Z. JURJEV
Alfa és Omega TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
FORDÍTOTTA SZÉKELY SÁNDOR
A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA
© Székely Sándor, 1974 Hungarian translation
KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1974 2
TARTALOM FORMICA RUFA..................................................................4 EGY MIRMEKOLÓGUS, SMITH-WESSONNAL.........10 A ROTER TABLETTA...................................................... 15 A COCA-COLA ENYHÍTI A SZOMJÚSÁGOT.............22 DRY-CREEK.......................................................................27 A CSŐ...................................................................................35 ALFA ÉS OMEGA..............................................................42 TALÁLKA AZ ERNYŐ MÖGÖTT..................................50 EMBERT ÖLNI...................................................................59 „TERMÉSZETESEN ÖNGYILKOSSÁG"......................66 NEWTON TÖRVÉNYE..................................................... 76 EMLÉKEZÉS ÉS FELEDÉS.............................................81 „PARANCSOLJON, KEDVES ZUCCHI".......................89 „ENGEDD KI, FIACSKÁM, A BARÁTAIMAT!"........103 EGY FORDULAT A KAPCSOLÓN...............................110 ÁRNYÉK AZ ÚTON.........................................................115
3
FORMICA RUFA A Varangy nyitott ajtót. Vörösre égett képét bágyadt mosolyra Húzta, úgy lelkendezett: — Á, ön az, Mister Carswell! Istenem, nem is képzeli, mennyire örülök, hogy láthatom... Nem is képzeli... Egy pillanattal később már nem talált volna itthon. Éppen l elmenőben voltam... Rózsaszínű, habszerű anyagból készült kalap volt rajta, a kalap alól ritkás, ondolált, ősz hajtincsek kandikáltak ki. Rózsaszínű volt a ruhája és a kesztyűje is. — ... Micsoda hőség van kint, borzasztó! „Vajon miért hord nálunk minden öregasszony rózsaszínű kalapot? — tűnődött Dan. — Isten tudja, miért, a rózsaszínű öregasszonyok hazája leszünk." — Missis Kaminsky, csak azt szeretném megkérdezni, nem tudja-e véletlenül, hová utazott Florence? A Varangy mozgékony arcizmai most valami örömbánat elegyet igyekeztek kifejezni. Gyors pillantás a szemközti tükörbe: az elegy valahogy nem sikerült. Az egyik szemében öröm csillogott, a másikban bánat. Dan nagy erőfeszítéssel lenyelte a méret, igyekezett a lehető legudvariasabb hangon beszélni: — Elnézést kérek a tolakodásért, de nem mondta meg, hova utazik. — Szegényke, én úgy gondját viseltem... Nem is tudom, találok-e valaha még egy ilyen lakót... Szolid, kedves... Egy angyal, igen, nincs rá más szó: egy angyal! „Naná, hogy angyal, heti negyven dollárért, s méghozzá szolid és kedves..." — kommentálta gondolatban Dan. — Kedves Missis Kaminsky, boldogan elhiszem önnek, hogy Flo egy angyal, de még egy angyalnak is kell hogy legyen valami címe. Nem létezik, hogy ne mondta volna meg önnek, hová utazik! — Hát képzelje el: nem mondta meg. És önnek? Önnek se mondta meg? Ajajaj!... Ezek a mai fiatalok... — A Varangy hangjában valami együttérzésféle csengett. 4
A káröröm egészen emberivé tette. — Viszontlátásra, Missis Kaminsky, rendkívül kellemes beszélgetés volt. Szerfölött kellemes. Csak azt akarom még mondani, hogy pompás lenne, ha a szemét is olyan rózsaszínűre festené, amilyen a kalapja. Dan kilépett az utcára. A városra fülledt hőség telepedett, a levegő finoman remegett az autók átforrósodott teteje és motorfedője fölött. A megolvadt aszfalt besüppedt a cipősarok alatt. Amikor beült a Musztángjába, úgy érezte, mintha kemencébe került volna. A szélvédő üveg belső felületén kövér, zöld-arany légy zümmögött rémült cikázással. Dan megpróbálta elkapni, de a légy ügyesen kicsúszott a tenyere alól. Második próbálkozásra már nem volt ereje. Különben is egészen jól beleillett a képbe. Ez a zümmögés tette tökéletessé a fülledt hőség hangulatát. Missis Kaminsky rózsaszínű kalapja is remekül beleillett a képbe. Az úttest fölött kis délibábok remegtek, úgy tűnt, az utcát elönti a víz. — A fene egye meg! A pokolba mindenkivel, beleértve az én drágalátos, imádott Miss Florence Coutchelemet is, meg ezt az imádandó legyet, itt az ablaküvegen! — morogta undorodva Dan, miközben begyújtotta a motort. A Musztáng mintha csak a hűvös garázsba kívánkozna, türelmetlenül előreszökött. A légy megint odakoppant az üveghez. Hazaérve Dan kimerültén leroskadt egy fotelba, és behunyta a szemét. Még arra sem tudta rászánni magát, hogy a zakóját levegye. Semmi értelme. Úgyis már rég hozzáragadt a hátához, örökre. Ebben a zakóban fogják eltemetni. És Missis Kaminsky rózsaszínű kalapban jön majd a temetésre. Zsibbadt aggyal újra meg újra elismételte, hogy nem szabad többé Flóra gondolnia, de valahol a tudata mélyén egy icike-picike gondolat nem hagyta, hogy elfojtsa a hőség, s egyre azt súgta: nem igaz, nem tud nem gondolni rá. Épp ellenkezőleg: másra se tud gondolni, csak rá. 5
Elővette a zakó zsebéből Flo levelét, és sokáig nézte, anélkül, hogy széthajtogatta volna. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában, amikor a moziban látta a Rómeó és Júliát, már olvasta az eredeti Shakespeare-darabot, és pontosan tudta, hogyan végződik a történet, mégis, egészen a legutolsó pillanatig reménykedett, hogy a szerelmesek életben maradnak, és minden jóra fordul. Csak nagyon kell akarni, és minden jóra fordul, így érezte most is, ezzel a levéllel. Csak nagyon kell akarni. Kívülről el tudta volna mondani az egészet, de azért még egyszer elolvasta: „Kedves Dan, te mindig azt mondtad, hogy nincs ostobább dolog a papírra vetett szerelmes szavaknál. Biztosan igazad van. Neked mindig igazad volt. Mindig és mindenben, és éppen ez volt a baj. Ezért hát nem fogok most arról írni, hogy mennyire szeretlek, már csak azért sem, mert hiszen ezt nagyon jól tudod. Köszönök mindent. Meg kell értened: képtelen voltam már arra, hogy csupán a jelenlétemmel rávegyelek valamire, amitől húzódozol, s ezért most elutazom. Egy igen előnyös és érdekes ajánlatot kaptam. Ez valami új dolog, és azt hiszem, le fog tudni kötni. Ne akarj megtalálni — semmi értelme. Meg aztán, ha akarnék, se térhetnék vissza a kétéves szerződésem lejárta előtt. Próbálj megérteni: nem szeszélyből, hanem teljesen józanul, érett megfontolások alapján teszem, amit teszek. Mindkettőnknek jobb lesz így, sok fölösleges szenvedéstől kíméljük meg magunkat. Csókollak, és kívánom, hogy boldog légy. Vigyázz a fekélyedre! Flo" Dan lassan, gondosan összehajtogatta a papírlapot, és visszatette a zsebébe. „Vigyázz a fekélyedre!" Köszönöm, Miss Coutchel. Ön nagyon jóságos, mint mindig. Eltűnik, hogy ne legyen Daniel Carswell terhére, és búcsúzóul arra inti, hogy vigyázzon a fekélyére. Gyönyörű 6
szavak! Izolda és Júlia elpirulhat szégyenében, hiszen amilyen egoisták voltak, nem kérték, hogy Trisztán vagy Rómeó vigyázzon a gyomrára! Lám, mit tesz a tudományos gondolkodásmód, a felsőfokú képzettség és a biológus pálya! Nincs mit tenni, ez a huszadik század, az értelem kora. Bizony, kedves Flo, tulajdonképpen azt kellett volna írnod, hogy a döntést egy nagy IBM számítógépen ellenőrizted, és az az egész elektronikus gubanc teljes mértékben helyesnek találta a lépésedet. Dan elfintorodott. Mire jó ez a szószaporítás? Hülyeség az egész. Tudta, hogy szenved. A fájdalom valahonnan lentről szép lassan húzódott felfelé, összetorlódott a torkában, és ott, mint valami puha gombóc, megakadt, se le, se fel. Krákoghatott, amennyit csak akart, de önmagát nem ámíthatta evvel. Miért is volt ilyen ostoba? Mitől félt? Mire várt? Mit mérlegelt folyton? A felelősségtől félt... Üres szavak! Egész életében félt valamitől, és mindig sikerült olyan jól lepleznie a félelmét, hogy még ő maga sem vette észre végül. Milyen könnyedén zsonglőrködött ezekkel a szavakkal: család, érzelem, felelősség, idő... Persze, hiszen éppen ezért lett reklámszakember. Óvatosságnak maszkírozni a félelmet, megfontoltságnak a gyávaságot, szükségességnek az egoizmust... Istenem, milyen könynyen ment ez egész életében! Olyan elegánsan tudta kikerülni a döntéseket, hogy nem is lehetett tudni, ő menekül-e előlük, vagy azok őelőle. Az merült most fel benne, hogyan jött be Flo annak idején ide, ebbe a szobába. Berohant, átölelte a nyakát — a tenyere mindig hűvös volt —, orrát Dan orrához dörzsölte, és komoly ünnepélyességgel üdvözölte: „Formica Flo köszönt téged." Akkoriban épp a hangyákkal foglalkozott, mindenféle Formica polictenával és Formica rufával, és azt állította, hogy a hangyák csak a csápjaik összedörzsölésével ismerik fel egymást. Dan erre azt mondta, hogy ha ezentúl kizárólag hangya módon óhajt vele érintkezni, csápokat kell növesz7
tenie, de legalábbis valami kis bajuszkát. Akkor aztán igazi formica lesz. Flo erre azt válaszolta, hogy nem a csáp a lényeg, hanem hogy meglegyen az embernek a saját, kényelmes kis hangyabolya. Istenem, milyen rég volt! Megtörtént-e igazából? Hangya — latinul formica. Formica... Hogy is hívták a professzort, akinél Flo dolgozott? Valami hasonló volt az is. For... Fer... Fermi... Nem, az egy fizikus. Aha, azt hiszem, megvan: Forthus. Dan olyan erővel ugrott fel, hogy a fotel egy jajcsikordulással hátracsúszott. A telefonkönyv az íróasztalon feküdt. Istenem, mennyi fölösleges, hülye név! öt kiló értelmetlen név. Forthusból nyolc volt. Még jó, hogy nem Smith vagy Johnson, azok ezrivel vannak. De tulajdonképpen mit is akar kérdezni ettől a Forthustól, már ha egyáltalán megtalálja az igazit? Hol van Miss Florence Coutchel? Erre nemigen fog válaszolni. Flo nemegyszer megmondta, hogy bár biológus, de valami rendkívül titkos intézménynél dolgozik. Feltárcsázta az első számot. Mély női hang búgott a fülébe: „Hallooó..." — Missis Forthus? — kérdezte Dan, és igyekezett csillapítani a heves szívdobogását. — Igen, mit óhajt? — Az a helyzet, hogy a férje megkért engem, hogy szerezzek neki jó hangyákat, Formica rufa, tudja... — Nagyon köszönöm, de mostanában csak szöcskével élünk. A vonal másik végén dühösen lecsapták a kagylót. A második és harmadik Forthus nem válaszolt. Már nem is reménykedett, amikor a negyedik számot tárcsázta. Néhány kicsöngés után egy magabiztos, kissé arrogáns férfihang szólalt meg: — Tessék. — Formica rufa — mondta Dan. — Így hívják önt, vagy azt akarja közölni velem, hogy ön egy vöröshangya? — kérdezte rövid szünet után gúnyosan a férfi. 8
Ez az! Nem létezik, hogy merő véletlenségből ennyi minden egybevágjon. Nem túl valószínű, hogy egy másik Forthus is tudná, mi az a Formica rufa. Dan óvatosan letette a kagylót. Hol lakik? Aha, Central Chase 14. Szó se róla, előkelő környék. Hirtelen megint rátört a kétely: mire jó ez az egész? Még ha csodák csodája — meg is szerzi Flo címét, mit fog neki mondani? Mit mond neki, amit korábban nem tudott elmondani? Hogyan magyarázza meg, hogy miért nem mondta korábban, amikor még együtt voltak? A torkában levő gombóc azonban türelmetlenül megmoccant, mintha csak siettetné, és Dan tudta már, hogy ettől kezdve az a logika, amely eddig vezette a lépteit, többé nem ér semmit. A szavak, amelyek eddig mindig kihúzták a csávából, most elveszítették értelmüket. Ha csak egy kicsit hamarabb hagyta volna cserben a logika, akkor, amikor Flo még vele volt, hűvös tenyere a nyakára simult, akkor nem engedte volna el egy pillanatra sem, és most nem volna itt ez a levél, „Kedves Dan...", és nem kellene valami hangyás Forthust keresgélnie. Megnyomta a lifthívó gombot, de aztán nem várta ki, hogy feljöjjön, leszáguldott a lépcsőn, hármasával ugrálta át a futószőnyeggel borított lépcsőfokokat. „Miért kell két évig ott lennie? — tűnődött közben. —Furcsa. Ez az egész furcsa egy kicsit."
9
EGY MIRMEKOLÓGUS, SMITH-WESSONNAL A hűvös előcsarnokban a falakat borító műmárvány annyira mesterséges volt, hogy a valódinál is igazibbnak látszott. A portás a pultja mögött szunyókált, de Dan még be se csukta maga mögött az ajtót, már ki is nyitotta a szemét. — Kihez? — Mister Forthust keresem. — Egy pillanat, felszólok. Kit jelenthetek be? — Nézze, én egy céget képviselek, Mister Forthus egy berendezést rendelt nálunk, és nem hinném, hogy... Már a harmadik hónapja, hogy halogatja a fizetést... — Nem megy. Szigorú utasításaim vannak, mindenképpen fel kell szólnom. — Igen, de értse meg... — Én megértem, de mások nem értik meg. Miért kellene kockáztatnom, hogy kirúgnak? Hogy az ön cégénél rendben legyen a könyvelés? Három gyerekem van, Sir... Tartanom kell magam az utasításokhoz. Dan rákönyökölt a pultra, és előhúzta a tárcáját. A portás álmos szeme egy pillanatra felcsillant, mint a párás ablaküveg, ha hirtelen felszárad egy meleg légáramlattól, és nagy érdeklődéssel figyelte Dan kezét. — Tessék — nyújtott felé Dan egy ötdolláros bankjegyet. A portás bánatosan felsóhajtott, a pénz pedig egyszerre csak csodálatos módon valahogy kiszökkent Dan kezéből, és egy szempillantás alatt eltűnt. — Negyedik emelet, tizenkettő B — suttogta a portás, és azonnal elbóbiskolt, ahogy csak portások, házmesterek, hivatalsegédek tudnak elszundikálni. A felvonó háromszor kattant a lépcsőház rácskürtőjében, aztán negyedszerre megremegett és megállt. A hűvös folyosón egy lélek sem volt. Dan megállt a masszív, diófa ajtó előtt, amelyen réztábla hirdette, hogy ez a 12/B. A szíve vadul dörömbölt, valahogy ködösen úgy érezte, hogy nem is ő, Daniel 10
Carswell, a Mayer, Humbert and Co. reklámügynökség alkalmazottja, hanem valaki egészen más áll itt, dermedten, az idegen, ismeretlen ajtó előtt, és nem tudja, mit hoz a következő pillanat. Még nem késő visszafordulni és szép nyugodtan leballagni, és Daniel Carswellben heves vágy támadt, hogy éppen azt tegye, de tudta, hogy nem fog már szavakat találni a gyávasága leplezésére, és az a másik, ott benne, minden teketória nélkül felemelte a kezét, és becsöngetett. Az ajtó mögül léptek hallatszottak, zár csikordult, és az ajtó feltárult. A küszöbön téglaszínű háziköntösbe öltözött, alacsony termetű férfi állt, és csodálkozva vonta fel a szemöldökét, amely sápadt arcán felragasztott műszemöldöknek tűnt, olyan sűrű, bozontos volt. — Ön nyilván eltévesztette az ajtót — mondta a szemöldökös, és eltorlaszolta a bejáratot. — Mister Forthus? — kérdezte Dan, és átlépte a küszöböt. A férfi hátralépett, és szárazon kijelentette: — Már megbocsásson, nem szoktam ismeretleneket beengedni. Mit óhajt? Ha valami reklámprospektust óhajt a kezembe nyomni, vagy be akar mutatni egy új automata biztosítéktáblát... — Ó, dehogy, Mister Forthus! Daniel Carswell a nevem, és Miss Florence Coutchel közeli ismerőse vagyok. — Úgy... — mondta tartózkodóan Forthus. — Florence váratlanul elutazott, és én úgy gondoltam, hogy ön talán a segítségemre lehetne. — Ön közölte velem telefonon, hogy tudja a vöröshangya latin nevét? Különben kitalálhattam volna. Nos hát, kedves Mister Carswell, én semmiben sem tudok segítségére lenni. Egész egyszerűen nem ismerem Miss Coutchel jelenlegi címét. Forthus szemében türelmetlenség izzott. Jelentőségteljesen az ajtóra nézett. — Meg kell értenie, Mister Forthus... Nekem meg kell találnom Flót, értse meg, muszáj — mondta Dan, és 11
nem ismert rá a saját hangjára, olyan kemény, sőt egyenesen fenyegető volt. A hangyaszakértő impozáns szemöldöke ismét felemelkedett. Felpillantott Danre, és már nem is leplezte az ingerültségét, úgy vetette oda: — Világosan megmondtam, hogy nem segíthetek önnek, Mister... Carswell. Volt szerencsém. Dan már-már megfordult, hogy elmenjen, de az a másik, aki ott belül, a torkában levő gombóccal összefogva, uralkodott felette, így suttogott: „Ő tudja. Meg kell találnod Flót. Te veszítetted el, neked kell megtalálnod." Odalépett a professzorhoz, keményen a szemébe nézett, úgyhogy abban már megjelent a félelem árnya, és rekedt hangon kijelentette: — Sehova nem megyek, amíg meg nem adja Florence pontos címét! Forthus a köntös zsebébe mélyesztette a kezét, de rögtön csalódottan visszahúzta. Dan érezte, hogy hirtelen elszabadul benne a düh. Minden összejött. A rózsaszínű Varangy, azzal a két jelentésű arcával, az alattomos, puha aszfalt, a kövér légy a szélvédő üvegen, most meg ez a szemöldök is! Most már nem különítette el magát attól a másik embertől, aki megmutatta, mit kell tennie. — Peche van, kedves Forthus — mondta csöndesen és kajánul Dan —, a revolver, úgy látszik, egy másik zsebében maradt. Különben teljes nyugalommal keresztül lőne, s aztán kijelentené, hogy be akartam törni. — Jól van, jól van — csillapítgatta Forthus —, ha már olyan makacs, hát menjünk be a dolgozószobámba, megpróbálom, hátha találok valamit. Forthus megfordult. A hátáról csak úgy sugárzott a rémület. A súlyos, öreg bútorokkal berendezett dolgozószobában a professzor nehézkesen lezökkent a karosszékébe, gyorsan félresöpört az asztalról valami papírlapot, és felemelte a telefonkagylót. Dan hirtelen észrevette, hogy a professzor szeméből eltűnt a félelem, s helyette megvetés csillant fel benne. „Mindjárt idehív valakit" 12
— eszmélt rá Dan, hogy mire készül a professzor, és mielőtt még meggondolhatta volna, mit csinál, kitépte a professzor kezéből a kagylót, és visszatette a villára. — Én nem hangya vagyok — mondta csöndesen. — Hagyja ezeket a telefontrükköket. Flo címét akarom, és meg is fogom kapni. — És honnan tudja, hogy nem fogom az első helyet megnevezni, ami az eszembe jut? — kérdezte remegő hangon Forthus. A köpenye egy kissé szétnyílt, felfedte őszes szőrzettel fedett mellét. — Onnan, hogy világosan látom, mikor hazudik. — Nocsak, micsoda fiziognómus! Csak nem valamelyik tudományágban működik ön is? — Nem. Reklámmal foglalkozom, és reggeltől estig olyan emberekkel bajlódom, akik hazudnak. És én magam is hazudok. „TYDE a világ legjobb mosópora." Minden a legjobb a világon. Na, mi lesz! Dan a szeme sarkából észrevette, hogy a professzor előrehajlik, és mellével az íróasztal szélének dől, a jobb válla meg eközben kissé lejjebb süllyedt. Nem kellett detektívregényhősnek lennie ahhoz, hogy kitalálja, mit jelent ez a mozdulat. Áthajolt az asztal fölött, és ügyetlenül beleöklözött a professzor vállába. Mielőtt Forthus felocsúdhatott volna, Dan átugrott az asztalon, a bronz asztali lámpa nagy csörömpöléssel leesett, s a félig kihúzott fiókból kivette a revolvert. — Ahhoz képest, hogy reklámszakember, eléggé furcsa módszerei vannak — nevette el magát erőltetetten Forthus. Püffedt, fehér arca a sűrű szemöldökbozonttal mintha hirtelen megöregedett volna. — Ahhoz képest, hogy mirmekológus, azt hiszem, így hívják a hangyaszakértőket, ön is elég különösen van felszerelve — válaszolt Dan kissé lihegve, miközben a tenyerén fekvő, angol gyártmányú Smith-Wessont nézegette. A revolver bal oldalán a biztosító fel volt tolva. — 13
Na jó, térjünk a tárgyra. Flo címét akarom — mondta határozottan, s egészen megijedt tulajdon nyugalmától. — Horse Shoe, Utah — bökte ki Forthus. — Hazudik — vágta rá Dan. — Hazudik. — Hagyjon békén! — kiáltott fel váratlanul a profeszszor. — Menjen innen, maga tökfilkó! Pusztuljon! Úgyse fogja soha megtudni, hol a titkos bázis. Hülye! Az utolsó negyvennyolc óra folyamán Dan most első ízben érezte, hogy a torkából eltűnt a gombóc, nem fojtogatja már. De ahogy feloldódott a gombóc, dühödt méreggé alakult, ami — akarata ellenére — arra kényszerítette Danielt, hogy torkon ragadja a professzort, és jól megszorítsa. Forthus megpróbálta hasba rúgni, de elvesztette az egyensúlyát, és mindketten a földre zuhantak. A professzor egyszerre elernyedt, és lehunyta a szemét. — Nos — sürgette Dan, és egyre erősebben szorította ujjaival Forthus torkát —, háromig számolok. Gondolja csak nyugodtan, hogy ez misztika, de én tudni fogom, mikor mond igazat. — Dry-Creek, Arizona — hörögte Forthus. Dan szétnyitotta a markát, a revolvert zsebre tette. A padlón egy papírlap fehérlett, s Dan már egy perccel korábban elolvasta rajta a Dry-Creek nevet. Felemelkedett, és az ajtó felé indult. Hirtelen eszébe jutott a telefon. Visszafordult, kihúzta a csatlakozót. Úgy mozgott és beszélt, mint valami automata. Már régen teljesen elengedte magát, nem is ügyelt arra, mit csinál. Az ajtóban igazította meg a nyakkendőjét, végigsimított a haján, kihúzta a zárból a kulcsot, és az ajtót kívülről bezárta. Amikor a portás mellett ment el, az kinyitotta a szemét, és kérdőn nézett rá. — Minden rendben. Elszámoltunk — mondta neki Dan. — Ne nyugtalankodjék.
