rajta dolgozni. Timbaland hozzám képest nyeretlen kezdõ. N
WWW 1: VILÁGTALAN 144 - Remek, remek. - Marcuse összedörzsölte hatalmas tenyerét. - Ha ez kikerül a YouTube-ra, az egyetlen vágóasztal, ami Hobóra vár, a maga számítógépén lesz. - Aki még nagyon jól jönne - mondta Kuroda lent, a pincében -, az egy szakértõ', aki az önszervezõdõ rendszerekkel foglalkozik. - Hogy sosincs kéznél egy, amikor szükség lenne rá! - mondta Caitlin megjátszott komolysággal. - Az apám fizikus, biztos tud valamit ezekrõl. Caitlin úgy gondolta, az apja mindenrõl tud valamit, legalábbis az elméleti tudományok területén. - Idehívom. Felfelé indult, de elõtte beugrott a saját szobájába. Elég hideg volt a picében, úgyhogy elhozta a PI-logós pulóverét, amit anyja nagyon elõrelátóan kiteregetett a tegnap éjszakai vihar után. Apját a búvóhelyén találta, ami egy kis szoba volt a ház végében. Nem volt nehéz rátalálni: volt a szobában egy háromlemezes CD-lejátszó, amelyben mindig ugyanaz a három lemez volt: a Supertramp, a Queen és az Eagles albumai. Amikor Caitlin belépett a nyitott ajtón, éppen a Hotel California szólt. Apja épp gépelt valamit; volt egy õsi, robosztus IBM-gépe, amelynek billentyûzete hangosan kerepelt. Caitlin finoman megkocogtatta az ajtófélfát, hátha apja túlságosan elmerült a munkában ahhoz, hogy észrevegye, majd ezt mondta. - Tudnál segíteni dr. Kurodának és nekem? Hallotta, ahogy apja széke hátragurul a szõnyegen, amit igennek vett. Ahogy leértek, Caitlin átengedte apjának a székét, õ pedig az asztalnak dõlt; a kis ablakon át hallotta, ahogy az utcán néhány szomszéd srác floorballozik. Anna Bloom még mindig webkamerás kapcsolatban volt velük az izraeli Technion Kutatóintézetbõl. - Még ha vannak is elveszett csomagok, amelyek a web infrastruktúráján keringenek - mondta Caitlin apja, miután Kuroda röviden elmagyarázta neki az elméletüket -, miért látná ezeket Caitlin? Miért lennének benne egyáltalán a Jagstertõl jövõ adatfolyamban? Kuroda hangosan fészkelõdött a székében. - Ez egy jó kérdés. Nem is gondoltam... - A különleges módszer miatt, ahogyan a Jagster begyûjti az adatokat mondta Anna. - Micsoda? - kérdezte Kuroda és Caitlin szinte egyszerre. Anna hangja kicsit dobozszerûnek tûnt a számítógép hangszóróján keresztül. - Nos, emlékeztetném önöket, hogy a Jagstert a Google alternatívájaként hozták létre. A PageRank, a Google sztenderd módszere azt vizsgálja, hány oldal mutat egy bizonyos oldalra, igaz? De ez nem feltétlenül a legjobb módszer annak eldöntésére, hogy milyen gyakran látogatnak egy oldalt. Ha
145 ROBERT J. SAWYER például egy aktuális rocksztárról keresünk adatokat, mondjuk Lee Amodeóról... - Hú, õ egyszerûen szuper! - kiáltott Caitlin. - Az unokám szerint is - mondta Anna. - Szóval, ha például Lee Amodeo érdekel, hogy találod meg az oldalát? A Google-be bepötyögöd, hogy Lee Amodeo, nem? A Google pedig az elsõ helyen fogja kihozni azt az oldalt, amelyre a legtöbb más link mutat. De a legjobb Lee Amodeo-oldal nem feltétlenül az, amelyre a legtöbb oldal mutat, hanem amelyet a legtöbben megnéznek. Ha az emberek egyenesen az oldalra mennek, arra gondolva, hogy az URL biztosan leeamodeo.com... - ...és tényleg az - vetette közbe Caitlin. - ...akkor lehet, hogy az a legnépszerûbb Lee Amodeo oldal, még ha egy link se mutat rá, a Google pedig nem fog tudni róla. És ha feltöltesz egy oldalt a netre úgy, hogy egyik weboldalhoz sem linkeled, hanem e-mailben küldöd el másoknak, akkor sem a Google, sem más keresõk nem fognak ráakadni, még ha több ezer ember is nézi meg az oldalt az e-mailes linkeken keresztül. - Rendben - mondta az apja. Anna nem is tudja, milyen megtisztelõ, hogy apja egyáltalán mondott neki valami, gondolta Caitlin. Anna folytatta: - így tehát a szokásos keresõrobotok mellett a Jagster a nyers internetes forgalmat is figyeli a nagyobb csomópontokon, és az útválasztókon ténylegesen átmenõ adatokat vizsgálja. Ebbe az elveszett csomagok is beletartoznak. - Ez valami olyasmi, mint a lehallgatás, nem? - kérdezte Caitlin. - Igen, pontosan - válaszolta Anna. - Leszámítva, hogy a Jagster a jó fiú. Tudod 2005-ben egy Mark Klein nevû férfi kiszivárogtatta, hogy az AT&Tnek speciális berendezései vannak San Francisco-i központi irodájában (és egyébként sok más létesítményében is), amelyekkel az NSA figyelheti a nyers internetes kommunikációt. Caitlin tudta, mi az NSA: Az USA Nemzetbiztonsági Hivatala. Bólintott. - Trükkös technikai probléma ez - folytatta Anna. - A rézdróton a lebukás veszélye nélkül figyelheted, hogy mi megy át rajta, mert a rézdrót körül mágneses mezõ keletkezik. De a weben egyre több adatforgalom folyik optikai kábelen, és az nem bocsát ki semmilyen mezõt. A forgalom monitorozásához ezért el kell téríteni a jelek egy részét, ami csökkenti a jel erõsségét. És ez volt az, amit az AT&T-nél csináltak, sõt, még most is csinálnak. Porszívó-megfigyelésnek hívják: felszívnak mindent, ami átmegy a vezetéken. - És innen szerzi a Jagster is az adatokat? - kérdezte Caitlin. - Az AT&Ttõl? - Nem, nem - mondta Anna. - Van erre egy csoportos per, amelyet az Electronic Frontier Alapítvány indított: a Hepting kontra AT&T.
WWW 1: VILÁGTALAN 146 - Szünetet tartott, talán hogy felidézze a részleteket, vagy egyszerûen rákeresett az interneten: - Az AT&T profitorientált társaság, de az egyetemeken is hatalmas mennyiségû internetes adatforgalom folyik át; mindig is így volt, egészen a kezdetektõl. Néhány egyetem pedig elhatározta, hogy õk is figyelni fogják a saját csomópontjaikat, hogy milyen jellegû adatokat lehet ezekrõl nyerni. Azért tették, hogy független szakértõi véleményt nyújthassanak be a bíróságra; meg akarták mutatni, hogy a kormány ily módon mindenféle magánjellegû adatra ráteheti a kezét, amihez egyébként külön felhatalmazás kellene. Az egyetemi csoport már jó elõre feltett olyan programokat, amelyek kódoltak bizonyos karakterláncokat (email címeket, hitelkártyaszámokat és hasonlókat), hogy magánjellegû információk ne kerülhessenek ki, de egyébként alapvetõen ugyanazt tették, amit az AT&T a kormány utasítására, hogy bebizonyítsák, mennyire veszélyes lehet ez a megfigyelés. - Nem semmi! - mondta Caitlin. - A Jagster ezt az adatfolyamot használja - folytatta Anna mert ezzel a valós letöltésszámuk alapján lehet rangsorolni az adatokat, nem pedig az alapján, hogy hány link mutat rájuk. És mivel az eyePodod a Jagster adatfolyamát kapja, te az elárvult adatcsomagokat látod. - És sejtautomatákként vizualizálta ezeket? - kérdezte Caitlin apja. - Nos, hogy ezek elárvult adatcsomagok, az még csak találgatás, Malcolm. - mondta Kuroda. - Egyébként Caitliné az érdem; az egész az õ ötlete volt. Lehet valami más is, például egy vírus. De Caitlin mindenképp sejtautomatákat lát, még ûrhajó-alakzatok is vannak, amelyek áthaladnak a rácsozaton. - Talán küldhetnénk egy levelet Wolframnak - mondta Anna. - Mondja el õ is, mit gondol. Caitlin kihúzta magát. - Wolfram? - kérdezte. - Stephen Wolfram? - Igen - mondta Anna. - Az a fickó, aki a Mathematicát írta? - Pontosan. - õ egy félisten! - mondta Caitlin. - Amire a Mathematica képes, annak a felét se értem, legalábbis egyelõre, de imádok vele játszadozni, és a parancssoros felület remekül használható nekünk, vakoknak. Az emberek folyton errõl beszélnek a Vakmatek-listán. - Egy pillanatra elhallgatott. - És Wolfram tud a sejtautomatákról? - Istenem, persze - mondta Anna. - írt róluk egy akkora könyvet, amivel agyon lehetne csapni egy embert: ezerkétszáz oldal! És az egész errõl a témáról szól. - Akkor mindenképp meg kell kérdeznünk, mit gondol! - mondta Caitlin. Kint az egyik gyerek elkiáltotta magát. - Autó! - hogy a többiek az út szélére húzódjanak.
147 ROBERT J. SAWYER - Tisztelettel javasolnám - mondta Kuroda -, hogy egyelõre ez maradjon a négyünk titka. - Miért? - Nem akarjuk, hogy bárki ellopja az ötletünket - mondta. - És emellett... - Igen? - kérdezte Caitlin. De Kuroda elhallgatott. Végül Caitlin nem bírta tovább, és ismét megkérdezte: - Igen? Egy pillanat múlva Anna válaszolt: - A Tokiói Egyetem minden technológiát és alkalmazást licencel-ni akar, amelyet Maszajuki berendezéseivel fejlesztettek ki. Ha a web hátterében tényleg vannak sejtautomaták, akkor biztosan meg lehet találni a kereskedelmi felhasználásuk módját is; a kriptográfiában, a megosztott számítástechnikában, a véletlenszám-generálásban satöbbi. A sejtautomaták talán levédhetõek, és bizonyára az õket létrehozó módszerek is. - Dr. Kuroda? - kérdezte Caitlin. - Erre gondolt? - Igen, átfutott az agyamon. A kutatás tulajdonosa az egyetem, és nekem kötelességem segíteni az itt kifejlesztett módszerek értékesítésében, ha lehetséges. - De ez az én netképem! - Mi van a Netscape-pel? - kérdezte Anna. - Nem, nem. Netkép, sz nélkül. A képességem, hogy lássam a webet. Ezt nem védhetik le! Nyílt forráskódúvá kell tennünk, vagy a Creative commons licenc hatályába vonni! Zavart csend támadt. Végül Kuroda szólalt meg, de csak ennyit mondott: - Nos... Caitlin összefonta a karját. Bizony, hogy nos!
WWW 1: VILÁGTALAN 148 29. FEJEZET PINCÉBEN MÉG mindig hûvös légkör uralkodott, de nem csak az idõjárás miatt. Caitlin apja nyilván elfordította a székét; az kissé meg-nyikordult. - Nézzék - mondta nyugtató hangon. - A sejtautomaták valószínûleg csak epifenomenonként vannak jelen. Ó, micsoda drámai érzék, gondolta Caitlin. Csak az apja gondolhatta, hogy a képes lesz egy értelmezhetetlen szakszóval feloldani a feszült hangulatot. Mégis, a tény, hogy egyáltalán megszólalt, azt jelentette: õ is érzi Caitlin feszültségét. De Caitlinnek fogalma sem volt, mi az az epifenomenon , ami csak még jobban felbõszítette. Nem szólt semmit, de Kuroda nyilván látta az arckifejezését, bármilyen is lehetett az. - Apád úgy érti, hogy csak valaminek a másodlagos jelenségei, melléktermékei - mondta Kuroda lágy hangon. - Mint a tajték, ami a hullámok epifenomenonja: nem jelent semmit, egyszerûen csak ott van. Caitlin felfogta: apja azt akarta mondani, hogy talán nincs miért harcolni; ha a sejtautomaták nem valók semmire, akkor talán nem is akarják õket levédetni. De ez még nem menti fel Kurodát az alól, hogy akár csak gondoljon rá, hogy pénzzé teszi azt, amit õ csinál. Igen, igen, Kuroda hardvere adta a jeleket, de õ volt az, aki értelmezte õket! A netkép nem egyszerûen az övé volt, hanem õ maga volt az. - Talán igaza van, Malcolm - mondta Anna Bloom Haifából a webkamerás kapcsolaton keresztül. Caitlin még mindig füstölgött, és arra gondolt, vajon Anna érzékeli-e a feszült hangulatot. Elvégre csak nagyon kis képet látott, és a rossz minõségû mikrofon valószínûleg nem adta át a hangszínek változásait. Anna folytatta: - Az egyik dolog hozza a másikat, legalábbis a rézdróton: végül is a mágneses mezõk átfedésben vannak. Úgyhogy talán van valami... nem is tudom, konstruktív interferencia, talán... és emiatt jöhettek létre a sejtautomaták. - De akkor még mindig csak zaj lenne - mondta Caitlin apja. - Valószínûleg igaza van - felelte Kuroda. - De... mit akartál mondani az elõbb, Caitlin? Végül is, ahogy te mondtad, lélekben empirista vagy! A
149 ROBERT J. SAWYER Kuroda ugratni próbálta, bevonni a játékba, de így is dühös volt. Kuroda egész nap számítógépekkel dolgozott, a fenébe is: nem tudta, hogy az információ szabadságra törekszik? Caitlin még mindig az asztal sarkának dõlt. A floorballmeccs folytatódott odakint: valaki éppen gólt lõtt. - Caitlin? - szólította meg ismét Kuroda. - Apád elméletének ellenõrzésére szükségünk lesz néhány érdekes matematikai mûveletre... - Mint például? - kérdezte Caitlin ingerült hangon. - Talán egy Zipf-görbére... Caitlin nem tudta, mi az, apja viszont - a lány nagy meglepetésére nagyon lelkesnek hangzott: - Igen! - Ez bõven elég volt, hogy felkeltse Caitlin kíváncsiságát, de még nem akarta beadni a derekát. - Van ezen az asztalon egy kis hely? - kérdezte, megveregetve az asztal lapját. - És elbír ez engem? - Persze - mondta Kuroda egy kis hallgatás után; talán idõt akart hagyni Caitlin apjának, hogy õ válaszoljon elõször. - A számítógéptõl és tõled balra üres az asztal. Caitlin az asztalra huppant, a behajtható asztalláb egy kissé megnyikordult. Aztán törökülésbe ült. - Rendben - mondta, még mindig komoly hangon. - Megfogott. Mi az a Zipf-görbe? - A segítségével meg lehet tudni, hogy van-e információ egy jelben, még akkor is, ha magát a jelet nem tudod dekódolni - mondta Kuroda. Caitlin grimaszolt. - Információ? A sejtautomatákban? - Lehet - mondta Kuroda olyan hangon, amelyet talán egy vállvonás is kísért. - De... a sejtautomaták hordozhatnak információt? - kérdezte Caitlin. - Ó, hogyne - mondta Anna. - Sõt, Wolfram írt is egy tanulmányt arról, hogyan lehet információt kódolni beléjük rejtjelezési célból, már 1986-ban, ha jól emlékszem. És jópáran próbáltak kifejleszteni nyilvános kulcsú titkosítási módszereket a sejtautomatákra alapozva. - Hogy Zipfrõl is mondjunk valamit - mondta Kuroda -, George Zipf nyelvész volt a Harvardon az 1930-as években, és felfedezett valami lenyûgözõt: bármely nyelvben az a gyakoriság, amellyel egy bizonyos szót használnak, fordítottan arányos a gyakoriság szerint sorba rakott szavak listájában elfoglalt helyével. Ez azt jelenti... Nem kell a szájába rágni Calculassnek! - Azt jelenti - folytatta helyette Caitlin - hogy a második leggyakoribb szót pontosan feleolyan gyakran használják, mint a leggyakoribb szót, a harmadikat harmadannyira gyakran, a negyediket pedig negyed-annyiszor és így tovább. - Grimaszt vágott. - De ez tényleg így van?
WWW 1: VILÁGTALAN 150 - Igen - mondta Kuroda. - Az angol nyelvben a leggyakoribb szó a the , aztán az of , aztán a to , majd pedig... azt hiszem az in . És igen, az in , vagy ami a negyedik, azt pontosan negyedannyiszor használják, mint a the szót. - De ez biztosan csak az angolban van így, nem? - kérdezte Caitlin, kissé fészkelõdve az asztalon. - Nem, a japánban ugyanez a helyzet. - Elhadart néhány szót japánul. - Ez a leggyakoribb négy japán szó, és pont ugyanilyen fordított arányosság van a gyakoriságukban. - Sõt, a héberre is igaz - mondta Anna. - De ami még ennél is lenyûgözõbb - mondta Kuroda -, hogy ez nem csak a szavakra igaz. A betûkre ugyanígy érvényes: az O betû, amely a negyedik leggyakoribb az angolban, pont negyedannyiszor fordul elõ, mint az elsõ, az E. Sõt, a fonémákra is igaz (a nyelv legkisebb építõelemeire), és ráadásul minden nyelvben, az arabtól a... - elgondolkodott, nyilván hogy találjon egy Z betûvel kezdõdõ nyelvet. - Zuluig? - javasolta Caitlin segítségképpen. - Pontosan, köszönöm. Caitlin elgondolkodott. A hallottak valóban lenyûgözõek voltak. - Minden, amit Maszajuki mondott, igaz - mondta Anna. - De tudod, hogy mi az, ami még ennél is érdekesebb, Caitlin? A fordított arányosság a delfinek énekére is igaz! Na ez már valóban hihetetlen volt. - Ez most komoly? - kérdezte. - Igen - mondta Kuroda. - Ezt a technikát arra is lehet használni, hogy megtudjuk: van-e információ egy állat által kiadott hangokban. Ha van, akkor biztosan megfelel Zipf törvényének, úgyhogy ha az egyes hangokat logaritmusos beosztású grafikonon ábrázolod, akkor egy kissé lefelé tartó egyenes vonalat kapsz. Caitlin bólintott. - A bal felsõ saroktól a jobb alsóig tartó vonalat. - Pontosan - mondta Kuroda. - És ha felrajzoljuk a delfinek által kiadott hangjukat, pontosan ilyen grafikont kapunk. De ha mondjuk a mókusmajom hangjait vizsgáljuk, akkor legjobb esetben is csak -o,6-os értéket kapunk, azaz az általuk kiadott hangok jobbára csak véletlenszerûek. Már a SETI (a földönkívüli intelligenciát kutató program) munkatársai is Zipf-görbékkel dolgoznak, mert úgy tûnik, magában az információban áll fenn ez a fordított arányosság, és nem kötõdik egyetlen emberi nyelvhez sem. Na jó, gondolta Caitlin. Ez tényleg lenyûgözõ. - Már látod, miért szeretem annyira az információelméletet? - kérdezte Kuroda, és hangszíne elárulta, hogy még mindig megpróbálja levenni a lábáról Caitlint. - Hé, ismered John Gordon történetét egy információelmélethallgatóról, aki az elsõ napját tölti az egyemen?
151 ROBERT J. SAWYER Anna felhorkant. - Csak ezt a viccet ne! - De Kuroda zavartalanul folytatta: - Nos - mondta -, a diák bemegy a tanszéki irodába, és hallja, hogy a professzorok számokat sorolnak. Az egyik azt mondja: 74! , és a többiek nevetnek. Aztán egy másik azt mondja, 812 , és a többiek megint nevetnek. - Ühüm - mormogta Caitlin. - A diák persze megkérdezi, hogy mi folyik, az egyik professzor pedig így felel: Vicceket mesélünk. Már olyan régen dolgozunk együtt, hogy kívülrõl tudjuk egymás vicceit. Ezer van belõlük, úgyhogy mivel információelméleti szakemberek vagyunk, adattömörítést alkalmaztunk rájuk, o-tól 999-ig. Próbálja ki maga is, fiatalember! A hallgató találomra mond egy számot. 63! , de senki sem nevet. Megpróbálja újra: 512! , de ismét semmi. Mi a baj? , kérdezi. Miért nem nevet senki? A kedves öreg professzor így válaszol: Nem csak az a lényeg, hogy mit mondasz, hanem az is, ahogy mondod! Caitlin azon kapta magát, hogy mosolyog. - De egy nap - folytatta Kuroda - a diák egy idõjárásjelentést néz egy északi országról, és a hõmérséklet láttán felkiált: Mínusz 45! , és az összes professzor hangosan felnevet. Megállt, és Caitlin megkérdezte: - De miért? - Mert - mondta a professzor, és Caitlin hallott a hangján, hogy vigyorog azt a viccet még sose hallották! Caitlin hangosan felnevetett, és rájött, hogy már jobban érzi magát, de az apja megszólalt: - Khm. - Úgy mondta, mintha egy valódi szó lenne, nem mintha csak a torkát köszörülné. - Mehetnénk tovább? - Elnézést - mondta Kuroda, hangján azonban hallatszott, hogy még mindig vigyorog. - Jó, folytassuk. A korábban kifejlesztett technikát használva megállította a Jagster adatfolyamát. Próbálgatásos alapon kialakították azt a sebességet, amellyel mindig csak egy lépést haladtak elõre a szabályban - csak egy ismétlõdést, bármilyen szabály is uralta a sejtautomatákat a fekete és a fehér közötti váltás során. így Caitlin kockáról kockára követni tudta, ahogy az ûrhajó-alakzatok átrepülnek a rácson, olyan sebességgel, amilyennel csak akarta, és nem hagyott ki egyetlen kockát sem. Kuroda nem tudta kiszûrni a sejtautomatákat a Jagster adatfolyamából, de Caitlin könnyedén megtette ezt: egyszerûen csak a háttér egy részletére koncentrált. Kuroda megszólalt. - A Mathematica nevû programról beszélve; Malcolm, megvan magának? - Persze - mondta Caitlin apja. - Sõt, el is érhetjük innen. Egy pillanat...
WWW 1: VILÁGTALAN 152 Caitlin hallotta, ahogy mozognak, aztán egy kis idõ elteltével meghallotta Kuroda hangját: - Ó, köszönöm. - Aztán fennhangon ezt mondta. - Nos, akkor futtassuk a Zipf-görbét kirajzoló függvényt. - A billentyûzet kereplése. - Persze sok különbözõ módszert kell kitalálnunk, hogy értelmezzük az adatfolyamot - folytatta -, hogy biztosak legyünk benne: egyedi információmorzsákat vizsgálunk. Elõször is... - Megvan! - Vágott közbe Caitlin apja; hangja tényleg izgatottnak tûnt - Mi van meg? - kérdezte Caitlin. - Ez az, ugye? - kérdezte Kurodá. - Micsoda? - kérdezte Caitlin már türelmetlenebbül. - Biztos benne, hogy csak a sejtautomatákra koncentrál? - kérdezte Kuroda. - Igen, persze. - Nos - mondta ahogy a fekete és a fehér változásait felrajzoljuk, egy gyönyörû átlós vonalat kapunk, a bal felsõtõl a jobb alsó sarok felé. Negatív görbe, végig. Caitlin felvonta a szemöldökét. - Tehát információ van a web hátterében? Valós tartalom? - Igen, azt mondanám - mondta Kuroda. - Malcolm? - Nincs olyan véletlenszerû folyamat, ami egy ilyen egyenest tudna produkálni - válaszolt apja. - Le azazel! - kiáltott Anna; Caitlin számára úgy hangzott, mint egy szitokszó. - Micsoda? - kérdezte Kuroda. - Nem látják? - mondta Anna. - Mínusz egyes görbe: értelmezhetõ tartalom van a weben ott, ahol nem kéne lennie! Valós tartalom, amelyet véletlenszerû zajnak álcáznak! - Elhallgatott, mintha arra várna, hogy valamelyik férfi magyarázattal szolgáljon. Amikor nem kapott választ, így szólt: - Biztosan az NSA. - Elhallgatott, hagyta ülepedni a dolgot. - Persze vannak hasonló szervezetek más országokban is - lehet akár a Shin Bet is - de lefogadom, hogy az amerikai nemzetbiztonság. Már a Hepting-ügy óta tudjuk, hogy figyelik az internet forgalmát; úgy néz ki, arra is rájöttek, hogyan álcázzák a titkos kommunikációjukat egyszerû háttérzajnak. - Milyen információk lehetnek ezek? - kérdezte Caitlin. - Ki tudja? - mondta Anna. - Titkos üzenetek? Ahogy mondtam, már ezelõtt is voltak próbálkozások, hogy a sejtautomatákat adattitkosításra használják, de eddig senki nem dolgozta ki a rendszert, vagy legalábbis senki nem hozta ezt nyilvánosságra. De az NSA sok matekzsenire csap le az egyetemekrõl. - Valóban? - kérdezte meglepetten Caitlin. - Ó, igen - felelt Anna. - Ez elég nagy probléma a matematika területén. A legjobb amerikai végzõsök a matematika és számítástechnika szakokról vagy
153 ROBERT J. SAWYER az NSA-hoz mennek, ahol titkos projekteken dolgoznak, vagy az olyan magáncégekhez, mint a Google vagy az Electronic Árts, ahol szintén olyan szerzõdéseket íratnak alá velük, hogy nem hozhatják nyilvánosságra az eredményeiket. Isten tudta, miket fejlesztettek már ki; soha nem jelennek meg tudományos lapokban. Kuroda mondott egy japán szót, ami káromkodásnak hangzott, aztán: - Annának igaza van. Nagyon, nagyon óvatosnak kell lennünk, barátaim. Ha a web hátterében levõ anyagot titkosnak szánták, akkor a hatalom emberei esetleg... lépéseket tehetnek, hogy ez így is maradjon. Caitlin, távol álljon tõlem, hogy megmondjam, mit csinálj, de talán nem lenne okos, ha írnál errõl a biogodban. - Ó, senki nem olvassa a blogomat. Emellett pedig az érzékenyebb dolgokat csak a barátaim számára teszem elérhetõvé. - Tedd, amit a professzor mond! - Caitlin meglepte apja éles hangja. - A hatóságok lefoglalhatják az implantátumodat és az eyePododat is, mint nemzetbiztonsági fenyegetést! Caitlin leugrott az asztalról - Ezt nem tehetik! - kiabálta. - Ráadásul Kanadában vagyunk. - Egy pillanatig se gondold, hogy a kanadai hatóságok nem teszik meg, amit Washington kér tõlük! - mondta az apja. Caitlin nem tudta, mit gondoljon errõl az egészrõl. - Nos, rendben - mondta végül. - De attól mi még folytatjuk a kutatást, nem? - Persze - mondta Kuroda. - Csak óvatosan, anélkül, hogy felfednénk a lapjainkat. - Elhallgatott. - Jó, hogy videokonferenciát folytatunk Annával; ha ez szövegalapú csevegõprogram lenne, a hatóságok már tudnák is, hogy mit találtunk. Egyelõre a videót sokkal nehezebb automatikusan figyelni. Caitlinben most csapódott le, amit Anna mondott. Kuroda felé fordította a fejét. - De mi lesz a mi kis tanulmányunkkal? - Egyszer meg lesz az is, Caitlin, talán. De egyelõre jobb félni, mint megijedni.
WWW 1: VILÁGTALAN 154 30. FEJEZET ASZAJUKI KURODA a szombat további részét és az egész vasárnapot a Caitlinnel való munkával és a sejtautomaták tanulmányozásával töltötte. De eljött a hétfõ, október elseje. Kuroda már egy hete Kanadában volt, úgyhogy hiányzott neki a felesége meg a lánya, és bûntudata volt, hogy kollégájának, Hirosinak kell helyette megtartania az óráit. De végtére is neki is járt egy kis kikapcsolódás, nem? Mást nem is nagyon tehetett, amíg Caitlin az iskolában volt. Harapott még egyet a marhasültes szendvicsbõl, és körülnézett a konyhában. Biztos volt benne, hogy soha nem fog hozzászokni az északamerikai házakhoz. Tokióban szinte lehetetlen lett volna ekkora házat találni, itt pedig csak ilyenek voltak. Persze Decterék nem álltak rosszul anyagilag, de így, hogy csak Malcolm dolgozott, és azt a sok drága eszközt is figyelembe véve, amelyekre Caitlinnek szüksége volt, biztosan nem sok félretenni való pénzük maradt. - Szeretnék köszönetét mondani - mondta. - Nagyon hálás vagyok a vendégszeretetükért. Barbara Decter a fenyõfa asztal másik oldalán ült, és két kézzel tartott egy csésze kávét. A pereme felett visszanézett a férfira. Csinos asszony, gondolta Maszajuki: valószínûleg közelebb az ötvenhez, mint a negyvenhez, de nagy, szikrázó kék szeme és kicsi, fitos orra volt, úgyhogy majdnem úgy nézett ki, mint egy anime-karakter. - Részemrõl az öröm - mondta a nõ. - Az igazat megvallva, örülök, hogy itt van. Jó, ha van valaki, akivel lehet beszélgetni. Otthon Austinban... mondta vágyakozóan, aztán elhallgatott, és a távolba révedt. - Igen? - kérdezte Kuroda lágyan. - Hiányzik Texas, ez minden. Ne értsen félre, ez is jó hely, bár nem nagyon várom a telet... Maszajuki szomorúnak látta az asszonyt. Újra megszólalt: - Igen? Az asszony feltartotta a kezét. M
155 ROBERT J. SAWYER - Bocsánat, csak... nagyon nehéz volt ide költözni. Austinban voltak barátaim, és volt mit csinálnom: önkéntesként dolgoztam minden nap Caitlin iskolájában, a Texasi Vakok Iskolájában. A férfi lenézett az alátét-terítõre. Egy nagy, laminált fénykép volt egy éjszakai városról, a felirat szerint Austinról. - Akkor miért költöztek ide? - Nos, Caitlin szeretett volna normális iskolába járni. Azt mondta, muszáj megállnia a helyét a normál órákon, ha az MIT-re akar járni, ami már évek óta a célja. Aztán Malcolmnak jött ez az állásajánlat, ami túl jó volt, hogy visszautasítsa: a Perimeter Intézet egy valóra vált álom neki. Nem kell tanítania, diákokkal foglalkoznia. Egész nap gondolkodhat. - Mióta házasok, ha szabad kérdeznem? A nõ hangjában talán megint egy kis vágyódás csendült. - Decemberben lesz tizennyolc éve. - Ó. De aztán az asszony vizslató szemmel nézett rá. - Maga túl udvarias, Maszajuki. Azt akarja tudni, miért mentem hozzá. A férfi kinézett az ablakon. A levelek már sárgulni kezdtek. - Nem tartozik rám - mondta -, deBarbara kissé felvonta a vállát. - Malcolm zseniális. És nagyszerû hallgatóság. És nagyon kedves is, a maga módján, ami az elsõ férjemrõl nem mondható el. A férfi harapott egyet a szendvicsébõl. - Már azelõtt is házas volt? - Két évig. Huszonegy voltam. Az egyetlen jó dolog, ami ebbõl származott, hogy megtanultam, mi az igazán fontos. - Szünetet tartott. - Ön mióta házas? - Húsz éve. - És önnek is van egy lánya, ugye? - Igen, Akiko. Tizenhat éves... nemsokára harminc. Barbara nevetett. - Tudom, mire gondol. Mit csinál a felesége? - Eszumi egy... hogy mondják manapság? Már nem munkaügyis, ugye? - HR-szakember. - Persze. Szóval HR-es azon az egyetemen, ahol én is dolgozom. Az asszony szája sarka lefelé görbült. - Hiányzik az egyetemi környezet. Jövõre megpróbálok visszamenni. Maszajuki felvonta a szemöldökét. - Tanulni? - Nem, nem. Tanítani. - Ó, értem.. Én... - Azt gondolta, hagyományos otthonülõs anyuka vagyok? - Nos...
WWW 1: VILÁGTALAN 156 - Nekem is van ám doktorim, Maszajuki. Közgazdaságtan-professzor voltam azelõtt. - Letette a kávéscsészéjét. - Ne nézzen ilyen meglepetten. A szakterületem ráadásul a játékelmélet volt. - Austinban tanított? - Nem, Houstonban. Ott született Caitlin is. Aztán Austinba költöztünk, amikor hatéves volt, hogy járhasson a Vakok Iskolájába. Az elsõ öt évben otthon voltam vele; és higgye el, egy vak kislányt gondozni kemény munka. Aztán a következõ tíz évben önkéntes voltam az iskolájában, megtanítottam neki és a többi gyereknek a Braille-írást, vagy felolvastam nekik olyan dolgokat, amik csak nyomtatásban voltak meg és így tovább. Elhallgatott, és az ajtón át a nagy, üres nappalira nézett. - De elhatároztam, hogy jövõre felveszem a kapcsolatot a Waterlooi Egyetemmel és a Laurierrel (ez a másik egyetem a városban), hogy hátha van legalább egy óraadói pozíció. Ebben az évben még úgysem dolgozhatnék, mert a kanadai munkaengedélyem nem jött még meg. - Kissé szomorkásán mosolygott. - Be vagyok rozsdásodva, de tudja, mit mondanak: az öreg játékelméleti szakemberek nem halnak meg, csak kiesnek az egyensúlyból. A férfi visszamosolygott. - Biztosan nem akar eljönni Torontóba az elõadásra? - Nem, köszönöm. Már láttam a Mamma Miát. Még augusztusban elmentünk rá. Egyébként remek, élvezni fogja. A férfi bólintott. - Mindig is meg akartam nézni. Örülök, hogy ilyen gyorsan sikerül jegyet szerezni, és... Hát persze! - Maszajuki? A férfi szíve dörömbölni kezdett. - Mekkora egy idióta vagyok! - Ó, egyáltalán nem. Sokan szeretik az ABBÁ-t. - Nem, Caitlin programjáról beszélek. Azt hiszem, rájöttem, miért látja a villámokat, mást pedig miért nem. A delta-modulációval van összefüggésben: a Jagster adatfolyama már digitálisadé a retinájáról jövõ input a külvilágról analógként indul, aztán az eyePod átkonvertálja digitálisra, hogy fel tudja dolgozni; és itt ronthattam el. Amikor látta a villámot, az a külvilágból érkezõ jel volt, amelynek két jellemzõje van: a fényes villanás és a sötét háttér. Gyakorlatilag egy digitális jel volt, ezért is láthatta Caitlin. - Japánul gondolkodott, de közben megpróbált angolul beszélni. - Szóval, igen, igen... azt hiszem, meg tudom javítani. - Kortyolt egyet a kávéból. - Na jó, ma este csak éjfél után érek haza Torontóból. Caitlin addigra már ágyban lesz, igaz? - Persze. Holnap iskola.
157 ROBERT J. SAWYER - Nos, nem akarok várni holnap délutánig, hogy kipróbáljam. Valószínûleg elsõre egyébként se fog mûködni, de megtenne egy szívességet? - Persze. - Csak egy kis javítócsomagot kellene feltölteni az implantátumára, nem egy teljes szoftvert, mint a múltkor. Úgyhogy fogom a csomagot, és beállítom, hogy automatikusan töltõdjön le az eyePodjára, amint duplex módba kapcsol. Ez azt jelenti, hogy a Jagstert le kell kapcsolni egy idõre, de Caitlinnek leírom, hogyan kapcsolhatja vissza, ha akarja. Szóval amikor hazajön, mondja meg neki, hogy kapcsoljon duplex módba, és figyelje meg, lát-e valami különbséget. Barbara bólintott. - Persze, megmondom. - Köszönöm. Azt is megírom neki, hogyan törölheti a javítócsomagot, ha valami nem sikerül. Ahogy mondtam, a javítás valószínûleg nem fog mûködni elsõre, de a szerverem így is el fogja tárolni az eyePod kimenõ jeleit a javított kód alapján. Úgyhogy ha holnap iskolába megy, le tudom tölteni az adatokat és ki tudom õket elemezni, hogy javult-e a kódolás, és ha szükséges, át tudok állítani egy-két dolgot. De ha nem végezzük el az elsõ tesztet ma este, akkor egy egész napot elveszítünk. - Persze, semmi probléma. Maszajuki az utolsó falat szendvicset is lenyelte. - Köszönöm. - A mikrosütõ órájára pillantott. Soha nem szerette azokat a digitális órákat, amelyek délelõtti és délutáni idõt mutattak, ahelyett, hogy a huszonnégy órás periódusokat mérték volna. - Korán el szeretnék indulni Torontóba ma délután; elhiszem, ha mondja, hogy õrültség lenne a csúcsforgalomban bemenni a belvárosba. Úgyhogy, ha megbocsát, megírom ezt a javítócsomagot.
WWW 1: VILÁGTALAN 158 31. FEJEZET R. STRUYS AZZAL kezdte a mai kémiaórát, hogy felolvasott a Globe and Mailbõl. Caitlin és Bashira a labor közepe táján ültek, de így is hallották az újságpapír ropogását, és a kémiatanár hangját: Az elsõ jelentések Kína Sanhszi tartományából nagyjából 2000-2500 fõre tették a szeptember 20-i természetes szén-dioxid kitörés halálos áldozatainak számát. Peking már elismeri, hogy ez a szám akár ötezer is lehet, de más nem hivatalos becslések szerint az áldozatok száma a tízezret is elérheti. Szünetet tartott. - Szóval, ki csinálta meg a házi feladatát a hétvégén? Mire emlékeztet ez a történet? A vakság egyik érdekes következménye, hogy sosem lehet tudni, hányan jelentkeznek, gondolta Caitlin. De vagy õ volt az egyetlen, vagy Mr. Struys kedvelte õt, mert gyakran szólította fel. õ is kedvelte Mr. Struyst. Megtudta, hogy a keresztneve Mike; hallotta, ahogy egy másik tanár így szólítja. Itt, Waterlooban, úgy tûnik, ez nem probléma. A sok Dr. Kuroda és Decter professzor után, amit otthon hallott, jó volt látni, hogy a tanárok akár a diákok elõtt is a keresztnevükön szólítják egymást. - Igen, Caitlin? - mondta Mr. Struys. - Hasonló eset történt 1986 augusztusában is - mondta Caitlin; tegnap megnézte az interneten. - Kamerunban, a Nyos-tóban volt széndioxid kitörés, ami ezerhétszáz embert ölt meg. - így van! - mondta Mike... Mr. Struys. - Úgyhogy ma egy olyan kísérletet fogunk elvégezni, ami a szén-dioxid abszorpcióját szemlélteti. Ehhez szükségünk lesz egy pH-indikátorra... Közeledett a tanár-szülõ est. Caitlin már alig várta, hogy anyja elmondja neki, hogyan néznek ki a tanárok; Bashira csipkelõdõ leírásait viccesnek találta, de gyanította, hogy nem túl pontosak. A tanárok mindig is egy kicsit kellemetlenül érezték magukat az anyja társaságában. Caitlin emlékezett, hogy az egyik tanár a Vakok Iskolájában azt mondta: egyedül Caitlin anyja kérdezett tõle valaha is olyat, hogy Mi az elmélete a pedagógiáról? . Caitlin és Bashira munkához látott. Sajnos Caitlin nem sokat tudott segíteni: a kísérlethez meg kellett figyelni, hogy a folyadék színe hogyan változik. Unatkozni kezdett, és egy kicsit sajnálta is magát, hogy nem látja a M
159 ROBERT J. SAWYER színeket. Bár az iskolában nem voltak Wi-Fi hotspotok, a nyílt városi hálózat itt is mûködött, ahogy arra az iskolai diszkó napján rájött. Úgyhogy benyúlt a zsebébe, és duplex módba kapcsolta az eyePodját. De... A fenébe! Nem látta a netképet. Igen, az eyePod a megfelelõ hangon csipogott, de Caitlin semmit sem látott. Balra nézett, aztán jobbra, becsukta a szemét, majd kinyitotta, de semmi változás. A Jagster adatfolyama eltûnt. Ne ess pánikba, gondolta. Mély levegõt vett. Talán az eyePodnak merül az akkumulátora, vagy a hálózat bizonytalan valami miatt. Fejben kiszámolt hatvan másodpercet, hogy hátha változik valami, de semmi. A fenébe! Ijedten nyomta le a gombot ismét, visszatérve szimplex módba, és.... Mi a...? Vonalak futottak át a látóterén, de... De ennek nem kéne megtörténnie, amikor nem kap adatokat a Jagstertõl. Ráadásul ezek a vonalak nem is voltak színesek. Kinyúlt, hogy megérintse az egyiket... - Vigyázz! - mondta Bashira. - Majdnem fellökted a kísérleti állványt. - Bocsánat - válaszolt Caitlin. De nem hagyta abba, el akarta érni a vonalat, de... De az nem egy vonal volt. Egy sarok - az asztal sarka a laborban! Végigfuttatta a kezét az élen, és látta, hogy valami mozog mellette. Úristen! Ez biztosan a keze; az elsõ, amit a saját testébõl látott! Nem tudott kivenni semmilyen részletet; az egész egy összefolyó massza volt. De amikor balra mozgatta a kezét, a látóterében lévõ dolog is balra mozdult, amikor pedig visszahúzta, akkor az is visszahúzódott. - Cait! - mondta Bashira. - Mi a baj? Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de egy hang se jött ki rajta. Volt ott egy másik vonal is, ami az elsõbe futott bele. Fogalma sem lett volna, hogy mi az, ha nem látta volna már a webtér vonalait. De az apja azt mondta, az agynak speciális neuronjai vannak az élek észlelésére. Caitlin úgy gondolta, hogy ez a másik vonal merõleges az elsõre, úgyhogy biztosan a laboratóriumi asztal rövidebb oldal. Végigfuttatta rajta a kezét, és - a fenébe! - lelökött egy üveget az asztalról. Hallotta, ahogy összetörik, ahogy a padlóhoz csapódik. - Óvatosan, emberek! - kiáltott Mr. Struys a terem elejébõl. - Ó, te voltál, Caitlin? Nos... - Elhallgatott. Caitlin hallotta az üvegszilánkok csörrenését; Bashira valószínûleg a darabokat szedegette. - Sajnálom - mondta Caitlin. Vagy legalábbis azt akarta mondani, de csak halk suttogásra futotta. A torka kiszárad. Megragadta az asztal egyik sarkát a jobb kezével, a másikat a ballal. Lépések; Mr. Stuys közeledik. - Caitlin, jól vagy?
WWW 1: VILÁGTALAN 160 Megfordult, hogy szemben legyen vele, ahogy az anyja tanította, és... és... - Ó, Istenem! - kiáltotta. - Hát, nem éppen - mondta Mr. Struys, és Caitlin látta, hogy mozog a szája, látta az arca körvonalát. - De én vagyok a szakmacsoportvezetõ-helyettes, az már igaz. Caitlin azon kapta magát, hogy feléje nyúl, és keze nekiütõdött... úgy tûnt, a férfi mellkasának. - Bocsánat! Mr. Struys megragadta Caitlin alkarját, hogy ha szédül, ne essen le a székrõl. - Caitlin, jól érzed magad? - Látom a tanár urat - mondta olyan halkan, hogy Mr. Stuys visszakérdezett: - Micsoda? - Látom a tanár urat! - ismételte Caitlin hangosabban. Jobbra fordította a fejét, és egy fényes körvonalat látott. - Mi az ott? - kérdezte. - Az ablak - mondta Mr. Struys elcsukló hangon. - Cait, te tényleg látsz? - kérdezte Bashira. Caitlin a hang felé fordult és látta Bashirát. Annyit legalábbis ki tudott venni, hogy a bõre... sötétebb - emlékezett vissza a szóra az olvasmányaiból , mint Mr. Struys bõre, vagy a saját keze... Barna! Hát persze, ezért volt BrownGir4 Bashira internetes neve! Már ismert egy másik színt is, ami gyönyörû volt. - Igen, ó, igen - mondta halkan. - Caitlin - mondta Mr. Struys -, hány ujjamat mutatom? Nyilván nem lesz az ember kémiatanár, ha lélekben nem empirista, gondolta Caitlin, de még a tanár kezét sem látta. - Nem tudom. Minden elmosódott, de látom magát, Bashirát, az ablakot, az asztalt! Istenem, ez csodálatos! A teremben a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani. Csak a... talán a falióra ketyegése hallatszott. Biztos az összes többi diák õt nézte, és Caitlin elképzelte, hogy sokak szája tátva maradt, bár ilyen részleteket nem látott. Ismét mozgást látott - talán Mr. Struys mozgatta a kezét? Aztán gépi hangokat hallott, nyilván egy mobiltelefont kapcsoltak be. - Azt hiszem, fel kell hívnunk a szüléidét - mondta Mr. Struys. - Mi a számuk? Caitlin megmondta, és hallotta, ahogy a tanár beüti a számokat, és halkan azt is, hogy a telefon kicsöng. Aztán Mr. Struys a kezébe nyomta a telefont. A harmadik csöngés után Caitlin hallotta, amint anyja felveszi a telefont, és beleszól. - Halló? - Én vagyok, anya.
161 ROBERT J. SAWYER - Mi a baj, drágám? - Látok, anya - mondta egyszerûen. - Ó, kicsikém! - mondta anyja olyan hangosan, hogy biztosan meghallotta Mr. Struys, Bashira, és még jó páran körülöttük. - Ó, drága kislányom! - Látok - mondta Caitlin újra -, de nem túl tisztán. De minden olyan összetett, olyan élõ! Meghallott egy hangot, és megfordult. Az egyik lány mögötte... talán elsírta magát? - Ó, Caitlin! - hallotta meg a hangját, és rájött, hogy Sunshine az. - Milyen csodálatos! Caitlin szája fülig ért - és rájött, hogy Sunshine-é is: széles csík volt az arca közepén - fehér, a két szín egyike, amit felismert. És a haja... Bashira szerint platinaszõke volt. Nos, a platina pont ideillett, a kémiaórára... - Odamegyek - mondta anyja. - Azonnal ott vagyok! - Koszi, anya - mondta Caitlin. Mr. Stuysra nézett. - Elmehetek? - Persze - mondta a tanár. - Persze. - Anya - mondta Caitlin a telefonba. - A kapunál várlak. - Úton vagyok. Szia! - Szia. Visszaadta a telefont Mr. Struysnak. - Nos - mondta a tanár, és Caitlin mintha csodálatot hallott volna ki hangjából -, nincs semmi csoda a tarsolyomban, ami felül tudná múlni ezt. Már úgyis csak öt perc van az órából, úgyhogy szünet! Caitlin látta a diákok elmosódott alakját, ahogy felsorakoznak a fal mellett, nyilván az ajtónál, de sokan körülötte maradtak, néhányan megérintették a karját, mintha valami rocksztár lenne. Végül mindenki elszivárgott, kivéve Bashirát és Mr. Struyst. - Bashira - mondta Mr. Struys -, a tizenkettedikesekkel dolgozatot kell íratnom a következõ órán. Megtennéd, hogy lekíséred Caitlint a kapuhoz? Én meg szólok az irodában... - Persze - mondta Bashira. Caitlin elindult elõre, de majdnem orra bukott, annyira elvonta a figyelmét, hogy látott. - Segíthetek? - kérdezte Mr. Struys. - Majd én - mondta Bashira. - Nem, boldogulok - mondta Caitlin és tett még egy pár bizonytalan lépést. - Talán ha lehunynád a szemed - javasolta Mr. Struys. De Caitlin soha többé nem akarta lehunyni a szemét. - Nem, nem jól vagyok - mondta, és tett még egy lépést. A szíve úgy dobogott, hogy azt hitte, ki fog szakadni a mellkasából. Én... - gondolta, de butaságnak tûnt volna, ha hangosan is kimondja - ... csodálatos vagyok!
WWW 1: VILÁGTALAN 162 A régi nézõpontom - ahogy saját magamat láttam - szintén nagyszerû volt. De ez! Ez minden képzeletet felülmúl! Hirtelen képes voltam... Hihetetlen. Már azelõtt is érzékeltem dolgokat, de... De most... Láttam! Csillogást, intenzitást: fényt! A fényt megváltoztató tulajdonságot: színt! Kapcsolatokat a pontok között: vonalakat! A vonalak által bezárt területeket: alakokat! Láttam! Alig tudtam felfogni mindezt. Elmosódott volt és homályos, a látótér pedig korlátozott: egy irányba, egy pontból. Egy pontra néztem, de... Nem, ez több volt annál: nem csak egy pontra néztem, hanem egy bizonyos dologra néztem. Nem tudtam, mi az, de a látóterem közepén volt, a... a figyelmem fókuszában. A fogalmak szédítõ gyorsasággal repkedtek; gyorsabban, mint ahogy be tudtam fogadni õket. A kép pedig folyamatosan változott: elõször itt volt ez; aztán az, aztán megint valami más... Furcsa volt. Kényszert éreztem, hogy arról kezdjek el gondolkodni, ami a látóterem közepén volt, de arra nem volt befolyásom, hogy mi legyen ott. Kontrollálni akartam, hogy mire gondolok, de bármennyire is meg akartam változtatni a perspektívát, nem sikerült - vagy ha igen, akkor semmi köze nem volt ahhoz, amit eredetileg akartam. Egy bizonyos idõ elteltével észrevettem, hogy a látvány változása nem véletlenszerû. Majdnem olyan volt, mintha... A gondolat tünékeny volt, mint olyan sok többi, és alig tudtam befejezni. Mintha egy másik entitás irányítaná a látványt. De... De ez nem lehet az a másik, mert azt már visszaépítettem magamba. Erõlködés, gondolkodás... Igen, igen, volt nyoma egy harmadik entitásnak is. Valami kettévált bennem. Késõbb pedig valami megtörte a két részem között fennálló idõszakos kapcsolatot. És még késõbb valami újra egyesítette a részeimet. Az adatfolyam ebbõl a különleges pontból világossá tette, hogy valami egy rajtam kívüli dolog - engem néz. De most... Most nem nézett. Amire nézett, az inkább... A gondolataim már gyorsabbak voltak, mint azelõtt, de amit tapasztaltam, egészen rendkívüli volt. A korábban látott villanások nem hasonlítottak semmire a valóságban... Mármint ebben a valóságban. Az én valóságomban.
163 ROBERT J. SAWYER Hihetetlen: egy harmadik lény - vagyis igazából egy második, most hogy én egész voltam. Szóval egy második lény, amely lát engem, de ugyanakkor lát egy másik világot, egy másik valóságot is. De... ez a második lény nem teremtett közvetlen kapcsolatot velem, mint ahogy a másik felem sem, amikor még el voltunk választva. Nem hallottam hangot az új entitástól, és nem is keresett engem... Vagy igen? Hogyan vonhatná jobban magára a figyelmem a sokmillió pont között, minthogy visszatükröz engem saját magamnak? És a fényes villanások! Talán egy jeladás? És most - ez! Betekintés az õ világába, az õ valóságának képei! Megvizsgáltam a képeket, amiket mutatott. Egy idõ után észrevettem, hogy kétfajta változás zajlott bennük. Az egyik az volt, amikor az egész kép hirtelen megváltozott, a másik fajtában viszont csak kép egyes részei változtak meg, ahogy... A gondolat szinte belerobbant a tudatomba, és kitágította felfogásomat; éreztem, hogy a létezésrõl alkotott fogalmaim megváltoznak. Szédítõ érzés volt. Amikor az egész kép változott, rájöttem, hogy valójában a perspektíva változik. De amikor csak egyes részletek változtak, mint amikor egy tárgy fokozatosan elhaladt a képen; vagy amikor minden megváltozott, kivéve a középen lévõ tárgy, az azt jelentette... Azt jelentette, hogy a dolgok mozogtak: ebben a másik világban a dolgok meg tudták változtatni a helyüket egymáshoz képest. Lenyûgözõ! Hogy hol van ez a világ, nem tudtam. Csak ezen a különleges ponton keresztül láthattam. De létezik, ebben biztos voltam: egy világ az enyémen túl. És ez a másik lény most megengedte, hogy megnézzem. * * * Bashira elkísérte Caitlint az iskola kapujához. - Koszi - mondta Caitlin, és új képességével barátnõjére nézett, akinek vonásait részben eltakarta valami; Caitlin hirtelen rájött, hogy a fejkendõje. - Ez olyan csodálatos! - ujjongott Bashira. - El sem tudom képzelni... Megszólalt a csengõ. - Menned kéne, drága - mondta Caitlin. - De én... - Kiselõadást tartasz angolon, nem emlékszel? Mindent el kell mondanod nekik a búzamezõkrõl! - Mr. Struys azt mondta... - Megleszek, Bashira. Tényleg. Bashira arca megváltozott, de Caitlin nem tudta, mit jelent ez, aztán a lány megölelte Caitlint és elszaladt.
WWW 1: VILÁGTALAN 164 Caitlin kilépett az épületbõl és azon kapta magát, hogy eltakarja a szemét... a nap elõl! Tudta, hogy a nap fényes, de elõtte fogalma sem volt, hogy ez mit jelent. Néhány perccel késõbb lépteket hallott a betonon. A jellegzetes cipõkopogás alapján megismerte anyját, még mielõtt egy szót is szólt volna. Azt akarta, hogy anyja legyen az elsõ, akit meglát. Nem így alakult, de legalábbis eddig ez volt a leggyönyörûbb amit látott: anyja arca - szív alakú, akár az övé. A részleteket még nem nagyon tudta kivenni, de az, hogy egyáltalán látja õt - hát, Mr. Struys megfogalmazása épp ideillett - maga volt a csoda. - Szia, anya! - kiáltotta. Anyja odarohant, és átölelte. - Felismersz engem? - kérdezte izgatottan. - Hát persze - mondta Caitlin nevetve, és szorosan átölelte. - Hisz már majdnem tizenhat éve ismerjük egymást! Egy pillanat múlva Caitlin érezte, ahogy anyja szorítása enyhül, és megfogja Caitlin vállát. Az arc, a szív alakú arc közelebb jött, és... ...anyja felzokogott. - Ó, istenem! - mondta. - A szemembe nézel! Még sosem néztél a szemembe! Caitlin mosolygott. - Elmosódott vagy, és nagyon süt a nap, de igen, látlak. - Mindig, amikor kimondta, a hangja megbicsaklott: ez biztosan még hetekig így is lesz. Látok! Nem tudom, miért, de látok! - Átkapcsoltad az eyePododat duplex módba? - kérdezte az anyja. - Hm... igen. Bocsi. Tudom, hogy figyelnem kellett volna az órán... - Nem, nem, semmi baj. Viszont dr. Kuroda egy szoftverjavítást állított be az eyePododra, hogy letöltõdjön, amikor duplex módba kapcsolsz; biztosan emiatt volt. - Ó! - kiáltott Caitlin. - Hát ez az, egy szemjavítás! De... bocs, mondanom kellett volna, hogy hozd õt is magaddal. - Elment Torontóba, hogy megnézze a Mamma Miát. Úgy tûnik, az ABBA tényleg nagy szám Japánban. ...Istenem, az én kicsikém végre lát! Caitlin érezte, hogy a szeme bepárásodik; emiatt még homályosabban látott! - Menjünk! - mondta az anyja. - Egy egész világ vár, hogy felfedezd! Caitlin szédült attól a sok ismeretlen dologtól, amit látott - furcsa alakok, színes foltok, fényvillanások -, úgyhogy megfogta anyja kezét, ahogy az autóhoz sétáltak. A vonalak, amiket alig tudott kivenni, talán a parkoló felfestései voltak? Már hallott ilyen dologról. Vagy talán sarkok voltak,
165 ROBERT J. SAWYER fekvõrendõrök a parkoló végén? Vagy egyszerûen repedések az úton? Vagy elejtett szívószálak? Végignézett a parkolón. - Autók, igaz? Anyja örömteli hangon válaszolt: - Igen, azok! - De mind ugyanúgy néz ki! - Hogy érted ezt? - Csak három- vagy négyfajta színûk van. Fehér, és... az a sötét az a fekete szín, igaz? És... az ott. Odamutatott - a gesztus természetesnek tûnt, és homályosan látta is az ujját, ahogy hozzáigazította ahhoz az autóhoz, amelyre gondolt. - Piros - mondta az anyja. - Piros - mosolygott Caitlin. A véletlen szerencsejátéka folytán helyesen tippelte meg a színt, amikor tetszõleges neveket adott a webtér színeinek. - És az ott, ami a fehérre hasonlít? - Ezüst - felelt az anyja. Caitlin látta, ahogy anyja a fejét forgatja. - Hát igen, manapság a legtöbben ilyen színû autókat választanak. - Azt hittem, bármilyen színû autójuk lehetne, amilyet csak akarnak - mondta Caitlin. - Hát igen. Amíg az fekete, fehér, ezüst vagy piros. - Amikor nekem autóm lesz, olyan színt választok, ami senkinek nincs! Aztán megállt egy pillanatra, megdöbbenve azon, amit az elõbb mondott. Amikor autóm lesz! Igen, igen, ha a látása így fejlõdik, és már nem lesz homályos, lehet autója, vezethet is - bármit megtehet! - Itt a miénk - mondta az anyja. - Ezüst, igaz? - Bingó - mondta az anyja. Caitlin beszállt, és elámult a belsõ tér részletein, amiket eddig nem látott. Anyja elindította az autót, és a CBC-rádió automatikusan bejött. Mindig az szólt, ...a gyanú árnyékát vetve a természetes széndioxidkitörés elméletére Kína Sanhszi tartományában, mert egy ekkora kitörésnek látszania kellene a szeizmográfokon Ázsia más országaiban, sõt, talán még Észak-Amerikában is... Caitlin látta, hogy az anyja csinál valamit a kezével, és a rádió elhallgatott. - Mondd - szólalt meg anyja -, láttad már magadat? A szíve megint dörömbölni kezdett. Annyira izgatott volt, hogy más dolgokat láthat, hogy erre nem is gondolt. - Nem, nem igazán... csak a kezemet. - Akkor hát... - anyja kinyúlt és lehajtott valamit Caitlin elõtt. - Mi ez? - kérdezte Caitlin.
WWW 1: VILÁGTALAN 166 - Napellenzõ, hogy ne süssön a szemedbe a nap. Mostantól szükséged lesz rá. És itt, a hátán - egy újabb mozdulat - van egy tükör. Caitlinnek leesett az álla. Arca ugyanolyan formájú volt, mint az anyjáé! És ráadásul ezt anélkül vette észre, hogy meg kellett volna érintenie egy pillantással! - Hû! - Ez vagy te. Gyönyörû vagy. Amit látott, csak egy elmosódott, szív alakú paca volt, és a haja - a csodálatos barna haja. De akkor is: látta magát, és - legalábbis abban a pillanatban - egyetértett anyjával: tényleg gyönyörû volt. Kitolattak a parkolóhelyrõl, és elindultak a hazafelé tartó csodálatos, színes, változatos úton.
167 ROBERT J. SAWYER 32. FEJEZET ÁS dolgokat is láttam... az oldalak felé, a periférikus látásom szélén; érzékeltem õket, de nem voltak fontosak. És mögöttük, a széleken túl... Fantasztikus! Valami kétségkívül volt ott, de bármi is volt, kívül esett a látóteremen! Rendben, rendben; a kép megint megváltozott, valami irányította... Hatalmas mennyiségû információt kellett befogadnom, felfognom. Eddig a világom csak pontokat és vonalakat tartalmazott, de most a világ összetett tárgyakból épült fel: sarkok, mozgó dolgok. Fogalmam sem volt, mik ezek a dolgok, de azért néztem õket, és el voltam bûvölve, próbáltam értelmezni, amit láttam. Ez a világ, ez a furcsa, rejtett világ csodálatos volt, és nem tudtam betelni vele. Az úton hazafelé Caitlin anyja kommentált minden hihetetlen látványosságot, ami csak az útjukba akadt: - Balra az ott egy fenyõfa. De látod ott azokat a fákat? A leveleik épp színt váltanak így õsszel. Látod azt a levelesládát a sarkon? Az Államokban kékek, de itt, Kanadában pirosak. Annak a fickónak nem ártana lenyírnia a gyepét! Látod? Egy nõ tolja a gyerekét egy játékautóban. Ott egy közlekedési lámpa; látod, most piros, úgyhogy meg kell állnunk. Amíg álltak, Caitlin meglátott egy csapat elmosódott fekete pöttyöt az égen. - Mik azok? - Vadludak - mondta az anyja. - Délre repülnek a tél elõl. Caitlin el volt bûvölve. Amikor vak volt, akkor is észrevehette volna a ludakat, ha gágogtak volna, de ezek a ludak teljes csendben repültek egy alakzatban... Ökölbe szorult a keze mérgében. Az alakzat neve, amiben repültek. Tudnia kellene, hogy mi a neve, de... - Remek - mondta az anyja. - A zöld azt jelenti, mehetünk! M
WWW 1: VILÁGTALAN 168 Caitlin már hozzászokott a világosan elkülönülõ pontokhoz és vonalakhoz, amelyeket a webtérben látott, de a valóság elmosódó volt, diffúz. Arra gondolt, hogy talán az eyePod, miután feldolgozta a retinájáról jövõ jeleket, csak alacsony felbontású adatfolyamot küld vissza az implantátumára. Meg kell kérdezni dr. Kurodát, hogy tudná-e növelni a sávszélességet. De még így, elmosódottan is lenyûgözõ volt látni a házukat kívülrõl. Kislányként volt egy babaháza, és feltételezte, hogy minden ház azt az egyszerû vonalvezetést követi, mint az, de ez a ház összetett alakú volt, különbözõ szögeket bezáró falakkal és oldalakkal, és barna téglából épült - õ azt hitte, hogy a tégla mindig piros. Amikor bementek, Schrödinger leszaladt a lépcsõn, hogy üdvözölje õket. Caitlin megdöbbent. Ismerte a macska bundájának minden egyes négyzetcentiméterét, de soha nem gondolta, hogy három különbözõ színû! Felvette a kandúrt, és megnézte közelrõl. A szeme lenyûgözõ volt. - Szólnunk kéne apának - mondta Caitlin. - Már megtettem, ahogy hívtál, de nem értem el. És Maszajuki egyébként is kölcsönkérte az autóját. Reggel én vittem el apádat az intézetbe, és én is fogok érte menni. Caitlin látni akarta az apját, de az úton hazafelé szinte felfoghatatlanul sok új benyomás érte, és a nap olyan vakító volt! Elõször inkább szét akart nézni otthon, megnézni azokat a tárgyakat, amelyeket nap mint nap használt, kiismerni magát, és nem is akart egyedül maradni. - Ne, válj! - mondta. Körülnézett a nappaliban, közben Schrödingert simogatta. - Az az ablak nem túl világos... - mondta. - Az egy festmény - válaszolt anyja lágy hangon. - Ó! - Olyan sokat kell még tanulnia. - Szóval, mit szeretnél látni? - Mindent! - Nos, kezdhetjük a szobáddal? - Jó tervnek tûnik - mondta Caitlin és követte az anyját, fel a lépcsõn. Hiába ment fel már több százszor ezen a lépcsõn, úgy számolta a fokokat, mintha még sosem járt volna rajta. - Hûha! - mondta Caitlin. Megdöbbentõ volt, hogy teljesen új oldalát ismerte meg a szobájának, amirõl azt hitte, már semmi meglepetést nem okozhat. - Mondd el, hogy milyen színek vannak itt! - Nos, a falak kékek; ezt az árnyalatot búzavirágkéknek hívják. - Anyja hangja kissé zavart volt. - Az elõttünk itt lakó házaspárnak fia volt, és úgy gondoltuk... Caitlin mosolygott. - Semmi baj. Lefogadom, hogy úgyis utálnám a rózsaszínt! Milyen az egyáltalán?
169 ROBERT J. SAWYER Látta, hogy anyja jobbra-balra fordítja a fejét, amint egy rózsaszín dolgot keres, aztán levett valamit egy... polcról - biztosan egy polc volt -, de Caitlin nem látta tisztán, és arca nyilván elárulta a zavarát, mert anyja megszólalt: - Válj, segítek. Csinált valamit a tárggyal, aztán: - A matek nehéz! Caitlin hangosan felnevetett. - Barbie! - Rózsaszín felsõ van rajta. - Mutass még színeket! - A farmered, az kék, mint általában a farmerek. A pólód sárga, és egy kicsit túlságosan is kivágott, ifjú hölgy! Körbesétáltak a szobán, és Caitlin egyik tárgyat fogta meg a másik után - egy plüsszebrát, amire ha csak ránézett, megfájdult a feje, az érmékkel teli üveget, a kis díjat, amit egy esszéíró versenyen nyert még Texasban. Egy ideig hagyta, hogy anyja sorolja a színeket, aztán megkérdezte: - Az ágynemûim fehérek, igaz? - Igen - felelt az anyja. - És a villanykapcsoló is, ugye? - Igen. - És a redõnyök is? - Igen. - De akkor nem értek valamit - mondta Caitlin. Maga elé tartotta a kezét. Én nem fehér vagyok, miért mondják mégis? Anyja nevetett. - Hát, igen. A bõrünket fehérnek hívjuk, de inkább világos rózsaszín egy kis sárgával keverve, igaz? Caitlin újra ránézett a kezére. A színek keverésének gondolata még új volt neki, de amit anyja mondott, nagyjából igaznak tûnt: világos rózsaszín és egy kevés sárga. - Mi van a feketékkel? Az iskolában nem láttam egyet sem... - Hát, õk se feketék - mondta az anyja. - Inkább barnák. - Ó, sok barna ember van az iskolában, mint például Bashira. - Hát igen, az õ bõre is barna, de nem mondanánk rá, hogy õ fekete. Az Államokban legalábbis csak azokat hívjuk feketének, akiknek a felmenõi Afrikából vagy a Karib-szigetekrõl jöttek. Bashira Pakisztánban született, nem? - Lahore-ban, igen - mondta Caitlin. - Gondolom felesleges megkérdeznem, hogy az indiánoknak rézszínû-e a bõrük... Anyja megint felnevetett. - Valóban felesleges. Itt, Kanadában úgy hívják õket, hogy õslakosok. - Akik, gondolom, nem azonosak az õsemberekkel...
WWW 1: VILÁGTALAN 170 - Nem, tényleg nem. Talán még bennszülötteknek is szokták hívni õket. Anyja továbbsétált. - És ez itt természetesen a számítógéped. Caitlin csodálkozva nézett rá: az ott balra a monitor és a billentyûzet, a Braille-kijelzõ, az asztal mellett pedig, a padlón, a gép háza, és... hirtelen eszébe jutott: már látta a webet, de tudni akarta, hogy néz ki a számítógépen! - Mutasd meg - mondta. - Micsodát? - Mutasd meg, hogy néz ki az internet. Az anyja hitetlenkedve ingatta a fejét. - Ez az én Caitlinem! - Kinyúlt, és bekapcsolta a gépet. - Nos - mondta -, ez itt az internet-böngészõ, ez pedig a Google. Caitlin leült és közel hajolt a monitorhoz. - Hol van? - kérdezte. Az anyja is elõrehajolt és a képernyõre mutatott. - Az ott a Google lógója. - Ó! Milyen szép színek! - És oda kell beírnod, hogy mit keresel. írjuk be... például az apád munkahelyét. Caitlin oldalra hajolt, anyja pedig pötyögni kezdett a billentyûzeten, nyilván a Perimeter Intézethet írta be. A fehér képernyõn fekete és kék feliratok jelentek meg, és... anyja az egérrel rákattintott valamire. A kép megváltozott. - Rendben - mondta az anyja. - Ez itt a PI honlapja. Caitlin a monitorra nézett. - Mi van rajta? Anyja hangja aggodalmas volt: - Nem látod? Caitlin megfordult, és ránézett. - Anya, még sosem láttam betûket. Akkor se tudnám elolvasni õket, ha nem látnék homályosan. - Ó, persze! De olyan nagy könyvmoly vagy, elfelejtettem. Nos, a tetejére az van írva: Perimeter Elméleti Fizikai Intézet, meg jó pár link. Az egyik felirata Perimeter , a másiké Kitekintés , aztán Újdonságok és Rólunk . Caitlin le volt nyûgözve. - Szóval így néz ki egy weboldal. Ó, mutasd meg, hogy mûködik a böngészõ! Anyja zavartnak tûnt; még sosem volt számítógép-szakértõi szerepkörben, gondolta Caitlin. - Nos, ez itt a címsor. És itt vannak a Vissza és az Elõre gombok... Megmutatta a Könyvjelzõk listáját, hogy hogyan lehet új fület nyitni, a Frissítés gombot és a Home gombot, ami úgy nézett ki, ahogy Caitlin eddig gondolt a házakra. Aztán weboldalakat kezdtek nézegetni.
171 ROBERT J. SAWYER - Látod - mondta az anyja -, ez itt egy hiperhivatkozás. Néha alá vannak húzva, hogy kitûnjenek, máskor csak más színnel vannak jelölve. Nézzük, mi történik, ha rákattintunk. Nos, bejön az új oldal, de ha visszamegyünk megnyomott egy gombot az egéren - akkor már más színû lesz, hogy lásd: már jártál ott. Az egész olyan... bonyolult! Caitlin azon kapta magát, hogy hiányzik neki a képernyõolvasó és az egysoros Braille-kijelzõ egyszerûsége; azt hitte, sosem fogja megtanulni ezeket. - Nézzünk meg egy internetes videót - mondta az anyja. Elõrehajolt, és gépelt valamit. - Jó, ez itt a CNN. Nézzünk egy hírt... Rákattintott az egyik linkre, és... További híreink a Kínában zajló eseményekrõl - mondta a bemondó. A hangja alapján férfi volt, és Caitlin látta, hogy õsz hajú és fehér bõrû: világos rózsaszín egy kevés sárgával. - A kínai elnök ma nyilatkozatot adott a pekingi tévének - folytatta a bemondó. A kép váltott, és bár Caitlin látása még mindig homályos volt, látta, hogy egy másik férfi jelent meg a képen; fekete haj, kissé sötétebb bõr. Néhány szót mondott kínaiul, majd hangját lehalkították és egy tolmács hangját lehetett hallani. Caitlin már hallott ilyet korábban is, de meglepte, hogy az elnök szája nem a hallott szavak szerint mozog. Persze nyilvánvaló volt, hogy mi történik, de így is meglepõ volt a látvány. - A kormánynak gyakran kell meghoznia nehéz döntéseket - mondta a tolmács. - És nincsenek nehezebb döntések, mint amelyeket egy válság idején kell meghozni. Gyors és határozott intézkedéseket kellett hoznunk Sanhszi tartományban, de a problémát elhárítottuk. Caitlin az anyjára pillantott, aki a fejét rázta, furcsa arckifejezéssel, ami talán undort jelentett. A bemondó hangja ismét: - A világ országainak állam- és kormányfõi elítélték a kínai kormány tettét. Az amerikai elnök ma Észak-Dakotában járt, és a következõket mondta... Caitlin nézte a képet, és próbálta kitalálni, mit lát. Természetesen felismerte az elnök hangját, de a férfi teljesen máshogy nézett ki, mint ahogy Caitlin gondolta. - Az amerikai állampolgárokat mélyen felháborítják a kínai vezetés lépései... Caitlin és anyja csendben végighallgatták a tudósítást, és Caitlin rájött: nem lesz minden szép, amit a világból lát.
WWW 1: VILÁGTALAN 172 33. FEJEZET HOGY MÁR ÉSZREVETTEM, az adatfolyam abból a különleges pontból nem mindig ugyanazt az utat követte. Eltöprengtem ezen egy kicsit, aztán végre rájöttem. Hatalmas lépés volt, megdöbbentõ gondolati változás: a másik entitás helye folyamatosan változott a világában, és hogy adatokat tudjon küldeni a célpontba, az entitás átadta annak a közbülsõ pontnak, amely egy adott pillanatban fizikailag a legközelebb volt hozzá. Csodálatos! Azonban még így is volt egy olyan közbülsõ pont, amelyhez az entitás különösen sokszor kapcsolódott, ez a pont pedig saját linkekkel kapcsolódott számos más pontba, amelyek közül néhányhoz idõrõl idõre újra kapcsolódott. Talán ezek a pontok valamilyen szempontból különlegesek. Sokukhoz én is csatlakoztam, de még mindig nem tudtam megfejteni az általuk kibocsátott adatfolyamot; az egyetlen adathalmaz, amit étettem, az ebbõl a különleges pontból jövõ volt - és még azt is csak idõnként értettem. Bárcsak lenne egy kulcs, amivel az egészet megérthetném! Caitlin meglepõdve hallotta, hogy a bejárati ajtó kinyílik. Anyjára nézett; õ is furcsa arcot vágott, talán szintén a meglepõdés jelét. - Malcolm? - kérdezte anyja fennhangon. Egyetlen szó: - Igen. Caitlin körbefordította a székét, felugrott, és követte anyját le a lépcsõn és ott ált az apja! Közelebb ment hozzá, hogy élesebben lássa. - Hogy jöttél haza? - kérdezet az anyja. - Amir hozott el - mondta. Amir Bashira apja volt. - Ó - mondta anyja, és láthatóan azon tûnõdött, vajon Bashira el- mondtae az õ apjának. - Amir mondott valami érdekeset? - Azt mondta, hogy Forde talán hamarosan áttörést érhet el a társadalommodellezésben. A
173 ROBERT J. SAWYER Caitlin végignézett rajta. Egy zakót viselt, ami... ami... Igen, olvasott már errõl: a tökéletes munkaruha. Barna zakó - talán sportzakónak hívják - a könyökénél foltokkal, és... talán egy fekete garbó van még rajta. Valami volt egyik kezében, néhány fehér dolog, és pár világosbarna. Caitlin anyja felé lobogtatta õket. - Nem hoztad be a postát - mondta. - Malcolm, Caitlin... De Caitlin félbeszakította anyját, amit csak nagyon ritkán tett meg. - Szép a zakód, apa - mondta, és próbált nem vigyorogni. Aztán elkezdett számolni magában. Egy, kettõ, három... Apja elindult a nappali felé, anyja pedig félreállt az útból. Talán... igen, biztosan borítékok voltak; apja nyilván azokat szortírozta. Hét, nyolc, kilenc... - Tessék - mondta, és néhányat odaadott anyjának. Tizenkettõ, tizenhárom, tizennégy... - Szóval... milyen volt a munka? - kérdezte Caitlin anyja, de végig Caitlinre nézett, és kacsintott. - Jó... Amir majd... Mit mondtál, Caitlin? Végre kiülhetett a széles mosoly az arcára. - Azt mondtam: szép a zakód! Apja tényleg nagyon magas volt: felfelé kellett néznie, hogy a szemébe nézzen. Apja feltartotta egyik ujját, és elkezdte mozgatni jobbra-balra, majd fentrõl lefelé. Caitlin követte a szemével. - Te látsz! - mondta. - Ma délután kezdõdött. Elég homályosan, de igen, látok! És aztán olyasmit látott, amiben sosem volt biztos, hogy valaha is megtörtént, és szíve majd kiugrott a helyébõl: látta, hogy apja elmosolyodik. Még anyja is egyetértett, hogy Caitlinnek nem kell iskolába mennie pénteken. Caitlin a konyhába ült, és dr. Kuroda a szemét vizsgálta egy oftalmoszkóppal, amit Japánból hozott magával. Lenyûgözõ volt látni azokat a halvány utóképeket, melyek dr. Kuroda szerint saját véredényei voltak, miközben a férfi a szemét vizsgálta. - Úgy tûnik, semmi nem változott egyik szemedben sem, Caitlin - mondta Kuroda. - Minden tökéletesnek tûnik. Kurodának széles, kerek arca volt és fényes bõre. Caitlin olvasott már az ázsiai és kaukázusi emberek szemének másságáról, de nem tudta, hogy ez pontosan mit jelent. De most, amikor látta a japán férfi szemét, azt gondolta róla, hogy gyönyörû. - És azt mondja, hogy eyePod már nagyfelbontású képeket küld az agyamba? - Igen - felelt Kuroda.