14
A ROTER TABLETTA Dan szinte egész éjjel ébren volt. Csak forgolódott a perzselően meleg ágyban, és már kezdte úgy érezni, hogy többé soha az életben nem jön álom a szemére. Néhányszor már-már úgy volt, hogy mindjárt elalszik, feltűnt előtte az alvás és ébrenlét elmosódó határvonala, és alig várta, hogy átléphessen rajta; de talán éppen azért, mert látta ezt a határvonalat, az mindannyiszor tovaszökkent előle. „Már alszom, már alszom" — próbálta bűvölni az álmot, de világosan tudta, hogy hiába. Vagy három óra lehetett, amikor egyszerre úgy hallotta, mintha valaki kívülről a lakásajtó zárján babrálna. Kikapta zakója zsebéből a zsákmányolt Smith-Wessont, s izzadt tenyerében a revolverrel csöndesen az ajtóhoz ment. Egypár percig állt az ajtónál moccanás nélkül. A hideg futkosott a hátán. Az ajtó túloldalán az a másik nyilván szintén vár. Téglaszínű köntösben, a köntös szárnyai szétnyílnak szőrös mellén. Vagy talán Missis Kaminsky az, rózsaszínű kalapban és rózsaszínű hüllőszemével leskelődik a lépcsőfordulóban? Letörölte homlokáról a verejtéket. Lidércálom. Senki nem volt, biztosan csak képzelődött. Teleeresztette a kádat, és sokáig feküdt a forró vízben. Megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Azt már tudta, hogy el fog utazni Arizonába, és nem is próbálta lebeszélni magát erről a szinte reménytelen vállalkozásról. A logika itt már nem számított. Egyszerűen muszáj volt elmennie Arizonába. Reggel kilenc órakor ment el otthonról. Be kellett mennie a céghez, hogy szabadságot kérjen. Ha nem adnak, vigye el az ördög az egész Mayer, Humbert and Co. reklámügynökséget! Ezentúl legfeljebb nélküle fogják reklámozni a világ legjobb mosóporait és a világ legjobb rovarirtóit. Beült a kocsijába, és elfordította a gyújtókulcsot. Az önindító könnyedén felpörgette a forgattyútengelyt, a motor felmordult, de azonnal el is némult. Újra meg újra elfordította a kulcsot, és beletaposott a gázpedálba, de 15
az önindító száraz köhécselését csak nem akarta felváltani a működő motor egyenletes zúgása. Amikor már úgy érezte, hogy rövidesen kimerül az akkumulátor, káromkodott egyet, lezárta a kocsit, és betelefonált a garázsba egy szerelőért, aztán gyalog indult el a munkahelyére. A gyomrában tompa fájdalmat érzett, és egy kissé émelygett is. „Nyilván a tegnapiaktól — gondolta. — Be kell vennem egy tablettát." Az irodában az asztalfiókjában mindig volt egy doboz Roter tabletta. A Mayer, Humbert and Co. iroda a szokott zsivajjal várta. Peggy Marshall a grafikai osztályról egy hatalmas, kék plakáttal a kezében rohant el mellette. — Zseniális ötlet! — csipogta. — Most aztán csoroghat a nyála mindenkinek! A pszichológusok ajánlották. Új összefüggés a szín és a tudatalatti között. Első szempont most a fogyasztó tudatalattijába való behatolás. A főnök valósággal odavan érte. Dan belépett a szobájába, egy pohárba szódavizet nyomott a szifonból, és kihúzta az íróasztal középső fiókját. Új doboz Roter tablettát kell majd vennie a patikában. Hogy is felejthette el, hiszen legutóbb, amikor gyógyszert kellett bevennie, egyetlen tabletta maradt a dobozban! Kivette a lapos dobozkát, amelyből egy elhúzható műanyag lapocska segítségével egyenként lehet kipotytyantani a tablettákat, és automatikusan megrázta. Több tabletta volt benne! Biztosan tévedett a múltkor. Kivett egy tablettát, fogta a vizespoharat... Furcsa, valahogy biztos volt abban, hogy a dobozban akkor egyetlen tabletta maradt. A tudatalatti és a szín, a szín és a tudatalatti. Felemelte a telefonkagylót, és felhívta a portán Missis Jacksont. — Járt nálam valaki ma reggel? — Hogyne, Mister Carswell, persze hogy járt. Hát nem javították meg az íróasztalfiókján a zárat? Dannak végigfutott a hátán a hideg, a keze pedig, amelyben a telefont tartotta, mintha vattából volna, úgy elerőtlenedett. Szép kis hangyabolyba taposott bele! Zö16
mök, szórakozott mirmekológusok revolvert tartanak az íróasztalfiókjukban, és új tablettákat csempésznek a gyógyszeres dobozokba. És mindez a hangyák miatt. És a titkos bázis, ahonnan nem lehet elutazni — szintén a Formica rufa miatt. Nesze neked formica, nesze neked rufa! A félelemtől verejtékcseppek gyöngyöztek a homlokán. — És mit mondtak azok a lakatosok magának? — Hát hogy ön hívta ki őket, hogy megjavítsák a zárat. Attól a cégtől jöttek, amelyik máskor is elvégezte nálunk az ilyen javításokat. Valami elveszett talán? Én egy pillanatra sem mentem ki a szobából, amíg ott voltak. — Egyszer sem? — Nem. Végig ott ültem az ön karosszékében. Hiányzik talán valami? — Missis Jackson hangjában aggodalom csengett. Rendes nő ez a Missis Jackson. Csak épp egy buta liba. — Nem, nem, kedves Missis Jackson, ne aggódjon. Semmi nem hiányzik. Ellenkezőleg, van, amiből több lett — nevetett hamis hangon Dan. Gondosan zsebre tette a Roter tablettás dobozt, és bement a főnökhöz. Az öreg Mayer váratlanul engedékenynek bizonyult, elengedte, és egy fél óra múlva Dan már otthon is volt. Kleopátra, szokása szerint, a díványon aludt, puha, szürke gombolyaggá tekeredve. Meg se moccant, amikor Dan belépett, csak kinyitotta a szemét, úgy pislantott fel, álmosan, lustán, valahonnan a negyedik dimenzióból. A pupillája keskeny, függőleges rés. Dan a hűtőszekrényhez ment, kivett egy üveg tejet, és telitöltött egy tányért. Aztán óvatosan elővette a gyógyszeres dobozt, és a tenyerébe pottyantott egy tablettát. „Szét kell tördelni, akkor gyorsabban oldódik" gondolta, és elmorzsolta a tablettát a tányér fölött. Kleopátra kéjesen nyújtózott egyet, magasra púpozta a hátát, aztán leugrott a szőnyegre. 17
— Na, Kleó, rajtad a sor, most részt vehetsz egy bűnügyi-orvosi kísérletben — mondta Dan a buzgón lefetyelő macskának. Valahogy nem gondolta komolyan, hogy megmérgezheti. Sehogy sem tudta teljesen tudatosítani magában azt, ami történt. Kleopátra egy pillanatra felemelte a fejét a tányérból, felnézett a gazdájára, és Dannek úgy rémlett, hogy a szemében szemrehányó, számonkérő kifejezés csillogott. — Ráadásul még neuropata lesz belőlem — mondta, és hirtelen elöntötte valami bizonyosság, hogy ez az egész merő ostobaság! Egyszerűen rosszul emlékezett. A dobozban nyilván több tabletta maradt még a múltkorról... Na és a lakatosok? Felcsendült a telefon. Dan összerezzent. Felvette a kagylót. — Mister Carswell? A garázsból beszélek. Ki a csuda akarta önt így megtréfálni? — Hogyhogy? — Valami tréfás fickó vagy egy kiló cukrot öntött a benzintartályba, azután tíz percig járatta a motort, úgyhogy teljesen összemaszatolta az egészet. Nem csoda, hogy aztán nem akart beindulni. Le kellett szerelni a tartályt, és át kellett mosni az egész üzemanyagadagoló rendszert. Még vagy másfél óra munka lesz vele. Dan lassan letette a kagylót. Hogy is mondta Flo? A hangyák minden erejüket bevetik, hogy megsemmisítsék a hangyabolyba került idegent. A harcban mindenki részt vesz. Úgy rémlett egyszerre, mintha ezer és ezer apró lény marná a lábát, és önkéntelenül lepillantott. Rémképek! Egyszerűen csak kényelmetlen helyzetben ült. Behunyta a szemét, és hátradőlt a fotelban. A félelem dobolt az ereiben. Valami apró, védtelen bogárkának érezte magát, amelyre valami mindenható és láthatatlan valaki vadászik, s csak azt mérlegeli, melyik a legjobb módszer, hogy lecsapjon rá. Már ott is van fölötte a láb, még egy pillanat, és leereszkedik, és mindennek vége. 18
A szobában hűvös volt. A hátán borzongáshullámok futottak végig. Remegett. Flo, Flo... Egy halk csörrenést hallott, s erre kinyitotta a szemét. A felborult tányér mellett feküdt Kleopátra, és az utolsókat rúgta. A szeme már kezdett üvegesedni. Az izmai még egyszer görcsösen összehúzódtak, és a szürke, puha gombolyag egyszerre megmerevedett. Rózsaszín orrán tejbuborék pattant szét. Néhány tejcsöpp lassan beivódott a szőnyegbe, és nedves folttá terült szét. De hát honnan tudhatták, hogy gyógyszert szed, és a dobozt az íróasztalában tartja? Honnan? Szinte öntudatlanul fogott egy újságlapot, óvatosan beletekerte Kleopátrát, és a tányérral együtt bedobta a szemétejtőbe. Az újság zizegve súrolta végig az akna falát. A puha szürke gombolyag most a szeméttárolóba kerül. De hiszen most őneki kellene ott lennie! Az a határ, amely a barátságos dorombolást attól az újságpapírba csomagolt tetemtől elválasztja, olyan határvonal, amelyet visszafelé átlépni többé már nem lehet. Szép lassan megmosta a kezét, ugyanolyan komótosan megtörülközött. A tükörből egy ismeretlen ember nézett rá. Az ismeretlennek kissé beesett szeme, komoran öszszeszorított szája volt. Amikor Dant meglátta, ez a tükörbeli ember nem mosolyodott el, csak zordan megcsóválta a fejét. Talán fel lehetne hívni Forthust, és bocsánatot kérni? Megmondani, hogy soha még feléje sem fog menni Arizonának, és a Dry-Creek nevet úgy elfelejti, mintha sohasem hallotta volna. És megkérni, hogy ne szórjanak cukrot a benzintartályába, és ne csempésszenek mérget a fekély-gyógyszerébe? És hogy lemond Flóról, és hogy két évig azt csinálhatnak a lánnyal, amit csak akarnak. Vagy akár huszonkét évig is... Ezek a gondolatok villantak át rajta gyors egymásutánban, és Dan nem tudta, hogy a harcba indulók ősi ösztöne tüzeli, hogy elűzze a félelmét, és előkészítse az összecsapásra, amelyet immár nem lehet elkerülni, és amelyben a legkisebb esélye sem volt a győzelemre. 19
A tükörbeli ember határozottan intett felé, és Dan ugyanolyan bólintással válaszolt. Elővette zsebéből a revolvert, hosszasan nézegette a zsebében felmelegedett zömök fémtestet. Miért van ennek a Forthusnak angol revolvere? Hol a csodában hangyászott ez még? A kerek gyári jel alatt ujjlenyomatok látszottak. Nyilván az övéi. Ki fogja megvizsgálni ezeket az ujjlenyomatokat, ki fogja azonosítani őket az FBI irattárában? — Nos, uraim, találjatok ki valami más módot, hogy hangyát csináljatok belőlem, és felszúrjatok egy gombostűre — mondta hangosan. Soha még nem beszélt magában, de most muszáj volt hallania valami emberi hangot. Ha más nincs, hát a sajátját. Nagy csodálkozására, szinte teljesen lecsillapodott. Az az elerőtlenítő hidegrázás, ami még az imént úgy megvacogtatta, eltűnt valahová, a helyébe pedig valami fásultság lépett, mintha érzéstelenítőt kapott volna. Tisztában volt azzal, hogy most nemcsak a Flo iránt érzett szerelme mozgatja, hanem valami annál nagyobb. Túlságosan sokáig élt a legegyszerűbb elvek hiteléből, most fizetnie kell. Vagy pedig bemondani a csődöt. Zsebre tette a revolvert, az íróasztalfiókból kivette minden pénzét. Egy táskába berakta a borotváját, a fogkeféjét, szappant, és becsukta maga mögött az ajtót. A Musztánggal menni ostobaság volna. Az autóúton, egy elhagyott helyen biztosan találkozna egy váratlanul kormányozhatatlanná vált teherautóval, ami összelapítaná. Semmi különös, mindennapos baleset... Egyenesen Phoenixbe repülni szintén értelmetlen. Nyilván erre a lehetőségre is felkészültek, és tárt karokkal várják a repülőtéren. Túlságosan is tárt karokkal, túlságosan is ragadós karokkal. Ezek szerint, meg kell őket téveszteni. Mondjuk, elrepülni Renóig, Nevadában, és onnan autóstoppal egészen Dry-Creekig. Minden egyes autót csak nem állíthatnak le! 20
Reno. Kitűnő ötlet! Igen, ebbe a válóperes paradicsomba, az egyetlen helyre ebben az országban, ahol a váláshoz pár ezer dolláron kívül semmi nem kell. Ide mindennap tucatjával érkeznek az emberek. Az utcán körülnézett. Látszólag semmi gyanús. Éppen arra ment egy taxi. Dan felemelte a kezét. — A repülőtérre — mondta, s a sofőr szó nélkül bólintott. Dan még egyszer körülnézett. Senki.
21
A COCA-COLA ENYHÍTI A SZOMJÚSÁGOT A hűtőautó sofőrfülkéjében, a szélvédő üveg belső felületén Carrol Baker fényképe díszlett. A prémstólával alig fedett filmcsillag közönyös szemmel bámult Danre, akinek az járt az eszében, hogy vajon ha összetörne az üveg, leesne-e a sztárról a stóla. Erre a gondolatra végre, az utóbbi néhány napban most először, elmosolyodott. Megkérdezte a mellette ülő gépkocsivezetőt: — Messze van még Dry-Creek? — Vagy tíz mérföld. Lassan készülődhet, Mister. Csak aztán vigyázzon, meg ne süljön. Errefelé akkora a hőség, csoda, hogy az itteniek kibírják. — Majd vigyázok — mondta Dan —, de hát minden megtörténhet... A gépkocsivezető ajkának beidegzett mozdulatával áttolta a cigarettát a szája egyik sarkából a másikba, gyors pillantást vetett Danre, és nem szólt semmit. Az út szürke szalagja ráérősen futott a hűtőmotor duruzsolása közben a kocsi alá, és surrogva tűnt el a kocsi mögött. — Na, itt volnánk — mondta a sofőr. — Ott, a kanyar után lesz egy kis büfé. Ott megkérdezheti, hogyan jut el Dry-Creekig. Valahol erre lesz. — Köszönöm, pajtás — mondta Dan. — Nincs mit, az úton mindig jól jön egy társ. Ebben az átkozott pusztaságban könnyen elalszik az ember a volánnál. A kanyarban felbukkant egy földszintes kis épület, mellette benzinkút, az Esso olajtársaság ovális címkéjével. A hűtőautó simán fékezett, és Dan leugrott az útpadkára. Arizona száraz forrósága az arcába vágott, forró burát borított rá. A sofőr búcsút intett, és a kamion zúgó motorral nekilendült az útnak. Egy kis fuvallat felkavarta a vékonyka homokréteget, átlódított az úton egy újságpapír-darabkát, amely mintha kimerült volna ettől a hosszú úttól, rögtön kiterült az útpadkán. Az újságcafat22
ról egy női arc bámult a hőségtől fakó égboltra. „Holtan talál..." Dant újra elfogta az az érzés, hogy mindez valahogy irreális. Hogy került egyszerre ebbe az istenverte forró zugba, ahelyett, hogy ott ülne a hűvös irodájában, és valami jó reklámszövegen törné a fejét a legújabb mosogatószerhez? Joy! A zsíros edények mosogatása kellemetlen kötelesség volt mostanáig, most azonban az öröm forrása lett... Hej, Flo, Flo... Különben ő semmiben nem hibás. Nyilván valóban úgy hitte, hogy Dan nem szereti. Miért nem tudta megértem, hogy egyszerűen nem mert érte felelősséget vállalni ebben az állhatatlan, bizonytalan világban... Ha csak egy kicsikét várt volna még... Ha megértette volna, hogy félt tőle, félt magától... Félt mindig mindentől. Most megint félelmet érzett, szorongató félelmet, ami ebben az utóbbi két napban szinte már megszokott érzéssé vált nála. A félelemhez könnyű hozzászokni, könnyebb, mint bármi máshoz. Észre se veszi az ember, és már remeg, éjjel és nappal, és nem is tudja, hogy remeg, és azt hiszi, ennek így kell lennie. Lehet, hogy az ember a félelemre született? Lehet, hogy épp ez a normális lelkiállapota? Nem, Dan, ne keverd, ne akard igazolni magad, még ha nem is te vagy ez, hanem a tudatalattid... Túl sokáig csináltad már ezt sikeresen. Csak ne hunyászkodj meg a félelem előtt. Cselekedj. Mindegy, hogy mit, de csinálj valamit. Annál is inkább, mert nincs más választásod, mint hogy belépj ebbe a büfébe. A nap nem fénylett, és nem perzselt, hanem egyszerűen valami perzselő, sűrű permetet árasztott a földre. Forthus arca és Kleopátra megüvegesedett szempárja szétolvadtak ebben a permetben, és összefolytak egy eltorzult, bozontos szemöldökű, macskajellegű arccá. Dan benyitott, és csak egy kis idő után tudta kivenni a félhomályban a néhány asztalkát és a bádoggal borított bárpultot. Sörszag érződött. 23
— Jó meleg van ma, nem igaz? — hallatszott egy álmos hang valahonnan a szoba hűvös mélyéről. — Hát, nincs hideg. — Dan megborzongott, és leült egy asztalkához. — Messziről jön, ugye? Most már sikerült kivennie a félhomályban a pult mögött álló vendéglős verejtéktől fénylő arcát. — Pontosan eltalálta — mondta Dan. — És tudja, miből állapítottam meg? — kérdezte barátkozó hangon a vendéglős. — Aki csak egyszer megfordult már itt, az tudja, hogy a pultnál hűvösebb, meg aztán ilyenkor nem lehet Maryt előkeríteni. Ott döglik, a piszok, a konyhán... Mit adhatok? — Egy üveg Coca-Colát. — Nagyon okos. Mindig mondom: elepedsz a szomjúságtól, igyál egy üveg Coca-Colát. Az az igazi. Na és átutazóban van? Mintha nem látnám a kocsiját. — Nem, Dry-Creekbe igyekszem. — Hát, bizonyos tekintetben, ez is már Dry-Creek. Úgy félmérföldnyire van egy kis település is, semmi az egész, tíz-tizenöt házikó. Kit keres, ha szabadna tudnom? Tudja, errefelé kíváncsi az ember: felbukkan nagy néha egy ismeretlen arc, mindent tudni akarunk róla. Hiszen fél nap is eltelik anélkül, hogy valaki erre járna. — Tudja, a tudományos kutatóbázisra szeretnék eljutni... — Aha... Miért nem mindjárt így mondta? Én ugyan még nem voltam ott, de azt mondják, senkit nem engednek be. Vagy harminc mérföldre van innen. — És van valami út? — Van hát. Építettek. De inkább helikoptert használnak. Mindenki siet manapság. Önért nem jönnek ki? — Nem... Nem értesítettem őket. — Na, nem baj, nemsokára majd jön valaki onnan. Igyon még egy üveggel. Egyenesen a hűtőszekrényből adom. A vendéglős behajolt a belülről megvilágított hűtőszekrénybe, kotorászott benne, aztán kiemelt egy bordás 24
mintájú, bepárásodott üveget, és egy szalvétával megtörülgette. — Ez aztán jó hideg. Mindig mondom: elepedsz a szomjúságtól, igyál egy üveg Coca-Colát. — Köszönöm — mondta Dan, és felemelte a súlyos poharat. — Na, milyen? — kérdezte büszkén a vendéglős. — Hideg? — Pont jó ebben a hőségben — felelte Dan. Valahogy egyszerre elálmosodott. A szeme magától lecsukódott. „Micsoda lidércnyomás! — gondolta. — Még csak az hiányzik, hogy itt aludjak el, a pult mellett." Erőt vett magán, és megrázta a fejét. A gondolatai mintha elszabadultak volna, egyre lomhábban, egyre nehezebben kóvályogtak a fejében. A szemhéját tonnányi súly nyomta, és már tudta, hogy nem képes nyitva tartani a szemét. Minek is? Súlyos álom gördült rá, megállíthatatlanul, mint valami úthenger, és már semmi nem tartóztathatta fel. „Már alszom" — gondolta ernyedten Dan, és valami váratlan megkönnyebbüléssel hirtelen feladta a küzdelmet az álom ellen, s mintha csak elengedte volna a kötelet, zuhant valahova lefelé. Már álmában érezte a fájdalmat a homlokán, amikor fejjel a pultnak esett. Kezdett lecsúszni a magas bárszékről is, de a vendéglős gyorsan elkapta a vállát, és óvatosan lefektette a földre. Aztán felhúzta Dan szemhéját, és elégedetten bólintott. — Alszik, mint egy hulla! Bezárta a külső ajtót, gondosan kiöblítette a poharat, az üveget elrakta, aztán telefonált. Egy fél óra múlva egyre erősödő zúgás hallatszott, majd hirtelen csend lett. A hátsó ajtón két, világos kezeslábasba öltözött férfi lépett be. — Minden rendben? — kérdezte az egyik. — Alszik, mint egy hulla — mondta büszkén a vendéglős. — Egy sört? — Majd máskor. 25
Hármasban kicipelték Dant a büfé udvarára, ahol egy helikopter állt bánatosan lógó forgószárnyakkal. — Na, ez megvolt — mondta a vendéglős. — Én megtettem, amit kellett. — Persze, a főnök elégedett lesz — mondta a helikopter pilótája —, de kötözzétek jól oda az üléshez. Felbődült a motor, a forgásba lendülő forgószárnyak felemelkedtek, felgyorsultak, és könnyedén a magasba emelték a kis utasfülkét. A helikopter egy kissé előredőlt, és lassan elsiklott a sárga homoktenger és az elszórtan felbukkanó néhány facsoport fölött.
26
DRY-CREEK Mielőtt még kinyitotta volna a szemét, Dan már tudta, hogy a szobába beragyog a napfény, mert a lehunyt szemhéja alatt megremegett a sötétség, és kivilágosodott. Örömet érzett, ugyanazt a gondtalan életörömet, amely sok-sok évvel ezelőtt várta minden ébredéskor, amikor még gyerek volt, és minden új nap egy-egy új élet kezdetét jelentette. „Jaj de jó!" — suhant át az agyán, és kinyitotta a szemét. A világoszöld falon egy fényfoltocska vibrált. A napfény valószínűleg falevelek közt szűrődött át, és átvette a lombkorona remegését. Dan egy díványon feküdt. Hirtelen minden az eszébe jutott: Kleopátra megüvegesedett szeme, Cárról Baker a szélvédő üvegen, a Coca-Cola és az álom. Elaltatták — villant bele a gondolat, és rögtön, automatikusan felfigyelt valami furcsaságra: ez a gondolat egy csöppet sem ijesztette meg, sőt még csak nem is rontotta el az örömteli hangulatát. Ez különös volt. Dan könnyedén felült a díványon, és nyújtózott egyet. A teste kissé meggémberedett a hosszas fekvéstől, és a feje is fájt egy kicsit, mégis, bár mindez tudatosodott benne, az emelkedett lelkiállapot csak nem akart elmúlni. „Milyen csodálatos ez a világos-zöld szín, és milyen pompásan tündököl a napfényben" — jegyezte meg magában. Léptek hallatszottak, Dan megfordult, és megpillantott egy középkorú, világoszöld köpenyes, napbarnított, hízásnak indult férfit. Az ismeretlen arcát olyan csodálatosan megnyerőnek és meghittnek látta, hogy nem tudott visszatartani egy széles, boldog mosolyt. — Nocsak, hát felébredt? — mondta a köpenyes. — Engedje meg, hogy bemutatkozzam: doktor Zucchi. Hogy érzi magát? — Nagyszerűen — felelte Dan. Valami ismeretlen nagy öröm töltötte el, amiért ezzel az emberrel beszélgethetett, és még ha kifejezetten rosszul érezte volna 27
magát, akkor is azt mondta volna, hogy nagyszerűen, csak hogy a kedvére tegyen. — Nyilván érdekli, hová került, és mi történt önnel — mondta doktor Zucchi. — Nos, a Dry-Creek bárban üldögélt, Coca-Colát ivott, és egyszerre csak rosszul lett. A tulaj idetelefonált — a doktor széles ívben körbemutatott —, és mi idehoztuk. Ez itt egy biológiai kísérleti bázis. Egyelőre maradjon itt, pihenjen, aztán majd meglátjuk. Óhajt valamit kérdezni, Mister... — Carswell, Daniel Carswell — mondta széles mosollyal Dan. — Nem, nincs semmi kérdeznivalóm. — Nahát ez nagyszerű! Egypár szót a házirendről. Egyelőre a hármas számú pavilonban fog lakni, az étkező ott van, majdnem mellette. Ugyanabban az épületben, ahol az étkező, van egy társalgónk is. Ott talál olvasnivalót, biliárdozhat, nézheti a televíziót. A telepet szögesdrót kerítés veszi körül, a kerítéshez nem szabad menni. Engedély nélkül a laboratórium épületébe se léphet be. Egyébként mindenütt minden ki van írva... Óhajt valamit mondani, Mister Carswell? — Igazán szégyelleni, kedves doktor, de be kell vallanom, hogy nem véletlenül kerültem abba a büfébe... Doktor Zucchi figyelmesen nézett Danre, és biztatóan bólintott. — Tudja... én valahogy be akartam jutni erre a telepre... Szerettem volna beszélni Miss Florence Coutchellel, aki, mint megtudtam, itt tartózkodik. Dan mérhetetlen szégyent érzett, hogy azt tette, amit tett, és ugyanakkor ott remegett benne az örömteli bizonyosság, hogy doktor Zucchi megbocsátja a tettét. Ez valami érthetetlen dolog volt. Olyat érzett, amit nem érezhetett és olyanokat mondott, amik az eszébe sem juthattak. És mégis ez történt, és közben egyre nőtt, növekedett benne valami örömteli, állati boldogságérzés, amelyre nem tudott megfelelő szót találni, és amitől nem tudott és nem is akart megszabadulni. Minden gondolata és emléke, ami nem illett bele ebbe a boldog életérzésbe, úgy viselkedett, mint faforgács a vízen: ha 28
megpróbáljuk megfogni, hangtalanul lebegve kisiklik a kezünk közül, és amikor újra felbukkan, már nincs is a közelben, hanem valahol messze, hogy szinte nem is látszik. A doktor flegmatikusán bólintott. — Ugyan, ugyan, ne is beszéljünk róla. Miss Coutchellel pedig pár perc múlva találkozhat. Épp az imént láttam. Mellesleg, amikor idehozták önt, kiesett a zsebéből egy revolver. Mindjárt idehozom. — Ugyan, doktor, minek nekem a revolver egy ilyen kellemes helyen? Hagyja csak, ahol van! Danben egy pillanatra felvillant, hogy teljesen elment az esze, hogy a különös szavak, amelyek kicsúsznak a száján, nem születhettek az ő agyában. Ép ésszel nem örvendezhet azon, hogy egy szögesdróttal körülvett börtönbe került; nem ismerheti be, hogy milyen szándékkal jött ide; nem utasíthatja vissza a revolvert; nem maradhat közömbös arra a gondolatra, hogy mindjárt találkozni fog Flóval. A gondtalan, mindent elsöprő fiziológiai öröm, valami boldog elégedettség és kielégültség azonban rögtön elmosták, félretolták ezeket a nyugtalan gondolatokat, amelyek most már teljesen jelentéktelennek és unalmasnak tűntek. — Itt van, tessék — monda a doktor. Odanyújtotta Dannek a jól ismert Smith-Wessont, és közben figyelmesen az arcába nézett. Dan visszahőkölt. A doktor nyitott tenyerén fekvő kis fémtárgy valahogy abszurdnak, szörnyen ostobának tűnt ebben az örömteli, napfényes világban. — Az isten áldja meg, doktor, vigye el innen! — kiáltott fel hevesen Dan, és egy pillanatra megint belevillant az agyába, milyen fantasztikus minden, ami itt történik. Nem, nem álmodott. Frissnek, erősnek érezte magát. Mindenre emlékezett. Igen, mindenre. Csak éppen minden elvesztette az eddigi értékét. Doktor Zucchi tekintete, mosolya kapta most meg ezt az értéket, és ezért a mosolyért Dan készségesen és lelkesen beleegyezett volna akármibe. „Milyen jó lenne, ha kutya volnék — 29
gondolta Dan —, most felállhatnék a hátsó lábamra, és megnyalhatnám a doktor képét." — Nagyszerű! Ha szüksége lesz rá, csak szóljon nekem vagy bárki másnak a személyzet közül. Most pedig elkísérem a szállására. — Ó, nagyon köszönöm, doktor, ön olyan jó hozzám! Kiléptek a szobából, végigmentek egy hűvös folyosón, lábuk alatt puha, rugalmas műanyag szőnyeg terült el, aztán kimentek az utcára. Nem messze tőlük egy piros bulldózer haragos hörrenésekkel hányta halomba a száraz, vörösesbarna földet, néhány világos munkaruhába öltözött munkás pedig egy nagy csövet méregetett, amelyet már készen várt a kiásott árok. — Amint látja, Mister Carswell, még nem fejeztük be a munkálatokat. Egyenesen előttük, a pálmafák között, festőién szétszórt pavilonok látszottak, kissé jobb felé pedig, mintegy háromszáz yardnyira, egy alacsony épülettömbön néhány fémszerkezetű rádióantenna ágaskodott. A bázis körül háromsoros szögesdrót kerítés húzódott, minden száz-százötven yard után egy-egy őrtoronnyal. — A kerítéshez, jól teszi, ha nem megy közel — mondta doktor Zucchi. — Jaj, dehogy, dehogy! — ijedezett Dan. — Soha eszembe se fog jutni ilyesmi. Ha egyszer nem szabad, hát kár beszélni róla! — Na, ennek örülök. Most magára hagyom, bemehet a szobájába, vagy sétálgathat, ahogy jólesik. Ebédig még jó egy órája van. A viszontlátásra. — Viszontlátásra, doktor Zucchi. Nagyon-nagyon köszönök mindent. Nem is képzeli, milyen öröm számomra, hogy megismerhettem önt. A doktor egy gyors pillantást vetett Danre a szemüveg vastag lencséin keresztül, és Dannek úgy rémlett, hogy a doktor rövidlátó szemében valami viszolygó szánakozás csillant, ahogyan általában a szellemileg vissza30
maradott gyerekekre szoktak nézni. Csak nem szomorította el valamivel, gondolta ijedten Dan, de a doktor szórakozottan bólintott, s Dan arcára azonnal kiült a boldog mosoly. Gyönyörű volt a világ. Minden, amit maga körül látott, valahogy kimondhatatlanul rokonszenvesnek tűnt. Az apró típusházacskák végtelen nyugalmat árasztottak. A tucatnyi kókadt pálma védtelensége láttán egészen meghatódott. A fémszerkezetű őrtornyok geometrikus körvonalainak szigorúsága megörvendeztette a szemét. A piros bulldózer nagy, jóságos elefántra emlékeztette, a világos kezeslábasba öltözött munkások pontos, kimért mozdulatai lelkesültséggel töltötték el. „De hát ez hihetetlen! — villant fel benne. — Miért tölt el ez a különös jó érzés? Miért nincs bennem egyetlen rendes, természetes érzés sem?" De ahogy az imént, ezek a kérdések most sem tudtak gyökeret verni az agyában, valahogy mintha nem tudtak volna semmiben megkapaszkodni, és életüket és értelmüket vesztve azonnal elúsztak valahova messze. Minden nagyszerű volt, és semmi értelme nem volt olyasmin töprengeni, ami elronthatja ezt az egyenletes, daloló elragadtatottságot. Különben úgy érezte, nem is lehet már elrontani, mintha csak egy hatalmas tűzoltófecskendő működne a tudatában, és a boldog békesség erős sugarával elmosna, elfojtana minden kellemetlen érzést és gondolatot. Az utacskán, vele szemben, lépések koppantak. Dan felemelte a fejét, és megpillantotta Flót. Valami férfival jött karonfogva, fehér fogsora csillogott a boldog mosolyban. Lesült, mióta utoljára látta, ez jól illett világos gesztenyeszínű hajához, hajszálai meglebbentek a meleg fuvallatban. A szarafánra emlékeztető, könnyű, világos ruha csupaszon hagyta a karját. Dan egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, ösztönösen azt várta, hogy a szíve most megáll egy dobbanásnyira, aztán nekilendül, és lehűti az egész belsejét, és forró pírral borítja az arcát, de nem történt semmi, a szíve egyenletesen, nyugodtan dobogott tovább. 31
Flo felpillantott, és meglátta Dant. Üdvözlésre emelte a kezét, és felkiáltott: — Danny, hogy kerültél ide? — Ide jöttem, Flo — válaszolta nyugodtan Dan. Örült, hogy látja a lányt, egyébként éppen annyira örült, hogy láthatja a kísérőjét is, egy magas, széles vállú, fekete hajú, szótlan férfit. — Ismerkedjetek meg, Danny, ez Henry. Henry Foster. Szintén itt dolgozik. — Nagyon örülök! — Foster szívélyesen kezet nyújtott Dannek, aki meleg barátsággal viszonozta a kézszorítást. — Jó, hogy itt vagy — mondta vidáman Flo. — Olyan kevesen vagyunk itt, hármasban vidámabb lesz. Nem igaz, Henry? — fordult kísérőjéhez, aki elfogult mosolylyal bólintott. Dan tudta, biztosan tudta, hogy most, ebben a pillanatban fájdalmat kellene éreznie, éles fájdalmat. Szerette volna érezni, várta, tudta, hogy a mardosó szomorúság visszatérítené a normális érzések normális világába. De sem a fájdalom, sem a szomorúság nem akart jönni. Hívhatta őket akaratereje teljes összpontosításával, de hiábavaló küzdelem volt. Gondolatban ki is mondta, hogy „fájdalom" és „szomorúság", és várta, hogy a szó után jön az érzés is, de a szó csak szó maradt, a fogak között összeroppanó üres héj. Jól érezte magát, vidám volt, tetszett neki Flo is meg a kísérője is, és ez ellen nem tehetett semmit. Rajta kapta magát, hogy gondolatban azt mondja „tetszik nekem", ahelyett, hogy mint máskor, azt mondaná, „szeretem", de ennek sem volt különösebb jelentősége. Szavak, puszta szavak. Foster egy pillanatra arrébb lépett Flo mellől, és Danre mosolygott, mintegy átadva neki a helyét, Dan azonban a világért sem szomorította volna el ezt a kedves, oly szimpatikus embert, és megrázta a fejét. — Olyan szertartásosak vagytok, mint két öreg arisztokrata — nevette el magát Flo, és mindkettőjükbe bele32
karolt. — Gyerünk, sétáljunk egyet ebéd előtt. Ma nincs olyan nagy hőség, mint máskor. Csinos volt, még szebb, mint azelőtt. Nem, talán nem is szebb, hanem vonzóbb. Világosszürke szeme folyton kacagott, ajka valahogy önálló életet élt: egy pillanatra sem maradt mozdulatlan, állandóan változtatta az arckifejezését. Dan heves, forró hálát érzett Flo iránt, a kísérője iránt, doktor Zucchi iránt, hiszen nekik köszönhette, hogy olyan boldog, olyan elégedett, amilyen még sohasem volt. Ez a heves hálaérzet olyan erős volt, hogy pár percen keresztül képtelen volt megszólalni. Legszívesebben felbődült volna a boldogságtól, a fejét ingatta volna, mint egy borjú a dús legelőn. Ott ment mellette a nő, akit szeretett, és Foster, akit szeretett; valahol nem messze ott volt doktor Zucchi, akit szeretett, és odahallatszott a bulldózer tompa dübörgése — a bulldózert is szerette. Dannek hirtelen eszébe jutott, mit is akart kérdezni Flótól azóta, hogy a Roter tablettás dobozban felfedezte az idegen tablettákat, és mielőtt még elfeledkezett volna róla, gyorsan kibökte a kérdést: — Flo, beszéltél te valakinek az utóbbi időben a gyomorfekélyemről és arról, hogy Rotert szedek? — Persze — mondta habozás nélkül Flo. — Tegnapelőtt kértek, hogy mondjak el mindent, amit tudok rólad. — Köszönöm, Flo — mondta gyöngéden Dan, és valósággal csodálkozott, miért is tette fel ezt a céltalan, értelmetlen kérdést. — Az ebéd mikor lesz? — Nemsokára — dalolta vidáman Flo. — Tudod, itt valahogy mind olyan falánkak vagyunk, mint a kacsák. Olyan mulatságos, el se tudod képzelni. Nemsokára olyan leszek, mint egy hordó. — Ugyan, egyáltalán nem látszik rajtad. Na és esténként mit csináltok? Bridzs? — Á, nem, tudod, valahogy nem megy. Megpróbáltuk egypárszor, de nem ment. — Hogyhogy? 33
— Hogy is mondjam... Itt mindig olyan jó a hangulat, hogy nagyon nehéz a kártyára koncentrálni. Ugye, Henry? — Pontosan így van. Aztán meg, tudja, amikor jön egy jó lap, valahogy megsajnáljuk az ellenfelet. Tudjuk ugyan, hogy ez nem szomorítja el, mégis, valahogy nem akaródzik elszomorítani. De most engedjék meg, hogy ebédig kettesben hagyjam önöket. Még be kell néznem a szobámba. Foster bólintott és elment. Dan Flóra nézett. — Flo — kezdte. — Igen, Dan? — mosolygott rá Flo. — Te... — Hirtelen úgy érezte, hogy nem is tudja, mit kérdezzen. Nem mintha elfelejtette volna a kérdéseit, ezer és ezer kérdés zsibongott benne, de valahogy most olyan érdektelennek tűntek, hogy nem volt értelme kimondani őket. Jól érezte magát, túlságosan is jól, és ez az emelkedett lelkiállapot elszigetelte az agyát a világtól. — Valamit kérdezni akartál? — kérdezte szórakozottan Flo. — Nem. — Velem is előfordult az utóbbi időben efféle szórakozottság. Gondolod, hogy a hőség az oka? — Nem tudom. Meg aztán mit számít ez? — Igaz — mosolyodott el Flo. — Nem számít. Gyerünk ebédelni.