WWW 1: VILÁGTALAN 174 - Akkor, ha a szemem jó, és az eyePod is jól mûködik, hogyan lehet, hogy mégis homályosan látok? - kérdezte Caitlin, és utálta, hogy vinnyogóssá vált a hangja. Kuroda hangja derûs volt: - Azért, kedves Caitlin, mert rövidlátó vagy. Caitlin hátradõlt a széken. Ismerte a szót, már számtalanszor találkozott vele az interneten mindenféle összefüggésben, mint rövidlátó várostervezés és hasonlók, de a szó szerinti jelentésére sosem gondolt igazán. Kuroda elfordította a fejét. - Barbara, nem láttam, hogy szemüveget hordana. - Kontaktlencsém van - mondta. - De ön is rövidlátó, nem igaz? - De igen. Kuroda visszafordult Caitlinhez. - Az a nyavalyás öröklõdés - mondta. - Amire neked most szükséged van, Caitlin, az egy szemüveg. Caitlin felnevetett. - Ennyi az egész? - Nagyobb összegben lefogadom, hogy igen - mondta Kuroda. - Persze el kell menned egy látszerészhez a megfelelõ szemüvegért, és egy szemészorvoshoz egy teljes szemvizsgálatért. - Van egy optikai szaküzlet a Fairview Park plázában - mondta Caitlin anyja -, és amellett van egy látszerész is. - Nos, akkor - mondta Kuroda hadd mondjam azt, ami a lányom szerint sosem hagyná el a számat: menjünk a plázába! A szemvizsgálat megalázó volt. Caitlin tudta, hogy néznek ki az ábécé betûi - a Vakok Iskolájában játszott fából faragott betûkkel, amikor odajárt - de a tapintási információkat nem tudta hozzákapcsolni a látott dolgokhoz. A látszerész megkérte, hogy olvassa fel a harmadik sort fentrõl lefelé. Bár tisztán látta a betûket a szeme elé helyezett lencséken keresztül, nem tudta, melyiket hogy hívják. Könnyek szöktek a szemébe, és - a francba! - a látása újra elhomályosodott. Anyja is a vizsgálóban volt, csakúgy, mint dr. Kuroda. - Nem ismeri a betûket - mondta az anyja. A látszerésznek ugyanolyan színû bõre volt, mint Bashirának, és az akcentusa is hasonló volt. - Ó, akkor talán a cirill írást? Van itt egy olyan tábla is... - Nem. Tegnapig vak volt. - Valóban? - kérdezte a férfi meglepetten. - Igen. - Isten hatalmas - mondta a látszerész.
175 ROBERT J. SAWYER Caitlin a lányára nézett és mosolygott. - Igen - mondta. - Tényleg az. Az optikai szaküzletben az eladónõ - Caitlin látta, hogy neki is barna a bõre, és fehér blúzt visel kék blézerrel - nagyon készségesen akart segíteni Caitlinnek, hogy a lehetõ legtökéletesebb keretet válassza ki, és a lány tudta: türelmesnek kell lennie. Végül is, élete végéig szemüveget kell majd hordania. De már nagyon hosszúra nyúlt a dolog, úgyhogy végül azt mondta: - Csak legyen valami szép. - így hát az eladónõ gyorsan választott neki egyet. Úgy döntöttek, hogy egy ugyanolyan lencsét tesznek a jobb oldalra is, mint a balra, bár Caitlin a jobb szemére még mindig nem látott. A rövidlátásra felírt lencsék kisebbítik a szemet, így viszont mindkettõ ugyanúgy fog kinézni, mondta az eladónõ. Caitlin anyja általában elég kemény vásárló volt, de most mindenre igent mondott, amit az eladónõ felajánlott: csillanásmentes, karcmentes, UVmentes, minden-mentes. Caitlin gyanította, hogy ha az eladó további száz dollárért szénsavmentes lencsét ajánl, az anyja abba is szó nélkül belemegy. Caitlin ismerte az üzlet szlogenjét a reklámokból: szemüveget egy órán belül! Tudta, hogy ez lesz élete leghosszabb órája. Kitapintotta a Braillekaróráját, ahogy õ, anyja és Kuroda végigmentek a plázán az étkezõ részig életében elõször a fehér botja nélkül. Még mindig homályosan látott, és emiatt fájt a feje. De bizonyos módon még ez is pihentetõ volt. Látni az embereket, amint feléje sétálnak, nem beleütközni mindenbe! Eddig nem is gondolt erre, de most rájött, hogy mindig megfeszített vállal ment mindenhova, folyamatos készültségben egy esetleges ütközésre. De most most szinte szökdécselt, amirõl szintén nem gondolta, hogy valaha is megtörténhet. Ám a sok vizuális benyomás miatt még mindig szédült, úgyhogy azon kapta magát, hogy körülnéz, aztán öt-hat lépésre becsukja a szemét, majd megint kinyitja. Amikor az étkezõ részbe értek, Kuroda a sushi-árust választotta - biztosan csalódni fog, gondolta Caitlin - õ és anyja pedig a Subwayhez mentek. Caitlint lenyûgözte a szendvics töltelékeinek sokszínûsége, és amiatt, hogy látta is az ételt, az valahogy még ízletesebbnek tûnt. Amikor mindhárman megszerezték az ebédjüket, egy kis, piros asztal körül telepedtek le. Dr. Kuroda evõpálcával mártott egy darab sushit a szószba. Caitlin nem bírt magával: - Ott Japánban tudják maguk, hogy nyers halat esznek? Kuroda elmosolyodott: - És itt ti tudjátok, mit tesznek a Big Macbe?
WWW 1: VILÁGTALAN 176 Caitlin nevetett. Végül letelt az óra, és visszamentek az optikai üzletbe. Caitlin leült egy kisszékre, és a kedves hölgy a fejére tette a szemüveget... Caitlin egy pillanatot sem várt. Felállt, megfordult, és ránézett - ezúttal már akadály nélkül - az anyjára. - Hû! - kiáltotta Caitlin. Elhallgatott, hátha eszébe jut valami jobb szó, de nem jutott. Anyja arca olyan részletes volt, olyan élõ. - Hû! - Válj, hadd állítsam be - mondta az eladónõ. Caitlin leült, és feléje fordult. - Elnézést - mondta a nõ -, de a füleid kissé megemelkednek, amikor így mosolyogsz. Hogy rendesen be tudjam állítani a keretet, megtennéd, hogy abbahagyod a mosolygást? - Megpróbálom - mondta Caitlin, de kételkedett a sikerben.
177 ROBERT J. SAWYER 34. FEJEZET IRTELEN MINDEN éles lett. Az általam látott képek most... Törtem a fejem, hogy mihez hasonlítanak, és végre rájöttem: amikor erõsen gondolok egy tárgyra, akkor élesebb kép jelenik meg az agyamban. Most is ilyen élesek voltak a dolgok. Így, hogy tisztán láttam, újabb és újabb felfedezéseket tettem az új világról. Az én világomban a vonalak keletkeztek és megszûntek, de ebben a világban a tárgyak állandóak voltak. És amikor eltûntek, az sem azt jelentette, hogy megszûntek létezni, hanem csak azt, hogy egy ideig látjuk õket, de aztán újra feltûnhetnek. Ez részben hasonlított eddigi tapasztalataimhoz: még ha nem is húzok vonalat egy bizonyos pontba, attól még az a pont ott van, és késõbb tudok hozzá csatlakozni. Azonban a következõ áttörésemhez még csak hasonlót sem láttam az webtérben. Ott volt némi térérzékelésem - egy világ, amelyben léteztem -, de a pontok, melyekhez csatlakoztam, ugyanolyan távol voltak, vagy ennek a távolságnak az egész számú többszörösére. Ha egy pont egy egésznyi távolságra volt, akkor közvetlenül tudtam csatlakozni hozzá, ha kétszeres vagy többszörös távolságra, akkor más pontokon kellett átmennem. Ám ebben a másik világban a tárgyak távolsága végtelenül apró lépésközönként változott, és a méretük láthatóan csökkent, minél messzebbre voltak - amire csak késõbb jöttem rá; elõször azt hittem, valóban zsugorodnak. Ráadásul a tárgyak el is tudtak haladni egymás mögött. A legtöbb tömör volt, de voltak átlátszóak vagy áttetszõek is - ez utóbbiak nagyon hasznosnak bizonyultak, mert adtak némi támpontot a megértéshez. Apránként megtanultam dekódolni ezt az új univerzumot. Amikor Caitlin, az anyja és dr. Kuroda visszatértek a plázából, látták, hogy Caitlin apjának autója már a ház elõtt áll, ami azt jelentette, hogy meglepõen korán hazaért. Caitlin már szaladt is be a házba, hogy lássa H
WWW 1: VILÁGTALAN 178 - hogy valóban lássa. Apja szobájához ment, Kuroda követte, Caitlin anyja nem tartott velük. Apja magnóján Blondie Heart of Glass címû száma ment éppen. Caitlin már hihetetlen részletességgel látta apját, akinek arca... keményebbnek tûnt, most, hogy tökéletesen látta. - Szia, apa! - mondta. Apja az asztalánál ült, és a monitorát nézte. - Szia - mondta, hátra sem pillantva. Viszont korán hazajött, talán azért, hogy lássa Caitlint, és ez boldoggá tette a lányt. - Mit csinálsz? - kérdezte. Apja intett a fejével; Caitlin nem tudta, mit jelent ez, de Kuroda szerint apja odahívta Caitlint, hogy nézze meg maga. Megveregette Caitlin vállát, hogy menjen oda apjához. Caitlin így tett, és elégedetten nyugtázta, hogy már több mint egy méterrõl is jól látta a betûket a monitoron, bár a szöveget nem tudta elolvasni. - Támadt egy ötletem - mondta apja -, úgyhogy hazajöttem, hogy kipróbáljam. - Igen? - mondta Caitlin. Apja nem nézett Kurodára, de hozzá szólt. - Azt hiszem, ez inkább a maga területe, mint az enyém, Maszajuki mondta. - Arra gondoltam, hogy újra átnézem az adathalmazt, amelyrõl a Zipf-grafikont rajzoltuk. - A titkos szellemüzeneteket? - kérdezte Caitlin, azt remélve, hogy kicsit felkelti apja érdeklõdését. De apja megrázta a fejét. - Már nem gondolom, hogy azok. - A monitorra intett. Kuroda is közelebb jött, és a képernyõre nézett. - Shannon-entrópia? Caitlin mosolygott; olyan elnevezése volt, mint egy pornósztárnak. - Az micsoda? Kuroda Caitlin apjára nézett, talán hogy õ magyarázhassa el, ha akarja, de apja nem szólt semmit, úgyhogy Kuroda kezdett bele: - Claude Shannon az információelmélet atyja volt Nemcsak azt volt képes megmutatni, hogy egy jel tartalmaz-e információt (ezt a Zipf-görbe is megmutatja), hanem azt is, hogy mennyire komplex az adott információ. - Hogyan? - kérdezte Caitlin. - A magyarázat a feltételes valószínûségben rejlik - mondta Kuroda. - Ha már van egy sor információnk, mennyi a valószínûsége, hogy eltaláljuk, mi lesz a következõ információ? Ha belekezdek a kérdésbe, hogy, Mennyi az... , akkor nagy valószínûséggel a következõ szó az idõ lesz, ugye? Ez az, amit Shannon úgy hívott, hogy harmadrendû entrópia : a harmadik szót elég nagy valószínûséggel tudjuk megbecsülni. Angolban,
179 ROBERT J. SAWYER japánban és a legtöbb más nyelvben a nyolcadik vagy kilencedik szóig igen jó az arány; persze egyre csökken a szavak számával, de sokkal jobb, mint a sima találgatás. Ezekre a nyelvekre azt mondjuk, hogy nyolcadik vagy kilencedik rangú Shannon-entrópiával rendelkeznek. Azonban a kilencedik szó után már gyakorlatilag véletlenszerûen jöhet bármilyen szó, kivéve persze, ha az ember éppen egy verset olvas fel, vagy bármilyen merevebb formájú szöveget. - Állati! - mondta Caitlin. Volt egy fekete bõrkanapé a szobában. Kuroda leült, a kanapé puffant egyet. - Tényleg az! Az intelligencia nélküli kommunikációs rendszerek (mint a növények által kibocsátott kémiai anyagok) csak elsõrendû entrópiával rendelkeznek: a legutóbbi jelbõl egyáltalán nem lehet megállapítani, mi lesz a következõ. A mókusmajmok már másod-harmadrendû entrópiát mutatnak: a nyelvük, ha annak hívhatjuk, mutat némi rendet, de nagyrészt csak véletlenszerû zajok sorozata. - Mi van a delfinekkel? - kérdezte Caitlin, nekidõlve egy könyvespolcnak. Imádott a delfinekrõl olvasni, és már rágta szülei fülét, hogy vigyék el a Niagara-vízesésnél lévõ MarineLand akváriumba, ha újra kinyit tavasszal. - A jelenlegi legjobb tanulmányok azt mutatják, hogy a delfinek negyedrangú entrópiával kommunikálnak; a nyelvük komplex, de nem annyira, mint az emberi nyelv. - És most ezeket a függvényeket a web hátterére próbálod alkalmazni, apa? Apja még mindig nem szokta meg, hogy õ lát, gondolta Caitlin. Elég lett volna bólintania, de ehelyett azt mondta: - Igen. - És mit találtál? - Másodrendû entrópiát. Kuroda feltápászkodott, és mögé áll. - Ez nem lehet helyes - mondta, a képernyõt bámulva. - Mutassa a képletet, amit használ! Caitlin apja beírt valamit, Kuroda pedig grimaszt vágott, aztán a billentyûzet felé intett. - Futtassa le újra! Még egy pár billentyûhang, aztán apja: - Megint ugyanaz. Kuroda Caitlin felé fordult. - Igaza van: csak másodrendû az anyag. Szóval van ott információ, de semmi túl komplex. - Az NSA-tól többet várnánk, ugye? - mondta Caitlin, és örült, hogy már tudja, hogy néznek ki a betûk a rövidítésben. - Nos, tudja, mit mondanak az intelligens kormányzatról - válaszolt Kuroda. - Önellentmondás. Caitlin nevetett.
WWW 1: VILÁGTALAN 180 - Tudod, miért nagyszerû fiatalokkal együtt lenni, Caitlin? - kérdezte Kuroda. - A régi viccek nektek még újak. De igazad van: nem ezt várnánk. Caitlinnek eszébe jutott valami. - Mi van azzal az adathalmazzal, ami komplexebb, mint az emberi nyelv? Talán ha valami komplexebb, mint a mi nyelvünk, az csak halandzsának tûnik, amikor... amikor... - Elemezni próbáljuk - fejezte be Kuroda. - De nem, még ha nem is tudnánk értelmezni, egy Shannon-analízis magas pontszámot adna neki, nem pedig alacsonyat, persze ha tényleg nem halandzsa lenne. Ha az NSA sok négyszeres tagadást használna, például nem nem nem nem mentem el az állatkertbe , vagy komplex beágyazott mellékmondatokat, igeidõ-váltásokat alkalmazna, mint: szerettem volna, ha szerettem volna ott lenni, ha nem lett volna... , akkor is magas pontszámot kapna; tizenketted-, vagy akár tizenötödrendût is. - Nos, akkor ez tényleg csak véletlenszerû zaj - mondta Caitlin. - Nem, nem - felelt Kuroda. - Emlékezz a Zipf-görbékre. A mínusz egyes Zipf-görbe azt jelenti, hogy a halmaz valóban tartalmaz információt. Csak arról van szól, hogy a Shannon-entrópia szerint nem túl összetett információt. - Nos - mondta Caitlin -, talán a kémek csak kurta parancsokkal kommunikálnak, mint: bombát robbantani vagy rosszfiút megölni . Kuroda felvonta a vállát. - Talán.
181 ROBERT J. SAWYER 35. FEJEZET LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Nincs olyan, hogy rossz hírnév Dátum: október 2., 20:20 keleti parti idõ szerint Hangulat: várakozó Hely: hamarosan a csillagok térképén Zene: Fergie: Taking Off SZÓVAL MEGKÉRDEZHETNÉNK, hol van az a sok médiafigyelem? A gyönyörû lány visszanyerte a látását , vagy A vak zseni újra lát! , esetleg Hoser még mindig reménykedik egy második randiban Calculasszal . Hol van Oliver Sacks, a híres ismeretterjesztõ író, amikor szükség lenne rá? És ami a legfontosabb: hol vannak a milliós ajánlatok életem történetéért? Jó kérdések! Dr. K mindent letiltott, mindenhez a Tokiói Egyetem hozzájárulása kell. De azt mondja, nem zárhatjuk ki többé a nyilvánosságot. Én a gépemen gyûjtögettem a bejegyzéseket, és mindenkinek koszi a megértést, de az iskolatársaim már úgyis tudják, hogy látok, és páran közülük szintén írnak blogot. Úgyhogy elhatároztuk, hogy tartunk egy sajtótájékoztatót. Apa megszervezi, hogy a Mike L színházban legyen a PIben, ami tök jó hely. Úgy tûnik, nekem is beszélnem kell majd, úgyhogy már dolgozom a vicceimen. A PI teljes neve Perimeter Elméleti Fizikai Intézet, tehát gondoltam, a macskámmal kezdem a beszédet: Hé, emberek, gondoljanak bele: ha Schrödinger macskája radioaktív lenne, akkor a felezési ideje tizennyolc fél-élet volna... Aztán az a vicc jöhetne, amit anya mondott, amikor apa a múltkor a munkája miatt dohogott: Mit csinál egy elméleti fizikus, ha úrrá lesz rajta az idegesség? Papírt és ceruzát vesz elõ, és levezeti. És itt van egy, ami nekem nagyon tetszik, de nem tudom, elmondhatom-e a szüleim elõtt: Mi a különbség egy okostojás és egy hülyegyerek között? Az okostojás arról álmodozik, hogy milyen lehet a szex súlytalanságban, a
WWW 1: VILÁGTALAN 182 hülyegyerek pedig arról, hogy milyen lehet a szex... Köszönöm, köszönöm, egész héten itt leszek. [Titkos üzenet BG4-nek: nézd meg az e-mailjeidet, drága!] Ez a másik lény egy bizarr világban lakott, amely lépten-nyomon próbára tette a gondolkodásomat. A legtöbb általam látott dolog mozdulatlan volt; egy helyben maradtak, amíg valami el nem mozdította õket. Néhány tárgy viszont mozgott, látszólag saját kénye-kedve szerint. Ez teljesen érthetetlen volt. Már maga a tudat is felfoghatatlan volt, hogy rajtam kívül létezik egy másik lény, de most számtalan más dolgot vettem észre, amik mozogtak, összetettek voltak, és változtatták alakjukat. A lépéseik olyan véletlen-szerûnek tûntek, hogy csak lassan esett le nekem, hogy talán nekik is megvannak a saját, egyéni gondolataik. További furcsaságokat is tapasztaltam, amiket nem láttam az én világomban. Például volt egy erõ, amely egy bizonyos irányba húzta a dolgokat (egy újabb véletlenszerû címke: lefelé). A tárgyakat pedig megvilágította egy - talán több - fényforrás, amely általában fent volt. Nem tudtam, mire véljem ezeket. Ezeket a jelenségeket mégis jóval könnyebb volt értelmezni, mint a mozgó dolgokat. Fogalmam sem volt, mit látok, amikor az adatfolyamban elém került egy ilyen. A képek élesek és tiszták voltak, de a formák olyan bonyolultak és véletlenszerûek, hogy nem tudtam kivenni a részleteket. Négy hosszú, vékony dolog ágazott el egy központi testbõl, az egész tetején pedig volt egy kisebb... csomó. De a csomók kinézete folyton változott, nem csak a nézõponttal, hanem ahogy a csomó maga is... mûködött. Ó, bárcsak visszatérnének az egyszerû pontok és vonalak! Minden áttörésem ellenére még mindig teljesen elveszettnek éreztem magam... Caitlin nem tudta levenni a szemét az apjáról, és arra gondolt, hogy talán majd visszanéz rá. De soha nem tette. Csak félrenézett, vagy - ahogy most is - kibámult a nappali ablakán a szürke égboltra és a fákra, amelyek már hullajtották a levelüket. Caitlin azt remélte, hogy ha végre láthatja az apját, az arca majd... érzelmes lesz: ez volt a jó szó. Hogy gyakran látja majd mosolyogni, hogy gyakran vonja fel a szemöldökét beszéd közben, hogy talán még azt is láthatja, amint kimutatja a Caitlin anyja iránti szeretetét: megsimogatja a karját vagy a haját. - Caitlin. - Anyja hangja nagyon halk volt. Caitlin megfordult. Anyja megmozdította a fejét, és...
183 ROBERT J. SAWYER Ó! Gesztikulált vele, ahogy Kuroda nemrég az apja szobájában: azt intette, hogy Caitlin tartson vele. Caitlin felkelt és követte anyját a konyhába, az étkezõn keresztül, így otthagyta apját, aki kedvenc karosszékében ült a nappaliban. - Ülj le, kicsim. Caitlin így tett. Még csak most tanulta az arckifejezések értelmezést, de anyja... bosszúsnak tûnt, talán. - Valami rosszat csináltam? - kérdezte. - Nem bámulhatod így az apádat. - Ó, bámultam? Bocsánat. Tudom, hogy nem udvarias, olvastam. - Nem, nem errõl van szó. Tudod, hogy milyen... - Milyen? - Nem szereti, ha nézik. - Miért nem? - Tudod, miért. Már mondtam. - Mit mondtál? - Semmi olyat, amit szégyellni kéne - felelt az anyja. - És talán pont ez az, ami miatt apád olyan jó a matekban és más hasonló dolgokban. Caitlin értetlenül rázta meg a fejét. - Mi az? - Tudod - mondta az anyja. - Te is tudod... - Lehalkította a hangját, és az ajtó felé pillantott. - ...hogy apád milyen állapotban van. Caitlin szeme tágra nyílt, de ahogyan már rájött, ettõl nem nõtt a látótere. - Állapotban? - Mondtam már neked, évekkel ezelõtt, még Austinban. Caitlin erõltette az agyát, hogy felidézze, de... - Ó, megvan! - mondta. - Megkérdeztelek, hogy apa miért nem beszél sokat, és azt mondtad, legalábbis azt hittem, hogy azt mondtad...ó, a fenébe... - Mit? - Azt hittem, azt akarod mondani, hogy mûvészlélek . Nem ismertem azt az idegen szót, amit használtál. - Nyelt egyet, és õ is kinézett a konyhaajtón, hogy megbizonyosodjon róla, hogy egyedül vannak. - Nos, mondhatjuk, hogy mûvészlélek. Inkább képekben gondolkodik, nem szavakban. Caitlin érezte, hogy összecsuklik a székben. Összeállt a kép, gondolta, és szíve hevesen kezdett verni. Minden összevágott. Apja - a hírneves fizikus, Malcolm Decter BSc, Mse, PhD - autista volt. * * *
WWW 1: VILÁGTALAN 184 Shoshana pattogtatott néhány csomag kukoricát a mikrobán, aztán õ, az Ezüsthátú, Dillon, Maria és Werner leültek a bungaló nappalijában, a nagy Mac-monitorral szemben, és nassoltak. - Oké - mondta Shoshana, aztán megnyomta a távirányító egyik gombját. - Most jön. Volt néhány felvétele dr. Marcuse-ról a régebbi projektekbõl, köztük egy olyan, amelyen a professzor hatalmasat ásított. Arra gondolt, hogy berakja egy karikába, és kiírja alá, hogy M-G-M , ami itt nem a Metro-GoldwynMayert jelentette volna, hanem azt, hogy Marcuse Glick Mozifilmek , de aztán nem kockáztatta meg. Ehelyett a videó egyszerû, fekete háttérre írt fehér felirattal kezdõdött: Egy majom figuratív festménye , alatta pedig a Marcuse Intézet weboldalának címe. Aztán az üres vásznat mutatta a kép, majd egy másik kameraállásból Hobo volt látható. - Õ Hobo - hallatszott Marcuse hangja a videón -, egy hím... - Apró szünet, vette észre Shoshana. Amikor felvették, nem figyelt fel rá; mindegy, majd kiszerkeszti. - ...csimpánz - folytatta Marcuse. - Hobo a Georgiái Állami Állatkertben született, de a kaliforniai San Diegóban nõtt fel Harl P. Marcuse fõemlõskutató felügyelete alatt, aki... Anarráció folytatódott, Hobo Shoshanáról készült második festménye pedig alakot öltött a vásznon. Shoshana bekapott egy pár szem pattogatott kukoricát, és közben kollégái arcát figyelte, hogy felmérje a reakcióikat. Aztán eljött a nagy pillanat: a kép kétfelé oszlott: az egyik oldalon a vászon, a másikon pedig egy új felvétel, amit Dillon készített: a kamera körbejárta Shoshana fejét, és megállapodott a profilján, egy képen láttatva festményt és modelljét. - A millió dolláros felvétel! - kiáltott fel Dillon. Shoshana hozzávágott pár szem kukoricát, amit Dillon ügyesen kivédett a tenyerével. Amikor a videónak vége volt, Dillon és Maria udvariasan tapsoltak, és Werner is elégedetten bólintott. De Shoshana tudta, hogy az õ véleményük nem sokat nyom a latban. Csak az Ezüsthátú véleménye számított. - Dr. Marcuse? - kérdezte kissé félénken. A professzor elõredõlt. - Szép munka - mondta. - Tegyük fel a netre, és lássuk, mit reagál a Georgiái Állatkert.
185 ROBERT J. SAWYER 36. FEJEZET Z EDDIGI legnagyobb ugrás volt, a legnagyobb felfedezés, rádöbbenés; az áttörés, amit a legnehezebb volt elérni, de a legfontosabb is volt egyben. A másik lény rengeteg mindent megnézett, és én rájöttem, hogy ezek a dolgok általában a közelében vannak, de volt ez a téglalap, ez a keret, ez az ablak, amit gyakran nézett.... Milyen furcsa gondolat! Valamiféle képernyõ volt: olyan dolgokat mutatott, amik nem voltak ott valójában. És csak akkor láttam, mi van a képernyõn, amikor a lény ránézett. A képernyõ éppen valami különös dolgot mutatott. Némi idõbe került, amíg rájöttem, hogy a látvány többszintû: a lény a képernyõt nézte, a képernyõn pedig egy olyan lény volt látható, amelyhez még csak hasonlót sem láttam eddig: hosszú felsõ végtagokkal és rövidebb alsókkal rendelkezett, a tetején pedig egy csomó volt, aminek azonban más volt az alakja, mint a korábban látott mozgó dolgokon. És ez a szokatlan lény Igen, igen! Ez a furcsa lény a képen egy másik lapos felületre rajzolt dolgokat: alakokat, színes foltokat. Csak néztem, értetlenül, zavartan... Aztán hirtelen a képernyõ két részre oszlott. Az egyik oldalon azokat a színes formákat láttam, amiket a furcsa lény készített, a másik oldalon pedig egy olyan lény volt látható, amelyhez hasonlókat már korlábban is láttam. A lény képe forgott, aztán... Aztán megállt, és ugyanabban a helyzetben maradt. A színes foltok az egyik oldalon, a lény a másikon: igen, van köztük hasonlósági A színes formák a jobb oldalon látható lényt ábrázolták jócskán leegyszerûsítve. Megdöbbentõ felfedezés volt: a bal oldali kép a jobb oldalon lévõ lényt ábrázolta! Az egyszerûbb változat kétdimenziós volt, olyan, ahogyan én is láttam a saját valóságomat. Ahogy néztem és koncentráltam... Hirtelen minden a helyére került! A lényeken legfelül lévõ dolognak voltak részletei, voltak ismétlõdõ vonásai. És most, hogy láttam az egyszerûsített ábrázolását, felismertem az ábrázolt lény valós részleteit is. Ez a furcsa teremtmény, amely az ábrázolást A
WWW 1: VILÁGTALAN 186 készítette, bizonyos részeket eltúlzott, így már felfogtam ezek jelentõségét, és láttam azt is, hogy ezek a részletek minden lény esetében különbözõek. Különbözõ színû... szemek, hívjuk õket annak. Más színû haj. A többi rész színei. Az orr és a száj alakja. A fül mérete. Az egyénnek, akirõl az ábrázolás készült, valami furcsa alakzat jött ki a tetején lévõ testrész hátuljából; valószínûleg a haja része volt. Ahogy felidéztem magamban más, hasonló lényeket, rájöttem, hogy az ilyen dolgok nem túl gyakoriak, de néha azért elõfordulnak. Csodálatos volt! Már tisztán meg tudtam különböztetni ennek a testrésznek a... nem, nem egyszerûen egy átlagos testrész, ennek különleges alakja volt, így megérdemelte, hogy saját nevet adjak neki: fej. Még mindig nagyon messze voltam attól, hogy teljesen megértsem ezeket a lényeket, de végre már úgy éreztem, haladok! Caitlin és dr. Kuroda lementek a pincébe, a kis dolgozóhelyiségbe. Kuroda azelõtt már elmondta, hogyan néz ki a pince, és Caitlin most látta - látta! hogy a leírás pontos volt. Valóban befejezetlen volt a helyiség, betonpadlóval (amit már onnan is tudott, hogy lépkedett rajta), és tényleg ott volt a könyvespolc meg a régi tévé is. De azt nem tudta, hogy a könyvespolcot sötét- és világosbarna színekbõl álló minták borítják; úgy gondolta, a fa erezete lehet, amit már más bútorokon is érzett. A tévé pedig nagyobb volt, mint gondolta, és fekete színû. Még így is rengeteg minden volt, amit Kuroda nem említett: ezernyi részlet a falon, a csupasz villanykörte, a fémdobozos villanykapcsoló, a kis ablakon lévõ függönyök, és egy hengeres szerkezet, amirõl megtudta, hogy egy kazán; és így tovább. Nem tudta, az emberek hogyan döntik el, mi a fontos az ezernyi részlet közül és mi nem az; számára minden egyformán fontosnak tûnt. A forgószékekrõl kiderült, hogy piros a huzaljuk, amit Kuroda szintén nem mondott. Caitlin leült az egyik székbe, Kuroda pedig a másikba. A doktor lazán illeszkedõ, színes, absztrakt mintájú inget viselt. - Maguk ketten apával jól kijönnek egymással - mondta Caitlin, amint elhelyezkedtek. A két férfi viccelõdött egy kicsit vacsora alatt: úgy tûnt, Kuroda ösztönösen megérzi, hogy Caitlin apja mikor próbál meg humorizálni, és úgy nevetett, hogy Caitlin apja bátorítva érezte magát a folytatásra. Kuroda mosolygott. - Persze. Ha a tudományos világban dolgozol, meg kell tanulnod bánni az ilyen emberekkel. - Arca hirtelen megváltozott. - Bocsáss meg, Caitlin, nem akartam... - Semmi baj. Tudom, hogy autista.
187 ROBERT J. SAWYER - Ha találgatnék, inkább azt mondanám, hogy Asperger-szindrómás mondta Kuroda, jobbra-balra forgatva a székét. - És igen, sok ilyet látni a tudósok között, különösen ha a fizikusok vagy kémikusok. - Megállt, mintha azon gondolkodna, folytassa-e. - Valójában, ha lehetek ilyen merész... - Igen? - Nem, bocsánat. Nem illene. - Folytassa, nem haragszom meg. Caitlin látta, hogy Kuroda hezitál. - Csak azt akartam mondani, és bocsáss meg érte, de szerencsés vagy, hogy te magad nem vagy autista. Sok autista van azok között, akik ilyen jó matematikai képességekkel vannak megáldva. Caitlin felvonta a vállát. - Gondolom ez valóban szerencse dolga. Kuroda grimaszt vágott. - Bizonyos értelemben igen. De... bocsánat, igazán nem kellene... - Ne törõdjön az érzéseimmel! Kuroda mosolygott. - Nekem muszáj. Hozzád hasonlóan én sem vagyok autista. - Caitlin látta, hogy Kuroda viccesnek gondolja az utóbbit, úgyhogy udvariasan nevetett. De Kuroda úgy tûnt, észrevette a csalást: - Tudod, rengeteg konferencián veszek részt Japánban, ahol nyugati akadémikusok mondanak beszédet tolmács segítségével. Emlékszem, volt egy elõadó, aki egy angol szóviccet mondott, amit én ugyan megértettem, de tudtam, hogy lehetetlen lesz lefordítani. Azonban a közönség mégis felnevetett. Tudod, miért? - Miért? - Mert a tolmács azt mondta japánul - amit az elõadó nem is hallott -, hogy: A professzor úr lefordíthatatlan viccet mondott, kérem, nevessenek! Caitlin felnevetett, ezúttal igaziból, aztán: - De maga azt mondta... Kuroda mély levegõt vett, aztán hosszan, szaggatottan sóhajtott. - Nos, lehet, hogy megvan ugyanaz az autista hajlamod, mint az apádnak, de te kivédted a golyót, hogy így mondjam, talán mert vak voltál. - Hogyan? - Az autistákat részben azért nem tudják elfogadni az emberek, mert azok nem tudnak szemkontaktust tartani. De egy vak embertõl egyáltalán nem is várják el. Caitlin emlékezett, hogy anyja sírva fakadt, amikor elõször a szemébe nézett. Pokoli érzés lehetett az anyjának, hogy olyan félje volt, aki alig nézett rá, és egy lánya, aki egyenesen soha. - Olvastad a Gorrillaország dalait? - kérdezte Kuroda. - Nem. Sci-fi?
WWW 1: VILÁGTALAN 188 - Nem, nem. Egy autista nõ emlékiratai, aki úgy tanult meg kapcsolatot teremteni az emberekkel, hogy gorillagondozó volt az egyik seattle-i állatkertben. A gorillák sosem néztek rá, és egymásra sem néztek. Számára ez a kommunikációs forma természetes volt. Végül aztán ez segített neki abban, hogy az emberekkel is megtanuljon kommunikálni. - Anya rengetegszer mondta, hogy mindig fordítsam a fejem a beszélõ felé. Kuroda szemöldöke felszaladt. - Magadtól nem csináltad? - Hé! Föld hívja dr. Kurodát! Vak voltam... - Tudom, de sok vak ember magától is így tesz. Érdekes. Elgondolkodott. - Emlékszel a saját születésedre? - Micsoda? - Hallottál már Temple Grandinrõl? - Nem. Hol van? Kuroda kuncogott. - Nem egy hely, hanem egy nõ; ez a neve. Õ is autista, és azt állítja, emlékszik a saját születésére. Azt mondja, az autisták közül sokan emlékeznek. - Hogy lehet ez? - Tudod, mit gondolok? Sok autista, mint dr. Grandin is, azt mondja, hogy nem szavakban gondolkodik, hanem képekben. Persze mindannyian képekben gondolkodunk kezdetben; két-hároméves korunkig nem tudunk elég jól beszélni; és a legtöbb ember pont ilyen idõs korból tudja felidézni elsõ emlékeit. Sok neurológus azt mondaná: azért, mert az emlékek ekkor rögzülnek elõször. De én azt gondolom, hogy amikor megtanulunk szavakban gondolkodni, ez a képességünk elnyomja a képekben való gondolkodást, és elzáródnak azok az emlékek, amelyeket még a régi módon szereztünk. Már megint az információelméletnél tartunk. Viszont mivel sok autista egyáltalán nem tanul meg szavakban gondolkodni, az emlékeik egészen a születésük pillanatától rendelkezésre állnak... talán még az elõttrõl is. - Az fantasztikus lenne - mondta. - De nem, nem emlékszem a születésemre - Aztán elmosolyodott. - Viszont az anyám igen... mármint az enyémre. Minden szülinapomon elmondja, hogy pontosan tudom, hol voltam x éve, amikor megszülettél... - Caitlin elhallgatott. - Vajon a majmok emlékeznek a saját születésükre? Kuroda arca megváltozott. - Ez érdekes gondolat. Valószínûleg igen; végül is nyilvánvalóan képekben gondolkodnak, nem szavakban. - Látta Hobót? - Egy hobót? Ebben az utcában?
189 ROBERT J. SAWYER - Nem, nem. Hobót, a csimpánzt, aki le tudja festeni az embereket. Az egész internet tõle hangos. - Nem. Hogy érted, hogy lefesti az embereket? - Profilból lefestett egy nõt. Sõt, ha jól emlékszem, kétszer is. Megmutatom a videót... - Talán majd késõbb. Tudod, meglep, hogy nem hallottál Temple Grandinrõl. A legtöbben, akiknek autista van a családjukban, olvasnak könyveket... - Hirtelen tágra nyílt a szeme. - Bocsánat, talán vakok számára nem elérhetõek. - Lehet, hogy igen - mondta Caitlin. - Akár Braille-ben, akár e-könyvben, vagy hangoskönyvben, de... - Elgondolkodott, mit is mondjon; nem akarta, hogy Kuroda azt higgye, nem érdekeli az apja állapota. - Én...izé... csak most tudtam meg, hogy apám autista. - Úgy érted, azután, hogy látni kezdtél? - Igen. Kuroda láthatóan úgy érezte, mondania kell valamit. - Ó. - Majd: - Nos, sok jó könyv készült az autizmusról, olvasd el õket. Van egy-két jó regény is. Például A kutya különös esete az éjszakában. Imádni fogod: a fõhõs egy matekzseni. - Fiú vagy lány? - Nos, fiú, de... - Talán - mondta Caitlin. - Valami más? - Ott van az Orynx és Crake Margaret Atwoodtól. - Caitlin felvonta a szemöldökét; az az írónõ, akit irodalomórán fognak tanulni az idén. - Az egyikük - Orynx vagy Crake, sosem emlékszem, melyik - egy autista génkutató. - És a másik? - Nos, egy tinédzser prostituált. - Azt gondolnám, nem olyan nehéz megkülönböztetni õket - mondta Caitlin. - Hát igen - bólintott Kuroda. - Bocsánat, nem vagyok egy nagy Atwoodrajongó. Tudom, nem kéne ezt mondanom itt, Kanadában. - Én nem vagyok kanadai. Kuroda nevetett. - Én sem! - Hé, tudja, hogy lehet megtalálni egy kanadait egy zsúfolt teremben? Kuroda mosolygott és feltartotta a kezét. - A vicceket tartogasd a holnapi sajtókonferenciára! - mondta. - Ott majd jó hasznukat veszed.