34
A CSŐ — Nos, Mister Carswell — mondta doktor Zucchi, és állhatatosan Dan szemébe nézett —, ön már két napja van itt nálunk. Hogy érzi magát az új környezetben? — Nagyszerűen, doktor, csak... — Dan zavartan lesütötte a szemét, de aztán összeszedte magát, és kibökte: — Csak ön nagyon hiányzott nekem... Doktor Zucchi alig észrevehetően elfintorodott, és megvonta a vállát. — Nana, Mister Carswell, még a végén szerelmet fog vallani! Most, hogy már visszanyerte az erejét, azt akartam megkérdezni, mikor akar hazamenni. Hiszen önt, mint minden normális embert, minden bizonnyal nyomasztja ez az itteni élet. Nem? Szögesdrót, őrök az őrtornyokban... A puha, tapadós félelem egyszeriben kiszippantotta Danből a levegőt, és a bensejében keletkezett légüres tér összeszorította, valahová lehúzta a szívét. Elmenni innen? Elveszíteni a benne ragyogó örömet, a lágyan duruzsoló boldogságot? Ott kint becsempészett tabletták vannak, a szemétejtőben tompa suttogással leeső macskatetem, fojtogató gombóc a torkában, ha Flóra gondol. Itt pedig — kimondhatatlan boldogságérzet, egyenletes, édes nyugalom ringatja lágy meleg hullámain. Dan azon kapta magát, hogy a szeméből rég elfelejtett gyermeki könnyek buggyantak elő. Lehajtotta a fejét, nehogy könnyeivel elszomorítsa a doktort, és tompa hangon így szólt: — Én nem akarok elmenni innen. Ne kergessen el. Dan nem látta, ahogy doktor Zucchi lassan, elgondolkozva megdörzsölte ujjaival a halántékát, és fáradtan lehunyta a szemét. — Jól van! Megvallom, nem is vártunk más választ öntől. Most, kérem, válaszoljon nekem egy kérdésre. Láthatólag ön nagyon jól érzi magát. Nem gondolkozott el azon, vajon miért? 35
— Nem tudom, doktor — mondta panaszosan, gyerekes homlokráncolással Dan, és máris felragyogott arcán az itteni megszokott mosoly. — Talán van ennek valami jelentősége? — Nagyszerű. És a legutolsó kérdés: szereti ön Miss Coutchelt? — Igen, de... nem tudom, hogy magyarázzam meg önnek, nem úgy, mint régen... — Köszönöm, barátom! — Doktor Zucchi benyomta a magnetofon gombját, amit Dan eddig észre sem vett, és a lassan forgó mágnesszalagtekercsek azonnal megálltak. — Na, most térjünk a tárgyra. Miss Coutchel, Mister Foster és még néhányan, akik itt vannak, tudósok. Egy bizonyos munkán dolgoznak, önnek nincs speciális képzettsége, de azért szeretnénk, ha valamiben segítene nekünk, például az építkezési munkákban. Jó? — Örömmel! — kiáltott fel hevesen Dan. Dan ott állt az árok mélyén, és lapáttal egyengette az árok falát. A nap majdnem delelőn állt, az árokban átforrósodott, összesűrűsödött a levegő, olyan mértékben, hogy Dan alig bírta megemelni a lapátot, hogy kidobja a felszínre a fölösleges földet. A verejték a szemébe csörgött, csapzott haja odatapadt verejtékező homlokához. Kimászott az árokból. Elmehetett volna persze a pavilonjához, hogy felfrissüljön egy kicsit a pálmák árnyékában, de nem akaródzott végigmennie a perzselő napsugarak zápora alatt. Elfáradt, és a szokatlan munkától kimerült izmai legalább egy percnyi pihenésre sóvárogtak. Ugyanakkor, a kimerült lihegés s a sós verejtékpatakok ellenére, Dan ugyanolyan boldog volt, mint eddig, olyan boldog, hogy gondolkodás nélkül ráállt volna, hogy élete végéig ott álljon az árok mélyén, és dobálja kifelé a száraz, vöröses földet. A boldog emberek mindig konzervatívak. Az a legnagyobb félelmük, hogy netán valami megváltozik. Dan pedig boldog volt. Mérhetetlenül, szörnyen boldog. 36
Hirtelen felkeltette az érdeklődését az árok mellett fekvő hatalmas, jó három láb átmérőjű cső. A Danhez közelebb eső végét kitöltő árnyék a napfényben fürdő földhöz viszonyítva hűvösnek tetszett. „Fülledt lehet ott a levegő, de legalább egy percre elbújhatok a nap elől" — gondolta, térdre ereszkedett, és belemászott a csőbe. Várakozása ellenére nem volt fülledt a levegő. Egy kis huzat megmozgatta a cső levegőjét, és Dan még meg is borzongott egy kissé a nyirkos hűvösségtől. Aztán az árnyék egyenesen hideg lett, annyira, hogy összekoccant a foga. A cső fala kezdett feltartóztathatatlanul összenyomódni, és Dan kétségbeesetten felkiáltott, és nekifeszítette a lábát meg a hátát. Valami ólomsúlyú elkeseredés lett úrrá rajta. Súlyos volt, mégis valami módon behatolt testének minden sejtjébe, és valami még nem tudatosított tragédia érzését préselte bele. Gondolatai mintegy a borzalom sodrásában görcsösen meglódultak, és elvakultan száguldottak előre, mígnem fennakadtak a kérdések rácsán: most mi legyen? Flo, Flo... Drótkerítés és őrtornyok... Doktor Zucchi fürkésző, undorodó pillantása... Az a sötét képű kretén Flo oldalán... A szívét egyszerre éles fájdalom döfte át. „Flo... Te tudod, menynyire szeretlek" -ezek az ő szavai. „Nocsak, te vagy az, Dan?" Ugyanilyen arckifejezéssel azt is mondhatná: „Nocsak, milyen hőség van ma megint." Na és ő maga? Két napja érzi már ezt a felfoghatatlan, rémes elragadtatást, akár egy disznó, amikor a hátát vakargatják. Jóságos isten! Egészen megőrült, elment az esze! Még egy nap, és a nyálát fogja csorgatni, és a dadát hívja! Elkábították, megitatták valami méreggel, és idecipelték ebbe a börtönbe, a szögesdrót mögé. Semmi csodálnivaló nincs abban, hogy Forthus figyelmeztette. És mégis eljutott a telepre. De hogyan? Flo, drága Flo, drága Miss Coutchel! Ez a hála, ez a hű szív? Elutazott, hogy itt sétálgasson ezzel a sötét képű, kretén Fosterral, és még azt írta, hogy nem akarta a jelenlétével rávenni valamire, amitől húzódozott. Na de ő maga is! „Szervusz, Flo!" A mindenit... Mi a fenének örült úgy ezen a két napon? 37
Feltűzték, mint egy hangyát, mint a Formica rufa egy közönséges példányát a gombostűre, s most jól megnézegetik minden oldalról. „Szereti ön Miss Coutchelt?" Ez az egész vagy valami szörnyű lázálom, folytatása annak a lidércnyomásnak, ami ott, annál a szőrös mellű Forthusnál kezdődött, vagy...Vagy mi? Világosan emlékezett a két nap óta benne gomolygó derűre, és felnyögött. Elfutni, menekülni, azonnal, nekilódulni mellel a szögesdrótnak, és hadd jöjjön a hátába a kattogó géppuskasorozat. „Nocsak, hiszen ez Dan. El kell temetni gyorsan, mindjárt itt az ebédidő" — mondja majd Flo mosolyogva. A cső nyílása felé mászott, a nagy igyekezetben fájdalmasan beverte a könyökét. Gyorsabban. Megragadta a cső érdes peremét, egyetlen lendítéssel kilökte felsőtestét a csőből, aztán kimerülten lezuhant a kiszáradt földre. A talaj meleget és porszagot árasztott. Felült, és az éles napfényben összehunyorította a szemét. Valahonnan kívülről nagy nyugalom szállt belé. Mint valami erős fecskendő, kisöpört minden más érzést belőle, és az így kialakult űr hamarosan megtelt a jól ismert boldog örömérzettel. Dan megérintette a szemét, a homlokát, és elnevette magát. A másodperc megfoghatatlanul kis részéig ijesztőnek találta ezt a nevetést, a következő pillanatban azonban a félelem felolvadt a nevetésben, a boldog ember vidám, gondtalan nevetésében. Most már nem száguldottak a gondolatai. Lassan, nyugodtan, méltóságteljesen úszkáltak, nem törődtek semmivel. Dan az órájára nézett. Még egy órácska finom kis munka, aztán itt az ebéd. Aztán egy jó kis tereiére Henry Fosterral és Flóval. Talán még doktor Zucchi is közéjük áll. Eszébe jutott, hogy egypár perccel előbb valami okból valami csúnyát gondolt Flóról és a kedves Fosterról, és szomorúan megcsóválta a fejét. Miért is tett ilyet? Különben nem is fontos. Az a legmulatságosabb az egészben, hogy ez az őrültség a csőben támadt rá. Megijedt a sötéttől, akár egy kisgyerek... Elképzelte magát kisfiúnak, rövidnadrágban, és elmosolyodott. Nahát, 38
micsoda ostobaságok jutnak ma az eszébe! Mégiscsak nevetséges — bemászott a csőbe, hogy egy kicsit árnyékban legyen, és nesze neked! Az isten tudja, miféléket kezdett gondolni... Na, most megint megpróbálja, és kiderül rögtön, hogy ostobaság az egész. Egyszerű képzelgés. Persze, ez az állandó ok nélküli vidámság furcsa egy kicsit az ő helyzetében, de hát érdemes ilyen semmiségeken töprengeni, amikor olyan jól érzi magát? A csőben az egyszerűen valami képzelgés volt. Mindjárt meglátjuk... De hát szükséges ez? Olyan nyugodt és boldog a lelke most, olyan békés, nem úgy, mint ott, a csőben... Leszegte a fejét, és bemászott a csőbe. Isten a tudója, miért tette. És újból, mintha csak valami hideg, nyirkos párnát vágtak volna a fejéhez, dermesztő, fagyos lélegzet csapott az arcába. „Dan, Danny, ez nem lehetséges, és mégis igaz. Tartsd magad, Danny. Ha elengeded magad, megőrülsz — gondolta. — Fáj. Félek. Megint. Itt. A csőben. Ez nem lehet véletlen. Kétszer egymás után, ilyen véletlen nincs... Csak nyugalom, Danny. De miért beszélek magamról harmadik személyben? Mindegy. Nyugalom. Ó, Flo, Flo! Lehet, hogy ő is ugyanebben az idióta lelkiállapotban él? Hogy is hívják? Azt hiszem, eufória. Meg ez a Foster is? És a többi fogoly mind? De miért leszek egyszerre normális, ha bemászom ebbe az; átkozott vascsőbe? Most mit tegyek? Másszak ki minél gyorsabban? Ott kint jó. Ott mosolyogni fogok, ott minden dalolni fog bennem. És itt? Itt ülni behúzott fejjel és gyötrődni... És mégsem akarok kimászni. Hülye vagy. Az lehet, de mégsem akarok kimászni. Érthető, hogy miért őrzik annyira ezek az inkvizítorok a telepüket, ördögi dolgok történnek itt. De hát nem lehet állandóan itt ülni, ebben a csőben. Ki is volt az, aki egy hordóban élt? Di... Diogenész, azt hiszem. Flo... Nincs bennem gyűlölet irántad. Hiszen te semmit nem értesz. Csak mosolyogsz azzal az idióta mosollyal, ahogy én is, és nem tudsz semmiről. Ha most a mellemre szoríthatnálak, ha 39
érezhetném a hűvös tenyeredet a nyakamon és ajkamat a halántékodhoz érinthetném, és úgy maradhatnánk... Mindent megértenél, és lehervadna a mosoly az arcodról.... Ki kell mászni innen, észrevehetik. Csak nehogy elfelejtsem. Később majd újra idejöhetek, és jól végiggondolhatom az egészet. Még élek, tisztelt mirmekológusok, akik a Formica rufát homo sapiensre cseréltétek! Még élek!" Dan óvatosan kimászott a csőből, és a békés boldogság hulláma újra átitatta a testét, és nem tudott és nem is akart tenni ellene semmit. Megrázta a fejét, ernyedten legyintett egyet, hogy elűzze a rátámadó elragadtatást, aztán elnevette magát, és a lapát után nyúlt. Doktor Zucchi leeresztette a távcsövet. Hogyan is nem gondolt erre korábban: nyilvánvaló, a fémcső leárnyékolja a rádiósugarakat. Ebben az esetben szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik a stimulátor hatása. Megrázta a fejét, mikor elképzelte, mit érezhetett a kísérleti alany az effektus bekövetkezésekor. A legcsodálatosabb azonban az, hogy Carswell még egyszer bemászott oda. A gondtalan boldogságból az önelemzés kínjába. Különös: fordított kábítószer. A kábítószerélvező azért kábítja magát, hogy kirekessze magát a szomorú valóságból, ez az ember meg belemerül a szomorú valóságba, hogy kirekessze magát a gondtalan boldogságból. — Érdekes — mormolta —, tisztában van vajon a történtekkel? Doktor Zucchi felkattintotta az öngyújtóját, mélyet szippantott, és ráérősen odaballagott az árokhoz. Megállt az árok peremén, és szótlanul várta, hogy Dan észrevegye. — Á, doktor Zucchi! Milyen jó, hogy idejött! — kiáltott fel hozzá vidáman Dan, és letörölte a verejtéket a homlokáról. — Történt valami? — Doktor Zucchi észrevette, hogy Dan arcán egy pillanatra mélységes zavar, sőt megrökönyödés suhant át. 40
— Tudja, el akartam mesélni önnek, hogy véletlenül bemásztam a csőbe... — Na és? — És ott... ott valamiért mindenféléről egészen másképp kezdtem gondolkozni, mint rendesen. És... önről is... És ez nagyon kínos nekem, doktor Zucchi. — Dan szemében újra félelem csillant, de rögtön elmosolyodott és folytatta: — Nehezen tudnék ön elől eltitkolni valamit. Ott, a csőben, valamiért elhatároztam, hogy mindezt eltitkolom. De ez ostobaság. Nekem őszintének kell lennem önnel szemben. Nem igaz? — Ne nyugtalankodjék — mondta doktor Zucchi, s valamiért kis szomorúság volt a hangjában. Eldobta a cigarettát, és eltaposta. — Elvitetem innen azt a csövet, önt pedig kérem, hogy jöjjön be hozzám holnap. — Köszönöm, doktor! — kiáltott lelkesen Dan, és meglendítette a lapátot.
41
ALFA ÉS OMEGA Az aranyszínű whiskyben lassan olvadoztak a jégkockák, és világos kis gomolyokat eresztettek ki magukból. Doktor Zucchi elgondolkozva rázogatta a poharát, a jégkockák megkoccantak, a vízgomolyok szétoszlottak. Kollégája, Brighley mosolyogva nézte, s ebben a mosolyban alig leplezett lenézés bujkált. — Fogadni mernék, kedves Zucchi, hogy maga nem szeret inni, és csak azért iszik, mert én iszom, és mert általában ez a szokás. — Mondjuk. De miért mondja ezt, s most már harmadszor? — A tegnapi beszélgetésünkre akarok visszatérni. Ott tartja a kezében azt a pohár hígított Ballantine-t, fintorog, és mégis megissza. Miért? Hogy olyan legyen, mint a többiek? — Micsoda éleseiméjűség... — Jó, jó, Eugen, ne sértődjék meg. Ha kellemetlen magának ez a beszélgetés, hallgathatok is. — Ugyan hagyja, Brighley, nem vagyok gyerek. Egyáltalán nem vagyok gyerek... — Csodás, nagyszerű, kedves doktor Zucchi! Mindezek ellenére maga gyerek. Igaz, jó nagy, vagy százhetven font súlyú, diplomája van a Massachussets Technológiától, mégis gyerek. Nézze, most is egyre csak tépelődik, gyötrődik, kételkedik, állandóan azon töri a fejét, van-e morális jogunk ezekre a kísérletekre. — Ugyan, ne tegyen fel szónoki kérdéseket... Különben mindegy, én úgyis csak katalizátor vagyok a maga kiselőadásában... — Na jó, akkor egyszerűen felelek a fel nem tett kérdésekre. Maga gyerek, mert nem tud kijutni a dogmák hatalma alól. Kérés nélkül nem szabad a lekvárból enni, mert baj lesz. Nem szabad megharagítani a papát és a mamát és egyedül meggyújtani a gázt. De tulajdonképpen miért nem szabad? Magát, ugye, az nyomasztja, 42
hogy mi a kísérleti alanyok gondolkozásába avatkozunk bele. De miért? Nem szabad! — Maga talán örülne neki, ha valaki beleturkálna a gondolataiba, ráadásul a modern elektronika segítségével? Nem tudom, maga hogy van vele, de én... Különben... — Miért is ne? A modern civilizáció egyebet sem tesz, mint hogy a gondolatainkba avatkozik. Az iskola, a család, a rádió, a televízió, az újságok, a könyvek, a mozi, a reklám, a színház és végül a közvélemény. Ezt viszont maga valami magától értetődő dolognak tartja. És issza a whiskyt, de nem azért, mert kedveli az ízét, és nem azért, mert le akarja inni magát, hanem azért, mert a fülébe ültették, beleszuggerálták azt az egyszerű kis gondolatot, hogy az ivás szép, férfias dolog. Egy pohár whisky, és máris könnyebben pereg a nyelv. Na és mi az, amit mi itt csinálunk, egyelőre a legnagyobb titokban? Mi is gondolatokat szuggerálunk a mi két lábon járó kísérleti patkányainknak, helyesebben emocionális beállítottságot. Amikor az atalantai egyetemen elkezdtek dolgozni a telestimulátorral, biztosan azok is tördelték a kezüket, mint fizikusaink a hidrogénbomba megalkotásakor. De azért dolgoztak. Mi persze jócskán kifejlesztettük ezt az egészet, és a megbízóinknak felcsigáztuk a fantáziáját, úgyhogy nincs visszaút, de alapjában véve mindez mit se számít, az eredmény: a tudomány fejlődik, és ettől igazán nem kell félni, és ez a fejlődés — velünk vagy nélkülünk, előbb vagy utóbb — a távhangolt társadalomhoz vezet. — Jó, de... — Várjon egy kicsit, tisztelt kollégám. Én meglehetősen jól ismerem magát, hogy kitalálhassam a szokásos érveit: ezt tette a szent inkvizíció, a fasizmus, a diktatúrák... — Pontosan erről van szó. — Először is mindezek a rendszerek antihumánus módszereket alkalmaztak, másodszor: mi nem értünk egyet a célkitűzéseikkel. 43
— De miből gondolja, Brighley, hogy a gázkamra nem volt humánus? A létrehozói szempontjából nézve lehetővé tette, hogy gyorsan a másvilágra küldjék azokat, akiknek nem volt helyük a harmadik birodalom új rendjében. — Fúj, Zucchi, úgy beszél, mint egy nyárspolgár! Hiszen mi senkit nem ölünk meg. Épp ellenkezőleg, a mi alanyaink boldogok, és a világon mindennel elégedettek. Sok boldog embert ismer talán? Nem csak úgy, egy-egy pillanatra, hanem aki mindig boldog? No lám. Az ember alapjában véve nem lehet boldog. Ez biológiailag nem lehetséges. A természet nem ismer ilyen állapotot. Hiszen a boldogság mindig káros az egyedre nézve, mert a boldogság elgyengíti, lefegyverzi az embert, szőrös őseink esetében pedig ez egyenlő volt a pusztulással. A boldogság természetellenes most is, mivel itt van a halál, ami természetellenes az önmagát megismerő ember számára. Biológiai szempontból semmiben sem különbözünk a békától, a denevértől és az elefánttól: a szervezetünk nem úgy van felépítve, hogy alkalmas legyen a tudat befogadására. És ha valami szörnyű mutációs véletlen eredményeképp gondolkozni kezdtünk, hát ki kell javítanunk a természet hanyagságait. Jó ideig az ember megelégedett a vallással. A gyönyörűséges paradicsom az emberiség legnagyobb találmánya volt, jóval fontosabb, mint a kerék vagy a tűz. Az intellektus azonban mindig maga alatt fűrészeli a fát. A paradicsomot elvesztettük. A tudomány vette el tőlünk, kitépte ezt a vigaszt nyújtó játékszert az emberiség kezéből. Az ember pedig ismét elszörnyedt, mivel a halál, ismétlem, természetellenes a tudat számára. A tudomány azonban nem kegyetlen. Nem szándékosan lopta meg az embert. A paradicsomért kárpótlásul pedig megkaptuk tőle a gyűrhetetlen nadrágot és a televíziót. Még a halállal is felveszi a küzdelmet a penicillin, a vérátömlesztés, az aszpirin segítségével. Ez aztán a fegyverzet! Nem, Zucchi, mindaddig, míg a tudomány nem kárpótolja az emberiséget a halhatatlanság és a paradicsom 44
elvesztéséért, tolvaj marad, ha megpróbál is törleszteni valamit olyan szánalmas ajándékocskákkal, mint a kvantummechanika vagy a milliárd fényévnyire levő galaktikák. Amikor azonban az ember, az egyszerű kisember rémülten szembenéz a közeledő szörnyűséges nemléttel, mit számítanak neki a fotonok vagy a csillagöszszeomlások! Adósak vagyunk az emberiségnek, és a tudomány történetében most először, mi megpróbáljuk megfizetni ezt az adósságot. Még a kamatját is. Hát akkor miért aggályoskodik, hogy ha egy embernek — aki mellesleg erről mit se tud — a koponyacsontja alá egy gombostűfejnyi kis telestimulátort ültetünk, és állandó eufóriába ringatjuk, elűzzük a félelmét, még a halálfélelmét is? Hiszen az emlékezetéhez nem nyúlunk! Mindenre emlékszik, mindent tud, munkaképes. Egyszerűen csak érzéketlenné válik a kétségbeesés, a bánat, a lelki nyavalyák iránt. — De hiszen közben megváltoznak a nézetei, az erkölcsi ítéletei, az érzései, érzelmei! — Na és? Megint csak dogmák. Miért kellene szentnek tekinteni az ember nézeteit, érzéseit és érzelmeit? Van mivel büszkélkednünk! Kapzsiság, egoizmus, aljasság, individualizmus — nem nagy dicsőség! Még ha valami vadállatot csináltunk volna az emberből! Mi azonban szelíd, őszinte, kedves lényekké tesszük őket. És közben a szellemi képességeik egy csöppet sem károsulnak. Coutchel, Foster és a többiek mind kitűnően dolgoznak, semmivel sem rosszabbul, mint azelőtt, Forthus laboratóriumában. Hát olyan nagy ár az egoizmus megszüntetése? — És maga nem iszonyodik a mindenható isten szerepétől, aki a rádióadó kapcsolójának forgatásával az eufóriát agresszivitásra, félelemre vagy, mondjuk, éhségérzetre változtathatja? Én nem is tudok rágondolni... — Miért kellene iszonyodnom ettől a szereptől? Ellenkezőleg, büszke vagyok rá. Nekem nehezebb, mint nekik. Nekem gondolkoznom kell, vállalnom kell a fele45
lősséget, ők pedig boldogan élnek, a szó legteljesebb értelmében. — Felsőbbrendűek és alsóbbrendűek, árják és nem árják — a fehér ember küldetése? — Megint csak a magáét hajtogatja! Nagyon jól tudja pedig, hogy minden emberi társadalomban, akár a farkashordában, a majomcsapatban vagy a marhanyájban, vannak alfák, béták és így tovább, egészen az ómegáig. Az alfa feltétlenül uralkodói helyzetben van. Utána jön a hierarchia fokain a béta, a gamma és így tovább. Volt olyan tudós is, aki a tyúkok, az egerek és a tücskök hierarchiáját tanulmányozta, így van ez az embereknél is. Vegyen egy tetszés szerinti gyerekcsoportot, és figyelje meg őket — biztosan meg fogja találni a csoport alfáját, és meg fogja találni az omegát is, aki mindenkitől elmarad. Emlékezzen vissza a saját gyermekkorára. Maga mi volt? Brighley hangja fokozatosan elhalkult, mintha csak valaki elforgatta volna a hangerő szabályozógombját, és evvel egyidejűleg Zucchi szeme előtt felrémlett egy kövezett udvar. A tűzoltólétra harmadik fokán, vagy tízlábnyira a kimondhatatlanul messzi aszfaltfelülettől, egy kisfiú áll. „Ugorj, Zucchi-lukki, ugorj! Ugorj! Ugorj!" — kiabálnak a gyerekek. Az aszfaltfelület messzi van, a gyerekszájak viszont nagyon közel, már-már bekapják a kisfiút. A legszörnyűbb: tudja, hogy képtelen elengedni a létrafokot. Képtelen rá. Milyen jó volna meghalni! Elengedni a vas—rudat és leesni. Akkor aztán abbahagynák az üvöltést. De tudja, hogy nem fogja elengedni. Lassan lemászik. Milyen vadul ordítoznak! Dorothy is velük ordítozik. Ha mégis elengedné... Már késő. Lemászik, egyenesen bele a megvetően ordítozó, eltátott szájukba... Mondani kel] valamit... — Bizonyára omega voltam — sóhajtott fel Zucchi. — Akkor még Brooklynban laktunk. Apám rakodó volt egy áruházban. A legkisebbek közé tartoztam az osz46
tályban, mindenki kicsúfolhatott, aki nem volt rá rest. Még emlékszem is, hogy kiabáltak: „Zucchi, Zucchi, hol a kezed, dugd ki!" Mindig azokat a ruhákat hordtam, amiket a bátyám már kinőtt, és két év volt köztünk. Kezem-lábam eltűnt a ruhaujjban, nadrágszárban, így aztán általában „Zucchi-lukki"-nak csúfoltak. Na meg persze koszos digónak és makarónifalónak. Laktak ott írek, olaszok, zsidók, és kijutott mindegyiknek. Emlékszem, hogy vigasztalgatott apám, amikor hazamentem, és azt mondtam, nem akarok többé olasz lenni. — Az apja tudta, hogy maga omega. Ha valaki olasz, evvel már nagy esélye van arra, hogy az ómegák osztályához tartozzék. — És mégis, Brighley, maga azt prédikálja, amiben maga sem hisz. Maga talán nyugodt lélekkel gondol a távvezérelt társadalomra? Egyszerűen csak valami olcsó nihilizmussal dobálózik. — De hát miért is ne lehetne elképzelni egy ilyen társadalmat? Ahogy már mondtam, most is alapjában véve távvezérelt társadalom vagyunk. Erősítse meg a lelkét, kedves Eugen, hiszen tudósember, és nézzen szembe a tényekkel. Ez a maga széplelkű lénye megborzong, ha azt hallja, hogy „távvezérelt társadalom". De hát most talán nem távvezérelt társadalom vagyunk? A televízió talán nem a távvezérlés eszköze? Bármit lát a képernyőn, a Pepsodent fogkrém reklámjától a denevérember sorozatig, mindez talán nem a nézőmilliók ízlésének, hajlamainak és gondolatainak távvezérlése? Hát akkor már sokkal egyszerűbb és hatékonyabb, ha az egyén megdolgozásának összes eszköze helyett veszünk egyetlen aprócska kis telestimulátort. És az emberek, még ha megtudnák is, mit hordanak a fejükben, nem is gondolnának a tiltakozásra. Boldogok lennének, értse meg: bol-do-gok! Boldogok lennének a nyomorúságos viskókban éppúgy, mint a húszszobás villában, mezítláb az út porában vagy luxus Cadillacben. Eltűnne a keserűség, az irigység, a bánat, amely a modern civilizációt megosztja, és legfőképpen eltűnne a félelem. 47
— De lehetséges, hogy az embernek néha szenvednie is kell. — Ugyan, doktor, a kereszténység prédikációját igazán nem vártam magától! — Isten ments, Brighley, pontosan tízéves voltam, amikor megszűntem istenhivő lenni. De maga nagyon jól tudja, mit akarok mondani. Az ember nem fizethet a boldogságért az énje megtagadásával. Az embernek gondolkoznia kell, érti: kell! Még ha kereszt is a vállunkon a gondolkozás, vinnünk kell, és nem adhatjuk oda hálásan — csak úgy az első jöttmentnek, aki meg óhajtja szabadítani az értelmünket a megoldatlan, nehéz kérdésektől. Maga, Brighley, sokkal ügyesebben beszél, mint én, de egyáltalán nem tudott meggyőzni, jóllehet a válaszai egyszerűek és logikusak, nekem pedig többnyire a legegyszerűbb kérdésekre sincs válaszom. Boldogság! Mindenekelőtt meg kéne határozni, hogy mi az. Annál is inkább, mert — legyünk őszinték — egyelőre a mi egyenruhás megbízóinkat a közboldogítás izgatja legkevésbé. Egészen más az, ami őket érdekli. — Ez már más kérdés. Sajnos, ők az ország leggazdagabb mecénásai. A nagy felfedezéseket azonban nem lehet sokáig rejtegetni a tábornoki páncélszekrényekben. Előbb vagy utóbb kitörnek onnan, így volt az atomenergiával, a rakétákkal, a lézerrel és sok mással. Hogy van mellesleg az új fiú? — Semmi különös. Nagyon alkalmas az: emocionális változások megfigyelésére. Hiszen tudja, Garswell szereti Miss Coutchelt... — Az meg Fosterral volt. Nagyszerű! És hogy reagált erre? — Természetesen nyugodtan. Beszélhet maga nekem akármit, ez szörnyű és nyomasztó... — Ejnye, ejnye... Jobban szereti talán a klasszikus féltékenység! jeleneteket? — Talán igen — sóhajtott doktor Zucchi. Rajtakapta magát, hogy el akarta mondani Brighleynak a csőesetet, de mégsem mondta el. Ez persze osto48
baság volt, de semmi kedve nem volt ennek az embernek elmesélni, hogy Carswell másodszor is bemászott a csőbe.