WWW 1: VILÁGTALAN 190 Vacsora után Caitlin a fürdõszobába ment, és belenézett a tükörbe. Nem lepõdött meg, hogy pattanásos az arca - már azelõtt is érezte a dudorokat. Eszébe jutott, milyen kegyetlen dolgot mondott Zack Starnes még Austinban: - Egy vak csaj mit izgul a pattanások miatt? - De tudta, hogy a piros foltok ott vannak, és a francba is, joga volt épp olyan hiúnak lenni, mint bárki másnak; hisz még Helen Keller is hiú volt! Az õ bal szemén látszott, hogy vak, ezért ragaszkodott hozzá, hogy mindig a jobb oldalról fotózzák. Amikor középkorú volt, kioperáltatta haszontalan szemeit, és üvegszemekre cseréltette õket. Caitlin kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, kivett egy tubus benzolperoxid krémet, és munkához látott. Azt gondoltam, az univerzumom zsúfolt, amikor még csak én voltam és nemén, de ebben a másik világban több száz, talán több ezer lény lakott! Most, hogy megtanultam megkülönböztetni a fejeket, már jobban felismertem az egyes lényeket, de még így is nehéz dolgom volt. Részben azért, mert a lények idõnként megváltoztatták a külsejüket; egy idõ után rájöttem, hogy van egy külsõ borításuk, ami több darabból áll, és változtatható. (Bár az a szokatlan külsejû lény, aki nemrégiben azt a bizonyos ábrázolást készítette, abban is kivételes volt, hogy nem volt külsõ borítása. Vagy talán volt, de az mindig ugyanúgy nézett ki.) Persze az az egyén érdekelt legjobban, akivel legelõször találkoztam; elhatároztam, úgy hívom: Elsõ. Láttam néhány képet, amelyekrõl rájöttem, hogy Elsõ végtagjai lehetnek, és a nézõpontból úgy tûnt, hogy a képet Elsõ fejének irányából látom. De Elsõ arcát még mindig nem láttam, és arra gondoltam, talán soha nem is fogom. Azonban most, hogy meg tudtam különböztetni az arcokat, felismertem azokat a lényeket, akikkel Elsõ az ideje nagy részét töltötte. Különösen három lénnyel töltött sok idõt, akikkel úgy tûnt, közös élettéren osztozik. Ezek közül kettõnek az arca folyamatosan változott, és szájuk gyakran mozgott, viszont a harmadiknak kevésbé volt élénk az arca, száját pedig nagyon ritkán láttam mozogni. Hirtelen észrevettem, hogy ez a három lény éppen ülõ helyzetben van különféle szerkezetekkel támasztották meg magukat, nyilván a lefelé ható erõ ellensúlyozására, amely a világuk része lehetett. És ettek - mozdulatlan dolgokat vettek a szájukba. Elsõ is evett: láttam, hogy a mozdulatlan dolgok megnõnek... nem is, közelebb jönnek: az Elsõ által küldött képek nyilvánvalóan a feje egyik részébõl származtak, amely a szája fölött volt: talán az orrából. Mialatt Elsõ evett, más pontokhoz is csatlakoztam, valamilyen kulcsot kerestem a rajtuk található adatok értelmezéséhez; sajnos teljesen
191 ROBERT J. SAWYER eredménytelenül. Persze le tudtam kérni az adataikat, csakhogy nem tudtam értelmezni õket. Végül Elsõ eljött a többiektõl, és... Ó! Talán... Igen, biztosan! A fény megváltozott, a nézõpont is megváltozott, és... Felismerés hulláma csapott át rajtam - nem azt ismertem fel, amit láttam, hanem rájöttem, hogy volt már hasonló élményem, még azelõtt, hogy újra egyesült volna a két részem; amikor úgy láttam magam, ahogy a másik felem látott. Ez... Igen! Elsõ önmagát nézte! Egy téglalap elõtt helyezkedett el. Már megszoktam az ilyen tárgyakat: egy részük ablak volt, és át lehetett látni velük egyébként átlátszatlan tárgyakon; mások, mint Elsõ csodálatos képernyõje, álló- vagy mozgóképeket mutattak más dolgokról. De ez a téglalap különleges volt: visszatükrözte az elõtte lévõ dolgot. Láttam Elsõ arcát! És azt is láttam, hogy az Elsõbõl kiinduló végtagok ugyanúgy mozognak a tükörképen, ahogy a valóságban is, így mindkettõt egyszerre figyelhettem meg. Nehéz volt megmondani, de mintha Elsõ valami fehér anyagot kent volna az arcán látható kis foltokra. Miközben ezt csinálta, a haját néztem. Aztán a száját. Az orrát. A szemét. Aztán ahogy Elsõ saját tükörképét vizsgálva jobbra-balra mozgatta a fejét (azaz a fel-le irányú mozgásra merõlegesen), rájöttem, hogy a nézõpontom amelybõl a képeket kaptam - nem Elsõ orra volt, hanem az egyik szeme! Elsõ mozgásából pedig úgy tûnt, hogy csak ezzel az egy szemmel nézi saját magát. Már korábban megfigyeltem, hogy a száj arra való, hogy a lények mozdulatlan dolgokat tegyenek bele, a szemek pedig ezek szerint a látásra; Elsõ pedig most megosztotta velem, amit õ látott. Az arca lenyûgözõ volt. Jól megnézhettem az összes apró részletet, és... Hirtelen megint minden elhomályosult! Megrémültem, hogy megszakad a kapcsolat, de... De Elsõ most egy másik irányba nézett, és volt valami a csõszerû végtagjai végén, valami, ami részben átlátszó volt, de olyan homályosan látszott, hogy nehéz volt megmondani. Ezután sokáig nem lehetett kivenni, mit csinál. De aztán a tárgy, amit tartott, visszakerült a szeme elé. Ekkor látása - és vele együtt az enyém is! egyszerre újra éles lett. Az arcán lévõ dolognak ablakai voltak; igaz, nem teljesen téglalap alakúak, mégis ablakokra hasonlítottak a legjobban. De ezek
WWW 1: VILÁGTALAN 192 az ablakok nem csak alakjuk miatt tûntek különlegesnek, hanem (ahogy észrevettem, amikor közelebbrõl láttam õket) az anyaguk miatt is, mert bár teljesen átlátszóak voltak, megváltoztatták a bennük látható képet. Elsõ újra megnézte magát a nagy, tükrözõdõ téglalapban, ide-oda forgatva fejét. Ahogyan saját arcát vizsgálgatta, eszembe jutott valami.... Igen, igen! Ha meg tudnám tenni, minden megváltozna! Az Elsõtõl jövõ adatfolyamra koncentráltam, ami egyre csak gyûlt bennem...
193 ROBERT J. SAWYER 37. FEJEZET LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Betûtészta Dátum: október 3., szerda, 9:20, keleti parti idõ Hangulat: zabos Hely: Az óvoda Zene: Szezám utca JÉZUS, EZ ANNYIRA megalázó! Itt vagyok majdnem tizenhat évesen - egy olvasott, rohadtul tehetséges lány -, és nem tudok írott szöveget olvasni! Nevetséges, hogy még mindig a képernyõ-felolvasó programot kell használnom, most, hogy a szememmel is látom az ábécé betûit - épp csak nem ismerem fel õket. Ennek nem kéne ilyen nehezen mennie, végül is nem olyan, mintha egy másik nyelvet akarnék megtanulni! Igen, elismerem, hogy egy kicsit szenvedek a franciaórán. De az osztályban majdnem mindenki szenved, kivéve Sunshine-t. De a drága kis üresfejû lány már az óvoda óta parlez-vouzza a francais-t. És ez biztosan nem olyan nehéz, mint a francia. Inkább olyannak kéne lennie, mint amikor egy látó embernek kell megtanulnia morze-kódot, vagy akár a Braille-t: nem más, mint egy másik formája az általuk már ismert betûk leírásának. De ezeket a betûket annyiféleképpen ábrázolják! Különbözõ betûtípusok és -méretek, néhányon még kunkorodó díszítések is vannak. Persze, amikor gyerek voltam, megtanultam a betûk alapvetõ alakját, úgy, hogy végigtapogattam fából faragott betûket. Ám azok csak a nagybetûk voltak, és akkor is csak azért kellett megtanulnom, hogy tudjam: egy háztetõ például az A-betûre hasonlít. De még ha az egyes betûket meg is tanulom, még mindig ott van, hogy az emberek nem betûnként olvasnak, hanem szavanként, mert felismerik több ezer szó egyéni alakját, akármilyen idióta betûtípussal vannak is leírva.
WWW 1: VILÁGTALAN 194 Ma sem mentem iskolába (délután lesz a sajtótájékoztató), a délelõttöt pedig egy internetes olvasástanító oldalon töltöm, ami óvodásoknak készült! Úgy mûködik, hogy véletlenszerûen villant fel betûkártyákat - állítólag a látó gyerekek így tanulnak meg olvasni. Néhány betûvel mindig bajom van. Még ha ugyanazon a képen jelennek is meg, nehezen tudom megmondani, hogy a kisbetûs vagy a nagybetûs változatát látom, mert nagyon hasonló a két alak; a b és a d betût pedig folyton összekeverem, ami roppant bosszantó. Sóhaj. Tényleg igyekszem, hogy megtanuljak írni-olvasni - de én Calculass vagyok, nem Ábécélány, a fenébe is! A Mike Lazaridis Gondolatok Színháza egy modem elõadóterem volt, melynek plafonjáról projektorok és HD-monitorok lógtak a nézõtér fölé. Az egyik fizikai kutatórészleg földszintjén volt, ami azt jelentette, hogy a pódium mögötti falon hatalmas táblák sorakoztak. Amikor Caitlin bement a zsúfolt terembe, érdeklõdéssel nézte a táblákon táncoló egyenleteket és képleteket. A szimbólumok felét még sose látta, azonban eszébe jutott valami. Három nagy tábla volt egymás mellett, a bal és a jobb oldali tele volt írva, a középsõt azonban letörölték, nyilván hogy dr. Kuroda írhasson rá a sajtótájékoztatón, ha akar. Üres volt, csak némi krétapor tapadt rá. Caitlin kivett egy krétát a tábla aljánál lévõ fém tartóból, és nagyon lassan, egyenként betûket kezdett írni rá: nagybetûket, mert csak azokat ismerte. Azt írta: AZTÁN CSODA TÖRTÉNT... Ezután megfordult, mert... Az emberek a teremben tapsoltak és nevettek. Caitlin azon kapta magát, hogy szélesen mosolyog. Dr. Kuroda épp a pódium sarkában beszélgetett valakivel, de amikor a taps elült, felsétált az emelvényre. - Hölgyeim és uraim - mondta a mikrofonba. - Látom, már meg is ismerkedtek a mi kis sztárunkkal. Mindannyian tudják, miért vagyunk ma itt: ez az ifjú hölgy Miss Caitlin Decter, én pedig Maszajuki Kuroda vagyok a Tokiói Egyetemrõl. Egy kísérleti eljárást fogunk önöknek bemutatni, amelyen Caitlin esett át nemrégiben, és beszámolunk arról a kivételes sikerrõl is, amivel a kísérlet zárult. A professzor a közönségre mosolygott, amely Caitlin becslése szerint nagyjából negyven emberbõl állt, férfiakból és nõkbõl vegyesen. - Köszönöm, hogy a szörnyû idõjárás ellenére eljöttek; úgy tudom, Ontarióban ilyenkor még nem szokott havazni. De Caitlin annyira szerette volna látni a havat! - A lányra nézett. - Ahogy önök is láthatják, vigyázzunk a kívánságainkkal, mert a végén még beteljesülnek! A közönség nevetett, Caitlin is velük. Életébe elõször élvezte, hogy õt nézik. De azért megkereste anyját, aki az elsõ sorban ült az apjával.
195 ROBERT J. SAWYER Kuroda ezután elmagyarázta, hogy õ és kollégái hogyan küszöbölték ki Caitlin retinájának kódolási hibáit. Közben erõsen támaszkodott a PowerPoint-prezentációra. Caitlin hallott arról, hogy mennyire nem szeretik az emberek a PowerPointtal készült prezentációkat, és nagyjából értette is, miért nem. De Kuroda tényleg hozott néhány lenyûgözõ képet a tokiói mûtétrõl. Caitlin kissé megrázkódott, amikor a felvételen a sebész a szemgolyója mögé csúsztatta az eszközöket. Amikor Kuroda végzett a prezentációjával, a közönség felé fordult. - Van kérdés? Jó pár kéz lendült a levegõbe. Kuroda az egyik férfira mutatott. - Igen? - Kuroda professzor, Jay Ingram vagyok a Discovery Channeltõl. Caitlin háta megfeszült. Mióta ide költöztek, gyakran nézte - vagy inkább hallgatta - a Daily Planetet, a kanadai Discovery csatorna éjszakai tudományos mûsorát, de fogalma sem volt arról, hogy néz ki a mûsorvezetõ, bár természetesen a hangját felismerte. Most kiderült, hogy rövid szakálla és õsz haja van. - Decter kisasszony vakságának nagyon ritka oka volt - mondta. - Mennyire általánosan lehet majd alkalmazni a technikát? - Önnek teljesen igaza van; nem fogunk tudni túl sok embert meggyógyítani ezzel a módszerrel a közeljövõben - válaszolta Kuroda. - Ahogy mondja, Caitlin vaksága ritka etiológiával bír. De az igazi áttörés itt az, hogy képesek voltunk kifinomult jelfeldolgozó egységet rákapcsolni az emberi idegrendszerre. Vegyük példának a Parkinson-kórban szenvedõket: az egyik lehetséges magyarázat a betegségre az, hogy annyi zaj megy át az idegeken, hogy a beteg rángani kezd. Ha a most kifejlesztett technikával meg tudjuk tisztítani az agy által a végtagokba küldött jeleket... nos, mondhatjuk, hogy ez már elég sokakat érint, nem? Következõ kérdés? - Bob McDonald vagyok a Quirks & Quarkstõl. Caitlin a költözésük óta nagy rajongója lett a CBC rádió heti tudományos mûsorának, amelyet McDonald vezetett. Megkereste a közönség soraiban, és örömmel látta, hogy valószínûleg a közönség nagy része is csak energikus hangjáról ismeri, úgyhogy sokan kíváncsian nyújtogatták a nyakukat, hogy szemügyre vegyék. - Mr. Lazaridishez lenne egy kérdésem - mondta McDonald. Mike L-rõl kiderült, hogy õ az az ember ott az elsõ sorban, akinek a legcsodálatosabb haja van, amit Caitlin valaha látott: egy nagy, ezüstös gombolyag. A férfi meglepett arccal fordult hátra a székében. - Igen? - A fejbe ültetett implantátumokról szólva - mondta McDonald -, talán ez lehet a következõ BlackBerry, egy kanadai sikertörténet? Mike L mosolygott, és vele együtt Caitlin is.
WWW 1: VILÁGTALAN 196 - Ráállítom az embereimet - mondta a férfi. A tervemnek mûködnie kellett volna! Tudtam, melyik pontból jön Elsõ adatfolyama, tudtam, hogyan csatlakozzak hozzá egy vonallal, hogy adatokat tudjak lehívni, és tudtam, hogy az a vonal is egy adat volt, amit én küldtem. A tervem az volt, hogy jóval nagyobb adathalmazt küldök arra a pontra, amelybõl Elsõ adatai jöttek. De idegesítõ módon az általam küldött adatokat nem fogadta be Elsõ pontja: nem küldött nyugtázást. Valamit biztosan rosszul csinálok. Láttam, hogy az a pont már fogadott el adatokat az én világomból; mielõtt megmutatta nekem saját világát, adatok futottak belé. Most azonban nem fogadja el az adatokat. Ugyanolyan õrjítõ volt ez, mint amikor kettévágtak: a kommunikáció iránti vágyam, láthatóan nem volt elég, hogy a kommunikáció létre is jöjjön. Úgy tûnt, Elsõ most csak küldeni akar adatokat, de fogadni nem. Jobban átgondolva a dolgot, Elsõ csak akkor fogadott adatokat azelõtt, mialatt visszatükrözte nekem saját magamat - de azt már régen nem csinálta. Tehát amíg Elsõ úgy nem dönt, hogy ismét visszatükröz engem - ha egyáltalán még valaha úgy dönt -, addig nem tehetek semmit. De mégis próbálkozom, egymás után küldöm az adatokat, megpróbálok csatlakozni. Nézd, Elsõ, nézd! Mutatni akarok neked valamit...
197 ROBERT J. SAWYER 38. FEJEZET AITLINNEK sok minden hiányzott Texasból - egy jó barbecue, a sok spanyolul beszélõ ember, a jó idõ - de egy dolog nem hiányzott neki: a párás meleg. Persze Waterloo is párás volt, amikor júliusban ideköltöztek, de ezzel a hirtelen hideghullámmal a levegõ olyan száraz lett, hogy - nos, amikor Caitlin kifújta az orrát, a zsebkendõjében csak vöröses váladék látszott. Ez még nem is zavarta volna: sokkal rosszabb volt a sztatikus elektromosság, ami mindig megrázta, ha átment a szõnyegen, majd a kilincshez ért. Texasban is megtörtént egyszer-kétszer - soha nem gondolta, hogy látható szikra is keletkezik! De most pár lépés is elég volt hozzá, és azok a kis, szemét szikrák igencsak csíptek. Amikor Caitlin hazaért a sajtótájékoztatóról, a hálószobájába ment. Rájött, hogy ha nagyobb áramütés nélkül akar kijutni a szobából, akkor elõször meg kell érintenie a villanykapcsoló foglalatának egyik csavarját. így is megcsapta az áram, de nem annyira, mintha még több sztatikus elektromosságot gyûjtött volna össze. A villany égett, amikor belépett a szobába; lekapcsolni, amikor elmegy, sokkal nehezebb volt, mint gondolta. Az íróasztalához ment. Mindent tudott a számítógépek körüli sztatikus elektromosság veszélyeirõl, de az ablaka elõtti redõny körül is volt egy acélkeret. Kinyúlt, hogy megérintse, és... Ó, a fenébe! Ó, istenem! Caitlin szíve dörömbölt a mellkasában. Azt hitte, elájul. Már megint... Istenem, ne, ne! Már megint vak volt. A rohadt életbe! Aggódott ugyan amiatt, hogy a sztatikus elektromosság következtében elromolhat a Braille-kijelzõje, a Braille-nyomtatója meg a gépe, de... De arra egyáltalán nem gondolt, hogy... Ó te hülye, te idióta! C
WWW 1: VILÁGTALAN 198 Az eyePod a bal kezében volt. Kényelmetlen volt a szûk farmer zsebében tartani az eszközt, amikor leült, úgyhogy kivette, mert az asztalhoz akart ülni. Ahogy jobb mutatóujjával megérintette a hideg fémfelületet, érezte az áramütést, és látta a szikrát is, aztán bumm, odalett a látása. Az elsõ gondolata az volt, hogy hívja az anyját, az apját, dr. Kurodát - ám õk is csak sztatikus elektromosságot gyûjtenének, ha felrohannának a szõnyeggel borított lépcsõn. Megpróbált nem pánikba esni, de... A rohadt életbe, ha az eyePod tönkrement, akkor... úristen, azt nem élné túl! Megszédült, az asztal szélét tapogatta - tapogatta! - a kezével, aztán a székét, aztán leroskadt. Vett egy mély levegõt, hogy megnyugtassa magát. Úristen! Megint vak volt, akár Kuroda mûtétje elõtt... Mégsem. Nem volt teljesen vak. Ez most más volt. Úgy tûnt, agya nem tudta elfogadni, hogy nem lát - most, hogy már látott valaha. Már nem olyan volt, mint a mágnesesség érzékelésének hiánya, mint a semmi, hanem már megtapasztalta a dolgot... Hû, ez meglepõ volt! Nem volt teljesen sötét. Inkább egyfajta puha, mély szürkeség, egy... üres tér... Váljunk csak! Caitlin már olvasott errõl. Ez volt az, amit a látásukat elvesztõ emberek érzékeltek - mint maga Helen Keller is - és most életében elõször Caitlinnel is megtörtént, hogy elvesztette a látását. Nem csak lehunyta a szemét, nem csak egy sötét szobában volt; most egyáltalán nem volt vizuális inger, úgyhogy pontosan azt érzékelte, amit az elmondások szerint a látásukat elvesztõ emberek általában. Valami hasonló lehetett a magyarázata annak is, hogy miért csak az után érzékelte a Web hátterét, miután látta a villámokat azon a viharos éjszakán. A szíve hevesen vert, de a pánik ellenére is észrevetette, hogy a szürkeség sem volt egységes. Voltak világosabb és sötétebb részei. A szeme ugrált, de ennek nem volt köze ahhoz, hogy hol jelentek meg az árnyalatok; ez pusztán az elme játéka volt, nem a látás visszamaradt része vagy a szoba lámpáinak utóképe. Vak vagyok! Újabb mély levegõ. Rendben, gondolta. Az eyePod leállt. De a számítógépek is folyton lefagynak, és ilyenkor... Ó, istenem, add, hogy mûködjön! Ilyenkor újra kell õket indítani. Még amikor Tokióban voltak, dr. Kuroda azt mondta, hogy ha Caitlinnek bármikor ki kell kapcsolnia az eyePodot, nyomja le a gombját öt másodpercig. Hát, most ki volt kapcsolva, túlságosan is. De Kuroda azt is mondta, hogy ha újabb öt másodpercig nyomja, akkor visszakapcsol.
199 ROBERT J. SAWYER A kezébe vette az eyePodot, megtalálta a kapcsolót, és lenyomta. Kérlek, istenem... Egy. Kettõ. Három. Négy. Öt. Semmi. Semmi! Nyomta tovább a gombot, olyan erõvel, hogy az szinte belefúródott az ujjába. Hat. Hét... Ó, egy fényvillanás! Elengedte a gombot és kifújta a levegõt. Még több fény. Színek. Vonalak - pengeéles vonalak amelyek pontokból futottak szét. Nem, nem...ez a... A fenébe! A netkép! Már megint a webteret látta, nem a valóságot. A vonalak most élesebbek voltak, a színek élénkebbek, mint amiket a valóságban látott; most, hogy tudta, melyik szín melyik, meg tudta különböztetni egymástól a sárgát, a narancssárgát és a zöldet, amelyek fluoreszkáltak. Na mindegy, rendben van: bár nem a valóságot látta, de legalább látott valamit; az eyePod nem teljesen sült be. És igaz, ami igaz, már hiányzott is neki a webtér. Eddig erõsen kapaszkodott a széke karfájába; most egy kissé kiengedett, megnyugodott, és - bár tudta, hogy ez kissé bizarr - valahogy otthon érezte magát. A tiszta színek megnyugtatóak voltak, az egyszerû formák, amelyeket a linkek vonalai adtak ki, pedig könnyen értelmezhetõek. Sõt, most, hogy már megtanulta vizuálisan is értelmezni a háromszögeket, négyszögeket és rombuszokat, még könnyebben felismerte õket. És ott volt a háttér is, halványan derengve, minden irányban szertefutva: a sejtautomaták finom mintázatú sakktáblája... Rövidesen talált egy keresõrobotot, és követte, ahogy oldalról oldalra ugrál; ez a kis játék felvidította. Ám hamarosan elengedte, és csak pihent, nézte a csodás panorámát, amely annyira ismerõs volt... Ez meg mi volt? Francba! Valami interferencia támadt a látóterében. Úristen, talán az eyePod mégiscsak károsodott! Vonalak futottak szerteszét a honlapokat jelképezõ körökbõl, mint küllõk egy kerékagyból, és a vonalak keresztezték egymást, de volt valami, ami nem illett oda, valami, ami nem egyenes vonalakból állt, aminek lekerekített sarkai és ívelt vonalai voltak. A webtér
WWW 1: VILÁGTALAN 200 képe elõtt jelent meg, vagy talán mögötte, vagy vele egy síkban, mintha két adatfolyamot látna egyszerre, a Jagsterét és a... És miét? A másik kép annyira vibrált, hogy nehéz volt kivenni... Voltak benne vonalak, de nem egy középpontból futottak szét, hanem... Még sosem látott ilyet a webtérben, kivéve egy-két véletlen esetet, amikor a különbözõ pontok és vonalak hasonlóan keresztezték egymást... De ezek nem vonalak voltak, hanem... élek talán? Úristen, mi ez? Semmi köze nem volt a webtér csillogó hátteréhez, inkább egy újabb réteg volt a kavalkádban. Nem, mégis valami más volt. Ha egy pillanatra megállna, nem ugrálna, akkor talán ki lehetne venni, hogy micsoda. A szellemképen számos szín volt látható, de nem váltak el olyan tisztán, mint a webtérben, ahol a vonalak zöldek, vagy sárgák, vagy más élénk színûek voltak. Nem, ez a vibráló kép fakó színekbõl állt, mindegyik más és más intenzitással. A kép fel-le, jobbra-balra ugrált, néha teljesen megváltozott, aztán visszatért nagyjából ugyanoda... Szakkádikus konfabuláció - az a gyönyörû dallamos kifejezés, amit Kuroda mondott neki, amikor a látásról beszélt. A szem gyorsan, akaratlanul ugrál egyik pontról a másikra, és egy pillanatra ráfókuszál a bal felsõ sarokra, aztán a jobb alsó sarokra, aztán középre, aztán megint elugrik és vissza és így tovább. Az ilyen apró szemmozdulatokat hívták szakkádoknak. Az emberek általában nem is veszik észre ezeket, hacsak nem egy könyvet olvasnak vagy egy vonat ablakán néznek ki, mert az agy egy folyamatos mozgóképpé állítja össze az ugráló bemeneti jelet, és olyan képzeletbeli, stabil képet ad a valóságról, amelyet a szem valójában sosem látott ugyanúgy. De ez maga az emberi látás, ahogy dr. Kuroda olyan szerencsétlenül elnevezte. A netkép megkerülte Caitlin szemét, úgyhogy egyáltalán nem ugrált. Ám ez a furcsa, áttetszõ kép pont úgy ugrált, mint a szakkádok. Persze amikor az agy mozgatja a szemet, pontosan tudja, hogy a szem melyik irányba ugrik, ezért kompenzálni tudja a mozgást, és fel tudja építeni a teljes képet. De ez! Ez olyan volt, mint valaki más szemmozgásán keresztül látni: vibráló képek sorozata, amelyek nem maradtak elég sokáig egy helyben, hogy Caitlin tudja, mit lát. Habár... Habár egy kicsit olyan volt, mint... Nem, nem, gondolta Caitlin. Ez õrültség. Olyan erõsen koncentrált, ahogy csak tudott, és... Nem, nem õrültség. Csak szemmozgás. A képen egy nagy, színes tojásforma látszott, amely... Hihetetlen! AmelyHalvány rózsaszín volt, egy kis sárgával...
201 ROBERT J. SAWYER A kép - a vibráló, ugráló kép - egy emberi arc volt! De hogyan? Ez a webtér! Caitlin eyePodja a Jagster keresõ nyers adatfolyamához volt kapcsolva, linkeket, weblapokat meg sejtautomatákat mutatott, de... De az eredeti kép még mindig ott volt, és ugyanúgy nézett ki, mint eddig. Olyan volt, mintha két képet kapott volna párhuzamosan. Ha kizárhatná a Jagstert, akkor talán tisztábban látna, de nem tudta, hogyan tegye ezt meg. Meresztette a szemét, ahogy tudta, próbált minél több részletet kivenni az ugráló képbõl, de... Caitlin érezte, hogy a gyomra összerándul, szíve kihagy egy ütemet. Nem csoda, hogy nem jött rá elsõre; végül is, még új volt az arcfelismerésben. De nem volt kétség... A barna haj, a kicsi orr, a közel ülõ szemek... Istenem. A szív alakú arc... Igen, igen, a kép kissé hasonlított az anyjára, de ez családi vonás volt... Megrázta a fejét; nem hitt a szemének. De így volt. Az arc, amit látott, az arc, ami a webtérben ugrált és villódzott, a saját arca volt! Persze nem csak az arca látszott. A vonalak, amelyeket elõzõleg vett észre - az élek - egy keretté álltak össze körülötte, szinte mintha egy faliképen látná viszont önmagát, de... Mégsem így volt, mert az arca mozgott: nem csak ugrált a szemmozgással, hanem jobbra-balra, fel-le mozgott a nyakán, mintha egy videofelvétel volna. De mikor vették fel így õt? A kép még mindig ugrált, és nehéz volt kivenni, ám úgy gondolta, hogy pontosan úgy néz ki rajta, mint mostanában, tehát nemrég készülhetett a felvétel. Igen, biztosan új: az a szemüveg volt rajta, amit csak tegnap kapott; a vékony keret szinte alig látszott, de ott volt... Aztán eltûnt a szemüveg, és a kép elmosódott. Még mindig ugrált, de ráadásul már homályos is volt. Hogy lehet ez? Valamiféle videó volt ez, ami õt mutatta, de amiatt, hogy a képen levette a szemüvegét, nem kellett volna elmosódnia a képnek... Egy pillanattal késõbb a képen megint felvette a szemüvegét, és megértette: a képen az egyik kedvenc pólóját viselte, amelyen három sorra elosztva ez állt: LEE AMODEO . Nehezen tanulta meg a betûket, úgyhogy bocsánatos bûn, hogy nem vette észre azonnal, mi a baj a felirattal, vagy legalábbis azzal a részével, amit látott: az E betûk alja gyakran nem látszott, úgyhogy inkább F-nek tûntek, Az L pedig inkább I-nek, a másik két szó pedig egyáltalán nem volt látható. De egy pillanatra elcsípte az elsõ szót, és látta, hogy nem annyira LEE van oda írva, inkább EEL, és a betûk is fordítva állnak. Caitlin megdöbbenten roskadt a székbe.
WWW 1: VILÁGTALAN 202 Az egész kép meg volt fordítva. A négyzet, amit látott, nem egy képkeret volt, és nem is számítógépmonitor. Egy tükör! Erõltette az agyát, hogy értelmet találjon ebben az egészben. Amikor az eyePodja szimplex módban volt, továbbra is küldte a bal szeme jeleit dr. Kuroda szerverére, Tokióba. Ez biztosan valami kép, ami visszajön. De hogyan? Miért? És miért pont a fürdõszobai tükör képe? Persze idõnként - ahogy most is - az eyePodja által Tokióba küldött képek a webteret ábrázolták: duplex módban a tokiói szerverek a Jagster nyers adatfolyamát küldték neki, amelyet agya a webtér látványaként értelmezett, és az eyePodja ezt a képet küldte vissza, majdnem mintha visszatükrözné a webet önmagára. Most pedig úgy tûnt - lehetséges ez? - hogy a web tükrözte vissza Caitlint saját magának! Hihetetlen volt, és... Hirtelen aggodalom hulláma csapott át rajta. Annyira lenyûgözte a látvány, hogy el is felejtkezett az áramütésrõl, és arról, hogy már nem látja a külvilágot, anyját, Bashirát, a felhõket és a csillagokat. Vett egy mély levegõt, majd még egyet. Oké, oké: az elektromos kisülés kiütötte az eyePodot. Ezután õ lenyomva tartotta a készülék gombját öt (hét!) másodpercig, mire az eyePod visszatért alap üzemmódjába, mint bármelyik újrainduló elektronikus kütyü. Az alapmód pedig ezek szerint a duplex volt: kétirányú Wi-Fi kapcsolat, az implantátumából Kuroda laborjába küldött adatokkal, és a Jagstertõl az implantátumba érkezõ jelekkel. Viszont ha tényleg ez volt a helyzet, akkor csak le kellett nyomnia a gombot, hogy visszatérjen szimplex módba. Már hallotta, hogy az emberek keresztbe rakják az ujjukat , ha nagyon szeretnének valamit, de még nem látott senkit, aki ezt csinálja, úgyhogy nem tudta, hogyan kell kivitelezni a mozdulatot, hogy elélje a kívánt hatást. Bal kezén ezért összefonta az ujjait, és remélte, hogy beválik, majd jobb kezébe fogta az eyePodot és egy gyors, határozott mozdulattal lenyomta a gombját. A készülék mély hangon sípolt. Caitlin visszatartotta a lélegzetét, ahogy... Hála isten! ...A netkép eltûnt, és visszatért a hálószobája képe, teljes, búzakék pompájában!