49
TALÁLKA AZ ERNYŐ MÖGÖTT — Jó napot, doktor Zucchi! — sugárzott Dan. — Kért, hogy keressem fel. — Jó napot, Mister Carswell — sóhajtott doktor Zucchi. — Foglaljon helyet. Dan naiv kíváncsisággal nézegette a laboratórium berendezését. — Milyen érdekes itt minden — lelkendezett. — E-egen... — dünnyögte elgondolkozva a doktor. Vagy egy percig mindketten hallgattak: Dan vidáman mosolyogva, Zucchi a gondolataiba merülve. — Mondja, Carswell — törte meg végül a csendet a doktor —, miért mászott be másodszor is a csőbe? Hiszen emlékezett rá, milyen érzései és gondolatai támadtak, amikor benn ült! Dan arca elfelhősödött. összeráncolta a homlokát, megpróbálta összefogni a vidám és lomha gondolatokat, melyek, akár egy kérődző tehéncsorda a forró, déli napsütésben, jóllakottan, mélán terpeszkedtek a fejében. Természetesen emlékezett mindenre, ami ott a csőben eszébe jutott. Az emlékeket azonban szánalmasnak, nevetségesnek és szégyellnivalónak érezte, akár a gyermekkori bűnök emlékeit. — Én... én nem is tudom, doktor — mondta bűntudatosan. — Na és szeretné még egyszer érezni azokat az érzéseket? A jóllakottan heverésző gondolat-tehenek Dan fejében egyszerre felriadtak, felálltak, és mérgesen felbődültek. Nem akarták kinyitni a szemüket, és most csak egy vágyuk volt: újra elmerülni az édes henyélésben. — Nem, doktor — ijedt meg Dan —, a közelébe sem megyek annak a csőnek! — Gondolkozzon csak egy kicsit — ösztökélte mogorván Zucchi —, nem lehet, hogy mindabból, amiről ott gondolkodott, amit átélt, semmi ne volna drága önnek. 50
Dan érezte, hogy egyre jobban megzavarodik. Nem akart a csőre gondolni. Egész lénye megborzongott, ha rágondolt, és ugyanakkor szörnyen szeretett volna doktor Zucchi kedvében járni. Nem volt ura magának. Akaratát erre-arra ráncigálták. Eszébe jutott Flo és a fájdalom, amely úrrá lett rajta ott a csőben, eszébe jutott a kétségbeesés. Miért akarja a doktor, hogy még egyszer átélje ezt a borzalmat? De hiszen ez a borzalom ezerszer természetesebb, mint ez a mostani édes bárgyúság. Na és aztán? Legyen ez bárgyúság vagy akármi más, de nincs az az erő, nincs az az akarat, ami rávehetne, hogy önszántából lemondjon róla. Úgy érezte, elég, hogy felbukkanjon benne valami akaratféleség, és a nyugalom meleg hullámai finoman, de határozottan rögtön elsodorják valahová a mélybe. — Nem tudom, doktor Zucchi — mosolyodott el bátortalanul Dan —, nem tudok gondolkozni ezen. Már bocsásson meg. — A mosoly egyre jobban szétterült az arcán, egyre erősödött, míg végül teljes, üres nagyszerűségében ragyogott. Doktor Zucchi, mint az élet nehéz pillanataiban mindig, kellemetlen borzongást érzett, valami bénító, belső hidegséget. Joga van-e ahhoz, hogy fogja ezt a nyugalmat és elégedettséget sugárzó embert, és visszalökje a mindent tudatosító rémes valóságba? Ha kiengedhetné a telepről... Ez azonban nem tőle függ, ez teljesen lehetetlen. Nem lehet, hogy éppen a tényeket akarja a tulajdon meggyőződéséhez igazítani? Talán Brighleynak végeredményben igaza van? Lehet, hogy az emberek valóban készek arra, hogy a boldogságért az énjükről való lemondással fizessenek? De hiszen Carswell nem értékelheti objektíven a tényeket, amíg a rádiósugárzás hatása alatt van. Na és aztán? A szellemi képességei, az emlékezete azért teljesen ép maradt. Tud gondolkozni, de nem akar gondolkozni, mert tapasztalatból tudja már, hogy a gondolkozás csak keserűséget hoz. És ki ő, Eugen Zucchi, hogy eldöntse helyette, gondolkozzon, vagy ne gondolkozzon? 51
Egy pillanatra Zucchinak úgy rémlett, hogy valaki beleturkál a gondolataiba, és kegyetlen rémület ragadta el. Nem, nem és nem! Az embernek joga van ahhoz, hogy ura legyen a saját fejének, még akkor is, ha erre erővel kell kényszeríteni, tarkón ragadni és belenyomni az orrát a tulajdon gondolataiba és megparancsolni: „Gondolkozz!" A gondolat minden korlátozása állattá vagy robottá aljasítja az embert. Hát érdemes volt lemászni a fáról és százezer évekig remegni a sziklabarlangok tűzrakása mellett, elpusztulni az inkvizíció kínpadjain és a fasiszták krematóriumaiban, szonetteket írni és megalkotni a relativitáselméletet, hogy a végén dróton rángatott bábuk legyünk? A boldogság nem lehet a civilizáció mércéje. De hát akkor mi a célja? „Nem tudom, mi a célja, de azt, hogy én most bűntényt követek el, azt tudom. Egy egész halom papirost kellett aláírnom, hogy megőrzőm a titkot. Miért kellene hát ilyen nagy kockázatot vállalnom? Hogy Brighleyt meggyőzzem? De hiszen előtte erre még célozgatni sem szabad... Gondold meg, amíg nem késő. Csillapodj le, és ne üsd bele az orrodat olyasmibe, ami nem rád tartozik... De nekem tudnom kell, hogyan viselkedik ez az ember a kamrában... Akármit is mond, mégiscsak bemászott másodszor is a csőbe... Ugyan... Most már nem mászna be... És ha mégis bemászna? Mint mindig, egyértelmű válasz nincsen... És mint mindig, ostobaságokat művelek... Mindjárt elkövetek egy ostobaságot, és aztán már késő lesz megbánni, és a hajamat fogom tépni, és éjszakákon keresztül nem fogok tudni aludni... De hát ez egy ember, szereti azt a nőt... Én is szerettem Mary-Annt, és otthagyott. Na és aztán?... Joga van a szerelemhez ennek az embernek is..." Zucchi megborzongott a belső hidegségtől, és egyszerre rádöbbent, hogy már régen döntött. Kipillantott az ablakon. Sehol senki. Mindenesetre behúzta a zöld függönyt, aztán gyors léptekkel odament egy csukott kis ajtóhoz, és kinyitotta. — Jöjjön ide, Carswell — mondta keményen. 52
Dan elégedett, vidám mosollyal, kíváncsian nézte a súlyos fémajtót, és belépett rajta. Egy kis kamrába került, amelynek falát tömérdek műszer borította. Az oszcilloszkópok halott képernyői vakon bámultak le rá. — Üljön le — utasította Zucchi, és becsukta maga mögött az ajtót. Abban a szempillantásban mintha egyetlen mozdulattal letörölte volna valaki a ragyogó rózsaszínű fényt a világról, s helyette elviselhetetlenül átható, hideg, szúrós fény árasztott el mindent. Mint akkor, ott a csőben, a tüskés valóság rázuhant, és minden tüskéje sebzett, és fájdalmat okozott. Ez a fájdalom azonban az ő saját fájdalma volt, és felnyögött arra a gondolatra, hogy megint elvehetik tőle, és megint kikerül abba az őrültekházába illő fenséges gondolattalanságba. — Kinyithatom újra az ajtót — mondta Zucchi, valami okból suttogva, és Danre nézett. — Ki akar menni? — Ide hallgasson, maga! — Dan összeszorította a fogát, minden erejét összeszedte, hogy visszatartsa az öklét. Milyen élvezettel adná bele egész testsúlyát az ütésbe, hogy szétzúzza ennek a gyáván pislogó, petyhüdt szájú kreténnek a képét! — Idehallgasson, maga — lökte ki még egyszer magából Dan —, jobb lesz, ha elhallgat, amíg még fékezni tudom magam! A börtönőr legyen börtönőr, ne akarjon magából isten tudja, mit csinálni. — Önnek természetesen igaza van — motyogta Zucchi, és Dannek úgy rémlett, hogy a szemüveg vastag lencséi mögött a szemében vidám szikrák csillantak meg. — Még nevet is rajtam? Nem elég, hogy majmot csináltak belőlem, undorító majmot, még mulat is ezen? — Nem, Carswell, nem mulatok rajta. Maga még sok mindent nem ért. Tudja, hogy miért kezdett itt így gondolkozni, akárcsak a csőben? — Nem — mondta Dan, és figyelmesen nézett a doktorra. — Ez egy árnyékolókamra. A fémfalak nem engedik át a rádióhullámokat. 53
— Na és, talán rádió vagyok én? — Igen — válaszolt egyszerűen Zucchi. — Ön rádióvevő. A koponyacsontja alatt egy gombostűfejnyi, speciális telestimulátor van, amely az ön emocionális beállítottságát vezérli. Dan görcsösen a fejéhez kapott, a hajába túrt, és a koponyáját tapogatta. — Nem találja meg — ingatta a fejét Zucchi —, az ultrahang fúró szinte semmi nyomot nem hagy, maga a stimulátor pedig a koponyacsont alatt van. — Hát akkor vegye ki — nyögött fel Dan —, nagyon kérem. — Nem tudom — mondta doktor Zucchi. — Betenni pár perc munkája, kivenni viszont bonyolult operáció. Olyasmi ez, mint a horog. — Nagyon kérem — Dan összeszorította az öklét —, vegye ki belőlem ezt a rugót! Nem akarok felhúztató automata lenni! Értse meg: nem akarok! Nem akarok! — Erről még beszélünk — mondta gyengéden a doktor —, de most várjon egy pillanatot. Magához húzta a telefont, és megpróbált tárcsázni. Az ujja remegett, és kétszer is lecsúszott a tárcsáról. Végre megkapta az összeköttetést. — Miss Coutchel? Itt doktor Zucchi. Fáradjon be hozzám egy pillanatra... Igen, igen, a laboratóriumba. Dan összerándult, a szíve úgy száguldott, mint egy versenyautó. Gondolatai egymást lökdösve vágtattak előre. A másodpercek elnyúltak, végtelen hosszúságúra nőttek, és nem akartak elmúlni. A percek iszonyatos hosszúsága hatalmas súllyal nehezedett rá. Egyszerre az ajtón túlról behallatszott egy nevetős hang: — Doktor Zucchi, merre van? — Egy pillanat — mondta Zucchi, kinyitotta a fémajtót, beengedte Flót, és csendesen kiment a kamrából. Dan nézte a lányt: úgy tűnt, mintha valami láthatatlan erő lassan kicserélte volna a szemében levő diapozitívokat. A tündöklő vidámság elborult, elsötétedett, és a he54
lyébe az éles, érthetetlen fájdalom kifejezése lépett. Flo a homlokára tapasztotta a kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét. — Danny — suttogta egyszerre, és elsírta magát. Szeméből könnyek buggyantak elő, és akár egy gyermek arcán, lecsordultak az orrán, a szája szögletén. — Danny... — Egy pillanatra mintha habozott volna, aztán görcsösen átfonta karjával Dan nyakát, és hozzásimult. Egyre jobban szorította és szorította a karjával, igyekezett teljesen rásimulni a férfi mellére, és közben egyre csak ezt ismételgette: „Danny, Danny", mintha attól félne, hogy elfelejti ezt a szót. Dan lassan és óvatosan átölelte, érezte a tenyere alatt a jól ismert élő testet. Ajkát a lány nyakára tapasztotta, mozdulatlanná dermedt, és minden gondolata messze szállt. Nem volt már se árnyékolókamra, se szögesdrót, se stimulátor, eltűnt az öntudat szörnyűsége, nem létezett számukra doktor Zucchi sem, minden megszűnt létezni. Csak az a furcsa, keserű, mégis édes, hatalmas gyöngédség létezett, amit ez iránt a remegve hozzásimuló lény iránt érzett. Ettől a gyöngédségtől elakadt a lélegzete, és könnyek futottak a szemébe. Flo, Flo... Robert Brighley nem szerette doktor Zucchit. Ez az ellenszenve teljes és harmonikus volt. Ingerelte Zucchi puha, határozatlan arca, akarattalan szája, még a vastag lencséjű szemüvege is bosszantotta. Kinevette a kollégája ruházatát is: a zakó és a nadrág rendszerint lompos ráncokba gyűrődve lötyögött rajta. Bántotta a doktor beszédmódja is: folyton motyogott, mintha határozatlanságában még a legegyszerűbb dolgokat is többször meggondolná, mielőtt kiejtene valamit a száján. Nyomasztotta Zucchi provinciális idealizmusa, szellemi gyávasága és az, hogy úgy retteg a pontos megfogalmazásoktól. Tudós lévén, Brighley nemegyszer megpróbálta analizálni ezt az ellenszenvet. Néha úgy tűnt neki, azért nem szereti Zucchit, mert az más társadalmi rétegből 55
származik. Ennek azonban ellentmondott az a tény, hogy ismerősei közül sokan jöttek a legalacsonyabb rétegekből, és egyikükkel szemben sem érzett semmiféle ellenszenvet. Irigységről sem lehetett szó. A tudományos karriertől kezdve egészen a golfjátékig mindenben jóval sikeresebb volt, mint Eugen. Különösen a golfban. Csak meg kellett nézni, hogyan hadonászik Zucchi az ütővel, s szemében eközben megjelenik a balek kínos feszültsége, aki tudatában van annak, hogy ő egy balek, és máris világos volt: ez az ember nem fogja sokra vinni. És bár Brighley nem tudott számot adni magának, miért nem szereti Zucchit, nem szerette, és mégsem tudta rávenni magát arra, hogy úgy viszonyuljon hozzá, mint sok máshoz itt a telepen: kimért szárazsággal, hivatalosan. Úgy tűnt, hogy az a maró ingerültség, amelyet a vele folytatott végeérhetetlen viták folyamán érzett, már olyan létszükséglet a számára, mint valami különleges kábítószer. Kitartóan próbálkozott, hogy meggyőzze, letromfolja, cáfolhatatlan érvekkel sarokba szorítsa, hogy végül a doktor kénytelen legyen meglengetni a fehér zászlót, de nem sikerült. Az utolsó pillanatig úgy látszott sokszor, hogy sikerül, de végül is a doktor nem volt hajlandó megadni magát. Talán nem volt benne elég büszkeség? Az ilyen embert általában nehezebb legyőzni — nincs benne elég büszkeség, hogy beismerje a vereségét. Néha már azt gondolta, nem is Zucchit akarja megtörni, hanem saját magát, de a gondolat oly abszurdnak tűnt, hogy megvetéssel elvetette. Fokozatosan, maga se vette észre, egyre komolyabban kezdett leselkedni Zucchi után, s ebben valami édes elégtételt érzett. Egyszer — mint mondta magának, csak szórakozásból — szerzett egy apró kis mikrofont, és jól elrejtette Zucchi laboratóriumában. Nagyon jól mulatott, amikor néha a szobájában ülve kihallgathatta Zucchi röffentéseit. Amikor Zucchi valami különösen nehéz 56
munkán dolgozott, mindig röffentés-szerű hangokat hallatott. Most nem hallatszott semmi röffentés. Léptek. Valaki bement Zucchihoz. Aha, az új fiú, Carswell. Brighley odaszorította fülét a hangszóróhoz. Érdekes. Rendkívül érdekes. Furcsa egy beszéd a telep egyik munkatársa szájából, s méghozzá az egyik kísérleti alany előtt. Eredeti! Megmagyarázza a stimulátor működését! De hiszen egy csomó papírt írtak alá, megesküdtek, hogy soha senkinek nem fedik fel a telep munkáját. Nevetséges. Hogy is nem látott át rögtön ezen az undorító, kövér disznón?! Hiszen ez egy áruló. Az a fajta, aki a tudós erkölcsi felelősségéről beszél, s ezekkel a sima, undorító mondatokkal leplezi az árulását. Az a fajta, aki a mellét döngeti, aztán rohan, és eladja a hadititkokat az ellenségnek. Sőt, akár ingyen is. Csak az árulás kedvéért. Maga az árulás még nem váltotta volna ki Brighley gyűlöletét. Túl okos ember volt ahhoz, hogy ilyesmiken fennakadjon. De hogy Zucchi, a mamlasz Zucchi, az örök kételyeivel... Egyszerre megkönnyebbült, és felderült a kedve, mintha nagy súlytól szabadult volna meg. Hát kiderült végre, miről van szó: áruló! Áruló! Áruló! Hát ez az ő igazsága! Ezek az ő elvei! Ez az a híres lelki tisztaság! Na, Brighley, te is jól csináltad! Viták, viták, viták... Érvek és ellenérvek... Kivel? Egy árulóval! Hát ez meg ki? Ja igen, Miss Coutchel. Hát persze. Zucchi mesélt valamit, hogy ezek szeretik egymást. Most miért hallgattak el? Különös! Csak nem az árnyékolókamra? Az nem lehet!... De miért is ne? Miért ne lehetne? A stimulátor elmagyarázása után már minden lehetséges! Brighley heves, semmihez nem mérhető örömet érzett. Most már elkapta ezt a Zucchit. Karikát fűzhet az orrába, és úgy vezetheti, mint egy bikát. Mint egy lefűrészelt szarvú bikát. Hej, Zucchi, Zucchi! Zucchi-lukki. Zucchi elsüllyedt a nadrágban. Nem nadrágban, kedves Eugen, jóval kellemetlenebb dologban vagy most benne nyakig! Bevisz egy kísérleti alanyt az árnyékolókamrá57
ba — hát ez csodás! Csak nem szabad elsietni. Jól végig kell gondolni a dolgot, és össze kell állítani a haditervet. Hej, Zucchi-lukki, ki gondolta volna!... Persze szólni lehetne rögtön Dahlbynak és Webbnek. Pontosabban: nem lehetne, hanem kellene. De kár lenne lemondani erről a várható élvezetről. Szólni pár nap múlva se lesz késő. Nem lesz késő, nem bizony... Egészen felhevült a történtektől. Kigombolta a gallérját, a zsebéből cigarettát vett elő. Rágyújtott, és egy jó mélyet szippantott. Nevetséges, hogy így örül a más aljasságának. Igazán aljasság? Persze hogy aljasság, akárhonnan nézzük is. Végigsimított a haján, és nagyot sóhajtott. Egyszerűbben kell venni a dolgokat. Egyszerűbben. Kinek kell a mi századunkban a dosztojevszkijeskedés? Hacsak az ilyeneknek nem, mint ez a Zucchi...