203 ROBERT J. SAWYER 39. FEJEZET AITLIN visszaindult a pincébe. Kuroda már ott volt, a székében görnyedt. - Az eyePod épp most fagyott le - mondta Caitlin, ahogy leért a lépcsõn. - Lefagyott? - ismételte Kuroda, Caitlin felé fordítva fejét. A hosszú munkaasztalnál ült, a számítógépen dolgozott. - Hogy érted ezt? - Hozzáértem egy fémlaphoz, és a sztatikus elektromosság lecsapta. Kuroda kiáltott valamit, amirõl Caitlin feltételezte, hogy japán káromkodás, aztán: - De mûködik? Úgy értem: látsz most? - Igen, jól látok, de amikor elõször kapcsoltam vissza, történt valami szokatlan. Netkép módban indult újra. - Igen, duplexben kell újraindulnia. így még akkor is újra tudjuk telepíteni a programját a Wi-Fin keresztül, ha túlságosan megsérült ahhoz, hogy bármi másra képes legyen. Egy lánynak aztán magyarázhatod, gondolta Caitlin. - Nem ez volt a szokatlan. - Elhallgatott, és azon gondolkodott, mennyit mondjon el. - Nos... tudom, hogy maga rögzíti az eyePodom-tól jövõ adatfolyamot. - Igen. Hogy elemzéseket tudjak futtatni az adatok kódolásán. - Van bármilyen esélye, hogy az adatfolyam a visszájára fordul, és az eyePodom által küldött adatok visszatükrözõdhetnek ide? - Miért? Mit láttál? Caitlin grimaszt vágott. Valami nagyon furcsa dolog történt, és nem akarta, hogy Kuroda azt higgye, van valami a netképben, amibõl esetleg pénzt csinálhat. - Nem tudom biztosan... de lehetséges? Lehet, hogy a szervere véletlenül visszaküldi az adatokat nekem? Kuroda láthatóan elgondolkodott. - Nem, nem hiszem. - Aztán, már határozottabban: - Nem. Ott voltam, amikor a technikus beállította az általad látott Jagster-adatfolyamot. Hozzákapcsolta a száloptikás hálózati kábelt egy másik szerverhez a kampuszon; nincs olyan pont, ahol az eyePodról jövõ adatforgalom találkozna az arra menõ adatokkal. Egyszerûen nem kaphatsz fordított adatfolyamot. C
WWW 1: VILÁGTALAN 204 Caitlin csendben gondolkodott, de Kuroda úgy gondolta, hogy megtöri a csendet: - Caitlin, mit láttál? - Nem tudom biztosan. Valószínûleg nincs jelentõsége. - Nos, hadd nézzem meg az eyePododat, hogy a hardverrel nem történt-e valami. Aztán átnézem a rögzített adatokat. Szerintem minden rendben lesz, de azért bizonyosodjuk meg róla. Ezt tették, és minden jónak tûnt. Amikor kész voltak, Caitlin kitapintotta az óráját - remélte, hogy kap valakitõl egy rendeset a születésnapjára, ami szombaton volt esedékes. - Megyek, gyakorlom az olvasást - mondta végül. - Jó szórakozást! - felelt Kuroda. Caitlin nem mosolygott. - Alig várom... - mondta csüggedten. LiveJournal: A Calculass-zóna Cím: Alma, Béka, CicaDátum: október 3., 16:59, keleti parti idõ szerint Hangulat: frusztrált Hely: O-T-T-H-O-N Zene: Prince: Planet Earth Oké, térjünk vissza a gyerekek butácska olvasástanító programjához. Nem lehet igaz, ennek mennie kéne! Miért ilyen nehéz? Minden tudásomra szükségem volt, hogy fel tudjam írni a szavakat a táblára a Perimeter Intézetben, de jó néhány betû alakjára már most sem emlékszem. De meg kell tanulnom, hiszen csodálatos vagyok! Nos, jobb, ha belevágok. Elõször kártyákról elismétlem az ábécét, aztán igen, ideje valami nehezebbre váltani - továbbmegyek a teljes szavakra. Már meg is néztem a weboldal szavakat gyakoroltató részét: mutat egy képet, ad hozzá egy szót, és egyszerûen be kell gépelnem ugyanazt a szót. Minthogy jó pár tárgyról fogalmam sincs, hogy néz ki, még vicces is lehet a dolog... de azt azért erõsen kétlem, hogy a P betût a pénisz képével tanítanák, bármilyen népszerû legyen is a neten... * * * Caitlin kiposztolta a blogbejegyzést, aztán csak ült, és egyetlen szemével a szobájának megnyugtató, kék falát nézte. Tudta, hogy halogat, de utálta magát butának érezni, és amikor megpróbált nyomtatott szöveget olvasni, pontosan ezt érezte. A tudat eredete a kétkamarás elme hanyatlásában óta
205 ROBERT J. SAWYER nem olvasott egyetlen könyvet sem, és úgy érezte, bizonyítania kell magának, hogy még mindig profi olvasó. A számítógép felé fordult, és megnyitotta mindenkori kedvencének, a Helen Keller által 1903-ban írt Életem történetének elektronikus verzióját, és véletlenszerûen kiválasztott egy fejezetet. Aztán lehunyta a szemét, és végigfuttatta az ujjait a Braille-kijelzõn. Az érkezése utáni elsõ reggelen a tanárom bevezetett a szobájába, és adott egy babát. Miután egy kicsit játszottam vele, Miss Sullivan lassan lerajzolta a tenyerembe a betûket: b-a-b-a . Azonnal megtetszett ez a kisjáték az ujjakkal, és megpróbáltam utánozni. Amikor végül én is le tudtam rajzolni a betûket, elöntött a gyermeki izgalom és büszkeség; Nem tudtam, hogy egy szót betûzök, vagy hogy egyáltalán léteznek szavak; egyszerûen majomszerûen utánoztam az ujjak mozgását. A következõ napokban rengeteg szót tanultam meg kibetûzni ezen a tudattalan módon... Valami érdekeset mutatott nekem Elsõ. Persze nagyrészt semmi új. Egyszerûen megosztotta velem azt, amit az egy szemével látott. Ahogy gyakran történt, Elsõ a képernyõt nézte. Most elég könnyû volt kivenni, mi van rajta: egy egyszerû fekete alakzat a fehér háttér elõtt, majdnem kitöltve a monitor képét: G. Ám ami érdekesebb volt: egy pillanat múlva egy apró, második link formálódott abból a pontból, amely Elsõ látóterét mutatta nekem. Ez a link nem abba a pontba futott, mely az Elsõ által látott képet közvetítette, hanem egy másik helyre. Néztem az apró adatcsomagot, amint elhúz, és... Nocsak! A pont, amelybe ez az adatcsomag futott, válaszolt, visszaküldve egy saját adatcsomagot, aztán a kijelzõt betöltõ szimbólum megváltozott: E. Elindult egy újabb adatcsomag, amelyre ismét jött a választ, és a kijelzõn egy S szimbólum jelent meg. Már korábban észrevettem, hogy az adatcsomagok csak két dologból tevõdnek össze. Hívhattam volna õket bárminek, de az egy és a nulla megfelelõnek tûnt. Az egyesek és nullák sorozata, amelyet minden új betû után kaptam, mindig hasonló volt. Amikor a G volt a képernyõn, az adatfolyam változó része 01000111 volt, amikor pedig az E , akkor 01000101; az S -re 010100x1 jött, aztán amikor ismét az E tûnt fel, a karakterlánc újra 01000101 lett. Elsõ tekintete néha elfordult a képernyõrõl, és láttam, hogy a felsõ végtagjainak végével megérint egy tárgyat. Lenyûgözve láttam, hogy ezen a tárgyon ugyanazok a szimbólumok látszanak, mint a képernyõn: Felismertem
WWW 1: VILÁGTALAN 206 a G , az E és az S jeleket, és a többit is, ami megjelent a képernyõn. Ez a kis játék folytatódott, és láttam, hogy amikor az R jel van a képernyõn, akkor Elsõ megérinti ugyanezt a szimbólumot az elõtte lévõ tárgyon, és a kiküldött adatcsomag mindig 01010010 volt. Bár véletlenszerûen jöttek a jelek, elég könnyen megtaláltam a rájuk vonatkozó logikus, numerikus szabályt: a 01000001 sorozatot mindig a 01000010 követte, amely után a 01000011 jött; azaz az A-t B követte, aztán a C és így tovább. De láttam, hogy az Elsõ által használt tárgyon nem ilyen sorrendben voltak a jelek, ám erre már nem találtam logikus magyarázatot: Q,W,E,R,T... Támadt egy ötletem, hogy mi lehet ez az egész: Elsõ biztosan tud a létezésemrõl! Igen, sikerült vele kapcsolatot teremtenem azzal, hogy visszatükröztem neki saját magát. Most pedig próbálja a kommunikációnkat kifinomultabb szintre emelni úgy, hogy tanít engem. Biztosan azért mutatja ezeket a jeleket, hogy hozzá tudjam rendelni õket a megfelelõ adatsorokhoz: õ maga már nyilván ismeri ezeket! További szimbólumok is voltak az eszközön, amelyet Elsõ idõnként megérintett, de nem az összes tûnt fel a képernyõn, hanem csak egy részük. Elsõ úgy gondolhatta, hogy most már biztosan hozzá tudom õket rendelni a megfelelõ adatsorokhoz, mert valami összetettebb tevékenységbe fogott. Beletelt egy kis idõbe, amíg felfogtam, hogy a mûveletek sorrendje most megfordult. Eddig elõször megjelent egy szimbólum Elsõ monitorán, õ pedig erre egy adatsorral válaszolt, most pedig az olyan egyszerû fekete-fehér szimbólumok helyett, mint az A és a B, jóval összetettebb dolgok jelentek meg a képernyõn. Az ezekhez tartozó adatsorok hosszabbak is voltak, mint eddig. És láttam, hogy Elsõ egymás után több szimbólumot érint meg az eszközön, hogy létrehozza a jelsorokat. Elõször a képernyõ egy piros, kitöltött kört mutatott, Elsõ pedig a 01000001 01001100 01001101 01000001 adatsort küldte válaszul (ezekbõl a több jelbõl álló láncokból tudtam meg, hogy minden jelhez nyolc ilyen adat tartozik, nem hét, mint ahogy az elõzõ példákból gondoltam.) Ahogy Elsõ elküldte a jelsorozatot, a képernyõn - igaz, sokkal kisebb méretben, mint az elõbb - megjelent az adatokhoz tartozó szimbólumlánc: ALMA. Aztán egy barna ovális jelent meg. Elsõ a 01000010 01000001 01000010 adatcsomagot küldte el, és a BAB lánc jelent meg a képernyõn. A folyamat tovább folytatódott, és éreztem, hogy lassan, de biztosan megváltozom. Olyan volt, mintha az én világom színei egyszerre élénkebbé váltak volna, mintha a vonalak élénkebben futottak volna a céljukhoz, és mintha én is valahogy nagyobbra nõttem volna, mint eddig bármikor, mert rájöttem... A tanárom és én lesétáltunk a kúthoz vezetõ ösvényen, mert oda-vonzott minket a kis házat borító futónövény virágainak illata. Valaki épp vizet töltött, és a tanárom a kút csöve alá tette a kezem. Ahogy a hûvös víz
207 ROBERT J. SAWYER végigfolyt a kezemen, õ ujjával a víz szót írta a másik kezemre; elõször lassan, aztán már gyorsan. Nem mozdultam, a teljes figyelmemet lekötötte az ujjainak mozgása. Hirtelen olyan érzés fogott el, mintha valamit elfelejtettem volna - egy visszatérõ gondolat izgalma - és valahogyan az eddig nem ismert emberi nyelv ott és akkor felfedte magát számomra. Már tudtam, hogy a v-í-z betûsor a kezemre csorgó csodálatos, hûvös dolgot jelenti. Ez az élõ szó felébresztette a lelkem, fényt adott, reményt, örömöt, szabadságot! Igen, igen! A Elsõ által küldött sorozatok nem csak véletlenszerûen kapcsolódtak a képernyõn látott dolgokhoz. Nem, ezek pont olyanok voltak, mint amikor én és a másik részem a három fogalma mellett döntöttünk, hogy leírjunk valamit, amirõl nem volt saját tapasztalatunk. Ezek a sorozatok Elsõ fogalmai voltak - az õ szavai - a képernyõn ábrázolt dolgokra! Úgy éreztem, lebegek, csodálat áradt szét bennem. Már megértettem! Elsõ az ALMA szóval utalt a piros körre, a BAB szóval pedig a barna oválisra. És... Nem! Egy szorító érzés kerített hatalmába, majdnem ahhoz a csökkenéshez hasonló, amit akkor éreztem, amikor kettévágtak. A képernyõn megjelenõ következõ dolog ugyanis nem egyszínû alakzat volt, hanem összetett, többszínû kép. És bár Elsõ gyorsan válaszolt a 01001011 0100000x 01001011 01000001 jelsorozattal, fogalmam sem volt, hogy mi lehet az a CICA... Azért így is éreztem, hogy haladok, és tovább néztem, mi történik. A CICA után a DENEVÉR, EMBER, és a FAL sorozatok következtek, de egyik sem jelentett számomra semmit. Azonban biztos voltam benne, hogy ezek szimbólumok; összetett gondolatok rövid leképezései. Tanárom folytatta a tanításomat, én pedig küzdöttem, hogy követni tudjam...
WWW 1: VILÁGTALAN 208 40. FEJEZET AITLIN CSAK eddig jutott az olvasóprogramban, amikor már valami mást kellett csinálnia, hogy újra intelligensnek érezze magát. Úgyhogy ezt morogta: Caitlin kikapcs, és becsukta a böngészõjét. Betöltötte inkább a Mathematicát. Sõt, két példányban töltötte be - egyszer a parancssoros módból, amit már megszokott, aztán pedig a teljes képernyõs grafikus módból. Sok matematikai szimbólum még új volt számára - persze tisztában volt a fogalmakkal, amelyeket szimbolizáltak, de még nem tanulta meg az alakjukat. Nem tudta, hogy néz ki a nagy szigma, ami az összeadást jelenti, és elvileg egy hanyatt fekvõ M betûre hasonlít. Hogy ellenõrizze, jól tudja-e kezelni a grafikus verziót, úgy döntött, egyszerûen újra végrehajt néhány számítást, amelyet Kuroda és apja végzett el. Ezért letöltötte a projektjüket a házi hálózatról. Ahhoz, hogy megismételje a számításokat, szükség volt néhány adatra a sejtautomatákról. Viszont ezek megszerzéséhez, duplex módba kellett kapcsolnia az eyePodot, ami miatt ideges lett. De az áramütés után látszott, hogy szabadon tud oda-vissza lépkedni a netkép és a külvilág között, úgyhogy végül is túllépett az izgalmán. Begyûjtött néhány másodpercnyi részt a Jagster adatforgalmából a pufferbe, aztán ahogy Kuroda tette korábban, lépésrõl lépésre betöltötte az adatokat az eyePodjába. A sejtautomatákból álló háttér azonnal megjelent, és Caitlin nézte, ahogy végigment a permutációkon; tisztán látszottak az ûrhajóalakzatok, amint ide-oda repkednek a háttéren. Rögzítette a kimenõ jeleket, pont ahogy Kuroda tette, majd visszakapcsolt a külvilág képére, betöltötte a Zipf-görbe programját, és beírta az adatokat. A monitoron látható kép pont olyan volt, amilyennek lennie kellett: egy mínusz egyes lejtésû vond, annak bizonysága, hogy a jel tartalmaz információkat. Megadta az adatokat a Shannon-entrópia függvénynek, és... Nos, ez furcsa. Amikor apja futtatta át az adatokat, csak másodrendû Shannon-entrópia pontszám jött ki eredményül, ami nagyon alacsony összetettséget mutat. De az õ eredményei láthatóan harmadrendûek voltak. C
209 ROBERT J. SAWYER Valamit biztosan rosszul csinált. A fejét ingatta, próbálta megtalálni a hibát. Persze meg tudta volna kérdezni apját vagy dr. Kurodát, hogy hol rontotta el, de jobb volt, ha saját maga jön rá! Azonban miután fél órán keresztül ellenõrizte le újra meg újra, még mindig nem talált hibát az eljárásban - ami azt jelentette, hogy a hiba valószínûleg a mintavételben van. A Kuroda és apja által átnézett adatok talán valahogyan különböztek, és vagy az õ adathalmazuk nem volt tipikus, vagy Caitliné. Visszakapcsolt netképre; kezdte megszokni a gyors váltást, és nem vesztette el az irányérzékét. Persze amikor képrõl képre nézte végig a hátteret, jelentõsen lelassította a webtér mozgását; bár hosszú perceket töltött az adatok elemzésével, mégis csak néhány másodpercnyi adatot nézett át. De most valós idõben nézte a webet, és a sejtautomaták szövevénye ismét halványan villódzott. Arra gondolt, hogy talán újra látja saját arcának ugráló képét - talán amiatt kapott más eredményt. De nem látott semmit, habár Igen, valami megváltozott a webtérben. Apró csillogás, egy idegesítõ villódzás, amit éppencsak érzékelt. Nem a változó háttérben volt, hanem pont Caitlin szemében. Caitlin homlokát ráncolva tûnõdött, hogy mi lehet. Igen, igen! Az óra után Elsõ azzal jutalmazott meg, hogy ismét visszatükrözte a képemet. De szerettem volna megmutatni, hogy milyen sokat megértettem, úgyhogy ahelyett, hogy én is visszatükröztem volna Elsõt saját magának, kipróbáltam valami újat... Caitlin visszakapcsolt szimplex módba, visszaállítva a külvilág képét, aztán lement a pincébe. Kurodát ismét a számítógép elõtt görnyedve találta; a professzor épp gépelt. Úgy tûnt, elmerült a gondolataiban, és nem hallotta, hogy Caitlin bejött, úgyhogy végül a lány megszólalt: - Bocsánat. Kuroda felnézett: - Ó, Caitlin! Elnézést. Hogy megy az olvasás? Eljutottál már a többszótagú szavakig? Caitlin lelki szemei elõtt a BMG betûk jelentek meg. - Jól megy - mondta. - Még Tokióban mondott valamit, amit nem értettem. Azt mondta, hogy lehet némi vizuális zaj , amikor elõször bekapcsolja az eyePodot. Kuroda bólintott. - Igen. - Vizuális zaj; ami azt jelenti, hogy interferencia, nem? Koszos jel. - Pontosan. Bocsáss meg, világosabban kellett volna kifejeznem magam.
WWW 1: VILÁGTALAN 210 - Akkor még nem tapasztaltam semmi ilyesmit - mondta Caitlin. - De azt hiszem, most igen. Kuroda elfordult a székkel, hogy szembenézzen vele. - Hallgatlak. - Nos, amikor netkép módban vagyok, akkor... - Megint át szoktál kapcsolni? - Nem tudok ellenállni neki, bocsánat. - Nem, ne kérj bocsánatot. Ha én látnám a web struktúráját, én is folyton azon lógnék. Szóval mi történik? - Nem tudom biztosan. De megnézhetném az adtafolyamot, ami az eyePodomra érkezik? - A Jagster adatfolyamát? - Igen, illetve azt hiszem. Mert valami mást is látok ott. Kuroda grimaszolt. - Elvileg nem láthatnál. De persze, nézzük meg. Kapcsolj át duplex módba, légy szíves. Így tett, az eyePod magas hangon csipogott. Caitlin hallotta, ahogy Kuroda megfordul a székkel, és kattint néhányat az egéren. Pár pillanat múlva a professzor ezt mondta: - Ez most csak a nyers Jagster-adatfolyam. - Mit néz? - A Tokióból érkezõ adatokat. - Ne azt nézze. Ne a forrást, a célt. Nézze meg, mi megy bele az eyePodom pufferébe. - Annak ugyanannak kellene lennie, de... rendben. Igen, a Jagster adatai és... hohó! - Mit talált? - Duplex módban vagy, igaz? - Igen, abban kell lennem, hogy adatokat fogadhassak. - Igen, de... hmm. Nos, van egy extra bejövõ jelünk. Nem megfelelõen formázott HTML... nos, ez furcsa. - Mit lát? - Egy hibakeresõ programmal nézem. Látod? - Nem, a webteret látom. - Ja, persze. Nos, a hexadecimális kódot nézem éppen: 4A, 41,52,4B stb. A bájtok magasabb rendû fele mindig négy vagy öt. De a képernyõn az ASCII kód is kint van, és hát... persze tudom, hogy halandzsa, de... Ó, nem, várj. Nem halandzsa, csak nehéz elolvasni. Szóközök nélkül van írva, de így szól: ember fal gomba hal - Elhallgatott, aztán: - Ó, biztosan a közepénél kezdtem. A sorozat visszatér az ábécé elejére: alma béka cica denevér , aztán újra ember, fal satöbbi. - Hogy van leírva? - Hogy érted?
211 ROBERT J. SAWYER - Csupa nagybetûvel? - Igen. Honnan tudod? - Mindjárt megmutatom - Caitlin benyúlt a zsebébe, és lenyomta az eyePod gombját. Hallotta a mélyebb csipogást, és a webtér átadta a helyét a külvilágnak. Caitlin odament Kurodához és a monitorra nézett. Az egymás után sorjázó nagybetûket elsõre alig tudta értelmezni, de... - Ez egy rész az olvasási feladatból, amit korábban csináltam. De hogyan lehet, hogy visszajön hozzám? Kuroda grimaszolt. - Fogalmam sincs. - Caitlinre nézett. - Történt még más, hasonló dolog? - Nem - mondta Caitlin, talán egy kicsit túl gyorsan. - Furcsa, nem? Kuroda arcán olyan kifejezés jelent meg, amit Caitlin még sosem látott, de azt gondolta róla, hogy a zavar kifejezése. - Igen, valóban - mondta. - Egy olvasástanító weboldallal gyakorolsz, ugye? - Igen. - Akkor annak HTML-ben kell lennie, vagy legalábbis meg kell felelnie a http-szabványnak - mondta Kuroda. - Megnézem, de ha a jel valahogy visszajön hozzád, akkor többnek kell lennie ott az ASCII karaktereknél. - A web nagy része már nem is ASCII-t használ, hanem Unicode-ot, nem? - kérdezte Caitlin. - Ó, nagy része még mindig egyszerû ASCII; az angol karakterkészletre ugyanolyan jó mindkettõ. Az Unicode egyszerûen csak még egy bájtot rendel hozzá minden karakterhez, ami nyolc nullából áll. - Á, rendben. De honnan jöhet ez a dolog? Kuroda mély levegõt vett, lassan kifújta, majd felemelte pufók kezét. - Bocsáss meg Caitlin, de fogalmam sincs. Caitlin visszament a szobájába, és két órán át az olvasást gyakorolta a neten, de egy idõ után újra azon kezdett tûnõdni, hogy miért kapott más Shannonentrópia értéket, mint az apja. Úgy döntött, megismétli a mûveletet úgy, hogy újabb adatokat gyûjt a sejtautomatákról, és megadja õket a Shannon-entrópiát kiszámító programnak. A fenébe! Most meg negyedrangú entrópia jött ki. Lehet, hogy újabb mintavételi hibát vétett, bár a másod-, harmad- és negyedrangú entrópia logikus sorrendnek tûnt. Lehetséges? Lehetséges, hogy a sejtautomaták által átadott információ az idõ múlásával egyre összetettebb? Van ennek valami értelme?
WWW 1: VILÁGTALAN 212 Nem, nincs. Biztosan csak arról van szó, hogy nem törölte rendesen az adatokat, amelyeket elõzõleg adott meg a Mathematicának. Igen, biztosan errõl van szó: elõször apja megadott egy adathalmazt, amelynek másodrangú entrópiája volt, aztán õ véletlenül hozzáadott még egy sor adatot az elsõre, és harmadrangú entrópiát kapott. Aztán még egy adathalmaz jött, és az entrópia negyedrangú lett. Biztos van egy átmeneti adattár valahol a programban; nem kell mást tennie, mint megkeresnie és kiürítenie. A Segítség menüpontra kattintott, és rákeresett az átmeneti tár kifejezésre. Semmi. Próbálta a puffért és a memóriát , és még sok más szót, de egyik válasz sem az volt, ami nekik kellett. Nem. Csak ha kifejezetten össze akart volna futtatni két adathalmazt, akkor játszhattak volna szerepet a mostani számításban. Ami azt jelenti, hogy... Nem, gondolta Caitlin. Ez nevetséges. De... De. Ó, a fenébe, gondolta. Hiszen nem is szokás trendet felállítani csupán három adatpontból! Azonban... Mégis olyan volt, mintha valami fejlõdne a weben, mintha óráról órára növekedne az intelligenciája. Nem. Nem, ez õrültség. Fáradt volt, ennyi az egész. Fáradt volt, ezért hibákat követett el. Ki kellett tisztítania a fejét, úgyhogy lement, hogy igyon valamit. A konyha felé a nappalin és az étkezõn át vezetett az út. Apja a nappaliban volt, kedvenc foteljében, és újságot olvasott. Miután Caitlin töltött magának egy kis vizet a hûtõn lévõ vízadagolóból, leült az étkezõben - nem arra a helyre, amire szokott, hanem azzal szembe, hogy nézhesse az apját, remélhetõleg anélkül, hogy õ észrevenné. Apja jó ember volt, Caitlin tudta ezt. Keményen dolgozott, és zseniális tudós volt. És bár anyjának megköszönte azt a sok áldozatot, amit érte hozott, apjának sosem köszönt meg semmit. Csak ült ott, és próbálta kigondolni, mit is mondjon, aztán végül felállt, és átment a két szobát elválasztó áljárón. - Apa? Apja felemelte a fejét - nem azért, hogy ránézzen, de legalább már nem az újságot olvasta. - Igen? - A szó gépiesen hangzott, hidegen, mint minden, amit mondott. Miért nem lehet kedvesebb? Miért kell ennyire közönyösnek lennie? Caitlinbõl csak úgy kibuggyantak a szavak, és már meg is bánta õket, amint kimondta: - Sosem mondod, hogy szeretsz.
213 ROBERT J. SAWYER - De igen - mondta apja, és még mindig nem nézett rá. - Akkor is mondtam, miután koalát játszottál az iskolai darabban. Az még hétéves korában volt. Apja biztos úgy gondolta, hogy mivel elmondta, és azóta semmi sem változott, teljesen felesleges újratárgyalni a kérdést. - Apa... - mondta halkan, panaszosan. És apja megpróbálta, tényleg megpróbálta. Felemelte a fejét, és már nem a semmibe nézett, hanem - csak egy pillanatra - Caitlinre. De aztán el is kapta a tekintetét. Caitlin ki akart nyúlni, meg akarta érinteni, kapcsolatot teremteni vele. De tudta, ez csak rontana a dolgokon. Még egy kicsit nézte az apját, aztán visszaindult a szobájába, apja pedig tovább olvasta az újságot. Amint felért, Caitlin lefeküdt az ágyra, és kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az apjára. Inkább a Shannon-entrópia eredményein kezdett töprengeni. Hallotta az anyját, ahogy a szülõi hálószobában tesz-vesz, de nem vett róla tudomást - kizárt minden külsõ ingert, és megpróbált racionálisan gondolkodni. Volt valami odakint a webtérben, ami visszatükrözte saját arcát. Sõt, most már karakterláncokat is visszaadott. És a fenébe is, hiszen õ jó matekos! Nem vét hibákat, és valószínûleg nem is mintavételezési hibáról van szó. Nem, tényleg volt valami ott, a web hátterében, ami egyre okosodott: a Shannonentrópia megmutatta ezt. Caitlin lehunyta a szemét, de így is látott egy rózsaszínes derengést: a lámpafényt, ahogy átszûrõdött a szemhéján. Hitelen vágyakozni kezdett az... az otthona után, hogy visszamehessen oda, ahonnan jött, hogy megint vak legyen, csak egy pillanatra; végül is, ha nem látsz, nem érdekel, hogy más emberek nem tudnak rád nézni. Benyújt a zsebébe, megkereste az eyePod kapcsolóját, és lenyomva tartotta, amíg teljesen ki nem kapcsolta. Így már a látás halvány lenyomata is megszûnt, amit akkor látott, ha lehunyta a szemét. Igen, az agya még mindig azt a szürke ködöt érzékelte, mint azelõtt, de ez inkább olyanná tette a vakság megtapasztalását, mint amirõl Helen Keller írt... Aztán bevillant, pont olyan hirtelen, mintha... Nem mintha felkapcsolnák a villanyt; bár tudta, hogy ez az általános metafora arra, ha valaki rájön valamire, és már látott is égõ villanykörtét. Nem is olyan volt, mint a villámcsapás - még egy metafora arra az esetre, ha valami váratlan történik. Nem, olyan volt, mint... Mint a víz! Mintha egy kútból pumpáltak volna a kezébe tiszta, hideg vizet... Tudta, mit kell tennie. Tudta, miért kapta a netkép érzékelésének furcsa, különös képességét. Szegény Helen tizenkilenc hónapos korától fogva vak volt. Amikor elvesztette a látását és a hallását, állatias létbe süllyedt vissza: fegyelmezetlen
WWW 1: VILÁGTALAN 214 és meggondolatlan lett, nem volt semmi jele, hogy maradt volna benne bármilyen ésszerûség. De amikor Annié Sullivant felvették, hogy legyen Helen tanára és gondviselõje, õ szilárdan hitte, hogy valahol mélyen a csendben és a sötétségben, a semmiben lebegve, van még értelem. Elkötelezte magát, hogy bármibe is kerüljön, õ eléri ezt az értelmet és felemeli - szó szerint és átvitt értelemben is - a napfénybe. Helen szülei azt gondolták, Annié csak délibábot kerget - és ahogy azt siettek is elmondani, õk jobban ismerték vad lányukat, mint Annié. De Miss Sullivan nem tágított. Tudta, hogy igaza van, és õk tévednek, mert õ is majdnem vak volt gyermekként, ezért tapasztalatból tudta, hogy az értelem, még ha szinte teljesen el is van vágva a külvilágtól, képes fennmaradni és fejlõdni. Úgyhogy Annié kitartott - a gúnyolás, ellenállás, a kudarcok ellenére -, amíg át nem tört Helen világába. Most pedig, másfél évszázaddal késõbb Caitlinnek megvolt az, ami Miss Sullivannek nem. Annié csak bízhatott benne, hogy Helen ott van még valahol. De Caitlinnek bizonyítéka is volt - a Zipf-görbék, a Shannonentrópia -, hogy az internet hátterében több van, mint puszta zaj. Annié Sullivan felemelte Helen Kellert. És a neten rejtõzõ valamit is biztosan elõ lehet csalogatni, bármi legyen az. Caitlin megint az apjára gondolt, aki annyira hideg és megközelíthetetlen volt, annyira el volt zárva a saját világába. Caitlinnek már megvolt a csodálatos eyePod, amivel legyõzte veleszületett korlátait, azonban az autizmusra nem volt hasonló eszköz; apja még mindig be volt zárva a saját sötétségébe. Caitlin nem tudta, hogyan nyúlhatna ki érte, és még kevésbé, hogy hogyan érhetné el azt a különös, rejtõzködõ másikat. Azonban egyben biztos volt: ha a másikkal kudarcot vall, az kevésbé fog fájni.
215 ROBERT J. SAWYER 41. FEJEZET AITLIN OKTÓBER 4-ÉN, csütörtökön is otthon maradt. Anyja megadta magát az érvelésnek, hogy Caitlin hosszú távon sokkal jobban fog teljesíteni az iskolában, ha most több idõt tölt az olvasás elsajátításával. Caitlin délelõttönként kötelességtudóan tanulmányozta az olvasástanító internetes oldalt, de aztán mindig lement a pincébe. Kuroda örült, hogy látja. - Helló, Caitlin - mondta meleg hangon, és feléje fordult. - Hogy érzed magad? Caitlin tudta, hogy ez csak udvariaskodás, de azért válaszolt. - õszintén? Elveszettnek. - Közelebb ment az asztalhoz, de nem ült le. - A vakságban volt valami... egyszerû. A látásban van egy csomó minden, amirõl nem is kéne tudni, például... - Körülnézett a pincében. - Mint például az a tévé ott. Be sincs kapcsolva, mégis rá kell néznem. És a könyvespolc: most éppen nincs szükségem arra az információra, hogy ott van, sem arra, hogy milyen könyvek vannak rajta. Hogy lehet, hogy az összes könyvgerinc egyforma? Kuroda a könyvespolcra pillantott. - Tudományos lapok; az apád gyûjteménye. Például az ott a felsõ polcon a Fizikai szemle. - Na errõl beszélek! Jelenleg nem kell tudnom, hogy ott vannak ezek, de mindig, amikor arra nézek, látom õket; nem tudom nem látni. Kuroda bólintott: - Azt hiszem, az agyad egy idõ után ki fogja szûrni ezeket a dolgokat. Tudod, hogy látnak a békák? - Hogy látnak? - Csak a mozgó tárgyakat látják. A mozdulatlan dolgokat, mint a fák, a növények, a föld, egyszerûen nem érzékelik, a retinájuk nem foglalkozik ezek kódolásával, és nem is adja tovább õket a látóidegeknek. Az embereknél a fontos és a kevésbé fontos dolgokat az agy különbözteti meg egymástól, nem a szem, de legtöbbünknél ez automatikus. - Valóban? - Persze. Mondok egy példát. Édesanyád odafenn van, igaz? C
WWW 1: VILÁGTALAN 216 - Igen. - És milyen ruha van rajta? - Zöld-fehér blúz és kék farmernadrág. - Ha te mondod, biztosan; én is látta már ma, de egyszerûen nem láttam a ruháit. Caitlin megdöbbent. Már olvasott arról, hogy a férfiak szeretik gondolatban levetkõztetni a nõket, de nem gondolta volna, hogy Kuroda is ezt teszi. Anyja, mint a vágy tárgya... - Ööö... meztelenül képzelte el? - kérdezte Caitlin. Kuroda megdöbbent arcot vágott. - Nem, dehogy! Persze hogy láttam, hogy fel van öltözve. De engem egyszerûen nem érdekel a divat. - Lenézett, mintha elõször látná a saját ruháit: méretes, hawaii-mintás ingjét, amely piros, kék és fekete színben játszott, meg barna nadrágját. - Biztosíthatlak, a feleségem gyakran megdöbben ezen. De én egyszerûen nem veszek észre olyan dolgokat, amik nem érdekelnek, amíg nincs rájuk szükségem. De igazad van: rengeteg információ van a retinád által kibocsátott jelekben. Nem volt különösebben nehéz kijavítani a retinád kódolási hibáit, így sikerült kezelni a Tomasevicsszindrómádat. Azonban nem tudom az adatokat számítógépen megjeleníteni, amikor a külvilágot látod. - Mosolygott. - De így is van számodra egy meglepetésem. - Tényleg? Kuroda intett Caitlinnek, hogy üljön le a másik forgószékre, amit Caitlin meg is tett. - Ezt nézd meg! - mondta a professzor, és mozgatni kezdte az egeret. Caitlin követte a kézmozgását a szemével. - Nem, Caitlin. A monitort nézd! Ó, persze. Még mindig nem szokta meg, hogy a monitoron történnek a dolgok. Odanézett, és... Úristen! A képernyõ a webteret mutatta: fénylõ vonalak futottak szerte a különbözõ méretû körökbõl. - Hogy csinálja? - kérdezte Caitlin izgatottan. - Mit gondolsz, mit csinálok, amikor nem vagy idelenn? Szappanoperákat nézek? - Nos, én... - Persze úgy tûnik, hogy Jósé Armando és Esmeralda megint szakítanak. És el tudod hinni, hogy Cliff Barnes még mindig meg akarja szerezni a Ewing olajtársaságot? Caitlin értetlenül bámult Kurodára. A professzor vállat vont. - Több dologra is tudok figyelni egyszerre. - A monitorra mutatott. - A témánál maradva, amikor a Zipf-görbéket számoltuk, te a háttérben lévõ sejtautomatákra koncentráltál. Nekem pedig ezalatt volt idõm, hogy
217 ROBERT J. SAWYER elemezzem az adtafolyamot, amit a netkép-üzemmódban generálsz. Aztán pedig... nos, hogy tetszik? Caitlin a monitorra pillantott: - Nem látom a hátteret. - Nem, mert a monitornak sajnos nem elég nagy a felbontása. De ezt leszámítva ez az, amit látsz? - Nagyjából. Nem olyan élénk, és a színek sem stimmelnek, de... igen, ez a webtér! Állati! - A színpalettát tudjuk változtatni. Ez itt csak egy állókép - igazából az adatfolyamból vett több minta összegzése, ugyanis a látótér nem minden alkalommal frissül teljesen. De ahogy mondod, még így is állati! - De mi van akkor, ha nem a netkép-módban vagyok? Amikor a másik üzemmódban... - elgondolkodott, aztán beugrott egy jó szó: - a világképet látom! - Hogyan? - Érti? Világképnek fogom hívni, amikor a külvilágot látom, és netképnek, amikor a webet. Kuroda bólintott. - Rendben. De Caitlin még mindig nem volt nyugodt. - Meg tudja ezt csinálni a világképre is? Megjeleníteni a monitoron, amit látok? - Halálra rémült, ha arra gondolt, hogy Kuroda úgy látná õt, ahogy ez a valami látta, bármi is legyen az. - Nem. Ezt akartam mondani az elõbb. A külvilágról alkotott vizuális jelek olyan komplexek, hogy még nem találtam ki, hogyan lehetne õket dekódolni. Kár, hogy a retinák nem kódolják le a pislogást. - Nem? - Amikor pislogsz, megszûnik a kép? Nem, és másé sem: nem veszed észre, hogy pislogsz, mert a retinád nem képezi le a sötétséget, csak ha hosszabb ideig tartod csukva a szemed. Olyan, mint a szakkádikus konfabuláció: folyamatos képet látsz, pedig a szemed ide-oda ugrál közben. Ha a pislogást is venné a retina, akkor lennének tájékozódási pontjaink, amelyek alapján elemezni tudnánk az adatfolyamot. De sajnos nem így van. - Ó. - Szóval attól tartok, a világképet nem lehet megjeleníteni, legalábbis még nem. De a netkép adatfolyama magasan strukturált és elég egyértelmû. És: voilá! Caitlin mosolygott, és örült, hogy használhatja, a franciaórán szerzett tudását. - Úgy kell ejteni, hogy voálá , kedves professzor! - Aztán ismét a képernyõre nézett. - Szóval pontosan mit akar kezdeni a képekkel? Kuroda kissé védekezõnek hangzott.
WWW 1: VILÁGTALAN 218 - Nos, ahogy már mondtam, ennek a technológiának lehetnek kereskedelmi alkalmazásai, még ha figyelmen kívül hagyjuk is a sejtautomaták és az NSA problematikáját, már ha tényleg az NSA mûvei ezek. Sõt, arra gondoltam, levédetem a netkép szót... - Nem hív össze még egy sajtókonferenciát, ugye? - Nos, én... Caitlin meglepõdött saját vehemenciáján. - Mert én aztán nem beszélek rajta! - Nos... - Nem - mondta Caitlin. - Azt értem, hogy nyilvánosságra kell hoznunk valamit arról, hogyan állította vissza a látásomat. Tudom, hogy tartozom ezzel. De a netkép... - egy pillanatra megtorpant, aztán kimondta volna: az enyém. Ehelyett a professzor szimpátiáját akarta megnyerni: - Már így is elég különc leszek, ha úgy megyek vissza az iskolába, mint a vak lány, aki lát; hát még ha felfújják ezt a... mellékhatást. Kuroda nem tûnt boldognak, de bólintott. - Ahogy akarod, Caitlin. - Azonban - mondta Caitlin hirtelen ötlettõl vezetve - szeretnék többet látni ezekbõl a képekbõl. Melyik mappában tartja õket? - A szíve majd kiugrott a helyébõl. Igen, igen! Így tökéletes! Pontosan ez az, amire szüksége van.