58
EMBERT ÖLNI A föld száraz és kemény volt, az ásó sehogyan sem akart beléhatolni. Dan rálépett az ásóvas behajlított peremére, ránehezedett, néhányszor megmozgatta a nyelénél fogva, míg végül sikerült kiemelnie egy ásónyi földet. „Olyan száraz, hogy még giliszták sincsenek" — gondolta, és eszébe villant, hogyan ásott kölyökkorában gilisztákat a pecázáshoz. A férgek igyekeztek elrejtőzni, teljesen bebújni a földbe, ő azonban erősen megragadta a giliszta nyálkás, fickándozó végét, és diadalmasan kihúzta. Mindannyiszor elcsodálkozott, hogy az a gyenge, puha giliszta nem szakadt ketté, hanem ott volt egészben a tenyerén, ahonnan aztán egy konzervdobozba került, s ott egyesült a sorstársai lassan tekergőző csomójával. Néha elgondolkozott: megértik-e ezek, hogy valami szörnyűség történt velük, s hogy soha többé nem túrhatják már fejükkel a porhanyós, nyirkos földet? Nem tudott felelni a kérdésre, és mivel válasz nem volt, hát gyorsan el is feledkezett az egészről. Na és most, hogy itt áll, ásóval a kezében a virágágy mellett, aminek a felásásával megbízták, most tud talán válaszolni minden kérdésre? Nyilván nem, és ezért nem is vágyik arra, hogy bármiről is elgondolkozzék. Flo... Milyen kimondhatatlanul furcsa ez! Emlékszik, hogyan szorította tegnap az ajkát a lány bőrére, Flo pedig csak szorította, szorította a nyakát, és a tenyere, amely máskor mindig oly hűvös volt, most szárazon sütött. Emlékszik is, nem is. „Valószínűleg — fordult meg lomhán az agyában — az ember akkor emlékszik igazán valamire, amikor nemcsak visszaidézi az érzéseit, hanem újra át is éli őket, és valósággal feltámasztja emlékezetében az átélt élményeket és érzéseket. Na de menj már, Dan, most olyan jó békesség van a lelkedben, tegnap meg, emlékszel, ugye, a szíved görcsbe rándult, mintha valaki öszszenyomta volna, akár egy szivacsot." Közönyösen megvonta a vállát. Már megszokta a válasz nélkül mara59
dó kérdéseket, amelyeket a lét öröme kimos belőle, s a feledés egyenletes árama tovasodor, ahogy az elkábultan felszínre vetődött halacskákat sodorja el az ár. Ma azonban, az utóbbi napokban első ízben, a halacskák nem fordultak azonnal hassal fölfelé, és nem sodródtak el azonnal. Flo... Ebben a rövidke hangsorban, amit néhányszor elismételgetett magának, még ott sejlett az a bűvös remegés, amelyet oly élesen érzett korábban. Ezt a szót valahogy gömbölyűnek és erősnek érezte, akár egy rozmárfejet, és ma először szállt szembe ez a szó a kívülről beáramló örömteli nyugalomáradattal. Most már tudta, honnan származik, de ez a tudás semmin nem változtatott. Már a fél virágággyal végzett, egészen jól hozzászokott ehhez a kemény földhöz. Csak félig vagy egy csöppet még annál is kevésbé kell benyomni az ásót, néhányszor energikusan megmozgatni a nyelét, aztán már teljes testsúllyal ránehezedni a lapáton levő lábra. Ügyes. Bravó, Danny! Danny... Hogy hajtogatta Flo tegnap: Danny, Danny, Danny... A virágágyra hosszú, lilásfekete árny vetődött, megállt rajta, és megszólalt doktor Brighley hangján: — Hogy megy a munka, Mister Carswell? Danny belevágta a lapátot a már felásott földbe, keze fejével letörölte homlokáról a verejtéket, és elmosolyodott. — Köszönöm, doktor Brighley. Csak nehéz elhinni, hogy ebben a szárazságban itt virágok nőhetnek. — Idevezetjük a vizet. A virágágy fölött egy kis permetező fog forogni, és állandóan nedvesen tartja a földet. El tudja képzelni, milyen lesz? Akár a virágversenyre is benevezhetünk. Csodálatos, hogy itt a telepen kivétel nélkül mindenki milyen barátságos és szimpatikus! Milyen kedves ez a doktor Brighley! Ilyen hőség, ő pedig, mint mindig, kifogástalan öltönyben, a haja is tökéletesen elválasztva, mintha csak lakkozva volna. 60
— Ide hallgasson, kedves Carswell, ön engem, úgy látom, meg akar sérteni. — Én? — ijedt meg Dan. — Isten ments még a gondolatától is! — A kollégámhoz, Zucchihoz bejárogat, hozzám meg sohasem jön. Tudja, olyan kevés itt az ember, minden új beszélgető partner nagy élményt jelent. „Nahát, igazán nevetséges! — gondolta Dan. — Sértődős, mint egy kislány." — Nem is tudom, doktor Brighley, azt hiszem, egyszerűen csak nem akartam zavarni. — Zavarni! Ugyan már! Hiszen mondom: mi itt nagyon örülünk, ha új emberrel beszélgethetünk. Tegnap például ön jó másfél órát is elüldögélt a kollégám laboratóriumában. — Egészen zavarba hoz, doktor Brighley! Persze örömmel beszélgetek doktor Zucchival, de boldog lennék, ha önhöz is ellátogathatnék. — Irigylem azt a Zucchit! — mondta ábrándozva Brighley. — Vajon miről beszélgettek egész este? Milyen kellemes társaság... Hiszen Miss Coutchel is ott volt a baráti körben, nemde? Doktor Zucchi biztosan megmutatta a laboratóriumot meg az árnyékolókamrát. Fogadni mernék, hogy mesélt azokról az érdekes kísérletekről is, amelyeket itt végzünk. Nem? Igazán hálás lehet neki. Nélküle aligha tudta volna meg ezeket a dolgokat, nem igaz? Dan már-már kinyitotta a száját, hogy igent mondjon, de az a gömbölyű, erős szó, hogy „Flo", valamiért megint a tudata felszínére bukkant egy pillanatra, a sodró áramlat minden igyekezete ellenére. „De hiszen doktor Brighley olyan kedves ember, úgy szeretnék neki mindent elmesélni, amit csak kérdez" — mondta Dan gondolatban Flónak. „Doktor Zucchi olyasmiket mondott el nekünk tegnap, amit nem lett volna szabad elmondania" — suttogta Flo végső erőfeszítéssel, aztán az áramlat elkapta, megpörgette és tovasodorta. Valami különös módon a suttogás mégis makacsul 61
ott csengett Dan fülében. Érezte, hogy megremeg, mintha elviselhetetlen súly görnyesztené a hátát. Halványan elmosolyodott, és bár nem értette, hogy is hazudhat egy ilyen kedves embernek, mint ez a szimpatikus doktor Brighley, így szólt: — Kísérletekről mesélt? Miféle kísérletekről? Brighley csalódottan elfintorodott. Danre pillantott, akinek arcán halvány, bamba mosoly derengett, és megkérdezte: — De valami érdekes téma mégis lehetett? Miss Coutchel... — Nem tudom — nevette el magát Dan, és az ásó után nyúlt. — Nem emlékszem, doktor Brighley. De feltétlenül meglátogatom önt. Köszönöm a meghívást. A virágágyon áthúzódó lilásfekete árny a lépések ütemében himbálózva lekúszott a megforgatott földről, aztán eltűnt. „Én... én... hazudtam! — kiáltott fel magában Dan. Úgy érezte, hogy a fejét elöntő gondolattalan öröm kissé visszahúzódott. — Bizonyára azért, mert kibírtam" gondolta. Az erőfeszítés azonban túlságosan nagy volt. Nem bírta tovább feltartóztatni a szokásos mosolygást, amely már az ajkát rángatta. Egy perc múlva már nem is tudta, miért mosolyog. Amikor doktor Zucchi becsukta maga mögött az árnyékolókamra fémajtaját, Dan hosszasan hallgatott, és erősen dörzsölgette tenyerével a homlokát. — Mondja csak, doktor — szólalt meg végül —, képes az ember megfeszíteni az akaraterejét, amikor a telestimulátor hatása alatt áll? — Elvileg nem — mondta doktor Zucchi, és riadtan pillantott Danre —, de általánosságban nehéz volna megmondani... Még kevés adatunk van... Ilyen dolog még nem fordult elő. Az agy gyönyörpontjai erősen megfeszített állapotban vannak...
62
— Ugyan, hagyja ezt, doktor. Nem vagyunk iskolában. Nem tudom; hogyan, de azt hiszem, ma szembeszálltam a stimulátorral. — Ez rendkívül érdekes! — A doktor izgatottan hunyorgott a szemüveg vastag lencséi mögött. — Hogyan történt ez? — Szerintem Brighley nemcsak azt tudja, hogy mi tegnap itt voltunk, de az ön felvilágosításairól és a kamráról is tud. Zucchi kerek, barna arca lassan elsápadt. Először az orrából futott ki a vér, hogy szinte elkékült, aztán a homloka és az arca is elfehéredett. Ajka megremegett a félelemtől. Körülnézett, és elfulladó hangon suttogta: — Ez nem lehetséges! Istenem, mi lesz velem? Végem van, végem van! Odafutok hozzá, és térden állva könyörgök... — Aztán váratlanul összeszedte magát. — Lehetetlen! Csak képzelte az egészet. Hogyan hallgathatott ki minket? Milyen módon? Nem, ez badarság! — Nem tudom — Dan enyhe undort érzett most a kerek képű, gyáva ember iránt. — Nem tudom, hogyan hallgathatott ki, de az a benyomásom, hogy mindent tud, és sokat sejt. Nem is benyomás — bizonyosság. Köszönje meg nekem, hogy valami csoda folytán vissza tudtam tartani magam, és nem fecsegtem ki neki mindent, amit tudok. Nagyon is jól emlékszem arra, amikor magamat árultam el. Ez az önök egyik legjobb trükkje. Legközelebb azonban talán nem fogom kibírni. Ha Brighley még egy pár percig faggat, hülye vigyorgással elárulom önt és önmagamat. Dan keserűen elnevette magát, és nem tudott ellenállni a vágynak, hogy megtapogassa a fejét. A hajszálak tövében azonban csak sima fejbőrt talált, még egy pici dudor sem került az ujjai alá. — Mit tegyünk, mit tegyünk? — gyötrődött doktor Zucchi. Ujjai önálló életet kezdve, akaratától függetlenül vonaglottak. — Elvesztünk! Nem is képzeli, milyen szigorúság van itt. Istenem, istenem! Miért is... 63
— Hagyja már ezt, doktor — mondta nyugodt hangon Dan. Végtelen fáradtságot érzett, és valami furcsa nyugalom szállta meg, mint akkor otthon, amikor Kleopátra tetemét a szemétejtőbe dobta, és ott állt a tükör előtt. — Egyetlen megoldás van csak: meg kell ölni Brighleyt. Zucchi, mintha csak rugó rángatná, felugrott a székről, és mindkét kezével vadul hadonászva kiabált: — Elég volt ezekből a hülye viccekből, Carswell! Megtiltom ezeket a hülye vicceket! — Nem tréfálok — mondta fásultan Dan. A cigaretta vad táncot járt Zucchi ujjai közt, sehogy sem tudta eltalálni az öngyújtó lángjával. — Megtiltom, hogy erről beszéljen! — Először is köpök a tilalmaira — mondta csöndesen Dan —, másodszor pedig hagyja abba a hisztériázást. Ha azonnal nem veszi kézbe magát, belevágok abba a tudós képébe, becsületszavamra! Zucchi dühödten kifújta a cigarettafüstöt, és avval együtt kiadta magából az erejét is. Elerőtlenedve hátradőlt a széken, és világoszöld köpenye újra a szokásos puha hurkákba gyúródott a mellén és a hasán. — Megölni Brighleyt, megölni? — A hangjában őszinte igyekezet érződött, hogy felfogja a kimondott szavakat. — Hogy érti azt, hogy megölni? — Nagyon egyszerűen — felelte Dan. — Valami módon erőszakkal kioltani az életét. Ahogy régen mondták: „Felakasztani a nyakánál fogva, és addig lógjon, amíg az élet elszáll belőle." — Fel akarja akasztani? — Úgy tűnt, hogy Zucchi most már kész Dan minden szavát készpénznek venni. — Nem hiszem — nevette el magát Dan —, az túl körülményes. — Mondja meg őszintén, Carswell, ugye, csak tréfált? — Nem. Ha nem öljük meg Brighleyt, maga börtönbe kerül, mi meg Flóval még sokáig vagy talán örökre távvezérelt majmok maradunk. — De hát egy embert megölni... 64
— Igen, egy embert megölni. Engem talán nem öltek meg? És Flót és Fostert és még vagy ötven embert? Ez talán nem gyilkosság? Elrabolni az agyat, a lelket, a szívet, és mosolygó robottá változtatni az embert... — Nem tudom, Carswell... Ez túl bonyolult... — Maga, bár tudós, nem tudja, én viszont, bár nem vagyok tudós, hanem egyszerű ember, aki keserves munkával végeztem el az egyetemet, és egy nyavalyás reklámügynökségen keresem a kenyeremet, én tudom. Én tudom, Zucchi. Érti? Tudom! Tudom, hogy ők nem haboztak, amikor el akartak tenni láb alól. A mérgezett gyógyszer, az nem volt tréfa. Pár percig mindketten szótlanul ültek, aztán Dan Zucchi füléhez hajolt, és suttogni kezdett...
65
„TERMÉSZETESEN ÖNGYILKOSSÁG" Dahlby ezredes felnézett a helyettesére, lassan kigombolta a pizsamája felső gombját, és álmosan kérdezte: — Hogyhogy meghalt? Épp tegnap találkoztam vele. Webb őrnagy akkurátusán, nem minden káröröm nélkül jelentette: — Meghalt, uram. Brighley holttestét — az őrnagy a karján levő vastag rollexre pillantott — pontosan öt perccel ezelőtt fedezték fel. Megparancsoltam, hogy semmihez ne nyúljanak a laboratóriumban. Dahlby ezredes nem szerette a kellemetlenségeket. Nem szerette az eseményeket. Egyáltalán nem szerette, ha bármi is történik, hiszen a legártatlanabb eseményeknek is megvan az a rossz szokásuk, hogy idővel kellemetlenségekké fajulnak. Egy pillanat alatt maga elé képzelte az események, sőt a kellemetlenségek egész lavináját, ami most rázúdul, és felnyögött. — Ki fedezte fel a holttestet? — Colbert. Ő takarít éjszakánként a laboratóriumokban. Ő fedezte fel a holttestet öt... bocsánat, már hat perccel ezelőtt. Dahlby ezredes elfintorodott. Szeretett volna újra elaludni, hogy reggelre kelve kiderüljön, minden csak ostoba álom. Nem kellett volna annyit enni lefekvés előtt. Amikor aztán mégsem aludt el, leeresztette a lábait az ágyról, és elkeseredetten kérdezte: — Meghalt? — Minden bizonnyal, uram. — És hogyan? — Egy szempillantás alatt. A halántékába ment a golyó. — Golyó? — Igenis, uram. Golyó. A revolver a dívány mellett hever. Az ezredes egész testében megremegett, arcán elkeseredett kifejezés jelent meg, akár egy gyerekén, akinek épp most mondták meg, hogy nem viszik el a cirkuszba. 66
— Pont most, három nappal Trupper tábornok látogatása előtt! Istenem, három nappal a tábornok érkezése előtt! Bele lehet bolondulni! Mi az? — Azt mondtam, igenis, uram, bele lehet bolondulni. — Hagyja ezt a bohóckodást! Ezek a maga idióta szolgálati formaságai az agyamra mennek. Adja ide a nadrágomat, ott van a szék hátán. — Tessék, uram. Az ezredes félig már felhúzta a nadrágot, s egyszerre reménykedve megkérdezte: — Nem lehetséges, hogy öngyilkosság? Webb őrnagy megvonta a vállát. — Szinte biztos vagyok benne, hogy öngyilkosság — folytatta az ezredes. — Tudja, tudósoknál előfordul az ilyesmi. Kimerültség. Idegösszeomlás. Igen, igen, szinte teljesen biztos. Az ilyen Brighley-féléket nem szokták meggyilkolni. Ahhoz túl ügyesek. Aztán meg miféle gyilkosság ez? Nincs ebben semmi fantázia — agyonlőni valakit a titkos bázison. Nem, nem, ne is akarjon meggyőzni. Ez öngyilkosság. Brighley túl ügyes volt ahhoz, hogy hagyja magát agyonlőni. — Szerintem túl ügyes volt ahhoz, hogy végezzen magával. — Ugyan már, Webb! — mondta ijedten az ezredes. — Ostobaságokat beszél. El tudja képzelni, mennyi kellemetlenség származna ebből? Mi?... Na, gyerünk. Hallotta valaki a lövést? — Úgy látszik, senki. A laboratóriumok eléggé félreesnek. Mindenesetre senki nem jelentett semmit. Webb beült a nyitott dzsip kormányához, az ezredes meg, az éjszakai hűvösségtől borzongva, mellé ült. A fényszórók éles fénycsóvája lassan végigsiklott az irodaépület világos falán, aztán az útra vetődött. Egy perc múlva a dzsip lefékezett a laboratórium épülete előtt. A bejáratnál állt valaki. — Leoltottam a villanyt, uram — mondta az illető —, nehogy feltűnést keltsen. — Jól van, Colbert. Most már meggyújthatja. 67
Bementek a laboratóriumba. A padlón egy vödör állt, mellette seprű hevert. Az ezredes Colbertre nézett. — Éppen bejöttem, uram, meggyújtottam a villanyt, letettem a vödröt a földre, és azonnal megláttam. Ugyanígy feküdt a díványon, mint most. — Gondolom, hogy ugyanígy. Nem valószínű, hogy közben átfordult a másik oldalára — mondta idegesen az ezredes. Brighley a díványon feküdt a hátán. Jobb keze majdnem a földig lelógott. A földön hevert a Smith-Wesson. Az ezredes közelebb lépett a díványhoz, és meglátta Brighley jobb halántékán a lövés okozta roncsolást. — Úgy néz ki, mintha közvetlen közelről érte volna — jelentette ki gyorsan. — Mit gondol, Webb? — Lehetséges, uram. Minden lehetséges. — Hogy érti azt, hogy minden? Talán nem úgy gondolja, hogy saját maga adta le a lövést? — Semmit sem gondolok, uram. Csupán úgy tűnik, hogy minden túlságosan hasonlít az öngyilkosságra. — Hogy érti azt, hogy túlságosan? Maga túl sok detektívregényt olvas, Webb. Meg aztán ki is ölhette volna meg? Senki. Én mondom magának, senki. Hívja inkább ide Clattnert, végezze el a boncolást, írja meg a jegyzőkönyvet meg a többi papirost, mi meg várjunk reggelig, akkor megkezdjük a nyomozást. Bár meg vagyok győződve arról, hogy kétségtelenül öngyilkosságról van szó, le kell folytatni a szabályszerű nyomozást, hiszen itt mi vagyunk a rendőrség is, a törvényszék is. Dahlby hangjában sértődöttség csengett, akár egy gyerekében, aki fel van háborodva egy meg nem érdemelt büntetés miatt. Hát nem tett meg mindent, amit kellett? Hát nem mehetett tovább minden ugyanolyan csendesen és békésen, mint eddig? Hát ő a hibás talán, hogy Brighley ott fekszik holtan a díványon? Az ezredes egyszerre dühös lett Brighleyre. Fogja magát, és ilyen bajt kever, pont Trupper érkezése előtt. Egoista. Jól kiválasztotta az időt, hogy agyonlője magát... Hisztérika mind meg hipochonder. Be kéne rakni ezeknek is 68
a stimulátort. Akkor aztán nem lődöznék le magukat a mintaszerű titkos bázisokon. A kihallgatás a telep parancsnoki irodájában folyt. Dahlby ezredes szerencsétlen képpel ült hatalmas íróasztala mögött, időnként egy négyrét hajtott újságra lesett, amit egy Time-mal takart le. Az újságban egy félig megfejtett keresztrejtvény volt. Az ezredes mellett, az asztal oldalánál Webb őrnagy foglalt helyet. Az ablaknál a bázis főorvosa, doktor Clattner ült, kialvatlan szemmel, alig tudta elfojtani az ásítását. Az asztal előtt doktor Zucchi ült, és minden kérdésre idegesen összerezzent. — Doktor Clattner azt állítja — mondta Dahlby ezredes —, hogy Brighley éjjel egy és kettő között halt meg. Meg kell értenie, kedves Zucchi, hogy merő formalitás az egész, de kénytelen vagyok megkérdezni, hol volt ön abban az időpontban. — Persze, persze, megértem — Zucchi sietősen bólogatott. — Persze, persze, természetes. Szegény Brighley, micsoda keze volt!... — Mindnyájan meg vagyunk rendülve, doktor Zucchi, de meg kell ismételnem a kérdést: hol volt ön ma éjjel, mondjuk, éjfél és kettő óra között? — Igen, igen, persze — riadt fel Zucchi —, a szobámban voltam. — Mikor feküdt le aludni? — Körülbelül fél háromkor... Webb gyors pillantást vetett az ezredesre. Dahlby hideglelősen megborzongott, és mereven Zucchira nézett. — Ön mindig ilyen későn fekszik le? — Nem, Mister Dahlby. Rendszerint éjfélkor szoktam lefeküdni. — És ezúttal mi késztette arra, hogy ilyen sokáig fennmaradjon? — Tudja, úgy tizenegy óra körül átjött hozzám a szomszédom, doktor Nyder, és elbeszélgettük az időt... — Mi az ördögért nem mondta ezt mindjárt! — kiáltott rá megkönnyebbülten az ezredes, és diadalmas pil69
lantást vetett Webbre. A keresztrejtvényre sandított, és hirtelen elégedetten csapott a combjára. — Hát persze: kivi. Madár, négy betű. — Mi? Mi? Miféle madár? — Semmi, semmi, szóval a Nyderrel való beszélgetésről beszélek. — Valahogy azt hittem, ez nem olyan fontos. — Ön valódi tudós, kedves doktor Zucchi — mondta az ezredes —, még sokra viszi. Már úgy értem, a tudomány terén. Most még néhány kérdést, ezek már, hogy úgy mondjam, másodrangúak. Azazhogy nem is másodrangúak, hanem hogy úgy mondjam, kevésbé személyes jellegűek. Nem tudja, honnan szerezte Brighley a Smith-Wessont? — Smith-Wessont? — ismételte Zucchi, és elsápadt. — Igen, pontosan azt. Smith-Wessont. — Istenem... — Zucchi remegő ujjakkal próbált kivenni egy cigarettát az összenyomorított csomagból, de nem sikerült. — Nyugodjon már meg, az isten szerelmére — mondta idegesen az ezredes, és áthajolt az asztalon, kivett egy cigarettát, és odaadta Zucchinak. — Köszönöm — mondta Zucchi. Hosszasan vesződött az öngyújtóval, végre sikerült rágyújtania. — Ez az én hibám. Igen, az én hibám — bökte ki, és lehajtotta a fejét. — Hogy érti azt, hogy az ön hibája? — kérdezte hitetlenkedve az ezredes. — Tudja, ez az a revolver, amely Daniel Carswellnél volt. Emlékszik talán... — Igen — bólintott kimérten az ezredes. — Az ön beleegyezésével magamnál tartottam a revolvert. Szerettem volna látni, hogyan viselkedik a stimulált alany, ha felkínálom neki a saját fegyverét. Mint már jelentettem, a kísérlet nagyszerűen végződött. Mister Carswell nem akarta elfogadni a revolvert. Ez nagyon fontos momentuma a kutatásunknak. Nyilvánvaló, 70
hogy az eufóriás állapot és a hozzá társuló akaratelnyomás teljesen elfojtja az agresszív ösztönöket. — Jó, jó, ezt már jelentette. De mi az ön hibája? — Brighley látta nálam a revolvert. Tegnap... nem, elnézést, tegnapelőtt elkérte tőlem. Istenem, miért is adtam oda... — Ki gondolta volna — vigasztalta megértően az ezredes —, ki gondolta volna... És nem mondta, hogy miért kell neki a fegyver? — Azt mondta, hogy ellenőrizni akarja a kísérletet. Megértheti, hogy mint tudós, nem tagadhattam meg tőle. Ez azt jelenthette volna, hogy kétségbe vonja a következtetéseimet... — Hát persze, doktor — derült fel az ezredes —, a tudományos lelkiismeretesség mindenekelőtt. És nem tapasztalt valami változást a megboldogultnál az utóbbi időkben? — Nem, nem hiszem — mondta elgondolkozva Zucchi —, hacsak azt nem, hogy komorabb lett, vagy valami efféle... Gyakran vitatkoztunk tudományos kérdésekről, és ő... hogy is mondjam... epésebb volt, mint korábban. — Nagyszerű — jelentette ki az ezredes —, nagyszerű! És azt nem tudja, mi oka lehetett Brighleynak, hogy öngyilkossággal vessen véget az életének? Nem tett önre olyan benyomást, hogy képes lenne kezet emelni önmagára? — Nem mondhatnám. — Na jó. Ha minden öngyilkosságnak tudnánk az okát, akkor nem volna több öngyilkosság. Végül az utolsó kérdés: képes volna-e egy stimulált alany tudatosan hazudni, eltitkolni az igazságot? — Kizárt dolog, Mister Dahlby. Tudja, a hazugság bizonyos értelemben akaraterő kérdése, alkotó tevékenység. Mi viszont elfojtjuk a stimulált alany akaratát. A tudatos hazugság kizárt dolog. — Arról van ugyanis szó, hogy a megboldogult tegnap néhány szót váltott Carswellel. Van valami értelme, hogy kikérdezzük ezt az embert? 71
Doktor Zucchi vállat vont. — Már mondtam önnek, hogy... — Köszönöm, kedves Zucchi, nagyon sokat segített nekünk. Magának van kérdése, Webb? — Nincs, uram — mondta az őrnagy, és végigjártatta a szemét a tudós esetlen figuráján. — Micsoda tökfilkó — mosolyodott el az ezredes, amikor Zucchi kiment a szobából —, de nagyon rokonszenves. Az ilyennel azt csinál az ember, amit akar. Na, mi legyen, behívjuk azt a Carswellt? Szóljon, Webb, hogy küldjék ide. Az ezredes, mintegy véletlenül, félretolta könyökével a Time folyóiratot, gyorsan beírta az üres kockákba a „kivi" szót, felsóhajtott, és határozott mozdulattal befedte a keresztrejtvényt a Time-mal. Kinyílt az ajtó, és a nyílásban megjelent az őrmester kefefrizurás feje. — Carswell, uram. — Jöjjön be — mondta az ezredes. Dan belépett, és szélesen elmosolyodott. A szobában ülő három ember, úgy rémlett neki, melegséget sugárzott felé, mintha reflektorok volnának, ő pedig ott állt a sugárzás csomópontjában. — Jó napot, uraim — köszöntötte őket. — Úgy tudjuk... hm... Carswell, hogy tegnap ön beszélt valamiről doktor Brighleyval. Nagyon szeretnénk tudni, hogy miről volt szó. Elmondaná? — Hát persze! — kiáltott fel lelkesen Dan, és érezte, hogy egész lelkét áthatja a vonzás, ami ezekből a kedves, figyelmes emberekből árad. Egészen fellelkesítette ez a lehetőség, hogy a hasznukra lehet, és gyorsan, lelkesen beszélni kezdett: — A virágágyakat ástam éppen, amikor odajött hozzám doktor Brighley, és azt mondta, hogy nagyon rosszul esik neki, hogy doktor Zucchival gyakran beszélgettek, vele meg soha. Hogy ő nagyra tart itt minden új beszélgető partnert, hiszen olyan kevés ember van itt, akivel el tudna beszélgetni. 72
— Azt akarta mondani, hogy magányosnak érzi magát? — Nem tudom, uram. — De azt mondta, hogy nincs kivel beszélgetnie? — Nem pontosan így. Azt mondta, hogy nagyra tart minden új beszélgető partnert. — Világos, ez pontosan ugyanaz. Na és ön mit felelt? — Én nagyon kellemetlenül éreztem magam, és megígértem neki, hogy feltétlenül meglátogatom. Ma feltétlenül meg is teszem. Feltétlenül. Dahlby ezredes Danre pillantott. — Már nem teheti meg. Doktor Brighley ma éjjel meghalt. — Mit beszél, uram? Hogyhogy meghalt? Dan értette a szót, hogy „meghalt", de határozottan elutasította magától, hogy a szó teljes fizikai értelmében eljusson a tudatáig. A bensejében uralkodó nyugodt derű megfosztotta a szót minden konkrétumától, csak egy hangcsoport maradt, ami üresen, értelmetlenül csengett. Nahát, mulatságos! Hiszen épp tegnap kérte Dant, hogy látogasson el hozzá, most meg azt mondják, meghalt. Meghalt vagy nem, végül is mi jelentősége lehet ennek ebben a daloló öröm világban, amiben él! — Ön talán nem tudta, hogy meghalt? — kérdezte az ezredes. — Nem, uram, nem tudtam — mosolyodott el Dan. — őszintén megvallva, nem nagyon érdekelnek az efféle dolgok. Tudja, ez valahogy... — Zavartan s ugyanakkor elégedetten elnevette magát, s ez olyan váratlanul érte az ezredest, hogy összerezzent. — És hol volt ön éjjel? — kérdezte hirtelen Webb, és mereven Danre szögezte a szemét. — Éjjel? — Dan heherészett. Milyen kedvesen tréfálkozik ez az ember. — Éjjel? Éjjel aludtam, uram. Ezt a választ rendkívül szellemesnek találta, olyan elégedettséget érzett, mint egy művész, aki egy kis remekművet alkotott. 73
— Semmi egyebet nem tud nekünk mondani? — kérdezte az ezredes. Dan bűntudatosan elmosolyodott. Milyen furcsa emberek! Hiszen ha tudna valamit, örömmel elmondaná, hogy a kedvükbe járjon. — Na jól van, Carswell, köszönöm. Elmehet. — Én köszönöm, uraim! — Dan a mellére szorította a kezét, úgy tele volt érzésekkel, meghajolt és kiment. — Szerintem minden világos — jelentette ki az ezredes. — Semmi okunk nincs arra, hogy kétségbe vonjuk az öngyilkosságot. Brighley az utóbbi időben lehangolt volt. Ez egy. Még ezt a Carswellt is kérte, hogy menjen vele beszélgetni. Ez kettő. Hamis ürüggyel elkérte a revolvert Zucchitól. Ez három. A revolveren rajta vannak Brighley ujjlenyomatai. Ez négy. És végül: a lövés szinte közvetlen közelről érte. Ez öt. — Esetleg ki lehetne kérdezni Carswellt az árnyékolókamrában — vetette fel Webb. — Ostobaság, Webb. Már megbocsásson, de ez ostobaság. Ha semmit nem tud mondani a stimulátor hatása alatt, mi a csudát vár tőle, amikor eszénél van? Nem, Webb, nagyra becsülöm az alaposságát, de ez az ötlete ostobaság. — Lehetséges, uram — bólintott Webb —, de kissé gyanús nekem ez a sok beszélgetés Zucchi meg Carswell között. Ne felejtse el, hogy ki ez, és hogyan került ide. — Emlékszem, emlékszem. De először is Zucchinak az a munkája, hogy megfigyeléseket végezzen a stimuláltakkal kapcsolatban, és Carswell ezek közé tartozik. Másodszor pedig, magának még túl sok a pusztán katonai elképzelése. Végtére is ez nem Fort Bragg, hanem Dry-Creek. Ezt ne felejtse el. És nézzen utána, hogy minden papírt a kellő módon készítsenek el. — Igen, uram — mondta komoran Webb, és kiment a szobából. Rögtön utána, mintha álomból riadt volna fel, fürgén kiszaladt az orvos is. 74
Az ezredes néhányszor lendületesen széttárta a karját, mélyet sóhajtott, aztán lehúzta a Time-ot a keresztrejtvényről. Most már nyugodtan gondolkozhat, mi lehet az: régi skandináv harcos, hat betű, az első betű v. Természetesen a kellemetlenségeket tökéletesen elkerülni senki sem tudja, de hogy az ember értsen hozzá, ha már elkerülhetetlenek, hogy a lehető legjobban mérsékelje őket — ez bizony nagyon fontos!...