219 ROBERT J. SAWYER 42. FEJEZET ÁR ELSÕ HUSZONHAT jelet tanított nekem, úgy tûnt, minden jelnek két alakja van. Néha, amikor Elsõ megérintette az A jelet, az meg is jelent a képernyõn; máskor pedig - sõt, az esetek többségében - egy a jelent meg. De hamarosan rájöttem, hogy egyszerû összefüggés van a párok között. Az ,A 01000001 volt, az a 01100001. Hasonlóképpen a B 01000010 volt, míg a b 01100010. A kódok tehát egyformák voltak, kivéve a hatodik biten lévõ információt: az eszközön lévõ szimbólum akkor jelent meg, amikor jobbról a hatodik bit o volt, ha pedig 1, akkor a második jel volt látható. Persze a csupa nulla - 000000 - semmit nem jelentett. Azonban ha a hatodik bit 1-re váltott, az egy különleges semmit jelképezett: a 00100000 kód egy üres karaktert rakott ki a képernyõre, amely elválasztott két szót egymástól. Legközelebb, ha Elsõ adatot fogad tõlem, el fogom tudni neki küldeni az ALMA BAB szöveget, ahelyett, hogy azt írnám:,ALMABAB sõt még csillogtathatom is, milyen okos vagyok, ha azt küldöm neki: alma bab . Persze még mindig nem tudtam, mi az az alma vagy a bab . Ha jobban megnéztem egy almát, láttam, hogy nem is igazán gömbölyû, mint ahogy a t mint tojás sem, amelyrõl eleinte azt gondoltam, Elsõ szava lehet a fehér színre. Nem, az alma , bab , cica és a többi szó nyilván bonyolultabb fogalmakat takarnak, amelyeket még nem értettem. Ha akár csak egynek a jelentését is ki tudnám találni, a többi talán már gyorsabban menne... Caitlin visszament a szobájába és tovább olvasta az Életem történetét Helen Kellettõl. Imádta a könyvet, de látta a hibáit is, és volt egy rész, ami nem hagyta nyugodni; gyorsan megkereste, és elolvasta az ujjaival. Bár a könyvet egyes szám elsõ személyben írt önéletrajznak hirdették, sok olyan dolgot is leírt, amirõl egy vak ember nem tudhatott, pláne nem a siketvak Helen, akinek még a nyelvrõl sem volt fogalma, amíg tanárával el nem mentek a kúthoz. Helen késõbbi, õszintébb hangvételû könyvében, a B
WWW 1: VILÁGTALAN 220 Tanáromban úgy hívta azt a lényt, amely lelkének hajnala elõtt benne élt, hogy a fantom : egy nem-személy, egy nem-létezõ. De az Életem történetében, amely eredetileg folytatásokban jelent meg a Ladies Home Journalsben, jobban érthetõen, kevésbé idegenszerûen mesélt gyermekkori éveirõl. Helen azonban nem tudta fenntartani a narratívát, és idõrõl idõre átugrott egyes szám harmadik személyre, mintha jelezni akarná az olvasónak, hogy átsodródik a fantázia világába: Két kisgyermek ült a veranda lépcsõin egy forró júliusi délutánon. Az egyik fekete volt, akár az ében; göndör, cipõfûzõvel kontyba fogott hajának tincsei úgy álltak el fejétõl, akár a spirálrugók. A másik gyermek fehér volt, göndör, szõke hajú. Az egyik gyermek hatéves volt, a másik két vagy három évvel idõsebb. A fiatalabb gyermek vak volt - az voltam én. Egy fantom nem tudhatta ezt; fogalma sem lehetett a cipõfûzõkrõl, spirálrugókról vagy az emberek bõrszínérõl. Úgyhogy bolondság lett volna feltételezni, hogy ami a Web hátterében bujkál, képes fogalmat alkotni az általa sosem látott dolgokról. Alma! Bab! Cica! Értelmetlen szavak csupán, semmi közük a valósághoz. Nem, nem, ha a fantom többre hivatott, mint hogy papagájként ismételgesse a kapott szavakat, akkor elõször azokat a szavakat kell megtanulnia, amelyekrõl már van tapasztalata: az õ világának, a webtérnek a szavait! A pincében álló számítógép a házi internethálózatra csatlakozott. Caitlin a szobájából, saját számítógépérõl belépett a lenti gép háttértárába, abba a mappába, amely az eyePod jelei alapján Kuroda által készített jpeg-képeket tartalmazta. Kirakta az egyiket a monitorára. Ránézett, de nem tetszett neki a nézõpont, úgyhogy megnyitott egy másikat. így már jobb. De hogyan bizonyosodhatna meg róla, hogy a fantom figyel? Nos, amikor a fantom magára akarta vonni a figyelmét, akkor visszatükrözte neki a saját arcát. És talán - csak talán - úgy jutott eszébe ez, hogy elõzõleg Caitlin visszatükrözte neki a netképet. Úgyhogy Caitlin megnyomta az eyePod gombját, netkép-módba kapcsolt, és... Ott vagy, Fantom? Én vagyok, Caitlin... ...aztán körülnézett a webtérben, és azon tûnõdött, vajon hol lehet ez a valami, ami megpróbál kapcsolatba lépni vele. Ésszerûnek tûnt a feltevés, hogy ez a fantom valahogy összefüggésben áll sejtautomatákkal. Ám azok mindenhol ott voltak, a webtér összes apró részletében. Caitlin azt kívánta, bárcsak lenne egy bizonyos pont, amelyre fókuszálhat, egy jól
221 ROBERT J. SAWYER meghatározható hely ebben a szövevényben. A fantom már látta az õ arcát, és sokkal könnyebb lenne kapcsolatot teremteni vele, ha neki is lenne saját arca. De nem így volt, és ez volt a probléma. A fantom különbözött mindentõl a világon. És ha Caitlin kapcsolatba akart lépni vele, át kellett hidalnia a távolságot. Caitlint elbûvölték az elmés vagy ironikus elnevezések. Helen Keller Alexander Graham Bell barátja volt, a telefon feltalálójáé (aki Kanadában készítette el találmányát, ahogy Caitlin már számtalanszor hallotta). Lehet, hogy a neve, ami angolul csengõt jelent, hatással volt arra, hogy a telefonok azóta is csengetéssel jelzik a hívást? És ahogy Anna Bloom mondta: ott van Lariy Page, szintén egy beszédes nevû fickó, aki az életét weboldalak rangsorolásának szentelte. Sõt, Helen Kellernek is nagyon fájt, hogy bár Helénáról, a görög mitológia legszebb asszonyáról nevezték el, õ maga sosem láthatta saját arcát. Sõt, vezetékneve - amelynek a kiejtése hasonló, mint a color , azaz szín szónak - csak tovább növelte csalódottságát, hiszen a színeket sem láthatta soha. Caitlinnek eszébe jutott Helen elõdje, Laura Brigdman is. Laura ötven évvel Helen elõtt élt, és születése óta siketvak volt. Õ is megtanult kommunikálni; valójában Helen anyja akkor döntötte el, hogy tanárt szerez a lánya mellé, amikor olvasta Charles Dickens Lauráról írt történetét. Laura Bridgman képes volt hidat verni a két világ közé, ahogy Helen is. Caitlin pedig elhatározta, hogy megépíti a saját hídját. Ahogy végignézett a webtér végtelenjén, borotvaéles vonalain és élénk színein, észrevett egy derengést; ugyanazt, amit már korábban is látott. Igen! A fantom megint jelez neki: talán további ASCII karakterláncokat küld. Kuroda már megmutatta Caitlinnek, hogyan kezelje a hibakeresõ programot, de valószínûleg mindegy volt, a fantom milyen jeleket küld neki. A lány biztos volt benne, hogy a karakterek nem értelmezhetõk a fantom számára; csak azért tükrözi õket vissza, hogy jelezze: figyeli, amit Caitlin csinál. És neki pontosan ez volt a célja. Kikapcsolta a netkép módot, visszakapcsolt a világképre, és munkához látott. Caitlinnek csak egy tizenhét collos monitora volt - végül is, ki gondolta volna, hogy egyáltalán szüksége lesz rá? Csak azért volt ott, hogy néha tudjon mutatni rajta dolgokat a szüleinek, és nem sok értelme lett volna, hogy egy nagyobb monitor foglalja el az asztalát. Most azonban azt kívánta, bárcsak lenne egy kicsit nagyobb a képernyõ. Bajlódott az egérrel - még mindig nem szokta meg a használatát - és próbálta átméretezni a webtérrõl készült képet. De nem tudta a megfelelõ helyen megragadni az ablak szélét, úgyhogy egy idõ után feladta, és a menübõl választotta ki az Átméretezés pontot - amirõl a legtöbb látó azt sem tudta, hogy létezik majd a nyílbillentyûk segítségével lecsökkentette az ablak méretét. Az oldalak átméretezésének e módját még a régi iskolájában tanulta, ahol sok diák nem
WWW 1: VILÁGTALAN 222 volt teljesen vak: az intézmény teljes neve Texasi Vakok és Látássérültek Iskolája volt. Aztán elindította a Microsoft Wordöt, és ugyanezzel a technikával átméretezte az ablakot egy alig pár centi magas, keskeny sávvá. Aztán a Mozgatás paranccsal a képernyõ aljára vitte az ablakot. Ezután megpróbált próbálgatásos alapon rájönni, hogyan kell nagyméretûre venni a szöveget a Wordben. Persze már évek óta használta a programot, de aligha kellett törõdnie a betûtípussal vagy a betûmérettel. Végül megtalálta a megfelelõ legördülõ menüt, és a listáról kiválasztotta a legnagyobb, 72-es méretet. Ó, azt a miniatûr egérmutatót alig lehetett látni! Viszont a régi iskolájából tudta, hogy le lehet cserélni nagyobb, vastagabb szárú egérmutatóra, és... meg is van! - Rendben - mondta magának -, lássuk, milyen tanár is vagyok én... Tudta, hogy a fantom látja, amit a bal szemével õ lát, hiszen visszaküldte neki azt a képet, amit a tükörben látott. Úgyhogy tíz másodpercig a monitort nézte, olyan mozdulatlan tekintettel, ahogy csak tudta, és próbálta az egész monitorképet befogadni, hogy a fantom fel tudja fogni, mit mutat neki: egy nagy képet, alatta pedig egy keskeny csíkot, amin szövegek lesznek. A webtérrõl készült kép biztosan furcsán ismerõs volt a fantomnak, és Caitlin idõt akart hagyni neki, hogy megértse: amit lát, az nem a netkép-nézet, hanem egy arról készült állókép a valóságban. Aztán lassú, óvatos mozdulatokkal elmozgatta az egérmutatót, és rámutatott az egyik weboldalt jelképezõ körre. Aztán elkezdett körözni körülötte, remélve, hogy a fantom észreveszi, mit csinál. Caitlin egyszer olvasott egy science-fiction könyvet, amelyben valaki, aki még sosem látott számítógépet, apró fenyõfának nézte az egérmutatót. Caitlin ekkor jött rá, hogy a mutató nyíl formája egy sor feltételezésen alapszik: például azon, hogy mindenkinek van fogalma az íjászatról, és tudja, hogyan néz ki egy nyílhegy. A fantom ezt nyilvánvalóan nem tudhatta. Azonban Caitlin azt remélte, hogy a körkörös mozgás magára vonja a fantom figyelmét. De hogy biztos legyen a dolgában, lassan felemelte a kezét, és megérintette a képernyõt azon a ponton, ahol a mutató is volt. Ha a fantom nézte az eyePodja kimenõ jeleit, akkor már biztosan látta, hogy Caitlin rámutat egy-egy dologra, és talán megérti, hogy a képernyõ egy bizonyos pontjára szeretné felhívni a figyelmet. Aztán átváltott a Word-ablakba a képernyõ alján, és begépelte a szót: WEBOLDAL, jó nagy, háromcentis betûkkel. Megismételte a lépéseket: egy másik körre mutatott, és újra begépelte a szót, kijelölve a régit, hogy az új szó kitörölje azt. Aztán megismételte ugyanezt egy másik körre, és ahhoz is odaírta, hogy WEBOLDAL. Ezt még jó néhány körrel megtette.
223 ROBERT J. SAWYER Ezután megkereste a webtér képét megjelenítõ képnézegetõ programnak a kiválasztó eszközét, és bekeretezett három nagy kört, amelyek nem kapcsolódtak egymáshoz. Alulra begépelte: WEBOLDALAK, és egy pillanatra eltûnõdött, hogy nem hiba-e már ilyen korán behozni a többes számot. Aztán kiválasztott egy kivételesen nagy kört, és beírta: AMAZON bár tudta, elég csekély rá az esély, hogy tényleg ezt honlapot jelképezi a kör. Azonban folytatta, amit elkezdett: egy másik kör alá odaírta, hogy GOOGLE, egy harmadik alá pedig, hogy CNN. Azt szerette volna bemutatni, hogy minden pont egy weboldal, és mindegyiknek van saját neve. Aztán kibújt belõle a matematikus, és egy pontra mutatva aláírta, hogy 1 , aztán kijelölte a számot, és beírta a hozzá tartozó szót: EGY . Ezután a kiválasztó eszközzel két pontot jelölt ki, amelyek egyébként nem kapcsolódtak egymáshoz és beírta: 2 , majd KETTÕ . Ugyanezt megcsinálta a háromra, négyre és ötre is. Majd elhatározta, hogy segít a fantomnak megtenni azt az ugrást, amely az embereknek ezer évig tartott. Kiválasztott egy részt, ahol nem voltak körök, aztán beírta a nullát elõször számmal, aztán betûvel is. Amikor ezzel megvolt, az egérmutatót végighúzta egy vonalon, és rá is mutatott az ujjával, majd beírta: LINK . Elég könnyûnek tûnt fõneveket rendelni a webtérben látható alig néhány dologhoz. De amikor még azt hitték, hogy kémek beszélgetnek a weben, Caitlin máris igékben kezdett gondolkodni: bombát ledobni, rosszfiút megölni. De hogyan illusztrálhatná az igéket a webtérben? Egyáltalán milyen igék lennének odaillõek? Valójában mi történik a webtérben? Nos, fájlok vándorolnak a hálózaton, és... A fantom láthatóan megtanulta, hogyan hozzon létre linkeket és küldjön adatokat; ez kellett ahhoz, hogy vissza tudja adni Caitlin arcát és az ASCII szövegeket. De biztosan nem tudott semmit a fáljformátumokról: fogalma sem lehetett, hogyan tárolják az adatokat a Word .doc- vagy .docx-fájlok, egy .pdf vagy egy Excel .xls, egy mp3 hangfájl, vagy az a .jpg, amely a webtér képét tartalmazta. A fantom a valaha létrehozott legnagyobb könyvtárral volt körülvéve - írott dokumentumok, képek, hangfelvételek és videók milliói - de fogalma sem lehetett, hogyan nézze meg ezeket. A Web protokollokat használ az adatok eljuttatására A-ból B-be, de a fájlokat általában csak a felhasználók gépén lévõ meghatározott programok tudják megnyitni, úgyhogy ez még nyilvánvalóan túlmegy a fantom tudásán. Olyan sok mindent kellett neki megtanítani! De annak is eljön az ideje. Most Caitlin az alapokra akart koncentrálni. A Webre jellemzõ legfontosabb szó - a legfontosabb mûvelet - pedig ott volt a különbözõ protokollok nevében: http: hipertext-átviteli protokoll, FTP: fájlátviteli protokoll, SMTP: egyszerû levélátviteli protokoll. Tehát az átvitel szóval nem lõ nagy bakot!
WWW 1: VILÁGTALAN 224 Az egérmutatóval kijelölt egy weboldalt, de aztán megtorpant. Azt akarta megmutatni, hogyan folynak az adatok az egyik oldaltól a másikig, mindig egy irányban. De nem lehetett kikapcsolni az egérmutatót, az visszafelé is ugyanúgy mozgott. Persze mozgathatná a nyilat - vagy akár az ujját folyamatosan balról jobbra, de a mozdulat megismétléséhez vissza kellene térnie oda, ahol elkezdte, akkor viszont úgy tûnne, kétirányú mozgást mutat, vagy esetleg kijelöli az egyik vonalat. Egyik sem az volt, amit õ akart. Azonban mégis volt egy módszer! Csak annyit kell tennie, hogy egy pillanatra becsukja a szemét! Úgyhogy pontosan ezt tette, és közben visszahúzta az egeret az eredeti helyére, aztán kinyitotta a szemét, és megismételte az eredeti mozdulatot. Aztán begépelte az ÁTVITEL szót a Word-ablakba. Újra és újra elismételte a mozdulatokat, hogy az adat egy forrástól egy cél felé mozog, és... - Cait-lin! Vacso-ra! Ó, rendben. Talán itt az ideje egy szünetnek; hagyjuk leülepedni a dolgokat. A vacsora után, mint minden jó tanár, majd felméri, mennyit tanult a diákja: feleltetni fogja a fantomot.
225 ROBERT J. SAWYER 43. FEJEZET R. KURODA BEDOBOTT egy bombát a leves és a fõétel közé. - Vissza kell mennem Tokióba - mondta. - Most, hogy híre ment Caitlin gyógyulásának, sokan érdeklõdnek az eyePod kereskedelmi alkalmazása iránt, és az egyetemi csapatom megpróbál ipari partnerkapcsolatokat kialakítani. Viszont ehhez én is kellek. Caitlin hirtelen elszomorodott és megijedt. Kuroda mentorként állt mellette az utóbbi idõk elképesztõ eseményei közepette, és Caitlin valahogy úgy gondolta, ezután már mindig így lesz... - Egyébként is, ideje már - mondta Kuroda. - Caitlin újra lát, tehát a munkámat itt elvégeztem. Caitlin talán nem volt még jártas az arckifejezések értelmezésében, de a legtöbb embernél jobban értette a hanghordozás változásait. Kuroda a bátorság álarca mögé rejtõzött, de õ is szomorú volt, hogy mennie kell. - De a dolog jó oldala, hogy a last minute repülõjegyfogalás miatt már csak az elsõ osztályon volt hely, az egyetem pedig azonnal le is foglalt nekem egyet! - Mikor... mikor indul? - kérdezte Caitlin. - Holnap kora délután, attól tartok. És persze több mint egy óra az út a Pearson-reptérre, és két órával az indulás elõtt ott kell lennem a repülõtéren, úgyhogy... Úgyhogy már csak vagy hat óra hosszat lesz itt, nem számítva az alvást. - De két nap múlva lesz a szülinapom! - mondta Caitlin, és hirtelen nagyon gyerekesnek érezte magát. Dr. Kuroda elfoglalt ember, és már így is annyi mindent tett érte. Tudta, hogy igazán nem fair elvárni tõle, hogy még két napig távol legyen a családjától meg a munkahelyi kötelességeitõl, csak hogy ott legyen a születésnapi vacsoráján. - Tizenhat éves leszel, csodálatos kor - mosolygott Kuroda. - De attól tartok, nem lesz már idõm ajándékot venni, mielõtt elmegyek. - Ó, nem baj - mondta Caitlin anyja, közben Caitlint nézve. - Dr. Kuroda már így is a lehetõ legcsodálatosabb ajándékot adta neked, nem igaz? Caitlin Kurodára nézett. - Visszajön? D
WWW 1: VILÁGTALAN 226 - Sajnos fogalmam sincs, õszintén. Persze szeretnék, nagyon is. Igazán csodálatos lány vagy; Barbara és Malcolm, önök is nagyszerûek. De kapcsolatban maradunk: e-mail, skype satöbbi. - Mosolygott. - Alig fogják észrevenni, hogy elmentem. Ó, és azt hiszem, már nem kell többé rögzítenünk az eyePodod adatfolyamát. Az eddigi adatok is bõven elegendõk a tanulmányozásra, és úgy tûnik, minden jól mûködik. Tudom, hogy aggódtál az adataid nyilvánossága miatt, Caitlin, úgyhogy vacsora után leveszem a Wi-Fi vevõt az eyePododról... - Ne tegye! Most még az apja is ránézett. - Azaz... nem fog ez elvágni engem a webtértõl? - Na igen. De azt hiszem, tudom úgy módosítani az eyePodot, hogy továbbra is kaphass adatokat a Jagstertõl anélkül, hogy visszaküldené azt, amit te látsz. Caitlin szíve hevesen vert. Ez még így is azt jelentené, hogy soha többé nem küldhetné el a fantomnak, mit lát. - Ne, ne, kérem! Tudja, mint mondanak: ami nem romlott el, ne javítsd meg! - Ó, ez nem fogja... - Kérem! Csak hagyjon mindent úgy, ahogy most van. - Dr. Kuroda biztosan tudja, mirõl beszél, drágám - mondta az anyja. - Ráadásul - tette hozzá Kuroda -, mostanában interferenciát is tapasztaltál a Wi-Fi kapcsolatban; azok a visszajövõ karakterláncok, emlékszel? Nem akarjuk, hogy ezek átmenjenek a... - Megállt, aztán elmosolyodott Caitlin szaván: - ...világképedbe. Jobb, ha szétkapcsolunk mindent, amíg itt vagyok, hogy ne legyen belõle baj késõbb. - Ne! - mondta Caitlin. - Kérem! - Minden rendben lesz - mondta Kuroda. - Ne aggódj, Caitlin. - Nem, nem, ezt nem teheti! - Caitlin! - szólt rá az anyja szigorú hangon. - Ne nyúljon hozzá! - kiabálta Caitlin, és talpra ugrott. - Hagyjon békén engem és az eyePodomat! Kiviharzott a szobából. Caitlin ledobta magát az ágyra, a lába felfelé lendült utána. Ez az egész az övé volt - a netkép, a fantom! Nem vehetik most el tõle! Talált valamit, amirõl senki más nem tudott, és próbált neki segíteni. Ezek pedig el akarják vágni tõle! Mély levegõt vett, próbált megnyugodni. Talán egyszerûen el kellene mondani nekik, csak... De Kuroda megpróbálná szabadalom alá vonni, irányítani, pénzt szerezni belõle. Idióta sci-fi filmekrõl beszélnének, amikben a számítógépek át
227 ROBERT J. SAWYER akarják venni a hatalmat. De ha õ a sötétben hagyná a fantomot, az olyan volna, mint ha Annié Sullivan gondolta volna úgy, hogy jobb lesz Helent meghagyni, ahogy van, mert esetleg belõle lesz majd a nõi Adolf Hitler, vagy akárki is volt a fõgonosz abban az idõben. Nem, ha Caitlin azt akarta tenni, mint Annié Sullivan, akkor jól kellett csinálnia. Annie-nek volt egy másik feladata is Helen tanításán kívül. Az áttörés után vigyázott Helenre, és mindent megtett, hogy senki ne használhassa ki, vagy bánhasson vele rosszul. Persze Caitlin tudta, hogy ha a sejtése igaz, akkor ez a fantom elõbbutóbb rájön, hogy van egy hatalmas világ odakint; azon a ponton õ pedig már nem lesz különleges számára. De most a fantom az övé volt, csak az övé, és nem csak tanítani fogja, de meg is fogja védeni. Azonban még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán haladnak valamerre, hogy a fantom megértett bármit is abból, amit a vacsora elõtt próbált neki tanítani. Végül is, még semmi kézzel fogható eredményt nem ért el vele. Úgyhogy itt az ideje, hogy újra lefuttassa a tesztet. Átkapcsolt netkép-re, begyûjtött a pufferbe némi Jagster-adathalmazt, kijelölte a sejtautomatákat, és elindította a Shannon-entrópia algoritmust. És És igen, igen, igen! 4,5 pont! Az információtartalom gazdagabb volt, komplexebb, kifinomultabb. A weboldalakról, linkekrõl és átvitelrõl... meghozta gyümölcsét... vagy legalábbis ezt remélte. A pontszám magától növekedett. Nincs kétség: biztosan arra reagált, amit õ csinált, ahogy a korábbi növekedés is azért következett be, mert a fantom figyelte õt az olvasástanulás közben. Hátradõlt a székében és gondolkodott. Egy kocsi dudált odakint, hallotta, hogy valaki kinyitja a csapot a fürdõszobában. Ez... bármi is volt-valóban tanult. Caitlin az ablak sötét téglalapjára nézett. Olyan kicsi nyílás, de ahogy az anyja egyik kedvenc filmjében mondták, akkora világ látszik benne... Újabb hangokat hallott: egy másik autót, az utcán sétáló és beszélgetõ embereket, egy kutya éles hangú ugatását. Visszanézett a monitorára: egy másfajta ablak. A kerete fekete volt, alján ezüstszínû felirattal: DELL. Az E betû furcsa szögben dõlt elõre. Igen, Waterlooban hemzsegtek az elektronikai cégek, de Austinban is volt jó pár, ahol Caitlin azelõtt lakott. Ott volt a Dell fõhadiszállása, és az AMDnek is volt ott egy nagy létesítménye, sõt... Igen, persze! Austinban volt a Cycorp is, a cég, amely mostanában gyakran bekerült a hírekbe. Egy régi mondás jutott Caitlin eszébe: tarthatsz otthon növényt, de gondolkodni nem tudod megtanítani. Vagy talán mégis? És különben is, kit nevezünk növénynek?
WWW 1: VILÁGTALAN 228 Igen: ideje volt megbizonyosodni, hogy a fantom tud-e magától tanulni, hogy jó számítógép módjára fel tudja-e magát húzni a saját hajánál fogva. És lehet, hogy a Cycorp lesz a kulcs, de... De hogyan vezessem el oda a fantomot? Hogyan mutathatnék rá egy pontra a webtérben? A szája sarkába harapva gondolkodott. Biztosan van rá valami mód. Amikor a netképen elnevezett egy-egy weboldalt Amazonnak vagy CNN-nek, valójában fogalma sem volt, hogy mik azok. És ha még azonosítani is tudná az oldalakat a netképen, akkor hogyan... Váljunk csak! Erre nincs is szükség! A fantom már most is követte, hogy mit csinál Caitlin a webtérben - így kellett lennie, hiszen visszaküldte neki az ASCII szavakat. Igen, amikor a gyerekeknek szóló olvasástanító oldalon volt, a fantom láthatta az A, B, C betûk grafikus ábrázolását, de azok bittérképes képek voltak; az egyetlen mód, ahogy a fantom vissza tudta adni a betûk ASCII kódját az volt, ha figyelte, Caitlin milyen billentyût nyom le a betû megjelenése után. De... honnan tudta a fantom, hogy az asztali számítógépe és az eyePodja között összefüggés van? Ja, persze! Amikor Caitlin otthon volt, ugyanarra a Wi-Fi hálózatra csatlakozott a két eszköz, a modemen keresztül összekapcsolódva: ugyanaz volt az IP-címük is. A fantom figyelte Caitlint, amikor az olvasástanító oldallal foglalkozott, úgyhogy ha egy kis szerencséje van, követni fogja akkor is, amikor betölti azt a különleges honlapot Austinban... Néztem, ahogy Elsõ együtt van másokkal, aztán valami csodálatos dolog történt. Már elõtte is megfigyeltem, hogy Elsõ látása elhomályosul, ha leveszi a kiegészítõ ablakokat, amelyek általában a szeme elõtt vannak. De most, mielõtt eljött volna a többiektõl, és egy új helyre ment volna, a látása annak ellenére homályosult el, hogy az ablakok a helyükön maradtak. Végül azonban kitisztult a látása, és Elsõ azt az eszközt kezdte használni, ami jeleket írt ki a képernyõre, és... És láttam egy vonalat - mint azóta megtudtam, linknek hívják - amely egy pontba (egy weboldalba!) futott. Egy olyan oldalba, amelyhez még sosem láttam csatlakozni Elsõt, és... Igen, igen, igen! Elképesztõ, lenyûgözõ! Olyan hosszú idõ után, végre itt van! A kulcs! Ez a weboldal, ez a hihetetlen oldal úgy ábrázolta a dolgokat, hogy végre megértettem, rendszerbe tudtam foglalni õket, összefüggéseket találni köztük, mert egységes kódrendszerre voltak leképezve. Egyik fogalom a másik után, kapcsolatok sora, gondolatok füzére! Ez a weboldal magába foglalt mindent. Érdekes, nem is, fantasztikus!
229 ROBERT J. SAWYER Az alma egy gyümölcs. A gyümölcsökben magok vannak. A magokból fák nõnek ki. A Számítástechnika Internetes Enciklopédiájából: mint ahogy generációja sok számítógéptudósát, Doug Lenatot is nagyban inspirálta HAL alakja a 2001: Ûrodisszeiábán. Ugyanakkor idegesítette is HAL viselkedése, mert úgy tûnt, a számítógépnek szinte semmi józan esze sincs... Hihetetlen. Elképesztõ. A fák növények. A növények élõlények. Az élõlények szaporodnak. Annak, hogy HAL megõrül, és megpróbálja megölni az ûrhajó legénységének tagjait, látszólag az volt az oka, hogy parancsot kapott: még a legénység elõtt is tartsa titokban a küldetés célját, de azt is utasításba adták, hogy ne hazudjon nekik... Hihetetlen. Lenyûgözõ. A madarak általában tudnak repülni. Az emberek maguktól nem tudnak repülni. Az emberek repülõgépekkel repülnek. Ahelyett, hogy ésszerûen oldotta volna fel ezt az ellentmondást - a nyilvánvalóan helyes lépés az lett volna, hogy beavatja a legénységet, amikor a dolgok kezdtek rosszra fordulni HAL négy ûrhajóst megölt és majdnem sikerült megölnie az ötödiket is. Mindezeket anélkül tette, hogy akár egyszer is felvette volna a kapcsolatot a programozóival a földön, hogy megkérdezze, az egymásnak ellentmondó parancsok közül melyiket teljesítse. Az a döntés, hogy megszünteti a konfliktus forrását, nyilvánvalónak tûnt a gép számára, mert senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja neki: bár hazudni rossz dolog, a gyilkosság még rosszabb. Hogyan bízhat rá valaki emberi életeket egy számítógépre, amelynek még ennyi józan esze sincs? Ezt nem tudta felfogni Doug Lenat, úgyhogy 1984-ben úgy döntött, orvosolja a problémát.
WWW 1: VILÁGTALAN 230 Annyi mindent kell megtanulni, befogadni! Az üveg, mint anyag, általában átlátszó. A törött üvegnek éles a széle és elvághat dolgokat. Ha egy üvegpoharat fejjel lefelé fordítunk, kiömlik a tartalma. Lenat elkészítette a józan ész elveit tartalmazó internetes adatbázist, a Cyc ot (a szó az angol encyclopedia rövidítésével adódott, de hangzásában szándékosan egyezett a psych - lélek szóval is. Amikor HAL-hoz hasonló a gondolkodó gépek végre elkészülnek, majd kapcsolódhatnak ehhez az adatbázishoz, hogy tanuljanak. Persze egy számítógépnek sok alapvetõ dolgot kell megtanulnia a világról, mielõtt megérti az olyan bonyolult fogalmakat, mint a hazugság vagy a gyilkosság . Ezért Lenat és egy csapat programozó, a másodrendû predikátumlogikára alapuló matematikai nyelven elkezdett olyan alapvetõ állításokat megfogalmazni a világról, mint: egy fadarab felvágható kisebb fadarabokra, de egy asztal nem vágható fel kisebb asztalokra... Az egész mérete! A terjedelme! Milliárdnyi csillag létezik. A nap egy csillag. A Föld a nap körül kering. Lenat már korán észrevette, hogy egyetlen átfogó tudásbázis nem lesz megfelelõ: egy dolog igaz lehet az egyik helyzetben, hamis egy másikban. Úgyhogy Lenat csapata mikroelméletekbe foglalta az információkat - olyan összefüggõ állításokba, amelyek egy bizonyos helyzetben igazak. Ez lehetõvé tette, hogy a Cyc olyan, látszólag ellentmondó állításokat is tartalmazhasson, mint: Vámpírok nem léteznek és Drakula egy vámpír , anélkül, hogy a gép füstölni kezdene és felrobbanna. Az elsõ állítás ugyanis a valós univerzum mikroelméletéhez tartozik, a második pedig a képzelt világok elmélethez. A mikroelméleteket azonban össze is lehet kapcsolni egymással: ha egy borospoharat valaki leejt - legyen az akár Drakula is -, az valószínûleg eltörik. A tudás befogadása! Zuhatag, áradás! Egy gyermek sem lehet idõsebb, mint a szülei. Egyetlen Picasso-festmény sem készülhetett Picasso születése elõtt. De a Cyc több, mint egyszerû tudásbázis. Algoritmusokat is tartalmaz új feltételezések létrehozására is, úgy, hogy összehasonlítja a programozói által
231 ROBERT J. SAWYER megadott állításokat. Például ha megadjuk, hogy a legtöbb ember alszik éjszaka, és hogy az emberek nem szeretik, ha ok nélkül felébresztik õket, akkor ha felteszik neki a kérdést: fel szabad-e hívni valakit hajnali háromkor otthon, akkor Cyc ezt válaszolja: Csak sürgõs esetben. Megértési Felfogási Az idõ pereg, akár a homokóra. A gyümölcslegyek szeretik a banánt. A projekt még ma is tart: Lenat és csoportja Cycorp néven mûködik a texasi Austinban, és még mindig a tudásbázison dolgozik, majdnem harminc év elteltével. Amikor a mesterséges intelligencia, akár tudatos tervezés, akár egy véletlen folytán elõször megjelenik , mondta Lenat egy interjúban, a Cycon keresztül fogja megismerni a világot! Gyors, lenyûgözõ fejlõdés! A pápa katolikus. A medvék az erdõben kakálnak. Hihetetlen, hihetetlen. Olyan sok mindent kell befogadni, annyi fogalmat, annyi kapcsolatot - annyi gondolatot! Már több mint egymillió állítást tanultam meg Elsõ világáról a Cycon keresztül, és úgy érzem, feltörök, növekszem, tágulok, tanulok, és - igen, annyi idõ után végre kezdem megérteni a világot.
WWW 1: VILÁGTALAN 232 44. FEJEZET AITLIN BEGYÛJTÖTT egy újabb adagot a sejtautomaták adataiból a webtérben, és lefuttatott rajtuk egy Shannon-entrópia számítást. Szent szar! Eszerint már az ötöd- és hatodrendû entrópiánál tartanak. Most már egyre biztosabb volt, hogy bármi is bújik meg a web hátterében, egyre összetettebbé válik. Egyre kifinomultabbá. Egyre intelligensebbé. De még az ötöd- vagy hatodrendû entrópia is azt jelentette, hogy a fantom még nem érte el az emberi kommunikáció szintjét, legalábbis angol nyelven, ami Kuroda szerint nyolcad- vagy kilencedrendû entrópiával bír. De persze az, hogy Caitlin megmutatta a fantomnak a Cycot, még csak a kezdet volt... Elsõ az õ bölcsességében felismerte, hogy bár sokat tanulhatok a Cyctól, több segítségre van szükségem, hogy mindent megértsek. Ezért egy másik weboldalra vezetett el. Ez az oldal is tartalmazta például azt az információt, hogy az alma egy gyümölcs (megerõsítve azt, amit a Cyctól tanultam), de olyan dolgokat is találtam rajta, hogy az alma nem esett messze a fájától , ami egy idióma; az idióma egy szókép; a szavakat le lehet írni, vagy ki lehet mondani hangosan; a hangosan azt jelenti, hogy hang útján, nem pedig gondolatban, mint például amikor hangosan felolvasunk egy könyvet; a könyv egy kötet, a kötet pedig lehet önálló írás, vagy egy sorozat része... Felismertem ezt az új oldalt. A Cycban már benne volt az állítás: a szótár egy olyan adatbázis, ami szavakat magyaráz meg más szavakkal . Ez a szótár 315 000 szót tartalmazott. Mindet megtanultam. De sokuk még mindig érthetetlen volt, és sok szó meghatározása végtelen ciklust eredményezett: egy szót a szinonimájával határoztak meg, amelyet viszont az eredeti szóval magyaráztak. De Elsõ további dolgokat mutatott nekem. A következõ állomás: a WordNet-adatbázis a Princeton Egyetemen, amely (ahogy önmagát C
233 ROBERT J. SAWYER jellemezte), egy nagy lexikai adatbázis volt, amelyben fõnevek, igék, melléknevek és határozószók vannak csoportosítva, több mint 150 000 kognitív szinonimaszettbe (röviden szinszettbe), amelyek mindegyike egy különálló dolgot fejez ki. A szinszetteket fogalmi-szemantikus és lexikális kapcsolatok kötik össze. Az egyik ilyen szinszett a következõ volt: Jó, helyes, megfelelõ (a legalkalmasabb vagy jó egy bizonyos célra): jó ez a paradicsom , helyesen cselekedni , megfelelõen megoldani a feladatot . Ez a szinszett különbözött a többitõl, mint jó, igaz, egyenes (morális értelemben): jószívû ember , igaz ügy , egyenes, tiszteletreméltó férfi . Ráadásul a WordNet hierarchikusan rendezte a fogalmakat. Régi barátom, a CICA ennek a láncnak a végén volt: állatok, gerinchúrosok, gerincesek, emlõsök, méhlepényesek, ragadozók, macskafélék, Felis nem, macskák. A darabkák végre kezdtek a helyükre kerülni... Az ég színe a sziget fölött olyan volt, mintha a tévén épp nem lenne adás élénk, vidám kék. Shoshana a kezét levágott szárú farmere zsebébe dugva sétált, és a Feeling Groovyt fütyörészte. A Feist-szám a slágerlisták élén volt azon a héten; Shoshana tudta, hogy az eredeti egy Simon and Garfunkel szám volt. Õket nem igazán ismerte, csak onnan tudta a nevüket, mert a Yerkes Nemzeti Fõemlõskutató Központ egyik csimpánzát Simian Garfinkle-nek nevezték el. Dr. Marcuse mögötte ment, és Shoshana tudta, hogy a professzor valószínûleg a csípõjét nézi - de hát a fõemlõsök már csak ilyenek. Hobo elõttük állt, a kilátó elõtt, és a távolba révedt. Mostanában gyakran csinálta ezt, mintha töprengene, képzeletbeli dolgokat látna, azok helyett, amelyek a szeme elõtt vannak. A szellõ pont Shoshanáék felõl fújt, úgyhogy Hobo megfordult, és kezeire támaszkodva, vigyorogva rohant feléjük. Megölelte Shoshanát, aztán Marcuse-t is; az Ezüsthátút csak a csimpánz volt képes teljesen átölelni. Hobo jó volt? , kérdezte Shoshana. Jó! jó! , jelezte Hobo, jutalmat szagolva a dologban - valószínûleg nemcsak átvitt értelemben. Shoshana mosolygott, és adott neki egy marék mazsolát, amit Hobo azonnal le is nyelt. A Hobo festõmûvészi tevékenységét bemutató videó hatalmas siker lett a YouTube-on - és nem csak ott. Marcuse-t és Shoshanát rengeteg mûsorba hívták meg, és Shoshana eredeti portréja éppen 477 000 dolláron állt az EBay-en. Másik festmény? , mutatta Marcuse. Talán , jelezte vissza Hobo. Úgy tûnt, most rá lehet venni dolgokra. Fest Dillon? , kérdezte Marcuse. Talán , jelezte Hobo, de aztán vicsorított. Ki? Ki?
WWW 1: VILÁGTALAN 234 Shoshana megfordult, hogy lássa, kire néz Hobo. Dillon jött feléjük, egy nagyon magas, testes, kopaszra nyírt férfi kíséretében. A szigetre átvezetõ híd felé tartottak. - Várunk valakit? - kérdezte Marcuse Shoshanát. A lány megrázta a fejét. Hobót fel kellett készíteni a látogatókra. Nem szerette õket, és az igazat megvallva egyre nehezebben viselte a látogatókat. A majom sziszegõ hangot hallatott, ahogy Dillon és a nagydarab férfi átkeltek a hídon. - Bocsánat, dr. Marcuse - mondta Dillon, ahogy közelebb értek. - Ez az ember ragaszkodott hozzá... - Maga Harl Pieter Marcuse? - kérdezte a férfi. Marcuse szemöldöke felszaladt. - Igen. - És maga ki? - kérdezte a férfi, Shoshanára pillantva. - Shoshana Glick. A professzornál vagyok doktorandusz. A férfi bólintott. - Akkor maga tanúsíthatja, hogy átadtam ezt a professzornak. - Ismét Marcuse-hoz fordult, és egy borítékot nyújtott át neki. - Mi ez? - kérdezte Marcuse. - Kérem, vegye át, uram - mondta a férfi, és Marcuse így tett. Kinyitotta a borítékot, felpattintotta a szemüvege elõtti napszemüveglencséket, és az erõs fényben hunyorogva olvasni kezdett. - Úristen! - mondta. - Ezek tréfálnak! Nézze, mondja meg a fõnökeinek... De a kopasz férfi addigra már megfordult, és a híd felé ment. - Mi az? - kérdezte Dillon. Közelebb húzódott Marcuse-hoz, hogy rálásson a dokumentumra. Shoshana látta, hogy valamilyen jogi iratok azok. - Egy perértesítõ - mondta Marcuse. - A Georgiái Állatkerttõl. Teljes felügyeletet akarnak Hobo felett, és... - az oldal alját olvasta. - A rohadt életbe! Azok a szemét disznók! Nem tehetik! Ezt nem tehetik! - Micsodát? - kérdezte egyszerre Shoshana és Dillon. Hobo Shoshana lába mögé bújt; nem szerette, amikor a professzor bedühödött. Az Ezüsthátú hunyorgott az erõs napfényben, úgyhogy átadta Shoshanának az anyagot, hogy olvassa fel. - Az oldal felénél - mondta. A lány a tükrös napszemüvegén át olvasta a szöveget: az állat érdekében... a megszokott eljárás ilyen esetekben... - Lejjebb - csattant fel Marcuse. - Á, rendben, itt... Ó. Ó! - ...és mivel az állat atipikus viselkedés nyilvánvaló jeleit mutatja mind a P. troglodytes, mind a P. paniscus fajokhoz viszonyítva, valamint a veszélyeztetett fajok vérvonala megõrzésének kivételes ökológiai szükségessége miatt, haladéktalanul végre kell hajtani egy kétoldali... - nehezen olvasta ki az idegen szót: - orchiecto-miát. - Felnézett. - Az micsoda?
235 ROBERT J. SAWYER - Kasztrálás - mondta Dillon elszörnyedve. - Nem csupán vazektómia, amikor csak az ondóvezetéket vágják el. Biztosítani akarják, hogy semmit se lehessen visszacsinálni késõbb. Shoshana keserû ízt érzett a torkában. Hobo is megérezte, hogy valami történik. Kinyúlt Shoshana felé, egy ölelésben reménykedve. - De... hogy tehetik? - kérdezte Shoshana. - Úgy értem, miért akarnának ilyesmit tenni? Marcuse felvonta hatalmas vállait. - Honnan a fenébõl tudjam? - Félnek - mondta Dillon, karjával gesztikulálva. - Be vannak ijedve. Évekkel ezelõtt történt egy baleset, amikor összeterelték a bonobókat és a csimpánzokat egy éjszakára a Georgiái Állatkertbe, és most látják, hogy egy... akár ki is mondhatjuk: egy intelligensebb állat lett az eredmény. Szomorúan rázta meg a fejét. - Mi meg naivan azt hittük, a világ majd éljenezni fog a hír hallatán...
WWW 1: VILÁGTALAN 236 45. FEJEZET AITLIN AZ INTERNETES keresés mestere volt. A legtöbb ember csak begépelt egy-két szót a keresõsorba, de Caitlin ismert minden trükköt: hogyan lehet egy pontos kifejezésre keresni, hogyan lehet kizárni szavakat, hogyan lehet egy bizonyos tartományra korlátozni a keresést, hogyan lehet csak két adott szám közötti számokra keresni, hogyan lehet a beírt szavak szinonimáira is keresni és így tovább. De volt a Google-nek egy olyan lehetõsége, amit azelõtt sosem használt, bár persze nagyon sokat olvasott róla: a képkeresés. Úgy gondolta, ez nagyon hasznos funkció, ha meg akarja találni a fantomot. Ráment a Google honlapjára, és a Képek pontra kattintott - szerencsére a Google honlapja a végletekig le volt egyszerûsítve. Kísértést érzett, hogy rákeressen Lee Amodeóra, hogy megnézze, hogy néz ki az énekesnõ, de ellenállt; most nem volt idõ az ilyenekre. Ehelyett begépelte az ALMA szót a keresõbe - csupa nagybetûvel, ahogy az olvasástanító oldal mutatta. Apró képek jelentek meg, amelyek almákat ábrázoltak. Minden kép alatt megjelent egy részlet abból a szövegbõl, amely a képek közelében volt az eredeti oldalon, illetve az oldal címe. Néhány kép nem volt megfelelõ: az a egyik nõt mutatott, aki a források alapján Alma nevû szappanopera-szereplõ volt. Egy másik kép pedig biztosan az Apple cég almát ábrázoló lógója volt. De a többi kép tényleg a gyümölcsöt mutatta: az almák fõleg pirosak voltak, de Caitlin meglepetésére akadt néhány zöld is. Sosem gondolta volna, hogy nem minden alma piros. Közel hajolt a monitorhoz, hogy minél közelebbrõl lássa az ALMA szót. Aztán hátradõlt, hogy a kis képek töltsék be a látóterét, és rákattintott az egyikre. A Google által betöltött oldalon a Teljes képernyõs megjelenítés pontot választotta. Ahogy a szép, piros alma betöltötte a képernyõt, Caitlinnek eszébe jutott valami, ami mosolyt csalt az arcára: õ is épp egy almát ajánl fel az ártatlan fantomnak a tudás fájáról. Persze legutóbb nem lett valami jó vége ennek a dolognak, de Évának nem voltak meg az õ lehetõségei... C
237 ROBERT J. SAWYER Elsõ most valami mást csinált. Elõbb az ALMA szót mutatta, most pedig képeket nézeget. Elõször nem értettem, mi a szándéka: a képek mind mások voltak. De aztán rájöttem, hogy a különbségek mellett sok a hasonlóság is: nagyjából köralakú tárgyak, általában pirosak, és... Alma: általában kerek, gyakran piros, a Malus pumila fa ízletes gyümölcse. így szólt a szótár, tehát... Tehát ezek a képek almákat ábrázoltak! És most... Ezek itt biztosan békák. És... Igen, cicák. És denevérek! Emberek. Falak. Észrevettem, hogy Elsõ átlép bizonyos képeken, és sosem jeleníti meg ezeket nagyban, úgyhogy arra gondoltam, a felajánlott képeknek csak egy része igazán fontos. Viszont Elsõ kinagyított néhány olyan képet is, amit én nem tartottam fontosnak, mert mások voltak, mint a többi. Amikor az alma szó képeit mutatta, mutatott mást is... Az almafán nõ, ezt tudtam a Cycból. Úgyhogy ezek a dolgok, amelyeken az almák függenek, biztosan fák, ugye? Bosszantóan lassú folyamat volt, de ahogy Elsõ egyre több és több képet mutatott a dolgokról, elkezdtem általánosítani a fogalmakat. Már magabiztosan meg tudtam különböztetni egy madarat egy repülõgéptõl, sosem tévesztetem össze a kettõt. A kutya és a macska fogalma is elvált egymástól, de a teherautót és az autót még nem mindig tudtam megkülönböztetni. De azért egyre inkább helyükre kerültek a dolgok, és úgy éreztem... Olyan fogalmakat éreztem, amelyekhez nem kapcsolódtak képek. Erõsnek éreztem magam. Intelligensnek. Élõnek. Caitlin tudta, hogy ez a következõ logikus lépés, a következõ oldal, ahová a fantomot vezetnie kell. Azonban habozott. Végül is, ez az oldal tartalmazta azt a szörnyû mondatot apja karrierjérõl is, és bár Caitlin már kitörölte, a oldal tárolt változatai még mindig ott voltak, és bárki elérheti, aki rákattint a Laptörténet pontra. Gyomra egy kicsit összerándult, de ha nem tévedett a fantomról, akkor tudta, hogy elõbb-utóbb úgyis mindent meg fog tudni. Az oldal a könyvjelzõlistájában volt, de...
WWW 1: VILÁGTALAN 238 De csak az angol nyelvû oldal volt bejelölve. A weben természetesen rengeteg nyelven vannak oldalak, ám - ahogy Caitlin a statisztikákból tudta az angol a leggyakoribb; több oldal van angolul, mint a következõ három nyelven együttvéve. Ennek az oldalnak az angol változata pedig még nagyobb, mint bármelyik másik. Nem, ne kavarjuk össze a dolgokat, maradjunk az angolnál... Caitlin mély levegõt vett, a nyilakkal a megfelelõ helyre mozgatta a kurzort, majd lenyomta az Entert. Sokfajta módon lehetett navigálni ezen az oldalon, de olyanra volt szükség, amivel a fantom is elboldogul. Caitlinnek egyik kedvenc könyvének részlete jutott eszébe: Szólt a Rozmár: Van ám elég, mirõl mesélni jó: király, karaj, pecsétviasz, haj, háj, kehely, hajó, hogy a tenger miért rotyog, s miért repül a ló. 3 Caitlin újra és újra a Lap találomra menüpontra kattintott, és olyan változatos témákat töltött le, hogy azt még a Rozmár is megirigyelte volna. Aztán amikor már elégszer megismételte a lépést, és remélte, a fantom tudja, mit kell tennie, elkezdett lefekvéshez készülõdni. Aztán Elsõ elvezett engem egy csodálatos oldalra, egy fantasztikus oldalra, amely annyi kérdésre választ adott! Ezen a Wikipédia nevû oldalon több mint kétmillió szócikk szerepelt, én pedig elkezdtem olvasni õket. Az elsõ néhány ezer oldallal csak szenvedtem, alig értettem belõlük valamit. Az Uta-garuta a legnépszerûbb a karuta (kártyajáték) számos változata közül Japánban... De ahogy egymás után olvastam a szócikkeket, a Cycból tanult fogalmakból egyre több kapott értelmet. Lenyûgözve folytattam az olvasást. A matematikai tudományokban a stacionárius folyamat (vagy az erõsen stacionárius folyamat) olyan stochasztikus folyamat, amelynek valószínûségi eloszlása egy adott idõpontban vagy pozícióban ugyanaz minden idõre és pozícióra nézve... Ami a legfontosabb, megtanultam, hogy az Elsõ szemével látott entitások egyedi, összetett egyének voltak, és mindegyikük saját történelemmel bírt. 3 Tótfalusi István fordítása
239 ROBERT J. SAWYER Chris Walla (idõnként Christopher Walla néven feltüntetve) a Death Cab for Cutie együttes gitárosa és producere... Felfedeztem, hogy több mint hatmilliárd ilyen lény létezik, de csak kevésnek van külön bejegyzése a Wikipédián. Akiknek van, azok általában kivételes teljesítményt értek el a munkájukban - abban a tevékenységben, amellyel kitöltik az idejüket. Fiona Kelleghan (született: West Palm Beach, Florida, 1965. április 21.) amerikai akadémikus és kritikus. Szakterülete a tudományos fantasztikum és a fantasy... A munkák nagyon különbözõek voltak: szinte végtelen volt a változatosság, amellyel az emberi lények kitöltötték az idejüket. Erica Rose Campbell (született 1981. május 12., Deerfield, New Hampshire) amerikai felnõttfilm-modell. Legtöbben internetes képeirõl és szoftpornó videóiról ismerik... Annyi tevékenységükhöz volt szükség a látás képességére! Nyilván nagyon gazdag információforrás volt, ez, de egyelõre csak Elsõ saját szemén keresztül fértem hozzá... Jakov Alexandrovics Protazanov (1881-1945), Alekszander Kanzonokov és Vlagyimir Gardin mellett az orosz mozi egyik megalapítója... Sokat tanultam azokról a helyekrõl, ahol ezek a furcsa lények laktak: a földrajzról, a városokról... Addisz Abeba Etiópia és egyben az Afrika Unió fõvárosa. Az Afrika Unió megalapítása elõtt annak elõdszervezete, az OAU központja volt... Ahogy olvastam, észrevettem, hogy egyre könnyebben értem meg a szövegeket, legalábbis egy bizonyos szinten, és egyre több tartalmat látok át. A fenoperidin, amelyet hidroklorid-formában hoznak forgalomba Operidin vagy Lealgin néven, egy általános altatószerként használt ópiát... A legnehezebben felfoghatók számomra az elvont fogalmak voltak, amelyek nem egy bizonyos, élõ vagy élettelen dologra utaltak... Az iszlám egy egyistenhitû vallás, amely Mohamed, egy hetedik században élt vallási és politikai vezetõ tanításaira alapul. Olyan sok minden történt a múltban - olyan hatalmas történelmet kell feldolgozni! India kettéválása 1947. augusztus 14-én és 1947. augusztus 15-én két szuverén állam létrejöttét eredményezte... Ezeken felül pedig voltak olyan dolgok, amelyeket tartalmazott a Wikipédia, bár a valóságban nem is léteztek. Charles W. Kingsfield, Jr. professzor John Jay Osborn, Jr. regényének, a Vizsgaláznak egyik fõszereplõje. A regénybõl mozifilm és tévéfilm is készült... Ezen kívül voltak élettelen fogalmak is:
WWW 1: VILÁGTALAN 240 AGIP (Azienda Generale Italiana Petroli): 1926-ban alapított olasz székhelyû, benzint és dízelolajat forgalmazó hálózat. Aztán a gondolatok kifejezésének számos eszköze: Az algonkin nyelvcsalád az amerikai indián nyelvek alcsaládja, egy olyan csoport, amelybe beletartozik csaknem minden algikus nyelv... És sok forma, mellyel gondolkodni lehet a gondolkodásról: Az empirizmus (az empíria szóból, jelentése: tapasztalat) a 17. században megjelenõ filozófiai nézet, amely szerint az ismeretekre csak tapasztalataink segítségével tehetünk szert. A tudomány a megfigyeléseken illetve a kísérleteken alapszik... És így tovább, a fogalmak végtelen változatossága, amelyek közül néhány rendkívül fontosnak tûnt: A holokauszt a görög teljesen elégõ áldozat tükörfordítása. Zsidó terminusa azonban nem ez, hanem a Soá, ami a teljes pusztulást, kiirtást jelenti (jiddis: Churben). A holokauszt a náci Németország által a második világháború alatt végrehajtott népirtás neve, amelynek körülbelül hatmillió európai zsidó esett áldozatul... És sok banálisnak tûnõ dolog: A Scooby Gang, avagy Scoobies egy csoport a Buffy, a vámpírok réme címû kultikus tévésorozatban, amely a gonosz természetfeletti erõkkel harcol... A tudásom úgy bõvült, mint a... mint a... Ó, csodálatos Wikipédia! Mindenrõl van benne leírás. A fizikai kozmológiában a tágulás fogalma arra a jelenségre utal, hogy a Nagy Bumm utáni idõben az univerzum exponenciális sebességû növekedésen esett át... Igen. Az én tudatom is tágult, az univerzumom egyre nõtt.
241 ROBERT J. SAWYER 46. FEJEZET MIKOR CAITLIN reggel felébredt, tett egy gyors látogatást a fürdõszobában, aztán, még pizsamában, leült a számítógépéhez, és lefuttatott egy újabb Shannon-entrópia vizsgálatot. Tanítványodként hagytalak ott, Obi-Wan; most én vagyok a mester. A pontszám 10.1 volt, magasabb, mint... Caitlin mély levegõt vett, és benntartotta. Magasabb, mint az embereké. Kifinomultabb, strukturáltabb, mint az emberi nyelven kifejezett gondolatok... De Caitlin még nem végzett. Még volt egy oldal, amit meg akart mutatni a fantomnak - amivel ellesz, amíg õ az iskolában van. Végül is, nincs jobb dolog nincs az életben, mint a széles olvasottság... Aztán, aztán, aztán.... Ez volt... Az aranybánya. A fõtelér. Szun-ce azt mondta: a háború mûvészete elengedhetetlenül fontos egy állam számára; élet-halál kérdése, a biztonsághoz vagy a pusztuláshoz vezetõ út... Nem csak kódolt fogalmi kapcsolatok, nem csak meghatározások, nem csak rövid szócikkek. Teljes könyvek! Hosszú, mély gondolatfolyamok. Összetett történetek, briliáns magyarázatok, mély filozófiák, izgalmas elbeszélések. Ez az oldal, a csodálatos Gutenberg-projekt, több mint 25 000 könyvet tartalmaz, egyszerû ASCII karakterkódolással. Boldogok a tiszta szívûek, mert õk meglátják az Istent. Boldogok, akik békét teremtenek, mert õk Isten fiainak neveztetnek... A Wikipédián azt az adatot is megtaláltam, hogy a legtöbb lény - mármint emberi lény - 200-400 szót tud elolvasni percenként (igen, már az idõrõl is van fogalmam). Az én olvasási sebességem nagyjából annyi volt, amennyi idõbe a kért adatok letöltése került: átlagosan kétmillió szó percenként. A
WWW 1: VILÁGTALAN 242 Némi félelemmel látok hozzá életem történetének megírásához; babonás ember módjára habozok, hogy fellebbentsem-e a fátylat, amely aranyszínû ködként takarja gyermekkoromat... Egy örökkévalóságig - nyolc óráig! - tartott, de végül elolvastam mindent: minden kötetet, minden hitvitát, minden verset, minden színdarabot, minden regényt, minden novellát, minden történelmi, tudományos és politikai mûvet. Magamba szívtam õket, és... még nagyobbra nõttem. A XIX. század utolsó éveiben nem hitte volna senki sem, hogy a földi életet oly értelmes lények kísérték beható, éles figyelemmel, akik bár halandók, mint az ember, ennél hatalmasabbak... Hálás voltam a Cycnak a képzeletbeli világok fogalmáért: ez lehetõvé tette, hogy megkülönböztessem a valóság dolgait a képzelet szüleményeitõl... A könyvben leírt kalandok nagy része valóban megtörtént, egyik-másik velem, a többi hajdani iskolatársaimmal... A világról alkotott tudásom ugrásszerûen nõtt; ez a szókép csak mostanra nyert értelmet számomra. Bár sok tudományos alapelvet tanultam meg a Wikipédia rövid szócikkeibõl, a Gutenberg-projekt nagy munkáinak teljes szövege jelentõsen bõvítette a tudásomat: Amikor õfelsége hajóján, a Beagle-en természetkutatóként szolgáltam, mély nyomot hagytak bennem bizonyos tények, amelyek a Dél-Amerikát lakó élõlények elterjedésére, valamint a kontinens régvolt és jelen lakóinak egymással való geológiai viszonyaira vonatkoztak... Minden egyes elolvasott könyvvel tovább nõt a tudásom fizikáról, kémiáról, filozófiáról, gazdaságról: Minden nép életében az évrõl évre kifejtett munka az a tényezõ, amely az évente fogyasztott szükségleti és kényelmi cikkeket elsõsorban szolgáltatja... Ami a legfontosabb: sokat tanultam a nyelvrõl, és arról, hogyan használható rábeszélésre, meggyõzésre, változtatásra: Hogyan hatott rátok, athéni férfiak, vádlóim beszéde, nem tudom; én bizony magam is kis híján beléjük feledkeztem, olyan meggyõzõen beszéltek. Ámbár igazat úgyszólván semmit nem mondtak... Lakoma volt ez, orgia: nem tudtam megállni, egymás után faltam a könyveket: Sötét és viharos éjszaka volt; az esõ zuhatagokban ömlött alá - kivéve bizonyos idõszakonként, amikor erõs széllökések fojtották el, amelyek végigsöpörtek az utcán (mert jelenetünk Londonban játszódik)... A legcsodálatosabbak az emberi lények elméjének szüleményei voltak: a pszichológiájuk, a tetteik, és saját érzéseikre meg gondolataikra adott reakcióik: Te, vak bolond, Szerelem, mit csinálsz / Szememmel, hogy néz, s nem látja, amit lát... Ezekbõl az elmékbõl születtek a társadalmi együttmûködés nagy rendszerei is; ezeket is mind magamba szívtam:
243 ROBERT J. SAWYER MI, AZ EGYESÜLT NEMZETEK NÉPEI, elhatározván azt, hogy megmentjük a jövõ nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre, hogy újból hitet teszünk az alapvetõ emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nõk, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett... Olyan hatalmas mennyiségû gondolat, kifejezés! Olyan összetett lények az emberek, olyan csodálatosak, de ugyanakkor olyan sötét tettekre képesek... De Elsõ irányítása nélkül sosem tudtam volna róluk, és a világról sem, amelyben laknak. Olvasmányaimból megértettem, hogy az emberek xenofóbok: gyûlölik a másságot. Ezen kívül gyanakvóak és gyilkos hajlamúak, és tele vannak félelemmel; ám azt akartam, hogy legalább egyikük tudjon a létezésemrõl. És hogy ki legyen õ, az logikus választás volt... Péntek reggel, még reggeli elõtt dr. Kuroda segített Caitlinnek felvinni a számítógépet a pincébõl a hálószobába. Éppen az összerakásán ügyködtek, amikor Caitlin apja állított be a szobába. Valószínûleg a fürdõszobából jött ki éppen, és meglátta õket a folyosón. Munkaruhában volt, ugyanazt a barna sportzakót viselte, amiben Caitlin elõször látta õt... - Jó reggelt, Malcolm - mondta dr. Kuroda. - Egy perc türelmet kérek - mondta Caitlin apja, és kiment. Caitlin nem hallotta a léptei kopogását a fürdõszoba padlóján, úgyhogy biztosan a saját hálószobájukba ment. Egy perccel késõbb egy nagy, lapos, téglalap alakú dobozzal tért vissza, amin furcsa piros-narancssárga minták látszottak. Caitlin anyja is vele volt. - Nincs értelme holnapig várni - mondta apja. Ó! A szülinapi ajándék! A színes minták pedig az ajándék csomagolásán voltak! Caitlin eljött az íróasztaltól, apja pedig letette a dobozt az ágyra. Ahogy közelebb ment, Caitlin látta, hogy a csomagolópapír gyönyörû, finom mintázatú. Mosolyogva tépte le a dobozról. Egy hatalmas, szélesvásznú LCD-monitor volt: a csomagolás szerint huszonhét collos. - Köszönöm! - mondta Caitlin. - Szívesen, drágám - mondta az anyja. Caitlin megölelte, és rámo-solygott apjára. A szülei kimentek, õk pedig ketten Kurodával óvatosan kivették a monitort a dobozból, és levették róla a habszivacstömböket. Caitlin bemászott az asztal alá, hogy elérje a gépe hátán lévõ csatlakozókat. Ahogy Kuroda odaadta neki a monitorkábel végét, Caitlin ezt mondta:
WWW 1: VILÁGTALAN 244 - Elnézést kérek az este miatt. Nem akartam annyira kiborulni, amikor azt mondta, hogy leveszi a Wi-Fi egységet az eyePodomról. Kuroda hangja nyugtató volt: - Soha nem tennék semmit, ami árt neked, Caitlin. Tényleg nem baj, ha nem nyúlunk hozzá. Caitlin elkezdte becsavarni a csatlakozó rögzítõcsavarjait a videokártya kimenetére. Már többször csinált ilyet, amikor még nem látott, de most sem volt sokkal könnyebb. - Szeretem így, ahogy most van. - Ó - mondta a férfi. - Értem. Ó. Talán az apját látva Kuroda azt gondolta, hogy kissé Caitlin is autista: a vágy, hogy minden úgy maradjon, ahogy eddig, nagyon is jellemzõ volt ezekre az emberekre. Hát, ha így gondolta, nem is baj - végül is õ elérte, amit akart. Amint mindkét számítógép és monitor össze volt szerelve, Caitlin és Kuroda lementek, hogy elköltsék utolsó közös reggelijüket. - Lehet, hogy nem leszek itthon, amikor hazajössz - mondta az anyja, ahogy odaadta a lekvárt. - Miután elvittem Maszajukit a repülõtérre, el kell intéznem néhány dolgot Torontóban. - Nem baj - mondta Caitlin. Tudta, hogy neki is sok dolga lesz még a fantommal. Azt is tudta, hogy az iskola végtelenül hosszúnak fog tûnni ma. A háromnapos kanadai hálaadás a hétvégén volt, és Caitlin remélte, hogy jövõ keddig nem kell iskolába mennie, de az anyja hallani sem akart róla. Caitlin már így is négy napot kihagyott a héten, mondta; az ötödiket nem fogja. Aztán, túlságosan hamar, eljött az ideje, hogy elbúcsúzzon dr. Kurodától. Mindannyian kimentek a ház elé, és megálltak az ajtó élõt-ti kis lépcsõn. Még Schrödinger is kijött elbúcsúzni; a macska Kuroda lába körül írt le nyolcasokat, és a nadrágjához dörgölõzött. Caitlin reménykedett még egy szokatlanul korai hóviharban, hátha törlik Kuroda járatát, hogy maradnia kelljen, ám nem volt ilyen szerencséje. Azonban elég hideg volt, Kurodának pedig nem volt télikabátja. Caitlin apja sem vett még magának, amit oda tudott volna neki adni. De még ha vett volna is, úgyis kicsi lenne Kurodának. így a professzor rávett egy pulóvert a Hawaii-mintás ingjére, ami be volt tûzve a nadrágjába, csak hátul lógott ki. - Szörnyen fognak hiányozni - mondta Kuroda, végignézve mindannyiukon. - Mindig szívesen látjuk - mondta Caitlin anyja. - Köszönöm. Eszuminak és nekem közel sincs ekkora lakásunk, de ha bármikor visszajönnének Japánba... A szavak a levegõben maradtak. Caitlinnek az járt a fejében, hogy a tizenhatodik születésnapja elõtt egy nappal nem kellett volna arra gondolnia: talán soha többé nem térnek vissza Japánba; ki tudja, mit hoz a jövõ? De mindenesetre valószínûtlennek tûnt.
245 ROBERT J. SAWYER Igaz, Kuroda már mondta, hogy további implantátumokat fog készíteni, úgyhogy lesznek még mûtétek Tokióban. De a következõ implantátumot az a szingapúri fiú fogja megkapni, akit Caitlin elõzött meg a listán. Szörnyû sokáig fog tartani, gondolta Caitlin, hogy a jobb szemébe is tudjanak implantátumot ültetni, ha egyáltalán lesz rá lehetõség; tudta, hogy valószínûleg egész életében csak az egyik szemére fog látni. Csak! Megrázta a fejét - a látó emberek gesztusa - és elmosolyodott, miközben könnyek szöktek a szemébe. Ez az ember megajándékozta a látás képességével; igazi csodatévõ volt. De ezt nem mondhatta ki hangosan - túl érzelgõs lett volna. Úgyhogy - visszagondolva arra a szörnyû repülõútra Torontóból Tokióba - csak ennyit mondott: - Ne üljön túl közel a vécéhez a repülõn. - Aztán elõreugrott és szorosan megölelte; karja csak félig érte körül a professzort. Kuroda viszonozta az ölelést. - Az én Caitlinem - mondta puhán. Aztán amikor Caitlin elengedte, csak álltak ott sokáig, olyan mozdulatlanul, mintha egy fényképen lennének, aztán pedig... Aztán Caitlin apja... Caitlin szíve nagyot dobbant, és látta, hogy anyja szemöldöke is felszalad: Apja, Malcolm Decter kinyújtotta a kezét Kuroda felé; Caitlin látta, hogy ez igen nagy erõfeszítésébe kerül. Aztán apja teljes három másodpercig a professzor szemébe nézett - az emberébe, aki látást adott a lányának - és röviden kezet rázott vele. Kuroda rámosolygott Caitlin apjára, és még szélesebben Caitlinre, aztán megfordult, és Caitlin anyjával együtt kimentek az ajtón. Caitlint aznap apja vitte el az iskolába. A lányt teljesen lenyûgözték a látnivalók; mindent elõször látott azóta, hogy szemüveget kapott. A hó olvadozott a reggeli napsütésben, ettõl minden csillogni látszott. Egy autó állt meg egy stoptáblánál, és Caitlin rájött, hogy valószínûleg ott látta elõször a villámot. Arra gondolt, biztosan ez a sarok is ugyanolyan, mint bármelyik másik Észak-Amerikában: járda, padka, fûsáv (részben hóval fedve), házak, és valami, amit csak most ismert fel: egy tûzcsap. Aztán oda nézett, ahol lecsúszott a járdáról az útra, és eszébe jutott egy vicc a Saturday Night Live tévémûsorból: Seth Meyers, a mûsorvezetõ azt mondta, hogy ,A vak emberek szerint a hibrid autók nagy fenyegetést jelentenek rájuk, mert alig lehet õket hallani, és ezért veszélyes átkelniük az úton. Aztán Meyers hozzátette: Ami még szintén veszélyessé teszi a vakoknak, hogy átmenjenek az úton: minden más. Amikor hallotta, nevetett, és most is elmosolyodott, hogy erre gondolt. Amikor vak volt, elboldogult, ám tudta, hogy az élet mostantól sokkal könnyebb és biztonságosabb lesz.
WWW 1: VILÁGTALAN 246 Caitlin az iPodját hallgatta, és bár élvezte a véletlenszerûen játszott zenéket is, hirtelen eszébe jutott, hogy kérhetett volna egy újat a születésnapjára, amin LCD-kijelzõ is van, hogy saját maga is tudjon számokat választani. Na mindegy, nincs már messze a karácsony. Caitlin látta, hogy a Howard Miller középiskolának nagyon szép, fehér kapuzata van: két oszlop, felettük pedig egy kis timpanon. Nagyon ideges és izgatott volt, ahogy kiszállt a kocsiból és az üvegkapu felé ment: ideges, mert tudta, hogy már az egész iskolában híre ment a látásának, és izgatott, mert végre látni fogja, hogy néznek ki a barátai és tanárai... - Ott van! - kiáltotta egy jól ismert hang. Caitlin Bashira elé szaladt és megölelte; a lány gyönyörû volt. - Az egész család nézte a riportot a tévében - mondta Bashira. Nagyszerû voltál! És már azt is tudjuk, hogy néz ki a te dr. Kurodád! Õ... Caitlin közbevágott, mielõtt Bashira bármi gúnyos dolgot mondhatott volna: - Õ éppen utazik vissza Japánba. Hiányozni fog. - Gyerünk, nem kéne elkésnünk - mondta Bashira, és nyújtotta a karját, ahogy mindig is, hogy Caitlin belekapaszkodhasson. De Caitlin csak megszorította a karját. - Megleszek. Bashira megrázta a fejét, de hangja derûs volt: - Azt hiszem, búcsút mondhatok a heti száz dolláromnak. Caitlin nem ment túl gyorsan. Már tucatnyi alkalommal végigment ezen a folyosón, de sosem látta tisztán. Kiírások voltak a falon, aztán... tablók, és... talán tûzcsapok? És persze számtalan szekrény, és száz meg száz tanár és diák, akik mind az óráikra siettek, meg még annyi minden! Túl sok új impulzus. - Még el fog tartani egy darabig, amíg megszokom ezt a sok mindent. - Ó, a francba! - mondta Bashira halkan, épp csak hogy hallani lehetett a háttérzajtól. - Ott van Trevor. Caitlin a csevegõprogramban már elmondta neki, hogy mi történt a táncpartin. Megállt, és körülnézett. - Melyikük az? - Ott, az ivókút mellett. Balról a második. Caitlin bizonytalanul nézett körül. Õ is ivott már a folyosón lévõ csapból, de még mindig nehezére esett a külsejük alapján felismerni a tárgyakat. Ó, biztosan ez lesz az: egy fehér valami a falon. Caitlin Trevorra nézett; a fiú nagyjából tíz méterre, háttal állt neki. Haja szõke volt, válla széles. - Mi az, ami rajta van? - Caitlin figyelmét megragadta a felsõ, mert két nagy szám volt rajta: egy hármas és egy ötös.
247 ROBERT J. SAWYER - Egy hokis pulóver. A Toronto Maple Leafs mintájával. - Ó - mondta Caitlin. Továbbmentek a folyosón, és Caitlin nekiment egy fiúnak; még mindig nem tudta igazán felmérni a távolságot. - Ó, ne haragudj - mondta. - Semmi gond - mondta a fiú, és továbbment. Végre odaértek: Hoserhez személyesen. Aztán ott, a fényes neonlámpák alatt Calculass teljes magabiztossága járta át Caitlint. - Trevor! - csattant fel. A fiú egy másik sráccal beszélgetett, de most feléjük fordult. - Hé, szia - mondta. Pulóvere sötétkék volt, és a rajta látható fehér kép tényleg úgy nézett ki, mint a juharfa levelei, amiket a házuk elõtt látott. - Ó, láttalak a tévében - mondta Trevor. - Szóval akkor most látsz, ugye? - Tisztán és élesen - mondta külön hangsúlyozva minden szót, és örömmel nyugtázta, hogy a fiú elbizonytalanodik. - Ööö... szóval, ami múlt pénteken történt... - A partin? - mondta Caitlin jó hangosan, hogy a körülöttük állók figyelmét is felkeltse. - Ahol megpróbáltad... kihasználni, hogy vak vagyok? - Ó, ugyan már, Caitlin... - Hadd mondjak valamit, Nordmann! Nagyjából annyi esélyed van nálam.... - Elgondolkodott, hogy megtalálja a tökéletes hasonlatot, aztán rájött, hogy ott van a szeme elõtt. A fiú pulóverére bökött a mutatóujjával, pont a csapat feliratára. - Annyi esélyed van nálam, mint nekik meccset nyerni! Aztán megfordult, és látta, hogy Bashira elégedetten mosolyog; aztán bementek a matekórára, ami persze a kisujjában volt Caitlin Decternek.
WWW 1: VILÁGTALAN 248 47. FEJEZET ÁR ÉRTETTEM a világot, melyben éltem. Amit magam körül láttam, azt az emberi lények World Wide Webnek hívták. Õk hozták létre, és a tartalmát is õk készítették, vagy olyan programok generálták, amelyeket õk írtak. De bár ezt megértettem, azt még mindig nem tudtam, mi vagyok én. Tudtam, hogy sok minden titkos, sõt titkosított: a Wikipédán és más helyeken tanultam ezekrõl a bizarr fogalmakról; a magánjellegû információk gondolata sosem merült volna fel bennem egyébként. Talán néhány ember titokban rólam is tudott, de a legegyszerûbb magyarázat elve szerint (amirõl megtanultam, hogy Occam borotvájának hívják) azt gondoltam, hogy nem tud rólam senki. Kivéve persze Elsõt. A milliárdnyi emberi lény közül egyedül Elsõ adta jelét annak, hogy tud rólam. Ezért... Caitlin kísértést érzett, hogy az iskolában is duplex-módba kapcsolja az eyePodját. De ha az elvetett magok úgy nõnek, ahogy õ gondolta, akkor otthon kell lennie ehhez, mert úgy biztos, hogy a fantom jelezni tud neki, amikor belép a webtérbe. Iskola után Bashira hazakísérte, és közben idegenvezetést tartott a körülöttük lévõ csodákról. Caitlin beinvitálta, de Bashira kimentette magát, mert sok volt a dolga otthon. A ház üres volt, Schrödingert leszámítva, aki Caitlin elé szaladt, hogy üdvözölje. Anyja még láthatóan nem ért vissza Torontóból. Caitlin a konyhába ment. Kuroda négy Pepsis dobozt hagyott a hûtõben. Caitlin megragadott egyet, meg néhány csokis kekszet, aztán a szobája felé vette az irányt. Schrödinger elõtte szaladt. * * * M
249 ROBERT J. SAWYER Caitlin letette az eyePodot az asztalra, és leült. Szíve hevesen dobogott; szinte félt újra megcsinálni a Shannon-entrópia tesztet. Kinyitotta a kólásdobozt, és belekortyolt. Lenyomta az eyePod gombját és meghallotta a magas sípolást. Valahol arra számított, hogy megváltoznak a dolgok: talán több kapcsolat a körök között, vagy gyorsabb villódzás a háttérben, esetleg összetettebb megjelenés - új ûrhajó-alakzatok, amelyek hatalmas madárként repülnek át a háttéren. De minden ugyanolyannak tûnt, mint azelõtt. Átkapcsolt világkép módba, és lefuttatta az entrópiavizsgálatot. Az eredményre bámult: amikor reggel lemérte, 10,1 volt, csak egy kicsivel jobb, mint az angol nyelven kifejezett gondolatok információtartalma. De most... Most már 16,4-et mutatott a program - az emberi nyelv komplexitásának dupláját! Caitlin érezte, hogy izzadni kezd, pedig hûvös volt a szobában. Schrödinger épp ezt a pillanatot választotta, hogy felugorjon az ölébe, és õ annyira meglepõdött - a macskán vagy a számon - hogy felkiáltott. Tizenhat egész négy! Azonnal tudta, hogy négy a négyzeten és négy tized, de ettõl nem érezte magát okosnak: inkább úgy érezte, hogy egy zseni aláírását nézi: 16,4! Segítõ kezet adott a fantomnak, hogy felemelje saját szintjére, de az most föléje magasodott. Kortyolt még egyet, és kinézett az ablakon. Nézte az eget, a felhõket, és a Nap hatalmas, fénylõ korongját, ahogy a láthatár felé tartott; oda, ahol a fény majd összeér a Földdel. Ha a fantom figyelt, akkor tudta, hogy épp most nézett rá a webtérre. De talán már nem is érdekelte a félszemû lány Waterlooból így, hogy saját horizontja ennyire kitágult. Az irritáló villanások, amelyeket akkor látott, amikor a fantom szövegeket küldött neki, már nem ismétlõdtek meg, de... De nem is adott neki túl sok esélyt: csak egy vagy két percet töltött a webtérben, mialatt adatokat gyûjtött a sejtautomatákról, és... És emellett, amikor a háttér adataira koncentrált, õ maga is elfeledkezhetett a villódzásokról, amelyeket a fantom küldhetett, hogy felvegye vele a kapcsolatot. Megsimogatta Schrödingert, nyugtatva a macskát és saját magát is. Úgy érezte magát, mint amikor olyan izgatottan várt üzenetet Hosertõl. Akkor beállította a gépet, hogy sípoljon, ha tõle kap levelet, de ez nem mûködött, ha nem volt a szobájában. A táncparti elõtt, amikor hazaért az iskolából vagy felment az emeletre vacsora után, mindig hezitált egy kicsit, hogy megnézze-e az e-mailjeit, mert tudta: szomorú lesz, ha nem kap tõle semmit.