75
NEWTON TÖRVÉNYE — Tudja-e, Carswell, hogy miért hívattam? — kérdezte Webb őrnagy, és fürkészve nézett Dan arcába. — Nem, nem tudom — mosolyodott el zavartan Dan. — Be akarok menni magával együtt doktor Zucchi laboratóriumába. Mit szól hozzá? — Kész örömmel. Végigmentek a laboratórium felé vezető úton, az éles arizonai napfény forró sugarai alatt, s Webb utálkozva érezte, hogy a háta teljesen átnedvesedett, lapockái között vékonyka verejtékpatak folydogál. Az utálkozást nemcsak a hőség és a verejték váltotta ki benne, hanem Dahlby idióta képe is, azzal a fölényes arckifejezésével. „Hagyja ezeket a katonai tempókat, Webb. Nem Fort Bragg ez, hanem tudományos kutatóbázis." Tudományos bázis! Lomha kretének telepe! Milyen gyorsan megtalálta Dahlby az öngyilkosság bizonyítékait! Naná, egy gyilkosság, három nappal a tábornok érkezése előtt, nem kis cirkusz volna. Az öngyilkosság az mindjárt más. Megértheti, uram: megfeszített munka, teljesen új kutatási terület, teljes elszigeteltség. Igen, uram, sajnos az ember gyenge anyagból van gyúrva, ez ellen nincs mit tenni. Ravasz, ravasz róka ez a Dahlby. Na de ha most sikerülne valamit előbányászni... Nagyon sima, nagyon példaszerű öngyilkosság ez. Ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mit lehet tudni? Próba — szerencse. Webb egyáltalán nem volt meggyőződve a feltevése realitásáról. Mindenki egybehangzóan azt erősítgette, hogy a stimulátor a legjobb garancia arra, hogy a kikérdezett személy az igazat mondja, százszorta biztosabb, mint akármilyen hazugságvizsgáló gép. Katonai pályafutása nagy részét azonban közönséges egységeknél töltötte, és a lelke legmélyén nem nagyon bízott ebben az egész hókuszpókuszban. Egy közönséges, alapos vallatás — akárhogy is nézzük — egészen más dolog. A jól bevált régi módszerek, már persze az ő tapasztalatával végezve, egyáltalán nem elvetnivalók. 76
— Hozzám? — kérdezte doktor Zucchi, mikor kinyitotta a laboratórium ajtaját. — Micsoda szerencsétlenség... Képtelen vagyok ma dolgozni, nem tudok szabadulni a történtek hatása alól — siránkozott. Olyan volt, mint egy beteg, kuszált tollú csirke, arcának szokásos sötét színe földszürke árnyalatot kapott. — Ha nincs kifogása ellene, doktor Zucchi, szeretném igénybe venni az árnyékoló kamráját, hogy elbeszélgessek egy kicsit Mister Carswellel. — Az árnyékolókamrában? — kérdezte halkan Zucchi, és bizonytalanul pislogva felnézett Webbre. — Igen — felelte röviden Webb. Nagy elégedettséget érzett, mikor látta, hogyan remeg ez a felfújt hólyag. Már tudta, mit fog mondani. — Igen, Mister Webb, de hát a sokkhatás, ami... És különben is... Mister Carswell előtt... — Köpök a sokkhatásra, és nem érdekel, hogy ki előtt beszélünk! — vágta el Webb őrnagy Zucchi hebegését. — Tudósok... Egy gépfegyvert a hátukba és tüzet minden figyelmeztetés nélkül, akkor dolgoznának, ahogy kell, és nem volna semmi sokkhatás. Túlságosan finom lelkű itt mindenki. Ilyen vélemény, olyan vélemény, amolyan vélemény... Liberális banda... — Sajnálom, de kénytelen vagyok... — Köpök rá, hogy mit kénytelen, Zucchi. Ki a bázis helyettes parancsnoka, maga vagy én? — Tudományos kérdésekben... — Majd én megmutatom magának a tudományos kérdéseket, laboratóriumi patkány! Az emberölés maga szerint talán tudományos kérdés? Mi? Webb egyre jobban belelovalta magát. Harmincöt fok árnyékban, por, egy csomó idióta és az a hájas Dahlby, aki egész nap csak a hülye keresztrejtvényeit fejti. És az ilyenek miatt negyvenhat éves korára ő még mindig csak őrnagy... Keresztrejtvény... Kivi... — Mister Webb — kiáltott Zucchi sírósan eltorzult fejhangon —, ha még egyszer ilyent merészel!... 77
— Elég magának egyszer is. Nyissa ki a kamrát. Jöjjön, Carswell! Dan nem tudott elmozdulni a helyéről. Minden remegett benne, a feje szédülten kóválygott. Gondolatban ide-oda vetődött Zucchi és Webb között, mint egy kiskutya, ha a gazdái veszekednek. Tudta, nagyon is jól tudta, hogy tennie kellene valamit, de a ráboruló zsongó gyengeség megkötözte a kezét-lábát. Milyen furcsa emberek! Minek veszekednek ebben a nyugodt, derűs világban, amikor körös-körül minden dalol, ringatózik, minden elúszik valahová az édes, boldog feledésbe, ahol összemosódnak a világ éles kontúrjai, és minden valami homályos derengésben remeg... — Na, mi van? Elaludt? Webb durva, parancsoló hangjára felriadt, és megint megpillantotta a Zucchi szemében cikázó félelmet. Furcsa emberek. Mire jó ez az egész? Tudta, hogy most mindjárt bemegy a kamrába. Emlékezett arra is, hogy amikor eddig még belépett a kamrába, a világ mindig azonnal feltárta előtte minden keserűségét, ez azonban csak ezután jön, még sokára, még van három lépés, addig még álmodozhat ebben az isteni nyugalomban. A súlyos ajtó a Dannek már oly ismerős csikorgással (meg kell kenni a sarkokat) lassan becsukódott Webb mögött. Az őrnagy közben mintha kijózanodott volna, minden pillanattal egyre határozottabb lett. — Üljön le — mondta szárazon, és maga is nehézkesen leereszkedett egy székre. Dan hallgatott, megpróbálta lenyelni kitörni készülő gyűlöletét, így nyelhetik a nyers, erős szagokat a vegyi üzemek dolgozói, gondolta. Már az előbb is, pár perccel ezelőtt, világosan értett minden egyes szót, amit ez a magas, szikár, vöröses bajszú férfi kiejtett, de csak most értek el igazából a tudatába, a maguk teljes, gyűlöletes, világos, tiszta értelmében. — Mit tud nekem mondani Brighley meggyilkolásáról? — kérdezte komoran Webb, és keményen Danre nézett. 78
„Brighley... furcsa... Valami különös ürességet érzek a fejemben, amikor Brighleyra gondolok. Tegnap beszélgettünk. Le tudtam győzni ezt az átkozott stimulátort... De mi történt azután?... Miért örültem úgy ennek a győzelemnek? Valami űr tátong a fejemben, mintha kiesett volna valami... Vagy talán valami újabb disznóságot találtak ki a stimulátor mellé?" — Mindent elmondtam, amit tudtam — válaszolt keményen Dan. Nem akarta azon törni a fejét, miért kínozza ez a rőt bajuszos. A gyűlölet kissé hátrább húzódott, hogy helyet adjon a Flo iránt érzett keserű, heves gyöngédségnek. — Felállni! — üvöltött fel egyszerre hisztérikusan Webb. — Majd én megmutatom neked! Állat! Rádióidióta! — Egy pillanatra felcsillant benne a gondolat, hogy nem lett volna szabad így elengednie magát, de a hónapok alatt felgyülemlett ingerültséget nem tudta már viszszafojtani. „Ezt nézd meg, Flo" — gondolta Dan, és felállt, odalépett az őrnagyhoz. Szinte minden lendület nélkül előrelökte a jobb öklét, de az izomerején kívül az egész testsúlyát beleadta az ütésbe. Az ököl, a rövidke távolság befutása után, lezúdult az őrnagy arcába, az összes belehelyezett energiát kiadta magából, és erőtlenül lehullott. Az őrnagy feje hátracsuklott, és továbbadta ezt az energiát a kamra fémfalának, ami azonban nem mozdult, hanem visszalökte az őrnagy nyakszirtjét. „Pontosan, ahogy Newton törvénye leírja" — futott végig Dan agyában. Az őrnagy szép lassan átfordult a szék karfáján. A nehézségi erő hatására, az orrából csordogáló vérpatak irányt változtatott. Dan nehezen lélegzett, és egyszerre az jutott az eszébe, hogy amióta Flo levelét megkapta, már nem először kénytelen ilyesmit tenni. Webb felhörrent, és kinyitotta a szemét. Mielőtt azonban még kitisztulhatott volna a tudata, Dan másodszor is lesújtott. Az őrnagy feje most lejjebb volt, le kellett hajolnia, hogy beletaláljon. 79
Kinyitotta az ajtót. Zucchi ott állt kívül, és remegett, mint az őszi falevél. — Segítsen, doktor — mondta Dan, és érezte, hogyan oszladozik a bensejében tomboló gyűlölet. — Ki kell vinni a szabadba, rosszul lett a fülledt levegőtől. Zucchi rémülettel teli szemében megkönnyebbülés csillant. Kettesben megfogták Webbet, és kivitték az utcára. — Felhívom az ezredest — mondta Zucchi —, remélem, el fogja viselni ezt a csapást... Már úgy értem, az ezredes...
80
EMLÉKEZÉS ÉS FELEDÉS Éjjel van. Dan a pavilon lépcsőjén ül, hátát az ajtónak támasztja. A Göncölszekér oly közelinek tűnik, hogy az ember azt hinné, csak ki kell nyújtania a kezét, és megragadhatja a rúdját. Jó így üldögélni és az égboltot nézni. Az ember kiszabadul a maga kis világából, és beleolvad a világegyetem végtelenségébe. Az égbolton szabadon szárnyalhat a gondolat. Csak úszik a kongó, határtalan csöndben, és semmi nem zavarja. Elszárnyal, egyre messzebb, egyre messzebb, megszűnik minden földi kötöttsége, s aztán teljesen eltűnik. Csak ül az ember magában, a csillagóceán fenekén, és tunyán révedezik, nincs benne semmi emlék, semmi várakozás. A cigaretta régen kialudt már Dan kezében, de nem akaródzik megmozdulnia, hogy eldobja, vagy új tüzet gyújtson. Csönd van. — Alszik, Carswell? — hallatszik egy alig kivehető halk suttogás. Nem, nem a csillagok szóltak. Egy homályos árnyék és Zucchi hangja. A csillagok közül visszazuhanni nem olyan könnyű, de végül is Dan kinyitja a szemét. — Nem, doktor, nem alszom. Zucchi habozik. Megígérte Carswellnek, hogy megteszi ezt, szavát adta, mégis most szánalmat érez iránta. Furcsa egy ember. Amit ő, Zucchi legszívesebben elfelejtene, Dan nem akarja feledésben hagyni. De hát nincs mit tenni, vannak emberek, akik nem szeretnek felejteni. Ezeknek minden sokkal egyszerűbb, mint neki, Zucchinak. Ó, istenem, milyen bonyolult ez az egész! Hirtelen eszébe jutott, mit mondott Mary-Ann, amikor elhagyta őt: „Te félsz az egyszerű válaszoktól, Eugen. Félsz az élettől. Most is az a kis szipogó Zucchi-lukki vagy." Mary-Ann arca nyáron tele volt szeplőkkel. Erős keze volt, és valami okból mindig rövidre vágta a körmét. Talán valóban neki volt igaza. És Brighleynak is igaza volt: ő, Zucchi, omega, egész életében omega volt, min81
dig azt várta, mikor csapja arcul egy másik gyerek vagy maga az élet. Carswell más. Megígértette, hogy megteszi ezt. Most, a nyomozás után, ez már nem veszélyes. — Maga alszik, Carswell, alszik, alszik, alszik. Rám néz és alszik. Alszik, és csak az én hangomat hallja. — Igen, doktor, alszom, és hallom a hangját. „Azért mégis bámulatos, mennyire megkönnyíti a stimulátor a hipnózist! Az önálló akarat el van fojtva, s az agy rendkívül fogékony az idegen akarattal szemben" — villant át Zucchin, és folytatta: — Most bemegy a szobájába, lefekszik az ágyba, és aludni fog. Amikor pedig felébred, emlékezni fog mindenre, ami történt. Menjen, Carswell. Dan némán, engedelmesen felállt a lépcsőről, és hangtalan árnyként eltűnt az ajtóban. „Nem kellett volna, nem kellett volna megtennem" — gondolta megint Zucchi, de becsületszavát adta, hogy megteszi. Brighley pedig már nincs az élők sorában. Végül is miért gyűlölte őt ennyire ez a Brighley? Miért? Mit tett neki? Mi volt ez a nagy ellentét köztük? Talán a válaszok. Brighleynak mindenre mindig egyszerű és egyértelmű válaszai voltak. Ö, Eugen Zucchi erre szinte sohasem volt képes. De hát miért kell feltétlenül gyűlölnie egy válaszolni tudó embernek azt, akinek nincsenek világos válaszai? Erre a kérdésre szintén nem volt válasza. És mégis, egyszer az életben, most meg fogja találni a választ, és valószínűleg ez az utolsó válasza lesz. Pontosan két nap múlva. Most nem lesz gyáva. Különös, de néha sokkal erősebbnek bizonyul, mint ahogy gondolnák mások vagy akár ő maga is. Eszébe jutott egy eset, a háború idején, amikor a századuk menetgyakorlaton volt. Hol is? Talán Stownbridge-ben. Igen, ott. Tíz mérföld után már mindenkinek lógott a nyelve. Mellette ott verejtékezett Bobby... Bobby... Hogy is hívták? Az ördögbe is! Olyan hosszú, sápadt, zord képű fickó volt. Hányszor kicsúfolta: „Nem szokta a cigány a szántást...", „Ez itt nem makarónifalás..." Akkor azonban ott köpködte a port mellette, hallgatott, és az egyik válla 82
jócskán meggörnyedt a puska súlya alatt. Úgy vonszolta magát féloldalasan. Neki, Zucchinak sem volt könnyű, folyton úgy érezte, hogy nem bírja tovább, még ötven lépés, és összeroskad és elájul, még mielőtt a földre zuhanna. És mégis továbbment, és egyszerre csak odaszólt ennek a Bobbynak: „Add ide a puskádat. Pihentesd egy kicsit a vállad." Bobby nem ellenkezett, és a pihenő alatt olaszkámnak szólította. Mit akart evvel bizonyítani és kinek? Ennek a Bobbynak, hogy milyen rendes ember, vagy saját magának, hogy Bobby egy puhány? Vagy egyszerűen csak egész életében attól szenvedett, hogy nem mindenki szereti őt, pontosabban hogy senki nem szereti, és mindig megpróbálta apró szívességekkel megvásárolni a környezete szeretetét? Ez nem egyszerű kérdés, és erre a kérdésre sem volt válasza. Hát így van ez. Így van ez, kedves Eugen Zucchi. Vajon megkapjae az anyja az életbiztosítást utána? A megszokott mozdulattal vállat vont — ez az egyetlen gesztus az, amit mindenkinél jobban tud csinálni. Itt az ideje lefeküdni. Felnézett az égre, a Göncölszekérre, felsóhajtott, aztán némán eltűnt a sötétségben. Dan hirtelen ébredt, elkerülte az alvás és ébrenlét között húzódó ködös állapotot. És azonnal minden az eszébe jutott... — Én megteszem, doktor, megölöm — mondja Zucchinak. — Ostobaságokat beszél — feleli a doktor. — Nem engedhetem, hogy Flo is meg én magam is itt pusztuljunk el. Brighley mindent tud, és jelenteni fogja. Az ilyen sima választékú, hideg pillantású embereknél ez könnyen megy. Persze maga megakadályozhatja, hogy megtegyem, de ezzel megöl engem is, Flót is. Választania kell. — Maga kegyetlen, Carswell, így ezt nem szabad. — A legbonyolultabb kérdésekre, akár ha több kötetben terpeszkednek is el, igen egyszerű a válasz. Vagy pedig egyáltalán nincs rájuk válasz. Bonyolult válasz az életben nincsen, ezt most már túlságosan is jól tudom. 83
Én magam is egész életemben bonyolult válaszok mögé bujkáltam. — Nem, nem tehetem... — Ahogy akarja, doktor. Terhelje akkor ez a maga lelkiismeretét. — De hát maga nem tudja megölni, amint kilép a kamrából, újra akarattalan eufóriássá változik vissza. És ha meg is ölné, azonnal elmesélné az első embernek, akivel összeakad. Emlékezzen vissza, hogy saját magát is azonnal elárulta, amikor ott a csőben volt. — Gondolkoztam én ezen, doktor. Én persze nem vagyok tudós, és nem sokat értek ehhez, de azt hiszem, hogy a maguk stimuláltjai a rendesnél százszor fogékonyabbak a hipnózis iránt. — Igaz, de... — Maga szépen hipnotizál engem, megparancsolja, hogy öljem meg, és aztán felejtsem el, úgyhogy ne tudjam elárulni, mit tettünk. Utána meg majd újra hipnotizál, és megparancsolja, hogy emlékezzem vissza mindenre. — Hogy emlékezzen? — Igen. Nem szeretem az ilyesmiket elfelejteni. Nem volna becsületes dolog. A doktor tépelődik. Szánalmas csak nézni is: megfélemlített ember. Dan úgy érzi, valósággal hallja, milyen csikorgással forognak a kerekek Zucchi fejében. Ha a gondolatok testet öltenének, most azonnal holtra sebeznék egymást. A doktor iszonyú erőfeszítéssel próbál úrrá lenni magán. Arca sápadt és eltorzult. Ügy tűnik, mindjárt megszakad. Végül nagyot nyel és megszólal: — Jól van, Carswell. Jöjjön ki a kamrából. Igaza van, a stimulátor hatása alatt a hipnotizálás semmi nehézséget nem jelent. A vastag szemüveglencsétől felnagyított pupilla egyre jobban és jobban a hatalmába keríti. Hova tűnt az iménti lágy pillantás? Ebből a szemből hideg fény sugárzik, könnyedén beléhatol, és a doktor hangja gyorsan 84
betelepíti agyába a gondolatokat, ahogy a tapasztalt rakodómunkás rakja a téglákat szépen sorba, szabályos rakásokba... ...Doktor Brighley az udvaron lépdel. Köpeny nélkül van. A finom, szürke öltönyön sehol egy gyűrődés. Az árnyéka is tisztán kirajzolt, pedáns figurát mutat. — Doktor Brighley — mosolyog szélesen Dan —, mennyire örülök, hogy látom! Öröm ránézni erre a világos, okos, figyelmes pillantású arcra. Nagyon rokonszenves arc. — A, Carswell, amint látom, továbbra is doktor Zucchit részesíti előnyben. — Ó, miket beszél, doktor Brighley!... Úgy szégyellem, hogy tegnap nem jutott az eszembe, miről beszélgettünk az árnyékoló kamrában doktor Zucchival. Doktor Brighley szemében kis szikrák villannak. Milyen barátságos, tiszta szempár, milyen kellemes, amikor ilyen kedvesen néz az emberre. Milyen hízelgő, hogy ez a szempár így néz, ilyen figyelmesen, és vár, vár... — Na és most eszébe jutott, kedves Carswell? — Igen, doktor, igen! — lelkendezik boldogan Dan. Valósággal kiabál, és doktor Brighley valami okból ijedten néz körül. — Csendesebben, Carswell, nem vagyunk egyedül. Tudja mit? Jöjjön be később hozzám a laboratóriumba. Egészen későn, mondjuk, tizenkettőkor, most éppen sürgős munkám van, de akkor majd zavartalanul beszélgethetünk. Nem túl késő az önnek? — Ó, dehogy, doktor Brighley, dehogy! Éjfél. Dan Brighley laboratóriuma felé igyekszik. Ott van a Zucchié mellett. Igazán, milyen elbűvölő ember ez a doktor Brighley! Dan most meg fogja ölni őt, de ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz. Meg kell ölnie, mert... ez a parancs. Kinek a parancsa? Doktor Zucchi parancsolta meg, és ezt a parancsot nem lehet megszegni. De eszébe se jut, hogy megszegje. Hogy is gondolhatna ilyesmire? Ami viszont őt magát illeti, ő 85
nagyon szereti Brighleyt, de ez nem tartozik ide. A Smith-Wesson lehúzza nadrágzsebét... Úgy bizony, Brighley már várja. Milyen lebilincselő ember! — Nos, hát itt vagyok! — nyit be Dan a legszélesebb mosolyával. — Foglaljon helyet, Mister Carswell, mesélje el, mi újság — biztatja a doktor, és kinyújtja a kezét, hogy észrevétlenül bekapcsolja az odakészített magnetofont. Milyen mulatságos ember: fel akarja venni a szavait. A lövés persze szintén rákerül a szalagra. Emlékbe. Milyen ostobaságokra is gondol: emléknek felvenni azt a lövést, ami megöli? Kinek? Ó, igen, Dan tudja, mit kell majd tennie a magnetofonnal. Amikor doktor Brighley már halott lesz, le kell törölnie az egész szalagot, akkor már ezzel nem fogja elszomorítani őt. — Nem is képzeli doktor, mi mindent tudok! — kezdte Dan, és észre sem vette, hogy a hanglejtése egészen gyerekes lett. „Na, találd ki, mi van a zsebemben!" — Ugyan mit? — Tudom, hogy telestimulátort ültettek a fejembe. Olyan picike, mint egy gombostűfej. És rádióhullámokkal irányítanak. Doktor Zucchi mindent részletesen elmagyarázott. — Az árnyékolókamrában? — Igen, ott. Igaz, ahogy így visszaemlékszem, valahogy furcsa módon viselkedtem: valamiért nagyon dühös lettem. De tulajdonképpen nagyon jól érzem magam, egy csöppet sem zavar ez a stimulátor. Dan agyán, ha doktor Brighleyra néz, a szeretet forró vérhulláma áramlik át. Néhány idegen, hideg gondolat azonban, mint egy idegen akarat partra szálló előőrse, szembeúszik ezzel az árral: egészen közelről kell lőni, szinte rászorítani a pisztolycsövet a halántékára. — És még miről beszéltek? — Most már doktor Brighley ajkán is halvány mosoly látható. Jókedve van. Nem ok nélkül: Dan nagyon érdekes dolgokat mesél. Különben nem is olyan nagyon érdekesek, csak ne nagyzolj, Dan. Hiszen a doktor eddig is tudott a stimulá86
torról. Egyszerűen csak az az érdekes benne, hogy ezt doktor Zucchi elmondta, éspedig neki, egy kísérleti alanynak, az egyik euforizáltnak. Áruló vagy, Dan, elárulod doktor Zucchit. Eh, ostobaság! Hát árulás ez, egy ilyen ember előtt, aki ennyire rokonszenves, és biztosan mindenkit szeret, ahogyan te is szeretsz mindenkit. Különben is, mit számít minden, amikor itt lapul a zsebében a Smith-Wesson! A kis partraszállók igen fürgén tevékenykednek az agyában. Közelebb kell menni egy kicsit Brighleyhoz, a füléhez hajolni. A partraszállók sietnek, nem tűrnek ellentmondást. De hát hogy is lehetne ellentmondani, ha egyszer ez a parancs? Ez nem is ő, Dan, aki most odahajol doktor Brighley füléhez, ezek ők — az idegenek. — Arról beszéltünk, hogy ki kell jutnunk innen. Nekem, Flónak, ez Miss Coutchel, és magának doktor Zucchinak, mindhármunknak ki kell jutnunk innen. Doktor Brighley összerándul. Egyelőre még nem a lövéstől. Mindjárt összerándul a lövéstől is, hiszen Dan jobb keze már óvatosan emeli a revolvert. És valóban, a doktor összerándul a lövés dörejére, amitől az asztalon halkan összezörrennek valami üvegfiolák. Szegény doktor Brighley! Milyen gyorsan és ügyesen súgják ezek a kis partraszállók, hogy mit tegyen! Elővenni a kesztyűt és felhúzni. A hullát a díványra fektetni. Csak nehogy összevérezze magát... Hű, de nehéz! Na, így, a hátára. Vajon miért nehezebb a halott, mint az élő? Szegény doktor Brighley, így kifogta! Dan szemébe könnyek szivárogtak, alig lát tőlük. Letörölni most nincs idő, Dan megrázza a fejét, mint egy ló, ha a rászállt legyet akarja elzavarni. A könnyek a padlóra hullanak. Most gondosan meg kell törölgetni a revolvert. Csak nyugodtan, így ni. A markolatot is, a tárat is, a csövet is. Most beilleszteni a Smith-Wessont Brighley jobb kezébe, és néhányszor jó erősen rászorítani, hogy rajta maradjanak az ujjlenyomatai. A bal kezéről is kell néhány ujjlenyomatot rávinni. Szegény, szegény doktor Brigh87
ley! Na, most vissza a revolvert a jobb kezébe, szétnyitni az ujjait. A revolver leesik. Nehogy elfelejtse a magnetofont. Egy Zenit készülék. Aha, ez a törlőgomb. Na, ezzel is megvagyunk. Kész. Dan kimegy a laboratóriumból. A partraszállók még elvégzik utolsó feladatukat: aláaknázzák Dan emlékezetét. Végigfut a gyújtózsinóron a láng. Dan most még emlékszik Brighley rá. Egy kis robbanás, Dan feje fénnyel telik meg. Aztán a fény lassan, kis fájdalommal kísérve, szétoszlik. Sötét van. Éjjel. Egyenesen a feje fölött a Göncölszekér terpeszkedik az égen. Mi a csudát keres itt az udvaron ilyen kései órában? Már rég aludni kellene. És most itt fekszik az ágyon, és megint emlékszik mindenre, de a szokásos lanyha bódulat ráérősen elmossa, elsodorja valamerre az újra visszaszerzett emlékezetet. Emlékezés, feledés — mit számít mindez? Dan újra lehunyja a szemét, és könnyű kis mosollyal elmerül a meleg, édes kábulatba.