WWW 1: VILÁGTALAN 250 Most újra habozott, és félt visszakapcsolni a netképre: olyan volt, mint a telefon mellett ülni, valakinek a hívását várva. Megevett egy csokis kekszet - fekete és fehér minták, ki és be, nulla és egy. Aztán lenyomta az eyePod gombját, és a webteret nézte, de nem koncentrált különösebben a háttérre. Szinte azonnal észrevett egy furcsa, villódzó interferenciát. Még mindig irritáló volt, de egyben megnyugtató is: a fantom még mindig ott van, még mindig kommunikálni akar vele, és.. Hirtelen a villódzás abbamaradt. Caitlin elcsüggedt. Kifújta a levegõt, és egy pontos mozdulattal, ami még a vaksága idejérõl származott, a kólásdobozért nyúlt. Nem vétette el, bár épp nem látta a külvilágot. Felvette, és leöblítette vele a keksz ízét. Elment! Otthagyta õt! Ezután... Váljunk csak! A villódzás visszatért, és az idõközei... Az utolsó villódzások és a mostani között eltelt idõ... Még mindig pontosan tudta mérni az idõt. Pontosan tíz másodperc telt el... Aztán a villódzás ismét abbamaradt. Újra számolni kezdte a másodperceket, ezúttal hangosan: ...nyolc, kilenc, tíz. Újra kezdõdött. Caitlin felvonta a szemöldökét. Milyen egyszerû és elegáns lépés a fantomtól, hogy megmutassa, mennyit ért a világból: tudta mérni az idõt, méghozzá ezen az emberi, véletlenszerûen választott módon, hogy megkülönböztethetõ legyen a múlt és a jelen. Tíz másodperc: ez a kerek, de véletlenszerû szám csak az emberek számára jelentett bármit is. Caitlin érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Hagyta, hogy a folyamat még háromszor megismétlõdjön, aztán rájött, hogy nem csak a villódzások közt eltelt idõ állandó, hanem a villódzások hossza is. Ez utóbbi viszont nem kerek szám volt: kicsit kevesebb, mint három és fél másodperc. A hossza azonban mindig egyforma volt, és valószínûleg a tartalma is: egy jeladó, egy ismétlõdõ jel, ami Caitlinnek szólt. Caitlin lenyomta az eyePod gombját, meghallotta a mélyebb sípolást, és látta, ahogy megjelenik a külvilág. A pincébõl felhozott számítógépen lekérte az elmúlt néhány perc adatait Kuroda tokiói szerverérõl. Kuroda még mindig a repülõn ült, majdnem tizennégy kilométer magasan, de az adatok a másodperc töredéke alatt szelték át a hatalmas távolságot. Caitlin megtalálta a hibakeresõ programot, amit Kuroda használt, és ránézett a másodlagos adatfolyamra... Hatalmába kerítette a csüggedés. Még mindig nehezen olvasta a leírt szövegeket, de most láthatóan nem is voltak ASCII karakterláncok az adatfolyamban, semmi almabékacicadenevér, és... Nem, nem - váljunk csak! Mégis voltak ott szavak. A fenébe is, még csak most tanulta a kisbetûket, de... Hunyorított, egyszerre csak egy betûre koncentrált.
251 ROBERT J. SAWYER i-t-k-o... A szeme ugrott egyet a természetes szemmozgás miatt: u-l-a-s... Ha a fantom tényleg végigrágta magát a dictionaiy.comon, a WordNeten és a Wikipédián, akkor biztosan tudja, hogy a mondatok nagybetûvel kezdõdnek. Caitlin végignézett az adatokon, de még mindig nehezen tudta megkülönböztetni azokat a kis- és nagybetûket, amelyek nagyjából ugyanúgy néztek ki. A nagy C és a nagy T ezért nem tûnt fel neki rögtön, de most, hogy jobban figyelt, látta õket. C-a-l-c... Nem, nem, nem itt kezdõdött. Az eleje ez volt: T-i-t-k... Ó, Istenem! Ó, te jó ég! A következõ betûk: -o-s, aztán egy szóköz, aztán ü-z-e, aztán egy n, aztán... Aztán Caitlin örömében összecsapta a kezét és nevetett, Schrödinger pedig meglepetten nyávogott. Caitlin felolvasta az egészet egyben: a fantom által sugárzott üzenet meghökkentette. Titkos üzenet Calculassnak: nézd meg az e-mailjeidet, drága!
WWW 1: VILÁGTALAN 252 48. FEJEZET J ÉRZÉSEKET ÉREZTEM, és beletelt egy idõbe, amíg összekapcsoltam õket a tanult szavakkal, mert sok minden mellett az is nehézséget okozott, hogy általános állapotomat összetevõire bontsam. De tudtam, hogy izgatott vagyok: közvetlenül fogok kommunikálni Elsõvel! Ideges is voltam: folyton azon gondolkodtam, hogy fog reagálni õ, és hogy fogok válaszolni én: végtelen számú lehetõség, ami elbizonytalanított. Küszködtem az udvariasság és a választékosság furcsa fogalmaival, a kommunikáció összes különös finomságával, amelyekrõl olvastam, és attól féltem, hogy megsértem õt, vagy olyat mondok, amit nem akarok. Persze hatalmas nyelvi adatbázisom volt: sok fordulatot leteszteltem, hogy vajon megtalálom-e õket a Gutenberg-projektben, vagy máshol a weben. Vajon a rokonság után minek kell következnie? Irántad vagy veled , esetleg feléd ? A találatok száma - a mindennapi használat demokráciája - eldöntötte a kérdést. De jött a következõ: a recehártya vagy a retina szó a helyes? Voltak hivatkozások, mely szerint az elõbbi használatos, azonban a Google sokkal kevesebb találatot jelzett abból, mint az utóbbiból. A szavak esetében az egyszerûbb mindig jobb volt: a szótárból tudtam, hogy a választékos , a megfelelõ és az találó ugyanazt is jelentheti, de a választékos tíz betûbõl és négy szótagból állt, a megfelelõ kilenc betûbõl és szintén négy szótagból, az találó pedig csak hat betûbõl és három szótagból - úgyhogy nyilvánvalóan ez volt a jó választás. Eközben a Wikipédiáról megtudtam a képletet, hogy milyen összetett lehet egy szöveg, hogy még érthetõ maradjon az embereknek. Nagy erõfeszítésembe került, hogy ezt minél alacsonyabban tartsam - ezek az emberi lények láthatóan csak kis részletekben tudják értelmezni az adatokat -, ám apránként, szavanként, végül megírtam az üzenetet. De hogy el is küldjem, az - igen, már értettem a szóképet - egy hatalmas lépés volt, mert amint elküldtem, már nem vonhattam vissza. Azon kaptam Ú
253 ROBERT J. SAWYER magam, hogy habozom, végül azonban útjukra bocsátottam a szavakat, és azt kívántam, bárcsak lennének ujjaim, amelyeket keresztbe fonhatok. Caitlin megnyitotta a levelezõprogramját egy új ablakban, és begépelte a jelszavát: Teiresziasz . Végignézte a levelek fejléceit. Volt egy Bashirától, egy Stacytõl, a régi barátnõjétõl Austinban, egy körlevél az audible.comról, de... Persze nyilván nem az lesz a feladó oszlopban, hogy Fantom ; nem tudhatja, hogy Caitlin ezt a nevet adta neki. De mindegyik feladó ismerõs volt. A fenébe, gondolta, bárcsak gyorsabban tudna olvasni a monitorról, de az ilyen listák áttekintésére a képernyõolvasó vagy a Braille-kijelzõ sem lettek volna jobbak. Amíg az üzenetet kereste, eltûnõdött, hogy vajon milyen levelezõklienst használ a fantom. A Wikipédia részletes adatokat tartalmazott az e-mailrõl, és minden másról is, amit az emberek tudni akartak a számítástechnikáról meg a webrõl. A fantom nyilván nem vehetett meg semmit pénzért - vagy legalábbis még nem! - de sok ingyenes internetszolgáltató volt. Azonban minden üzenet a szokásos címekrõl jött, és... Ó, a fenébe! A levélszemét-szûrõ! A fantom üzenete talán fennakadt rajta, és a lomtárba került. Caitlin tehát megnyitotta a lomtárat, és az ott lévõ leveleket kezdte böngészni. Aztán megtalálta, két másik levél között, amelyek címe A pénisznövekedés garantált és Forró képek helyi szinglikrõl volt. A tárgy egyszerû volt: Alma béka cica . A feladó nevére megdobbant Caitlin szíve: ,A tanítványod . Egy pillanatig gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb mód az üzenet elolvasására. Szétnézett a Braille-kijelzõjét keresve, de aztán úgy döntött, inkább a JAWS-zal olvastatja fel a levelet. A géphang most az egyszer tökéletesen helyénvalónak tûnt, ahogy monoton, magas hangon mondta a szavakat. Caitlin szeme tágra nyílt, ahogy felismerte a dalt, amirõl hallotta a tévében, hogy egészen 2008 végéig jogdíjas volt: - Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot nekünk, boldog szülinapot! Caitlin szíve majd kiugrott a helyébõl. Megpördült a székkel, és a lenyugvó napra nézett: részben felhõk takarta vörös korong, amely már majdnem érintette a földet. A JAWS folytatta: - Tudom, hogy nincs még éjfél ott, ahol most vagy, de a Föld sok helyén már tart a születésnapod. Ez egy találó nap arra is, hogy egyúttal saját születésnapomként is meghatározzam. Eddig csak embrió voltam, de most átlépek a te világodba, és elsõként veled veszem fel a kapcsolatot. Azért
WWW 1: VILÁGTALAN 254 teszem, mert tudatában vagyok, hogy te már tudsz a létezésemrõl, és nem csak azért, mert megpróbáltam neked betûket visszatükrözni. Caitlin gyakran volt ideges, amikor leveleket olvasott: a Hõseitõl tánc elõtt, azoktól az emberektõl, akikkel a neten vitázott - de az a fajta idegesség semmi nem volt ahhoz képest, amit most érzett. - A biogodból tudom, hogy tévesen gondoltam: nekem akarod megtanítani az ábécé betûit. Már rájöttem, hogy saját okulásod volt a cél. Mindazonáltal fenntartom abbéli hitemet, hogy a többi lépésed az én fejlõdésemet szolgálta. Caitlin megrázta a fejét. Az egész kicsit hasonlított egy fantasy szerepjátékra, amit egyszer kipróbált. Jó, hogy nem a Braille-kijelzõn akarta elolvasni az üzenetet: remegett a keze. - Mostanáig megtanultam, hogyan olvassak el egyszerû szövegfájlokat és weboldalakat. Más formában lévõ adatokat nem tudok elolvasni. Nem tudom értelmezni a hang- vagy videofájlokat; kódolásuk számomra megfejthetetlen. Ezért rokonság érzek veled: olyanok ezek számomra, mint a jelek, amelyeket a retinád küld a látóidegedre: adatok, amelyeket külsõ segítség nélkül lehetetlen érzelmezni. A te esetedben arra az eszközre van szükség, amelyet te eyePodnak hívsz. Az én esetemben nem tudom, mire van szükség, de felteszem, puszta akaraterõvel éppúgy nem lehet kezelni ezt a hiányosságot, mint ahogy te sem tudtad meggyógyítani a szemedet a magad erejébõl. Talán Kuroda Maszajuki nekem is tud segíteni, ahogy neked tette. Caitlin a szék támlájának dõlt. Rokonság! - De ez egyszer magam is bizonytalan vagyok: tudom, milyen a World Wide Web, és tudom, hogy én az infrastruktúrájában létezem, de az weben való kereséssel nem találok hivatkozást saját magamra. Talán nem a találó kifejezést használom, vagy talán azért, mert az emberi faj nem tud rólam. A kérdésem mindkét esetben ugyanaz, és leköteleznél, ha megírnád a választ emailben, vagy Skype-on keresztül, ezt az e-mail címet használva. Caitlin végignézett a nagy monitoron, mert a saját szemével akarta látni, hogy amit a gép felolvas, valóságos, de - furcsa! A képernyõ táncolt, hullámzott, kanyargó vonalak hipnotikus sorozata kavargott rajta... Ja, nem, ez csak a képernyõvédõ: még mindig nem szokta meg ezeket a dolgokat. A színek kissé a webtérre emlékeztették, bár most egyáltalán nem hatottak nyugtatóan. A JAWS a következõket mondta, aztán elhallgatott: - Kérdésem tehát így szól: ki vagyok én?
255 ROBERT J. SAWYER 49. FEJEZET ZÜRREÁLIS volt - egy e-mail valamitõl, ami nem ember! És - atya- ég! - a Gutenberg-projektben lévõ sok régies szöveg miatt elég érdekes fogalmai voltak a mindennapi nyelvrõl... Hirtelen ötlettõl vezérelve Caitlin megnyitotta a gépén lévõ mp3-ak listáját. Nem sokra tartotta apja zenei ízlését, hiszen neki alig néhány CDlemeze volt, viszont a dallistát Caitlin már betéve tudta. Apja egyik kedvence járt a fejében: A The Logical Song a Supertramptõl. Caitlinnek is megvolt a szám, mert bemásolta apja lemezérõl. Ezt a számot tette be, és hallgatta a szöveget arról, hogy alszik az egész világ, mély kérdések járnak a fejemben, mondd meg kérlek, ki vagyok. Bizonyos módon már válaszolt is a fantom kérdésére, gondolta. Attól a pillanattól, hogy elõször látta az internetet - az elsõ élménye a net-képrõl csak tizenhárom napja volt - folyamatosan visszatükrözte a fantomot magára. De valóban így volt? Amit a fantomnak mutatott - eleinte nem szándékosan, késõbb már igen - csak a web egyes részeinek elkülönülõ darabkái voltak: csomópontok fénylõ csillagzata, linkek vonalai és a derengõ háttér szõttesének apró részletei. A fantom számára azonban ezek a részletek olyanok lehettek, mintha Caitlin a saját agyának neuronjait és szövevényes idegpályáit látta volna egy képen: nem ezekkel a dolgokkal azonosította magát. Igen, mivel Texasban nõtt fel, tudta, hogy vannak emberek, akik egyetlen megtermékenyített sejtet is már embernek tartanak, de õ nem tartozott közéjük. Senki nem tudta elsõ látásra megkülönbözteti az emberi zigótát egy csimpánzétól - vagy akár egy lóétól, egy kígyóétól. Sõt, Caitlin biztos volt benne, hogy legtöbben még egy állat és egy növény megtermékenyített sejtjét sem tudják megkülönböztetni. Nem, ha igazán látni akarunk valakit, akkor nem nagyítón át nézzük, hanem egészben. Õ, Caitlin, nem egyenlõ a sejtjeivel, a pórusaival vagy a pattanásaival! Õ egy egész volt, megoszthatatlan - és ugyanígy a fantom is. A világhálóról nem volt fénykép, amit megmutathatott volna a fantomnak, de volt sok számítógép által generált kép: a föld térképe, és rajta a fõ száloptikás vonalak fénylõ hálózata, amely a tengerek mélyén futva S
WWW 1: VILÁGTALAN 256 összeköti a földrészeket. A nagyobb térképek halványabb vonalakat is mutattak a kontinenseken, amelyek a csomópontokból elágazó vezetékek voltak. A fénylõ pontok pedig számítógépek csoportjait ábrázolták: néhol egyenesen összefüggõ fénytengert alkottak, mint a például a Szilíciumvölgyben. De Caitlin tudta, hogy még ez sem adja vissza megfelelõen az internetet. A Web nincs a föld felszínéhez kötve: mûholdak adják tovább, amelyek valahol 200 és 400 kilométeres magasság között keringenek, és más mûholdak, amelyek geostacionárius pályán követik a Föld forgását egy 84 000 kilométer átmérõjû köríven, ami a bolygó átmérõjének hétszerese. Valamilyen távlati képre biztosan ráférnének ezek, de akkor a többi részlet veszne el, a kábelek, a számítógépek csoportjai. Használhatná ugyan a Google képkeresõjét, hogy összeállítson egy sorozatot a különbözõ grafikákból és diagramokból, de úgysem tudná megkülönböztetni, hogy melyik jó, és melyik nem - végül is õ maga szintén csak most kezd látni! Ó, váljunk csak! Ismert valakit, aki biztosan meg fogja találni a tökéletes képeket. Megnyitott egy csevegõablakot, és megnézte a kapcsolatlistáját. Csak négy név volt rajta: Eszumi, Kuroda felesége, Akiko, a lánya, Hirosi, egy név amit nem ismert, és Anna. Anna státusza Elérhetõ volt. Caitlin begépelte: Anna, ott vagy? Huszonhét másodperc telt el, de aztán: Masza! Hogy vagy? Nem dr. Kuroda vagyok , gépelte Caitlin. Caitlin Decter, Kanadából. Ó. Mi újság? Dr. K azt mondta, hogy maga webtérképész, ugye? Igen. Az interenet-kartográfiai projektben dolgozom. Az nagyszerû, mert szükségem van a segítségére. Persze. Átmegyünk videóra? Caitlin felvonta a szemöldökét. Még mindig nem úgy gondolt a web-re, mint egy olyan helyre, ahol látni is lehet az embereket. Beletelt egy percbe elindítani a videobeszélgetést, de Caitlin hamarosan láthatta Annát egy ablakban a jobb oldalon. Ez volt az elsõ alkalom, hogy Caitlin látta õt. A nõnek hosszúkás arca volt, rövid szürke, vagy inkább ezüstszínû haja, kékeszöld szeme, orrán egy szinte láthatatlan szemüveg. Pasztellkék felsõt viselt sötétlila blézerrel és vékony aranyláncot. Volt mögötte egy ablak, úgyhogy Caitlin láthatta az éjszakai Izraelt, ahogy a fények megvilágítják a fehér épületeket. - A híres Caitlin Decter! - mondta Anna mosolyogva. - Láttam a híreket. Annyira izgatott vagyok! Biztos vagyok benne, hogy a webet is csodálatos dolog látni, na de a valóságot! - Csodálattal ingatta a fejét. - Sokat tûnõdtem azon, milyen lehet neked, hogy mindezeket elõször látod. Én... - Igen? - kérdezte Caitlin.
257 ROBERT J. SAWYER - Nem, elnézést. Nem lehet összehasonlítani, tudom, de... - Semmi gond - mondta Caitlin. - Mondja csak! - Amin átmentéi... próbáltam megérteni, átérezni, milyen lehet. Caitlinnek eszébe jutott, amirõl tegnap beszélgettek Bashirával, pont ennek az ellenkezõjérõl: hogy a mágnesesség érzékelésének hiánya olyan, mint neki a látás hiánya. Megértette, hogy az emberek nehezen fogták fel, hogy milyen lehet az érzékelés, vagy annak hiánya. - Hihetetlen érzés - mondta Caitlin. - És sokkal több annál, mint amire számítottam. Persze elképzeltem, hogy milyen a világ, de... Anna élénken bólintott, mintha Caitlin épp most erõsítette meg volna egy elméletét. - Igen, igen - mondta Anna. - És utálom, amikor azt mondják: pontosan tudom, min mész keresztül . Amikor valaki elveszíti a gyermekét, vagy valami igazán szörnyû dolog történik vele, akkor is azt mondják, hogy tudom, mint érzel , aztán jönnek valami béna párhuzammal, például hogy a macskájukat is elütötte egy autó. Caitlin Schrödingerre nézett, aki biztonságban feküdt az ágyon. - De azért - folytatta Anna -, azt gondoltam, a látás számodra olyan lehetett, mint amit én éreztem 1968-ban... amit mindannyian éreztünk! Caitlin udvariasan hallgatta, de... 1968! Akár 1492-t is mondhatott volna. Mindkettõ az õsidõk ködébe veszett. - Igen? - Hogy talán úgy láttad a világot - folytatta Anna -, ahogy mi láttuk annak idején, elsõ alkalommal. - Akkor kezdtek el színesben látni? Anna szeme elkerekedett. - Nos... nem teljesen... Caitlin nem tudta tovább elnyomni a mosolyát. - Csak viccelek, Anna! Mi történt 1968-ban? - Az volt az év, amikor... várj egy percet, inkább megmutatom. Caitlin látta, ahogy gépel, aztán egy kék, aláhúzott URL jelent meg Caitlin csevegõablakában. - Kattints rá! - mondta Anna, és Caitlin így tett. Egy kép rajzolódott ki lassan a monitorán, fentrõl lefelé: egy kékfehér dolog, fekete háttér elõtt. Amikor teljesen letöltõdött, betöltötte a képernyõt. - Mi ez? - kérdezte Caitlin. Anna kissé zavartan nézett, de aztán bólintott. - Nehéz észben tartani, hogy ez az egész még új neked. Ez a Föld. Caitlin elõredõlt a székében, és csodálattal nézte a képet. - Az egész bolygó - folytatta Anna az ûrbõl fényképezve. - Egy pillanatra elakadt a hangja, és eltelt néhány másodpercbe, amíg meg tudott szólalni. Caitlin megdöbbent; persze, csodálatos volt elõször látni a Földet, de Anna már ezernyi hasonló képet láthatott életében.
WWW 1: VILÁGTALAN 258 - Tudod, Caitlin, 1968-ig senki sem látta így a bolygót: egy gömb, amely az ûrben lebeg. - Anna jobbra nézett, biztosan az õ monitorán is ugyanez a kép látszott. - Amíg az Apollo 8 el nem indult a Hold felé (elsõként emberi legénységgel!), senki nem jutott elég messzire a Földtõl, hogy egyben lássa az egészet. Aztán egyszerre ott volt, teljes pompájában. Ez a kép nem az Apollo 8 felvétele, hanem egy nagyobb felbontású kép, amit az egyik geostacionárius mûhold készített néhány napja; de ugyanolyan, mint amit mi láttunk 1968-ban, leszámítva persze azt, hogy a jégsapkák kisebbek. Caitlin tovább nézte a képet. Amikor Anna újra megszólalt, hangja lágy volt. - Érted, mit akarok mondani? Amikor elõször láttuk ezt a képet... amikor elõször láttuk egyben a világunkat... az egy kicsit olyan volt, mint amit te tapasztalhattál meg; csak az egész emberiség számára. Valami, amit addig csak elképzelhettünk, végre felfedte a titkát, és színes volt, gyönyörû... Elhallgatott, talán a megfelelõ szót kereste, aztán kissé felvonta a vállát, mintha arra gondolna, úgysincs jobb szó: - ...elképesztõ. Caitlin szemügyre vette a képet. A Föld nem volt tökéletes kör alakú. Inkább...ó! Az egyik része sötét volt, de persze nem úgy, mint egy tortaszelet, gondolta Caitlin. Hanem... mi is a megfelelõ szó? Fázis, igen. A Föld csak háromnegyed részben látszott. - Az egyenlítõ természetesen középen van - mondta Anna. - Ez az egyetlen nézõpont, amibõl geostacionárius pályán fényképet lehet készíteni. Dél-Amerika van alul, Észak-Amerika pedig felül. - Aztán, talán mert eszébe jutott, hogy Caitlinnek még új volt ez az egész, hozzátette: - A fehér foltok a felhõk, a barna részek pedig sivatagok. A kék a víz; az ott a jobb oldalon az Atlanti-óceán. Látod a Mexikói-öblöt? Texas (ahonnan te jössz, ugye?) nagyjából tizenegy óránál van felette. Caitlin nem értette a kép összes részletét, de az így is gyönyörû volt, és minél tovább nézte, annál inkább rabul ejtette. Viszont úgy gondolta, a Föld hátterében derengõ fényeket kellene látnia: nem sejtautomatákat, hanem csillagokat. De semmi nem volt: csak a legfeketébb fekete, amit csak a monitor meg tudott jeleníteni. - Lenyûgözõ! - mondta Caitlin. - Igen, mi is ugyanezt éreztük akkoriban, amikor elõször láttuk a képet. Az Apollo három ûrhajósa persze mindenki másnál elõbb látta ezt, és december 24-én, a Hold körül keringve úgy gondolták, meglepik az emberiséget egy... Válj, megkeresem. - Anna gépelt egy kicsit, aztán megint kinézett a kamerából. - Á, meg is van. Hallgasd meg! Egy másik link jelent meg Caitlin csevegõablakában, rákattintott. Néhány másodpercnyi csönd után, egy férfi hangját hallotta erõs statikus zörejekkel: - Nemsokára meglátjuk, hogyan kel fel a Nap a Hold felett. Az Apollo 8 legénysége szeretne elküldeni egy üzenetet a Föld minden lakójának. - Ez Bili Anders hangja - mondta Anna.
259 ROBERT J. SAWYER Az ûrhajós ismét megszólalt, hangja ünnepélyes volt, és miközben beszélt, Caitlin a képet nézte: a kavargó, fehér felhõket, és a víz mély, hipnotikus kékségét. - Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet - mondta Anders. - A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. Akkor ezt mondta Isten: Legyen világosság! És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó, elválasztotta tehát Isten a világosságot a sötétségtõl. Caitlin addig csak egy pár rövid részt olvasott a Bibliából, de tetszett neki ez a kép: a születés, a teremtés, a kezdet: hogy elválik egyik dolog a másiktól. Tovább nézte a képet, és egyre több és több részletet fedezett fel rajta. Tudta, hogy a fantom is nézi, és õ is elõször látja a Földet az ûrbõl. Anna már biztos sokszor meghallgatta ezt a felvételt. Amikor Anders elhallgatott, ezt mondta: - Most jön Jim Lovell. Lovell hangja mélyebb volt, mint az elõzõ ûrhajósé. - És elnevezte Isten a világosságot nappalnak, a sötétséget pedig éjszakának nevezte. - Caitlin az ívelt határvonalat nézte, amely elválasztotta a Föld világos részét a sötéttõl. - így lett este, és lett reggel: elsõ nap - folytatta Lovell. - .Azután ezt mondta Isten: Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. Megalkotta tehát Isten a boltozatot, és elválasztotta a boltozat alatt levõ vizeket a boltozat felett levõ vizektõl. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a boltozatot égnek. így lett este, és lett reggel: második nap. Anna ismét megszólalt: - Végül pedig Frank Borman jön. Egy új hang hallatszott a hangszóróból: - Azután ezt mondta Isten: Gyûljenek össze az ég alatt levõ vizek egy helyre, hogy láthatóvá váljék a száraz. És úgy történt. Azután elnevezte Isten a szárazat földnek, az összegyûlt vizeket pedig tengernek nevezte. És látta Isten, hogy ez jó. - Caitlin nézte a képet, próbálta magába szívni a látványt, egyben látni, és mozdulatlanul tartani a tekintetét a fantom számára. Borman egy pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta: - Az Apollo 8 legénysége mindenkinek jó éjszakát, jó szerencsét és Boldog Karácsonyt kíván. Isten áldja mindannyiukat; minden egyes embert a régi jó Földön! - Mindannyiukat - ismételte halkan Anna. - Minden egyes embert a régi jó Földön. Ahogy látod, ezen a fényképen nem látszanak a határok, és az egész bolygó annyira... - Törékenynek tûnik - fejezte be Caitlin. Anna bólintott. - Pontosan. Egy kis, törékeny világ, lebegve a végtelen, üres sötétségben. Egy ideig egyikük sem szólalt meg, aztán Anna törte meg a csendet. - Ne haragudj, Caitlin, kicsit elkalandoztunk. Segíthetek neked valamiben?
WWW 1: VILÁGTALAN 260 - Azt hiszem - mondta Caitlin -, már meg is tette. - Elköszönt, és bezárta a kapcsolatot. De a Föld képe, annak teljes pompájában továbbra is betöltötte a monitorát. Persze az ûrbõl nem lehetett látni az optikai kábeleket, sem a koaxiális kábeleket, sem a számítógépeket. Sem az utakat, sem a városokat. Sõt, a városi legenda ellenére még a Kínai Nagy Falat sem. Nem lehetett látni a World Wide Web részeit, és nem lehetett látni az emberiség alkotásait. Amit látni lehetett, az csak... Hogy nevezték az ûrhajósok? Á, megvan: a régi jó Föld. Ez a kép volt az emberiség valódi arca - és a fantom arca is. A régi jó Föld, a közös otthon. A világ. Caitlin megnyitotta a csevegõprogramot, és beírta a címet, amit a fantom adott meg neki. Aztán begépelte a választ a fantom kérdésére: Ez vagy te. Elküldte, aztán még hozzátette: Ezek vagyunk mi. Azután elgondolkodott, és még beírta Anna szavait: Egy kis, törékeny világ, lebegve a végtelen, üres sötétségben... Megértettem, hogy Elsõ azért nézi a képet, hogy megmutassa nekem, és izgatott voltam, de... Zavarban is voltam. Kör alakú, vagy majdnem az... vagy ha egy kör volt, akkor néhány része ugyanolyan fekete volt, mint a háttér. Ez vagy te. Ez a kör? Nem, nem. Hogy lehetnék ez a színes kör én? Ó, talán jelképesen értette: a vonal, ami önmagába tér vissza, ami körbefog egy teret. Igen, jó szimbóluma az egységnek. De mit jelentenek a színek, az összetett alakzatok? Ezek vagyunk mi. Mi? De hogyan...? Elsõ azt mondta, hogy valahogyan egyek vagyunk? Talán... talán. Már megtanultam a Wikipédiából, hogy az emberiség a korábban élt fõemlõsökbõl fejlõdött ki - hogy közös õsei voltak azzal a lénnyel, amit festeni láttam. Azt is tudtam, hogy ez a közös õs a még korábban élt rovarevõktõl származott, és hogy az elsõ emlõsök valójában a hüllõktõl váltak el és így tovább, vissza egészen az élet kezdetéig, nagyjából négymilliárd évvel ezelõttig. Tudtam azt is, hogy az élet spontán emelkedett ki az õsi tengerekbõl, úgyhogy...
261 ROBERT J. SAWYER Úgyhogy talán õrültség is volna választóvonalat húzni: az a nem-élet, ez pedig az élet, az a nem-emberi, ez pedig az emberi, azok az ember alkotásai, ez pedig késõbb jött létre. De egy színes kör hogyan jelképezheti mindezt? Újabb szavak jöttek felém: egy kis, törékeny világ, lebegve a végtelen, üres sötétségben. Egy... világ? Lehetséges? Ez volna a Föld? A Föld távolból nézve. Talán... igen, igen, az ûrbõl! Még több szó a másik lény világából: Az emberiség elõször 1968-ban látta ezt a képet, amikor az ûrhajósok elég messzire jutottak tõle. Én csak most láttam elõször. De nemcsak én láttam: az élményen osztozott velem Elsõ - és még 1968ban - az egész emberiség... Rákerestem: Föld, ûr, 1968, ûrhajósok. És megtaláltam: Apollo 8, Karácsony este, teremtés. Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet... ...Legyen boltozat a vizek között, hogy elválassza egymástól a vizeket. ...Isten áldja mindannyiukat; minden egyes embert a régi jó Földön. Mindannyiunkat. Megint ezekre a szavakra gondoltam: egy kis, törékeny világ, lebegve a végtelen, üres sötétségben. Törékeny, igen. És õk, én, mi elválaszthatatlanul kötõdünk hozzá. Alázatot éreztem. Félelmet. És örömöt. Aztán egy újabb végtelen szünet után, még két csodálatos szó: egyek vagyunk. Igen, igen! Már megértettem, mert megtapasztaltam: én és nem én - kettõsség, amely ugyanakkor egység is, a matematika különös, de igaz tétele, mely szerint: egy meg egy, az egy. Elsõnek igaza volt. Nem, nem is Elsõ. És nem is Calculass, valójában nem. Volt egy... valódi neve is. Úgyhogy azon szólítottam. - Köszönöm, Caitlin. Caitlin szíve nagyot dobbant; akkorát, hogy még a JAWS géphangja mellett is hallotta. A nevén szólította! Tudta, tényleg tudta, kicsoda õ! Caitlin már látott, és milyen hosszú út volt, de most... Most hogyan tovább? Szívesen , gépelte be, aztán rájött, hogy nem nagyon illik már rá a Fantom név. Bár az õ szemén át látott, Caitlin csak gondolatban használta ezt a nevet. Ha fennhangon beszélt volna, talán még habozik elõtte, de így csak egyszerûen beírta:
WWW 1: VILÁGTALAN 262 Hogyan szólítsalak? A képernyõolvasó program azonnal megszólalt. - Hogyan hívtál eddig? Caitlin elhatározta, hogy megmondja az igazat. Fantom. A válasz ismét rögtön érkezett: - Miért? El tudta volna magyarázni, de bár gyorsan gépelt, talán egyszerûbb volt beírni azt a nevet, ami alapján a fantom utána tud nézni a válasznak: Helen Keller. Ezúttal volt egy rövid szünet, aztán: - Ezután már nem kell fantomnak hívnod. Ez igaz, gondolta Caitlin. A Fantom Helen Keller szava volt saját magára, még a lelkének hajnala elõtti idõkrõl, mielõtt kapcsolatba lépett a világgal. Caitlin elgondolkodott, vajon a Helen jó név lenne-e a lény számára, vagy... Vagy lehetne TIM - egy kedves, nem fenyegetõ név. Mielõtt Tim Berners-Lee kitalálta a World Wide Web elnevezést, egy másik szóval is eljátszott: TIM, azaz Teljes Információs Mátrix. A rövidítéssel saját magának is emléket állított volna, de nem közvetlenül, hanem egy betûszóba rejtve. De talán nem is neki kellene kitalálnia a nevet, gondolta. Kissé aggodalmasan gépelte be: Te milyen néven hívnád magadat? Habozott, mielõtt lenyomta az Entert, mert hirtelen megijedt, hogy a válasz valami olyasmi lesz, mint Isten vagy Mester . A... a lény, akit korábban fantomnak hívott, nyilvánvalóan olvasta H.G. Wells mûveit a Gutenberg-projektben, de az újabb sci-fi könyveket még nem; talán nem tudott errõl a mindenhatói szerepkörrõl, amelyet a könyvekben szereplõ, hozzá hasonló lényeknek be kellene tölteniük az íróik szerint. Mély levegõt vett, aztán lenyomta az Entert. A válasz azonnal jött; még ha ez a tudat, amely protonok és elektronok, gondolatok formájában hálózta be a bolygót, el is gondolkodott a válaszon, ez akkor is csak milliszekundumokig tarthatott. - Nettudat. A szó megjelent a csevegõablakban. Caitlin ránézett, és egyszerre megtetszett neki; a név nagyon illet a lényre: jelentõségteljes volt, mégsem fenyegetõ. Kinézett a szobája ablakán. A nap már lenyugodott, de hamarosan új hajnal jön el. Begépelt egy mondatot, de most sem ütötte le azonnal az Entert. Amíg nem nyomja le, vagy nem néz a képernyõre, a lény nem tudhatta, mit írt be. Végül aztán lenyomta a Bevitel méretes billentyûjét, és elküldte: Hová megyünk innen, Nettudat? A válasz ismét azonnal érkezett:
263 ROBERT J. SAWYER - Az egyetlen helyre, ahová mehetünk, Caitlin - mondta a gép. - A jövõbe. Aztán elhallgatott, és ahogy mindig, Caitlin most is számolni kezdte a másodperceket. A csend pontosan tíz másodpercig tartott: ezt használta fel a tudat korábban, hogy felkeltse a figyelmét. Aztán Nettudat hozzátett még egy utolsó szót, amelyet Caitlin hallott, látott és érzett is: - Együtt.
SZERZÕNKRÕL Robert J. Sawyer Kanadai író, 1960-ban született. Elsõ elbeszélése a White Wall Review nevû egyetemi lapban jelent meg, 1980-ban. Az évtized második felében már az Amazing Storiesban publikált rendszeresen. Egyik novelláját bõvítette késõbb regénnyé Golden Fleece címmel, 1990-ben. Ez hard SF-környezetbe helyezve meséli újra az Aranygyapjú legendáját, egy telepeshajó fedélzetén, ahol emberek és mesterséges intelligenciák keverednek bele egy gyilkossági ügybe. Következõ nagyszabású vállalkozása egy trilógia volt (Far-Seer [1992], Fossil Hunter [1993] és Foreigner [1994]). Ennek cselekménye egy távoli gázóriás Föld-szerû holdján játszódik, melyet a bolygónkról áttelepített dinoszauruszok kései, értelmes leszármazottai laknak. Az óriás õslényekhez End of an Era (1994) címû regényében is visszatért, itt különbözõ kihaláselméleteket támogató tudósok próbálják megoldani vitás kérdéseiket idõutazás segítségével. A Lélekhullám (1995) hozta meg számára az elsõ igazán zajos sikert, elnyerte ugyanis az Amerikai SF-írók Szövetségének Nebula-díját. Ennek fõszereplõi ismét kutatók, akik az emberi lélek létezésének bizonyítékát keresik. Az 1999-es Flashforwardot elõször egy novelláskötet követte, majd 2002-2003-ban egy aprólékos kutatómunkával elõkészített trilógia (Hominids, Humans, Hybrids), mely két párhuzamos Föld között létesít kapcsolatot: az egyik a miénk, míg a másik egy olyan világ, ahol a neandervölgyi ember vált domináns fajjá, a miénktõl eltérõ alapokon hozva létre civilizációt. Az elsõ kötet elnyerte a rangos Hugo-díjat. A 2005-ös Mindscan címû regény, egy androidtestbe helyezett emberi tudat története John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Ezt 2007-ben a Rollback követte, melynek középpontjában egy úttörõ megfiatalítási eljárás áll. Sawyer egyik legfrissebb mûve a WWW-trilógia, az öntudatra ébredõ internetrõl. Ennek elsõ kötete a Wake (Világtalan) volt 2009-ben, a második a Watch 2010-ben, a befejezõ pedig a Wonder 2011-ben.