88
„PARANCSOLJON, KEDVES ZUCCHI" Trupper tábornok szeretett utazgatni. Mindenfajta helyváltoztatást kellemes dolognak tartott, történjen az autón, repülőn, helikopteren vagy akár kutyafogaton, hiszen mindez a megfeszített tevékenység, a teljes élet érzésével töltötte el. Elég volt, hogy megálljon és magára maradjon, és az idő máris megállt számára. Azonnal unatkozni, sőt félni kezdett, igenis félt a nyugalomtól, a mozdulatlanságtól. Az ilyen pillanatokban mindig belevillant a gondolat, hogy egyszer eljön, a vég. Az ember csak megy, csak megy, és valahol elöl szakadék várja. Feneketlen mélység. És tudja, hogy nincs menekvés. És a mélységből a nemlét fuvallata árad. Felállni, menni, futni, feledni, nem gondolkodni. Ezért aztán Trupper tábornok mindig mozgásban volt. Körülötte, akár egy gyors járatú hajó mögött a víz, megfeszített tevékenység fortyogott, zubogott: alárendeltek jöttek-mentek száguldó iramban, telefonok csöngtek, szétnyíltak és összezárultak a hatalmas térképeket fedő selyemfüggönyök. Igazán boldognak azonban mégiscsak akkor érezte magát, ha utazhatott. Mint most is. Itt ül a helikopterben, repül a vörösessárga arizonai pusztaság fölött, lenéz az autóút keskeny szalagjára, és mosolyog. Minden nagyszerű. Ö, Andrew Trupper Dry-Creek-be repül, ellenőrző látogatásra. Kitűnő emberek veszik körül. Vegyük például MacCormack tábornokot. Szemre jelentéktelen, de micsoda feje van! Ez az új nemzedék: a tudós-tábornokok. Másképp ez nem megy, és hála istennek, ő, Andrew Trupper nem maradt le a versenyben. Sokan lemaradtak, reménytelenül lemaradtak, sötét salakként belefagytak a második világháború jegébe. Lapos elgondolások, divatjamúlt gondolkodás, archaikus fegyverzet. A jövő a tudományé, az ilyen Dry-Creekeké, ahol olyan dolgokat csinálnak, amiket senki nem tud még elképzelni sem... És mindez az övé, Andrew Trupperé. Hatvanéves, de reggelenként, amikor borotválkozik, a tükörből még egészen fiatalos, kitűnő arcszínű férfi tekint rá. Ra89
gyogó egészség — ezt le kell kopogni —, sok fiatal megirigyelhetné. Meddig élhet még? Tizenöt évet biztosan, húszat is... Aztán meg, ki tudja... Hogy a tudomány milyen iramban fejlődik, ezt aztán ő csak tudja, hála istennek... — Nézze csak, tábornok — szólította meg tiszteletteljesen Forthus tudományos tanácsadó —, ott a bázis. A tábornok kinézett az ablakon. A távolban feltűnt a bázis szabályos ovális körvonala, a peremén körbetűzdelt őrtornyokkal. — Jó kis helyet talált, Forthus, az biztos — mondta jóindulatúan a tábornok —, akár egy lakatlan sziget. — A mi védenceink számára a Time-square is sziget volna — mondta tiszteletteljes büszkeséggel Forthus. — Nana, majd meglátjuk! A helikopter lassan leereszkedett. Átsiklott a szögesdrót kerítés fölött, egy pillanatig még lebegett a levegőben, aztán lágyan földet ért. Dahlby és Webb futva közeledett a helikopterhez. A háttérben, tisztes távolban várakoztak a katonatisztek és a világoszöld köpenybe és kezeslábasba öltözött tudományos munkatársak. — Uram — jelentette Dahlby feszes vigyázzállásban Truppernek —, Dry-Creek várja önt. — Dahlby ezredes, a bázis parancsnoka — súgta Trupper fülébe Forthus. A tábornok kimérten bólintott. Nem szerette a fölösleges formaságokat, és ez a bólintás egyenlő mértékben szólt Forthushoz és Dahlbyhoz is. — Jó napot, uraim. Itt, önöknél a legjobb esetben is csak diáknak érzem magam. Pár száz fog egyszerre csillant fel a szolgálatkész mosolyban. — Nos, lássunk munkához, ezredes. Kevés az időnk — az órájára pillantott —, mindössze egy és egynegyed óra. Azt hiszem, nem szükséges, hogy minden munkatársát feltartsuk a munkában. 90
— Így van, uram — mondta Dahlby, és a tudósok világoszöld, fehér fogú csoportjához fordult. — Térjenek vissza a munkájukhoz, uraim. — Nos, hogy állnak a dolgok, Dahlby? — kérdezte Trupper, miközben beült a nyitott dzsipbe. MacCormack, Forthus, Dahlby és Webb sietve beszállt a kocsiba a tábornok mellé. — Kitűnően, uram — igyekezett a válasszal Dahlby, és halkan odasziszegte Webbnek: — Menjen és ügyeljen, hogy a bázis területén minden rendben legyen. Webb szótlanul bólintott, de a pillantás, amit az ezredes felé vetett, felért egy több tonnás bombával. — A bázison jelenleg pontosan ötven kísérleti személy tartózkodik — kezdte Dahlby —, különböző intelligenciaszintű emberek, köztük olyanok is, akik a legmagasabb képzettséggel rendelkeznek. A legkülönbözőbb foglalkozásúak, a legkülönbözőbb vérmérsékletűek. Mindnyájan szüntelenül a telestimulátor hatása alatt állnak... — Ez az a bizonyos készülék, uram, amit a fejükbe helyeztünk — súgta Forthus. —... állandó eufóriás állapotban... — Emelkedett lelkiállapotban — tolmácsolta Forthus, tökéletesen játszva a tudományos tanácsadó szerepét. —... az önálló akarat teljes elnyomásával. A rádióadó kapcsolójának egyetlen fordulatával képesek vagyunk ezt az állapotot agresszivitásra, félelemérzésre, éhségre vagy álmosságra változtatni, de a munkához és a megfigyelésekhez természetesen az eufória a legmegfelelőbb... Álljunk csak meg egy pillanatra... A dzsip megállt. — Itt van például ez az ember — mutatott az ezredes a virágágy fölött hajlongó Danre —, aki titokban akart belopakodni ide, mivel a barátnője itt dolgozik. Hála Mister Forthusnak, sikerült elcsípnünk, elaltatnunk, behelyeztük a stimulátort, és valóságos kezes bárány lett belőle. 91
— Hm, érdekes! — mondta a tábornok. — Na és a hölgye? Féltékenységi jelenetek? — Szó sincs róla, uram. A mi pácienseink olyan jól érzik magukat, hogy egyetlen nyugtalanító gondolat vagy érzés sem zavarhatja meg őket. — Én is elfogadnám úgy egy hétre ezt a maguk stimulátorát — nevette el magát Trupper. — Néha egyszerűen nincs elég erőm, annyi a gond és a baj. De hát ez a mi keresztünk, hordanunk kell. Na, beszélgessünk egy kicsit ezzel a hősszerelmessel. — Mister Carswell — kiáltotta Dahlby, és kimászott a kocsiból —, jöjjön ide! Dan otthagyta a virágágyat, amelyet éppen apró kövekkel rakott körül, és mosolyogva odament a dzsiphez. — Jó napot — mondta derűsen, de némi elfogódottsággal. — A, Mister Forthus, mennyire örülök, hogy láthatom! Remélem, nem haragszik rám, amiért akkor... — Ugyan, ugyan, kedves barátom! — Forthus a tábornok füléhez hajolt és odasúgta: — Ez az, aki fegyverrel támadt rám... — Hogy érzi magát? — kérdezte a tábornok. — Nagyszerűen, uram! — ragyogott Dan. — El sem tudja képzelni, milyen remek emberek vannak itt! — De hát ez teljesen normális ember — suttogta a tábornok. Forthus nehézkesen átmászott a dzsip peremén. Odalépett Danhez, és megkérdezte: — Na és tud arról, hogy a barátnője, Miss Coutchel megcsalja magát? Dahlby ezredes ezt könnyen bebizonyíthatja. Feszült csend támadt. Dan elnevette magát, és értetlenül nézett a figyelmesen várakozó emberekre. — Na és mit számít az? — De hiszen maga szereti Miss Coutchelt? — kérdezte makacsul Forthus. — Kész volt utána menni a pokolba is... „Milyen mulatságos emberek! — gondolta Dan. — Mennyit tudnak beszélni mindenféle semmiségről... Csodabogarak!'' 92
— Igen — mondta —, én... szeretem Miss Florence Coutchelt. — És hidegen hagyja, hogy megcsalja magát? — Természetesen — vonogatta a vállát Dan —, tudom, hogy ennek bántania kellene, de tudja... mindez valahogy... nem számít... — Elnevette magát, és kérdő pillantást vetett a tábornokra. Erre már az is felkacagott. — Hát ez cirkusz, uraim, kész cirkusz! Hej, ha idehozhatnám az én páromat, hogy megtanulja, hogyan kell az ilyesmit felfogni... Tudják, uraim, amikor az ember fiatal, állandóan a nőkön jár az esze, mert nem tud nem gondolni rájuk. Később meg azért gondol rájuk, mert már könnyen megtehetné, hogy ne gondoljon rájuk... — A tábornok váratlanul elkomolyodott. — De nem valami előre betanult jelenet ez? Mi? — Hogy mondhat ilyent, uram — tiltakozott Dahlby ezredes. — Ide nézzen! — Odalépett Danhez, és pofon vágta. Nem volt erős ütés, de olyan váratlanul jött, hogy Dan megingott. A másodperc egy töredékéig megfeszültek az izmai, de mielőtt még a tudatáig ért volna a düh, már ismét a csöndes boldogság hatalmas áradata uralkodott felette, s a felindulást visszaszorította, szétzúzta, elmosta valahova messze. Dan értetlenül bámult az ezredesre. Biztosan felbosszantotta valamivel az öreget... Milyen szégyen... — Fogjunk kezet, Mister Carswell — mondta az ezredes. És Dan, felderülő képpel, mindkét kezével megszorította a feléje nyújtott kezet. — Ó, Mister Dahlby, mennyire örülök, hogy már nem haragszik rám!... Az ezredes diadalmasan nézett a dzsip felé, ahogy egy bűvész nézi az első sorokat egy különösen nehéz mutatvány után. Trupper tábornok lassan megtömte a pipáját, és sehogy sem sikerült a hüvelykujjával beletalálnia a pipa fejébe. 93
— Hát igen, szó se róla — a hangjában csodálkozással elegy megrendülés csengett —, akárcsak Jézus Krisztus tanításában:... nyújtsd oda a másik orcádat... Döbbenetes... döbbenetes... Bár ez nem egészen az, ami nekünk kell, de a maguk stimulátora képes arra, hogy szó szerint megvalósítsuk az egyház tanításait... Döbbenetes, döbbenetes... És a többi emóció, amit stimulálni tudnak, ugyanilyen hatásos? — Feltétlenül. Az agresszivitás is és a félelem és az álom és az éhségérzet. És ez még semmi. Most, ha nincs kifogása ellene, bemegyünk doktor Zucchi laboratóriumába, itt mellettünk, és ott láthat majd még valamit. — Örömmel — mondta Trupper, és kiszállt a kocsiból. Kopogtatás nélkül beléptek a laboratóriumba, és egy pillanatra megtorpantak az ajtóban. A kinti ragyogó napfény után a laboratórium szinte teljesen sötétnek tűnt. — Jó napot, uraim — mondta doktor Zucchi, aki már az ajtónál várta a látogatókat. A hangja fátyolos volt, és egy kissé remegett. — Doktor Zucchi, egyik legragyogóbb tudósunk — súgta Forthus a tábornoknak. — Nos, kedves Zucchi, mutassa meg ezt a boszorkánykonyhát. Trupper még a laboratóriumban sem tudott nyugton maradni, gyorsan körbejárt, megnézte a számtalan készüléket. Megállt két ketrec előtt, amelyekben cerkófmajmok üldögéltek. Az egyik majom mintha kábulatban volna, a másik a rácshoz ugrott, fintorgott, és összeszorított kis öklét rázta a látogatók felé. — Á, majmok — mondta a tábornok. — Most már látom, hogy valódi laboratóriumban vagyok... Hogy vagytok, majmok? — Ezek egyáltalán nem közönséges állatok — mondta Dahlby, és odalépett a ketrechez, amelyben a nyugodtan üldögélő majom volt. Úgy nézett a majomra, mint egy 94
apa a csodagyerekére. — Doktor Zucchi mindjárt bemutatja, mit tud. Tessék, doktor, lásson hozzá. — Azonnal! — Zucchi kinyitotta a ketrecajtót, és benyújtotta a kezét. A majom felriadt, bizalommal nézett a doktorra, óvatosan átölelte a nyakát, a doktor felemelte, és vigyázva letette a földre. A másik majom dühöngve rázta a rácsot. Zucchi néhányszor megsimogatta a majmot, és megnyugtatóan dünnyögött: — Na, Lizzy, most megmutatjuk, mit tudunk. Kézen fogta az állatot, akár egy kisgyereket, és felszólította a nézőket: — Kérem, uraim, fáradjanak be oda. Az ott egy árnyékolókamra. A mi Lizzynk most a központi adó hatása alatt van. A kamrában átáll a kis segédadóra. Mister Dahlby, kérem, nyissa ki az ajtót... köszönöm. Lizzy egy pillanatra felriadt, megremegett, de aztán nyomban megnyugodott. — Most pedig, uram — fordult Zucchi a tábornokhoz —, fogja meg ezt a készüléket. A tábornok megnézte a lapos műanyag dobozt, amelyen a következő feliratok voltak: Előre, Hátra, Jobbra, Balra, Állj! Minden felirat alatt egy kis piros gomb. — Ez micsoda? — Mindjárt látni fogja. Nyomja meg valamelyik gombot, és minden világos lesz. A tábornok habozva megnyomta az Előre gombot, és abban a szempillantásban Lizzy összerezzent, mintha egy motor indult volna meg benne, és üres pillantással megindult előre. Egy szék állt előtte, egyik mancsával megragadta az ülőkét, egyetlen ugrással átvetette magát rajta, és tovább ment előre, mindig csak előre. Trupper most a Hátra gombot nyomta le, és Lizzy, akár egy távirányítású játék autó, egy pillanatra megdermedt, aztán ugyanolyan határozottan elindult hátrafelé, s újra átugrotta a széket. — Csoda, valóságos csoda! — lelkendezett Trupper. 95
— Nyomja meg, legyen szíves, az Állj gombot, különben Lizzy állandóan megpróbálja, hogy végrehajtsa a parancsot... köszönöm. — Zucchi a most már nyugodtan álló majomra pillantott, felsóhajtott és folytatta: — Ennek a majomnak a fejébe új típusú, térkoordináló stimulatort ültettünk. Mint látta, az így felszerelt kísérleti alany már specifikus utasításokat is végre tud hajtani, eltérően a többi kísérleti alany általános érzelmi hangolásától. — Nagyszerű, uram! Ez az, ami nekünk kell. Mindegyikük tisztában van azzal, mennyire kell ez nekünk. Különösen az Előre gomb. Hátra nem olyan fontos, az megy a maguk trükkjei nélkül is. A lényeg az előre. Hogy az ember akkor is menjen előre, amikor szakadék van előtte, amit nem kerülhet el... Igen nagyra értékeljük a maguk munkáját. Rendkívül nagy hatást tett rám. Ezredes — fordult a tábornok Dahlbyhoz —, nyújtsa be a költségvetést, milyen összegre van szükségük. A munkát folytatni kell... — Köszönöm, uram! — Dahlby igyekezett visszatartani a mosolyát, de az feltartóztathatatlanul elterült az arcán. — Köszönöm. De szeretnénk még megmutatni a legérdekesebbet. A tábornok az órájára pillantott. — Na, lássuk, mi van még a ruhaujjukban! — Tudja, uram, aki csak megismerte a munkánkat, mindenki arra volt kíváncsi, mennyibe kerül a stimulátor, és mennyi időbe telik a behelyezése. A stimulátor tömeges alkalmazásánál kétségkívül ez az első számú probléma. Ezért aztán hatalmas erőfeszítéseket tettünk, hogy elérjük a legegyszerűbb és legolcsóbb megoldást. Most már alig tart tovább a behelyezés, mint egy egyszerű injekció. — Na, Dahlby, ez bizonyára túlzás azért. — Egy csöppet sem, uram. Doktor Zucchi rögtön bemutatja, hogyan történik ez. Elaltatja a másik majmot, és meglátja, még egy perc sem kell ahhoz, hogy beültesse a stimulátort. Elkészült, doktor? 96
— Egy pillanat, máris. Zucchi egy kis maszkot helyezett az arcára, s az asztalfiókból egy villanyfúróra emlékeztető készüléket vett ki. — Ez nem közönséges fúró, uram. Ez automata — mondta diadalmasan Dahlby. — Amint a fúrófej áthatolt a koponyacsonton, a motor leáll. A stimulátort sűrített levegő nyomja be az üreges fúrólyukon keresztül, és a csontban maradt lyukat gyorsan szilárduló cementtel tölti ki. Pontosan ötven másodperc az egész, uram. — És az ott micsoda? — intett Trupper a doktor kezében levő kis hengerre. — Ez szintén a saját találmányunk. Nagy hatóerejű altatógáz. Egy pillanat, és a páciens már alszik is. Magától értetődik, hogy a doktor itt fog dolgozni a kamrában, mi pedig periszkópon keresztül nézzük kívülről. Dahlby kedvtelve nézte a kis piros hengert, és egyszerre észrevette, hogy a doktor ujja behajlik, és erőteljesen lenyomja a szelepet. „Megőrült!" — villant a fejébe, és fel akart kiáltani, de már nem tudta kinyitni a száját, az átható, súlyos szag az arcába csapódott, az izmai egy pillanat alatt megbénultak, és elvesztette az eszméletét. „Hát igen, a válasz, úgy látszik, néha valóban egyszerű" — futott át Zucchi agyán, míg bezárta belülről a laboratórium ajtaját. Nem kapkodott, kimérten mozgott, s a mozgás nyugodt ritmusában nyugodtan áramlottak a gondolatai is. Ezek a gondolatok nagyon tárgyilagosak voltak, nehéz lett volna megmondani, a gondolat siklike végig előbb az idegvezetékekben, hogy megszülje a tettet, vagy a tett szülte-e a gondolatokat. Ügyelni kell a rangsorra — gondolta, végignézett a földön fekvő négy emberen, és a fúrót Trupper tábornok fejéhez nyomta. A fúrófej felzizzent, felgyorsult, és már egyenletes, magas hangon búgott. Csodálatos, mennyire szereti a fém az emberi testet, legyen az puskagolyó, kés vagy fúró. Milyen gyorsan mélyül a hegye... Negyven másodperc múltán a fúró elhallgatott, a készülék két 97
lágy cuppanást hallatott, mintha csak megcsókolta volna az áldozatát. Az automata behelyezte a stimulátort, és a különleges, gyorsan szilárduló cementtel betömte a nyílást. ,,Ki a következő? Hát persze, ez a szótlan alak, MacCormack. Kérem, uram, a fejecskéjét. Hű, de nehéz fejük van ezeknek a tábornokoknak! Kezdjünk hozzá. Ugye, nem rossz?" Zucchi úgy érezte, csak az arcára simuló maszk akadályozza meg abban, hogy mosolyogjon. De mi a csudát kell itt mosolyogni, amikor éppen az öngyilkosságán dolgozik? Vajon megkapja-e az anyja az életbiztosítását? Hát igen, öngyilkossággal végzi az életét. És ez így van jól. Te teljesen megőrültél, Eugen! Igen, teljesen. Úgy látszik, előbb vagy utóbb mindenki elveszti az eszét. Ő éppen most követi el az őrültséget. És jól csinálja. Ügyesen. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Az esze járhat, amerre csak tetszik, a keze azonban biztosan végzi a dolgát. Mintha Balzacnak volna valami ilyen története. Az artista egész életében a feleségével együtt lépett fel: körüldobálta késekkel. Egyszer csak megtudja, hogy az asszony megcsalja, és elhatározza, hogy a szám alatt a szívébe hajítja a kést. Céloz, eldobja a kést, de hiába, a keze nem tud változtatni a begyakorlott mozdulatokon, és a kés, mint eddig is a húsz év folyamán mindig, a nő válla mellett áll meg rezegve a deszkában. Az artista minden akaratát a kezébe összpontosítja, de a kés megint a deszkába vágódik. Igen, de ő, Zucchi, ő nem hibázta el. Az ő kése már ott van az áldozatában, már a harmadik áldozatában. Hej, Zucchi, ki gondolt volna rólad ilyesmit? Zucchilukki, a szipogó kis omega Brooklynból. Brighley helyesen állapította meg: omega. De most nem, most nem omega, és nem is alfa, egyszerűen csak az történt, hogy szétnyitotta az ujjait, és leugrott a létráról. Egyáltalán nem is olyan szörnyű, mint ahogy akkor, vagy harminc éve, ott az udvaron gondolta. 98
Csak szétnyitja az ujjait. Ennyi az egész. És mégiscsak jó, hogy akkor nem nyitotta szét az ujjait. Nem szabad engedni, hogy mások kényszerítsenek, hogy szétnyisd az ujjaidat. Nem szabad megengedni, hogy idegen ujjak nyúlkáljanak hozzád. Ő, Zucchi nem hős, egyszerűen csak egy ember, aki úgy tartja, senkinek nincs joga ahhoz, hogy erőszakkal beleturkáljon mások gondolataiba. Az ember arra született, hogy gondolkodjék, nem pedig arra, hogy a gondolatait engedelmesen láncra fűzve odaadja valaki másnak, mondván: tessék, idomítsa be őket, ahogy tetszik. Igen, Zucchi, de ahhoz, hogy megvedd a gondolkozáshoz való jogodat, most éppen mások fejébe hatolsz be a fúróddal. De nincs más kiút. Az idealisták túl sokszor szenvedtek már vereséget, mert viszolyogtak attól, hogy ellenfeleik fegyvereivel éljenek. Azok pedig mindig jobb fegyverzettel rendelkeznek, nekik ez az ütőkártyájuk. Nem baj, Eugen, negyven év nem is olyan kevés. Azért, hogy ez az utolsó alkalom, még nyugodtan mosolyoghatsz. És biztos, hogy az utolsó? Hiszen van még lehetőség... de erre nem szabad gondolni. Minél jobban kapaszkodunk a lehetőségekbe, annál kevesebb marad belőlük. Semmire ne gondolj most. Ez, látod, nem is olyan nehéz: semmire nem gondolni. Egyszerűen folyton csak arra kell gondolni, hogy nem szabad gondolkozni. Semmiről. Semmiről... Zucchi most Forthust vette sorra. A professzor arca sápadt volt, bozontos szemöldökében hosszú ősz szálak fehérlettek. A világos zakó félrecsúszott, és a fehér inggallér alól kivillant a nyakkendő bordó csíkja. Kész. Megvan. Zucchi felegyenesedett, bekapcsolta a szellőzőberendezést, hallgatta a levegőcserélő ventillátor egyenletes zúgását. Most már le lehet venni a maszkot, lehet mosolyogni. Alszanak szegénykék. Kimerültek. Kikapcsolta a motort, az asztalfiókból egy zöld színű hengert vett elő, kinyitotta a szelepet, és sorba mind99
egyikük orra alá odatartotta. Egy perc múlva felébrednek, magukhoz térnek. Zucchi leereszkedett egy székbe, egy papír zsebkendővel megtörölgette a homlokát, cigarettát vett elő. Mulatságos. Az utóbbi két hétben azon vette észre magát, hogy csak nagy nehezen tud felnyitni egy cigarettacsomagot — annyira remegett a keze. Most pedig könnyedén megpöckölte a dobozt, ahogy a filmeken a széles vállú, kemény arcú hősöktől, igazi alfáktól látni, és ajkával vette ki a félig kiugrott cigarettát. Mégiscsak abba kéne hagyni a dohányzást, villant az eszébe, aztán elnevette magát. Most már alighanem hamarosan megkönynyítik ezt neki. Elsőként Dahlby kezdett mocorogni, aztán MacCormack. Az ezredes kinyitotta a szemét, hatalmasra tátott szájjal ásított egyet, és elmosolyodott. — Mi történt? — kérdezte Zucchitól, és végignézett a mellette fekvőkön. — Semmi — válaszolt szárazon Zucchi —, egyszerűen csak mind elfáradtak, és lefeküdtek egy kicsit pihenni a padlóra. — Pihenni? — Dahlby felült, végigsimított a homlokán, és felkacagott. — Nahát, ilyen csudát! Négy felnőtt ember lefekszik a padlóra, hogy szundítson egyet! — Már nem is kacagott, dőlt a nevetéstől, a fejét hátravetette, ádámcsutkája fel-alá mozgott. — Kész csuda, Zucchi! Négy felnőtt ember, élükön a tábornok, Trupper tábornok személyesen, lefekszik a padlóra egy laboratóriumban, és elszunyókál! De mondja csak őszintén, nem maga altatott el minket, kedves doktor Zucchi? — De igen. És a stimulátort is beültettem... — A stimulátort? Nahát, micsoda egy kópé!... — Dahlby szemében egy pillanatra rémület villant, de azonnal el is tűnt, elmosta jókedve. — Stimulátor, regulator, generátor, transzformátor — minden hülyeség, kedves Zucchi. Nem tudom, miért, de olyan jókedvem van, olyan nyugalom ül a lelkemen, mint még soha az 100
életben. Azt hiszem, nagyon jól tette, hogy belém rakta ezt az izét. De pszt!... Felébredtek a többiek is. Trupper tábornok felállt, nyújtózott egyet, az órájára nézett, és vidáman felkacagott. — Gyerünk, uraim, máris tizenöt perces késésben vagyunk. — Az éppen feltápászkodó Forthusra és MacCormackra nézett, és hahotázni kezdett. — Lefeküdtünk, mi? Hahaha!... — Nem bírta abbahagyni. Egészen öszszegörnyedt, úgy nevetett, a szemében könnyek csillogtak. — Esetleg feküdjünk le még egy kicsit, na? Jó finoman kinyújtózunk... Nos, uraim? Ön mit tanácsol, kedves doktor? Elnézést kérek, de elfelejtettem a nevét... — Zucchi — segítette ki széles mosollyal Forthus. — Hát persze, Zucchi! Szóval ön mit tanácsol, kedves doktor Zucchi? Tudja-e, hogy még soha az életben nem láttam ilyen rokonszenves arcot, mint az öné? Doktor! — A tábornok hangja behízelgővé lágyult. — Kedves doktor, nincs valamire szüksége? Na, valamire? Hm? Ne szerénykedjék ilyen baráttal szemben, mint én, nem kell feszélyeznie magát. Tudja, nekem nagyon sok barátom van: „Andrew, nem tudnál nekem egy kis üzletet kibulizni, egy kis tizenötmilliós megrendelést...", „Andrew, szólj majd az érdekemben egypár szót...", „Andrew, szeretném, ha a fiam hazajöhetne karácsonyra..." És tudja, kedves Zucchi, én mindenkinek mindent megteszek. Mindenkinek, aki valamit megtesz nekem is... Hahaha!... A kölcsönös segítség törvénye... Önnek azonban, kedves Zucchi, önnek mindent megteszek. Szívből. Parancsoljon, rendelkezzen! Mulatságos az öreg Andrew Trupper szájából ilyen szavakat hallani, mi? — Ugyan, uram, dehogy — mondta figyelmetlenül Zucchi, és az órájára nézett. — Ha nincs ellenükre, menjünk ki az utcára, itt olyan fülledt a levegő. — Kész örömmel — mondta a tábornok, és megpróbálta udvariasan kinyitni előtte az ajtót. — Mi az, kedves barátom, bezárt minket? 101
— Ami biztos, biztos — mondta Zucchi, és elfordította a kulcsot. — Mehetünk.
102
„ENGEDD KI, FIACSKÁM, A BARÁTAIMAT!" A laboratórium közelében álldogált Dan, Flo és Webb őrnagy. Zucchit, az utóbbi egy óra folyamán most először, émelyítő félelem rohanta meg. De már késő volt, késő volt meggondolni, késő volt megijedni. Már kiengedte a kezéből a kapaszkodót, és zuhant, zuhant a messzi aszfaltozott talaj felé. — Miss Coutchel, Mister Carswell — kiáltott oda nekik —, jöjjenek ide! — Nahát, kit látok! — kacagott fel Flo láttán Forthus. — Milyen öröm ez számomra! — lelkendezett, s ahogy Dant is megpillantotta, valami értetlenkedő zavar rántotta fintorba az arcát. — Önt mintha megbántottam volna... — Ugyan, mit számít ez? — csodálkozott Dan. Nagyon jól tudta, mi fog történni egy perc múlva, de a tudata eltompult, visszahúzódott az előtte állók iránt érzett rokonszenv és szeretet forró hullámai elől. Igaz, Dahlby ezredes épp az imént ütötte meg, erre jól emlékezett, de még magyarázatot sem kellett keresgélnie, hogy felmentse. Mindez egyszerűen mit sem számított, jelentéktelen ostobaság az egész. Egyetlen dolog számít csak: a bensejében hullámzó magasztos boldogságáradat. — Ezredes — fordult hirtelen Zucchi Dahlbyhoz —, egy nagy kérésem volna önhöz. — A hangja üresen, tompán kongott. — Csak nyugodtan, doktor, kérjen, amit csak akar! — Szeretném megkocsikáztatni egy kicsit Mister Carswellt és Miss Coutchelt az ön autóján. — Istenem! — ragyogott fel Dahlby arca. — Hiszen ez szóra se érdemes! Elvis! — kiáltott oda a dzsipben ülő sofőrnek. A dzsip felzúgott, és odagördült Dahlby és Zucchi elé.
103
— Elvis — mondta széles mosollyal Dahlby —, kocsikáztassa meg Mister Zucchit és ezt a két aranyos embert itt... — Köszönöm, ezredes... — Ugyan, ugyan, kedves barátom, higgye el, nagyon boldoggá tesz, hogy szívességet tehetek önnek. Nem is tudja elképzelni, mennyire! — Dahlbyból valósággal csöpögött a jóindulat. Egész lényéből sugárzott a jóság, ott ragyogott üdvözült, bárgyú mosolyában is. — Köszönöm, Mister Dahlby, de ha lehetne, én magam ülnék a kormányhoz. — Nagyszerű, nagyszerű, ragyogó ötlet! Elvis, ne haragudjon, fiacskám, adja át a helyét a mi csodálatra méltó Zucchi doktorunknak. A sofőr meghökkenve pillantott a bázis parancsnokára, és meglehetősen kelletlenül kimászott az autóból. Zucchi betessékelte Dant és Flót, aztán begyújtotta a motort. — Üljön be hozzánk, ezredes — mondta Zucchi, és megpaskolta az ülést maga mellett. — Köszönöm, kedves Zucchi — motyogta meghatottan Dahlby, és beszállt a kocsiba. — De mi lesz a vendégeinkkel? Különben ostobaság az egész... Ostobaság! — mondta határozottan, aztán elmosolyodott. — Ragyogó kedvem van ma: valahogy mindenen nevetnem kell, és olyan jól érzem magam... és olyan furcsa dolgokat csinálok... és tudom, hogy furcsa... és nem tudom... De mindez csak ostobaság... ostobaság... Zucchi megugrasztotta a kocsit. Dahlby megbillent, és a szélvédő után kapott. — A viszontlátásra! — kiáltott oda vidáman Trupper tábornok. Lelkesen lobogtatta a tányérsapkáját. — Jöjjenek vissza minél előbb! Nagyon várjuk önöket... — Tudja — tört ki váratlanul Dahlbyból a szó —, már rég szerettem volna bevallani önnek: én nagyon szeretek keresztrejtvényt fejteni. Ezt szeretem a legjobban a világon. Persze az én pozíciómban szégyellni való az ilyes104
mi, de becsületszavamra, doktor, nem tudom leküzdeni. Most is egyre az jár a fejemben: régi skandináv harcos, hat betű, az első v. A szótárban meg semmi efféle! Nem rendes dolog. — Viking! — mondta Zucchi. — Viking! Hát persze! Istenem, milyen boldog vagyok! Viking! Mennyire szeretem a vikingeket, ha tudná, kedves Zucchi... A kocsi megállt a bezárt vaskapu előtt. A géppisztolyos őr a napon olvadozott. Meglátta Dahlbyt, és tisztelgett. — Tudja mit, Mister Dahlby — szólalt meg hirtelen Zucchi —, azt hiszem, mégis jobb volna, ha itt maradna. Szegény Trupper unatkozna ön nélkül. — Úgy gondolja? — kérdezte lehangoltan Dahlby, de aztán rögtön felélénkült: — Hát persze, azonnal vissza kell mennem. De a világért nem akarom önöket megsérteni. Nem haragszanak meg rám? — Nem — mondta Zucchi. — Becsületszó? Önök tudósok titokzatos népség. Mindent tudnak, még a vikingeket is. — Becsületszó — mondta komolyan a doktor. — Csak szóljon az őrnek, hogy engedjen ki bennünket. — Kiengedni? De hát... — Az ezredes verejtékben fürdő arcán ijedtség villant, de azon nyomban eloszlott, elsodorta a mosolygás. — Őrszem, engedd ki, fiacskám, a barátaimat! — Igenis, uram — mondta az őr, és megnyomott egy gombot. Felbúgott a motor, és a súlyos, fém kapuszárnyak lassan feltárultak. — A viszontlátásra! — kiáltotta Zucchi, és beletaposott a gázpedálba. A hátsó kerekek alól homokfelhő vágódott ki, s a kocsi előrelódult. Dahlby mosolyogva lépdelt visszafelé. Mindez persze rendkívül furcsa — gondolta, de valahogy nem sikerült végigvinnie a gondolatmenetet. A gondolatok sehogyan 105
sem akartak sorba rendeződni a határtalan jókedv langyos medencéjében. Webb szaladt elébe. Az arca fénylett az izzadságtól. „Akárhogy is, van benne valami kedves, rokonszenves vonás" — futott át Dahlby fején. — Uram — kiabált lihegve Webb —, ön ki... kiengedte a telepről az autót? — Sehogy sem tudta elhinni, hogy jól látta, amit látott. Vagy érzékcsalódásról van szó, vagy pedig... — Igen, kedves Webb, szégyen ide, szégyen oda, el kell árulnom önnek egy kis titkot. Hajoljon csak közelebb. Tudja, én imádom a keresztrejtvényeket. Ha rájövök, hogy „madár, négy betű" az kivi, egészen megmámorosodom. Hát, tudja, az én koromban... — Az ezredes szégyenlősen elnevette magát. — De hát hiába, nem tudom leküzdeni. Webb őrnagy visszahőkölt a rémülettől. Barnára sült arca egyszerre agyagszürke lett. A tenyerével erősen megdörgölte a homlokát. A gondolatok tűzijátékként villogtak a fejében. Elment az esze. Nem is, az ezredesnek ment el az esze. Megbolondult... Csak nyugalom, nyugalom, ez neked éppen jól jön. Futás a tábornokhoz. Webb rohant, csípős verejtékpatakok csorogtak az arcán, de úgy érezte, nem rohan, hanem méltóságteljesen lépked a bázis, az ő bázisa területén, ahogy egy parancsnokhoz, egy majdnem parancsnokhoz illik. Itt az idő, hogy ő legyen itt az úr. Rászolgált már. — Uram — kiabált, ahogy odaért Trupperhez —, Dahlby ezredes kiengedte a telepről az autót doktor Zucchival és két kísérleti alannyal! — Gondolja, hogy sokára jönnek vissza? — Visszajönnek? De hiszen ez szökés, uram! — Ugyan, miket beszél, még hogy szökés! Ilyen kedves emberek... — A tábornok vidáman felkacagott. — De hiszen a bázis területét egyetlen tudós, egyetlen kísérleti alany sem hagyhatja el! — Webb úgy érezte, hogy a talaj megrendül a talpa alatt. A szeme előtt tüzes karikák táncoltak. Még a ragyogó napsütésben is fé106
nyesen ragyogtak. A szíve vergődött a bordák ketrecében, de nem érezte a fájdalmat. — Elhagyhatja vagy nem hagyhatja — dőlt a nevetés a tábornokból —, mindez csak üres fecsegés, ostoba beszéd. Hogy is beszélhet ilyen ostobaságokat, amikor minden olyan csodálatos? Furcsa ember maga, őrnagy! A bajusza is olyan mulatságos. Mulatságos és kedves. A hölgyek mit szólnak hozzá, mi? Webb feladta a küzdelmet a talpa alatt imbolygó földdel. Ha nem ülhet le, elesik. Iszonyú! Leülni, amikor előtte áll a tábornok... Behunyta a szemét, és elengedte magát. Megőrült. Megőrült. Belemélyesztette a körmét a keze fejébe, és felszisszent a fájdalomtól. És egyszerre, akár a lézersugár, belévillant a rejtély nyitja. Szörnyűséges volt, és a józan ész számára teljesen képtelennek tűnt, de egyre nőtt, erősödött a sejtés, hiába próbálta megzavarodott aggyal útjába állítani a „lehetetlen" szót, nem tudta feltartóztatni. Ezek úgy viselkednek, mint a stimulált alanyok. Ezek szerint a stimulátor hatása alatt vannak. De hát hol, mikor? Zucchi laboratóriumában — súgta agyának az a kis zuga, amely még képes volt gondolkozni. Webb őrnagy élesen felkiáltott, felugrott, és óriási ugrásokkal a vezérlőtorony felé rohant. Zucchi sohase volt valami nagyszerű vezető. Képtelen volt arra, hogy nyugodtan, könnyedén kormányozzon egy autót. Annak ellenére, hogy tudós volt, vagy talán éppen azért, mindig valami tiszteletfélét érzett az autóval szemben. „Úgy vezetsz — szokta mondani Mary-Ann —, mintha állandóan bocsánatot kérnél a kocsitól." Mellesleg akármit is csinált, Mary-Annt minden ingerelte. Nyilvánvalóan sohasem szerette őt a nő. Vagy lehet, hogy nem találta meg benne azt, amit keresett? De mit? Az alfák határozott válaszait, igen, azt. Most már megtalálta a választ, de már túl későn. És úgy vezet, ahogy mindig is szeretett volna, de nem tudott. És ez is már túl későn jött. 107
A jobb lába teljes súlyával nyomta a gázpedált, keze pedig erősen, biztosan markolta a volánt. A végsőkig feszített motor haragosan bőgött. A fő, hogy egy pillanatra se vegye le szemét az út szürke szalagjáról. Akkor nem érzékelhető annyira a sebesség. „Kár, hogy Mary-Ann nem lát most" villant belé a pajkos kölyökgondolat. Már késő. Késő. Óvatosabban, egy autó jön szembe. Csak nehogy kicsússzon valamelyik kerék az útpadkára. Ilyen sebességnél ez végzetes volna. A szembejövő teherautó ijedten húzódott oldalra, aztán a közéjük préselt levegőáram átható süvítésétől kísérve elmaradt mögöttük. Most, először az életében, nem ő húzódott félre, hanem neki adtak szabad utat. Először és utoljára. A gépkocsi nyolcvanmérföldes sebességgel távolodott a teleptől. Dan érezte, hogyan hagyja el a fásult nyugalom, mintha csak a sebesség szippantaná ki, s a helyét a félelem foglalja el. Flót féltette, akit erősen magához ölelve tartott. Érezte, hogyan reszket, és ebből tudta, hogy a lány is kiszabadult a stimulátor hatása alól. A tábortól már legalább öt mérföld választotta el őket, ha nem több. Nem szóltak egymáshoz, de nehéz is lett volna meghallani egymás szavait a sűrű, forró levegő haragos süvítésében. Még erősebben magához ölelte a lány vállát, hogy lecsillapítsa a remegését. És minél erősebben ölelte a lányt, annál gyorsabban oldódott benne a félelem. Felpillantott doktor Zucchi hátára. Az ostoba világoszöld köpeny úgy vonaglott, mint valami élőlény. Mintha kígyók tekergőznének alatta. A légáramlattól van — gondolta Dan, és most, hosszú idő óta először, rátört egy heves, keserű szeretethullám, nem az elektronikai robot szintetikus szeretethulláma, hanem igazi, maró, kusza, emberi szeretet. Mi lesz doktor Zucchival? Mi lesz velük? A szél szappanbuborékként felkapta a kérdéseket, azok halk pukkanással szétfoszlottak, hogy azonnal ismét előbújjanak. 108
Dan, anélkül, hogy az ölelésén lazított volna, előrehajolt, és belekiabált a doktor fülébe: — Ne vegyem át a vezetést? Csak egypár pillanatot veszítenénk. Zucchi tagadóan rázta a fejét, és görcsösen elmosolyodott. Nem akarta átadni a kormányt. Most már késő volt átengedni a vezetést.
109
EGY FORDULAT A KAPCSOLÓN A lépcső most mintha végtelen hosszú volna. Húsz lépcsőfok. Itt az ajtó. Az ajtónál egy szakaszvezető, géppisztollyal a mellén. Nincs idő a tisztelgésre. A kilinccsel sem lehet most bajlódni. Belökni tenyérrel. A vezérlőpult kamrájában csönd van, hűvös a levegő. Csak a légkondicionáló zümmögése hallatszik. A jelzőlámpák egyenletes zöld fénnyel égnek. Az asztal mögül Houlop hadnagy ugrik elő. Persze, ma ő az ügyeletes. — Hadnagy — kiált rá Webb —, azonnal kapcsolja ki a főadót! „Barom — dühöng magában Webb —, hogy lehet ilyen lassan mozogni!" — Nem tehetem, uram — válaszolja a hadnagy. Makacsul elszánt arckifejezésébe önelégült ravaszság vegyül. Ellenőrzés — micsoda gyerekes dolgok! Ismeri ő jól az utasításokat. — Kapcsolja ki az adót! — sziszegte Webb. — Megparancsolom! — Nem lehet, uram — mondja nyugodtan a hadnagy. — A főadó kikapcsolására csak a bázis parancsnoka, Dahlby ezredes személyesen adhat parancsot. — Ö most nem tud parancsot adni. Beteg. — Nem tudom, uram. — A hadnagy szemében mármár egy kis mosoly is megcsilIan. Persze, persze, Webb őrnagy kiváló katona, teljes komolysággal játssza a szerepét, de azért egy kis mosoly megengedhető. — Ide hallgasson, Houlop, rendkívüli esetről van szó. Ne kényszerítsen arra, hogy a legvégső eszközökhöz folyamodjak. Én, Webb őrnagy, a bázis parancsnokhelyettese megparancsolom, hogy kapcsolja ki a főadót! — Nem, uram — válaszolja a hadnagy, és szeme sarkában már leplezetlenül csillog a mosoly. — Nincsen rá felhatalmazásom. A főadó kikapcsolására csak a bázis parancsnoka, Dahlby ezredes személyesen adhat parancsot. „Az ördög vigye — gondolja közben a hadnagy —, meddig fog ez még nyaggatni?" 110
Az őrnagy érzi, hogy önti el a vak düh. Két lépést tesz előre, és ellöki a hadnagyot. Az óvatosan elhárítja az őrnagy kezét, és kissé előrehajlik. Feszült figyelemmel néz az őrnagyra. A mosoly lassan eltűnik a szeméből. Az őrnagy is mereven nézi őt. Telnek a másodpercek, egyik a másik után. Közben kint Dahlby ezredes, Trupper tábornok, MacCormack tábornok, Forthus és a többi paprikajancsi eufóriásán nyájaskodik. De nem, nem mindenki. Kettő megszökött a dzsipben Zucchival. Az őrnagy nehezen lélegzik. Telnek a másodpercek. És a sors egy ilyen buktatót hoz elébe, ezt a rózsás képű fiatal barmot! A düh görcsbe rántja az izmait. Háromlábnyira van a kapcsoló. Egyetlen lépés. Webb fejében valami kattan, előrelendül, és egy hatalmas ütéstől máris elterül a padlón. Két láb áll a szeme előtt. Vastag talpú katonabakancs. Az őrnagy kinyúl, és teljes erővel elkapja a hadnagy lábát. Kétszáz fontnyi súlyos, fiatal izomtömeg zúdul a hátára. — Tetves kutya! — hörög az őrnagy. Kezével a padlóra támaszkodik, megfeszíti a hátát. Nem, így nem megy. Rövid lendület, és élesen hátra vágja a könyökét. — Uh! — vonít fel a hadnagy, majd hanyatt hengeríti az őrnagyot, és öklével az arcába vág. A világ elsötétedik, a sötétségben ragyogó fényfoltok sziporkáznak. A sötét függönyön keresztül egy homlok tűnik elő. A hadnagy homlokán verejték patakzik. „Csak ki kell nyújtanom a térdem — gondolja az őrnagy, furcsa mód vontatottan, és óvatosan kiegyenesíti a lábát. — így. Na most!" Meglepetésszerűen ágyékon rúgja a hadnagyot. Az felüvölt. Webb felugrik. Az arcát elönti a verejték és valami ragacsos, meleg massza. Kinyújtja a kezét, és szinte teljesen vakon a kapcsoló felé tapogatózik. Mintha a hátán is szeme volna, megérzi, hogy a hadnagy talpra áll. Megvan! Kattanás. A kapcsoló elfordult. A hadnagy, akár egy ágyúlövedék, úgy veti rá magát, az őrnagy azonban elhajol, és Houlop fejjel esik neki a masszív fémpultnak. Lassan a földre csúszik. 111
Az őrnagy az ajtóhoz ugrik. „Fiatal ez még, a tetves mindenit!" — gondolja, miközben hanyatt-homlok rohan le a lépcsőn. — Ügyeletes! — kiált bele a sötétségbe. — Igen, uram! — Az ügyeletes hangja ijedten cseng. — Azonnal indítson egy helikoptert. Az ezredes dzsipjét mindenáron el kell kapni az autóúton. Maga felel érte! Na, most aztán igyekezni! Az éles napfény elvakítja egy pillanatra, de erőt vesz magán, és futva indul arrafelé, ahol pár perccel előbb Truppért és kíséretét az elektronikus boldogság langyos hullámai között hagyta. Webb ezredes... Hm, ez a „Webb ezredes" nem is hangzik rosszul. Mindenesetre szebb, mint a Dahlby őrmester. Fenét őrmester! Egyszerűen csak Dahlby, tízévi börtönbüntetéssel a nyakában. Ott aztán nézheti a keresztrejtvényeit. Na, itt is vannak. Webb rekedtes üvöltést hallott, és hirtelenjében nem tudott rájönni, honnan ered. Trupper tábornok üvöltött. MacCormack tábornokot rázta, az meg némán próbálta kiszabadítani magát, és bőszülten csikorgatta a fogát. Forthus, amint Webbet észrevette, behúzta a fejét a nyakába, előreszegte, és fújtatva nekirohant. A szemében eszeveszett düh lángolt. Az őrnagy szinte kábultan oldalra lépett, és Forthus, egyensúlyát vesztve, a földre zuhant, de azonnal felemelkedett, és négykézláb, vonítva mászott az őrnagy lába felé. — Jóságos atyaúristen, irgalmazz! — kiáltott fel az őrnagy, és futásnak eredt. Szörnyű rémület lepte meg, ragadós, dermesztő, mindent eltipró rémület kúszott a szívére. A háta mögül odahangzott a tábornok üvöltése. A gondolatgubanc egyre gyorsabban és gyorsabban forgott Webb fejében, míg végül szétpattant, apró gondolatdarabokra esett szét, s a feje megtelt villogással, vibrálással és zsibongással. Megbotlott valamiben, és elesett. Az üvöltés közeledett. 112
— Istenem — mondta Webb, és minden egyes szót lassan, értetlenül ízlelgetett a nyelvével —, mentsd meg a szegény, négybetűs kivimadarat. Hátranézett, és megpillantotta a lassan közeledő Truppért, MacCormackot és Forthust. Vértől patakzó arcukon szemmel láthatóan sötétlettek a véraláfutások. A fogukat vicsorították. Mind a három gonosz ragadozóként hörgött. Az őrnagy újra csak Istenhez fohászkodott, hogy mentse meg a szegény kivimadarat, aztán beletörődve lehunyta a szemét. Webb őrnagyot vagy akár a reménybeli Webb tábornokot többé már semmi nem érdekelte. Mi is az a szó?... Hogy is hívják azokat, akik vért isznak? Bögöly, vérfarkas, vámpír... Nem, van még valami más szó is... Na, mindegy. Most a legjobb egyszerűen behunyni a szemet és megpihenni, mielőtt megkezdődik a parádé! Nem is látta, hogyan rohannak rá a támadók, nem érezte az ütéseiket és harapásaikat, nem hallotta az egész telepet betöltő pufogást, soktorkú üvöltést sem. Houlop hadnagy lassan magához tért. Hogy a csudába került a földre, és miért sajog úgy a feje? Felemelte a kezét, végigsimított a haján, s az ujjai alatt valami sűrű ragacsot érzett. Nem is kellett megnéznie a kezét. Webb őrnagy... Előbb térdre emelkedett, pihent egyet, aztán feltápászkodott. A zöld jelzőlámpák a megszokott fénynyel égtek. Azaz mégsem. Kettő fent és három a második sorban. Korábban viszont... Hogy is volt azelőtt? Megpróbált visszaemlékezni, de a fejében sajgó tompa fájdalomtól nem tudta összeszedni a gondolatait. Mintha korábban három lett volna felül és egy a második sorban. Lassan a főkapcsoló felé fordult. A nyíl a hármas helyett a négyesre mutatott. A négyes: az agresszivitás. Ki kapcsolta ezt át? Hát persze: Webb. De nem szabad, a bázis parancsnokának személyes utasítása nélkül nem szabad. Vissza kell állítani a kapcsolót az eredeti helyzetébe. Elfordította a kapcsolót, hogy a nyíl ismét a hármasra, az eufóriára mutasson. 113
Trupper tábornok hirtelen szétnyitotta a markát, amellyel Webb őrnagy torkát szorongatta. Az iménti, mindent elborító dühöngés egyszerre eltűnt, mintha csak kirántották volna a fejéből. Nevethetnékje támadt. Ő, Andrew Trupper itt ül a földön, és valami őrnagy torkát szorongatja. Az őrnagy lehunyt szemmel fekszik és hallgat. Példás alárendelt. Mellettük meg ott áll négykézláb MacCormack és Forthus, és harsányan kacagnak. Boldog, ragyogó, gyermeki mosoly az arcokon. Sajnálatos persze ez a dolog az őrnaggyal. Milyen rokonszenves arc! Lám csak, mit tesz a fegyelem: fekszik, nem mozdul! Ez aztán a katona! — Tudja, tábornokom — szólal meg hahotázva Forthus —, azt hiszem, ez nem is lélegzik. MacCormack lehajolt, fülét Webb mellére tapasztotta, hosszan hallgatózott, gondterhelten ráncolgatta a homlokát, és a nap folyamán most első ízben megszólalt: — Teljesen élettelen. — Csodabogár! — mondta elszomorodva Trupper. — De hát minek csinál ilyeneket? Nagyon sajnálta ezt a kedves, barátságos embert, akit valami okból megöltek, de a sajnálkozás épp hogy csak belevillant a tudatába, máris szétoszlott és eltűnt. Ránézett a Forthus homlokán díszelgő hatalmas véraláfutasra, éppen a bozontos jobb szemöldök fölött, és egyszerre felvidult, és nevethetnékje támadt. — Ez aztán a kék folt, Forthus! — mutatott rá kacagva, és feltápászkodott. — Önnek meg csupa vér az arca — gurult a kacagástól a tudós. Hasra vetette magát, a szeméből csurgott a könny, de a jókedvét sehogy sem tudta megfékezni. Ott hahotázott mellette MacCormack is...
114
ÁRNYÉK AZ ÚTON Elsőként Dan vette észre az árnyékot. Mögöttük siklott a földön, az úttól kissé jobbra. Aztán a levegő átható süvöltésén áttört az árnyék hangja is. Nyilván Zucchi is észrevette a helikoptert, mert a dzsip még nagyobb sebességre kapcsolt. Az árnyék azonban nem maradt le. Ellenkezőleg, utolérte őket, és közvetlenül előttük rásiklott az útra. Dan felnézett. A kabin szögecselt fenéklemeze mintegy ötvenlábnyira volt felettük. „Istenem — gondolta —, ha csak öt percünk volna még!" Az országúiig talán csak néhány mérföld volt hátra. A helikopter most előttük repült. A forgószárnyak látszólag egészen lassan keringtek. Hirtelen fojtott kattogás hallatszott, s a fejük felett gépfegyversorozat süvített el. A dzsip fékezni kezdett. — Mit csinál? — kiáltott Dan, és Zucchihoz hajolt. — Ugorjának ki a kocsiból, de gyorsan! — üvöltötte elszántan Zucchi. A dzsip megállt. — Doktor... — Gyorsabban! Dan és Flo kiugrott az útra. A helikopter nagy por- és homokfelhőt kavarva leszállt az útra közvetlenül a gépkocsi előtt. „Hogy eltorlaszolja az utat" — gondolta elkeseredetten Dan. A helikopter fémtalpai már az úton álltak, a lelassult lapátok már kezdtek lejjebb ereszkedni, amikor egyszerre felbődült a dzsip motorja, és a kocsi előreugrott. Az idő megállt, és Dan egy lassított filmfelvétel kíméletlen pontosságával látta, hogy a teljes erővel felgyorsult gépkocsi éppen abban a pillanatban rohan bele a helikopter oldalába, amikor annak feltárult ajtaján két egyenruhás, géppisztolyos alak kiugrott. Már félreugrani sem volt idejük. Zucchit egy láthatatlan erő kiröpítette az ülésről, és nagy fémcsikorgástól és recsegéstől kísérve előrehajította. A fáradtan keringő lapátok röptében elkapták a doktort, Dan behunyta a szemét, és görcsösen megszorította Flo kezét. 115
Zucchi alaktalan, világoszöld kupacként hevert az útpadkán. Pár méterre tőle ott hevert a szemüvege is. Az egyik üveg ép volt, a másik eltűnt. Le se kellett hajolni hozzá, élő test nem lehet így összenyomorodva. — Gyerünk, Flo — mondta Dan, és kézenfogva elhúzta a lányt, mint egy kisgyereket. Flo szótlanul, engedelmesen követte. Tágra nyílt szeme száraz volt. Az út fölött még nem oszlott el a porfelhő. Maguk elé meredve, némán mentek. Az aszfaltra egy kis gyíkocska surrant be, rájuk pillantott, meglóbálta a farkát, aztán eltűnt. A fájdalmuk olyan forró és száraz volt, mint a homok. — Flo — mondta Dan. Semmit nem akart mondani, egyszerűen csak kimondta a nevét. Nyilván feltétlenül ki kellett mondania a lány nevét. Flo nem szólt semmit, csak gyengén összeszorította a kezét Dan markában. Az országúinál megálltak. Pár perc múlva egy öreg Chevrolet fékezett mellettük, s a vezető, egy gyermekesen rózsás képű, telt idős hölgy, rózsaszínű kalappal a fején, rájuk mosolygott. — Nahát, csak itt állnak, még a kezüket sem emelik fel. Magamnak kell kitalálnom. Na, üljenek be, gyerekek! — Köszönjük — mondta Dan, kinyitotta a hátsó ajtót, és besegítette Flót. — Magának is rózsaszínű kalapja van... — Mi az, hogy is? — sértődött meg a hölgy. — Semmi, semmi. — Messzire? — kérdezte az idős hölgy, miközben beindította a kocsit. Szemmel láthatóan örült, hogy útitársakra talált. — Nem nagyon — felelte Dan. — Kár, én egészen Phoenixig megyek. Az unokámhoz. Na persze a lányomhoz is, de főleg az unokámhoz. Nem is képzelik, micsoda remek kis legény. Csak ötéves, de már tíz évre valót rosszalkodott össze. 116
Dan behunyta a szemét: a helikopter lapátjai újra meg újra elkapták a doktort, és alaktalan, szörnyű gubancként vágták a földre. Dan megborzongott. Flo forró keze élettelenül feküdt a markában. — Miért olyan szótlanok, fiatalember? — szólalt meg az idős hölgy. — Csak nem vesztek össze? Ejnye, ejnye. Én, amikor összekaptam az öregemmel, sehogy sem találtam a helyem. Csak jöttem-mentem, mint a háborodott. De szívesen odamentem volna hozzá. De a büszkeség nem engedett. Aha, gondoltam, ha te úgy, hát én is úgy. Még hogy én kezdjem... Aztán volt úgy, hogy csak összenéztünk, és elnevettük magunkat. Hát így van ez... A hölgy bal kezével a kormányt tartva, jobbjával lenyúlt, és bekapcsolta a rádiót. Dan összerezzent. Az az ostoba gondolat villant belé, hogy mindjárt újra elönti őket az eufóriások szörnyű, természetellenes derűje. A hangszóró megreccsent, és halk muzsikaszó szállt belőle. Bánatosan zengett a klarinét. Flo reszketett. Mintha egy vibrátor dolgozna benne, egyre jobban, egyre erősebben reszketett egész testében. — ... Különben elég ritkán veszekedtünk, nem úgy, mint a maiak — duruzsolt az öregasszony, és láthatóan már lemondott arról, hogy az útitársai is részt vesznek a beszélgetésben. — Nem bírom, nem bírom — suttogta Flo. — Nincs semmi baj — mondta lágyan Dan, és végtelen, fájdalmas gyöngédséget érzett a lány iránt, aki itt ült mellette ebben az idegen, ócska autóban. — Folyton csak erre a vacakra kell gondolnom, itt, a fejemben — mondta Flo —, nem bírok így élni. — Így vagy másként, de mindnyájunknak vevőkészülék van a fejében, ettől nem lehet megszabadulni — suttogta Dan —, csak az a fontos, hogy mindenki maga választhassa meg, melyik programot vegye. És ha úgy kívánja, kikapcsolhassa...
117
Z. Jurjev: Alfa és omega ISBN 963 211 020 X Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Millok Éva A szöveghűséget ellenőrizte: Herendi Miklós Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Moldova Zsuzsa Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán 24 800 pélDany, 11,8 (A/5) ív, MSZ 5601—59 A szövegszedési és ofszet előkészítői munkát a Kossuth Nyomda, Budapest végezte IF 1981—6—7577 Megjelent a Móra Könyvkiadó (Budapest) és a Kárpáti Kiadó (Uzsgorod, Ukrán SZSZK) közös gondozásában (Közös kötetben V.Zsuravljova: Hóhíd a szakadék fölött)
118
